Az Újkor négy százada: és ma mintegy felhõkarcoló tetejérõl nézünk alá mindenre, amit valaha is emberi társadalmak teremtettek: és a Föld minden még ki nem irtott kultúrája sietve alkalmazkodik a mienkhez, hogy a magáéból valamit megmenthessen.

Miként történhetett ez? Milyen kiváltságot nyert ez a tizenkét emberöltõ a sorstól, szemben a pár száz emberöltõvel, amióta az ember létérõl a Földön határozott, emlékszerû bizonyságaink vannak?

Feleletet alig lehet rá adni másként, mint hogy igyekeztünk elmondani, miként történt. Az életnek titka nem nyitható meg egyetlen kulccsal: a magyarázat, okkeresés több felõl megközelítheti, s amikor már a kimerültségig támadta, ostromolta a maga fegyvereivel, egyszerre megszakad minden gondolat, egy egységben lüktet fel bennsõnkben minden lelki hullám. Mintha egy pillanatra õseredeti élõ lényeghez tapinthattunk volna. Amikor az ember eljut az érthetetlenhez, akkor érzi csak igazán úgy, hogy megértett mindent. S akkor aztán szinte önkéntesen sorakozik természetes rendbe az ezerféle történeti adat, esemény, irány, amin hiábavaló mesterséges erõfeszítéssel igyekeztünk addig uralkodni.

Csak ilyen értelemben vett magyarázattal szolgálhat végeredményképen a történettudomány: a múlt emberét átéreztetve, magára hagyja a jelen emberét, határozzon az utak felett, amiken a jövõjében haladni akar. Sem a múltról oksági magyarázatot, sem a jövõre nézve törvényszerû útbaigazitást nem adhat: csupán edzheti a lelket-szellemet, a múlt élet érzékeltetésével, a jövõ számára.

Az élet minden területét, az anyagitól a lelki-szellemiig, kíséreljük meg tehát korszakonkint, rövid fejezetekben egységbe foglalni, három évszázadon keresztül, a középkor végétõl a XIX. sz. elejéig, amely idõszakban a modern nagy átalakulás minden döntõ tényezõje kifejlõdött: ha rá tudunk a történet nagy, igaz, átfogó jellemvonásaira találni, s odaadjuk bensõnket azok megdolgozó hatása alá, talán támadnak bennünk is a mindent megértésnek kielégülõ pillanatai.

A középkor és újkor határáról

Ez az idõhatár természetesen csak segédvonal gondolkozásunk számára, amit a történet nagy folyamára ráképzelünk. Még ma is különféleképpen: Konstantinápoly elestétõl /:1453:/, Amerika felfedezésétõl /:1492:/, vagy egyszerûen az 1500. évi századkezdetet véve: vannak azonban, s újabban mind többen, akik messze hátrafelé akarják visszatolni a vonalat, amely az újkor kezdetét jelentené a középkorral szemben, a XIII. vagy a XIV. századig: némelyek viszont a XVII. században látják a középkori életformák végét, s az újkoriak elõnyomulását.

A történeti periodizálásnak problémája ez: keresni, hogy mily korszakok alkotnak belsõ egységet s különülnek el egymástól nagy életformáikban. A határoknak tehát mélyen kifejezõ értelmet igyekeznek adni, inkább idõsávban, mint idõpontban állítván azt fel. Mi a ma még általános gyakorlatot követjük, amikor az 1500-as századfordulótól indulunk ki az újkor tárgyalásában.

A „középkor”, „újkor” fogalmak természetesen újkori eredetûek, de már az újkor elejérõl valók. A humanisták, amikor úgy képzelték el, hogy az antik görög–római mûveltség közel egy évezredig feledésbe sûlyedt, s õk teremtették újra, nevezték el újkornak a magukét és az idõt, ami a mûveltség régi és új virágzása között, sötétségben folyt le, közép-kornak. A modernebb századok azután, büszkén nagy haladásukra, a középkort jóideig még sötétebben látva, más, az egyedüliség és fölény hangsúlyát adták az újkornak minden más történeti korszakkal szemben.

Az a törekvés tehát, hogy a korszakok elhatárolásának belsõ értelmet adjanak. S így a periodizálás kérdése a lényeg kérdésévé vált. Az újkor ott kezdõdik, ahol az újkori fejlõdés megindult. Meg kell hát lényegében értenünk azt, hogy mi tette az életet „újkorivá” a középkorral szemben.

Keresték e lényeges újat a politikai élet terén: a nagy, centralizált és nemzetivé váló államok kialakulása ekkor kezdõdik. A társadalmi szervezet átalakulásában: a rendileg tagozódott társadalomban a polgárság elõretörése. Az anyagi élet területén: a gazdasági élet kilép kicsiny, zárt köreibõl, a kapitalizmus megkezdi a Föld felszínét átalakító szerepét. – Mindezen jelenségek azonban nyilvánvalóan összefüggnek egymással, valami általános, új szellem tölti el az embereket, akik minden téren így feszítgetik az eddigi formákat. Az ember, az emberi szellem változása lenne tehát az alapvetõ jelenség. Szinte kimeríthetetlen történetirodalom foglalkozott tehát az utolsó évtizedekben azzal, hogy a középkori és újkori ember lelki-szellemi típusát, egymással szembeállítva, megértesse velünk. Élettelen finomkodások mellett hatalmas átértõ erõvel kiragadott vonások állanak ma már elõttünk az új ember belsõ struktúrájáról: oly új szellem, amely magától értetõdõleg idézte elõ a közösség életének nagy változásait.

Hogyan teremtõdött azonban ez az új szellem? Némelyek szerint önálló, saját maga erejében rejlõ átalakulással. Hogy lenne egy szinte saját felsõbb létét élõ szellem, a mely az emberek fején átvonulva önmaga törvényei szerint alakulna és alakítaná az emberiséget. E valóságszerûtlen felfogás azonban már elejétõl kezdve szétporlott az élet teljességének szemléletén: az öncélú filozófia nem tudott úrrá lenni a történettudomány felett. A szellem az élet realitásaival kapcsolatban élt és mûködött: minden kicsiny lépésnél kölcsönösen hatottak egymásra s alakították egymást: az élet teljessége hömpölygött tovább mindig elõre a történet folyamában.

Mindezen nagy külsõ és belsõ átalakulások tények tehát: s mégsem tudjuk mélyen átérteni õket, ha nem értjük meg, hogy mibõl, miért indultak meg? Miért épp négyszáz évvel ezelõtt jutottak hatalomra az erõk, amelyek ez átalakulások mögött rejlenek?

Ha nem lenne oly általános, mély és oly egyöntetû a változás minden területen, egyszerûen eseményszerûen foghatnánk fel okait. Például egy, a kultúrkörön kivülrõl jövõ lökésnek, – mint amilyenek a keresztesháborúk folytán támadt összeköttetések voltak az Orienssel. Vagy tarthatnánk például valamely kiváló egyéniség mûvének: olyan egyházreformátorok, államférfiak mindig voltak, akiknek mûve idõk folyamán mind szélesebb hullámkörökben hozhatta mozgásba az egész életet. Vagy méginkább: egy maradványa az antik polgári kultúrának, például egy jogrendszer, valami tudós közvetítés folytán elhatalmasodott, elõször elméletileg, majd a gyakorlatban is. És legfõként, amint azt a gazdasági érdeklõdésû modern kor szívesen elfogadta: valahol, valami területe a gazdasági életnek erõteljes virágzásnak indult, embereket teremtett, új szellemmel magukban: és az érdek reális motívuma ellenállhatatlanul terjesztette mindenfelé e gazdasági formákat, lelkiséget, modern kulturális „felépítményt” is átalakítván maga felett. – A történetírásnak úgyszólván valamennyi ága igényt is emelt már a nagy kezdeményezés érdemére, saját szakterülete számára különösen a gazdaságtörténet, amely minden elemi megindulás területének tartja vizsgálódásának területét.

Az eseményszerûséget valóban nem lehet kikapcsolni az okok sorozatából: az élet lényegéhez hozzátartozik az. De esemény önmagában nem alakíthat át életet; csak ha szerves fejlõdésbe kapcsolódik bele – s akkor máris nem az esemény a lényeg, csak epizódja a fejlõdésnek. Vallásos, politikai, gazdasági és hasonló kezdeményezések sem forgathatnak fel önmagukban társadalmakat, mély és tartós átalakulásokat nem hozhatnak: hány nagyszerû, fanatikus energiájú kezdeményezés fakult el, mállott szét, idõk múltán csak a középkor folyamán is, legyûrve, sõt ellenkezõjére fordítva vissza a tömegfejlõdéstõl, amely az élet egész nyalábjában nyomult elõre!

Van valami különben is a kutató tudós szorongó lelkiállapotából az ilyen felfogásban, amely egyetlen izmot fejt ki csak a testbõl és annak funkciója alá akar rendelni minden élettani jelenséget. A figyelemnek nagyszerû koncentrációja szorítja egyetlen speciális területre: úgy érzi, gazdasági, vagy más egyes okok nélkül nincs mozgás, s hogy a mozgás oka tehát a gazdaság. De hát vallásos, politikai, gazdasági ösztönök mindig élénken éltek az emberekben: miért alkothatott valamelyikük ép az újkor elején különlegesen nagyot?

Együtt dolgozott itt az élet minden területe, elsõbbsége egyiknek sem bizonyítható: hanem ellenkezõleg, bizonyítható egyidejû mozgalmuk. Nem tudhatjuk egyéb magyarázatát adni újszerû hatásuknak, mint azt, hogy a talaj, amelyen érvényesültek, megváltozott. Az emberközösség valahogyan másként fogadta a kisebb-nagyobb mozgalmakat, mint azelõtt: nem engedte elveszni õket saját laza tömegében, megtartotta, tovaterjesztette, hatványozta õket: akihez visszakerültek, rá sem ismert már arra, amit õ adott elõbb tovább, másszerû volt már tartalma, formája, értelme és feje felett hatott már, magasabb tény erejével. Nem az emberi természetes vágyak változtak meg, azok lényegükben örökké valóak: az emberközösség, mint történeti matéria változott.

A társadalomtan újabban nagy gondot fordít arra, hogy az emberi közösség alapelemeit rendszeresen feltárja. Ha az emberek közötti érintkezésbõl minden pozitív tartalmat, – szeretet, félelem stb. – kikapcsolunk, és csupán csak az érintkezéshálózat élettelen vázát tekintjük, már akkor is látjuk, hogy milyen végtelen bonyolódott hálózat áll elõ, s milyen bonyolódott dinamikája a hatás-ellenhatásnak. Az Én hat a Te-re, ugyanakkor a Te az Én-re: ha szót sem szól, akkor is: az Én már elõre idomul a Te várható állásfoglalása szerint. Két ember már azzal is, hogy van, hogy valóban vagy képzeletben létezik egymás számára, már ezzel is kölcsönösen alakítja egymást. Számos embernél már kikutathatatlan bonyolulttá alakul az emberközti viszony. És azonkívül nem is csupán emberközi hatásokról van szó már, hanem arról a hatásról is, ami a kölcsönhatások folyamán kialakult nézetté, érzületté lecsapódott, vagy éppen intézményszerûen reális testet is öltött. Hitek, szokások, elvek, szabályok: maga alkotta érzés és gondolatfelhõ az ember felett, amelyhez legbensõbb és legegyedülibb pillanataiban is valamiképpen igazodnia kell. Mint a Föld levegõrétegében a test, úgy él az ember lelke a belõle kisugárzott nem anyagi levegõben.

A természetnépek érintkezése a személyes érintkezés: valóban életteljes érintkezés, ez érzékelés útján támadható eleven hatásokkal. Hiszen bárkirõl is olvassunk bármennyit is ma a távolban, pár percnyi személyes érintkezés szinte varázsszerûen életteljesebb megismerést jelent számunkra. A személyes érintkezés sokféle természetes eszköze közül a legmesterkéltebb a beszéd. De a közösségalakulás szempontjából a leghatásosabb. Az ösztönszerûség mellett az ész, a gondolat szerepe nyomul általa elõre. Öntudatossá teszi a belsõ mozgalmakat; csak így közölhet azokról valamit másoknak. Közös fogalmakká kell formálnia azokat, elvonva saját egyéni természetükbõl sokat, hogy mindenki más ráeszmélhessen bennük saját hasonló belsõ mozgalmaira: a közös, jellemzõ vonásokat kiemelnie, tehát absztrahálnia. A nyelvben felraktározott közös fogalmak a természetes kultúrfok társadalmának hosszú fejlõdés útján szerzett közös kincsei, nélkülözhetetlen közös eszközei: a társadalom összetartozóságának alapszervezete. Minthogy az emberek közötti érintkezés nem mechanikai, nem egyszerû hálózat, hanem dinamikai, folyton mûködõ kölcsönös hatás mindenki között, minden ember állandóan változónak tekinthetõ, mihelyt társadalomban van beosztódva: változónak a szellemi lecsapódás is. Ahol emberi közösségek keletkeznek, törvényük a változás.

A közösség, amely így alakulhat, még jórészt a személyes élmény érintkezésében áll egymással, bár a szó már sosemlátott emberekrõl, szokásokról is hírt adhat. Igazi szoros közösség kapcsolat még csak a hosszas együttélés által keletkezhetik. Egy helyhez kötött csoport alkothat még csak valóságos, egymás hatása, közös érzés-szellem lecsapódásuk hatása alatt élõ közösséget. De valóban élet-közösséget. Minden érintkezés szemléletes, semmi sem csupán elvont, gondolatbeli. Az ember élete oda van nõve társaiéhoz, környezetéhez, a természethez: együtt él föld és ember.

A szó, hagyományképen, összeköti a múlt emberével: s összeköti a zártabb kicsiny közösséget nagyobb távolságokkal is, földrajzi, vagy politikai kereteken belül. De a múlt emberének alakja nincs a maga természetében közötte, nincs reális képzelete róla, csak annyi, amit az utódok az elõdbõl a maguk képzelete szerint alakítottak s hagyományszerûen továbbadtak. Regés alakok: a múlt életével nincs az ember reális kapcsolatokban. Nincs a távolsággal sem: szó ritkán és százszor változva ér a messzi elõdtõl el hozzá. Nagy politikai egységek alakulhatnak az idõk folyamán, de lényegükben csak a részek összetevõdései maradnak: a politikai fõhatalom alkalmilag igénybe veszi õket, de nincs az élet minden vonatkozását átjáró szervezet. Csak hatalmi organizmus, nem élet-organizmus.

A mozgás, ami a közösség belsejében történik, kicsinykörû tehát, nem maradandó. Haladás a közösségszervezetben mindenesetre van, hiszen emberek érintkezése folyik: de lassú és nem biztos, külsõ megrázkódtatások visszavethetik, népeket dobhatnak át egyik földrészrõl a másikra. Amit, kultúrjavakban az egyik generáció teremtett, nem szállhat át hiánytalanul, változatlanul a következõkre: a szóbeli hagyomány keveset tarthat fenn és másított értelemmel. Amit egy kor elbeszélt magának, abból a következõ korszakban monda lesz, számos változattal és értelmezéssel.

Sajátságos dolog, hogy amíg az európánkívüli kultúrák történetének kutatói azok írásbeliségének fokát tartják a legjellemzõbb vonásnak, addig a mi európai kultúránk vizsgálatánál ez a szempont szinte elesik. Megállapították, hogy az egyiptomi, a hindu, a kínai kultúrában a társadalomnak rendekre való tagozódásában mily nagy szerepe volt az írást hatalmukban tartó és az írástalan rétegek közötti különbségnek: Kínában szinte évezredekre döntõ szerepe. Nálunk csupán az általános fejlõdés kísérõjelenségének tartják az írás közösségalkotó természetének jelentõségét félreismerve, még az újkort illetõleg is csak mellékesen méltányolva.

A szociológia nyíltan hangoztatja ugyan, hogy a természetfok az íráshasználattal válik csak tulajdonképeni értelemben vett kultúrfokká: de az írásnak, mint új érintkezési eszköznek, jelentõségét alig méltatja: hiányzik hozzá ép az európai fejlõdésre vonatkozó történeti feldolgozás. Így következik az, hogy az írásnak, mint szociológiai fenoménnak, nincs eddig alapos tudományos feldolgozása. Csak a könyvnyomtatással kapcsolatban eszmélünk rá, hogy az írásbeliségnek, illetve inkább az irodalomnak, szerepe jut a társadalmi kialakulásban. Az európai korai középkor túlnyomó szóbeliségét, a kései középkor egyre elhatalmasodó írásbeliségét egyszerûen csak annyiban hozzák összefüggésbe az általános fejlõdéssel, hogy jellemzõ, de magától értetõdõ kísérõjelenségének tartják.

Az írásbeliség tényleg kisérõjelenség. Szerepét nem fejezné ki pontosan, ha történeti tényezõnek neveznénk. Részben túlbecsülnénk ezzel, önálló lökõerõt tulajdonitván neki: részben azonban korlátoznánk is jelentõségét, amely nem hatásszerû, hanem az élet minden ágát s területét átszövõ, organikus fejlõdésre alkalmassá alakító mivoltában áll.

Az írás az emberek egymásközötti érintkezésének az eszköze. A szociológia viszonyodáselméletének /:Beziehungstheorie:/ lenne hivatása, kimeritõbben, mint eddig, foglalkozni.

Már a szó-nyelv is növeli a mélységet s távolságot az emberi közösségalakulás lehetõségeiben: bár bizonyosfokú elvontsággal, nem tudván az élet egész teljét magával hordozni, mint a legközvetlenebb személyes érintkezés. A múlttal, a távolsággal való kapcsolódást lazán tudja fenntartani; de mégis valamiképpen, míg az egyszerû személyes érintkezés csak a jelen kapcsolata.

Az írás az élet teljességébõl, kezdetlegesebb fokán, még kevesebbet ölel át: még radikálisabb levont mûveletet jelent, mint a beszéd. A múlttal, távolsággal való kapcsolat céljaira azonban sokkal pontosabb szolgálatokat tehet, mint a nyelv: hiszen maradandóan meganyagiasítja azt.

Máskülönben azonban alkalmazhatók reá az érintkezéstan elemi szabályai. Mint a jelen embereit összekötõ eszköz, nem csupán egyszerû összekötõ vonalat jelent az egymásnak írogató emberek között. Aki ír, az máris viszonyul ahhoz, akinek ír: és fordítva. Az író, másokat alakítva, maga is alakul. A levélváltó két ember egészen mást jelent már, mint ketten, kapcsolat nélkül, jelentettek. Egy írásbelileg összekötött közösség egészen mást, mint írásbeliség nélkül. Úgy mondhatni, hogy egymáshoz való viszonyra átszervezték egymást: kiki egyéniségének az írásbeliség által megkívánt oldalát fordítja a közösség felé. Lehet, hogy az élet teljéhez képest igen „egyoldalú” módon: pl. csak az üzleti érintkezés szempontjából. Ezt az oldalt azután az írásbeliség által adott közösség lehetõség szinte torz módon is kifejlesztheti, más életterületeket elsatnyítván: az új közösség oly munkalehetõségeket nyújt, hogy a részvevõk életenergiáját szinte teljesen igénybe veszi. Ez azonban csak a fejlõdés, az írásbeliség haladottabb fokaira áll: kezdetben az életelemek még sokkal nagyobb arányokban vegyülnek az írás által megnyitott új szervezetben, közösségben. A lényeg az, hogy a jelen közösségeit az írás megszervezi, ha gyakran csak egyoldalú szempontokból is: a beléjük tartozó ember viszonyban érzi magát a többiekkel, észszerûen kiszámíthatóknak látja azokat.

Mint a nyelv, úgy az írás is viszonyba hoz tehát az emberekkel: közösség-alapot teremt. Kifejezéseket, fogalmakat, amelyek közösek akarnak lenni: az életnek új absztrakt lecsapódása keletkezik a közösség feje fölött. Sokkal intenzívebben, mint a nyelv által: az írás idõt enged az író számára, hogy homályosan mozgó képzeteit következetesen, észszerûen, energikus belsõ mûvelettel fejezze ki. Az író gondolkozását radikálisan fegyelmezi, a közösséggel azonos alapra igyekszik formáit, kifejezéseit hozni. S már az anyaggá lett beszéd is biztosítja e lecsapódás nagyobb arányait, valamint állandóságát is: a beszéd szétfolyik, az írásgondolat a közös állományt növeli. A lecsapódásnak e gyorsulása önmagát hatványozó.

Az írásközösség emberei, kölcsönös írásos érintkezés nélkül is, érintkeznek egymással: a lecsapódott közkincshez igazodik mindenki, az egyesülés, összefonódás, szervezõdés tehát állandóan tart és pedig úgy a tagok egymáshoz való igazodásában, mint a közösségkincshez igazodásában, valamint a közösségkincs állandó növekedésében. A fejlõdés önmagát hömpölygeti elõre, önmagát nagyítván mindig. Az egyénnek a közösséghez viszonyuló élet-oldala mind kiszámíthatóbbá lesz, mind készebb és alkalmasabb: ezek az oldalak mindinkább közkinccsé válnak, „öntudatosodnak”. Elsõsorban az értelem területére áll ez: az érzés sokkal egyénibb, mint az ész: az egyes az érzületi bennsõt sokkal kevésbé tudja kifejezni, mint az észszerû bensõt: azaz a közösséghez sokkal kevésbé tudja viszonyítani, közösség-alapot alkotó fogalmakat teremteni belõle. A ráció szerepének elõnyomulása az írás által tehát természetes következmény: az érzelmi elem felszínre hozása csak az írás egész fölényes, szinte beszédszerû használatával lehetséges. Az elemibb, önállótlanabb tömegírás a ráció szerepét növeli: „logikus”, racionális gondolkodásmódot nevel.

Az írás e közösségszervezõ, fegyelmezõ hatása tehát egész más terepet létesít a jelen embere számára, mint a beszéd. Ehhez járul még az, hogy az írás nincs távolsághoz kötve: messze területeken is pontos közvetítõ. Az angol kereskedõ pontos viszonyba léphet az itáliaival: gazdasági szempontból alaposabban megismerhetik egymást. Különösen hatékony az írás, ha, mint nálunk volt, egy közös, népnyelv fölötti nyelven lép közhasználatba. Messzi távolságok emberei között való érintkezés még nagyobb erõt ad a fejlõdésnek, amely a lecsapódásokat elõidézi: a meggyõzõdést, hogy közös emberi oldalak vannak, kiismerhetõk, kiszámíthatók, még fokozottabb mértékben növeli. Egy-egy távoli levélváltás még ma is reveláció hatását kelti abban, aki meg nem szokta, az írás hatalmától függetlenül is az írásnak szinte szuggesztív emberi közösségképzõ szerepe, nagy távolságokra is, bizonyításra nem szorul tehát.

Tehát egy tízezres tömegû közösség írásbeliség használatával, ugyanakkora írásbeliség nélküli tömeggel szemben, tehát nem csupán azt a különbséget jelenti, amit általában tulajdonítanak neki. Nem annyit jelent csupán, hogy a tagoknak módjukban áll most már írásban is érintkezni egymással. Nem is csupán annyit, hogy tízezer kevésbé mûvelt, fegyelmezett gondolkodású ember helyett egy új tízezer él egymás mellett. Hanem egyúttal egészen más matériát jelent az új tízezer a közösség szempontjából: változott az egyes ember is, a közösséghez való viszonyulás szempontjából: de fõként teljesen megváltozott maga a közösség, egészen más a tartalma, dinamikája: egészen másként mozgatja minden hatóerõ, mint azelõtt. Az életnek sok lényeges oldala, területe háttérbe szorul, olyanok, amelyek a személyes érintkezés közösségénél döntõ szerepet játszottak: helyettük egyoldalúságok, fõként és idõnként a racionalizmus egyoldalúsága, törnek elõ. Az írásbeliség fejlõdésének különbözõ fokain egész más társadalom-matériával van dolga a szociológusnak, történettudósnak.

Még pedig félreismerhetetlen e fejlõdésnek „demokratikus” tendenciája. Minden közösség, a szóbeliség idején is függ a benn foglalt emberszámtól. Nemcsak quantitásban, hanem qualitásban is: alapelve ez a szociológiának. Kiskörû társadalom a helyhez van kötõdve, saját körének speciális vonásait teszi közkinccsé, kizárólagossá. Nagyobb tömegek valóságos belevonása /:tehát nem csupán külsõ hatalmi határok kitágulása, hanem a valóságos viszonyodás egymáshoz:/ az emberi élet mind több oldalát, sajátságát hozza öntudatra közeledvén ezzel az ú.n. „általános emberi”-nek közkinccsé tételéhez. A szóbeliségnek etekintetben azonban megvannak a maga határai: élõszóval intenzív közösséget nagy tömegekben, kiterjedésben létre hozni nem lehet. Az írás azonban határok nélkül való. Akár területileg terjed egyes társadalmi rétegekben, akár mélységben, alsó rétegeket hozván fel az írásközösségbe, mindenképpen qualitás-változást okoz. És pedig minél nagyobb tömegeket, annál gyorsabb fejlõdéssel, annál erõsebb tempóban sodorván az „általános emberi” alap elfogadása felé. Nagy embertömegek bevonása egy kultúrkörbe mindenképen változásokat jelent a struktúrában is: e tényt alig használta fel eddig a történelemtudomány, holott pl. görög és római kultúra „bukása” kétségtelenül elsõsorban ebbõl vezethetõ le. A zárt kultúra felhígult, s új életelemek tolulhattak így bele: viszont nem semmisült meg, óriási területeken, tömegekben folytatták elemei továbbképzõ munkájukat. – Az írásbeliség-kultúrában az ily tömegfelvevésnek még fokozottabb a jelentõsége, az elõbb kifejtett elvek folytán. Az írásbeliség elterjedésével, lefelé hatolásával az új tömegek szükségképen az „általános emberi” felé való haladásra késztetik a fejlõdést.

A jelen és a távolság megszervezésével legalább is ugyanolyan jelentõségû a múlt-jelen-jövõ emberiség együvé szervezése az írásbeliség által. Nem szabad megállanunk itt sem annál, hogy az írásban megörökítést csupán a felhalmozás lehetõségének tekintsük. Szerves, egymást növelõ, tápláló, kvalitást megváltoztató kapcsolatról van itt szó. Már az egyes ember életén belül is. Mindenekelõtt, lehetõség lévén a tartós megrögzítésre, már ez maga is készteti az egyént, hogy élményeit, gondolatait, terveit formába öntse, önmaga elõtt is; öntudatosságát épúgy növeli, mint, lazább eszközökkel, a nyelv is. Az írásban való gondolkozás már magával az írástanulással megkezdõdik: s aztán mind fegyelmezettebben folytatódik. Radikális fegyelmezõ iskolája a kifejezõkészségnek. S hatása nagy a következetes, tervszerû koncepciót illetõleg: ma is tudjuk, gondolataink mint tisztulnak akkor, amikor írásban fejezzük ki õket: sok tévedésünkre csak így jövünk rá, a papirosra való objektiválás által szinte kívülrõl tekinthetjük át gondolatainkat, ellentéteikbõl, a támadt nehézségekbõl így konstruálhatunk magasabb, összefüggést adó koncepciókat. Az élõszó embere szinte csak az illetõ pillanatban támadt gondolatait használhatja: az írás embere elé rég elfelejtettek, de feljegyzettek is kerülhetnek, olyanok, amikre e pillanatban szinte meglepõdéssel tekint s amelyek aztán végsõ konklúzióira nagy átalakító hatással lehetnek. Egészben véve a jelen és a múlt pillanatok emberét egy struktúrába igyekszik önteni az írás: ha nem is jegyez fel mindent, gondolkodásmódja mégis csak ily irányban alakul, szervezõdik. De a külsõ életben, cselekedeteiben is nyilvánul ez a hatás. Már maga a fogalmazás mûvelete is képessé teszi komplikált tervkifejtésre, tervszerûségre, céltudatosságra. Annál inkább, mert a gondolatkifejezés e meganyagiasodása, az írás, idegen gondolatok felvételére is képesít, idegen koncepciók beledolgozására a saját koncepcióba. Hosszú, sok részletû, finoman kidolgozott terv lehetõsége terem meg: s lehetõség az egésznek egy célra való idomítására. Írás nélkül csak érzésszerûen, s így csak nagy momentumaiban megrögzõdõ tervszerûség lehetséges; impulzív jellegû a tevékenység minden téren. Az írás adja az életnek cél-struktúráját: elvisz a pillanatnyi élettõl bennünket, – s annak teljes élvezetétõl is, – s e helyett céltörekvések sorává teszi az egyéni életet. Mindenütt tehát: öntudatosodás, elvonatkozás az élet-teljétõl, célratörés, tehát racionalizálódás. Különösen az élet reális területén mutatkozik e racionalizálódás gyors, gyakorlati haszna: a kereskedõ számvetése eszközeivel, ügyfeleivel, árui termelõterületének s piacának megszervezése. De ugyanígy pl. az állam területén is, különösen a vezetõ jelentõségû ágban, a pénzügyekben.

Egy emberélet tehát sokkal kevésbbé tevõdik már pillanatokból össze, mint a szóbeliség idején: éveket, egész férfikort átfogó koncepciók szerint mozoghat az. S ugyanígy szervezi össze az írás az egymásra következõ generációkat. Ismét nem csupán anyagfelraktározásról van szó. A szóbeliség láttuk, hagyományt teremt, amely az utódok alkotása az elõdökrõl, csak kis részben az elõd tényleges hagyatéka az utódokra. Az írás-hagyomány azt adja, amit írója gondolt, változhatlanul. Az utód kényszerûl, felvenni azt a maga meggondolásába, úgy amint kapta. Ha nagyobbarányú az íráshagyomány, lehetetlen már rá nem ismernie arra, hogy az elõdök mit akartak kifejezni: el kell ismernie a múlt emberét s rá kell ismernie benne az örök, közös emberi tulajdonokra. A generációk nem kezdik már szinte újra a kultúrjavak termelését: az elõzõkhöz csatlakozhatnak, azokra, vagy azokkal tudatos ellentétben, építhetnek tovább. A szóhagyomány egy képzelt embert, kort, tettet érvényesít: az íráshagyomány, – csak jól megindult írásbeliségrõl beszélünk, – ellenben a valóságot.

Minél erõsebb az írásbeliség, annál több valóság-elemet vesz fel, hagy hátra, annál inkább készteti az életnek valóság-felfogásába az utódokat. A közös emberi tulajdonok, a közös emberi sors felismerése annál bizonyosabbá válik: az utód az elmúltak szerves folytatásának érzi magát. A külsõ élet területén óriási gyakorlati jelentõsége van: az egyén kezdi saját életén túlnövõnek látni tetteit: az államférfiú érdeklõdése a harci sikerek helyett az intézményes sikerekre irányulni: a kereskedõ koncepcióját több generációra szabni. A közösségélet eddigi rövid hullámhossza százados hosszúságokat vesz fel. Az írásban generációk lelke, élete, intézményei beszélgethetnek egymással: ismertethetik meg egymást eredményeikkel, tanulságaikkal: öntheti öntudatossá mindazt, amiben addig csak az ösztönök világából kifelé cselekedtek. De nem csupán a kultúrjavak, intézmények kontinuitását adja meg az írás. Épp azzal, hogy idegen korszakokat ismertet meg egymással, egyáltalán öntudatossá teszi a kultúrjavak kezelését, fejlesztésének irányát. Az általános emberinek a felismerése a múltban talán még inkább szolgálja ez általános emberinek elõtörését, mint a messzi távolságok embereiben felfedezett közös tulajdonok. Pl. a mi középkorunkat illetõleg nemcsak a történetírás szerepére kell gondolnunk: a jogi élet évszázados régi okmányokra nyúlt mindig vissza, amelyekben a reális gondolkodásformák azonosságát a magáéval mindig szeme elõtt tarthatta. Végsõ eredményében tehát az írás felszabadított a hagyománynak emberfölöttiség-varázsától: az elõzõ-korszak megismerése a dialektika emberi sajátságát csak fokozhatta. Amíg tehát generációkat összekötött, másrészt elõidézte és mélyítette generációknak egymással szemben való állásfoglalását is. A dialektikával való fejlõdés üteme meggyorsult, s egyúttal el is mélyült. A természetnépek fejlõdése a mai tempóhoz képest szinte mozdulatlanságnak tûnik fel: a középkor elsõ nyolc százada, úgy hisszük, nem hozott annyi strukturális változást, mint utolsó három százada: s ez utolsó három század annyit, mint ma egy félszázad. Az írásbeliség lehetõvé teszi az emberi-közösség alapjai felett való öntudatos gondolati rendelkezést: a közösség írásbeliség-struktúrája lehetõvé teszi az ily rendelkezések gyorsütemû megvalósítását.

Az „általános emberi”, a homogén „emberiség” öntudatos fogalmának gyors kifejléséhez vezet tehát az írásbeliség: évezredes múlt közössége és az egész Földkerekség közössége ily érintkezõ eszköz segítségével alakulhatott ki. Amint a nyelv közösségképzõ szerepét méltányoljuk, úgy kell megfelelõ különbözõségei tekintetbevételével, vizsgálnunk az írásbeliség szerepét is méltányolnunk az emberiközösség – struktúra alakulásának vizsgálatánál. A terjeszkedõ határok, sajnos, a múltba visszafelé már nagyjában megvannak adva: a „történelmi kor” – amivel öntudatlanul is az írásemlékkel rendelkezõ múltat szoktuk jelölni, – határai valószínûleg nem tolódtak már jelentékenyen visszafelé. A Föld összes népei szintén bele vannak már vonva ez írásbeliség-közösségbe. Új tömegekkel, területszerinti gyarapodás már nem várható: mint eddig, hogy az arab, vagy az orientális kultúrák bevonása új vonásokat adjon az európainak. A mélységben való terjeszkedésnek lehetõségei még óriásiak: de ezek már nem adnak új állománnyal való gyarapodást, hanem csak új erõk érvényesülését. Az írás-érintkezéseszköz a telítettség korában jár: felvett már mindent magába, ami azelõtt a hangnyelv birtoka volt. Tökéletessége annyira emelkedett, hogy a személyes érintkezés hatásával tud versenyezni. Mind mélyebben és mélyebben nyúlt le az ösztönök, a természet világába s hozta öntudatra azok kincseit, a legfinomultabb módszerekkel, fogásokkal. Önmaga szerepét kezdi bevégzetté tenni ezzel: különösen, amikor a mûvészetek és a mozgó kép az érzékelhetõ élet elénkvarázslásával kielégíti. A telítettség ez állapotában az írásbeliség egyoldalú szerepének meg kell szûnnie. Nem fegyelmez többé egyoldalúan: írás-olvasás természetünkké vált és már emberöltõk óta szinte inkább célunk az, hogy hatóerejét magunkról elhárítsuk, csupán csak eszközként használjuk a természetes élet szolgálatában. Ismét a szóbeliség a vágyunk, az írás lehetõ kiküszöbölése: az ösztönszerûség az érték, mûvészetben és életben egyaránt. Nem egyedüli ily kora ez az írásbeliségnek: tárgyalásaink folyamán látni fogjuk többször felmerülését, jelentõségét.

Az emberi érintkezõ- és kifejezõ készség változását s hatásait az általános történetre vonatkozólag nem szabad tekintet nélkül hagynunk: mint a szóbeliség korában, úgy az írásbeliség korában is ennek kell minden fejlõdés általános alapjaként szerepelnie. S az ember élete más emberekkel való viszonyban kapván csak lényegét, e viszony, érintkezés módjainak változását, a változások hatását alapvetõeknek kell tartanunk minden továbbira nézve. Nem egyszerûen az érintkezésnek írásbelivé változását konstatálnunk, hanem levonnunk ennek szociológiai következményeit is. Az írásbeliség megvan; nincs aki el nem ismerné azt, hogy nélküle a mai világfelépítés lehetséges lenne: nincs, aki el nem ismerné azt, hogy az emberi anyagot átformáló hatása ne lenne. Elismerik ezt, futó pillantással, a múltra vonatkozólag is: s mégis alig van történeti vagy társadalomtudományi korszakvizsgálat, amely az írásbeliség szerepével behatóan foglalkoznék. Ha formáló, szervezõ hatása van ma, miért ne lenne a múltban is? Hol kezdjük e hatás komolyabb értékelését? Miért engedjük, hogy egyre csak az állami, jogi, gazdasági stb. élet tolja elõre az írásbeliséget, s az sohasem azokat? Miért vesszük szerepét mindjárt kezdettõl azonosnak a beszéd szerepével: természetesnek, magától adódónak.

Még a legközelebb álló tudományszak, a pedagógia, is elhanyagolja a nagy szintkülönbségek vizsgálatát, amelyeket az írásbeliség különbözõ foka, elterjedése kétségtelenül jelent az egyes korszakokban. Holott az oktatástörténetnek konzervatív vonásai ellenére is, természetszerû alapjai az írásbeliségben vannak: az alulról felfelé törõ mûvelõdésben. Az oktatástörténetnek a fejlõdés folyamán érvényesülõ pedagógiai elveket e szempontból kellene elsõsorban vizsgálnia. Azonban egyenes adatok, források hiányában megáll e kérdésben, feladja a lehetõségeket, amelyek más területeken kínálkoznának. Bár még az egyenes megemlékezések feldolgozására sem helyez súlyt; a középkor neveléstörténetének számos finoman boncolgató feldolgozása van, de az alapot, az írásbeliség térbeli és mélységbeli elterjedésének szerepét összefoglalóan még senki sem méltányolta. És még kevésbé használta ki e célra a vizsgálat más, természetesen adódó módszereit: írásos emlékeinknek e szempontból való vizsgálata utóvégre csak mégis hozhatna pozitív eredményeket? Soha neveléstörténeti író meg nem ismerkedett közelebbrõl a diplomatika szaktudományának még fõbb eredményeivel sem. A specializálódás általános hátrányai tán sehol sem mutatkoznak annyira, mint a neveléstörténet és az oklevéltan egymástól való elzártságában, öncélúságában.

A tény, amit leszögezhetünk, mint közismertet, az, hogy a középkor elsõ felét, kb. a XII. sz.-ig élesen megkülönbözteti a kismérvû írásbeliség az utánakövetkezõ „kései középkor” három századától, amely a hirtelen fokozódással elhatalmasodó írásbeliségnek kora.

Ugyanezt a XII. századot találjuk az újabb történetirodalom mindkét ágában a középkori fejlõdés választóvonalának: akár szellemi, akár anyagi fejlõdésrõl legyen szó. Mint említettük, minden életterület történetírása saját magának követeli a kezdeményezés, a fejlõdés megindításának érdemét, bármennyire kényszerül is a többi területtel való folytonos összjátékot méltányolni. Az írásbeliség struktúráját átalakító hatásaira azonban senki sem gondol.

Ismételjük, nem fogjuk fel történeti „tényezõnek” az írást: nem kiinduláspont, mástól függetlenül. De mindenesetre elemibb s általánosabb alap a kiindulásra, mint a közösség-életnek bármelyik külön oldala. Hatása nem lökésszerû, nem mechanikai erõhöz hasonlítható: inkább vegyi anyagéhoz, amely minden már eddig meglevõ hatást más természetûvé tesz, mint volt azelõtt. Nem független az élettõl: nem egészen kívülrõl, minden elõkészület és szükséglet, a viszonyok érettsége nélkül esett bele az emberi fejlõdés folyamába. De amikor már élethez alkalmazkodva megjelent, akkor alapjában változtatott mindent. Szerepe legjobban megfelel az új, általánosan elismert felfogásnak, amely szerint a fejlõdésben alapvetõ újitás egyetlen emberi gondolat vagy érdek felmerültével nem magyarázható. Az írásbeliség szerepének méltánylása nem az intellektuális okok magyarázás túlbecsülését jelenti: ép ellenkezõleg. Amíg a szóbeliség uralkodott, a társadalom szerkezettagjai, részecskéi síma gépkerekekként, egymást ép csak érintve, egymás mozgását fel nem véve, forogtak egymás mellett. Az írás fogazottá tette e kerekeket, mind finomabban: s az önálló alkatrészekbõl mozgásukat egymásra átvivõ, egymást módosító alkatrészek lettek. Az írásbeliség az, amely apró tömegmunkát fog meg, az élet minden területén: az atomszerû hatásokat nem engedi eltûnni, hanem megrögzíti, s érvényesíteni engedi azokat, összegyûjti, nagy közös eredõre hozza õket. A nagy gondolatok, nagy akaratok helyett a legapróbbakat, de legáltalánosabbakat, legéletképesebbeket. Ahol azonban az írást megjelenni látjuk, tudjuk már, hogy ott az, ami az emberi külsõ és belsõ életben addig inkább ösztönösen történt, most öntudatossá kezd válni: az életnek azon területe ettõl kezdve mindinkább absztrahálódik, objektiválódik. Az akkori ember e területet szinte maga elé vetíti már, s kívülrõl, öntudatosan veszi vizsgálat alá. A tervszerûség, a koncepciókkal való öntudatos munka, a komplikált s kombinált munka lehetõsége adatik meg ezzel.

A legáltalánosabb érvényû alap a fejlõdés vizsgálatára: ép azért, mert csak forma, készség, nem pedig tartalom, vagy hatóerõ. Egyoldalúnak látszik, s kissé szomorúnak is, az emberiség nagy újkori lendületét ilyen technikai készségszerûséggel magyarázni. De csak akkor, ha egyszerûen technikai készségnek fogjuk fel. Azonban nem az írást s a papírost kell csak látnunk benne, hanem azt, hogy az írásgondolat évezredes fejlõdés eredménye, hogy a szociális életnek egyik legmélyebb jelentõségû alkotása: hogy az emberi életnek mily évezredes önmagafelé emelkedõ örök munkáját kívánta az, míg odáig jutott, hogy gondolatait, homályos belsõ világát közérthetõen meganyagosítsa. Az egész életnek kellett dolgoznia ezen, öntudatosodnia, az anyagi objektiválás gondolatáig: vizsgálnia – ismét szinte öntudatlan öntudatosságról, tömegaprómunkáról van szó – addigi kifejezõ eszközeit, amíg eljutott a jel- s képírástól a szótagírás nagyszerû gondolatáig, s innen a hang-írásig. Óriási út ez, az egész élet tudatosodásának kellett évezredekig dolgoznia rajta.

S amikor az írás szerepét vesszük fel kiindulópontul, akkor nem is az írásról szólunk, tulajdonképen. Nem arról, hogy az írás mint alakította át a gazdasági életet: hogy közhasználatbavételével mint lökte elõre a közösségélet más ágait is. Hanem ellenkezõleg, mi akkor az élet egész teljének változásait vizsgáljuk: sokkal teljesebb életét, mint a történettudomány bármelyik más szakterülete. Nem naívul, egyik életág lökéseit a többire: hanem érzékeltetni akarjuk az élet apró tömeglépéseit: oly lépéseket, amelyekben egyszerre minden, az egész élet benne van. Csupán azzal a különbséggel, hogy a fejlõdés lényegét az emberek nagy tömegekben való egymáshoz viszonyodásának sokkal szorosabbá válásában látjuk. Az egész újkori fejlõdésnek minden ujjongással fogadott nagyszerûsége, s minden, ma már megrendülve tapasztalt egyoldalúsága benne van ez alapgondolatban: a szervezetté vált társadalmak hatalmas célratörekvései, bámulatos, csak ily közösségerõvel elérhetõ eredményei: másrészt pedig a természet talajától való csenevész elválás, egy magunkcsinálta atmoszférába való áttelepülés, a közösség cél felé irányuló lelki-szellemi szervek egyoldalú torz kifejlõdése, s elsatnyulása a többi szerveknek, amelyek, s valamennyien együtt, tehetik csak képessé az embert arra, hogy teljes életérzéssel gyönyörködhessék abban, amit számára e földi élet nyújthat.
 
 

Az európai írásbeliség fejlõdésének menete a középkor végéig
 

Miként s mikor vonult be az írás Európában az életbe? Hogyan van az, hogy egy idõpontban kezd szerepe társadalomalakítóvá válni, holott azelõtt is volt írás, ilyen szerep nélkül?

A fejlõdés oksági kérdésére nézve döntõnek látszó kérdéstevések. Aki az írás szociológiai jelentõségérõl, az elõadottak értelmében, meg van gyõzõdve, az elõtt tulajdonképen közömbösek. Számára elég, ha az írásnak az életben való megjelenését megállapítja: e megjelenés következményeit azután csupán vizsgálja a történeti folyamatokkal kapcsolatban. Voltaképen mi is erre az álláspontra helyezkedünk: minthogy azonban az írás megjelenését nem akarjuk tartani s nem is tarthatjuk lassú fejlõdésnélküli, elõzménynélküli jelenségnek, mint semmi más hasonló újítást sem, egyszerûen vázlatát adjuk annak, hogy miként képzeljük el a megelõzõ folyamatot. Ha életteljesen, egyoldalúság nélkül képzeljük el, ezzel már meg is adtuk az okokat: a történeti okságmagyarázat tulajdonképen más sosem lehet, mint az elõzõ folyamat természetes elképzelése.

A klasszikus ókorban az írás nagymértékben szerepelt már a gyakorlati életben. Valamikép azonban mégsem vált általános érvényûvé. Használta az irodalom: a tudomány: – elsõsorban a jogi: mégpedig széles gyakorlattal, jogügyletek megörökítésére. Használta az üzleti élet: a hitelélet oly mértékben, hogy némely vonásaiban a mai hitelélettel mutat hasonlóságokat. A mûvelt osztály írástudó volt. Az íráshasználat olymértékû, hogy kifejlett gyorsírást is teremtett maga mellett. – Másrészt azonban, a magasabb iskolázásban részesült rétegen kívül, az írás munkája rabszolgamunka volt. Amíg tehát egyrészt valójában az akkori magas civilizációnak megfelelõ volt az írás szerepe, másrészt a társadalom, a gazdasági élet alapszervezete útjában állott terjedésének.

Bizonyára nyomon követhetõ a római kultúrfejlõdésnél is az írásbeliség szervezõ szerepe: az ú.n. polgáriasodott társadalom kialakulása nélküle el nem képzelhetõ. A nehézség az, hogy, a monumentális feliratemlékeken kívül aránylag igen kevés írás maradt fenn eredetiben, a papyrus és a viasz-íróanyag romlandósága miatt. Kétségtelen mégis, hogy a rómaiaknál is van egy idõhatár, ami egy sokkal gyorsabb ütemû fejlõdés kezdetét jelenti az elõzõhöz képest /:a Kr.e. II. sz.:/: s hogy gyakorlati célú írások is e határidõtõl kezdve maradtak csak fenn reánk.

A római birodalom szétomlásával a történelembe bevonuló északibb európai népek a szóbeliség kultúrfokát élték. A nagy központosított szervezet szétestével jórészt szétbomlott az állami, gazdasági s más szervezet is, amelyeket a rómaiak északi provinciáikban létesítettek: nem volt még ezen területek életszintje oly fokon, hogy a római kultúreredményeket önállóan tovább tarthatta és fejleszthette volna. Újabban gyakoribban emelkednek hangok oly értelemben, hogy nem lehet szó a teljes sülyedésrõl, minden kultúrérték elvesztérõl. Nagyjából helyeselnünk kell ezt: hiszen ismeretlen népek nagy tömege került egyúttal a történelem, tehát a szervezettebb életfolyás határai közé. Róma nemcsak provinciáiban, hanem az északi barbárokra is hatott századok folyamán: a római élet civilizációja, tehát zárt államból általános emberi érdekekre alapuló állammá való átalakulása egyrészt gyöngítette ütõerejét, másrészt átkölcsönzött kultúrájából, szervezetébõl alapelemeket az Északnak is: a két világ, egyszerre összefolyt egymással, a most már szervezettebb germánság természetes ereje áttört a határokon. A birodalom süllyedése egyúttal a szomszédság emelkedését jelentette némileg: a római kultúrkör helyébe a nyugateurópai kultúrkör fogalma lépett.

Az új területeknek, de az északi-római privinciáknak sem volt életszükségletük az írás: felvételére hiányzott még a kultúra érettségének kellõ foka: az íráshasználat visszafejlõdött. Jellemzõen a híg arányokra, amelyekkel Észak átvette e római kultúrát, uralkodói udvarokban keletkezett némi okleveles gyakorlat, a római császári mintájára: francia területen maradt némi magángyakorlat is.

De egyik sem életerõsen, inkább csak utóhangként. A szóbeliség a következõ századok folyamán még inkább felülkerekedett: a VIII–X. századokban általánossá vált. Ezt a kort az írás ellen való reakció korának nevezhetjük.

Az igazi régi római területek, elsõsorban Itália, azonban sohasem felejtették el teljesen az íráshasználat célszerûségeit. Az antik nevelésrendszer tipikus iskolája a rhétoriskola volt: gyakorlati magvukban tulajdonképen jogászképzõ iskolák. Ezek valamiként mégis éltek tovább is: még magánügyleteknek írásbafoglalása is meglehetõsen szokásban maradt. Azonban, tudjuk, általánosérvényûségre az írás már elõbb sem emelkedett: nem volt olyan oktatásrendszer sem, amely az írást mindenütt egységessé tette volna. Vidékekhez, iskolacsoportokhoz volt kötve fejlõdése. A birodalom, Itália egységének szétbomlásával az írásnak ez a különbözõsége még fokozódott. Itália területén vidékenként sajátos írások alakultak ki: valamennyien a régi római feliratok merev nagybetûs írásából keletkeztek, a merev tagok kurzív elhajlításával, szétszedésével. A vidékek írásai azonban végül is annyira különböztek, hogy egymásközti használatra, be nem avatottak számára, szinte használhatatlanok voltak. Még erõsebben elváltoztak természetesen az írások a volt római provinciákban, spanyol, francia, brit területeken, ahol, mint említettük, az írásbeliség csenevészen mégis csak folytatódott. E különbözõ, gyakorlati célú folyóírásokat nevezte el az írástörténet „nemzeti írások”-nak. Használatok egyes vidékekre korlátozódott, s azonkívül tulajdonképen a jogászmesterség, a nótáriusok írása voltak, nem pedig az általános érintkezés írásai: használatukra szaktudás kellett.

Mindez tehát nem volt kedvezõ alakulás abban az irányban, hogy az írás egy nagyobb kultúrközösség érintkezõ eszköze legyen. Nagy területeken, általános érvénnyel használt egységes írás fejlesztheti csak ki az írásbeliséget, vonulhat csak be a mindennapi élet közhasználatába.

Másrészt azonban nemcsak eddig, hanem a római birodalom bukása után is folyton szivárogtak át Északra Itáliának továbbélõ kultúrelemei. És pedig most már fõként egy népekfölötti organizáció útján: a római Egyház útján, amely a római nagyszabású organizációs gondolatot tovább hordozta magában. A X. században befejezte nagyszerû hódításait ez a szervezet: nyugat- és közép Európa nagy vidékein véglegesen megvetette lábát. A római birodalom zártabb kultúregységének bukását egy lazább, de új, igen nagy lendületeket egybefogó szervezet megalakulása pótolta. Ez az átfogó szervezet körülbelül az intellektuális osztály egységét jelentette, a kialakuló Európában. Tagjai nem csupán valláshirdetéssel foglalkoztak: a közösségélet akkori teljes egysége természetessé tette, hogy a közösség irányításában is erõs szerepük volt. Eltekintve attól, hogy a birtokokkal, amelyek Európa területének jelentékeny hányadát alkották, hatalmas anyagi erõt képviseltek, ép nemzetek fölötti, általánosérvényû szellemiségük miatt a kormányzás, igazgatás minden ágában szerepelni látjuk õket.

E nagy szervezetnek központja Itáliában volt, a régi írásterületen: a Kuria át is vette környezete íráshasználatát. Természetesen szintén egy táj-írást, nem alkalmasat általános terjedésre. De az írásbeliség gondolatát, mint az antik kultúra sok más tartalmát is, hivatva volt e központ Itáliából, a régi kultúrának az egész középkoron át nagy, állandó rezervoárjából átszivárogtatni Európába, az Egyház egységes szervezete által.

Mihelyt odafönn kísérletek történtek, római tradíciókra, nagyobb világi birodalom létesítésére is, erõsebben mutatkozott szüksége annak, hogy az államot támogató egyedüli egységesen szervezett testületnek, a papságnak maradandó egyöntetöségét biztosítsák. Nagy Károly frank birodalmában a kereszténység terjesztése és szervezése azonos volt az állam terjedésével, szervezésével. A papságnak egysége a hitvallásban, liturgiában, stb. egyúttal az állam egységét is jelentette. Az Itáliából jött írás-gondolat szükséges eszközévé lett ez uniformizálódásnak: az írott hittételek, szentkönyvek, rendelkezések nagy területekre pontos szövegeket vihettek. Nem a „nemzeti írás” kurzív, de csak szakértõ számára olvasható írása kellett ide: a betû inkább az olvasás céljaira kellett, mint az íráshasználat céljaira. Nagy Károly tehát a régi „könyvírások” változatainak egyikét választotta ki: az antik kapitális, feliratos írásnak jól olvasható, bár nehézkes betûit, amiket a szerzetesrendek kolostori buzgalma, régi szövegek másolásainál, mindig használt. Olyan betûket mégis, amelyek a gyakorlati írásból átvettek, már némi kurzív elemeket, anélkül, hogy folyóírásszerû használatra alkalmasak lettek volna. Nagy Károly híres írásreformjának lényege az volt, hogy egységes, jól olvasható írást adott, még pedig egy egységes szervezet, a papság kezébe. Az olvasnitudás lehetõvé volt téve most már: és kötelezõvé is, legalább elvben. Az írnitudás azonban, csak speciális képzettségûek birtoka volt, késõbb erõsen növekvõ mértékben terjedt ugyan, de szinte a középkor végéig csak az olvasnitudás követelményét hangsúlyozzák papjaikkal szemben az egyházi rendelkezések.

Ez az egységes írás, a „karoling minuszkula”, – tulajdonképen a mi mai nyomtatott betûink, – nagy területeket s tömegeket felölelõ normál-írás volt: s egy, bármely primitív, de messzi területeken egységes érintkezési eszköz létezése már önmagában rejti a közösség fejlesztésének lehetõségeit. Eleinte csak elvonult kolostorszobák másoltak: amikor, a X. sz.-ban, a kereszténység egyházi szervezete állandósult mindenfelé, a betû kezd elõbukkanni, nehézkesen, gyakorlatlanul bár, a gyakorlati élet területein is. Természetesen csak az egyház tagjainak kezén, ha világi ügyekben is: mint ahogyan csaknem az egész középkoron át nagyjából az egyházi osztály fogalmához tartozott az írni tudás fogalma.

Az óriási szervezet, Európát felölelõ intellektuális hálózat, szinte szociológiai törvényszerûséggel kényszerítve volt arra, hogy az írásbeliséget növekvõ mértékben fejlessze. A nyugati részeken igen eleven megmozdulás tapasztalható már a XI. században: keleten még sokkal kevésbé. Jogi ügyletek írásbafoglalása volt fõként az írás gyakorlati használatának területe: az okleveleket részben a Karoling minuszkula nehéz olvasás-betûivel írták, részben könnyebb betûivel, oly külsõ formákkal, amik a nemzeti írásokat, tehát a jogi érvényû írásokat, igyekeztek utánozni.

Itáliában maradt egyedül laikus, nem pap-kézen az írás, világi nótáriusok mesterség-írásaként. De az északi írásgyakorlat hatott vissza e régi írásterület gyakorlatára is, alkalmazkodni kényszerítvén azt. A Karoling minuszkulának, évszázados ellenkezés után, engedni kellett Itáliában is: csak a XII. sz.-ban, de akkor véglegesen, tûntek el az itteni „nemzeti írások”. Az érintkezési eszközben való ezen egyesülés élénk mozgalmat váltott ki Itáliában, különösen felsõ, az északkal határos részein. A rhétoriskolák felvirultak, hiszen elsõsorban jogi természetû írásbeliségrõl lehetett szó: csoportosultak ez iskolák és megkezdõdött az északitáliai nagy jogi egyetemek kialakulása. S egyúttal északitáliai városoknak, – azelõtt jelentékteleneknek – vezetõszerepe Itáliában.

Itália azonban külön világ, a laikus polgári kultúra világa, ellentétben az új Európa teljesen papi intellektuális rétegének vezetés alatt álló kultúrájával. Természetes, hogy egy új fejlõdés kezdetei elõször a régi kultúrterületen mutatkoztak; de az északi kultúrszervezet ellentétes volt, nem vehette át a déli polgári szervezetet. Csaknem egyidejûleg tehát az északitáliai felvirágzással hasonló jelenségeket látunk nyugaton, francia területen: iskolák csoportosulását, majd egyetemmé alakulását.

A papság kormányzati-jogi szerepe európaszerte növelte a kívánalmakat tanultságát illetõleg: másrészt a klérikus-pálya épp e szerepnél fogva az érvényesülésnek oly lehetõségeit nyújtotta, amilyenekre csöndes úton másfélekép senki sem számíthatott. A pálya lényege az írásbeli fogalmazás funkcióiban állott: a jogi természetû oklevél fogalmazásában. E célra kellettek az északi viszonyoknak megfelelõ iskolák: s ily iskolák csoportosultak elsõsorban a nyugat nagy centruma, Páris köré.

Francia területen, mint említettük, a római rhetoriskolák hosszú idõig tengõdtek még a birodalom bukása után; a déli, Itáliával szinte összefolyó vidékeken a jogi írásbeliség és iskolázás élt mindig valahogyan. Most a rhetoriskolák északi célokra átmintázott utódai újra életrekeltek Párisban. Már a XII. sz. elejétõl nemzetközi látogatottságra tettek szert; egy századév alatt Európát vezetõ egyetemmé alakultak, a mûvelt világ büszkeségévé.

A párisi egyetem egész lényegét félreérti a történeti irodalom. A magas tudományok közül az orvosi és a világi jogi nem szerepelt itten, ez utóbbit az egyház ki is tiltotta innen. A theológiai volt az egyetem büszkesége, a történetírás fõként azért méltányolja. Holott ez csak magas kivirágzása volt a párisi nagy iskolacsoportnak, mi spontán egyesült késõbb egyetemmé. A facultas artium, – bár csak elõkészítõ foka volt a magas facultásoknak, – volt a nagy vonzóerõ, mely a legkülönbözõbb országokból a hallgatók tízezreit hozta ide. Nem az e fakultás, aminek az elméleti pedagógia története hirdeti: nem csupán általános mûveltséget adó iskola: hanem a klerikusok tömegének nevelõje, gyakorlati jogikormányzati pályájukra. A hét szabad tudomány között a lényeg a grammatika, amely azonos a latinul írnitudás oktatásával, s a rhetorika, amely a jogilag fogalmaznitudás iskolája. Átmódosult antik rhetoriskola, amely az Európa itáliánkívüli részében fõként az uralkodó fõúri-fõpapi udvarokra korlátozódó jogi okleveles gyakorlat elsajátítására szolgált, udvari papoknak készülõ hallgatók tömegei látogatták, otthoni szerencsés pályafutásuk reményében. S ezzel a gyakorlati célú írás központi tanítóhelye Európában. A most kialakuló oklevélírás mutatja is ily származása vonásait: Lényegében az általánosérvényû, jól olvasható Karoling minuszkula, de külsõségeiben igyekszik utánozni a régi, Itáliából eredt jogi-oklevélírás sajátságait, míg a természetes írásfejlõdés folyamán e külsõségek el nem maradoznak.

A párisi egyetemrõl a középkorban nem maradtak fenn anyakönyvek: ismerjük nagy, tízezres arányit, de az egyes nemzetek részvételérõl határozott adataink nincsenek. Kétségtelen mégis, hogy nevelõ szerepe az írásbeliség terén egész Európára ható volt. Ha egy távolfekvõ ország írásait, pl. Magyarországét, összehasonlítjuk a nyugati írásokkal, azt a meglepõ eredményt kell levonnunk, hogy a XII–XIII. században, amikor az írásformák eredeti nehézségükbõl évtizedrõl-évtizedre hajlékonyabbakká, kurzivabbakká váltak, a magyar gyakorlatban ez új s új formák lényegtelen idõkülönbséggel jelentkeztek mindig a legnyugatibbak után. S ugyanígy más országokban is: az írásbeliség külsõ képe szinte bámulatos egyöntetûséget mutat minden évtizedben. Pedig a Nyugat és a Kelet között nagy különbségek voltak úgy kulturális, mint nyelvi tekintetben: a keleti szükséglet, eleven gyakorlat sokkal kisebb lehetett, mint a francia, az írás kifejlõdését sokkal lassabban erõszakolhatta volna ki magának. A területrõl-területre való átvétel pedig sokkal nagyobb idõközöket mutatna fel a formák megjelenésében Franciaországban és Magyarországban: azonkívül a formákat kétségtelenül módosította volna. Nem lehet itt tehát másról szó, mint egy nagy központi iskola vezetõszerepérõl: e két század valamennyi jó, modern oklevélírója a párisi egyetemrõl került ki.

Ezzel az egyház kezébõl ugyan nem került ki az írás, de kijutott mégis a világi élet területére, a tömegesebb gyakorlati használatra. S a gyakorlati írássá való alakulás ezzel mégsem hozta a vidékenként való formaelfajulás veszélyét: az egységes iskolázás nem engedte a fejlõdés e kritikus idejében külön területi, egymás számára használhatatlan írástípusok keletkezését. Párisban óriási üzeme volt az írásnak, többéves fegyelmezéssel folyt a tanítás: amíg tehát, a tömeges másoló és elõadástjegyzõ tollforgatás segítségével is, az írás egyre kurzívabb formákat vett fel, addig a fegyelmezés rögtön tiszta, általános formákat teremtett e kurzív elemekbõl, megakadályozván így a szeszélyes, egyéni és vidéki torzításokat. Fegyelmezett kezek bámulatosan könnyed, gyors folyóírásai alakultak így tehát ki a nehézkes könyvírásból másfél évszázad leforgása alatt: az általános érvényû, könnyen olvasható s írásra is könnyen használható európai folyóírás a XIII. sz. derekán nagyjából készen volt.

Az állami és jogi élet gyorsan érezhette az ily írással felszerelt tanult emberek használhatóságát, elõnyeit: a párisi nagy iskola nem maradt sokáig egyedül. Páris központi szerepét ép az mutatja, hogy nem a szomszédos országokban létesülnek utána és mintájára elsõ egyetemek, hanem elõször a távoli vidékeken, amelyeken leginkább érezték a párisi egyetemjárás nehézségeit. Angliában, cseh, lengyel és magyar területen, majd keleti német területen. Valamennyien a párisi egyetem szervezetét másolták le: csak a késõbbi-középkorban utánozta némely egyetem az itáliai egyetemek típusát. Egyúttal a nagyobb egyházi székhelyek iskolái is így idomultak s indultak fejlõdésnek, Párisból kikerült magisterek vezetése alatt. A XIII. sz. derekán az írásbeliség külsõ színe megfelelt ez iskolarendszernek. Ha az írásokat területileg áttekintjük, világos képét látjuk az egyes vezetõegyetemek hatásterületének. Franciaország, Német-, Cseh-, Lengyel-, Magyarország egy egységes területet alkot, ha német területen mutatkoznak is már a helyi iskolázásnak erõsebb nyomai. Anglia állított, Páris után elõször egyetemet magának, már az írásnak kurzívvá való fejlõdési idejében: lényeges sajátságaiban azonos tehát a párisi írásterület, de mégis oly, önmagában egységes külsõségeket mutat, amelyek amattól megkülönböztethetõvé teszik az angol írásterületet. A spanyol félsziget mindig átmeneti kultúrtípus volt az itáliai és a francia típus között: egyetemei is így alakultak meg, s írásterülete, egész írásbelisége is ily képet mutat, élesebben különbözve a franciától, mint az angol terület, bár határos Franciaországgal, mégis nagy a különbség, míg pl. a francia és magyar írások lényegükben teljes egyezést mutatnak. S végül Itália: az elsõ, felületes pillanatra is egészen más írásképet mutat, mint az északibb vidékek. Bár az osztrák területek szomszédosak vele, írásuk élesen elkülönül az olaszokétól és lényegében a francia írások formáit mutatják, – úgy, mint ahogyan az írásbeliség belsõ jelentõségû sajátságai is.

Mindezen eltérések az írásformákban azonban csak olyan méretûek voltak, hogy a kölcsönös olvashatóságot, használatot egyáltalán nem akadályozták. Európa intellektuális rétegei ugyanazon, jól folyó, gyakorlati írást használták már.

A fõiskolákat járt klerikusok a hét szabad tudományban tulajdonképen teljesen világi tananyagot sajátítottak el: igen kicsiny töredék volt az, amelyik a theológián is folytatta tanulmányait. A clericus így hamar alakult át „clerc”-é, diákká: mûveltségének, tanultságának alig volt valami köze az egyházi hivatáshoz. Tömegük csakhamar telített minden helyet, amit az egyházi beneficiumok nyújthattak: a legtöbb csak akkor szenteltette magát pappá, amikor ily beneficiumhoz juthatott. Mind nagyobb része fordult a képzettségét illetõ megélhetés más útjaihoz: világiakhoz, városokhoz, és magánosokhoz szegõdtek, írásbeli teendõk végzésére, vagy iskolákhoz, mesterekként.

Most már a gyakorlati élet területén dolgozó ember is érezhette, s bámulhatta is az írásnak, a gyors, pontos feljegyzésnek hasznát saját üzeme számára. Nemcsak a városi adminisztrációban, hanem az üzleti s gazdasági életben is megjelenik az írás. Állami, földesúri, városi, üzleti összeírások, könyvek keletkeznek: a levelezés az ügyvitel mind apróbb részleteiben jut szerepre mindenütt. Az államterületeket, sõt nagy üzleti vállalkozásokat szervezõ írásmunka megkezdõdik és önmagát fejleszti tovább.

Eleinte a latin nyelvhez volt kötve az egész írástanítás, az egész írásbeliség: a gazdasági területen is. Egész természetszerûleg ment e tehertõl való szabadulás. A XIII. sz. elején nyugaton már jogi érvényû oklevelek is akadnak népnyelven írva: a század végétõl már mindenütt tömegessé válik a népnyelven való oklevelezés. Az íráshasználat terjedésére döntõ jelentõségû: amit azelõtt, csakis felsõ iskolákon, s csakis a latin stúdiummal kapcsolatban, évekig kellett tanulni, azt most hónapok alatt el lehetett sajátítani.

Ugyancsak a XIII. sz. folyamán jött közhasználatba a papiros, a drága pergamen helyett: az írás népszerûsödése kényszerítette ki e technikai újítást, s az írás további népszerûsödését szolgálta az.

Az egyetemek egyedüli vezetõszerepe az írásfejlesztés terén a XIII. sz. végén megszûnik: az írást az élet maga viszi tovább. A klerikusok már nem is igen számítanak egyházi érvényesülésre: tele van a világ velük, kínálják tudásukat, íráskészletüket mindenfelé. Vándormódra, pár hónapra nyitnak iskolákat különbözõ helyeken: a kisebb polgári osztályból valók is igyekeznek olcsó pénzen hozzájutni az íráskészséghez. Nagyapáik idején még nimbusszal övezett, fölényes mûvészet, elõkelõ körök birtoka: most a köznapi élet gyakorlati eszköze. A gazdasági élet kap utána a legsietõsebben.

Ott, ahol az írásbeliség gondolata hamarosabban megszokottá vált, s hol egyúttal a gazdasági élet csak alapos szervezõ készséggel volt összefogható, ott látunk igen korán széleskörû írásbeliséget s egyúttal szinte megmagyarázhatatlan méretû gazdasági elõtörést: Németalföldön és Firenzében. Németalföld, igaz, közvetítõ vidék a brit szigetek és a kontinens között: de földrajzi helyzete eddig még sohasem tette naggyá. Vizektõl szétrongyolt földterület, lakói nehéz, tervszerû összetartó munkához voltak szokva. A gyapjúipar, angol gyapjú feldolgozása a kontinens számára, ezernyi mûhelyben folyik. A XII. sz. elejétõl megjelenik az új szervezõ elem, az írás. A szétszórt munka hirtelen megtalálja a maga közös, nagy eredményekkel kecsegtetõ céljait: két évszázadon belül Németalföld Európa leggazdagabb vidékévé lett, az újkor elején világhatalommá. Mégpedig különösebb politikai összefogás nélkül is: államszervezete aránylag laza maradt mindvégig. – És az írásbeliség egészen szokatlan, korai elterjedését figyelhetjük meg itt egyúttal. A kicsiny írnitudás üzeme itt jelentkezik elõször: innen indulnak ki s terjednek el a XIII. sz.-ban német területre a zugiskolák, az egyházi hatóságok üldözése ellenére is. Itt alakulnak már a XIV. sz.-ban jámbor testvériségek, amelyek Istent elsõsorban könyvmásolással, könyvek szervezett terjesztésével akarták tisztelni: s legkegyesebb tettnek azt tartották, ha másokat megtaníthattak az írás mesterségére. – A németalföldi vidékekkel összefüggõ a német Hansa megalakulása és gyors növekedése kereskedelmi és politikai nagyhatalommá: a Hansa történetének legmodernebb gazdaságtörténeti kutatója egyenesen az írásbeliség alkalmazását tartja e hirtelen kifejlõdés végsõ okának.

Firenze ugyancsak átmenõ vidék Itália és az északibb Európa között: a XII. sz.-ig mégis csak jelentéktelen városka. Nem tenger partján: s már eléggé hegyes, nem különösen termékeny vidéken. Itt is a gyapjú ezernyi apró mûhelye: a kemény munka szükségessége. De szintén oly vidék, mint Németalföld: az új, egyetemi írásfellendülés közvetlen területén. Szinte úgy tûnik fel, hogy, ha tengeri kereskedõ város lett volna régóta, sohasem hathatott volna egy új, szervezõ elem e város fejlõdésére annyira, s ily hirtelen: az edzett, kemény tömeg apró munka szervezése csodákat mûvelt. Firenze egy századév alatt Európa bankárjává lett, majd egy új európai mûveltség szülõvárosává és vezérévé. S tudomásunk van arról, hogy a városban már a XIV. sz.-ban úgyszólván minden családfenntartó férfi tudott írni: s a gyermekek tízezrei jártak iskolába.

Az írás tehát kikerült az egyház körébõl, amely felnevelõje volt. S egyúttal kikerült az elõkelõ társadalmi rétegek körébõl is: a nagyúr még a középkor végén sem tartotta magához méltónak az írnitudást. Ellenben a lehetõ legmélyebb alapot, a gyakorlati életet ragadta meg, abba vegyült bele szervezõ elemként.

És ezzel tette meg az írásbeliség fejlõdése a döntõ lépést. A régi kultúrák is írásbeliek voltak: de úgy Egyiptomban, mint Indiában, Kínában egyes kiváltságos társadalmi rétegekhez tapadva élt az írás, sõt az írástudás alakított ki néhol ily kiváltságos rétegeket. Egy bizonyos fokon meg is állott tehát az írásfejlõdés: A kiváltságos rétegnek érdeke volt, hogy általános érvényû, mindenki által használható írás ne keletkezzék. Az antik kultúrában viszont a vagyonhoz és elõkelõséghez kötõdött az írás, mert a rabszolgaírás is vagyont tételezett fel: már mozgékonyabb alap, már fejlett betû-írásból indult ki, de hiányzott az írásbeliség egyöntetûsége. Az egyház kezében sem vált volna talán oly egységes érintkezési eszközzé, ha az egyház egy egyetlen zárt politikai szervezetû állam papi osztálya lett volna csupán: nem lett volna oly szüksége egy ilyen szilárdan beágyazott osztálynak egy egységes érintkezési eszközre: vagy, ha igen, igyekezett volna azt magának monopolizálni. Azonban egy földrész messze tájait áthálózva, különbözõ államalakulatokban szerepelve, az egységes írás a szociológiai emberközti viszony belsõ törvényeinél fogva fejlesztette önmagát: s gyakorlati alkalmazásra kialakulva, folyt ki az egyház kezébõl szét a tömegek közé.

Itt a magyarázata annak, hogy miért ép az írásbeliség szerepét tartjuk a történeti fejlõdés megfigyelendõ alapjának, s miért nem az oktatásügy fejlõdését. Mert nem a kultúrjavak céltudatos átadása új generációk számára, tehát az oktatás, a lényeges: hanem lényeges az életet idõvel minden apróságában kísérõ és segítõ elemi szervezõ funkció, az írás. Oly mozgalmakat okoz ez, amelyekkel szemben az oktatás gyakran konzervatív, ellenálló funkciónak tûnik fel.

A nagy tömegek döntõ bevonása az új érintkezõ, szervezõ hatása alá már a XIV. században megtörtént. A könyv nyomtatás feltalálása már csak zseniális alkalmazkodás volt a tömegfejlõdéshez. S egyúttal új tempót diktált annak: oly fejlõdést, amelyhez hasonlót kultúralakulás azelõtt fel nem mutathatott. A formálisan nem, de a betû által lényegesen mégis megszervezett társadalom mind erõsebben kiszabadult a helyhez kötött szervezettség alól: új közösségek keletkeztek, egymást sohasem látva, egymással sosem érintkezve, a betûbe foglalt gondolatok hatása alatt. –

– A XII. sz.-tól kezdve, mint említettük, a történeti élet terén mindenütt új fejlõdések tapasztalhatók, mindig gyorsuló haladással. A természetes közösség küzd még az új, írásos közösséggel: a középkor végén oly jelenségek mutatkoznak, amelyek arra vallanak, hogy már ily szervezettség önmaga is képes arra, hogy Európára szóló hatásokat idézzen fel: a humanizmus, a renaissance és a reformáció: vagy a Föld európai meghódításának kezdete.

Világos dolog, hogy az Újkor történetét, eseményeit, államának, társadalmának, szellemi életének, gazdaságának jelenségeit nem az írásbeliség fejlõdésének körülményeibõl fogjuk magyarázni. A tartalmat mindenütt az élet adja: minden erõ, szín, boldogság és tragikum csak tõle való. Mindennek hatalmas és változatos játékát azonban az írásban átszõtt életen, emberiségen vonultatjuk át: a közösségalakulásoknak és fejlõdéseknek csak új dinamikáját kíséreljük meg ez eleven alapszövedék alapján megérteni. Megfigyelésünk, elõadásunk emberi erõt meghaladó tárgya és gyönyörûsége mindig maga az emberi élet marad.