Személyes elõhang

Sosem tagadtam, hogy szociológiai-szociálpszichológiai kutatásaim témái valamiképpen mindig személyes érintettségbol születtek. Olyan absztrakt tudományos fogalmak, mint amilyen a konverzió, a szociális reprezentáció, az eloítélet, vagy olyan társadalmi jelenségek, mint amilyen az újraházasodás, a válás, a családon belüli eroviszonyok alakulása, mindig úgy kerültek érdeklodésem homlokterébe, hogy egyúttal magamat is fürkészhettem: milyen mértékben hasonlítanak élményeim azokéhoz, akiket úgymond objektíven vizsgálhatok. Kérdoívek, kváziexperimentális vizsgálatok vagy mélyinterjúk készítése közben azt a kényelmes pozíciót foglalhattam el, hogy az önvizsgálat nárcizmusa helyett társadalmi jelenségeket kísérlek meg kibontani, miközben arra is lehetoségem nyílik, hogy a magam helyzetén elgondolkozzam. Így talán nem fordulatot, csak a személyesség felé tett újabb közeledést jelentett az a kutatás, amely a noi szerep szociális konstrukcióját kívánta az átélt életsorsok felol megvizsgálni, a narratív identitás fogalmát mélyinterjúkból kibontani.

Huszonkét volt osztálytársamat toltam tehát magam elé, oket beszéltettem, egy olyan tablót készítettem, amelyre az én fényképem is fölkerülhetne, ha más állt volna a kamera mögé. Távolítás? Tudományos objektivitás? Fölösleges rejtozködés? Bizonyos szakmai normáknak való megfelelés vágya? Nyilván mindez együtt igaz, ha megpróbálom rekonstruálni a „kutatás” megszületésének pillanatát. Ötvenévesen, egy szimbolikusnak tuno életkorban, amikor végre le kell számolni azokkal az illúziókkal, hogy akár a magán-, akár a nyilvános élet különösebben újfajta perspektívákat kínálhat, amikor az addig megszerzett tapasztalatok, ismeretek, elkötelezettségek már nagymértékben kijelölik az ember mozgásterét, de ugyanakkor még ereje teljében van ahhoz, hogy elorukkoljon valami olyasmivel, amit meggyozodése szerint éppen o tud a legjobban, és azt mások számára felkínálja, ötvenévesen tehát, egy idegen város utcáin sétálva pattant ki a gondolat: a már sokszor nekem szegezett kérdésre – mit tett az államszocializmus a nokkel – úgy fogok válaszolni, hogy a legilletékesebbeket, az 1945–1946-ban születetteket, az én generációmat szólaltatom meg. Noket, akik egy mára lezárult korszak teljes értéku hírmondói, noket, akik biológiai noiségük – termékenységük – lezárult periódusát tudhatják a hátuk mögött, noket, akik semmiben nem különlegesek, csak abban, hogy mindenki másnál kézenfekvobb velük intim és bizalmas beszélgetést folytatni, mert legérzékenyebb életkorunkban, kamaszkorunkban négy évet együtt töltöttünk el. Semmi máshoz nem hasonlítható az az interjúhelyzet, amikor a kérdezett érett arcában, cigarettától megvastagodott hangjában, szülésektol, betegségektol vagy egyszeruen a kortól megváltozott testében hirtelen a matrózruhás gimnazista lány tunik elo, mert a beszélgetések akkor félbehagyott fonalát szövi tovább a kései interjú. Ezután már gyerekjáték módszertani igazolását adni annak, miért éppen a kamaszkor az egyik fo elrugaszkodási pontja a beszélgetéseknek. Ez a kamaszkor a hatvanas évek elejére esett, a gyermekkor szuk és sötét ötvenes éveihez képest a kádári konszolidáció hamis, de néha mégis vonzó ígéreteinek és a felnottkorra vonatkozó reményteljes anticipációknak sajátos kombinációját kialakítva, amikor a majdani noi élet nem a korlátokról, hanem a magánéletben is és a pályán is a szabad választásról szólt. Ami azután történt, az egyszerre társadalomtörténet és egyéni élettörténet, amelybol a noi szerep konstrukciójára fókuszáló kérdezo boségesen bányászhatja elo azokat az építoköveket, amelyeket relevánsnak tart az adott korszakban felépített noi sorsok megértéséhez.

Amilyen szembetuno volt a kontraszt az általam megkérdezettek szemében saját noi életük és anyáik noszerepe között, olyan kézenfekvo volt megkérdezni azt is anyává lett osztálytársaimtól, mi az, amit továbbadtak, hogyan látják saját fiaik-lányaik életét nemi szerepük szempontjából. Ennél a pontnál megint csak sajátos alkalom nyílt a személyesség és a távolítás, objektiválás ambivalenciájának keresztülvágására. Talán nem véletlenül, de úgy történt, hogy felnott lányaim pályaválasztásukban az anyai utat követték. Kende Anna, aki a fiatal generáció körében végzett kutatást folytatta, az én középso lányom. Olcsó magyarázat lenne eme összefüggés miatt azt feltételezni, hogy anyák és lányok nemzedéke ebben a váltásban szorosabb kontinuitást hordoz, mint amilyet a megelozo generációk története mutatott. A hetvenes évek elején született lányoknak felnove megint csak azzal kellett szembenézniük, hogy a rendszerváltozás utáni Magyarország más feltételeket kínál számukra, mint amilyenekre a szülok nemzedéke fölkészítette oket. Ha a kutatók esetében történetesen anya és lánya képes volt is azonos célt maga elé tuzve, azonos szakmai megfontolásokat követve, azonos módszerrel olyan vizsgálatot folytatni, amely generációjának notagjairól szólt, maguk a megszólaltatottak igencsak jellegzetesen különböztek egymástól. Miután külön-külön dolgoztunk, és nem volt célunk a szükségesnél jobban összehangolni elemzési módszerünket, nem véletlen, hogy nem is sikerült azonos kategóriákat használnunk az egy-egy generáció körében folytatott interjúk csoportosítására. Nemcsak a két nemzedék meginterjúvolt képviseloi tértek el egymástól, hanem maguk a kérdezok sem látták azonos perspektívából az általuk föltárt történeteket. Számomra – bizonyítási kényszerbol? – az elemzés során elkülönített csoportok mindegyikében felfedezheto egalitárius ideál, valamint a férfi és noi esélyek közötti tényleges különbség megélésének és megítélésének különbözo variációi jelentették a csoportképzo kritériumot. A fiatal generáció – a tagjai közül kikerült kutató olvasatában – nem interiorizálja a dilemmát, az ambivalenciát, a családi és karrierszerepek közötti választás antagonizmusát, hanem már ideáljaiban is két különbözo világ felé orientálódik. Ha nem is mindig éteri tisztán, de jól kirajzolódnak az „emancipáltak” és a „konzervatívok” csoportjai, egyúttal arra is választ adva, lehet-e tovább folytatni az anyák kétségbeesett erolködését a szerepek összeegyeztetésére. Talán megengedhetek magamnak annyi szubjektivitást, hogy bevalljam, sokszor összeszorult a szívem egy-egy interjú olvasásakor, amelyben a soha nem ráéro, dolgozó, elfoglalt és szétszórt, elveit csak óvatosan hangoztató, a tekintélyelvuség látszatát is elkerülni igyekvo anya figurája rajzolódott ki, akinek a gyereke viszont a stabilitást, az otthonosságot, a csakis az o számára fenntartott fontosságot hiányolta. Lehet, hogy az ilyen tapasztalatok okozta rossz lelkiismeret terhét csökkenti a történeti-társadalmi kontextusba ágyazott, szaktudományos módszerekre támaszkodó emlékezés?
 
 

Neményi Mária
 
 

***
 
 

Ha a magam esetében nem is kell efféle elhanyagoltságról beszámolnom, a saját gyerekkorom felnott fejjel történo rekonstrukciója során szükségszeruen elotunik az általunk leírt noi szerepek összeegyeztetésének igyekezete saját szüleim és a környezetemben felnövekvo kortársaim szülei körében. Az indíttatást a kutatásban való részvételre azonban semmiképpen sem a szüloi modell ambivalenciája adta, hanem a számomra idegennek tuno – én szívesebben használnám itt, hogy kétségbeesett – választás kényszere a tradicionális és az emancipált modell között. Nem úgy történt azonban, hogy észrevettem volna ezt a választási kényszert, és azután szerettem volna az osztálytársaimmal készített interjúkon keresztül megfigyelésemet demonstrálni, hanem éppen az osztálytársaimnál figyeltem föl eloször erre a jelenségre. Az ötéves érettségi találkozó igazán nem tartozik a legnevesebbek közé, és nem is gondolná az ember, hogy igazi meglepetéseket fog tapasztalni a néhány év elteltével. Körülbelül sejtettem, hogy ki-ki hol tanult tovább, hányadik próbálkozásra vették föl az egyetemre, hellyel-közzel még azzal is tisztában voltam, hány osztálytársam ment férjhez, szült gyereket. E téren nem érhetett meglepetés az osztálytalálkozón.

Az egyetem utolsó évében már közel négy éve foglalkoztam a „gender” témájával, és épphogy csak kezdtem letérni a „biológia vs. kultúra” megközelítésekrol, politikai szempontból pedig a „munka vagy család” kérdés körüljárásáról. Ekkoriban minden igyekezetemet annak szenteltem, hogy egy komplexebb megközelítésmódot találjak a nemek témaköréhez, átlássam a biológiai és társadalmi nem elválaszthatatlanságát, kölcsönösségét, illetve totális cáfolatát. Ennek a megközelítésmódnak az érvényességében is megingatott az a bizonyos találkozó.

Az osztálytalálkozó tehát körülbelül erre az idoszakra teheto a saját idoszámításom szerint. Elso meglepetésként észrevettem, hogy a társalgás erovonalai nem aszerint alakultak, hogy kik voltak korábban jó barátnok/barátok, illetve azok, akik a négy év alatt egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Ebbe természetesen magamat is bele kellett hogy értsem, ugyanis valóban volt olyan osztálytársam, akivel gyakorlatilag az osztálytalálkozón beszéltem eloször. Kellemes meglepetésként is értékelhetném ezt, hiszen elmúltak a korábbi eloítéletek. Azonban fölfigyeltem arra, kik azok, akik(kel) „családi” témákról diskurálnak, és kik beszélnek „karrier” témákról. Úgy tunt, hogy kétfelé szakadt a csoport. Aminek nyoma sem volt a négy év alatt, hirtelenjében magától értetodo valóság lett mindenki számára. Számomra, aki éppen a tanulmányaim miatt az átlagnál talán érzékenyebb vagyok az ilyen jelenségekre, semmi esetre sem volt magától értetodo, hogy választani kell emancipált és tradicionális életvitel között, annak ellenére, hogy magamat nem lenne nehéz besorolnom az egyik csoportba. Megdöbbento és elgondolkodtató volt e 23–24 éves fiatal nok, az osztálytársaim kétféle életvitel felé sodródása. Amikor fölvetodött e kétgenerációs kutatásnak az ötlete, eros késztetést éreztem magamban arra, hogy a saját életemhez ennyire közel álló témát válasszak, és így a minta kiválasztásáról sem kellett sokat vitatkoznunk.

Amikor hozzáláttam a kutatáshoz, az osztálytalálkozó tapasztalatai ellenére azt reméltem, hogy a tradicionális/emancipált értékrend dichotómiájánál árnyaltabb struktúra rajzolódik majd ki az interjúkból, hiszen akkor még nem volt sejtésem arról, hogyan gondolkoznak volt osztálytársaim gyermekkorukról, szüleikrol, az életpályájukat érinto döntésekrol. Bár az elkészült interjúk sokfélék voltak, és számtalan számomra releváns, a tanulmányból mégis kényszeruen kimaradt véleményt, élményt tartalmaztak, mégis szembetuno és koherens csoportok elkülönítését tették lehetové. Ezeket összehasonlítva az anyai generáció interjúival és nem túl szigorúan kialakított csoportosításával, a kutató (vagy a kutató lánya) nem tudja elkerülni, hogy ne egyfajta, szülovel szembeni ellenállásként interpretálja azt a jelenséget, hogy a fiatal generáció igénye az egyértelmu választás, míg az idos generáció a többféle lehetoség szintézisét igyekszik megvalósítani.
 
 

Kende Anna
 
 
 
 

Bevezetés
 
Szociológus kutatók többször megkísérelték a második világháború utáni magyar társadalomtörténet eseményeit a nok szempontjából elemezni, a szocialista típusú modernizáció, egalitáriánus ideológia eroszakolt és ellentmondásokkal teli hatását vizsgálni az elmúlt évtizedekben szocializálódott noi generációk szerepfelfogásában és szerepviselkedésében.1 Ezek a próbálkozások a közelmúlt történelmi eseményeire, demográfiai tényekre, a család- és nopolitika, a munkaero-politika, valamint a szociálpolitika változó törvényeire, intézkedéseire és intézményeire, a korabeli tudományos és publicisztikai vitákra, valamint kutatásokra támaszkodtak, és csak hipotetikus választ tudtak adni arra a kérdésre, miért nem került be a közgondolkodásba, a társadalmi diskurzusba a „nokérdés”, miért nincs Magyarországon nomozgalom. A posztszocialista átalakulást a nok szempontjából vizsgáló külföldi elemzok2 megállapításához hasonlóan általában az a feltételezés fogalmazódott meg, hogy az államszocializmus feltételei között a magánélet fontossága felértékelodött. Míg a feminizmus nyugati harcosai a férfiak által uralt patriarchális társadalmi struktúra, intézményrendszer, szokások és normák megváltoztatását tuzték ki célul, és ellenfelükként a gazdasági, politikai, ideológiai, tudományos és médiahatalmat uraló férfiakat jelölték meg, a kelet-közép-európai nok nem az egyes speciális társadalmi viszonylatokban, hanem az omnipotens, a közélet minden szférájába behatoló és azt meghatározó politikai hatalomban látták ellenfelüket. A család, bár nem maradt érintetlen a kívülrol-felülrol érkezo, az életformát, életstratégiát is befolyásoló, olykor drasztikus intézkedések során, mégis mentsvárként muködött tagjai számára. Férfiak és nok egyformán voltak kiszolgáltatottjai vagy olykor haszonélvezoi az ideológia vezérelte, de gazdasági kényszerekkel kieroszakolt, nagyszabású, ám törvényszeruen kudarcot vallott, történelmileg zsákutcának bizonyuló rendszernek. A szocializmus eroszakolt modernizációs stratégiája noi generációk sorát „emelte fel” a férfiakkal egyenlo szintre az iskolázottság, munkavállalás terén, és a noi foglalkoztatottság látványos emelkedése a családot támogató intézményrendszer egyre teljesebb kiépítését tette szükségessé. A nyugati nomozgalmak célkituzései a szocialista országokban, így Magyarországon is megelolegezett, de felülrol bevezetett és az érintettek többsége által – legalábbis a kezdeti idoszakban – kényszerként megélt, ezért ambivalensen megítélt változások voltak (Neményi és Tóth 1998). Ugyanakkor a foglalkoztatottságra, iskolázottságra, politikai részvételre vonatkozó adatok mélyebb elemzése azt mutatja, hogy a nok többsége szegregált, alacsony presztízsu, az ún. noi tulajdonságokra épülo, azaz nemcsak a tudást és munkaerot, hanem az egész személyiséget igénybe vevo pályákon helyezkedett el, mintegy rekonstruálva a családon belüli munkamegosztás hagyományos mintáját. Arról viszont kevés empirikus kutatásra alapozott ismeretünk van, hogy a nyilvános szférában megváltozott eroviszonyok hogyan hatottak a privát élet férfi–no kapcsolataira, magára a noi szerep tartalmára.3

Ezt a hiányt kívánta csökkenteni kutatásunk, amelyben két noi generáció tagjaival készült mélyinterjúk segítségével a személyesen átélt noszerep kérdéseire kívántunk fókuszálni. A kutatás elméleti hátterét a noi identitás szociális konstrukciós felfogása jelenti, amelynek alapján a nem társadalom által eloállított fogalmához történo egyéni viszonyulás értelmezheto. Az a folyamat tehát, amelynek során a társadalom tagjai saját specifikus társas környezetükben, pszichológiai, kulturális és társadalmi közegükben felnove, ezek együttes hatásainak eredojeként jutnak el oda, hogy egyéni módon viszonyuljanak azokhoz a jelenségekhez, amelyek egy adott korban meghatározzák, mit jelent nonek vagy férfinak lenni.

A legtöbb feminista irányzat fókuszában a biológiai nemre ráépülo gender4 (a nem mint társadalmilag konstruált kategória) fogalma áll. A gender olyan konstrukciónak tekintheto, amely az egyes személyek számára elvárási mintákat állít föl, a mindennapi élet társas folyamatait szabályozza, és beépült a társadalom alapveto intézményeibe: a gazdaságba, az ideológiába, a családba, a politikába (Lorber 1994). A noi nemet konstruáló feltételek közé tartoznak a fizikai-biológiai adottságok, amelyekre minden kultúrában szabályok épülnek, és jelentések települnek. Ilyen a nok esetében a menstruáció, a terhesség, a szülés, a szoptatás – vagyis azok a folyamatok és tevékenységek, amelyek a közvélekedés szerint a férfi–no megkülönböztetés elsodleges alapját képezik. A szaporodással kapcsolatos testi különbségek a heteroszexualitás intézményesítéséhez is hozzájárulnak. Ezáltal a no sorsa a férfival való viszonyban határozódik meg. A munka nemi alapon történo megosztása, a gyermekgondozás mint elsosorban noi feladat más és más módon valósul meg a különbözo korokban, különbözo kultúrákban. De ha létrejön a munkamegosztás, kialakítja azokat a tárgyi-környezeti feltételeket, intézményeket, gyakorlatokat, amelyek az adott kultúrán belül a „valóságot” jelentik.

Mélyinterjúkra alapozott empirikus kutatásunkban tehát azt kívántuk megvizsgálni, hogyan jön létre az egyes személyek életében a noiség, hogyan értelmezik a személyek a társadalom nemekre, így önmagukra vonatkozó diskurzusait, hogyan befolyásolja a pozíciók felvételét a nem konstrukciójának személyes aspektusa, tehát mit jelent az egyes individuumok számára a nem. A magyar társadalom második világháború utáni történelme két, egymást követo noi nemzedékének tagjaival folytatott beszélgetéseink szándékunk szerint azt szolgálták, hogy a fenti elvont kérdést az átélt tapasztalatok hitelesen megválaszolják. Meggyozodésünk szerint a nemi identitás narratív természetét, a különbözo bonyolult társadalmi hatótényezok és a saját, személyes tapasztalatok által felépített, a nemi szerepekre vonatkozó szociális reprezentációk feltárását ez a vizsgálati módszer képes a legérzékenyebben és leghitelesebben elvégezni.

Az a folyamat, amikor valaki – akár interjúhelyzetben – összefoglalja önmaga történetét, a jelen és a jövo fényében folyamatosan újraszerkeszti saját múltját (László 1998: 137–145), a csoportlélektani koncepció szerint mélyen összefügg az egyén csoportazonosulásával, szociális identitásával. A személy tehát élete során, másokkal való folyamatos interakciókban, csoport-hovatartozásának fényében építi föl saját, társadalmilag körülírt, mások által szünet nélkül kontrollált szerepviselkedését, megalkotja és viselkedésével, cselekedeteivel „kivitelezi” az adott szerepre vonatkozó szociális reprezentációját. Amikor élete eseményeirol beszámol, úgy válogat saját történetei közül, hogy azokat a mozzanatokat, azokat a fordulatokat emeli ki, amelyek számára relevánsak mai, aktuális identitása szempontjából. Az én-rol szóló elbeszélések során igyekszik koherens kapcsolatokat létesíteni élete különbözo eseményei között. Ahhoz, hogy saját magát, viselkedését megértse, öntudatlanul is társadalomtörténeti keretbe ágyazza emlékeit. A narratív identitás elmélete szerint az élettörténet elmesélése nem egy független személy egyéni cselekedete, hanem kölcsönösen egyberendezett, egymást támogató társas hatások eredménye (Gergen és Gergen 1992: 127–172).

Amikor arra vállalkoztunk, hogy a noi szerep szociális konstrukcióját életrajzi narratívák segítségével tárjuk föl, olyan támpontot kerestünk, amely a mégoly kis mintát is valamilyen módon homogenizálni képes. Arra törekedtünk, hogy találjunk valami olyan közös mozzanatot, tapasztalatot, a kiválasztott minta minden egyes tagját érinto, azonos élményekbol származó hatásrendszert, amely az egyedi élettörténeteket egyaránt, még ha nem is egyformán, befolyásolhatta. Ezért a mintát egy-egy gimnáziumi osztály ma már felnott tagjaiból választottuk, akik a két egymást követo generációhoz tartozó kutatók saját osztálytársai voltak.

Módszertani érvekkel is szükséges megindokolnunk, miért esett választásunk éppen saját osztálytársainkra. Az életútra vonatkozó mélyinterjús kutatási módszer alapfeltétele, hogy a kérdezo és az interjúalany között olyan viszony alakuljon ki, amely lehetové teszi a válaszok oszinteségét, azt, hogy a beszélgetés folyamán elohívott emlékek, élmények, nézetek és magyarázatok válogatás és a vélt elvárásokhoz való alkalmazkodás belso kényszere nélkül, spontán módon fogalmazódjanak meg, azaz az interjúalany életrajzi narratívája lehetoség szerint ne a kérdezo – és rajta keresztül a külvilág – számára megszerkesztett történet, hanem az interjúalany adott idopillanatban hitelesnek átélt önbemutatása legyen. Az általunk megszólaltatottak véleményünk szerint a mélyinterjú bizalmi légkörének, kello intimitási fokának kialakítása szempontjából a közelség és távolság optimális metszetében foglaltak helyet.

Az elkészült interjúk elemzése tematikus szempontból az interjúk vázához – a ha nem is azonos sorrendben, formában és minden esetben teljes köruen, de mégis nagyjából követett kérdéssorhoz – igazodott. A nyitó kérdés volt az egyetlen, amit a beszélgetés elején következetesen azonos formában tettünk föl mindenkinek: „Ki vagy te most, hogyan jellemeznéd magad?” Az önjellemzésre való felszólítás után többnyire az a kérdés következett: „Mit gondolsz, miért lettél ilyen? Milyen hatásokat tartasz döntonek az életed alakulása szempontjából?” Miután a válaszoló belátása és megítélése szerint a sorsdönto hatások többnyire a gyermekkori családból, kisebb részben a pályaválasztást meghatározó iskolából vagy épp magából a szakmai pályafutásból, sok esetben pedig a párválasztásból, a férfi–no kapcsolat alakulásából származtak, ezek a témák nagy súllyal szerepeltek az interjúkban. A kamaszkornak kitüntetett figyelmet szenteltünk a beszélgetésben. Megpróbáltuk rekonstruálni azokat a vágyakat, elképzeléseket, anticipációkat, amelyek a felnott életre vonatkoztak, és szembesíteni próbáltuk oket a ténylegesen megélt életúttal. A felnott élet értékelésében a szexualitás, a férfi–no viszony, a családi élet, illetve a család és a munka, a noi szerep és a szakmai pályafutás kapcsolata voltak kitüntetett témái a beszélgetésnek. Arra biztattuk válaszolóinkat, hogy saját élettapasztalatukon átszurve, saját élményeik segítségével, de némi általánosító értékelést adjanak. Szerettük volna megtudni, hogy férfiak és nok viszonyát, esélyeiket, lehetoségeiket válaszolóink inkább a korszakkal, a rendszerrel, a régióval vagy éppen a társadalmi hierarchiában elfoglalt hellyel hozzák-e összefüggésbe, vagy pedig a tapasztalt különbségeket univerzális jelenségnek tekintik-e. Kíváncsiak voltunk arra is, hogyan értékelik életük egészét egyrészt generációjuk, másrészt nemük viszonylatában. Végül a nok társadalmi helyzetét globális perspektívából közelítettük meg. Itt azt vártuk, hogy a nok és férfiak társadalmi szerepének általános megítélésére vonatkozó vélemények kapcsán törnek majd felszínre a sztereotipikus nézetek, a torzítottan átvett képek, azok az uralkodó vagy éppen marginális elképzelések, amelyek erosen befolyásolják mind a saját életük alakulását, mind a társadalomban fennálló noképet.

Az interjúk elemzése során a tartalomelemzésben jól ismert „hagyományos” módszert alkalmaztuk. Az egyes tematikus csomópontokat végigkövetve az összesen 42 mélyinterjú alapján megkíséreltük feltárni azokat az azonosságokat, amelyek válaszolóink életútjának alakulására hatottak, és egyúttal felfedezni azokat a különbségeket, amelyek vagy külso, tehát történelmi-társadalmi, vagy interperszonális, társas kapcsolatokon keresztül ható, vagy pedig individuális, magából a személyiségbol fakadó tényezokként a mégoly kis mintát is strukturálták. A tartalmi kategóriák mentén a minta almintákra bontására is lehetoség nyílt, hiszen nem lehetett nem észrevenni azokat a jellegzetes összefüggéseket, amelyek a válaszolókat az egyes témák fölelevenítésekor, kifejtésekor vagy éppen elkerülésekor irányították. Az interjúterv vázának tematikus végigkövetése vezérfonalat szolgáltatott az elemzéshez, amelynek végeredményeként a noi szerep felépítése szempontjából a generációkon belül elkülönülhettek egymástól az eltéro csoportok.
 
 
 
Két osztály – két nemzedék
 
Az interjúk készítésének idején, 1997-ben az idosebbik generáció mintájában megszólaltatott huszonkét 50–51 éves no mindegyike aktív dolgozó, többségük – általában egyetemi – diplomás. Csak hárman nem szereztek felsofokú végzettséget, de valamiféle szakképzettséggel ok is rendelkeznek. Hárman a zenei pálya különbözo színterein tevékenykednek, közülük ketten nemzetközi mércével mérve is jelentos karriert értek el pályájukon. Kilencen bölcsész (többnyire nyelvszakos) diplomájukkal elsosorban a tanári pályán helyezkedtek el, de könyvtáros, tévés szerkeszto, tolmács és logopédus is került ki közülük. Ketten az orvosi, ketten a közgazdasági egyetemet végezték el. Voltak, akik érettségi után azonnal munkába állva, dolgozóként szerezték meg szakképesítésüket, így váltak röntgenasszisztenssé, külkereskedové, építésszé vagy éppen könyvelové. A rendszerváltozás több ízben is befolyással volt a munkautak alakulásában, de két esetben radikális fordulatot hozott, amikor is a korábban alkalmazotti körben foglalkoztatott munkavállalóból vállalkozó, üzletember lett.

Interjúalanyaink többsége teljes családban nott fel, csak hármójukat nevelte megözvegyült vagy elvált anya. Ugyanakkor négyen is arról számoltak be, hogy elso éveiket nem szüleik, hanem nagyszüleik családjában töltötték. A háború utáni történelem: a megtorlások, ill. a megtorlásoktól való félelem vagy éppen a nélkülözés adott magyarázatot erre, az érintettek által meghatározónak tekintett szüloi döntésre. Csak egyetlen „egyke” volt közöttük, tizenegyen másodmagukkal, heten harmadmagukkal nottek fel, két családban négy, egyben pedig hat gyermek nevelkedett.

A gyermekkori családokban az anyák többsége nem dolgozott. Tizenhárman számoltak be arról, hogy édesanyjuk egyetlen és meghatározó feladata a család, a háztartás ellátása volt. Ezek közül az anyák közül csak négyen rendelkeztek szakmával vagy diplomával házasságkötésükkor, de mindaddig nem gyakorolták szakképzettségüket, amíg iskolás gyermek nevelésérol gondoskodtak. Ezzel szemben kilenc édesanya közül négyen képesítésük birtokában, a többiek anélkül, de már a válaszolók gyermekkorában is végeztek pénzkereso munkát. (A dolgozó anyák gyermekei közül kerültek viszont ki azok, akik nem a szüloi házban, hanem nagyszüloknél – a háztartásban tevékenykedo nagymamával – nevelkedtek.)

A mintában megszólaltatottak többsége, tizenöten házasok, de közöttük csak tizenegy él ma is elso házasságában, három válaszoló második, egy pedig negyedik házasságában él. Ketten elváltak, egy a válaszolók közül megözvegyült, négyen soha nem házasodtak meg. Ez utóbbiak közül ketten ma is a szüloi családban élnek, ketten pedig önállóan.

Néhány szembeszöko különbség kínálja az összehasonlítás lehetoségét a szüloi és a megszólaltatott, idosebb generáció tagjai között. Az anyák többsége otthon – a vizsgált nemzedék tagjai mind munkában. Az anyák túlnyomó többsége életre szóló házasságban – a mi interjúalanyainknak éppen csak fele az elso házasságban. Válások és újraházasodások vagy együttélés, hosszan tartó élettársi kapcsolat mint a tradicionális házasság létezo alternatívái színesítik a megszólaltatott generáció tagjainak választott életformáját. A gyermekkori családokban összesen hatvan gyermek nevelkedett, 22 interjúalanyunknak együttesen épp csak feleannyi, harminc gyermeke van. Csupán hármuknak van három, hetüknek két gyermeke, heten egy gyermeknek adtak életet, öten pedig gyermektelenek.

A második kiválasztott nemzedék – az idosebb mintát képviselo noi generáció potenciális gyermekei – azt a fiatal korosztályt reprezentálja, amely ma éppen a pályaválasztás, családalapítás küszöbén áll, tehát amikor ezek a folyamatok még nyitottak, alakulnak, viszont kello jelentoséggel bírnak a megkérdezettek számára. Ez a generáció egyúttal éppen a rendszerváltás éveiben került azok elé az életet hosszú távon meghatározó választások és döntések elé, amelyeket a társadalom politikai-gazdasági szerkezetében és domináns ideológiájában bekövetkezett változások nagymértékben érinthetnek.

1997–1998-ban, a vizsgálat lefolytatásának idején a húsz megkérdezett személy 24–25 éves volt. Négyen közülük már férjhez mentek, hármójuknak már gyereke is van, egy válaszoló pedig terhes volt az interjú készítésekor. Az interjúkészítés idején az anyák mindegyike gyesen volt. Ketten egygyermekesek, a másik két anyának két, illetve három gyermeke van. Az osztály tagjai a gimnázium után egy kivétellel mind továbbtanultak. Eddig tízen szereztek egyetemi vagy foiskolai diplomát, ketten végeztek el valamilyen képesítést adó tanfolyamot, és nyolcan járnak jelenleg is felsooktatási intézménybe. Talán érdemes megemlíteni, hogy hárman végezték el a jogi egyetemet, és végzi azt jelenleg egy, öten végeztek-végeznek tanári, tanítói képesítést adó pályán. Egyikük a muszaki egyetemen végzett, egy másik az államigazgatási foiskolán, hárman a bölcsészkarra járnak, és egy készül gyógyszerésznek. Nyolcan dolgoznak foállásban, mindannyian szakmájuk területén.

Tizenöt válaszoló szülei felsofokú végzettséguek, négy esetben az egyik szülo végzettsége technikumi, míg a másik egyetemi vagy foiskolai diplomát szerzett. Ezekben az esetekben rendre az anyának volt alacsonyabb végzettsége, csak egyetlen olyan családot találunk, ahol mindkét szülo középfokú végzettséggel rendelkezik. Tizenöt esetben élnek együtt ma is a szülok, három esetben halt meg az egyik szülo még a válaszoló 18 éves kora elott (egy esetben az anya és két esetben az apa), és két helyen fordult elo válás még a gyerekkor idején. A családok többségében (13 válaszolónál) két gyermek nevelkedett, három esetben nincsen testvére, négy esetben pedig két testvére van a megkérdezettnek. Mivel dolgozó anyákról van szó, érdemes szemügyre venni azt is, hogy az anya mennyi idot töltött otthon a szülést követoen (amelyre részletesebben is visszatérünk az anyamodellek tárgyalása kapcsán). Öt válaszoló anyja több mint hét évet töltött otthon. Egy kivétellel a több gyerek születése miatt maradhattak az anyák ilyen hosszú ideig gyesen, de volt olyan anya, aki bedolgozást vállalt, hogy a gyes után is otthon lehessen a gyerekeivel. Szintén öt anya töltött el otthon ketto és négy év közötti idot, és nyolc anya volt otthon kevesebb mint másfél évig. Két interjúalany nem tudott pontos választ adni, de mindkét esetben arról van szó, hogy az anya sokat volt otthon, elsosorban kötetlen munkája miatt. Tízen említették azt, hogy a háztartás tagjaként a nagymama vagy egy nagynéni aktívan részt vett a nevelésben, ezzel a legtöbb esetben felváltva az anyát. Ezekben az esetekben az anya összes gyerekével három évnél rövidebb idot töltött otthon. A megkérdezetteknek éppen a fele járt bölcsodébe, a többiek vagy az anyával, vagy az említett rokonokkal töltötték az elso három évet. Óvodába mindenki járt hároméves kortól. Összességében megállapítható, hogy a korról általánosan elmondottak nyomon követhetok mind a szülok, mind a megkérdezettek adatainak feltárásakor, de észreveheto az is, hogy értelmiségi családokról beszélünk, amelyek a szocializmus és posztszocializmus éveit is sajátosan élték meg.
 
 
 
 

A kutatás eredményei
 
Az idosebbik nemzedéket olyan generációnak látjuk, amely hidat képez két világ között. Szüleik a második világháború elott váltak felnotté, és törvényszeruen radikális fordulatot hozott mindannyiuk életében a felszabadulás, a szovjet csapatok „ideiglenes” itt-tartózkodása, Magyarország szocialista útra lépése, a Rákosi korszak beköszöno diktatúrája. A fordulat persze mindenkinek mást jelenthetett: felszabadulást, egy igazságos élet ígéretét, a születés alapján elrendelt pályákról való letérés esélyét vagy éppen megtorlásokat, hadifogságot, a vagyon elvesztését, a társadalmi státusz radikális megváltozását. Az elso kiválasztott nemzedéket olyan szülok nevelték tehát, akiknek korábban felhalmozott tudása, elveik, értékeik, azok a célok, amelyeket neveloként megfogalmaztak, személyiségük, amelyet gesztusaikban, viselkedésükben, beszédstílusukban, vágyaikban és eszményeikben szándékosan vagy öntudatlanul folyamatosan közvetítettek, óhatatlanul ellentmondásba került(ek) a korszak domináns szocializációs hatásaival. A szocialista típusú modernizáció minden kelléke az új világ hathatós üzeneteit hordozta: a nagyarányú iparosítás, a mezogazdaság szocialista átszervezése, a családi gazdaságok szétzúzása és az ezzel együtt járó nagyfokú földrajzi és társadalmi mobilitás, a munkavállalás kötelezové tétele, de még például az iskolai kurrikulumok is, amelyek a szocialista Magyarországon szükséges tudástípust és tudástartalmat hivatottak közvetíteni.5 Ha összeköto hídnak nevezzük a 45-ösök nemzedékét, azért tesszük, mert tagjainak törvényszeruen kellett szembesülniük azzal, hogy éppen az o generációjuk nott, ért bele abba az új korszakba, amely vadonatúj keretekkel szolgált formálódó identitásukhoz. Noként vagy férfiként, magyarként vagy cigányként, túlélo zsidóként vagy a lakosságcsere által Magyarországra telepített emberként, bármely korábbi társadalmi osztály kiürült hagyományainak kereteit megöröklo csoport tagjaként szocializálódott is valaki, az új társadalom keretei között azt a vonzó ígéretet kaphatta: az új rend eltörli a korábbi kötöttségeket, csoport-hovatartozásokat, a szocialista típusú modernizáció az egyenloség felé vezet.

Feltételezésünk szerint két, egy idoben ható, de egymással nagy valószínuséggel ellentmondásban álló szocializációs hatásrendszer abba az irányba hat, hogy az így nevelkedo nemzedék igazodási pontjait bizonytalanná teszi. A szüloi tekintély könnyen megroppan, ha a felnövekvo gyermek azzal szembesül, hogy apja vagy anyja egy túlhaladott korszak képviseloje; ha látja, hogy a szülok által vallott elvek ellentétesek azzal, amit nyilvánosan hangoztatniuk kell; ha a „kettos nevelés” szorításában meg kell tanulniuk, hogy van otthoni, és van nyilvános beszéd; ha a családi emlékek tabuvá válnak. Más esetekben viszont az aktuálisan eloírt társadalmi normákat közvetíto személy – például a tanár – tekintélye kérdojelezodik meg az otthon hangoztatott elvek tükrében. Ezek az ellentmondások a világot éppen megismero személy számára minden bizonnyal azonosulási nehézségeket okoznak. De ugyanígy ellentmondásokat sugallhatnak azok a szerepmodellek, amelyeket a szülok, a nevelok, a felnott környezet és az életkor elorehaladtával egyre nagyobb súllyal az olvasmányokból, a tömegkommunikációból származó minták közvetítenek. Feltételezésünk szerint a kétfelol érvénytelenített hatások eredménye a megzavart identitás vagy az identitásnélküliség lehet.

A szisztematikusan irányított beszélgetések burkolt célja az volt, hogy egy generáció notagjainak élettörténetébol kibontsuk azokat az építoelemeket, amelyek hol stabil, hol ingatag módon illeszkedtek be abba az építménybe, amelyet a noi szerep szociális konstrukciójának nevezhetünk. Olyan építoköveknek kellett valamilyen módon egymásba illeszkedniük, amelyek a legkülönbözobb helyrol származtak, amelyeket a legkülönbözobb erok formálták és alakítottak, hogy aztán egy idoben és térben meghatározott koordináta-rendszerben mégis együtt hozzák létre azt a szerkezetet, amely képes megfelelni a korban elvárt noszerep normájának. A legkülönbözobb családi indíttatások, az iskolai vagy egyéb intézményi hatások hol egymásnak ellentmondó, hol egymást erosíto jellege, a személyes találkozások, megtörtént események életrajzba íródó mozzanatai, a felnott noi szerep biológiához kötodo és azon kívül eso, de mégis könnyen általánosítható tapasztalatai mind részesei annak az összhatásnak, amelynek alapján valaki képes a saját életét értékelni. Az interjúk összességét elemzo kívülálló pedig sajátos tendenciákat próbál kiolvasni az egyedi történetek egyedi tanulságaiból.

Három, egymástól jól elválasztható csoport látszik kirajzolódni a huszonkét élettörténet alapján a noi szerep betöltése szempontjából: az egalitáriánusok, az alárendelodok és a függetlenek csoportja. Egyik kategória sem hordozza magában a siker vagy a kudarc egyszeru tételezését. Egyik változat sem jelzi elore hordozója számára az elégedettség vagy elégedetlenség érzését. Mindegyik kategóriában találkozhattunk harmonikus és diszharmonikus önképpel, mindegyik csoportban voltak magukat boldognak látók, és olyanok, akik hiányérzetrol számoltak be. Mégis, bizonyos elemek együttjárása, bizonyos szerepek felvállalása vagy elkerülése, a társadalmi normáknak való megfelelés vágya vagy azok elutasítása, jellegzetes karriertörténetek és azok pszichológiai földolgozása megfelelo támpontot szolgáltat ahhoz, hogy az elemzo ezt a három csoportot elkülönítse. Talán nem túl nagy merészség az sem, ha ezeket a kategóriákat általánosítjuk, és azt állítjuk, hogy e típusok egyúttal a korszak lehetséges noi identitásainak leképezodései is.

Az egalitáriánusnak nevezett csoport tagjai mintánkban olyan nok voltak, akik mind házasságban éltek, méghozzá a hét ide sorolható interjúalany közül hatan elso házasságukban, amit fiatalon kötöttek, jellemzoen az elso és egyetlen nagy szerelmi partnerükkel. Mindannyian szültek gyermeket, ketto közülük háromgyermekes anya. Ok futották be egyúttal a legnagyobb karriert, közülük került ki az egyetemi tanszékvezeto, a minisztériumi foosztályvezeto, a nemzetközi sikereket elért énekesno és a sikeres vállalkozó is. Négyen egyetemi, hárman foiskolai diplomát szereztek, érettségi után mindannyian tudatosan döntöttek a felsobb tanulmányaikhoz megfelelo intézmény kiválasztásában. Választott pályájuk nem „tipikus” noi pálya: mindnyájan – a két orvos, az építész, a muvész vagy a testnevelo tanárból vállalkozói pályára lépo – olyan területeken jutottak elore, ahol teljesítményüket a férfiakéval egyenlo mércével ítéli meg a társadalom. Sikerük titka – túl a tehetségen, szorgalmon, egyéni képességeken – saját megfogalmazásuk szerint a példamutató (de nem feltétlenül követett) szüloi nevelés, a stabil családi háttér, a támogató otthoni légkör, a harmonikus párkapcsolat és a kiegyensúlyozott anyagi helyzet – vagy legalábbis a felsoroltak többsége. Alapvetoen pozitív önképük abból származik, hogy úgy érzik, sikerült összeegyeztetniük a számukra legfontosabb tennivalókat: házastársi, szüloi szerepüket és képességeik kibontakoztatását, szakmai aspirációikat.

Azonban csak ebben a csoportban fordult elo az, hogy válaszolóink „többre vitték”, mint a férjük. Ketten magasabb iskolai végzettséget is szereztek, de szinte mindannyian megelozték presztízsben, jövedelemben vagy hírnévben házastársukat. Kézenfekvobb lenne talán az egalitáriánus helyett a domináns jelzot használni a csoport jellemzésére, ha maguk az érintettek nem törekedtek volna arra, hogy feleség- és az anyaszerepüknek hagyományos vonásait hangsúlyozzák, mintegy szakmai sikereik, a nyilvános szférában elért eredményeik felsorakoztatásának ellensúlyozására. Úgy tunik, harmonikus és pozitív önképük fontos tartozéka az, hogy a nok tradicionális családi szerepét kívánták ötvözni modern karriertörténetükkel, egy pillanatra sem megengedve azt a látszatot, hogy szakmai pályafutásuk a család rovására történt. Az esetek egy részében az egymást nehezíto, néha egymásnak ellentmondó kihívásoknak való megfelelés vágya, eltökéltsége oda vezetett, hogy szellemileg és idoben egyaránt megterhelo munkájuk mellett valóban egyedül vállalták magukra a háztartás, a gyermeknevelés terheit is, ironikusan elhárítva maguktól e terhek súlyának túlbecsülését. Másoknak édesanyja vagy fizetett alkalmazott tudott segíteni abban, hogy a gyerekeket ne érje hátrány a két szülo céltudatos karrierépítése miatt. Volt olyan is, aki érezte és érzékeltette, hogy férjére több családi feladat hárul – nemcsak annál, amit a hagyományos szerepelképzelés férjek, apák számára eloír, hanem – az anyához, feleséghez képest is. Ezt a buntudatos megközelítést alig oldotta a társ áldozatvállalásának meleg hangú értékelése.

A csoportba tartozók nyíltan is hangsúlyozták, hogy számukra az egyenloség a legfontosabb a párkapcsolatban, és férfiak és nok egyenloségét, egyenlo esélyeit elvárták a társadalmi nyilvánosságban is. Kritikusan ítélték meg azokat a helyzeteket, amelyekben az egyenloséget csorbulni látták, bár közülük többen – ha magukat kivételnek tekintették is e téren – elfogadták azt a történelmileg kialakult munkamegosztást, amelynek alapján a nok családi szerepeik betöltése miatt hátrányba kerülnek.

Aki egyáltalán vállalkozott arra ebben a csoportban, hogy az interjú végén megfogalmazza, milyennek is látja az általa megtett utat, hogyan értékeli élete alakulását, alapvetoen pozitív önképének rendre azokat a vonásait emelte ki, amelyek a különféle szerepek összehangolásának képességérol tanúskodnak: „…azt nem tudtam volna elviselni, hogy a hivatásomat ne éljem. […] Mindenképpen élni […] anyaként is, hivatást gyakorlóként is, feleségként is, és az élet egészében való részvétel… Igen, ezt fölállítottuk családi mérceként…”

A másik markánsan elkülönülo csoport elnevezésére az alárendelodok jelzot találtuk megfelelonek. Ha egyszeruen arról lenne szó, hogy az elozo csoport sikeres pályafutásaival, kiemelkedo karrierjeivel szemben itt a családi szerepeiket elotérbe helyezo nok körével találkozunk inkább, a tradicionális megjelölés kínálkoznék elnevezésükre. Ez a címke azonban azt sugallná, hogy ezen az alapon kívánnánk oket szembeállítani a másik két csoport tagjaival. Pedig az egalitáriánus csoport jellemzésénél is kiderült, a különbözo szerepeiket harmonikusan összeegyeztetni képes nok önképének is fontos pillére a család és a családi szerepek tradicionális elfogadása, és a tradicionális nokép elemeivel a harmadik csoport noiszerep-felépítésében is találkozni fogunk. E második típus tagjainál az alárendelodés olyan – kényszerbol, tehetetlenségbol, alternatívák hiányából vállalt – magatartás, amely mind a családi, mind a társadalmi szerepek tekintetében megjelenik.

Ide tartozó interjúalanyaink gyermekkori családi hátterében minden esetben a tradicionális polgári család különbözo válfajaival találkozunk. Egyikük édesanyja sem dolgozott a gyermeknevelés idoszakában, egyik anya sem rendelkezett szakmával, képesítéssel. A szülok kapcsolata az interjúk tanúsága szerint többnyire a patriarchális, alá-fölérendeltségre épülo, de szeretetteljes kapcsolat volt.

Az ebbe a kategóriába sorolható hét interjúalany mindegyike, hasonlóan az elozo csoport tagjaihoz, férjezett, ketten válás után kötött második házasságban élnek. Csak egyikük házasságában nem született gyermek, bár szerették volna. A többiek egy, két, sot, egy esetben három gyermeket nevelnek/neveltek fel. Csak hárman minosítették alapvetoen jónak házasságukat azok közül, akik máig elso társukkal élnek, az újraházasodottak pedig maguk is tisztában vannak házasságuk korlátaival, úgy vélik, elrontott, kudarcba fulladt elso házasságuk tapasztalatából mindössze a türelmet, az alkalmazkodás magasabb fokát sikerült megtanulniuk. A válás örökös fenyegetése, illetve a jobb alternatíva hiánya, a megváltoztathatatlanba való beletörodés jellemezte két további interjúalanyunk férjével kialakított kapcsolatát. Még olyan is volt e csoport tagjai között, aki anyai szerepében érezte sikertelennek magát – abban a szerepben, amely minden egyéb noi szerephez képest kiemelkedo fontosságú nemcsak összes válaszolónk, hanem a közmegítélés szerint is, és ahol a kudarc beismerése éppen a szerepre nehezedo idealisztikus feltételezések miatt hatalmas csapás a noi identitáson.

E csoport tagjai közül összesen ketten végeztek egyetemet közvetlenül vagy nem sokkal a gimnázium befejezése után. A többiek már feleségként, anyaként szereztek felsofokú, foiskolai, illetve egy esetben középfokú szakképesítést, munka közben jutottak szakmai kvalifikációkhoz. Pályájuk – választott szakterületük is és karrierútjuk is – a noi munkavállaló jellegzetes jegyeit hordozza. Többnyire noi kollégákkal körülvéve, irodai, könyvtári, iskolai környezetben, a szakmai kiugrás, a vezetové válás csábítása nélkül végezték hol szeretett, hol kényszeruségbol végzett munkájukat, mindenkor figyelembe véve a családi – anyai, feleségi – szerepükbol következo alkalmazkodás parancsát.

A csoporthoz tartozók mindegyikérol elmondható, hogy noi sorsukat a különbözo, fiatalon elképzelt, maguk számára kijelölt és a társadalom vagy a társ(ak) részérol sugallt szerepelvárások konfliktusának metszopontjában élik meg.

Mindig megalkudtam a lehetoségekkel, és mindig másodpilóta voltam itthon, önszántamból. Alárendeltem tulajdonképpen a szakmai elorejutásomat a család érdekeinek, mert úgy éreztem, valahol elobb anyának kell lenni. Mindig rettenetes nagy felelosséggel csináltam a dolgaimat, mindig végiggondoltam, hogy milyen elonyök származhatnak belole és milyen károk, mindig a háttérbe szorítottam a saját érdekeimet vagy vágyaimat azért, ha ez kellett a családnak. […] Jelenleg hivatalos munkahelyem nincs, tehát háztartásbeli vagyok, függetlenül az összes tanulmányaimtól, és tulajdonképpen nem érzem magam hihetetlenül jól ebben a szerepben, mert úgy érzem, hogy még mindig sokkal több van bennem, mint amit csinálok.

Önmeghatározásuk lényeges kritériuma, hogy a szerepkonfliktusokból következo feszültséget beletörodéssel, bizonyos, számukra nem vállalható szerepektol való önkéntes elfordulással oldják-e föl, tehát viszonylagos harmóniába kerülnek-e önmagukkal, vagy pedig a lázadás, a megbántottság, valamifajta diszharmónia uralkodik-e el rajtuk. Összességében életük alakulását akár pozitívan is értékelhetik, és ez akkor is igaz, ha az inkább elégedettek szavaiban is gyakran ott találjuk azt a rezignációt, azt a vélelmet, hogy a huszadik század második fele nok számára nem kínált igazán jó megoldást. Hiszen az emancipáció lehetosége, az egyenloség eszméje jelen van gondolataikban, ahhoz mérik életük fordulatait, látva mindeközben azt, hogy a mindennapi gyakorlat sem a családi körben, sem a munka világában nem teremti meg számukra az egyenloség feltételeit.

Ennek a csoportnak a frusztrációját – ha más-más mértékben is – éppen az okozza, hogy az egalitáriánus párkapcsolatnak, a férfiak és nok egyenlo megítélésének ideálja ismeros, elfogadott, de túl magasra helyezett mérce számukra, amelyet egyéni életük során nem sikerült átugorniuk. Az ezzel a gondolattal kibékülok jellegzetes technikája volt, hogy inkább magukat okolják a be nem teljesített vágyakért, és némi önkritikával, saját képességeik, akaratuk, energiájuk korlátainak beismerésével próbálják meg társukat vagy akár munkaadóikat, munkatársaikat fölmenteni az „elnyomás” vádja alól. Mások viszont bunbakot keresnek – és találnak is – férjben, fonökben, társadalmi rendszerben vagy akár az egész férfinemben („Minden férfi egyforma, csak más a nevük” – ahogy egyikük megjegyezte), de ez az eljárás csak arra szolgál, hogy sorsuk elkerülhetetlenségét, a változtatás lehetetlenségét igazolják önmaguk számára. Az egalitáriánus eszmény és a párkapcsolatban, családi életben és a társadalmi szerepvállalásban elszenvedett hátrányos megkülönböztetés feloldhatatlan ellentéte fejezodik ki tehát azok önképében, akiknek sorsa az alárendelodés elfogadásában valósult meg.

A harmadik csoport a függetlenek elnevezést kapta. Ezzel utalunk arra a csoportképzo szempontra, amelynek az a lényege, hogy a nyolc ide sorolható interjúalany nem másokhoz való viszonyával, hanem személyiségének valamely, számára meghatározó sajátosságával jellemezte önmagát, és az indításkor fölvázolt önképet az életút számos mozzanata a megfigyelo számára is alátámasztani látszott. Nem szerepek hordozóinak látták magukat, nem komplementer, egymást feltételezo szerepek rendszerében, tehát a társadalmilag kialakult játékszabályok feltétel nélkül elfogadott, legfeljebb egyéni módon adaptált rendje által kínált, készen vett útmutatások szerint élték életüket, vagy ha életpályájuk e szabályok által övezett mederben indult is el, késobb szakítottak a társadalmi elvárásoknak megfelelo korábbi szerepviselkedésükkel.

Ez a társaság sokkal heterogénebb, mint a két elozo csoport volt. Tagjai között éppúgy szerepelnek kétgyerekes anyák, mint egész eddigi életüket férfitárs nélkül leélt „hajadonok”. Az interjúkészítés idején mindannyian önálló, független státusú, dolgozó nok voltak, négyen azonban olyan betegséggel küszködve, ami életmódjukat nagymértékben befolyásolja. Csak egyetlen olyan no tartozik közéjük, aki ma házas családi állapotú – de jelenlegi, negyedik házasságát rendhagyó módon, a férjétol külön élve képzeli a maga számára vállalhatónak. Ketten elváltak, egyikük megözvegyült, négyen soha nem kötöttek házasságot, bár közülük ketten évtizedes kapcsolatot tartottak-tartanak fenn olyan partnerrel, akivel azonban soha nem költöztek egy fedél alá.

Az o családi hátterükben találkozhattunk a legtöbb „formabontó” gyermekkori történettel. Kettojüket elvált anya nevelte, egyiküket a nagyszülok, ötük édesanyja már a válaszoló gyermekkorában is pénzkereso munkát végzett. Ebben a csoportban surusödtek azok a legkülönfélébb szüloi sérelmek – zsidóüldözés, munkaszolgálat, kitelepítés, börtön, állásvesztés –, amelyek szórványosan a két másik csoport esetében is elofordultak ugyan, de amelyek az idetartozók emlékeiben a családi légkör meghatározó elemei voltak. Itt találkozhattunk a legradikálisabb kritikákkal a szülok egymáshoz való viszonyára vagy a szülok valamelyikének magatartására vonatkozóan.

Heten a csoportból egyetemet, foiskolát végeztek, csak egy olyan no volt a nyolc között, aki munka mellett szerzett középfokú szakképesítését hasznosította szeretett pályáján. Csak két karrier tunik töretlennek, két középiskolai tanári pálya, amely mindkét esetben társadalmi mobilitást tükröz a szüloi családhoz képest. Viszont találkozhattunk ebben a csoportban „nagy” karrierekkel is, fordulatos, a legkülönfélébb kihívásokkal szembenézo pályautakkal, amelyek között a külföldön, hatalmas erofeszítéssel fölépített szakmai sikertörténet éppúgy elofordul, mint az államszocializmus ellenorzési technikáinak, beszervezési kísérletének ellenálló személy kényszeruségbol létrehozott korai vállalkozása, vagy éppen a rendszerváltozással összeomlott állami nagyvállalatban szerzett szaktudását csak korlátozottan hasznosítani képes kényszervállalkozó másik, ma jól ismert típusa. Ha a választott szakterületek tartalmát tekintve a legtöbb esetben „noies” pályán futott is e válaszolók karrierje – a tanár, a tolmács, a gyógypedagógus, a röntgenasszisztens, a könyvelo, az irodai alkalmazott foglalkozások ilyen megítélés alá esnek –, az elomenetelek, az eredmények, az anyagi függetlenség többé-kevésbé sikeres megvalósítása inkább „férfias” munkavállalói attitudöket feltételez.

Az e csoportba soroltak heterogén társaságának közös jellemzoje a társadalmilag eloírt noszerepek egy részének akár véletlenszeru, akár tudatosan vállalt elkerülése, elutasítása. Soha nem férjhez menni, az életbol a szexualitást teljes mértékben kiiktatni vagy házasodás nélkül, illetve válás után a legalizált és társadalmilag legitimált párkapcsolatok helyett az egyéni vágyak kiteljesítését szem elott tartva szexuális viszonyt fenntartani, sokszor és rendhagyó módon próbálkozni az éppen saját maga számára megfelelo élettársi viszony kialakításával, gyereket egyedül nevelni vagy elfogadni a gyermektelenség negatív, értetlen társadalmi megítélését – mind olyan életformát, életmódot feltételez, amelyhez nincsenek készen kapott receptek, nincsenek jól bevált viselkedési, magatartási formák. Nem véletlen tehát, hogy a két elozo csoporttal szemben – ahol az élettel való elégedettség, a boldogság abból fakadhatott, hogy sikerült-e harmonikusan összeegyeztetni a társadalmilag felkínált szereplehetoségeket, és az elvállalt szerepek megfeleltek-e az elozetesen kialakított elképzeléseknek, illetve az egyéni képességeknek és ambícióknak – ebben a csoportban nagyobb nyomatékkal szerepelt az élet egészének megítélésében a személyiség: jó vagy rossz választásaival, döntéseivel, az élet váratlan kihívásainak való sikeres vagy sikertelen megfeleléseivel, a kudarc elviselésével vagy az eredmények jóleso tudomásulvételével.

Egy barátnomtol kérdeztem egyszer, épp talán válságban volt a házasságuk, hogy egyáltalán miért ment férjhez. Mert egy abszolút önálló egyéniség, egy nagyon határozott egyéniség. Nem volt bátorsága egyedül maradni. És akkor én ezen borzasztóan megdöbbentem, hogy milyen hülyeség. És most, amikor sok mindenben egyedül maradtam, ezzel a betegséggel megküzdeni sok gondot jelent, jutott eszembe, hogy mondta, hogy nem volt bátorsága egyedül maradni, hogy igen, ezt soha nem fogalmaztam meg, hogy ehhez bátorság kell. Én nem azért maradtam egyedül, mert olyan fenemód bátor vagyok, hanem mert így adódott. Lehet, hogy valaki ezt korábban felméri, mint ahogy o ezt mondta, és akkor mindenáron férjhez akar menni. […] Bennem soha ilyen fene nagy eltökéltség nem volt semmilyen irányban. Egyszeruen az élet így hozta, ezt csinálni kellett, és nagyon nem volt rajta meditálnivaló, hogy megállok vagy nem állok a lábamon. […] De az föl sem merült bennem, hogy ezt úgy is meg lehet oldani, hogy valakit magamhoz kötök, és majd o megoldja helyettem.

Ennek a csoportnak a tagjai sem utasították el azonban a nok számára fölkínált szerepek összes válfaját. Életútjuk bizonyos szakaszaiban vagy akár egész eddigi életükön végigvonulóan mindegyikük esetében akadt olyan eleme a noi szerepkészletnek, amelyet reflektálatlanul, azzal fenntartás nélkül azonosulva vagy tudatos választás révén elfogadtak. Négyen életük jelentos hányadában házasságban, családban éltek, gyermeket szültek, a másik két csoport tagjaihoz hasonlóan fiatal pályakezdoként próbálták meg családi szerepeikben a hagyományok, a neveltetés által eloírt feltételeket teljesíteni. Vajon az elso csoportban tapasztalt sikeres szerepegyeztetésre való alkalmasság, a kétféle elvárásrendszer egyideju teljesítéséhez szükséges összehangolási képesség hiányzott-e belolük, vagy pedig az az önként vállalt, önfeláldozásra épülo, illetve kényszeru beletörodés, amellyel a második csoport tagjai reagáltak az egymásnak sokszor ellentmondó elvárásokra? Vagy csupán a külso körülmények, a véletlenek játéka, a kihívások elmaradása eredményezte, hogy nem tudták vagy nem akarták alkalmazni egyik említett stratégiát sem? A független elnevezés azt kívánja hangsúlyozni, hogy e csoport tagjai a konformizmus csábításának ellenállva, esetleg korábbi megalkuvásaikon túllépve nehéz utat választottak, amelynek útjelzoi nem a készen vett normák, hanem a saját maguk számára kialakított értékrend támpontjai voltak.

Természetesen ebben a csoportban is voltak olyanok, akik életük alakulását sikeresnek tartották, és voltak olyanok is, akik kudarcokkal, buktatókkal telinek érzékelték. E csoport tagjait az különbözteti meg a többiektol, hogy eredményeiket és tévedéseiket inkább önmaguknak tulajdonítják, sorsuk alakulásában saját felelosségüket tisztábban látják. Ha okot keresnek a nehézségekre, a szenvedésre vagy a megpróbáltatásokra, kevésbé hivatkoznak személyközi viszonyaikra, valamely – életük során jelentos szerepet játszó – társuk velük kapcsolatos bánásmódjára vagy pedig a kialakult társadalmi szokásokkal összefüggo szabályok általi beszorítottságra. Ezzel szemben hajlamosabbak tágabb összefüggésben szemlélni az élet egészét. Ebben a tág összefüggésben az ember sorsa lehet isteni akarat kérdése, lehet az univerzális noi sors személyes megélése, felfogható a szabad akarat egyéni megvalósítási módjának, vagy látható úgy, mint a huszadik századi magyar történelem férfiakra és nokre egyaránt meghatározó befolyást gyakorló feltételrendszerének egy élettörténetben való realizálódása.
 
 

A fiatal generáció tagjaival folytatott interjúk elemzése arra a hipotézisre épült, hogy az életcélok bemutatása, az eddigi életút értékelése és a noi szerepekre vonatkozó általános kérdések említése alapján a személyek megoszlanak aszerint, hogy a hagyományos vagy az emancipált értékrend mellett foglalnak-e állást. E feltétezés alapjául az a történeti-társadalmi kontextus szolgál, mely szerint a megkérdezett fiatalok olyan korban nottek fel, amikor a noi munkavállalás már természetes és széles körben elfogadott dolog volt, azonban ezzel egy idoben a nok hagyományos feladatai – mint a gyermeknevelés és háztartás – továbbra is megorzodtek mind intézményesen (gyes, gyed, családi pótlék), mind a gyakorlat terén, a kétkeresos családmodellen belül is. Már szüleik korosztálya is abban a társadalmi rendszerben nevelkedett, melyben a noi emancipáció hivatalos ideológia volt, de mivel a noi egyenjogúságot nem egy alulról építkezo mozgalom vívta ki, az emancipáció eredményeinek internalizációja a szülok/anyák részérol ambivalensen történt meg. Bár a nok túlnyomó többsége munkába állt, sokan mégis – az adott korlátok között – egy aránylag konzervatív családi modellt teremtettek meg.

Emellett a kiválasztott generáció esetében fontos tényezonek tekintheto az 1989–1990-ben elkezdodött rendszerváltás folyamata. Az államszocializmust felváltó plurális demokrácia keretei között a nok számára elérhetobbé vált a szerepek közötti választás. Az átalakulást követo gazdasági nehézségek ellenére is megnott a személyeknek sajátosan megfelelo életforma melletti döntés szabadsága. Mivel a megkérdezettek éppen a rendszerváltást követo évben érettségiztek, így számukra az emancipált vagy a tradicionális szerepmodell közötti választás már úgymond önként adódott.

A válaszok különbözo típusai tehát feltételezésünk szerint az életkorból, az élethelyzetbol és a társadalmi-politikai kontextus ismeretébol adódtak. Az életkor azt sugallja, hogy a megkérdezettek a felnott élet kezdetén állnak, amikor már elkerülhetetlen, hogy döntéseket hozzanak szakmai érvényesülésüket és a leendo család kialakítását illetoen. Élethelyzete alapján egy olyan szocioökonómiai szempontból speciális, értelmiségi csoport volt vizsgálatunk tárgya, amely megengedhette magának a felsooktatási intézményben való részvételt, és egyúttal fontosnak is tartotta azt, s amely csoport tagjainak életcélja volt, hogy mind anyagilag, mind az elismerés szintjén magas színvonalat érjenek el. A társadalmi-politikai kontextus fontosságát két szinten éreztük. Egyrészt a megkérdezetteket személyes oldalról érintette, hogy a szocializmus éveiben voltak kiskorúak; szüleik lehetoségeit, érvényesülését és családi szerepét is meghatározta ez a kor és a szocializmus intézményrendszere. Másrészt abból a szempontból is hatott a politikai kontextus, hogy a megkérdezettek a rendszerváltozás évei után váltak felnotté, így saját életükre vonatkozó döntéseiket már egy új világban hozhatták meg. Ebben a világban megjelent ugyan egy nosztalgikus tendencia a tradicionális társadalmi szerepek iránt, egyúttal azonban megszuntek bizonyos korlátok, és mind a nok, mind a férfiak érvényesülésének lehetoségei kiszélesedtek.

Egyetlen téma volt gyakorlatilag irreleváns az értékrend szempontjából: a szexualitás. A szexualitás témáját – hacsak nem a valláserkölcs szabályozta a szexuális viselkedést – senki nem kapcsolta össze az élet egyéb, akár a párkapcsolatra is vonatkoztatott elvárásaival, így az emancipatórikus és a konzervatív értékrenddel sem. Bár a szexuális tapasztalatok nem egyformán alakultak a megkérdezettek mindegyikénél, a különbségek az érettségtol, a kortárs befolyástól, a szüloi hatásoktól függtek, és sokszor véletlenszeruen alakultak. Elmondható ugyan, hogy azok a személyek, akik vallásos életet élnek, mind konzervatív értékrendet is vallanak, ez azonban nem közvetlenül, hanem a vallási eloírásokon keresztül hatott a szexualitásra. Így nem kerestünk egyszeru összefüggést a szexualitással kapcsolatos felfogás és a választott életforma között sem.

A feltételezéssel összhangban két, egymástól jól elkülönülo csoportot találhatunk a megkérdezettek között, e két csoport azonban a válaszolóknak csak mintegy kétharmadát foglalta magában. A fennmaradó hét intejúalany értékrendje egymással konfliktusban álló elemeket is tartalmazott. A két fo csoport jól képviseli a válaszadók elveit és értékeit a már megélt és az anticipált életútjukra vonatkozóan. A kategóriák gyakorlatilag az idosebbik generáció körében talált egalitáriánus és alárendelodo csoportoknak feleltethetok meg. Mivel azonban ezek a kifejezések inkább társas viselkedésre, megküzdési stratégiákra, de legfoképpen kapcsolati mintákra utalnak, a fiatal generáció esetében szívesebben használjuk helyettük a konzervatív és emancipált jelzoket. Pontosabbnak tunik olyan kategóriajelzok használata, amelyek az életutat átszövo, alapveto értékekre utalnak, hiszen itt az absztraktabb, elorevetített életutak nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a visszaemlékezések. Az interjúk csoportosításából kiderült, hogy az egymásnak gyakorlatilag ellentmondó értékrend választása az életútinterjúk központi szervezoerejévé lépett elo.

Konzervatív csoport. Konzervatív felfogásúnak tekintettük azt a személyt, akinek értékrendjében, nemi szerepekrol alkotott felfogásában központi helyen áll a noi és a családi szerep összekapcsolása, aki a férfinak való alárendeltséget nemcsak elfogadja, hanem annak megváltozását negatívan értékeli, aki kényszerbol, nem pedig belso motivációk alapján vállal munkát, aki úgy érzi, hogy a nok munkavállalása károsan hat a gyermeknevelésre, aki azt gondolja, hogy az anyának az elso néhány évet mindenképpen otthon kell töltenie gyermekével, és aki a noi emancipáció legtöbb aspektusát nyíltan elítéli.

A konzervatív csoport tagjaira jellemzo volt, hogy soha nem vélekedtek pozitívan az anyák karriersikerérol, azt mindig károsnak tekintették a gyermeknevelés szempontjából.

Minél többet együtt lenni a gyerekkel, minél többet megadni nekik olyat, amit én nem kaptam meg, kirándulás, szeretet, mindenbol egy kicsit hiányosnak érzem, amit kaptam.

Ebben a csoportban tapasztalhattuk jellemzoen, hogy a noi modellek családi mintát nyújtottak, vagy a noiesség példáját. A megkérdezettek a párkapcsolatokban nem tartanak igényt egalitáriánus viszonyra, elfogadják, hogy a férfi szerepei a családon kívüliek, míg a nonek otthon kell érvényesülnie, így számukra elfogadható, ha a férfi eltartja a feleségét és a gyermekeit. Ugyan igénylik, hogy a férfi némi segítséget nyújtson otthon, és foglalkozzon a gyerekkel, de csak azért, hogy a családban érzodjék az apa jelenléte, illetve hogy bizonyos terheket levegyen a feleségrol, de nem a kötelességek és szerepek kiegyenlítése végett. A munkáról alkotott elképzeléseiket elsosorban a külso kényszer alakítja, ami gyakorlatilag akkor lép föl, amikor az anyák már nem jogosultak az állam által biztosított családi támogatásokra. Ennek ellenére volt példa arra, hogy a személy elhivatottnak érzi magát bizonyos konkrét munkára, akkor, amikor gyerekeinek már nincs szüksége az anya állandó jelenlétére, illetve ha anyagi okokból rákényszerülne a munkavégzésre. A konzervatív csoportba sorolható személyek között egyöntetu vélemény volt az is, hogy több gyereket is szeretnének, hogy otthon szeretnének maradni a gyerekeikkel, ameddig csak lehet. A bölcsodét, óvodát is csak elvi okok miatt vennék igénybe, tehát a közösségi szocializáció céljából, és nem azért, hogy saját karrierterveiket megvalósíthassák. Ok azok a személyek, akik a munka és család dilemmáját külso kényszerek alapján fogalmazzák meg, és akiknek ez nem okoz belso konfliktust, ugyanis döntésükben egyértelmuen a család áll az elso helyen, s a család nem szenvedhet kárt a no családon kívüli ambíciói miatt.

A legfontosabb most az, hogy feleség és anya vagyok, és szerintem mindig is ez lesz a legfontosabb. […] Kicsit más az értékrendem, mint a nagy átlagnak. Fontosabb a család, fontosabb, mint a külsoségek, én nem vagyok olyan, aki hajhássza az életet, és minél több programot belesurít az életbe, meg ilyen nagyon intenzíven él. […] Én hívo vagyok, ez meghatározza az én értékrendemet.

Ok alkotják a megkérdezetteknek azt a csoportját, amely a szocialista noképet azért ítéli el, mert felborította a tradicionális családmodellt. A rendszerváltással kapcsolatban elsosorban a korábban nem tapasztalt anyagi nehézségekrol beszélnek, a szociális háló megszunésérol. A rendszerváltás után „kitermelodött” sikeres nokrol igen negatív képet festenek. Jellemzo volt, hogy szinte mindegyikük úgy kezelte a saját konzervativizmusát, mint a társadalmi többséghez képest marginális csoport értékrendjét.

A nemi szerepek közötti különbségtétel a konzervatív csoportba sorolt személyeknél egyértelmuen esszencialista felfogást tükrözött, és biologizáló okokat tüntetett fel, ok nem társadalmi tényezokbol vezették le a nemi különbségek eredetét.

A megkérdezettek közül öten képviselik ezt a csoportot, tehát az o véleményeik rövid summázata a fenti interjúrészlet. Az öt személy között szerepel a négy anya, akik tehát elégedettek jelenlegi szerepükkel, és a jövot is hasonlóan képzelik el, mint a jelent, illetve céljaikat alávetik a jelenleg domináns szerepüknek, az anyaszerepnek. Az ötödik személy a négy anyáéhoz nagyon hasonló jövot képzel el magának, illetve modelljének is tekinti az egyik volt osztálytársát, aki ma már több gyermek anyja.

Emancipált csoport. Emancipáltnak neveztük azt a személyt, akinek belso motívumoktól vezérelt karriertervei vannak, aki a családot úgy képzeli el, mint férfi és no közös területét, aki elvárja, hogy a férfi egyenlo partnernek tekintse ot, és ezért támogassa karrierterveit, részt vesz a család életében, a háztartásban és a gyereknevelésben, aki úgy érzi, hogy a családi életnek, a gyerekvállalásnak és a munkavégzésnek kölcsönösen alkalmazkodnia kell egymáshoz, és a kétfajta feladat egyideju vállalása csak kompromisszumok árán oldható meg.

Az emancipált csoport gyakorlatilag minden témában más álláspontot fogalmazott meg, mint a tradicionális csoport. Az ebbe a csoportba soroltak szüleik esetében pozitívan értékelték, ha az anyának a munka terén elért eredmények mellett sikerült a családot is ellátnia, ok azok, akik pozitívan értékelték, ha az apa kilépett a tradicionális szerepbol. Az o modelljeik olyan személyek, akik intellektuális tulajdonságaik miatt váltak modellé, vagy a munka–család dilemma megoldásában nyújtanak – néha sajátságos – példát. A párkapcsolatokban egalitáriánus viszonyra törekednek, ami esetükben egyrészt egy olyan pszichés elvárás, amelyben az az igény fogalmazódik meg, hogy a felek tekintsék egymást egyenlonek, másrészt konkrét feladatokban, családi kötelességekben megvalósuló egyenloséget jelent.

A férjemnek legalább ötven százalékban ki kell vennie a részét, meg segíteni abban, hogy ilyen értelmiségi pályára mehessek. Nekem ez természetes, és nekem nagyon sok házaspár ismerosöm van, ahol ez meg is valósul. Az tény, hogy a keresetükben van egy óriási nagy különbség. A no mindig a harmadát keresi a férjének, de a házimunka az fele-fele, meg a munka is ugyanannyi.

Az otthoni munkamegosztásra gyakorlati okok miatt is igényt tartanak, hiszen konkrét szakmai ambíciókkal rendelkeznek; ezeket motiválhatja a pénzkeresés is, de mindig megjelennek az intrinsic motívumok is. A családról alkotott elképzelések szintén fontos szerepet játszanak. Mindenki, akit ebbe a csoportba soroltunk, tervezi a családalapítást, a boldogulás feltételének tartja a kiegyensúlyozott családi életet, de hangsúlyozza, hogy vannak családon kívüli tervei is. Az emancipáltnak nevezett személyek esetében mind a család, mind a karrier tervezésénél megfogalmazódott, hogy mindkét oldalon áldozatokat kell hozni: tehát olyan munkát kell vállalni, amely mellett megoldható a család ellátása, és annyi gyereket kell szülni, ahány mellett a kituzött célok megvalósíthatóak.

Én két gyereket mindenképpen szeretnék, de azt, hogy hogyan és mikor, meg hogy hány év legyen közöttük, meg hogy esetleg hármat, ezek mind attól függnek, hogy mi lesz a szakmában.

Az emancipáltnak tekintett személyek a családi és karriertervek megvalósításához elengedhetetlennek tartják a leendo férj együttmuködését. Ebben a csoportban jelent meg az a vélemény, hogy a szocializmus noi emancipációjának az volt az alapveto problémája, hogy nem azokat a célokat tuzte ki, amelyek a noket valóban egyenlové tehették volna, és a megvalósítás sem járt együtt a nok tényleges egyenjogúsításával. A rendszerváltás utáni idoszakról ez a csoport úgy vélekedett, hogy több lehetoséget hozott a noknek, beleértve ezekbe a lehetoségekbe azt is, hogy a nok, ha úgy döntenek, anyaként, háztartásbeliként élhetik le az életüket. A nemi szerepekkel kapcsolatos válaszok igen színes képet mutatnak: köreikben is elhangzottak eroteljesen esszencialista megjegyzések, de az ebbe a csoportba sorolt személyektol származtak azok a magyarázatok is, hogy a társadalom kondicionálta az általuk ismert férfi és noi szerepeket, vagy hogy történeti okokban keresendo a különbségek eredete.

Nyolc interjúalanyunkat sorolhattunk ebbe a csoportba. Közülük mindenki egyetemet végzett vagy jelenleg jár egyetemre; hatan állandó partnerrel rendelkeznek, és egyikük az interjú idején várta elso gyerekét. A csoportot a mintán belül tulajdonképpen azok a válaszolóink alkotják, akik többé-kevésbé megállapodottak a partnerkapcsolat terén, de még nincsen családjuk. Szakmájukról aránylag egyértelmu elképzeléseik vannak.

Az emancipált csoport egyetlen tagjánál sem merült föl az idosebbik korosztálynál megjeleno függetlenség mint alternatíva. Számukra az emancipált no fogalma olyan nore vonatkozik, aki egalitáriánus férfi–no viszonyban él, és a munkában való érvényesülést is fontosnak tartja a családalapítás igénye mellett.

Konfliktusos csoportok. A megkérdezett személyek egy jelentos csoportját (hét válaszolót) nem lehetett a fenti, egydimenziós kategorizáció szerint besorolni, annak ellenére, hogy minden interjúalany explicit és egyértelmu utalásokat tett a jelenre vonatkozó önjellemzésekben és a jövorol kialakított elvárásaiban arra vonatkozóan, hogy magát tradicionális vagy emancipált noi szerepben szeretné-e látni. Különbség mutatkozik azonban azok között a személyek között, akik a választott értékrend szerint konzisztens leírásokat adtak, azaz akik ezt az értékrendet harmonikusan voltak képesek az életút leírásába beépíteni, és azok között, akik sokszor hezitálva, többször önellentmondásokba keveredve írták le múltjukat, jelenüket és anticipált életútjukat. Számukra a választás – függetlenül attól, hogy az emancipált vagy a konzervatív ideál mellett történt-e – nem tunt problémamentesen, belso konfliktusok nélkül megvalósíthatónak.

A megkérdezetteket tehát valójában két dimenzió mentén kell csoportosítani: az egyik dimenziót az emancipált és konzervatív életideál választása alkotja, a másik dimenziót pedig az adott életút harmonikus vagy konfliktusos megvalósítása jelenti. A fent leírt csoportok képezték a harmonikus csoportokat, és emellett van még egy konfliktusos-konzervatív és egy konfliktusos-emancipált csoport is.

A harmonikus csoportok az érintett témák során egyértelmuen elkülöníthetok voltak a vélemények hasonlósága alapján, a konfliktusos csoportok esetében azonban bizonyos témák tárgyalásakor az elkötelezodés az egyik vagy másik értékrend mellett világos és explicit volt, máshol ellentétes és ezzel inkonzisztens véleményeket kaptunk.

Konfliktusos-konzervatív csoport. Ebbe a csoportba soroltuk azokat a személyeket, akik explicit módon állást foglalnak a tradicionális értékrend mellett, akik a noi emancipációt elítélik, akik a no szerepkörét a férfi alárendeltjének tekintik, akik a családi szerepekben nem törekednek egyenloségre, akik bár elvárják, hogy a férfi nyújtson némi segítséget a családban és a háztartásban, de ezt nem azért várják el, mert egyenloségre törekszenek a kapcsolatban. Ebben a csoportban van a legtöbb olyan személy, akinek vannak karriertervei, vagy már eddig is elértek sikereket, ez azonban konfliktust okoz számukra, mert úgy érzik, ambícióik mások szemében elítélendoek. Úgy vélik, hogy a család érdekében nem kölcsönös kompromisszumokat kell hozni, hanem a munka és a karrier terén kell az áldozatot meghozni. Az áldozatok meghozatalát azonban ma még korainak tartanák, a döntést a jövobe halasztják.

A konfliktusos-konzervatív csoport esetében a tudatosan vállalt, explicit módon megfogalmazott állásfoglalások mellett egy ellentmondásos életút terve rajzolódik ki, amelyben a családdal kapcsolatos többnyire tradicionális értékrend mellett egy szakmai karrierterv is áll, ezt azonban a megkérdezettek mind magukban, mind másokban elítélik. A családi háttér jellemzésekor nem viszonyultak pozitívan ahhoz, ha az anya nem tudott a családjával lenni, bár elhangzottak negatív vélemények az anyjuk karrier terén elszenvedett kudarcaival kapcsolatban is. Itt erosen érzodnek a családi háttérben mutatkozó egyéni különbségek a minta kis elemszáma miatt, így csak egy-egy példát kaphattunk a különbözo esetekre. A modellek szempontjából sem különült el ez a csoport a konzervatív csoporttól: modelljeik foként a családtagok közül kerültek ki.

A konzervatívokhoz leginkább a párkapcsolat témája köti ezt a csoportot. Egyértelmuen az tunt ki, hogy nem törekednek egyenlo viszonyra a partnerükkel: a férfinak való alárendeltséget a maguk vonatkozásában elfogadhatónak tekintik, sot, egyesek az egyenlotlen viszonyt a jó kapcsolat feltételének tekintik. És ha elvárják is, hogy a partner részt vegyen az otthoni feladatokban, ezt csak praktikus okokból igénylik. Az anyagi függoséget egyetlen, ebbe a csoportba sorolt megkérdezett sem tekintette problematikusnak.

Nekem az az igazi férfi, aki mellett én nonek tudom érezni magam. Engem most például eltart a barátom, és engem ez egyáltalán nem zavar. Szóval nincsenek bennem ambíciók, hogy megállok a lábamon, hogy önálló no vagyok. […] Én házasságellenes is voltam, a gyerekekkel sose tudtam bánni, most sem tudok.

A családról és a gyermekvállalásról elhangzottak – a párkapcsolattal ellentétben – már nem hasonlítanak olyan nagy mértékben a konzervatív csoportra. Hiszen ide tartozik az a személy is, aki egyáltalán nem tervez gyereket, de a csoport többi tagja is késobbre idozítené a gyerekvállalást: vagy a kapcsolat, vagy a partner éretlensége, illetve hiánya, vagy az élethelyzet kialakulatlansága miatt. Inkább csak kevesebb gyereket szeretnének, egyet vagy kettot, anyagi jellegu vagy más külso akadályokra hivatkozva. Egyikük sem tudta pontosan, hogyan fogja családi és szakmai terveit egyidejuleg megvalósítani. Volt, aki ezt aktuálisan is problémának, sot, a harmonikus csoportokhoz képest súlyosabb problémának tekintette, de többen úgy beszéltek errol a nehézségrol, mint amit késobb, lehetoleg a távolabbi jövoben, karrierterveik feladásával oldanak majd föl.

Ettol egy kicsit meg is vagyok zakkanva, az biztos, hogy amíg kicsik lesznek a gyerekeim, addig otthon leszek, ebben biztos, hogy a mamám mintája van bennem. És akkor azt gondolom, hogyha rá leszek kényszerítve, hogy pénzt keressek, akkor is inkább magántanítványokat fogok vállalni, tehát nyelvet tanítani gyerekeknek, vagy korrepetálni vagy ilyesmi. Mert azért tényleg azt látom, hogyha valaki rendesen dolgozik egy iskolában, akkor hiába szabad a délutánod, ez egyrészt nem igaz, mert ha lelkiismeretesen csinálod, akkor nagyon sokat készülsz másnapra, még akkor is, ha már száz éve csinálod, meg fáradt az ember, meg úgy vettem észre, hogy annyira nehéz egy iskolában eltöltött délelott után még adni. És az ember a gyerekeinek alapvetoen adni kell hogy tudjon, mert persze kap is egy csomó mindent, de adni muszáj, és ott nincsen lamenta, ott nem mondhatod azt, hogy fáradt vagy, ott teljesíteni kell. Oszintén szólva nem tudom, hogy fogom csinálni, ez a durva benne. Idosebb tanároktól szoktam hallani kicsit lelkifurdalással, hogy ok igenis a saját gyerekektol vették el, nekik nem tudtak annyit adni.

Szakmai ambíciókról elsosorban a konkrét, közeljövore vonatkozó tervek kapcsán esett szó, egyik személy sem beszélt hosszabb távú szakmai célokról. Általánosságban viszont mindenki elítélte a karrierista not, úgy vélték, a magas, vezeto beosztás a noiesség elvesztésével jár. Ebbol következoen a szocializmus noképét is negatívan ítélték meg: a harmonikus konzervatív csoporthoz hasonlóan az a vélemény tükrözodött a válaszokból, hogy a szocializmus noi egyenjogúsága tönkretette a no és férfi között hagyományosan létezo szerepfelosztást, a nokben tönkretette a noiességet. A rendszerváltással kapcsolatban ettol a csoporttól származott az a kritika, miszerint noiességüket elveszto karrierista nok termelodtek ki ebben az idoszakban.

A négy személy közül, akiket ebbe a csoportba soroltunk, ketto hagyta félbe az egyetemet, és kezdett más tanulmányokba, kettojüknek tanári/tanítói végzettsége van, és egyiküknek sincsen állandó partnere – ezek a tényezok mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy nem érzik azt a fajta konkrét késztetést, amely az elozo két csoportnál megtalálható volt, azt tudniillik, hogy kialakítsanak egy egységes és következetes képet a múlt rekonstruálásában és életcéljaik kialakításában.

Konfliktusos-emancipált csoport. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a személyek, akiknek határozott elképzeléseik vannak arról, hogy karrier terén hova szeretnének vagy hova lehet eljutni; akik ezt a karriert belso motívumok által vezérelve szeretnék elérni; akik párkapcsolataikban egalitáriánus viszonyt igyekeznek kialakítani; akik a noi emancipációt elfogadják és értékelik, de akiknek a családról és az anyaszereprol tradicionális elképzeléseik vannak, amelyeket nem tartanak összeegyeztethetonek a karriertervekkel. Ennél a csoportnál a család és a karrier dilemmája kiélezett lehet.

A konfliktusos-emancipált csoport tagjainak legfobb jellemzoje az, hogy bár szeretnék egy emancipált no életvitelét követni, mégsem tudnak vele megbékélni, mert túl erosen élnek bennük a nokkel szembeni tradicionális elvárások. A családi modellek hasonlóan ambivalensek. Tipikusnak találtuk e személyek családi hátterét tekintve, hogy bár anyjuk dolgozott, és akár szakmai sikereket is elért, de életére mégis az volt jellemzo, hogy szándéka szerint nem így élt volna, vagy pedig munkája ellenére sikerült megoriznie a családon belül a tradicionális szerepfelosztást. A konfliktusos-emancipált csoport esetében a párkapcsolat témájában ütközik ki leginkább az ambivalencia, az, hogy a megkérdezettek egyszerre törekednek arra, hogy egalitáriánus kapcsolatot alakítsanak ki a partnerükkel, és arra, hogy jelen legyen a kapcsolatban egy tradicionálisabb férfi–no viszony.

Az a tudatosabb vágy, hogy egyenlonek kezeljenek, de azért mellette néha szükségem lenne arra, hogy nonek érezzem magam.

Ugyan nem tuzik ki célul, hogy a családban egyenlo legyen a munkamegosztás, elfogadják, sot helyénvalónak tartják, hogy a háztartás a no feladata, de azt is elvárják, hogy a férfi ne hagyja oket magukra. Az az igényük, hogy ezen a téren is kialakuljon valamiféle egyenloség, amelyben fokozati különbségeket azért elismernek. A családalapítás, a gyermekvállalás témájában hangzottak el a legtradicionálisabb vélemények, ezen a területen ez a csoport jobban hasonlított a konzervatív csoportra, mint az emancipált értékrend képviseloire: a család a boldogulás kulcsa, amit a nonek szakmai ambíciói elé kell rendelnie.

Szakmailag azt mondhassam, hogy elértem valamit, és onnantól kezdve arra tudjak építeni, és akkor a családom legyen a legfontosabb az életemben. […] Most azt fogom mondani, hogy a családom a fontosabb, de lehet, hogy amiatt van, mert az is benne van egy jóérzésu noben, hogy egy nonek az a sorsa, hogy a család a legfontosabb. Én remélem, hogy meg fogom találni az egyensúlyt, ahol azért fontosabb persze a család.

Ennek a csoportnak a tagjai a munka és család közötti feszültséget egyrészt úgy próbálják feloldani, hogy praktikus megoldásokat keresnek, másrészt úgy, hogy olyan terveket szonek, amelyekben tradicionális szerepkörben látják magukat annak ellenére, hogy egyelore nem ebben az irányban halad az életük. A szakmai tervek ebben a körben nagyon határozottak és ambiciózusak voltak, tehát a továbbtanulás, a második diploma minden megkérdezett tervében szerepelt. Ezeket a terveket azonban nem hozták kapcsolatba a családról alkotott viszonylag konzervatív képpel.

A noi egyenjogúság kérdésében egyértelmuen a harmonikus-emancipált csoporttal egybehangzó véleményt hangoztattak. Tehát a szocialista noképpel szemben azt hozták föl legfobb kifogásként, hogy nem valósította meg deklarált célkituzéseit, míg a rendszerváltással kapcsolatban a lehetoségek megnövekedésérol beszéltek. Mindemellett megjelent az a vélekedés is, hogy a túlzottan karrierista no képe visszatetszo lehet, tehát ezen a téren is elofordult némi ellentmondás.

Csupán három személyt soroltunk ebbe a csoportba: ez a három személy azonban családi hátterét és iskolai végzettségét tekintve meglehetosen különbözik egymástól (egyikük második diplomáját szerzi, másikuk foiskolát végzett, és jelenleg egy állami munkahelyen dolgozik, a harmadik pedig jelenleg végzi a bölcsészkart), és más-más fokú partnerkapcsolataik kialakultsága is (egyikük férjnél van, de még nincsen gyereke, a másik kettonek pedig nincsen állandó partnere).

Az a tény, hogy lényegesen többen vannak azok, akik harmonikusan tudják összeegyeztetni az élet különbözo, de egymással összefonódó színterein való érvényesülést, ez a tény azt mutatja, hogy noha minden személy valós problémának érzékelte a társadalom nokre vonatkozó ambivalenciáit, a megkérdezettek többsége mégis úgy véli, hogy ezek a nehézségek beépíthetok a saját életútba.

A konzervatív értékrendet vallók csoportjának minden tagja úgy érezte, hogy nézeteit csupán a társadalom kisebbsége osztja. Mégis, a megkérdezettek közel fele a konzervatív felfogás követojének tartotta magát. Az emancipált nézeteket vallók a konzervatívokhoz hasonlóan pozitív változásnak tartották azt, hogy elvileg ma már minden no eldöntheti, otthon maradjon-e a gyerekeivel, és csak a családnak szentelje-e az életét, vagy sem. Egyértelmu tehát, hogy a társadalomban a tradicionális nemi szerepfelosztás irányába történt bizonyos elmozdulás. Ezzel együtt a szakmai érvényesülés – nok elott is nyitva álló – lehetoségeiben olyan nagyfokú változás következett be a piacgazdaság keretei között, hogy a megkérdezettek mégis ezt tekintik a változás domináns irányának.

Az emancipált, ill. a konzervatív csoportba sorolt személyek nem abszolút értelemben vett értékeket képviselnek, hanem azoknak korántsem letisztult, ambivalenciákkal terhelt és a mai magyar társadalomban elképzelheto formáit. Az ambivalenciára utaló különbözo családi modellek mellett a noi munkavállalással szembeni ellenérzések, de egyúttal a kétkeresos családmodell internalizációja és a családpolitikai intézkedések következményeként új erore kapó hagyományos értékrend megbecsülése áll. Ez utóbbi hatása a rendszerváltással fölerosödött, nem utolsósorban annak következtében, hogy a noi emancipáció a szocialista hatalomnak felülrol a társadalomra eroltetett jelenségévé degradálódott. A konzervatív ideológia egyébként az élet más területein is népszerusödött.

Mivel sokan még nem kerültek konkrét választások elé sem a magánéleti, sem a szakmai szférában, többször találkozunk azzal, hogy a kutatás szereploi egy alaposan át nem gondolt képet lebegtetnek maguk elott arról, hogyan muködik egy család, hogyan lehet érvényesülni az életben. Nincsenek a társadalomban stabilan kialakított képek nokrol és férfiakról, mégis mindannyian úgy érezték, hogy vannak átveheto panelek, vannak olyan minták, amelyeket követni lehet, és az értékek kavalkádjában találhat az ember fogódzót, ha állást foglal valamely értékrend mellett. A megkérdezettek közel fele a hagyományos szerepkörre tart igényt. Ezek a megkérdezettek egyetlen egyszer sem említették az anyaszerep fölértékelodésével kapcsolatos távolabbi összefüggéseket, amelyek a társadalmi változásokhoz köthetoek. Nem merült föl, hogy a hagyományos értékrend elterjedésének nemcsak a családi stabilitás növekedése lehet az áldásos következménye, hanem a noi munkaero visszaszorítása, a nok inaktívvá tétele is; vagy hogy a nemek között már valamennyire megvalósult egyenjogúság visszabillen a férfitársadalom javára, aminek következményei kiterjednének a társas élet minden területére, például a mindenkori férfi–no kapcsolatra is.
 
 
 
 

A két generáció összehasonlítása
 
 

Két generáció tagjaival készült mélyinterjús kutatásunkban a személyesen megélt tapasztalatokon keresztül kívántuk feltárni a noi szerep felépítését, a noiségrol alkotott képet. A két generáció tagjai között éppen egy emberöltonyi távolság volt: egy érett, még aktív korban lévo anyanemzedék tagjai és már felnott életútjuk elején álló fiatal nok voltak beszélgetopartnereink.

Az idosebbik nemzedék tagjairól azt állítottuk, hogy életpályájuk hidat képez a szocializmus négy évtizedét megelozo és az azt fölváltó társadalmi rendszer generációs láncolatában. A hatvanas évek második felétol a korai nyolcvanas évekig szülové válva olyan generációt neveltek föl, amely tagjainak többsége kamaszként, fiatal felnottként élte át a rendszerváltozásnak nevezett nagy társadalmi fordulatot, és akiknek felnott élete egy teljesen megváltozott világ keretei között zajlik. Tudott-e ez a generáció használható modellt nyújtani, tudta-e saját tapasztalatait úgy továbbítani, hogy azok az új feltételek között is követheto mintát szolgáltassanak? A Kádár-korszak szocialista típusú emancipációját megvalósító noi szerep elfogadható és megismételheto-e a plurális értékszemléletet, többféle ideológia és nézetrendszer egyideju jelenlétét megengedo korban? Hagyománnyá válik-e az elmúlt évtizedekben már-már általánossá váló egalitáriánus férfi–no kapcsolat a „polgári” társadalom újkori reinkarnációjában?

A második kiválasztott generáció tagjai a „hídként” jellemzett nemzedék gyermekei. A velük folytatott beszélgetések arról tanúskodtak, hogy a szocialista idoszak noszerepei ugyancsak problematikusak azok számára, akik a hetvenes évek elején születtek, és gyermekként olyan családban nevelkedtek, amelynek tagjaira a korszakban uralkodó elvárások, kényszerek és választások hatottak. A fiatal generáció tagjaival készült interjúkban többször találhatunk közvetett vagy közvetlen utalást arra, hogy a szülok, de foleg az anyák a munkavállalás és a családalapítás szempontjából nem tudták úgy alakítani életüket, ahogy szerették volna, feltehetoen éppen a rendszer nok irányában támasztott elvárásai miatt. Egyszerre jelent meg a visszaemlékezésekben a karrierjében gátolt anya képe és annak a nonek a figurája, aki képtelen a családanya szerepét elképzelései szerint betölteni.

A beszélgetések idején már hetedik éve egy megváltozott világ vette körül válaszolóinkat. A többpárti parlamenti demokrácia, a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, a rendszerváltozás alapveto fordulata az elso kiválasztott nemzedék tagjait életpályájuk „delelojén”, felnott életük teljében érte. Az interjúk szempontjából különleges jelentosége volt ennek a megváltozott társadalmi környezetnek. Egy életút rekonstruálása mindig együtt jár a magántörténet historizálásával, az utólagos megfogalmazás kerek narratívakénti prezentálásával. A lezártnak tekintheto történelmi korszak és az idosebbik generáció tagjaival folytatott interjúk életciklusok szempontjából adott idozítése – befejezett termékenységi periódus, többnyire a lehetséges csúcsot már elért, befejezodéséhez közeledo vagy már befejezett karrier – egymást fölerosítve hatottak abba az irányba, hogy válaszolóink életüket kerek, lezárt egészként mutassák be. A fiatal válaszolók viszont éppen felnott életük elején, többnyire a – gyermekkorukhoz képest gyökeresen megváltozott társadalmi rendszerben elkövetkezo – jövore vonatkozó elképzeléseik keretében jelenítették meg azt a noképet, amelyet a maguk számára elfogadhatónak tartanak.

Az interjúk témáin végigtekintve a következo összehasonlítási lehetoségek adódtak:

Az anyák generációjában a gyermekkori szocializációt felidézve szembeszöko és éles különbség volt tapasztalható a családi és a társadalmi hatásrendszer között. Az ún. kettos nevelés, a privát és a nyilvános kommunikáció szembenállása, a többnyire konzervatív, vallásos családi légkör és a szocialista ideológia emancipatórikus és egalitáriánus noképe az akkor felnövekvok számára olyan ambivalenciát közvetített, amelyet megoldani nem, legfeljebb interiorizálni lehetett. A lányok generációját nem érték ilyen élesen ellentétes hatások. A hetvenes évek közepére-végére szüleik generációja elfogadta, vagy legalábbis elviselte az uralkodó normát: a kétkeresos, kis létszámú családmodell, a dolgozó no, a gyermekintézmények igénybe vétele a gyermeknevelésben, a fiúk és lányok számára közel azonos pályaválasztási és munkavállalási lehetoségek mindennapossá váltak. Ennek megfeleloen az idosebbik generáció pályaválasztása, házassági aspirációi, jövoképe a saját szülei nemzedékével gyökeres ellentétben állt, míg a fiatal korosztály megtagadni nem, legfeljebb módosítani, élhetobbé tenni kívánta a szüloi modellt.

A férfi–no kapcsolat szexuális vonatkozásait az idosebbik generáció számára a konzervatív, többnyire vallásos nevelés tabukkal teli, korlátozott, a szüzesség értékének hagyományos követelését magában foglaló elvárásokkal övezte, és részben a nem kívánt terhesség veszélyének állandó jelenléte miatti félelem, buntudat terhelte. A fiatal generáció tagjai esetében a nemi élet a férfi–no kapcsolat természetes velejárójának tunt, s csak néhányuk felfogásában korlátozódott a házaséletre.

A párkapcsolatok megítélésében a dönto különbség a beszélok életkorából, élethelyzetébol adódott. Az idosebbik generáció tagjai egy megélt élet, évtizedek óta fennálló kapcsolat vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatok tapasztalatainak tükrében, retrospektív módon számoltak be férfiakhoz fuzodo viszonyukról, a kívánatos, elfogadott vagy elutasított együttélési mintákról, a családi munkamegosztásról, a szüloi szerepek különbözoségérol, a kamaszkori anticipált párkapcsolati ideál és a realitás összefüggéseirol. A fiatalok párkapcsolati képe többnyire a jövoben kívánatos, maguk számára elfogadható, de a lehetséges – univerzálisnak vagy az adott társadalmi körülményekkel összefüggonek tekintett – korlátok figyelembevételével keletkezett.

Ugyanez vonatkozik a nok nyilvános szférában betöltött szerepeire is. A retrospektív és prospektív képek pszichológiai különbségein túl azonban ezen a területen mutatkozott meg leginkább a megváltozott társadalmi körülmények hatása. Az ötvenesek munkavállalói tapasztalatainak nagyobb része az államszocializmus idoszakából származik, többnyire olyan pályakezdéssel, amelyre a családi és munkavállalói szerepek összeegyeztetésébol adódó összes lehetséges probléma ellenére nem volt jellemzo a vagy-vagy dilemmája. Az interjúkból az tunt ki, hogy a nemi hovatartozásra való tekintet nélküli szabad pályaválasztás és munkavállalás, az önálló jövedelem és az egalitáriánus férfi–no kapcsolat volt az ideál, amelyet a hagyományos családi (foleg szüloi) szereppel kívántak ötvözni válaszolóink. Az élet sikerességének vagy sikertelenségnek legfobb magyarázata éppen abból származott, hogy a tradicionális és a modern szerepeket milyen eredménnyel tudták összeegyeztetni e generáció tagjai. Ezzel szemben a fiatal nemzedék tagjaival készült beszélgetések arról tanúskodnak, hogy anyáik nehézségei, kudarcai, a kettos teher szorítása okozta küszködés – ami az ilyen légkörben nevelkedok számára korántsem vonzó minta, s ami ráadásul gyakran kiváltotta válaszolóinkban a feleslegesség érzését is – társulva a rendszerváltás után megnövekedett választási szabadság lehetoségével, ellentétes irányban polarizálta e nemzedék tagjait. Határozottan elkülönültek a konzervatív és az emancipált értékrendet követok, az ellentétes elvárások összeegyeztetésének kívánalma helyébe a két lehetséges noi életút közötti választás dilemmája lépett.

Mindezek következtében a két generáció tagjaival folytatott interjúk földolgozásakor a hasonló kérdésfeltevés, azonos tematika ellenére sem tudtunk azonos kategorizációs rendszert kidolgozni. Az idosebbik generáció tagjai abból a szempontból különböztek egymástól, hogy az egyenloségen alapuló férfi–no viszonyhoz és a különbözo szerepek összehangolásán alapuló ideálhoz képest milyen életet tudtak maguknak megteremteni. Az egalitáriánus, az alárendelodo és a független elnevezésu csoportok éppen abban tértek el egymástól, hogy a tradicionális családi szerepek és a modern munkavállalói, közéleti szerepek kibékítésében sikeresnek érezték-e magukat válaszolóink, kénytelen-kelletlen elfogadták-e a noszerep tradicionális alárendelodését, vagy éppen lemondtak az összeegyeztetésrol, és életüket a társadalmilag eloírt, de egymásnak ellentmondó elvárásrendszer keretein kívül élték/élik.

A fiatalabbik generációval készült interjúk viszont alapvetoen megoszlottak aszerint, hogy az egyes válaszolók mit tekintenek ideálnak, milyen elvárásokat alakítanak ki maguk és általában a nok számára az adott társadalmi feltételek között. Jól elkülönültek egymástól azok, akik a konzervatív, a férfiak családon kívüli szerepeit kiegészíto, a család feladatainak alárendelodo noképet vallották magukénak, azoktól, akik az emancipált és a nok számára is a társadalmi érvényesülést, az önmegvalósítást elotérbe helyezo noi szerepeket preferálták. Az éles elkülönülés ellenére mindkét nagy csoporton belül találkozhattunk olyanokkal, akiknek noképében a választott értékrendnek megfelelo noszerep különbözo elemei harmonikusan illeszkedtek egymáshoz, míg másoknál ezek az elemek a válaszoló szemében konfliktusok forrásai voltak.

A vagy-vagy dilemmájának megjelenése minden bizonnyal elsosorban a nok és férfiak számára egyaránt megváltozott társadalmi feltételekkel függ össze (a szocializmus egyenlosíto tendenciáihoz képest a verseny megjelenése, az individuális érvényesülés nagyobb lehetosége, az anyagi feltételek eroteljesebb hatása a mindennapi életre stb.), de az interjúk alapján az is feltételezheto, hogy ez a részbeni visszafordulás az anyák nemzedékében is meglévo ambivalencia következtében alakult ki. Úgy tunik, az egyidejuleg betöltött, egymással csak nehezen összehangolható szerepek vállalásakor fellépo túlterheltség, az esetleges összeegyeztetési kudarcok – fölbomló család, mind a családi, mind a munkahelyi szerepében alulteljesíto, önbizalomhiányos és frusztrált anya – olyan családi miliot eredményeztek, amelyet az abban felnövekvok nem kívántak tovább éltetni. A szerepek összeegyeztetése helyett a szerepek elkülönítését választották, akár a családi értékek, akár az önérvényesítés nyilvános szférában megvalósítható útja mellett kötelezték is el magukat.

A fent fölsorolt különbségek mellett sok hasonlóságot is találtunk a két interjúsorozatban. Ennek ellenére nem gondoljuk, hogy a két eltéro korcsoport hasonló válaszai a noi szerep felépítésével kapcsolatos, általános érvényu igazságokat jelentenek. Semmiképpen nem kívánjuk az összesen 42 mélyinterjú tapasztalatait a mai felnott nok összességére kiterjeszteni. Mindenképpen figyelemre méltónak találjuk azonban, hogy a nokre és férfiakra vonatkozó általánosítások, sztereotípiák, a nok és férfiak különbözoségére és különbözo társadalmi helyzetére adott magyarázatok az egymástól gyökeresen különbözo értékrendek ellenére is nagyon hasonlítanak egymásra. Az is szembeszöko, hogy a nok férfiakéhoz képest másodrendu, alárendelt társadalmi szerepével kapcsolatban a korosztályi, az életciklusban elfoglalt hely szerinti és az életutat alapvetoen befolyásoló társadalmi környezetbol adódó különbözoségek ellenére egy sor azonos tapasztalat mutatkozott a két generáció elbeszéléseiben. Túlzás lenne ezek alapján a patriarchátus történelmi korokon és társadalmi berendezkedéseken átívelo, makacs fennmaradását igazolva látni. De annyi elmondható, hogy nem elég két noi generáció fellépése a férfiakéhoz közelíto pályaválasztási, munkavállalási, anyagi vagy akár pár- vagy családforma-választási esélyekkel ahhoz, hogy a társadalom – és benne maguk a nok – nokrol alkotott képe és így a társadalmi noi szerep felépítése is megváltozzék.
 
 

Jegyzetek

* Ez a tanulmány az OKTK támogatásával lefolytatott, „A noi szerep szociális konstrukciója – Két generáció noi szerepre vonatkozó felfogásai” címu kutatás alapján készült. Az idosebbik generáció tagjaival készült interjúk feldolgozására épült Neményi Máriának az Új Mandátum Kiadónál a közelmúltban megjelent könyve, a Csoportkép nokkel. Bizonyos szövegrészeket abból a tanulmányból emeltünk át jelen, a két generáció körében nyert tapasztalatainkat összehasonlító cikkünkbe.

1 Lásd például Cseh-Szombathy 1991; Neményi 1996; Pongrácz és S. Molnár 1997.

2 Funk és Mueller 1993; Marody 1993; Haney 1994; Rueschemeyer 1994; Basu 1995.

3 Lásd például: A család hatása a társadalom szerkezetére és a társadalmi mobilitásra címu, a szocialista akadémiák együttmuködésének keretében végzett összehasonlító kutatást, amelynek magyarországi – 14 éves gyerekek és szüleik reprezentatív mintáján lefolytatott – kérdoíves vizsgálata többek között a családi szerep- és tekintélyviszonyokra vonatkozott. Kutatási zárójelentés, témavezeto: Neményi Mária, 1982–1985.

4 A szövegben a „gender” szót használjuk, mint a magyar nyelven a téma muveloi körében elterjedt és elfogadott kifejezést, a többek között a Wessely Anna és Kim Lane Scheppele által javasolt „genus” szó helyett (lásd Scheppele és Wessely 1997).

5 A korszakra vonatkozó, elsosorban a nok és a családok helyzetét elemzo írások közül lásd például Cseh-Szombathy 1978; Ferge 1982; Kulcsár 1982; H. Sas 1984; Locsei 1985; Sándorné 1986; Csernák 1988.
 

Hivatkozott irodalom

Basu, Amrita (szerk.) (1995): The Challenge of Local Feminisms, Women’s Movements in Global Perspective. Westview Press (USA).

Cseh-Szombathy László (1991): A családi értékek változása és ennek hatása a családi funkciók alakulására. In Társas kapcsolatok. Utasi Ágnes szerk. Budapest: Gondolat.

Cseh-Szombathy László (szerk.) (1978): A változó család. Budapest: Kossuth.

Csernák Józsefné (1998): Házasságkötések és válások Magyarországon a II. világháború után (eloadás – elhangzott a Házasodás és válás, társadalmi összefüggések c. nemzetközi tudományos konferencián). Budapest.

Ferge Zsuzsa (1982): Társadalmi újratermelés és társadalompolitika. Budapest: Közgazdasági és Jogi.

Funk, Nanette és Magda Mueller (szerk.) (1993): Gender Politics and Post-Communism, Reflections from Eastern Europe and the Former Soviet Union. New York: Routledge.

Gergen, K. J. és Gergen, M. M. (1992): A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. In Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából, II. Érzelmek és én-tudat. László János szerk., 127–172. Budapest: Tankönyvkiadó.

H. Sas Judit (1984): Noies nok és férfias férfiak. Budapest: Akadémiai.

Haney, Lynn (1994): From Proud Worker to Good Mother: Women, the State, and Regime Change in Hungary. In Frontiers, 14(3).

Koncz Katalin (szerk.) (1985): Nok és férfiak – hiedelmek, tények. Budapest: MNOT és Kossuth.

Kulcsár Kálmán (1982): A mai magyar társadalom. Budapest: Kossuth.

László János (1998): Identitás és narratívum. In Szerep, forgatókönyv, narratívum, 137–145. Budapest: Scientia Humana.

Lorber, Judith (1994): Paradoxes of Gender. New Haven and London: Yale University Press.

Locsei Pál (1985): A noi munkavállalás és a hagyományos magyar család. In Kortárs, 10.

Marody, Mira (1993): Why I am not a Feminist: Some Remarks on the Problem of Gender Identity in the United States and Poland. In Social Research, 60(4) (tél).

Neményi Mária (1996): The Social Construction of Women’s Role in Hungary. In Replika, Special Issue, 83–90.

Neményi Mária (1999): Csoportkép nokkel. Budapest: Új Mandátum Kiadó.

Neményi Mária és Tóth Olga (1998): A nok társadalmi szerepének változásai az ezredfordulón. Nemzeti Stratégiai Kutatások, MTA.

Pongrácz Tiborné és S. Molnár Edit (1997): A gyermekvállalási magatartás alakulása. In Szerepváltozások – Jelentés a nok helyzetérol 1997. Lévai Katalin és Tóth István György szerk. TÁRKI – Munkaügyi Minisztérium.

Rueschemeyer, M. (szerk.) (1994): Women in the Politics of Postcommunist Eastern Europe. M.E. Sharpe, Inc.

Sándorné Horváth Erika (1986): A gyestol a gyedig. Budapest: MNOT és Kossuth.

Scheppele, Kim Lane és Wessely Anna (1997): Kulturális politika és a „P.C.” In Világosság, 7.