1997 tavaszán a német közvélemény figyelmét nagyon sokáig egy különleges vonat útja kötötte le. A vonat a franciaországi La Hague-ból, illetõleg a dél-németországi gundremmingeni és neckarwestheimi atomerõmûvekbõl próbálta eljuttatni a hulladékot az Alsó-Szászországban levõ gorlebeni tárolóba. Az atomenergia-ellenes mozgalmak óriási tömegeket mozgósítottak a szállítmány ellen, s csak a második világháború óta legnagyobb, harmincezres rendõri erõ bevetése s a mintegy nyolcezernyi tüntetõ többszöri szétkergetése után sikerült a hulladékot, immár a közúton célba juttatni. A német sajtóban csak "Castor-transzportnak" nevezett konfliktus azonban nem csupán az útlezárásoknál, a vasúti pálya torlaszainál vagy éppen az interneten (a tüntetõk "Castor-Nix-Da" címû homepage-én) zajlott. A gorlebeni események mindkét fél számára fõként szimbolikus jelentésük miatt voltak fontosak: ezekhez kapcsolódóan ugyanis különbözõ veszélyeshulladék-politikákat építettek fel (Tamás 1993). A tiltakozók célja egyértelmûen az volt, hogy a szállítás megakadályozásával az egész német atomiparra mérjenek csapást;1 álláspontjuk szerint a társadalmi közhangulat befolyásolásával, a szállítási költségek megdrágításával (ebben az esetben kereken 100 millió márkába került a hat tartály elszállítása), a hulladéktárolók elleni föllépéssel2 a kormányt nyomás alatt lehet tartani, s így az egész atomipar fölszámolására, az erõmûvek leállítására kényszeríteni. Az atomipar konfrontatív magatartásával egyrészt azt szerette volna kikényszeríteni, hogy a nagypolitika a nyilvánosság számára jól érzékelhetõ módon, egyértelmûen kötelezze el magát a nukleáris energia támogatása mellett, másrészt - egyes interpretációk szerint - ezzel készítette fel a közvéleményt a veszélyes hulladékokhoz (elsõsorban kiégett fûtõelemekhez) kapcsolódó stratégiája - "politikája" - megváltozására.

A gorlebeni történések azonban csak a nagyságrendjük miatt számítanak különleges, kivételes alkalomnak; a tömegtájékoztatás különféle médiumai naponta közölnek híreket, beszámolókat hulladéktárolók, veszélyes üzemek elleni fellépésekrõl, különbözõ nagyberuházásokhoz kapcsolódó "telepítési konfliktusokról" (Vári 1987, 1994, 1996). Ha egyszer a jövõ történésze végigtekint a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar társadalmán, akkor nagyon könnyen támadhat majd olyan benyomása, hogy a helyi társadalom leginkább a különbözõ beruházások (hulladéktárolók, autópályák, veszélyes tevékenységet folytató üzemek) kapcsán volt képes egységesen fellépni, és saját érdekeit artikulálni - számtalan Dorog, Garé, Ajka létezik szerte az országban. A probléma fontosságát jelzi az a tény is, hogy ezek a többnyire lokális indíttatású konfliktusok sok esetben országos nyilvánosságra is szert tettek, s a nagypolitika történéseit is befolyásolták - elég csak a Paks kontra Ó'falu ügyre gondolni a nyolcvanas évek végén, vagy a bõs-nagymarosi vízlépcsõhöz kapcsolódó, mindmáig lezáratlan vitára.4 Ezek a konfliktusok számos ismeretet közvetítenek a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar társadalmáról: a jellegzetes konfliktuskezelõ mechanizmusokról, a civil társadalom megerõsödésérõl, a jogi szabályozás hátterének megszületésérõl, az önkormányzatok szerepérõl, a telepítésekhez kapcsolódó döntéshozatal vontatott és nem teljes körû átalakulásáról, a "fejlett tõkés országokban elterjedten alkalmazott társadalmi részvételi és konfliktuskezelési technikák, módszerek alkalmazásáról" (Vári 1994: 132). Ezzel együtt csak kevés szó esik arról, hogyan illeszkednek be a konfliktuskezelés újfajta technikái a magyar társadalom környezetébe; ezen viták kapcsán ugyanis nem csupán a különbözõ érdekcsoportok összeütközése, érdekartikulációja - azaz egyfajta "alkufolyamat" - zajlik, hiszen a konfliktusoknak van egy kulturális szintje is, amely a "laikusoknak" és a "szakértõknek", a telepítõknek és az érintetteteknek az új technológiákhoz, veszélyekhez fûzõdõ viszonyára, beállítódására vonatkozik.

1. A társadalmi gondolkodás átalakulása

A technikai fejlõdés kockázatai, egyes technológiák bevezetésének lehetséges társadalmi, környezeti és kulturális következményei az elmúlt tizenöt-húsz évben a társadalmi kommunikáció kiemelt témáivá léptek elõ. A fejlett jóléti társadalmak a hetvenes évektõl fogva - gyakorlatilag az atomenergia-ipar kiépülésével egy idõben - szembesültek azzal a jelenséggel, hogy különbözõ technológiai és technikai kérdések, új beruházások körül rendkívül éles társadalmi, politikai konfliktusok jelentkeztek. A jóléti társadalmakban, amelyek fõ értéke - mind társadalmi, mind gazdasági szinten - a biztonság volt, alapvetõ fordulatot hozott az atomenergiával, a különféle vegyi anyagokkal, az ökológiai veszélyekkel vagy legújabban a géntechnológiával kapcsolatos problémák fölbukkanása. Christoph Lau szerint ezt a változást jól érzékelteti, hogy a tradicionális politikai toposzok mellett a nyilvános retorikában egyre több olyan kifejezés jelent meg, mint "veszély" és "bizonytalanság", "kockázat" és "technikaellenesség" (Lau 1989).

Miután a különbözõ technológiák (illetõleg a hozzájuk rendelhetõ kockázatok) észlelése, értékelése, megítélése nem valamiféle tetszõleges, individuális eljárásmód eredménye, hanem társadalmi/kulturális elfogadottság és kezelésmód függvénye (Conrad 1986), ezért az új technológiák elleni széles körû társadalmi tiltakozási hullám a társadalmi gondolkodás megváltozásáról tanúskodik. Felvetõdik az a - valójában megválaszolhatatlan - kérdés is, hogy valóban nagyságrendileg nagyobb kockázatokat jelentenek-e ezek az új technológiák a társadalom számára, vagy netán a társadalom veszélyérzete, kockázattudata vált idõközben kifinomultabbá. Míg egyes irányzatok arról beszélnek az "evolúciós kockázatok" kapcsán, hogy ezeket a kockázatokat "ráerõszakolták" a társadalomra, addig a másik oldal álláspontja szerint az új társadalmi mozgalmak és kezdeményezések kényszerítették a társadalomra e kockázatok észlelését.5

Ha szétnéznénk a körülöttünk levõ világban, kétségkívül riasztó volna számba venni azokat a dolgokat, jelenségeket - s talán nem is volnánk rá képesek -, amelyek nyugtalaníthatnak bennünket, veszélyt jelenthetnek számunkra ("jobb nem is tudni róluk" - mondja ilyen esetben az "átlagpolgár"). Ezért minden kultúra (és szubkultúra) létrehoz a közös értékei révén valamiféle prioritásrendszert, amely kijelöli, hogy az adott társadalomban mi lehet aggodalomforrás, mi válthat ki szorongást. Egy társadalom, valamely "életstílus" profilját meghatározza az, hogy miképpen válogat a veszélyek nagy tömegébõl, milyen bizonytalansági tényezõket tüntet ki s tart félelmet, rettegést okozónak, s velük szemben melyikeket tekinti fölvállalható kockázatoknak. Mary Douglas egyetlen axiómába sûríti össze mindezt: "Az egész társadalom a bizalom és a szorongás kombinációitól függ" (Douglas és Wildavsky 1982).6

A fejlett ipari társadalmakban a hetvenes évek közepe óta megfigyelhetõ újfajta "veszélyszenzibilitás" fölértékelte a különféle technológiákban rejlõ potenciális veszélyeket, dramatizálta az ipari termelés árnyoldalait, s figyelmeztetett az egész technológiai fejlõdés katasztrofális következményeire, problematikusságára (Szabó 1985, 1989, 1992). A társadalmi gondolkodás átalakulásának számos jele van: ide kapcsolható a "hulladékkérdés" elõtérbe kerülése; az a probléma, hogy mi lesz azokkal az anyagokkal, amelyek a különféle technológiák alkalmazásának következményeiként jönnek létre, s jelentõs mértékben megterhelik a környezetünket.7 A kutatók "a kényes ökológiai egyensúly növekvõ tudatosodásával, az emberiség nukleáris önmegsemmisítési lehetõségének bizonyosságával" kapcsolatban "megnövekedett szorongásról és bizonytalanságról", a veszélytudat általánossá válásáról beszélnek, s szívesen utalnak arra, hogy a valóság kognitív észlelése során a biztonság/veszély séma alapvetõen fontos szempontként jelenik meg (Nowotny 1989). Luhmann az újfajta technológiákkal kapcsolatban egyenesen a "leplezetlen szorongás" korszakát festi elénk (Luhmann 1986).8 Az újfajta érzékenység egyik emblematikus eseményét és fõ hivatkozási pontját a csernobili katasztrófa jelenti, amely úgy jelenik meg ebben a diskurzusban, mint az új technológiákkal kapcsolatos gyakorlati kockázatmenedzselés korlátozottságának példája, és világosan mutatja azt is, hogy a katasztrófák elleni küzdelemmel megbízott intézmények csupán a katasztrófák erõsen ritualizált kezelésére képesek, elhárításukra, megakadályozásukra azonban nem (Krohn és Weingart 1986).

A beállítódás megváltozása fõként két területet érintett: a technológiai fejlõdés, az újfajta technológiák átláthatatlan kockázatait és következményeit (lényegesen nagyobb katasztrófapotenciállal rendelkezõ rendszerek - atomerõmûvek, géntechnológia, fegyverek - megjelenése, ahol az esetleges károk sem a térben, sem az idõben nem korlátozhatók, mert globálisak és irreverzibilisek) s - szorosan ide kapcsolódóan - a tudomány ellenõrizhetetlenné vált innovációs dinamikáját. Ha az újfajta technológiák oldaláról kiindulva kutatjuk a bizonytalanság, a szorongás és a veszélyérzet fokozódásának okait, akkor e tekintetben az egyik legfontosabb fejleményt kétségkívül azon komplex kockázati rendszerek kialakulása jelenti, melyek kapcsán Charles Perrow bevezette a "normális véletlenek" (normal accidents) fogalmát (Perrow 1987). Perrow empirikusan is és teoretikusan is kimutatta, hogy a high-risk technology területén nem létezik abszolút biztonság; álláspontja szerint az atomerõmûvekben s más, hasonló technikai rendszerekben már nem lineáris - azaz elvben tökéletesen leírható és tervezhetõ - folyamatok zajlanak, és a komplex kölcsönhatások és visszakapcsolási mechanizmusok miatt kikerülhetetlenül jelentkeznek ún. "rendszerbalesetek".9 Ezek az elõre nem látható hatások, folyamatok, események nem vezethetõk vissza speciális gazdasági vagy társadalmi körülményekre, s nem akadályozhatók meg különféle biztonsági intézkedések bevezetése által. A horizonton megjelenik egy, a modern technológiai fejlõdésre jellemzõ paradoxon: minél inkább növelni szeretnénk a komplex rendszerek biztonságát, annál inkább növelnünk kell komplexitásukat; azaz közvetve mi magunk járulunk hozzá ellenõrizhetetlenségükhöz. Wildavsky klasszikus megfogalmazása szerint a modern technológia világában a biztonság és a bizonytalanság kéz a kézben járnak (Wildavsky 1988).

Az atomenergia, a géntechnológia s más, hasonló technológiák megjelenésével már nem húzható meg egyszer s mindenkorra a társadalom és a technika közötti határvonal, és nem tartható fenn a korábbi "naiv" gyakorlat a kockázatok kezelését illetõen. Míg korábban világosan elkülönült egymástól a technológiák szintje (ahol a technikai kockázatokról folyik a vita) és a társadalmi szint (ahol a - fõként az új technológiák által kiváltott - társadalmi bizonytalanságok elleni küzdelem zajlik), addig az utóbbi években a technikai és a társadalmi kérdések közötti éles határvonal mindkét oldalon elmosódott. A két terület különbsége a következõképpen írható le (Bonß 1995: 248-249).Technikai kockázatok:

- alapfeltevés: a potenciális károk a technika, illetõleg az egyértelmû kalkuláció révén elkerülhetõk;

- a kockázatok leküzdése: kvantitatív kalkuláció segítségével történik (ha ez valamilyen okból kudarcot vall, akkor válnak jelentõssé a kockázatkommunikáció stratégiái);

- a technika kockázatrendszerei: szorosan összekapcsolt, zárt rendszerek, melyeket a kiszámíthatóság és az ellenõrizhetõség jellemez;

- károk: olyan kivételes esetek, melyeket a technika segítségével ki kell küszöbölni.Társadalmi bizonytalanságok

- alapfeltevés: egy politikailag definiálható és megoldható problémáról van szó;

- a kockázatok leküzdése: a szolidaritás és a politikai úton létrehozott konszenzus kritériumainak segítségével (mindig a kockázatkommunikáció stratégiáiról van szó);

- a társadalom kockázatrendszerei: lazán összekapcsolt, nyitott rendszerek, ahol csak korlátozottan érvényesül az egyértelmû kalkuláció;

- károk: kikerülhetetlen "normális esetek", melyek csak csökkenthetõk, de nem küszöbölhetõk ki.A határok megszûnése egyrészt arra, a modern tudományban egyre inkább megfigyelhetõ tendenciára vezethetõ vissza, hogy a tudomány saját kutatásaival, kísérleteivel átlépi önnön intézményes határait, s a társadalmat terheli meg velük. Az atomenergia példája jól mutatja, hogy a társadalom és a tudomány (a "laboratórium") közötti fal leomlott, s a tudomány számára maga a társadalom az a laboratórium, ahol hipotéziseit ellenõrizheti.10 A technikai rendszerekben fellépõ károkat már nem kivételes, rendkívüli alkalmaknak tekintik, hanem egyre inkább kiküszöbölhetetlen "normális" eseteknek. Krohn és Weyer megfogalmazása szerint: "A kutatás kockázatai a társadalom kockázataivá válnak" (Krohn és Weyer 1989: 352). Ennek kapcsán fokozatosan "a kockázat- és veszélykoncepció (újra)politizálódásáról" ([Re]Politisierung des Risiko- und Schadenskonzept) beszélhetünk - arról a folyamatról, amelynek során a tiszta kalkuláció helyett a politikai/társadalmi megoldási stratégiák kerülnek elõtérbe, s ezekben fontos szerepet kap a társadalmi kommunikáció.11

A társadalmi kommunikációs folyamatok alapvetõen egyrészt a technikai veszélyekkel, kihívásokkal, bizonytalanságokkal, másrészt ezek kezelésének társadalmi képességeivel jellemezhetõk. Társadalmi szinten az a kérdés fogalmazódik meg, hogy miképpen hozhatók létre és intézményesíthetõk a veszély kezelésének azon társadalmi-kulturális formái, melyek szavatolják a szakmailag megfelelõ, társadalmilag elfogadott, tartós kockázatészlelést és -ellenõrzést. Így a kockázatos/nem kockázatos, a bizonytalanság/bizonyosság közötti határvonal megállapítása minden társadalomban egy többszereplõs kommunikatív folyamat eredménye, ahol a résztvevõk két fontos kérdésben döntenek: egyrészt diszkurzíve meghatározzák, másrészt konszenzuálisan rögzítik azt, hogy melyek a kézben tarható, felelõsséggel vállalható s így elfogadható kockázatok; vagyis az elkerülhetetlen károk között lesznek olyanok, melyeket még elfogadhatónak definiálnak, s olyanok, amelyeket elutasítanak.

A viták nem csupán egy-egy konkrét létesítmény hasznáról és kockázatáról folynak, hanem ezen túlmenõen, az adott technológia kockázatának problémáján keresztül egészen a társadalmi hatásokig, különbözõ értékelképzelésekig terjednek, gyakran kibogozhatatlanul összefonódva. A technikai rendszerek biztonságosságáról, kockázatainak társadalmi-kulturális elfogadhatóságáról folyó, erõsen ritualizált (Conrad 1986) s fõként tudományos terminusokban zajló viták tehát lényegi bizonytalanságokat érintenek alaporientációinkat illetõen (Evers és Nowotny 1987); a fejlett ipari társadalmak gyakran e viták kapcsán fogalmazzák meg a saját jelenükkel és jövõjükkel kapcsolatos elképzeléseiket, tervezeteiket.12 A kockázatprobléma - mint ahogyan többen is rámutattak (Bechmann 1993; Evers és Nowotny 1987) - mindig szoros összefüggésben állt a modernség elméletével; a válságfázisokban újra meg újra megjelenik a társadalmi mértékû bizonytalanság, veszélyérzet, s ennek kapcsán a társadalom arra kényszerül, hogy új biztonsági rendszereket, intézményes garanciákat fejlesszen ki.13 A "reflexív modernizálódás korában" (Beck) az új technológiákhoz kapcsolódó bizonytalansági tényezõk jelentik a társadalmak elõtt álló egyik legnagyobb kihívást, vagy ahogyan Wolfgang Bonß fogalmaz: "a bizonytalanság leküzdésének problematikája a modernizálódott modernség egyik tartósan fennálló problémája" (Bonß 1995: 24).

2. A kockázatok kutatásának története

A technikai létesítmények, illetõleg a különbözõ technológiák által létrehozott kockázatok, veszélyek kutatása, társadalmi hatásaik, elfogadásuk/elutasításuk társadalomtudományos vizsgálata az Egyesült Államokban már a hatvanas években megkezdõdött, ám igazából a hetvenes évek végétõl, a nyolcvanas évek elejétõl figyelhetõ meg az a jelenség, hogy "a kockázatokról folytatott vita a legkülönbözõbb tudományágakban megjelenik, s rohamos terjedése a probléma inflálódásával fenyeget" (Bonß 1995: 9).

Számos társadalomtudós egyetért abban, hogy a fejlett ipari társadalomban a kockázatok definíciója válik a társadalmi konfliktusok központi területévé, a "kockázattársadalom" (Beck) központi kategóriájává. Ennek egyik legfõbb oka abban keresendõ, hogy az atomenergia, a géntechnológia, továbbá a különbözõ környezeti károk esetében legtöbbször hiányoznak a metodológiailag biztos, társadalmilag széles körben elfogadott14 bizonyítékok, számítások, s nem állnak rendelkezésünkre a kockázatok definíciói (sem térbeli, sem idõbeli kiterjedésüket, sem az érintettek csoportját stb. illetõen), ezért a kockázatinterpretáció társadalmi-kulturális kritériumai különösen konfliktusérzékenyek (Lau 1989). A kockázatmentesség nem más, mint egy új társadalmi utópia,15 s éppen ezért a viták, a konfliktusok a legritkább esetben "mindent vagy semmit" típusúak, inkább a kockázatok lehatárolására, csökkentésére törekednek.

Nyilvánvalóan fölvethetõ az a kérdés, miért éppen a kockázat fogalom került az új technológiák társadalmi elfogadottságáról szóló viták középpontjába, mi teszi a fogalmat különlegesen alkalmassá erre a szerepre. Mindenfajta nyilvános vitának elõfeltétele valamilyen közös téma megléte, amelynek kapcsán a szemben álló felek véleményt mondhatnak, megjeleníthetik álláspontjukat, s pro vagy kontra érveket hozhatnak föl. A "kockázat" fogalma a vitákban részt vevõ nem szakértõ csoportok számára is felkínál egy olyan konceptualizációt, amely sok ponton kapcsolódik a mindennapi élethez (kockázatot mindenki vállal, a kockázatok teszik érdekessé az életet, "aki mer, az nyer", tartja a közmondás), azaz egy ismerõs jelenségrõl van szó, amelyrõl mindenkinek van valamilyen véleménye (Japp 1996). A kockázat fogalom alkalmazása így a szélesebb nyilvánosság számára is követhetõvé, megragadhatóvá teszi a vitát, s lehetõséget teremt a konfliktus ritualizációjára;16 ezért is támad környezeti konfliktusok kapcsán az a benyomásunk, hogy mindig ugyanazokkal a meghitt érvekkel és ellenérvekkel találkozunk, ugyanazok az erõsen ritualizált folyamatok figyelhetõk meg.

A kockázat fogalom középpontba állításának ugyanakkor vannak más, elsõ látásra talán nem nyilvánvaló, ám mégis messze ható következményei. A fogalom fölhasználása a különféle technológiák problematikusságának tematizálásakor és megítélésekor csökkenti, bagatellizálja az ipari fejlõdés veszélyességének érzetét: a kockázat fogalom mindennapi konnotációi olyan képet festenek az ipari társadalom által létrehozott veszélyekrõl, bizonytalanságokról, mint egy kockázatos játékról, amelyben nagy esélyünk van a nyerésre, de elõállhat az a helyzet is, hogy veszítünk (s ez utóbbi nem más, mint a technikai létesítmény balesete). A kockázat dimenzió hangsúlyozása egyúttal háttérbe szorítja a kérdéses technológia másfajta (gazdasági, etikai, társadalmi, strukturális) következményeit; elterelõdik a figyelem arról, milyen érdekek, csoportok állnak az adott technológia fejlesztése mögött (Conrad 1986).

A kockázatkutatás szinte teljesen átláthatatlanná vált területén belül nem sikerült egységes kockázat fogalmat17 (s fõleg nem egy elméletet) létrehozni, amely strukturálná a területet, ám Bechmann nyomán megkülönböztethetünk három alapvetõ szemléletmódot, orientációs irányt: a formális-normatív, a pszichológiai-pszichometriai és a szociológiai-antropológiai megközelítésmódot (Bechmann 1993: IX).

2.1 Az elsõ kutatások - a formális-normatív megközelítés

A hatvanas évek elején az Egyesült Államokban az atomenergia széles körû alkalmazása s ezzel együtt problematikussága18 olyan szférát tett a nyilvánosság számára is hozzáférhetõvé, amely korábban a gazdaság és a közigazgatás zárt, a közvélemény elõtt ismeretlen területéhez tartozott. Ez a változás kezdetben nagyfokú tanácstalanságot okozott: a technológia kifejlesztõit, az atomenergiával foglalkozó szakembereket megdöbbentette a lakosság tiltakozása, mert meg voltak gyõzõdve arról, hogy az új technológia megfelel a szokásos biztonsági standardoknak; a nyilvános ellenállással szembetalálkozó politikusok pedig nem tudták egészen pontosan, mibõl is táplálkozik a lakosság félelme, s hogyan lehetne ennek elejét venni (Mazur 1983). Az új technológiával kapcsolatban fölmerülõ problémák megoldására, a kételyek és a szorongás eloszlatására, a társadalmi elfogadottság növelésére jött létre a kockázatkutatás diszciplínája.19 Mivel a kockázatok azonosítása, értékelése és kezelése speciális szakmai kompetenciát követelt meg, ezért a katasztrófahordozó rendszerek megjelenése nem csupán egy új kutatási területet nyitott meg, hanem egy új szakértõtípust is életre hívott: a felvállalt kockázat és a várható haszon közötti összefüggésekkel foglalkozó kockázatelemzõk típusát.20 Ezeknek a szakembereknek az a fõ feladata, hogy megfelelõ információkkal lássák el a rendszerek vezetõit - megbízóikat - az adott rendszer lehetséges hasznáról és az esetleges kárairól, azaz a fölvállalt kockázatokról.

Az ekkor kialakult "Risiko-Assesment" kategóriája alá azok a különbözõ tanulmányok, kutatási irányok sorolhatók be, amelyek a modern technológia biztonságának aspektusaival foglalkoznak. Közös bennük, hogy a lakosság tiltakozását a kockázatelemzõk szinte minden esetben a technológiák/létesítmények elfogadásának szempontjából értelmezték; azaz a konfliktusok számukra elsõsorban elfogadási problémáról, elfogadási krízisrõl szóltak (Peters, Schütz és Wiedemann 1993). A szakértõk számára az egyik legnagyobb (s megoldhatatlan) problémát az jelentette, hogy a lakosság nagy többsége bizonyos kockázatokat (például a dohányzás kockázatát) minden különösebb gond nélkül elfogad, ugyanakkor más kockázatokat (például az atomenergiát) rendkívül hevesen elutasít. A szakértõk általában úgy fordították le ezt a maguk számára, hogy e beállítódás mögött elsõsorban információhiányból fakadó félreértések, hibás értelmezések rejtõznek,21 s ezekért az esetek nagy százalékában a tömegkommunikációt tették felelõssé (Peters 1993, 1994).22 A megoldást pedig a lakosság "felvilágosításában", megfelelõ adatokkal történõ ellátásában látták,23 azaz fõ céljuknak egy instrumentálisan is fölhasználható tudás létrehozását tekintették.

A formális-normatív kutatások objektívnek tartott mércék (halálozási indexek, valószínûség-számítás) alapján elsõsorban a különbözõ tevékenységek, létesítmények kockázatainak és lehetséges veszélyeinek meghatározását, "mérését", értékelését tartották fontosnak. Azt remélték, hogy a "biztonságtechnikai kockázat fogalma" (sicherheitstechnische Risikobegriff) - a kár nagyságának és a kár fellépési valószínûségének szorzataként - "objektív formában", mindenki számára megragadhatóvá teszi valamely cselekvés, tevékenység kockázatát, s ezen az úton eloszlathatók a lakosság félelmei, szorongásai.24

Ezt az elvet helyezte a társadalmi elfogadás/elutasítás dimenziójába az irányzat egyik megalapítója, az amerikai mérnök és társadalomkutató Chauncey Starr, aki elsõként kísérelte meg a tudomány eszközeivel megragadni az újfajta technikai kockázatok társadalmi elfogadásának problémáját. Nála jelenik meg elõször az a gondolat, hogy az új technológiák - esetünkben az atomenergia - elfogadásának/elutasításának értelmezéséhez szükségünk van a kockázatok társadalmi elfogadásának, felvállalásának elméletére. Az általa kidolgozott modell bevallott célja az volt, hogy a különbözõ tevékenységek kapcsán biztosítsa a politika és a gazdaság számára az elõrejelzés lehetõségét a kockázatok megítélését illetõen.25 Számos, a késõbbi kutatások alapjául szolgáló megállapítás fûzõdik a nevéhez: így álláspontja szerint a kockázatok elfogadásának alapkérdése - "Mennyire biztos az elég biztos?" - nem válaszolható meg csak technológiai ismérvekkel, hanem mindenképpen szükség van a társadalmi és a pszichológiai dimenziók bekapcsolására is. Kutatásának eredményei szerint a nyilvánosság a körülbelül 1000-szer nagyobb kockázatot is elfogadja, ha az "önként vállalt" kockázat (Starr 1969: 1234). Starr szerint szoros és számszerûsíthetõ kapcsolat áll fenn egy kockázatos tevékenység elfogadhatósága, illetõleg a tevékenység által létrehozott haszon között: az elfogadhatóság a (valódi vagy imaginárius) haszon harmadik hatványával áll egyenes arányosságban (Starr 1969: 1238).

Ez a képlet azonban csak bizonyos feltételek teljesülése esetén mûködik: többek között elõfeltételezi, hogy empirikusan megalapozott kárstatisztikák állnak rendelkezésünkre, továbbá a kockázatot jelentõ esemény nagyon gyakran lép fel, jól megfigyelhetõ, s egyértelmû kapcsolat áll fenn a káresemény, illetõleg egy meghatározott kockázatforrás között (Jungermann 1990). Ám a hetvenes-nyolcvanas években jelentõs vitákat kiváltó új technológiák - így elsõsorban az atomenergia - esetében nem állnak fenn ezek a feltételek: nem rendelkezünk elegendõ kárstatisztikával, nehézségekbe ütközik a kockázatot jelentõ esemény és a bekövetkezett kár közötti oksági kapcsolat egyértelmû megállapítása - hogy csak néhány problémát említsünk.

Starr azzal sem számolt, hogy ezeknek a kockázatelemzéseknek nagyon erõs politikai karakterük van, mégpedig két okból is: egyrészt a szakértõk szerepe nem más, mint a probabilisztikus, bizonytalanságokkal terhelt tudás politikai döntésekké változtatása, másrészt a kockázatelemzõk tevékenységük során fél szemmel mindvégig az "alkalmazás" dimenziójára figyelnek, s felvállalt céljuk a kockázatok kapcsán nyugtalankodók kételyeinek eloszlatása. A nyilvánosság a maga részérõl soha nem fogadta el a kockázattanulmányokból adódó következtetéseket, ahogy ez fõként a jelentõs katasztrófapotenciállal rendelkezõ technikai létesítmények példájából kitûnik (Nowotny 1989).26

2.2 A pszichológiai-kognitív irányzat

A pszichometrikus kutatások a formális-normatív kockázatkutatás negatívumait igyekeztek kijavítani úgy, hogy a kockázatészlelés valódi mérésének szükségességét hangsúlyozzák. Míg a korábbi irányzat - általa objektívnak tartott mércék (halálozási indexek stb.) segítségével - az egyes kockázatok és veszélyek objektív meghatározására törekedett, addig a pszichometrikus paradigma egyik fõ érdeme annak a mindennapokban gyökerezõ megfigyelésnek teoretikus igényû általánosítása, hogy más-más individuumok és más-más társadalmi csoportok (így a "laikusok", illetõleg a "szakértõk") másképpen észlelik és értékelik ugyanazt a kockázathordozót, s eltérõ jelentéseket tulajdonítanak neki (Fischoff et al. 1978). A kutatók szükségesnek tartották, hogy vizsgálataik során túllépjenek a kvantitatív szemléletmódon, hiszen a kockázatok észlelésekor a kvalitatív jegyek ("rettenetesség", "ismeretlenség") is releváns, a megítélést befolyásoló tényezõk.27

Paul Slovic, a pszichometrikus paradigma egyik alapítója szerint e vizsgálatok legfõbb jellegzetessége a kockázat fogalom "perspektívába helyezése": a kockázatok értékelésekor az egydimenziós, csak a várható halálesetek számával operáló statisztikákon túl különbözõ kvantitatív és kvalitatív jellemzõket is figyelembe vettek (Slovic 1987, 1992). A kockázatkutatás korábbi fázisában, amikor a szakértõk az "objektíve" megállapított képlet alapján pontosan "kiszámították" egy-egy technológia, tevékenység kockázatának mértékét, föl sem merült az a probléma, hogy a társadalom nagyobb (nem szakértõ) része - a "laikusok" - esetleg más módszereket használ ugyanezen kockázathordozók értékelésénél. Csak a pszichometrikus paradigma áttörésével, az egy-egy társadalomban létezõ eltérõ kockázatpercepciók vizsgálatával vált mindenki számára láthatóvá, hogy egy konkrét kockázathordozó kapcsán releváns különbségek vannak a szakértõk csoportja és a "laikusok" értékelése között, s ez adott esetben társadalmi konfliktusokhoz, vitákhoz vezet. A pszichológiai tanulmányok a technológiák bevezetésekor fellépõ konfliktusos, illetõleg elfogadó viselkedéshez kapcsolódtak, s elutasították azt a mérnöki szemléletmódot, mely túlságosan elkötelezte magát a kérdéses technológia mellett, s nyíltan vagy burkoltan az elfogadás mellett érvelt.

A pszichometrikus paradigma - mely metodológiailag tisztán a kockázatokkal szembeni beállítódásokból indult ki -, alapintencióinak megfelelõen, megkísérelte e különbség laboratóriumi, kísérleti körülmények között történõ "mérését", értelmezését; mindeközben számos fontos megállapítást tett a "laikusok" kockázatészlelésére vonatkozóan. A kutatások alapvetõen a kognitív pszichológia segítségével próbálták a kockázatészlelést meghatározó tényezõket, a kockázatokról alkotott véleményeket feltárni. Ez a feltárás többféleképpen ment végbe: elõször kísérletet tettek egy adott társadalmon, kultúrán belül a "kockázathordozók taxonómiájának" kidolgozására, a "kockázatattitûdök és -észlelések kognitív térképeinek" megrajzolására (Slovic 1987). Ennek során a kísérleti személyekkel különbözõ, az egyes tevékenységfajták kockázatosságára, veszélyességére irányuló kérdõíveket töltettek ki laboratóriumi körülmények között, ezeket kiértékelték, és a "pszichofizikai skálázás és többváltozós elemzéstechnikák" segítségével megrajzolták az adott társadalom (elsõsorban az Egyesült Államok) "kockázattérképét". A kutatók abban reménykedtek, hogy ezen az úton megtalálhatók a kockázatészlelés stabil formái, amelyekbõl kiindulva fölépíthetõ az érintettek beállítódásait is figyelembe vevõ kockázatpolitika. Ezekben a kísérletekben már utalásokat találhatunk a társadalmi-kulturális dimenzió meghatározó szerepére: az észlelésmintákban megjelentek "nemzeti", regionális, lokális különbségek (Engländer et al. 1987; Engländer és Czvetkovich 1993; Lüdtke 1992), s döntõ tényezõnek bizonyultak a társadalmi rétegzõdésbõl fakadó, eltérõ értékbeállítódások.

A pszichológiai kutatásokkal szemben gyakran megfogalmazódó ellenérv arra utal, hogy ezek a kutatások túlságosan az individuumra, a szubjektív észlelésre koncentrálnak, s következetesen alulértékelik a társadalmi dimenzió szerepét és jelentõségét. Feltételezik, hogy az individuumok általában véve rendelkeznek beállítódásokkal a kockázatokkal szemben, s nincs egy meghatározott beállítódásuk egy-egy konkrét kockázat kapcsán. Ennek az irányzatnak az a másik jellegzetessége, hogy miközben a döntési folyamatra koncentrál, figyelmen kívül hagyja a mögöttes társadalmi-kulturális meghatározottságokat. Azt is élesen kritizálták, hogy a pszichológiai kutatások fõként az attitûdökre, beállítódásokra kérdeztek rá, de következetesen elhanyagolták a cselekvés dimenzióját: s noha rengeteg információt szereztek a feltételezett kockázatokkal szembeni beállítódásokat illetõen, ezekbõl még nem következtethetünk biztonsággal a tényleges társadalmi, politikai cselekvésekre. Mindennek következtében a pszichológiai paradigma relativizálja és irracionálisnak mutatja azon individuumok beállítódását és viselkedését, akik az esetlegesen alacsony kockázatmutatók ellenére is elutasító álláspontokat foglalnak el az adott döntési szituációkban.28

2.3 A társadalomtudományos reflexió

A nyolcvanas évek elején már Nyugat-Európában is mindinkább szembesültek azzal a jelenséggel, hogy a modern technológiák veszélyei sokkal komplexebbek és áttekinthetetlenebbek, mint azt korábban feltételezték, s újra meg újra társadalmi konfliktusok kísérik e technológiák bevezetését. Mindez konstitutív hatással volt a kockázatkutatás (Risikoforschung)29 mint önálló társadalomtudományos probléma konszolidációjára és intézményesülésére. A formális-normatív indíttatású, majd a pszichológiai viták során fokozatosan kiderült, hogy a technikai jellegû kockázatdefiníciók, a különbözõ határérték-számítások mögött olyan premisszák, értékek, feltevések húzódnak meg, amelyek nem rögzíthetõk tisztán természettudományos alapon. Beck a technikai jellegû kockázatdefiníció értékvonatkozásának (Wertbezug) nevezi azt a tényt, hogy egy adott társadalomban valójában kulturális értékek, társadalmi észlelésminták döntenek arról, hogy melyik tevékenység számít kockázatosnak, és melyik nem; hogy milyen kockázati értéket tulajdonítunk egy adott technológiának, és arról is, hogyan észleljük a különbözõ veszélyeket.30 Így a széles körben használt határérték-meghatározások, fellépési valószínûségek csupán a kockázatok, veszélyek kulturális elfogadásának hátterében értelmezhetõk s tekinthetõk plauzibiliseknek.

A nyolcvanas évek elején többen is fölvetették - s itt két, eltérõ paradigmában gondolkodó, de nagyon hasonló eredményekre jutó társadalomtudós nevét kell megemlíteni: Ulrich Beckét (Beck 1986, 1988, 1991, 1993; Beck, Giddens és Lash 1995) és Mary Douglasét (Douglas 1986, 1991, 1992; Douglas és Wildavsky 1982) -, hogy a technikai kockázatdefiníciók mögött különbözõ, a társadalmi-kulturális kontextusban gyökerezõ értékek, feltevések rejtõznek; azaz a technikai létesítményekhez kapcsolódó kockázatok, veszélyek valójában nem "objektív" adatok, hanem különbözõképpen interpretálható társadalmi/kulturális konstrukciók. A kockázatok - e felfogás szerint - nem egyszerûen "léteznek", s így többé-kevésbé megnyugtató módon érzékelhetõk, hanem társadalmilag megkonstruáltak, s erõteljesen függnek a mindenkori kultúrától, szubkultúrától, amelynek kontextusában e konstruálás megtörténik. A fentiekbõl következik, hogy a szociológusok, antropológusok egy adott társadalom kapcsán is eltérõ kockázatkultúrákról beszélnek.31 Ez az alapvetõen szociológai-antropológiai jellegû megközelítésmód ugyanakkor távolról sem egységes, számtalan irányzat, perspektíva létezik ezen belül is.32

2.3.1 MARY DOUGLAS A VESZéLY KULTURáLIS MEGHATáROZOTTSáGáRóL

- A KULTURáLIS ANTROPOLóGIA MEGKöZELíTéSMóDJA

Amikor Mary Douglas az ipari társadalmak szimbólumhasználatával, a hatvanas évek végi új baloldalra jellemzõ újfajta "antiritualizmussal" foglalkozik (Douglas 1970), akkor a kulturális antropológia egyik jellegzetes kérdésfölvetéséhez kapcsolódik. Az antropológiai vizsgálatoknak - mind a hatvanas évek strukturalizmusának, mind korábban a funkcionalizmusnak - egyik kiemelt témája volt az, hogy a különbözõ kultúrák, társadalmak milyen módon birkóznak meg a körülöttük levõ világ bizonytalanságaival, miképpen teremtenek szimbolikus úton valamiféle rendet a környezetükben.33 Mary Douglast a premodern társadalmak tisztaságról és tabukról alkotott kulturális koncepcióinak vizsgálatakor (Douglas 1966a, b) és az ipari társadalmak alsóbb rétegeire jellemzõ cselekvési logika bemutatásakor (Douglas 1970) egyaránt az a kérdés foglalkoztatta: miképpen határozható meg a szimbolikus formák funkciója, hogyan jönnek létre, mûködnek és erodálódnak a szimbólumrendszerek, mit jelent a szimbolikus konstrukció folyamata.34

A veszély antropológiai megközelítésének kiindulópontjául is a korábbi, formális-normatív megközelítések kritikája szolgált. Douglas kétségbe vonta a tudományos "kockázatipar" azon törekvéseinek jogosságát, melyek során kvantitatív módszerek segítségével próbáltak létrehozni a kockázatok között valamiféle objektív, a társadalom számára kötelezõ érvényû rangsort. A pszichometrikus paradigma képviselõivel egyetértve kiemelte, hogy nem léteznek olyasfajta mércék, amelyek mechanikus módon kifejezik és megjelenítik a társadalom számára elfogadható kockázatot; az értékek és a bizonytalanság mindig is a probléma integráns részét alkották és alkotják.

Douglas szerint a kockázatvállalás, kockázatelhárítás, a bizalom és a szorongás egy olyan dialógust alkot, amely arról szól, hogy szimbolikus úton hogyan szervezhetõ meg és tehetõ a résztvevõk számára biztonságossá egy társadalmi rendszer. Az egyes kultúrákban ugyanis paradox módon nagyfokú bizonytalanság áll fenn a tekintetben, hogy a bizonytalanságoknak milyen megnyilvánulási formái, módjai léteznek, hiszen valójában csakis a jövõ képes választ adni arra, választhattak volna-e a társadalmak egy másik, kevesebb veszéllyel járó, biztosabb fejlõdési utat. Egy társadalmon belül viszont - éppen a bizonytalanság minimalizálása érdekében - mégis konszenzusra kell jutni a kockázatok rangsorát illetõen. Ez számos ok miatt nem tûnik egyszerû vállalkozásnak: a veszélyek megítélésekor nem rendelkezünk egy olyan, biztos mércével, amelyre nyugodtan ráhagyatkozhatnánk; tökéletlen tudásunk és ismereteink birtokában a számtalan veszély, kockázat kis töredékét ismerjük csupán; a lehetséges károk tekintetében szinte végtelenül széles választékkal konfrontálódunk. Mary Douglas - aki a kockázatot a jövõrõl való tudás és a kívánatos perspektívákról való konszenzus közös termékének tekinti - a következõ mátrix segítségével próbálja a kockázat fogalma körüli szemantikai mezõt fölvázolni s a jelenlegi helyzetet értelmezni (Douglas és Wildavsky 1982):

A kockázatészlelés általa kidolgozott kulturális elmélete egységes rendszernek tekinti a társadalmi környezetet, az észlelõ szubjektumot és a szelekciós elveket: eszerint mindenfajta kockázatészlelés társadalmi filtereken keresztül történik, s eközben a társadalmat alkotó különbözõ kulturális formációkba ágyazódik bele. Douglas a kockázatészlelést olyan társadalmi folyamatként értelmezi, amelynek során a társadalom létrehozza a saját "domináns konszenzusát"35 arról, hogy mely veszélyek váltják ki a legnagyobb szorongást, illetõleg milyen kockázatok fölvállalása tekinthetõ még ésszerûnek. A társadalom a kockázatok rangsorának megállapításával egy idõben megalkotja saját "felróhatósági rendszerét", amely a természeti veszélyeket morális bûnökkel, tévedésekkel kapcsolja össze,36 s így ezek felvállalása azonnal társadalmi rosszallás tárgyává válik.

Az elmélet bizonyítékául saját - például az egykori Zaire-ben élõ lele törzs tagjai között végzett - terepmunkájának tapasztalatai szolgálnak: az általa vizsgált premodern társadalmak - noha mindennapjaikat számos bizonytalanság és veszély terhelte - nem ismerték a kockázat fogalmát. A társadalmilag megmagyarázhatónak, kezelhetõnek tartott veszélyek számukra úgy jelentek meg, mint különbözõ morális vétségek miatt, a fenyegetõ erõk által könyörtelenül kirótt büntetések, melyeket nem a környezõ világ feltételeinek megváltoztatásával, hanem szimbolikus stratégiákkal, mágikus praktikákkal - amulettekkel - lehet megelõzni.

Az érvelés következõ részében Douglas azt a kérdést teszi föl, hogy miképpen jön létre a társadalmi konszenzus, hogyan alakulnak ki a különbözõ "kockázatkultúrák". Álláspontja szerint a konszenzus létrehozásában nagy szerepet játszik a kulturális elõítélet, mely minden társadalmi szervezõdés integráns alkotórésze,37 s amely dönt arról, mely dolgokat kell figyelembe venni, és melyeket lehet elhanyagolni. Az intézmények által közvetített kulturális elõítéletek tehermentesítik az individuumot, aki egyébként képtelen volna a modern társadalmak áttekinthetetlen tömegû kockázatát és veszélyeit közvetlenül, minden segítség nélkül megragadni, interpretálni. A kockázatok szociálisan - intézményeken keresztül - közvetített szelekciója megfelelõen képes strukturálni a kockázatok individuális észlelését és kezelésmódját; mind a társadalom központi intézményei - a "piac", illetõleg a "hierarchia" -, mind a társadalom perifériáján található nem hierarchikus, önszervezõdésen alapuló, kollektív kultúrák - a "szekták"38 - specifikus szelekciós mintákat nyújtanak ahhoz, hogyan kell a kockázatokat észlelni. Douglas kiemeli, hogy a kockázatok mindig meghatározott életstílusokhoz kapcsolhatók, s az egyének, akik különféle társadalmi szervezõdések tagjai, mindig annak alapján szelektálnak a különbözõ veszélyek között, hogy milyen életstílushoz kívánnak kapcsolódni.39 (Mary Douglas érvelése egyébként sok rokonságot mutat Pierre Bourdieu hetvenes években született tanulmányaival.)

Douglas - Wildavskyval közösen írt - a veszélyek kulturális meghatározottságával foglalkozó alapmûvében (Douglas és Wildavsky 1982) a korábbiakban röviden bemutatott elmélet segítségével az amerikai környezetvédõ mozgalmak mûködésének társadalmi gyökereit igyekezett föltárni. Ennek során tudásszociológiai és intézményelméleti beállítottságának megfelelõen azokat az intézményeket vizsgálta, amelyek felelõsek azért, hogy a hetvenes évektõl fogva - ekkor vált a környezetszennyezés hirtelen problematikussá - megingott a fizikai világba vetett bizalom: az amerikai társadalom egyre nagyobb része ugyanis már nem úgy tekintett a tudományra és a különféle technológiákra, mint a biztonságos tudás s a természet fölötti uralom letéteményesére, hanem egyre inkább úgy, mint a veszélyérzet egyik forrására. Douglas az általa "szektának" nevezett s mind gyorsabban kiépülõ, megszilárduló intézménytípust tette felelõssé a technikai és ökológiai kockázatokkal szembeni, növekvõ társadalmi érzékenységért; s érvelése szerint a nyilvánosság egyre nagyobb része vált fogékonnyá a "perem" e jellegzetes kultúrája iránt. A "szekták" által képviselt "kulturális elõítélet", speciális "habitus" - egyfajta negatív jövõkép (ahol a jövõ sokkal rosszabb lesz, mint a jelen), a hosszú idõtáv elõnyben részesítése, profetikus attitûd a centrum hibáinak ostorozásakor - ismerõsként köszön vissza a különféle környezeti konfliktusokból…

Douglas egyik legfõbb érdeme annak a tarthatatlanná vált dichotómiának a fölszámolása, amely a problémát a természeti környezet objektív, kalkulálható kockázatai és az individuális észlelés szubjektív elfogultságai között osztja föl. A kulturális antropológia álláspontja szerint az individuumok szubjektív észlelése és a természettudományok által létrehozott ismeretek között ott húzódik az értékek, a hiedelmek, egyszóval a kultúra területe, amely létrehozza azokat az elfogultságainkat, elõítéleteinket, melyek meghatározzák számunkra, hogyan is tekintsünk az új technológiák társadalmi felhasználására.

A könyv megjelenése óta számos kritika is megfogalmazódott Douglas elméletével - elsõsorban kiinduló feltevéseivel - szemben: az egyik irányzat kétségbe vonja, hogy az új technológiák által fölvetett kockázatprobléma valóban megragadható volna egy nagyon általános, a kulturális antropológia tudáskészletére és megközelítésmódjára támaszkodó vonatkoztatási keretben. Mások kétségüknek adnak hangot a tekintetben, hogy a kockázat problematikája kapcsán valóban pusztán különbözõ észlelésekrõl és értékelésekrõl van-e szó, s fölvetik, hogy valószínûleg minden kultúrában létezik az észlelt és a tényleges kockázatok közötti szemantikai megkülönböztetés (Krohn és Krücken 1993). Ez utóbbi kritika ismerõsnek tûnhet számunkra, mert abból a korábban már ismertetett formális-normatív megközelítésbõl származik, mely a kockázatokat objektívnek, az észleléstõl és értékeléstõl függetlenül létezõnek, s így összehasonlíthatónak tekinti.

2.3.2 ULRICH BECK ELMéLETE A "KOCKáZATTáRSADALOM" KONFLIKTUSAIRóL

- A TáRSADALOMELMéLETI SZINT

A társadalom és a technika közötti megváltozott viszonyt a német szociológus, Ulrich Beck némileg civilizáció- és technikakritikai jellegû "kockázattársadalom"-elméletében próbálta összefoglalni a nyolcvanas évek közepén.40 Beck szerint a nyugati, posztindusztriális társadalmakban történelmi léptékû korszakváltás játszódik le: átalakul a társadalom viszonya a természet és a kultúra azon erõforrásaihoz, melyekre egész létét felépítette. Jelentõs mértékben módosul a társadalom beállítódása az önnön maga által létrehozott veszélyekkel és problémákkal kapcsolatban, mivel a modernizálódási folyamat során szisztematikusan létrehozott katasztrófapotenciál kvalitatíve más fokú veszélyeztetettséget, bizonytalansági tényezõt jelent, olyat, amely túlnõ a társadalom hagyományos biztonságelképzelésein, s megkérdõjelezi az eddigi társadalmi rend számos alapfeltevését. A modernség - története során elõször - azzal a ténnyel szembesül, hogy a technológiai fejlõdés következményei megsemmisíthetik (Beck 1986).

Ezzel a folyamattal párhuzamosan a kultúra területén is jelentõs változások figyelhetõk meg: a korábban érvényes, kollektív és csoportspecifikus jelentésforrások (a fejlõdésbe vetett hit, az osztálytudat s vele együtt az osztályok, a család funkciói) eltûnnek, módosulnak, újjáalakulnak (Beck 1986, 1988, 1993). Ezáltal végbemegy egy újfajta individualizálódási folyamat, amelynek során minden definíciós teljesítmény az egyén feladatává válik, õ lesz a jogok és a kötelezettségek hordozója, s egyedül kell szembenéznie az ipari társadalom termelte veszélyekkel, ambivalenciákkal (Beck és Beck-Gernsheim 1993; Szabó 1997: 57).41

Beck egy átfogó társadalomelméleten belül értelmezte azt a jelenséget, hogy megváltozott a posztindusztriális társadalmak viszonya a tudományos és technikai fejlõdés termékeihez, ezek veszélyességéhez, kockázataihoz.42 Álláspontja szerint kétfajta modernizálódás létezik: az egyszerû és a reflexív. Az egyszerû modernizálódás a tradíció racionalizálását jelenti, és a technika által megtestesített racionalitás lineáris növekedése jellemzõ rá; a technika a jólét forrása. Beck szerint - akárcsak a bizonytalanság- és veszélykoncepciók társadalmi, kulturális jelentését vizsgáló legtöbb szociológus és antropológus szerint - az európai társadalomtörténet három nagy fázisra bontható: a premodern társadalmak nem kalkulálható, nem elõrelátható veszélyei, fenyegetései a célracionális ellenõrzés kiépülésével, az életösszefüggések ellenõrizhetõvé, kiszámíthatóvá tételével kockázatokká alakulnak át. Számos társadalomtörténeti, társadalomfilozófiai mû foglalkozik különbözõ példákon keresztül azzal a kérdéssel, hogyan alakították át a "bizonytalanságot" "bizonyossággá", milyen társadalmi szereplõk, intézmények vettek ebben részt, miképpen rekonstruálhatók azok a tanulási folyamatok, amelyek révén az individuumok tapasztalatokra és tudásra tettek szert a bizonytalanság kezelésének vonatkozásában (például az ipari társadalom kiépülésekor létrejött nagyfokú szegénység kezelése a társadalombiztosítás gondolatának megjelenése és intézményrendszerének kiépülése révén; lásd Evers és Nowotny 1987; Evers 1989; Ewald 1986, 1989). Egyre több - korábban reflektálatlanul "természetinek" tekintett terület (a család nagysága, a nevelés kérdései) változott társadalmivá és individuálissá, s mindezzel együtt járt a felelõsség, a döntés, a megítélés kategóriájának megjelenése. Ebben nagy segítséget jelentett egy kognitív, intézményesült eszköz, a valószínûség-számítás - amely a kockázatokat kalkulálhatóvá és összehasonlíthatóvá tette;43 s nagy segítséget jelentett a biztosítási rendszer létrejötte is,44 melyhez sok szállal kapcsolódott az ekkor kialakult gondoskodó állam (Vorsorge-, Versorgungsstaat) eszméje (Ewald 1986). Ez a társadalom a technikai, tudományos fejlõdés, a modernizálódás következményeit kalkulálhatónak, ellenõrizhetõnek tekintette, a fellépõ konfliktusokat szabályozhatónak tartotta.

A "modernség modernizálódásával" tulajdonképpen a modernség rajzolja újjá önnön koordinátáit, s ezzel egy új társadalmi képzõdmény jött létre, melyet Beck kockázattársadalomnak nevez. A tradicionális bizonyosságok erodálódásával, a célracionális kalkuláció fikcióvá válásával a modern társadalmak kockázattársadalmakká alakultak át; a történelem során elõször vált irreálissá a biztonságopció mint a társadalmi cselekvés központi viszonyítási pontja; a kockázat elleni fellépés újabb kockázatokat szül. A kockázattársadalom kezdete még a megelõzõ, ipari társadalomba nyúlik vissza: az indusztriális társadalom folyamatos fejlõdése, dinamikája, modernizációja olyan társadalmi, politikai, ökológiai és individuális kockázatokat hozott létre, amelyek fokozatosan kivonták magukat a társadalom ellenõrzõ és biztonsági intézményei alól.45 A társadalom intézményei képtelenek megküzdeni az új típusú kockázatok által felvetett problémákkal - nem érvényesek a korábbi társadalmi intézkedések, az etikai-jogi alapelvek, kategóriák, a politikai döntések eljárásai -, mivel ezen intézmények egy modernizálódó társadalom termékei, ám mostanra elveszítették életvilágbeli alapjukat. Az individuális cselekvések esetében mindez azt jelenti, hogy a célracionális cselekvés elõre nem látható, késõbbi következményei újra meg újra visszacsempészik a cselekvésekbe a kiszámíthatatlanságot, az áttekinthetetlenséget s az ebbõl logikusan következõ felelõsség nélküliséget. A társadalomtudományok számára pedig azzal a következménnyel jár az új helyzet, hogy az "új áttekinthetetlenség" és többértelmûség miatt csõdöt mondanak az általa használt kategóriák, módszerek.

Ez a helyzet leginkább az ökológiai krízisben jut kifejezõdésre, amely Beck számára nem annyira környezeti, környezetvédelmi problémaként, mint inkább a fejlett ipari társadalom intézményes válságaként jelenik meg. Míg a modern társadalmak fõ kérdése az, hogyan oszthatók el legitim módon a társadalmilag megtermelt javak, a kockázattársadalom konfliktusai arról szólnak, hogyan lehetséges a modernizációs folyamatban szisztematikusan elõállított veszélyeket, kockázatokat megakadályozni, elhárítani, dramatizálni (Lau 1989; Beck 1993). Noha ezek a konfliktusok különbözõ szinteken és területeken zajlanak - így például az atomenergia társadalmi felhasználhatóságáról éppúgy folynak viták a politika és a tudomány szférájában, mint a jogi szabályozásban és a tömegkommunikáció médiumaiban46 -, ám az érdekcsoportok összecsapása mindenképpen a nyilvános diskurzus része. A nyilvános diskurzus egyik fõ jellegzetessége, hogy erõsen szimbolizált formában ugyan, de mégis elosztási harcokról van szó, melyet elleplez a szigorúan szakmai érvelés objektivált, önálló logikája. A kockázatviták szimbolikus jellegét jól mutatja az a tény is, hogy e konfliktusok csak a legritkább esetben válnak egy technológia/ipari létesítmény melletti/elleni döntés kizárólagos okává; a tényleges döntéseket a legtöbb esetben mégiscsak gazdasági számítások határozzák meg, ugyanakkor a szimbolikus politika, a döntéslegitimáció szintjén domináns szerep jut ezeknek a konfliktusoknak.

Mivel a késõmodern társadalmakban létezõ magas fokú munkamegosztás mellett, az ipari termelés komplexitása, illetõleg a kockázati rendszerek sajátossága miatt e civilizációs kockázatok okát nem nagyon lehet megnevezni, a nyilvánosságban elkeseredett harc folyik a kockázat fogalmának definíciója körül, hiszen ezeknek a definícióknak valóságkonstituáló jelentése van47 (Wolf 1988). Egy különbözõ szereplõkkel benépesített térbõl, egy strukturálatlan cselekvéshalmazból e definíciókon keresztül jön létre a konfliktusvalóság, vagyis az a mód, ahogyan maguk az események megjelennek a nyilvánosság elõtt. Amelyik csoport felülkerekedik ebben a küzdelemben, az konstruálja meg a "kockázatvalóságot", s ezzel meghatározza a kockázat által érintett csoport nagyságát, helyét, a következményeket, a kockázat okozóit és a fellépési valószínûséget.

A definíciós harcok nagymértékben függnek a tudománytól, azaz közvetett módon manifesztálódnak. Így a viták legfontosabb jellemzõje a tudományos érvek jelentõs szerepe, melyeket a szereplõk szûkös erõforrásként használnak föl saját igazuk alátámasztására. A tudományos információk, eredmények, értékítéletek jelentõségét növeli, hogy a konfliktusok fõként technológiai problémák definiálása, technikai jellegû hatások vizsgálata körül zajlanak, s ráadásul a legtöbb esetben túlságosan is nagy "bizonytalansági zóna" övezi az egyes technológiákat, amelyet a tudományos eredmények segítségével lehet ellenõrizhetõvé tenni. Így a kockázat tudományos definíciói - azon túl, hogy közvetlenül vagy közvetett módon meghatározzák a társadalom különbözõ szereplõinek cselekvési terét - olyan hatalmi erõforrásokat jelenítenek meg, amelyek közvetve/közvetlenül befolyásolják a szereplõk játékterét, s ez mindenképpen a hagyományos, mindennapi tudás leértékelõdéséhez vezet.

Beck úgy látja, hogy egy olyan társadalomban is lehet tiltakozni a kockázat ellen, mely naponta hoz létre új veszélyeket, s lehet a kockázatot minimalizálni és racionalizálni. Alapvetõen, a végbement változásokat (a hatalommegosztás elveinek alkalmazása a technika fejlõdésére, a szakértõi monopólium felszámolása) figyelembe véve optimista.48 Véleménye szerint új, demokratikus elemek épültek be a különféle technológiák kapcsán a politikai döntéshozatalba;49 olyan kérdések is fölkeltették a nyilvánosság figyelmét, amelyek korábban egyáltalán nem álltak a közérdeklõdés középpontjában.

Beck a késõbbiek során is erõteljesen foglalkozott a "kockázattársadalom" elméletével, mégpedig kétfajta megközelítésben: egyrészt - fõként az általa szerkesztett Soziale Welt címû társadalomtudományi folyóirat hasábjain - a kockázattársadalom elméletén belül számos empirikus tanulmány50 létrejöttét segítette, inspirálta, amelyek azt mutatták be, miképpen viszonyul a kilencvenes évek német társadalma a kockázatokhoz, veszélyekhez, s milyen speciális technikákat alkalmaz velük kapcsolatban. Késõbbi, a kilencvenes évek második felében született írásaiban azonban már máshova helyezi a kérdések hangsúlyát: elsõsorban az általa hol "kockázattársadalomnak", hol "második modernségnek", hol "reflexív modernizálódásnak" nevezett újfajta társadalmi-kulturális képzõdmény kontúrjainak felvázolásával, társadalomelméleti értelmezésével foglalkozik.51

2.4 A magyar kutatások

A környezeti veszélyekkel kapcsolatos konfliktusok kutatása Magyarországon a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdõdött meg. Fõleg a Magyar Tudományos Akadémia Konfliktuskutató Csoportjának keretei között indultak meg olyan vizsgálatok, amelyek a társadalmi kockázatok percepciójával, a különféle veszélyes létesítmények lakossági fogadtatásával, az esetleges ellenállásokkal, az optimális döntési módszerek kialakításával foglalkoztak. E kutatások alapirányultságát döntõen két szempont határozta meg: egyrészt az, hogy a nemzetközi, fõként angolszász irodalomban ekkor a pszichometrikus paradigma volt az uralkodó, másrészt az, hogy az a hazai terület, amelyen elõször megjelentek az ilyen típusú kérdések, a rendszerelmélet, a rendszerkutatás volt.

A nyolcvanas években a környezeti veszélyekkel foglalkozó kutatásoknak két nagy, egymással szoros kapcsolatban álló területét lehet elkülöníteni: az egyik inkább az elméleti keretek kialakítását tartotta fontosnak, a másik irányzat pedig konkrét esettanulmányok révén próbálta felderíteni a környezeti konfliktusok alapstruktúráit. Az elméletibb jellegû kérdésfeltevések közül elsõsorban a kockázat-összehasonlítással, kockázatpercepcióval foglalkozó kognitív pszichológiai irányzat vetett fel fontos kérdéseket (Engländer et al. 1987; Engländer és Czvetkovich 1993; Engländer, Szabó és Slovic 1988). A magyar kutatások elsõsorban azt próbálták tisztázni, milyen módon befolyásolja, determinálja a társadalmi környezet a kockázatok észlelését. E célból kultúraközi összehasonlító empirikus vizsgálatokat folytattak, s az amerikai módszerek és eredmények alapján megrajzolták a magyar társadalom kockázattérképét is, s kísérletet tettek a két társadalom kockázatészlelésében és -értékelésében megfigyelhetõ azonosságok és különbségek magyarázatára.52

A fõként döntéselméleti gyökerekkel rendelkezõ, társadalmilag talán érzékenyebb irányzat (Faragó és Vári 1988, 1989; Faragó, Vári és Vecsenyi 1990; Nováky 1989; Vári, Faragó és Vecsenyi 1987; Vári és Vecsenyi 1984; Vári, Vecsenyi és Paprika 1986; Vári 1993; Farkas 1992, 1995, 1996) is több szállal kapcsolódik a kockázatdiskurzushoz. Az empirikus munkák közül kiemelkednek a zsámbéki és az aszódi veszélyeshulladék-lerakó körüli lakossági tiltakozással, a váci és a monorierdei környezetszennyezési konfliktussal foglalkozó esettanulmányok. A konfliktusok egyik fõ problémájaként az információval való rendelkezést, ellátottságot-ellátatlanságot írják le: a "telepítési konfliktusok" nem is jöttek volna létre, ha a helyi lakosság, a társadalom elegendõ információval rendelkezett volna a telepítés helyérõl, körülményeirõl, feltételeirõl. Mivel - különféle okok miatt - nem álltak rendelkezésre az e kérdésekre vonatkozó információk, ezért a tudás hiányát bizonytalan elképzelésekkel, hiedelmekkel pótolták.

A nyolcvanas évekbeli magyarországi konfliktus- és kockázatelméleti kutatások egyik összefoglaló szintézise a három szerzõ - Faragó Klára, Vári Anna, Vecsenyi János - által jegyzett, s 1990-ben a Magyar Közvélemény-kutató Intézet révén kiadott Csak ne az én kertembe! Konfliktus a dorogi veszélyeshulladék-égetõ körül címû tanulmánygyûjtemény. A könyv egy konkrét ügy - a dorogi veszélyeshulladék-égetõ körül kirobbant konfliktus - kapcsán mutatja be azokat a módszereket és elméleteket, melyeket ez a fõként döntéselméleti, illetõleg kognitív pszichológiai irányzat alkalmasnak tart az ilyen típusú környezeti problémák (az ún. hulladékkonfliktusok) leírására és értelmezésére. A könyv középpontjában több szempontból is a döntés fogalma áll: a bemutatott konfliktus egy döntés következményeként jött létre, az elemzõk többfordulós, döntési folyamatként közelítik meg az eseményeket, az elemzés célja pedig éppen a döntés támogatása (Faragó, Vári és Vecsenyi 1990: 29) volt.

3. Jelen összeállításunk elé

Az összeállításban olvasható három, egymástól nagyon különbözõ jellegû tanulmánnyal megpróbáltunk ízelítõt adni a kockázatdiskurzus szinte áttekinthetetlenül széles és gazdag irodalmából. Válogatásunk természetesen már csak terjedelmi okok miatt sem lehet teljes, s csupán jelezni próbál néhány olyan problémát, amely talán a magyar társadalomtudomány számára is releváns. Reméljük, hogy a bemutatott elméleti megközelítések segítségével a magyar társadalomban jelen levõ környezeti konfliktusok, valamint a veszéllyel és a bizonytalansággal szembeni különbözõ beállítódások is jobban értelmezhetõk. Az összeállításban szereplõ szerzõk magyar nyelven lényegében most jelennek meg elõször.

Wolfgang Bonß írása kísérlet a kockázatokról szóló társadalomtudományi diskurzus fõbb csomópontjainak meghatározására. A szerzõ a kockázat fogalmának történetét vizsgálja a társadalomtudományokban, s ezen keresztül bemutatja, hogy az egyes szerzõk, klasszikusok miképpen beszéltek a bizonytalanságról, s milyen eltérõ megközelítésmódok létezhetnek. A tanulmány második fele a bizonytalanság megkonstruálásának társadalmi vonatkozásaival foglalkozik, fõleg antropológiai példaanyagot felhasználva. A legbõvebben a modernségre jellemzõ bizonytalanságstruktúrát fejti ki Bonß, s eközben számos alapfogalmat mutat be: így nagy teret szentel a kockázat és a veszély közötti különbségtételnek, továbbá a felelõsség kérdésének.

Mary Douglas némileg intellektuális önéletrajzra emlékeztetõ tanulmánya végigtekint a veszéllyel, kockázattal foglalkozó korábbi Douglas-írásokon, s ennek kapcsán elkészít egyfajta leltárt. Arra a kérdésre keresi a választ, miképpen próbálnak megküzdeni a közösségek a veszéllyel, és milyen stratégiákat használnak fel a különbözõ balesetekkel, veszélyekkel kapcsolatos felelõsség megállapításakor.

Ulrich Beck az összeállításban közölt tanulmányában azt az utat írja le, amelynek során az ipari társadalmak átalakulnak kockázattársadalmakká: bemutatja és értelmezi a társadalom két állapota közötti különbséget, reflektál saját kritikusainak véleményére, s néhány vonással felrajzolja az új társadalom néhány jellemzõjét.

Hivatkozott irodalom

Bechmann, Gotthard (szerk.) (1993): Risiko und Gesellschaft. Grundlagen und Ergebnisse interdisziplinärer Risikoforschung. Opladen: Westdeutscher Verlag.

Beck, Ulrich (1986): Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt: Suhrkamp.

Beck, Ulrich (1988): Gegengifte. Die organisierte Unverantwortlichkeit. Frankfurt: Suhrkamp.

Beck, Ulrich (1991): Politik in der Risikogesellschaft. Frankfurt: Suhrkamp.

Beck, Ulrich (1993): Der Erfindung des Politischen: zu einer Theorie reflexiver Modernisierung. Frankfurt: Suhrkamp.

Beck, Ulrich és Elisabeth Beck-Gernsheim (1993): Riskante Freiheiten. Zur Individualisierung von Lebensformen in der Moderne. Frankfurt: Suhrkamp.

Beck, Ulrich, Anthony Giddens és Scott Lash (1995): Reflexive Modernisierung. Frankfurt: Suhrkamp.

Bonß, Wolfgang (1982): Die Einübung des Tatsachenblicks. Frankfurt: Suhrkamp.

Bonß, Wolfgang (1991): Unsicherheit und Gesellschaft. - Argumente für eine soziologische Risikoforschung. In Soziale Welt, 42: 258-278.

Bonß, Wolfgang (1992): Risiko und Angst. Zum Funktionswandel der Angst in der Risikogesellschaft. In SOWI, 21: 95-101.

Bonß, Wolfgang (szerk.) (1993): Wissenschaft als Kontext - Kontexte der Wissenschaft. Hamburg: Junius.

Bonß, Wolfgang (1995): Vom Risiko. Unsicherheit und Ungewißheit in der Moderne. Hamburg: Hamburger Ed.

Bonß, Wolfgang, Rainer Hohlfeld és Regine Kollek (1992): Risiko und Kontext. Zur Unsicherheit in der Gentechnologie. In Technik und Gesellschaft, 6: 141-174.

Bonß, Wolfgang, Rainer Hohlfeld és Regine Kollek (1994): Vorüberlegungen zu einem kontextualistischen Modell der Wissenschaftsentwicklung. In Deutsche Zeitschrift für Philosophie, 439-454.

Breuer, Stefan (1989): Das Ende der Sicherheit. Ulrich Becks "Gegengifte". In Merkur, 486: 710 -715.

Brock, Ditmar (1991): Die Risikogesellschaft und das Risiko der Zuspitzung. In Zeitschrift für Soziologie, 20: 12-24.

Conrad, Jobst (1986): Risikoforschung und Ritual. Fragen nach den Kriterien der Akzeptabilität technischer Risiken. In Technik und sozialer Wandel. Verhandlungen des 23. Deutschen Soziologentages in Hamburg, 1986. B. Lutz szerk., 455-463. Frankfurt.

Covello, Vincent T. és Jeryl Mumpower (1985): Risk Analysis and Risk Management: A Historical Perspective. In Risk Analysis, 5: 103-120.

Daele, Wolfgang van den (1987): Der Traum von der "alternativen" Wissenschaft. In Zeitschrift für Soziologie, 16: 403-418.

Douglas, Mary (1966a): The Lele of the Kasai. Ann Arbor: Books on Demand.

Douglas, Mary (1966b): Purity and Danger: An Analysis of Conceptions of Pollution and Taboo. London: Routledge.

Douglas, Mary (1970): Natural Symbols. Explorations in Cosmology. London: Barrie and Rockliff.

Douglas, Mary (1986): Risk Acceptability According to the Social Sciences. New York: Russel Sage Foundation.

Douglas, Mary (1991): Risk as a Forensic Resource. In Daedalus, 119(4): 1- 16.

Douglas, Mary (1992): Risk and Blame. Essays in Cultural Theory. London: Routledge.

Douglas, Mary és Aaron Wildavsky (1982): Risk and Culture. An Essay on the Selection of Technological and Environmental Dangers. Berkeley, Los Angeles, London: University of California Press.

Douglas, Mary és Marcel Calvez (1990): The Self as Risk Taker: A Cultural Theory of Contagion in Relation to AIDS. In Sociological Review, 38(3): 445-464.

Dupcsik Csaba (1993): Mary Douglas kulturális antropológiája. In Szociológiai Szemle, 177-185.

Engländer Tibor, Faragó Klára, Paul Slovic és Baruch Fischoff (1987): Kockázatészlelés az Egyesült Államokban és Magyarországon. In Pszichológia, 7(4): 469-482.

Engländer Tibor és G. Czvetkovich (1993): A társadalom mint vonatkoztatási keret magyar és amerikai diákok kockázatészlelésében avagy mi marad meg egy ideológiából. In Pszichológia, 13: 333-369.

Engländer Tibor, Szabó Laura és Paul Slovic (1988): Izoláció és kockázatészlelés. In Pszichológia, 8(3): 333-351.

Evers, Adalbert (1989): Risiko und Individualisierung. In Kommune, 7: 33-49.

Evers, Adalbert és Helga Nowotny (1987): Über den Umgang mit Unsicherheit. Frankfurt: Suhrkamp.

Ewald, François (1989): Die Versicherungs-Gesellschaft. In Kritische Justiz, 22: 385-393.

Ewald, François (1993 [1986]): Der Vorsorgestaat. Frankfurt: Suhrkamp.

Faragó Klára és Vári Anna (1988): Tárgyalási módszerek környezeti konfliktusok kezelésére. Budapest: MKI.

Faragó Klára és Vári Anna (1989): Környezeti konfliktusok és megoldási lehetõségeik. In Társadalomkutatás, 7: 5-23.

Faragó Klára, Vári Anna és Vecsenyi János (1990): Csak ne az én kertembe! Budapest: MKI.

Farkas János (1992): A "szürke zóna". Szakértõk az államszocializmusban. Budapest: MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Intézete.

Farkas János (1995): Bevezetés a környezetszociológiába. Budapest: Tankönyvkiadó.

Farkas János (1996): Szakértõk, szakértelem, szakértés. In Társadalomkutatás, 14: 5-20.

Fejõs Zoltán (1995): A szimbolizáció szerepe Lévi-Straussnál. In Jelbeszéd az életünk. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor szerk., 276-289. Budapest: Osiris-Századvég.

Fiddle, Seymour (szerk.) (1980): Uncertainty. Behaviour and Social Dimensions. New York: Praeger.

Fischoff, Baruch, Paul Slovic, S. Lichtenstein, S. Read és B. Combs (1978): "How Safe Is Safe Enough?" A Psychometric Study of Attitudes Towards Technological Risks and Benefits. In Policy Sciences, 9: 127-152.

Fleischer Tamás (1993): Cápafogsor a Dunán: a dunai vízlépcsõ esete. In Társadalomkutatás, 11: 28-47.

Halfmann, Jost (1990): Technik und soziale Organisation im Widerspruch. In Riskante Entscheidungen und Katastrophenpotentiale. Jost Halfmann és Klaus Peter Japp szerk., 12-34. Opladen: Westdeutscher Verlag.

Hartmann, H. és M. Hartmann (1982): Vom Elend der Experten: Zwischen Akademisierung und Deprofessionalisierung. In KZfSS, 193-223.

Hennen, Leo és Hans-Peter Peters (1990): Tschernobyl in der öffentlichen Meinung der BRD. Jülich.

Hiller, Petra (1993): Der Zeitkonflikt in der Risikogesellschaft. Risiko und Zeitorientierung in rechtsförmigen Verwaltungsentscheidungen. Berlin: Duncker & Humblot.

Hiller, Petra és Georg Krücken (szerk.) (1997): Risiko und Regulierung. Frankfurt: Suhrkamp.

Hirtzler, Ronald (1992): Risiko: Eine öffentliche Inszenierung - im Rekurs auf Ulrich Beck. In Sowi, 21: 103-110.

Hirtzler, Ronald (szerk.) (1994): Expertenwissen. Opladen: Westdeutscher Verlag.

Japp, Klaus Peter (1992): Selbstverstärkungseffekte riskanter Entscheidungen. Zur Unterscheidung von Rationalität und Risiko. InZeitschrift für Soziologie, 21: 31-48.

Japp, Klaus Peter (1996): Soziologische Risikotheorie. Funktionaler Differenzierung, Politisierung und Reflexion. Weinheim, München: Juventa.

Joas, Hans (1988): Das Risiko der Gegenwartsdiagnose. In Soziologische Revue, 11: 1-6.

Jung, Matthias (1989): Der öffentliche Sprachgebrauch und die Umweltdebatte in der BRD. Versuch der Kommunikationsgeschichte eines Themas. In Sprache und Literatur in Wissenschaft und Unterricht, 20: 76-98.

Jungermann, Helmut (1990): Risiko - Konzepte, Risiko - Konflikte, Risiko - Kommunikation. Jülich.

Jungermann, Helmut és Paul Slovic (1993): Die Psychologie der Kognition und Evaluation von Risiko. In Risiko und Gesellschaft. Grundlagen und Ergebnisse interdisziplinärer Risikoforschung. Gotthard Bechmann szerk., 167-209. Opladen: Westdeutscher Verlag.

Kováts Ildikó és Vári Anna (1988): Egy környezeti konfliktus különbözõ értelmezései. In JEL-KÉP, 9(3): 66-71.

Krohn, Wolfgang és Georg Krücken (szerk.) (1993): Riskante Technologien: Reflexion und Regulation. Eine Einführung in die sozialwissenschaftliche Risikoforschung. Frankfurt: Suhrkamp.

Krohn, Wolfgang és Peter Weingart (1986): "Tschernobyl", das größte anzunehmende Experiment. In Kursbuch, 85: 1-27.

Krohn, Wolfgang és Johannes Weyer (1989): Gesellschaft als Labor. Die Erzeugung sozialer Risiken durch experimentelle Forschung. In Soziale Welt, 40.

Lányi G. és Persányi M. (1993): A hazai hulladékkonfliktusok néhány sajátossága. Környezet és Fejlõdés, 10-12.

Lau, Christoph (1989): Risikodiskurse. Gesellschaftliche Auseinandersetzungen um die Definition von Risiken. In Soziale Welt, 40: 374-396.

Luhmann, Niklas (1986): Ökologische Kommunikation: kann der moderne Gesellschaft sich auf ökologischen Gefährdungen einstellen? Opladen: Westdeutscher Verlag.

Luhmann, Niklas (1990): Risiko und Gefahr. In Soziologische Aufklärung, 5: 131-170. Opladen: Westdeutscher Verlag.

Luhmann, Niklas (1991): Soziologie des Risikos. Berlin, New York: de Gruyter.

Lübbe, Hermann (1994-1995): Sicherheit. Über Gründe schwindender Risikoakzeptanz. In Zeitschrift für Wissenschaftsforschung, 9-10: 143-162.

Lüdtke, Alf (1992): Risk Perception Shadow. Zu einer ethnographischen Studie im US-Bundesstaat Michigan. In Sowi, 21: 117-121.

Mazur, Allan (1983 [1980]): Gesellschaftliche und wissenschaftliche Ursachen der historischen Entwicklung der Risikoforschung. In Gesellschaft, Technik und Risikopolitik. Jobst Conrad szerk., 141-146. Berlin: Springer.

Némedi Dénes (1988): Recenzió Beck Risikogesellschaft c. mûvérõl. In Szociológiai Figyelõ, 4: 91-95.

Nováky Erzsébet (1989): Környezeti konfliktusok, környezeti döntések. In Vezetéstudomány, 20: 12-17.

Nowotny, Helga (1980): Experten in einem Partizipationsversuch. Die Österreichische Kernenergiedebatte. In Soziale Welt, 31: 442-458.

Nowotny, Helga (1982): Experten und ihre Expertise. Zum Verhältnis der Experten zur Öffentlichkeit. In Zeitschrift für Wissenschaftsforschung, 2: 611-617.

Nowotny, Helga (1989): Sicherheit und Komplexität: über den Umgang mit Unsicherheit. In Zeitschrift für Wissenschaftsforschung, 5: 3-12.

Perrow, Charles (1986): Lernen wir etwas aus den jüngsten Katastrophen? In Soziale Welt, 37.

Perrow, Charles (1987 [1984]): Normale Katastrophen. Die unvermeidbaren Risiken der Großtechnik. Frankfurt: Campus.

Peters, Hans-Peter (1993): Journalismus in der Risikogesellschaft. Die Medienberichterstattung über Wissenschaft, Technik und Umwelt. In UniZürich Informationsmagazin der Universität, 2: 22-26. Zürich.

Peters, Hans-Peter (1994): Wissenschaftliche Experten in der öffentlichen Kommunikation über Technik, Umwelt und Risiken. In Öffentlichkeit, öffentliche Meinung, soziale Bewegung. Jürgen Friedrichs, Rainer M. Lepsius és Neidhardt Friedhelm szerk., 163-190. Westdeutscher Verlag.

Peters, Hans-Peter (1995): Massenmedien und Technikakzeptanz. Inhalt und Wirkungen der Medienberichterstattung über Technik, Umwelt und Risiken. Jülich.

Peters, Hans-Peter, Holger Schütz és Peter M. Wiedemann (1993): Kommunikations- und Meinungsbildungsprozesse in einer lokalen Risikokontroversen um Müllverbrennung. In Entsorgungspraxis, 11: 837-844.

Posner, Roland (szerk.) (1990): Warnungen an die ferne Zukunft. Atommüll als Kommunikationsproblem. München: Raben.

Priddat, Birger P. (1991): Gefahrenubiquität. Risiken der Risikogesellschaft. Über Ulrich Becks Vorschlag, die Moderne zu betrachten. In IÖW, Institut für ökologische Wirtschaftsforschung. Diskussionspapier, 12: 1-31.

Renn, Ortwin (1984): Risikowahrnemung der Kernenergie. Frankfurt: Campus.

Rorty, Richard (1994): Esetlegesség, irónia és szolidaritás. Boros János és Csordás Gábor ford. Pécs: Jelenkor.

Rósa Géza (1988): Temetni jöttem... Paks és Ó'falu. Paks.

Scharfe, Martin (1988): Müllkippen. Vom Wegwerfen, Vergessen, Verstekken, Verdrängen: und vom Denkmal. In Kuckuck. Notizen zu Alltagskultur und Volkskunde, 3(1): 15-20.

Scharfe, Martin (1994): Wie die Lemminge. Kulturwissenschaft, Ökologie-Problematik, Todestriebdebatte. In Gewalt in der Kultur. Vorträge des 29. Deutschen Volkskundekongresses. Rolf W. Brednich és Walter Hartinger szerk., 271-295. Passau: Lehrstuhl für Volkskunde.

Slovic, Paul (1987): Kockázatészlelés. In Pszichológia, 7(4): 455-468.

Slovic, Paul (1992): Perception of Risk. Reflections on the Psychometric Paradigm. In Social Theories of Risk. S. Krimsky és D. Golding szerk., 117-152. London: Praeger.

Sonntag, Susan (1983): A betegség mint metafora. Lugosi László ford. Budapest: Európa.

Sonntag, Susan (1990): Az AIDS és metaforái. Rakovszky Zsuzsa ford. Budapest: Európa.

Starr, Chauncey (1969): Social Benefit versus Technological Risk. What is Our Society Willing to Pay for Safety? In Science, 165: 1232-1238.

Szabó Máté (1985): Zöldek, alternatívok, környezetvédõk. Budapest: Gondolat.

Szabó Máté (szerk.) (1989): Politikai ökológia. Szemelvények a nyugati alternatív mozgalmak elméletébõl. Budapest.

Szabó Máté (1992): Társadalmi mozgalom és politikai változás: zöldek. Budapest.

Szabó Máté (1993): Alternatív mozgalmak Magyarországon. Budapest: Gondolat.

Szabó Máté (1997): "Védekezõ" helyi társadalom: tiltakozások Borsod megyében (1989-1995). In JEL-KÉP, 18: 57-76.

Tamás Pál (1993): Veszélyeshulladék-politika - nemzetközi trendek és a hazai újrakezdés irányai. In Társadalomkutatás, 12: 5-28.

Vári Anna (szerk.) (1987): Kockázat és társadalom. Budapest: Akadémiai.

Vári Anna (1993): Környezeti problémák - társadalmi részvétel. Környezet és Fejlõdés, 4: 5-6.

Vári Anna (1994): Új jelenségek a környezeti konfliktuskezelés hazai gyakorlatában: az M0 autópálya építésével kapcsolatban. In Társadalomkutatás, 12 (1-4): 122-133.

Vári Anna (1996): A Paksi Atomerõmû kiégett fûtõelemei átmeneti tárolójának telepítése. In Társadalomkutatás, 14: 20-31.

Vári Anna, Faragó Klára és Vecsenyi János (1987): A dorogi veszélyeshulladék-égetõ telepítésével kapcsolatos vélemények felmérése. Budapest: TÁRKI.

Vári Anna és Vecsenyi János (1984): Döntéstámogató módszerek alkalmazása a szervezetekben. In Vezetéstudomány, 13-21.

Vári Anna, Vecsenyi János és Paprika Zoltán (1986): A félreértések értelmezése a döntés-elõkészítésben. In Társadalomkutatás, 15-30.

Vecsenyi János (1988): Ne az én kertembe! Történeti héttértanulmány a dorogi környezetvédelmi konfliktusról. In Szociológia, 18: 315-325.

Weingart, Peter (1983): Verwissenschaftlichung der Gesellschaft - Politisierung der Wissenschaft. In Zeitschrift für Soziologie, 225-242.

Wildavsky, Aaron (1988): Searching for Safety. New Brunswick, London: Transaction Books.

Wolf, Rainer (1988): "Herrschaft kraft Wissen" in der Risikogesellschaft. In Soziale Welt, 39: 164- 188.

Wolf, Rainer (1992): Sozialer Wandel und Umweltschutz. Eine Typologisierungsversuch. In Soziale Welt, 43: 351-376.

Wynne, Brian (1982): Rationality and Ritual. Preston.

Wynne, Brian (1983): Technologie, Risiko und Partizipation. Zum gesellschaftlichen Umgang mit Unsicherheit. In Gesellschaft, Technik und Risikopolitik. Jobst Conrad szerk. Berlin: Springer.

Jegyzetek

1 "Az atomipar képviselõi és a környezetvédõk tudják: ha zátonyra fut ez a projekt, kérdésessé válik az egész német nukleáris ipar jövõje." (Der Spiegel, 1996, 20.)

2 A Die Zeitban a következõk olvashatók az atomtemetõk, az atomhulladék "trójai faló" szerepérõl az atomipar elleni küzdelemben: "A tiltakozások taktikusan így kalkulálnak: olyan drágává kell tenni a szállítást, hogy a politika felhagyjon vele; és ha megint kezdeni akar valamit a hulladékkal, akkor újra keresztezni kell a szándékait - egészen addig, míg az atomerõmûvek mûködését is föl nem függesztik" (Die Zeit, 1997. március 7.).

3 A gorlebeni eseményeknek ez természetesen csak egy töredéke. Két további jelentésréteget azonban feltétlenül érdemesnek tartunk kiemelni: a konfliktusban azonnal megjelentek a különbözõ régiók közötti feszültségek (a délen levõ atomerõmûvek is északon akarják elhelyezni a hulladékukat), illetõleg az egész probléma kapott bizonyos aktuálpolitikai jelentõséget is, mert a déli, bajor erõmûvek a koalíció által kormányzott területeken találhatók, míg a hulladék végleges elhelyezésére kiszemelt Alsó-Szászországban az ellenzék, az SPD van hatalmon. (Az egész konfliktusról bõvebben lásd a Der Spiegel 1996. évi 20. és 22., valamint az 1997. évi 9. és 10. számait.)

4 A magyar társadalomkutatók - elsõsorban a szociológusok és döntéselemzõk - a nyolcvanas évek eleje óta próbálják értelmezni e konfliktusok természetrajzát (Vecsenyi 1988; Vári 1987, 1994, 1996; Szabó 1992, 1993; Nováky 1989; Lányi és Persányi 1993; Kováts és Vári 1988; Fleischer 1993; Faragó, Vári és Vecsenyi 1990; Faragó és Vári 1988, 1989).

5 Krohn és Krüger tanulmányának a címe ("Kockázat: konstrukció és valóság") világosan utal a kockázatobjektivizmus és a kockázatkonstruktivizmus közötti különbségre. Az elõbbi szerint az élet mind nagyobb területén megfigyelhetõ növekvõ technicizálódás szükségszerûen, objektíven hív elõ különbözõ problémákat, mûködési zavarokat és "lappangó veszélyeket". Az utóbbi (a kockázatkonstruktivizmus) álláspontja szerint a technikai kockázatok észlelésének és értékelésének konstitutív jellegû társadalmi és kulturális feltételei vannak (Krohn és Krücken 1993). (A probléma jó összefoglalását nyújtja Hermann Lübbe tanulmánya: Lübbe 1994-1995.)

6 A telepítési konfliktusok során számos ízben elõkerülõ s a lakossággal szemben vádként megjelenõ bizalmatlanság, bizalomhiány valójában nem más, mint e társadalmi-kulturális jellegû szorongás másik oldala (Bonß 1992).

7 A bevezetõ példákban említett, az atomenergiához, atomerõmûvekhez fûzõdõ társadalmi beállítódások is szoros összefüggésben állnak a "hulladék" problémájával, s ez a pont az egész atomenergetika legneuralgikusabb része - ezt a tiltakozó mozgalmak nagyon korán fölismerték. A termelés és a fogyasztás során keletkezõ hulladékok csökkentését s az egyben lehetõleg maradéktalan újrafeldolgozásukat preferáló társadalmi-kulturális horizont elõtt nagyon rossz megítélést kap az atomenergia: maguk az atomerõmûvek is feldolgozhatatlan, ám nagyon veszélyes hulladékká válnak pár évtizedes üzemidejük lejárta után, az atomhulladék-tárolókban pedig nem történik semmi más, mint e hulladékok "féken tartása". (A hulladékkérdés kulturális dimenziójáról lásd bõvebben Scharfe 1988, 1994.)

8 "Az atomenergia-ellenes mozgalom azért olyan élénk, mert egy lelki szükségletet artikulál: tudniillik a világ megfertõzésétõl való szorongást" (Die Zeit, 1997. március 7.).

9 A balesetek Perrow szerint mindig ugyanolyan "katasztrófa-forgatókönyv" alapján zajlanak le:

(i) az elsõ figyelmeztetés a rendszeren kívülrõl származik, s a rendszer ezt ideig-óráig elrejti;

(ii) a rendszer az elsõ jelentéseket megcáfolja, s egy ideig kétségbe vonja azok komolyságát, megalapozottságát;

(iii) a baleset után megjelennek a kifogások - a rendszerek védekeznek;

(iv) az elsõ magyarázatok az emberi hibát emelik ki: a kiszolgáló személyzetet teszik felelõssé, s így védelmezik a rendszert (az alkalmazottakat el lehet küldeni, vagy jobban ki lehet õket képezni, s így a rendszer mentesül a bírálatoktól);

(v) a szakértõk által végzett késõbbi kutatások mindig fényt derítenek a (kockázatok felvállalásához vezetõ) termelési kényszerre, a rossz menedzselésre, továbbá a katasztrófát megelõzõ számos korábbi "csaknem" balesetre;

(vi) a formális büntetések mindig enyhék, a vezetõk többnyire a helyükön maradnak;

(vii) bevezetnek néhány változtatást, ezeknek semmi befolyásuk nincs a rendszerbalesetekre, csupán a konvencionális balesetek esetén nyújtanak védelmet (Perrow 1986, 1987).

10 Ismét csak a csernobili katasztrófa szolgál e megállapítás drámai példájául: a baleset kiváltó oka a vészkikapcsoló rendszer elõzetesen tervbe vett tesztelése volt (Krohn és Weingart 1986: 10-14).

11 "A bizonytalanság problémáját csak az (ön)reflexivitás tudományossá tételével, a kommunikatív dimenziók figyelembevételével, az (újra)politizálás útján lehet ésszerûen feldolgozni" (Bonß 1995: 250).

12 Jó példa erre a német államfõ, Roman Herzog híres, Adlon szállóbeli beszéde 1997 tavaszán: a német társadalom jövõjérõl szólva külön kiemelte és erõs szavakkal elítélte az általa jellemzõnek vélt negatív, "technikakritikai" beállítódást az új, a világpiacon zajló verseny szempontjából elengedhetetlenül szükséges technológiákkal (így elsõsorban a géntechnológiával) szemben.

13 "Hasonlóan ahhoz, ahogyan a modernizálódás a 19. században fölbomlasztotta a rendileg tagolódott agrártársadalmat, s létrehozta az ipari társadalom struktúráját, a jelenleg végbemenõ modernizálódás feloldja az ipari társadalom kontúrjait, s a modernség kontinuitásában egy másfajta társadalmi alakzat keletkezik" (Evers és Nowotny 1987: 19).

14 A társadalomnak az ilyesfajta veszélyekkel szembeni "fogékonyságát", érzékenységét az új kockázatok sajátos természetével - Beck szerint az egyik legalapvetõbb meghatározottságukkal - is magyarázhatjuk: a korábbi kockázatoktól eltérõen ugyanis egalizáló hatásuk van, azaz senki nem vonhatja ki magát ki alóluk (Beck 1986). (Az új típusú kockázatok és a régebbi veszélyek összehasonlításához lásd Lau 1989; Luhmann 1991.)

15 Paul Slovic is a ">>zéró kockázatú társadalom<< iránt megnyilvánuló igényrõl" beszél magyarul megjelent tanulmányában (Slovic 1987: 455).

16 A kockázatvita ritualizálódásáról lásd még Conrad 1986, továbbá Wynne 1982, 1983.

17 Csupán néhány terület, ahol valamilyen módon megjelenik a "kockázat" fogalma: orvostudomány, pszichológia, közgazdaság-tudomány, jogtudomány.

18 Az atomenergia kulcsszerepét az is mutatja, hogy elsõ ízben vált kétségessé egy modern technológia társadalmi elfogadottsága: már az elsõ reaktort is át kellett helyezni Chicagóból Idaho gyérebben lakott vidékére (Renn 1984).

19 Ezen a ponton tetten érhetõ egy paradoxon, amely a kockázatok és veszélyek társadalomtudományos kutatását a kezdetektõl fogva meghatározta: noha a fenti összefüggésben a kockázatkutatás nem más, mint a szorongás tudományos legyõzésének legláthatóbb kifejezõdése, ennek ellenére a tudósok maguk is alig képesek arra, hogy oldják ezeket a társadalmi méretû szorongásokat - fõként azért, mert számos esetben maga a tudomány e szorongás indukálója.

20 A várható elõnyök vagy hátrányok döntések elõtti mérlegelése minden korban és társadalomban "kitermelte" a maga szakembereit (sámánokat és tanácsadókat, asztrológusokat és jogtudósokat): a hatalmi pozíciók birtokosai bizonyos esetekben másokat bíztak meg azzal, hogy meghatározott kockázatokat megítéljenek.

21 Ezzel a konfliktusértelmezéssel több probléma is van; az informáltság és az elfogadás összefüggését vizsgáló empirikus kutatások azt állapították meg, hogy a beállítódás nem függ az informáltság mértékétõl (Hennen és Peters 1990). Akár az adott kockázat mellett érvelõket, akár a kockázatot ellenzõk csoportját nézzük, õk mindenképpen jobban informáltak, mint a kockázattal szemben közömbös pozíciót elfoglaló megkérdezettek. Hans-Peter Peters szerint helytelen az a kérdésfeltevés, hogy "milyen információs állapot milyen beállítódáshoz vezet"; ehelyett inkább azt kellene vizsgálni, "milyen beállítódás milyen információs igényhez, s végsõ soron milyen információs állapothoz kapcsolódik". Azaz a technológiai viták és telepítési konfliktusok esetében nem kizárólag a népesség információhiányával van baj, s ezért megalapozatlan az az elvárás, hogy "felvilágosítás" révén az elfogadás problémája is csökken.

22 E felfogás egyik paradigmatikus példáját a szénbõl nyert energia és az atomenergia kockázatának eltérõ értékelése jelenti: számos szakembernek okozott nagy fejtörést az a probléma, hogy miért nem sikerül megértetni a lakossággal a szénbõl nyert energia relatív veszélyességét az atomenergia relatív veszélytelenségével szemben. Az összehasonlító kockázattanulmányokból világosan kiolvasható adatok ellenére az amerikaiak 80%-a veszélyesebbnek tartja az atomerõmûvekben elõállított energiát a szénerõmûvekben termelttel szemben. A nyilvánosság rossz tájékoztatásáért a kockázatelemzõk többnyire a tömegkommunikáción verik el a port az állítólagos "újságírói bûnök" - az események eltúlzása, erõsen értékelõ jellegû nyelv használata, hamis kép közvetítése a szakértõk közötti vitáról, a rendelkezésre álló tudományos szakértelem ignorálása - miatt.

23 "A szakértõk között létezik egy gyakran hangoztatott vélemény: >>Hogyha `helyesen' informálnák a nyilvánosságot, akkor belátnák, milyen kicsi is a kockázat valójában, s akkor nem elleneznék a technológiát<<" (Peters 1995: 13-14).

24 Jó példák, szemléletes táblázatok olvashatók ezzel kapcsolatban a Vári Anna szerkesztette Kockázat és társadalom címû kötetben (Vári 1987: 25-26).

25 Starr jelentõs hatását mutatja, hogy érvei - nevének említése nélkül - a legkülönbözõbb környezeti konfliktusokban jönnek elõ pro és kontra; így az ófalui konfliktus során a Paksi Atomerõmû munkatársai is ezt az argumentációt használták föl az atomtemetõ veszélytelenségének bizonyítására (Rósa 1988: 14-15).

26 Luhmann a "katasztrófaküszöb" (Luhmann 1991: 11) fogalmát használta annak bizonyításához, hogy a formális kockázatszámításokkal szemben különösképpen akkor vált bizalmatlanná a nyilvánosság, amikor a kár felléptének nagyon kicsi valószínûsége extrém hatásokkal, valódi katasztrófákkal párosult. Ezt mindenki számára nyilvánvalóvá tette a Three Mile Island-i erõmûben 1979-ben bekövetkezett elsõ súlyosabb reaktorbaleset.

27 "Az emberek percepcióit és attitûdjeit sem csupán a szokásos táblázatok egydimenziós statisztikái határozzák meg, hanem […] különbözõ kvantitatív és kvalitatív jellemzõk is. Az olyan megállapítások, mint >>annak az évi kockázata, hogy valaki egy nukleáris erõmû közelében lakik, megegyezik három extra mérföld gépkocsivezetés kockázatával<<, sok ember számára inadekvát szempontokat jelentenek a kétféle technológiából származó kockázatok természetében rejlõ fontos különbségek miatt" (Slovic 1987: 465).

28 Összefoglalóan lásd Covello és Mumpower 1985, továbbá Jungermann és Slovic 1993.

29 Conrad definíciója szerint a "kockázatkutatás a nyugati ipari társadalmaknak a technológiai fejlõdéshez kapcsolódó kompromisszum- és koordinációs képességének kifejezõdése" (Conrad 1986). (A kockázatok kutatásáról nagyon jó áttekintést nyújt Seymour Fiddle már klasszikus összeállítása: Fiddle 1980.)

30 A kockázatok észlelésekor és a beállítódás létrejöttekor jelentõs szerepet játszik a "nyilvános vélemény"; annak módja, ahogyan a nyilvános vitában bemutatásra kerülnek a civilizációs veszélyek (Bechmann 1993: XVI).

31 "A kockázatkultúrák különbözõsége miatt a kockázat földolgozásának teljesen eltérõ stratégiai léteznek. A vállalkozó a költség-haszon elvek alapján értékeli a kockázatot, számára a piaci csõd a kockázatkerülés központja. A bürokraták a kockázatokat valamiféle hipotetikus "közérdek"-definíciók alapján ítélik meg, s a kockázatfeldolgozás során a redisztributív megoldást részesítik elõnyben - a fõ problémát az õ esetükben az adminisztratív intézményrendszer sérthetetlensége jelenti. A társadalmi mozgalmak a kockázatokat a hozzájuk kapcsolódó katasztrófapotenciálhoz mérik, s kísérletet tesznek azon kockázatok elkerülésére, melyek a jelenlegi és jövõbeli életminõséget veszélyeztetik. A különbözõ kockázatértékelések tényleges kibékíthetetlensége alakítja át az elfogadható kockázatokról szóló konkrét döntéseket hatalmi konfliktusokká. >>The issue is not risk, but power<< (Perrow)" (Halfmann 1990).

32 Terjedelmi korlátok miatt jelen bevezetõben nem térhetünk ki a szociológiai-antropológiai megközelítésmódon belül nagyon markánsan jelen lévõ, s a rendszerelmélethez kapcsolódó társadalomfilozófiai irányzatra, amely a kockázatokhoz, a komplex kockázati rendszerekhez fûzõdõ viszonyt olyan, a jövõre irányuló, új beállítódásként értelmezi, mely számos ponton átalakítja a társadalomról, a társadalmi cselekvésrõl vallott jelenlegi elképzeléseinket (Luhmann 1991). A társadalmi cselekvés feltételeit az új technológiák megjelenése alapjaiban megváltoztatja, hiszen - noha tudatában vagyunk annak, hogy a jövõ azoktól a döntésektõl függ, melyeket a jelenben kell megtenni - az új technológiák, komplex kockázati rendszerek egyik fõ sajátossága, hogy túl nagy a döntési lehetõségek száma, és túl kevés az idõ a racionális kalkulációra, s a (jó/rossz) következményeket nagyon nehéz elõre látni, s fõleg irányítani (Japp 1992: 38). Ahogyan mindinkább világossá válik, (32. folyt.) hogy a ma döntései a holnap döntéseinek okaiként szolgálnak, úgy az anticipált jövõ egyre jobban meghatározza a mindenkori jelent, hiszen csak így dönthetünk a következményekrõl. A jövõre már nem tekinthetünk úgy, mint valamilyen bizonytalan, kontúrok nélküli eljövendõre, hanem a jelen döntéseiben is kalkulálni, számolni kell vele. A "kockázat" fogalom fontosságát ebben a megközelítésben az adja, hogy megjeleníti számunkra a társadalmi élet kontingens voltát, s mintegy a jelenben utal a jövõre. (Ezen a társadalomelméleti szinten érdemes volna Richard Rorty "esetlegesség" fogalmát is figyelembe venni. Rorty szerint társadalmi létezésünk során nem nagy, szükségszerû igazságok irányítanak bennünket, hanem kis, kontingens tények tömege [Rorty 1994].)

33 Így Lévi-Strauss életmûve gyakorlatilag nem más, mint e szimbolikus rend különbözõ megnyilvánulási formáinak - a totemizmustól kezdve a mítoszokon keresztül a "vad gondolkodásig" -, a társadalom szimbolikus eredetének értelmezése. (Ebbõl a szempontból is jó összefoglalót ad magyar nyelven Fejõs Zoltán tanulmánya. Lásd Fejõs 1995.)

34 A nagyon sokrétû és gazdag életmûvön belül jelen összefüggésben csupán a veszélyek szimbolikus elhárításával foglalkozó tanulmányokkal tudunk foglalkozni. (Részletesebb pályarajzot nyújt magyar nyelven Dupcsik Csaba tanulmánya. Lásd Dupcsik 1993.)

35 Ebbõl a szempontból is érdemes szemügyre venni Susan Sonntag esszéköteteit (Sonntag 1983, 1990), amelyek a legfélelmetesebbnek tartott betegségek (tuberkulózis, rák, AIDS) kapcsán mutatják be, hogyan alakult ki egyfajta társadalmi konszenzus e veszélyek kezelését illetõen, s miképpen próbálnak meg az érintett társadalmak szimbolikus úton (is) védekezni ellenük. (Az AIDS-rõl alkotott kulturális koncepciókat lásd még Douglas és Calvez 1990.)

36 Douglas egyik példája világosan bemutatja, hogyan mûködik a "kulturális észlelés elmélete": noha az ivóvíz a 14. században is (miként korábban is) permanens veszélyforrást jelentett az egészségre nézve, a nyilvánosság számára csak azután vált aggodalom forrásává, amikor plauzibilisnek tekintették azt a vádat, hogy a zsidók megmérgezik a kutakat.

37 "Az emberek szociális elfogultságaik alapján szervezik meg a világukat" - fogalmaz szentenciaszerûen Douglas.

38 Douglas a társadalmi szervezõdés fenti három típusát különíti el, amelyek a kockázat három, különbözõ szemléletmódját hozzák létre. (Douglas a grid/group sémát használja fel az individuális észlelés és a társadalmi kontextusok közötti kapcsolat magyarázatához; a sémának az elmélettörténetben játszott szerepét jól mutatja be Dupcsik Csaba már említett tanulmánya [Dupcsik 1993].)

39 Ennek során az egyes csoportokhoz tartozó individuumok meghatározott, valószínûtlen károkat és veszélyeket különleges jelentõséggel ruháznak fel; így a környezetvédõ mozgalmak a levegõ minõségének romlását, mások éppen a közbiztonság ellehetetlenülését tekintik katasztrofális következményekhez vezetõ jelenségnek.

40 A technikakritika eszmetörténeti vonulata Max Weber óta már hagyományosan jelen van a német társadalomtudományban, társadalomfilozófiában - többek között - Arnold Gehlen, Herbert Marcuse munkásságában, a frankfurti iskola elméleteiben, Hans Schelsky elméletében a "technikai államról", valamint Karl Jaspers és Hans Jonas munkásságában.

41 Többen igen élesen kritizálták Becket azért, mert rendkívül heterogén jelenségeket (a tradicionális rendi jellegû és az osztályidentitások eltûnése, a tudomány által létrehozott nagytechnológiák megjelenése) sorolt be a "kockázattársadalom" címszava alá (Bonß 1991). (A "Beck-kritika" néhány jelentõsebb tanulmánya a következõ: Breuer 1989; Brock 1991; Joas 1988.)

42 Némedi Dénes szerint Beck elmélete azért keltett jelentõs visszhangot, mert nem szigorú értelemben vett szakmai kérdéseket tárgyal, hanem átfogó szociológiai értelmezést nyújt a társadalom számára, s ezzel olyan tradícióba tartozik, melynek tagjai többek között David Riesman, Kenneth Galbraith, Daniel Bell, Raymond Aron (Némedi 1988: 98). Hasonlóan érvel Krohn és Krücken, akik abban látják Beck fõ érdemét, hogy a technikai fejlõdés rendkívül heterogén jellegû veszélyeit úgy foglalta össze, hogy a társadalomtudósok mellett a politikusok s a szélesebb közvélemény is kapcsolódni tudott téziseihez (Krohn és Krücken 1993).

43 Így a kockázatok nem hoznak létre valamiféle csoportidentitást. (Amint a preindusztriális társadalmak esetében megfigyelhetõ, a kockázatok fõképp foglalkozásokhoz kötõdnek, s így egyfajta normatív köteléket is képezhetnek az individuumok között.) Másrészt, éppen a statisztikai szemléletmód, a valószínûség-számítás miatt eltûnnek a kulturálisan értelmezhetõ különbségek az eltérõ kockázatok között; mindenfajta kockázatos tevékenység, technológia összemérhetõvé vált ebben a homogén közegben (Versachlichung und Entmoralisierung von Risikodefinition).

44 A biztosítás eszméjének és a biztosítási rendszernek a társadalomtudományokban betöltött szerepe több helyen is elõkerül; részletesebben lásd Bonß 1982.

45 Egy fontos dichotómiát vezet be ennek kapcsán Luhmann, aki számára a kockázat - veszély megkülönböztetés egybeesik a döntéshozó - döntéstõl érintettek közötti dichotómiával; ugyanakkor, álláspontja szerint nem alakulnak ki tiszta konfliktusvonalak, mivel a döntéshozók és az érintettek közötti összecsapások, konfrontációk konkrét helyzetekhez kötöttek. Luhmann nagy figyelmet fordít az újfajta technológiákra jellemzõ katasztrófapotenciál társadalmi-kulturális hatásainak bemutatására is, szerinte nagymértékben ez a tényezõ felelõs a megértési nehézségekért, a szembenálló felek közötti áthághatatlan szemléletbeli különbségekért; ezen a tényezõn futnak zátonyra azok a korábbi próbálkozások, amelyek a károk fellépési valószínûségének, a statisztikáknak a segítségével próbálták racionalizálni az új típusú veszélyeket (Luhmann 1990).

46 Peters az "atomenergia-vita" következõ "arénáit" különíti el: parlamenti, tudományos, adminisztratív, jogi, tömegkommunikációs (Peters 1993).

47 A definíciók Lau szerint egyebek mellett olyan kérdésekrõl döntenek, mint az érintett csoport nagysága, lokalizálása, a következmények ideje, az érintett csoport társadalmi-biológiai jegyei, a kockázatot létrehozó (47. folyt.) csoport ismérvei, nagysága, a veszélyek, katasztrófák fellépésének valószínûsége, a kockázat költségei, a kockázat következményének kvantitatív/kvalitatív jegyei, a kockázatok felvállalásából adódó esélyek, nyereségek, a károk (és okaik) láthatósága, észlelhetõsége, a kockázatok individuális kezelésének lehetõségei, a kockázat diszciplináris hozzárendelése meghatározott szakértõi csoportokhoz (Lau 1989: 427-428).

48 Számos kritika utal a becki elképzelés mögött meghúzódó objektivista történetfilozófiára, amely hisz a történelem teleologikus jelentésében (Bechmann 1993).

49 Ezzel kapcsolatban Beck a szubpolitika fogalmát használja (Beck 1993), amelynek kettõs jelentést ad: egyrészt azt a jelenséget érti ezen, hogy a fejlett ipari társadalmakban a technológiai döntések politikai legitimálás nélkül, a politika "küszöbe" alatt zajlanak. Másrészt - és ez a döntõbb vonatkozása - arra az új politikai kultúrára utal, amely lehetõvé teszi a modernség ökológiai szempontokat is figyelembe vevõ megújítását, s képes arra, hogy a különbözõ technológiák, technikai/ipari létesítmények kapcsán konszenzust hozzon létre. (A fogalom kritikai tárgyalását lásd Priddat 1991 és Hitzler 1992.)

50 Ezekben a munkákban számtalan téma kerül szóba: az új típusú és a régi kockázatok közötti különbségtétel (Lau 1989); az "idõvel" összefüggõ, sajátos problémák (Hiller 1993; Posner 1990); a technikai rendszerek strukturális tulajdonságainak következményei (Japp 1992, 1996); a különbözõ technológiákhoz, kockázatokhoz, veszélyekhez kapcsolt eltérõ kulturális jelentések (Krohn és Weingart 1986); a tudomány szerepe a konfliktusokban (Bonß 1993; Bonß, Hohlfeld és Kollek 1992, 1994; Daele 1987; Krohn és Weyer 1989; Weingart 1983; Wolf 1988, 1992); a tömegkommunikációs eszközök befolyása (Jung 1989; Peters 1993, 1994); a szakértõk tevékenységének értelmezése (Hartmann és Hartmann 1982; Hirtzler 1994; Nowotny 1980, 1982). A témák sokszínûsége mellett a vizsgálat perspektívái is jelentõsen különböznek egymástól: a nagyon gyakorlatorientált, a tanácsadást, az egyes konfliktusok feloldását célul kitûzõ tanulmányok mellett jelen vannak a kockázatok politikai jellegû szabályozásainak kérdéseit tárgyaló mûvek (Hiller és Krücken 1997) éppúgy, mint a részproblémákat és -területeket vizsgáló kutatások.

51 Külön összeállítást lehetne szentelni azoknak a tanulmányoknak, köteteknek, amelyek a "reflexív" vagy "második" modernség kategóriája alatt születtek meg, többek között Beck, Scott Lash és Anthony Giddens tollából (a Suhrkamp kiadó immáron egy önálló sorozatot indított el ezen a címen).

52 Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a felmérések a nyolcvanas évek közepén történtek, s nyilvánvaló, hogy az azóta eltelt idõ, s mindenekelõtt a politikai és társadalmi változások alapvetõ módosulásokat hoztak ezen a téren is.