1.
A sztoikus etika központi fogalma az apatheia, a szenvedélymentesség.
A fogalom sokféleképpen értelmezhetô. Gyakran
értelmezik a következôképpen: ,,Az érzelmektôl
való mentesség (apatheia) gondolata [...] igen nagy szerepet
játszott a sztoikusok etikájában [...]. A sztoikusok
az érzelmek, a szenvedélyek teljes kipusztítását
követelték az embertôl."[1]
,,Az erény eszménye az
apatheia, az az állapot, amelyben
az ember nem pusztán ura szenvedélyes érzéseinek,
hanem gyakorlatilag ki is irtotta ôket."[2]
E követelmény túl erôs. Nem valósítható
meg és nem is kívánatos. Mint Jon Elster írja:
,,Érzelmekbôl áll az élet. [...] Az érzelmileg
semleges tapasztalatnak, ha egyáltalán elképzelhetô,
nem volna semmi értelme. Érzelmek nélküli teremtményeknek
nem volna miért élniük, de életüknek véget
vetni sem."[3]
Vagy ahogy Hobbes fogalmaz: ,,amíg itt élünk, örök
lelki nyugalom nem lehet az osztályrészünk, hiszen maga
az élet nem egyéb, mint mozgás, s ezért éppoly
kevéssé élhetünk vágyak és félelmek,
mint érzetek nélkül."[4]
A teljes érzelemmentesség nem szolgálná jól
a sztoikusok többi fontos célját sem, nevezetesen az
egyéni függetlenség, a kiegyensúlyozott lelkiállapot,
az erényes élet, a bölcsesség és a természettel
való összhang elérését. Végül
pedig az érzelemmentesség a sztoikus ideállal ellentétes
alkat jellemzôje is lehet. Mint Diogenész Laertiosz, az antik
sztoikusokra vonatkozó egyik legfontosabb forrásunk írja:
,,Azt mondják még, hogy a bölcs érzelemmentes,
mivel nem is hajlamos rájuk. Az érzelemmentességnek
van azonban egy másik jelentése is, ezt a hitvány
emberre alkalmazzuk: ebben az esetben egyet jelent a merevséggel,
kôszívûséggel."[5]
Az apatheiának szenvtelenségként való értelmezését
Seneca határozottan elutasította: ,,Okvetlenül kétértelmûségbe
bonyolódunk - írja az
Erkölcsi levelekben -, ha az apatheiát
egy szóval, sietve ,szenvtelenségnek' akarjuk fordítani.
Így éppen az ellenkezôjét is lehet érteni
annak, amit kifejezni óhajtottunk. Mi az olyan embert akarjuk ezzel
jelölni, aki minden rossz okozta szenvedést elutasít
magától, és azt fogják érteni, aki nem
hajlandó elszenvedni semmi rosszat. Gondold hát meg, nem
elônyösebb-e vagy ,megsebezhetetlen' lelket mondani, vagy ,minden
szenvedésen kívül álló' lelket."[6]
Valóban, a sztoikusoknak az érzelmekhez és a vágyakhoz
való viszonyát nem jellemzi egyöntetûen a radikális
szenvtelenség álláspontja. Igaz, nem jellemzi egyöntetûen
más álláspont sem. Sokféle elképzelést
alkottak arról, hogy milyen típusú érzelmeket
és vágyakat kell megfékeznünk, milyen mértékben
és hogyan. E sokféleségben nincs semmi meglepô,
hiszen az ókori sztoicizmus ötszáz éven át
volt az európai filozófia egyik uralkodó áramlata.
Három nagy korszakának filozófiai arculata jelentôs
eltéréseket mutat. Ezek: az i. e. 4. és 3. századi
görög ósztoa (Zénón, Kleanthész,
Krüszipposz), az i. e. 2. századtól az i. sz. 1. századig
terjedô hellenisztikus és római középsô
sztoa (Panaitiosz, Poszeidóniosz, Seneca) és az i. sz. 1.
és 2. századi újsztoa (Epiktétosz, Marcus Aurelius).
Eltérések voltak továbbá az egyes korszakokon
belül, sôt egyazon szerzô életmûvén
vagy egyazon mûvén belül is. Nem lehet figyelmen kívül
hagyni a sztoikusokat megelôzô, i. e. 5. és 4. századi
szókratikus iskolák bizonyos tanításait sem,
nevezetesen a megaraiakét (Euklidész, Sztilpón), a
platonikusokét, a kürénéiekét (Arisztipposz)
és a künikoszokét vagy cinikusokét (Antisztenész,
Diogenész). Az ósztoát megalapító kitioni
Zénón ugyanis e szókratikus iskolák tanítását
hallgatta és ötvözte sztoicizmussá. Az apatheia
fogalmát a megarai Sztilpóntól vette át, aki
azt tanította, hogy az érzelmekkel szembeni közömbösség
(apatheia)
a jó ember különleges erénye. A külsô
dolgokra irányuló vágyakkal szembeni közömbösség
gondolata pedig a cinikusoktól származik.[7]
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az ósztoa
filozófusainak mûveibôl alig maradt fenn valami, s fôként
évszadokkal késôbbi rekonstrukciókból
ismerjük ôket. Sem a források, sem a feldolgozások
kritikai vizsgálatához nincsenek meg az eszközeim. Nem
rendelkezem szakmai háttérrel a sztoikus filozófia
területén. Laikusként az ollózó-ragasztó
módszerre, s óhatatlanul nagy félreértésekre
vagyok kárhoztatva. A továbbiakban néhány sztoikus
szövegbôl és feldolgozásból vágok
össze és vizsgálok meg a téma szempontjából
releváns részeket. A sztoa különbözô
korszakai közti különbségek szem elôtt tartására
kísérletet sem teszek. Ez az eljárás komoly
szakmai kételyeket ébreszthet filozófiatörténészekben.
Vizsgálódásaimhoz viszont megfelel. Elsôdleges
célom ugyanis annak a cselekvéselméleti és
filozófiai pszichológiai területnek a feltérképezése,
amelyen a sztoikusok helyét is felfedezni vélem, valamint
azon cselekvéselméleti és lelékfilozófiai
fogalmak és összefüggések csiszolása, amelyeket
a sztoikus problémák szempontjából is relevánsnak
vélek. Ehhez olykor kitekintek a filozófiafiatörténet
más idôszakaira, valamint modern elképzelésekre
is. Befejezésképpen elidôzöm a modern döntéselméleti
irodalom egyik kapcsolódó szövegrészleténél.
Természetesen örülnék neki, ha legalább
bizonyos részleteiben hiteles képet tudnék nyújtani
a sztoikusok elképzeléseirôl. Ha a szakmai háttér
hiánya és a történetietlen anyagkezelés
ezt lehetetlenné teszi, s puszta fikciót kreáltam,
számomra még e fiktív sztoicizmus rekonstrukciója
és analízise is sok elméleti tanulsággal szolgált.
2
Elôször is válasszuk szét a sztoikus szenvtelenség
következô két értelmét: az
érzelmektôl
való mentességet és a
vágyakkal szembeni közömbösséget.
E kettô gyakran jól elkülöníthetô a
sztoikus szövegek tartalma alapján, noha a szerzôk
explicit
módon nem hajtották végre módszeres megkülönböztetésüket.
Épp ellenkezôleg, fogalmilag összemosták ôket.
Többféleképp is. Az emóciót (pathosz;
affectus, passio) a vágy egyik fajtájának tekintették,
túltengô és az értelemnek nem engedelmeskedô
vágynak[8],
ugyanakkor a vágyat is az emóció egyik fajtájának
tartották. Ez utóbbi a fontosabb és hangsúlyosabb.
Kevés elképzelés vonul végig oly töretlenül
a sztoa történetén, mint az emócióknak
a következô négy fajtára osztása: 1. fájdalom
(lüpé;
aegritudo); 2. félelem (phobosz; metus); 3. vágyakozás
(epithümia;
libido); 4. gyönyör
(hédoné; laetitia).[9]
E négy emóciónak következô aleseteit különböztették
meg: 1. fájdalom: részvét, irigykedés, vetélkedô
irigység, féltékenység, bánat, nyugtalanság,
tépelôdés, aggodalom, levertség; 2. félelem:
rettegés, habozás, szégyenkezés, rémület,
zavarodottság, szorongás; 3. vágyakozás: hiányérzet,
gyûlölet, versengés, düh, szerelem, harag, indulat.
4. gyönyör: bûvölet, káröröm, gyönyörködés,
teljes feloldódás.[10]
A fenti lista kapcsán két problémát érintek.
Az egyik a vágyaknak az érzelmek közé sorolása.
Ez nem kézenfekvô, bár nem is megy ritkaságszámba.
Platón elkülönítette a kettôt, Arisztotelész
nem. Platón az Államban három lélekrészt
különböztetett meg, az értelmes, az indulatos és
a vágyakozó lélekrészt. Következetesen
amellett érvelt, hogy az indulatos és a vágyakozó
lélekrész nem esik egybe, s az indulatoknak az a feladatuk,
hogy az értelem vezérletével féken tartsák
a vágyakat.[11]
Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában a lelki jelenségek
három fajtáját különböztette meg: az
érzelmet, a képességet és a lelki alkatot.
,,Érzelmeken értem a következôket: vágy,
indulat, félelem, magabiztosság, irigység, öröm,
szeretet, gyûlölet, sóvárgás, féltékenység,
szánalom: általában mindaz, amivel kellemes vagy kellemetlen
érzés jár együtt."[12]
Jóval késôbb, Descartes súlyos érveket
sorakoztatott fel a vágyak és az érzelmek megkülönböztetése
mellett. Az általa megjelölt hat alapszenvedély - csodálkozás,
szeretet, gyûlölet, vágy, öröm, bánat
- között a vágy egyik megkülönböztetô
jegye, hogy a jövôre irányul: a lélek olyan izgalma,
amely a lelket a számára kellemesnek tûnô jövôbeli
dolgok kívánására készteti. A másik,
hogy a cselekvések szükséges elôfeltételét
képezi: más szenvedélyek csak az általuk keltett
vágy révén képesek valamilyen cselekvésre
késztetni bennünket. Vagyis az érzelmeknek csak a vágyak
közvetítésével van motiváló erejük.[13]
A másik probléma az, hogy az emóciók fent
megnevezett négy fajtája különnemû. Tekintsünk
el az ,,öröm", ,,élvezet" és ,,gyönyör"
jelentésbeli különbségeitôl, s kezeljük
ôket szinonímákként, a kellemes érzéseket
jelölô fogalmaknak. Hasonlóképpen, a ,,fájdalom"
és ,,szenvedés" kifejezéseken értsünk
egyszerûen kellemetlen érzéseket. A vágyak és
az
érzelmek közös vonása, hogy örömökkel
vagy fájdalmakkal járnak. De nem ugyanúgy. A vágyakat
elsôsorban kielégülésük vagy kielégületlenségük
eredményeképp kíséri kellemes vagy kellemetlen
érzés, az érzelmek viszont már önmagukban
kellemes vagy kellemetlen érzések. A fenti sztoikus listán
tehát az elsô és az utolsó fogalom, vagyis a
,,fájdalom" és a ,,gyönyör" nem ugyanazon a szinten
helyezkedik el, mint a harmadik, a ,,vágyakozás". A fájdalom
és a gyönyör a vágyakozás predikátuma,
mint ahogy predikátuma - csakhogy más típusú
predikátuma - az érzelmeknek is, mely fogalom viszont a felsorolásban
nem szerepel. Szerepel viszont a számtalan konkrét érzelem
közül egy, a ,,félelem", melynek esetei közé
ugyanakkor olyan érzelmek is bekerültek, amelyek nem is a félelem
válfajai (pl. szégyenkezés, zavarodottság).
A továbbiakban megpróbálom tehát szétválasztani
és külön tárgyalni az
érzelmekkel és
a vágyakkal szembeni közömbösségrôl
szóló sztoikus okfejtéseket. Ez nem mindig fog maradéktalanul
sikerülni, de talán érdemes megkísérelni.
Más az, amikor saját indulataink tartanak hatalmukban, mint
amikor a
külsô dolgok iránti vágyunk, s e kettô
a sztoicizmuson belül is elválik egymástól.[14]
3
Elôször az érzelmektôl való mentesség
kérdését vizsgálom. Vajon a sztoikusok valóban
minden érzelem maradéktalan kiirtását javasolták-e,
avagy árnyaltabban fogalmaztak a tekintetben, hogy mely érzelmek
milyen mértékû megfékezését vagy
felszámolását írják elô, s ezt
mennyiben és hogyan látják elérhetônek?
A teljesség és a szisztematikus elrendezés igénye
nélkül mutatok be egy-két típusváltozatot.
1) Elsôként a korábbi Seneca-idézethez nyúlok
vissza, mely szerint az apatheia fogalmának autentikus értelme
nem általában az érzelmektôl mentesség,
hanem csak a szenvedésektôl mentesség. Tehát
a sztoikus bölcsnek lehetnek érzései, csak ,,minden
rossz okozta szenvedést" utasít el magától.
De ezekkel szemben sem teljesen immunis. ,,Ez a különbség
köztünk és Sztilbónék [Sztilpón]
között - folytatja Seneca -: a mi bölcsünk legyôz
minden kényelmetlenséget, de megérzi; az övék
viszont még csak nem is érzi."[15]
Vagyis a sztoikus bölcs még a szenvedések és
kényelmetlenségek tekintetében sem érzéketlen:
érzi ôket, de fölébük kerekedik. (Más
értelmezések szerint viszont meg sem érzi ôket,
mivel csak az szenvedhet, aki bölcsesség híján
való.[16]
S maga Seneca is ezt az álláspontot képviseli A bölcs
állhatatossága elején,[17]
ahol a tökéletes bölcset mutatja be, akinek mintaképe
ott ugyanaz a Sztilpón, akit a köznapi bölcsességre
tanító Erkölcsi levelekben a sztoikus eszménnyel
szembeállított.)
A szenvedésmentesség kritériuma alapján
elvethetô az emóciók korábban felsorolt négy
fajtája. Az elsô három nyilvánvalóan
kellemetlen érzés, ami különösképpen
plasztikussá válik, ha felidézzük megnevezett
aleseteiket is: fájdalom: részvét, irigykedés,
vetélkedô irigykedés, féltékenység,
bánat, nyugtalanság, tépelôdés, aggodalom,
levertség; félelem:
rettegés, habozás, szégyenkezés,
rémület, zavarodottság, szorongás;
vágyakozás:
hiányérzet, gyûlölet, versengés, düh,
szerelem, harag, indulat. A negyediket, a
gyönyört már
nem kézenfekvô közvetlenül - nem pedig utóhatásai
miatt - szenvedésnek vagy kellemetlen érzésnek tekinteni,
de a sztoikusok értelmezésében ennek is nyilvánvaló
a negatív érzelmi színezete, amennyiben a lélek
olyan felajzottságának tekintették, amit valamilyen
heveny jó jelenlétére vonatkozó vélekedés
vált ki.[18]
2) Az elôbbi kritérium alapján nyilvánvalóan
el kell kerülni a megbánás érzését
is, hiszen az is szenvedést okoz.Ezt az érzelmet egy másik
sztoikus kritérium, a
koherencia kritériuma is elfogadhatatlanná
teszi.
Diogenész Laertiosz szerint Zénón mondta ki elsôként,
hogy ,,a cél: a természettel összhangban élni
- ez pedig az erényhez szabott életet jelenti, hiszen a természet
ilyen irányba vezet minket." Hasonló nézetet vallott
Kleanthész, Poszeidóniosz, Hekatón és Khrüszipposz
is. ,,Ezért a legfôbb célunk az, hogy a természettel,
azaz mind a sajátunkkal, mind a mindenségével összhangban
éljünk"[19].
,,Az erény: harmonikus állapot, amely önmaga miatt érdemes
a választásra, nem pedig valamiféle félelem,
remény vagy külsô tényezô miatt. Ôbenne
rejlik a boldogság, mivel az erény a léleknek az az
állapota, amely az élet egészét harmonikussá
teszi."[20]
Paul Barth szerint az a zénóni elv, hogy önmagunkkal
harmóniában kell élnünk, mivel azok, akik önmagukkal
ellentmondásban élnek, boldogtalanok, a cselekvés
következetességére
és
egyöntetûségére
helyezi a hangsúlyt, s ez a sztoa különbözô
iskoláiban mindvégig meghatározó jelentôségû
maradt. Panaitiosz, Cicero, Seneca, Epiktétosz, Marcus Aurelius
nem gyôzték hangsúlyozni az állhatatosság,
az önmagunkkal azonosnak maradás, az egyetlen szerephez való
kötôdés, a lélek önmagával való
egyetértése, a lélek belsô ellentmondásmentessége,
az egyazon cél által vezéreltség elsôrendû
fontosságát. S itt jutunk el a megbánáshoz:
,,A következetesség nagyrabecsülésével függ
össze továbbá az is, hogy a megbánást
nem annak pozitíve (azaz ténylegesen) meglévô
tulajdonsága, tehát a jóhoz való visszatérésre
késztetés, hanem intellektuális oldala alapján,
nevezetesen egy, a múltban történt eltévelyedés
olyan jeleként értékelték, amely a jövôre
nézvést megtiltja, hogy hosszabb ideig megmaradjunk eltévelyedéseinknél.
,A bölcs sohasem bánja meg cselekedeteit, sohasem próbál
másítani azon, amit tett, sohasem változtatja meg
elhatározását' - mondja Seneca. Minekutána
pedig - föntebb már láttuk - a sztoikusok szemében
nincs szégyenletesebb dolog, mint ,önmagunkkal ellentmondásban
lenni', úgy hát maga a megbánás is fölöttébb
szégyenletes: lévén önmagunktól való
intellektuális különbözôség."[21]
3) Az érzelmek megkülönböztetésének
harmadik sztoikus kritériuma az indulati erô. Ennek értelmében
nem általában az ösztönöket vagy érzelmeket,
hanem elszabadulásukat, az indulatokat kell megfékezni. Paul
Barth is ebben az értelemben mutatja be az apatheia fogalmát:
,,Az indulat ... méltatlan az erkölcsös emberhez, meg
kell tehát szüntetnünk magunkban, s a teljes ,apatheiát',
azaz egy felindulásoktól és izgalmaktól mentes
állapotot kell lelkünkben megteremtenünk. Az apatheia
persze korántsem valaminô ,szoborszerû érzéketlenséget'
jelent, hiszen a bölcsnek magának is vannak - igaz, erôteljesen
mérsékelt - ösztönei, hanem csak az emóciók
vezérlô lélekrésznek való alárendelését.
Ez ugyanis ellenkezô esetben komoly kárt szenvedhet (éppen)
az indulatok miatt, s csak az erény révén töltheti
be természetes rendeltetését."[22]
Khrüszipposz ,,Az emóciókról"-ban hangsúlyosan
ezt az álláspontot képviseli. Sehol sem utasítja
el általában az ösztönök, a vágyak
vagy az érzelmek átélését és
érvényesülését. Az ,,ösztönök
sajátos és természetes egyensúlyával"
semmi baja, sôt szerinte ez a kívánatos állapot.
A problémát az egyensúly megbomlása jelenti:
a túlzott mértékû ösztön, az ösztön
túlburjánzása, az emóciók buja láza,
a szenvedély fékezhetetlensége, a heves indulatok,
a zabolátlan érzelmek és vágyak, a túltengô
vágy.[23]
Példái végig nagyon heves érzelmekre vagy egyenesen
indulatkitörésekre vonatkoznak: arra, amikor valakinek ,,a
szerelem elcsavarta az eszét", vagy amikor ,,gyönyör hatására
[...] extázisba kerülünk, magunkon kívül vagyunk",
vagy amikor éppen ,,a zárat harapjuk és az ajtót
verjük, ha nem nyílik ki gyorsan."[24]
Az ,,emóció" nála nem egyszerûen ,,érzelmet"
jelent, hanem csak a fékeveszett érzelmeket (és az
ilyen ösztönöket és vágyakat), illetve a léleknek
ezek hatására kialakuló állapotát.
Ugyanakkor Khrüszipposz számára nem pusztán
az emóciók hevessége okoz problémát,
hanem az is, hogy hatásukra nem hallgatunk többé az
értelem szavára. Ennek különbözô fokozatait
sorolja fel: a skála az érzelmek által némiképp
megzavart ítélôképességtôl, az
értelem szavának korlátozott figyelembevételén
át az értelmes gondolkodás képességének
és az értelmi kontrollnak a teljes elvesztéséig
ível. Vagyis az emóciónak az is meghatározó
ismérve, hogy megzavarja az értelem megfelelô mûködését
vagy irányító erejét. Tehát nem minden
heves érzelmünk eleve ,,emóció", hanem csak az,
amelyik megzavarja az értelem ítéleteteit vagy elôírásainak
követését. Ez átvezet a következô
témánkhoz.
4) Az érzelmek közti sztoikus különbségtételben
valószínûleg az értelem által vezéreltség
kritériuma
a legfontosabb.
Az antik etikának végig meghatározó eleme
volt az
etikai intellektualizmus, vagyis az a tanítás, hogy
az erkölcsös cselekedetek az értelem által vezérelt
cselekedetek. E felfogásnak különbözô típusú
és erôsségû változatai voltak. Úgy
tartják, hogy Szókratész képviselte a legerôsebb
változatot: a helyes puszta ismerete szükségképpen
elvezet a helyes cselekvéshez. Platónnál már
nem ilyen egyszerû a helyzet, hiszen szerinte az értelemnek
az indulatok segítségére van szüksége
ahhoz, hogy érvényesíthesse akaratát a vágyak
felett. Arisztotelész pedig klasszikus leírását
nyújtotta az akráziának
avagy akaratgyengeségnek,
amikor valamit úgy teszünk meg, hogy tudjuk, nem szabad megtennünk.
A sztoikus álláspontnak is alapvetô ismérve
az etikai intellektualizmus: nem létezik olyan sztoikus felfogás,
amely ne állította volna, hogy kizárólag az
értelem vezérletével érhetjük el jólléti
és erkölcsi céljainkat. Az érzelmekkel szemben
is ennek alapján foglaltak állást. A korábban
említett emóciókat markánsan intellektualista
kritérium alapján utasították el: ,,A fájdalom
a léleknek az
értelemtôl nem befolyásolt összehúzódása.
[...] A félelem az az érzés, amikor megsejtünk
valami rosszat. [...] A vágyakozás az értelmet nélkülözô
törekvés [...]. A gyönyör: a léleknek értelemtôl
nem befolyásolt felajzottsága valami iránt, ami érdemesnek
tûnik a választásra."[25]
E definíciók megerôsítik azt, amit Khrüszipposznál
láttunk, hogy az ,,emóció" nem általában
érzelmet, hanem eleve rossz (hibás, eltorzult, kisiklott)
érzelmet jelöl. S valóban, az emóciókkal
szembeállítják a ,,jó érzelmeket" -
a négy említett emóció közül háromnak
a megint csak intellektualisztikus kritériumok alapján azonosított,
pozitív megfelelôjét: ,,Három jó fajtája
van az érzelmeknek - mondják -, mégpedig az öröm,
az óvatosság és az akarás. Az örömöt
a gyönyörrel ellentétesnek tartják, mivel a léleknek
értelemtôl
befolyásolt felajzottsága. Az óvatosságot meg
a félelemmel tartják ellentétesnek, mert bizonyos
dolgoknak az értelemtôl befolyásolt elkerülése.
A bölcs ugyanis nem fél - de óvatos. Az akarás
pedig, amely értelemtôl befolyásolt törekvés,
a vágyakozással ellentétes."[26]
A negyedik emóciónak, a fájdalomnak nincs pozitív
ellenpárja, mivel ennek nem lehet értelemtôl vezérelt
megfelelôje.[27]
,,Az emóciókhoz hasonlóan a jó érzelmek
is további alfajokra oszlanak. Az akarás fajtái a
jóakarat, barátságosság, tisztelet, szeretet.
Az óvatosság fajtái a tartózkodás és
félénkség. Az öröm fajtái: a gyönyörködés,
a vidámság és a jó kedély."[28]
4
Ezután merül fel a sztoikus etika központi kérdése,
hogyan
történik az értelem uralmának érvényesítése
az érzelmek felett, vagy általánosabban: hogyan történik
az érzelmek szabályozása? Bár a sztoikusok
az érzelmek értelmi ellenôrzését tekintik
a legfontosabbnak, gyakran ajánlanak másféle módszereket
is.
Érzelmeink tudatos alakításával az a probléma,
hogy rájuk irányuló szándékaink közvetlenül
nem hívhatják életre vagy szüntethetik meg ôket.
Pusztán attól, hogy azt szeretném, ne féljek
vagy ne viszolyogjak valamitôl, félelmem vagy viszolygásom
nem fog megszûnni. További módszerekhez kell folyamodnunk,
ha ellenôrzésünk alá akarjuk vonni ôket.
Az érzelemszabályozás négy módszerére
vélek tanácsokat vagy elôírásokat felfedezni
a különféle sztoikus szövegekben: 1) direkttechnikák
használata(egyenesen
a kívánt erdményhez vezetô fogások);
2)
kumulatív technikák alkalmazása (tartós
begyakorlás, tréning, szoktatás, terápia);
3) az
akaraterô érvényesítése (önuralom);
4) az ítéletalkotás révén történô
érzelemszabályozás. E négyféle eljárásmód
határai elmosódnak, a konkrét esetekben pedig gyakran
kombinálódnak. S mindegyik csak többé-kevésbé
behatárolt körben alkalmazható. Az alábbiakban
ilyen árnyalatokra nem lesz módom kitérni.
1a) A technikák legegyszerûbbike a ráhagyás
vagy kifárasztás. Barth írja: ,,maga az
idô
is
csillapítólag hat az érzelem hevességére.
A mai lélektannak [a könyv elsô megjelenésének
idôpontja 1902] már biztos tudomása van arról,
hogy az érzelem intenzitása meghatározott görbe
szerint változik, s a csúcspontot csakhamar fokozatos csökkenés
követi. Ezt a jelenséget - mint a hétköznapi életbôl
nyert tapasztalatot - a sztoa is sûrûn hangoztatta, minekutána
az a szenvedélyek erkölcsi kezelésében is igen
nagy jelentôséggel bírt. ,Legjobb gyógyszer
a haragra az idô' - mondta Seneca."[29]
Khrüszipposz is erre a mechanizmusra utal a maga módján,
amikor azt írja, hogy a fájdalom enyhülése nem
úgy történik, hogy a fájdalmat kiváltó
vélekedés megváltozik, hanem úgy, hogy noha
,,változatlan marad az a véleményünk, hogy ez
meg ez a dolog, ami éppen jelen van, rossz; ám ha ez a vélemény
hosszabban idôz a lélekben, úgy a pneuma [világlélek]
összerándulása is, meg úgy vélem, az összerándulásra
irányuló vágy is alábbhagy. [...] Hiszen az
is így megy végbe, midôn a sírók elcsöndesülnek
[...] A fájdalommal hasonló a helyzet: úgy látszik,
némelyek mintegy eltelvén vele, megnyugszanak".[30]
1b) Egy másik technika az egyik érzelem megfékezése
egy másikkal. Barth ritka sztoikus kitételeknek tekinti azokat,
amelyek ,,az indulatot indulat által
vélik leküzdhetni".
A korai újkori természettudományok hatása alá
kerülô lélekelméletekben kapott hangsúlyt
ez a módszer, például Spinozánál és
Hume-nál. A sztoikusoknál viszont joggal alárendelt
szerepû, hiszen felfogásukban az egyes érzelmeket nem
más érzelmeknek, hanem az értelemnek kell alárendelni.
Elvétve azért náluk is megtalálható:
,,Cicero azonban sztoikus véleményként közli:
,(a vágytól elragadtakat) imígyen kell néha
más törekvésekre, izgalmakra, gondokra és üzelmekre
eltérítenünk'. Epiktétosz pedig azt kérdezi:
,ugyan ki tudna egy adott hajlamot egy másik ösztönnél
inkább legyôzni?' "[31]
1c) Egy harmadik fogás a nem kívánt érzelmet
kiváltó képzet elemekre bontása. A képzet
egyes részei külön-külön szemlélve nem
ugyanazt a hatást váltják ki belôlünk,
mint a képzet egésze. Barth így ír errôl:
,,a képzetek analízise csökkenti azok érzelmi
színezetét. [...] Marcus Aurelius például melegen
ajánlja, hogy minden hevesebb emóciót keltô
(azaz ránk nézve veszélyes) tevékenységi
formát - nevezetesen az éneket, táncot vagy a birkózást
- elemeire, tehát különálló hangokra, illetve
mozdulatokra bontva vizsgáljuk meg, hogy ,az elemzés során
megvethessük majd ezeket', s egyáltalán: ,mindazzal
szemben, ami számunkra jelentéktelen kell, hogy legyen, közömbössé
válhassunk azáltal, hogy nem egészében, hanem
részenként szemléljük.' "[32]
1d) Hasonló hatású, de ellentétes irányú
eljárás a tágabb kontextusba helyezés. Másként
érzékeljük és értékeljük ugyanazt
az eseményt vagy dolgot, ha más események és
dolgok tágabb kontextusában szemléljük. Viszonylagossá
válnak, s emotív erejük csökken. Ha például
egyik nap kétségbe esünk amiatt, hogy 6000 forintra
büntettek meg gyorshajtásért, másnap már
nem is érezzük ezt oly kétségbeejtônek,
miután egy másik gyorshajtásért elvették
a jogosítványunkat és az autónk is darabokra
tört. Egy ilyen lehetôséget szem elôtt tartva akár
megkönnyebbüléssel is fogadhattuk volna az elôzô
napi bírságot, mondván, ezt megúsztuk. A tágabb
kontextus sokféle lehet. Egyik példája Epiktétosz
következô gondolata: ,,A halál, a számûzetés
és minden a világon, ami irtózatosnak látszik,
mindennap szemed elôtt lebegjen! Leginkább azonban a halál.
Sohasem fogsz akkor közönséges dolgokra gondolni, és
nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire."[33]
1e) Az elôbbi kettôhöz hasonlóak azok az eljárások,
amelyekkel érzelmeinket úgy szabályozzuk, hogy figyelmünket
valamely, a kívánt lelkiállapotot megbízhatóan
kiváltó részletre vagy tulajdonságra irányítjuk.
Klasszikus példa erre Ovidius tanácsa azoknak, akik ki akarnak
ábrándulni szerelmükbôl: ,,Vésd az eszedbe,
de jól, hogy a testén mennyi a csúfság / azt
lessék szemeid, azt, ami benne hiba."[34]
1f) Az elôbbi három, egymással rokon mûvelet
a következô volt: elemekre bontás, kontextusba helyezés,
fokuszálás. Mindehhez természetes kiegészítésként
kínálkozik ez utóbbi ellentéte, a defokuszálás.
Kérdéses, hogy az elôbbi háromhoz hasonlóan
végrehajtható-e szándékosan: tudatosan ráirányítani
valamire a figyelmünket egyszerûbb, mint elterelni valamirôl.
A defokuszálást ugyanakkor segítheti, ha fokuszálással
kötjük össze, mint például Epiktétosz
teszi: ,,Minden dolgot kétfelôl lehet megfogni: ha az egyik
oldalról fogod meg, elbírsz vele, ha a másikról,
nem bírsz vele. Ha testvéred igazságtalan hozzád,
ne arról az oldalról fogd meg, hogy igazságtalan;
mert ha errôl az oldalról fogod meg a dolgot, nem bírsz
vele. Inkább arról az oldalról fogd meg, hogy a testvéred,
és veled együtt nevelkedett; ha így nyúlsz hozzá,
elbírható."[35]
2) A középsô és az újsztoa képviselôi
által javasolt tréningek és
gyakorlatok száma
végtelen. Sem típusuk, sem mûködôképességük
szerint nem próbálom csoportosítani ôket, csak
néhány példát idézek Senecától:
,,Naponta szerezz valamicske erôsítést a szegénység
ellen, a halál ellen, meg a különféle nyavalyák
ellen, s mikor sok mindenen átszaladsz, egyet szemelj ki, és
aznap emészd meg."[36]
,,Zárkózz önmagadba, ahányszor csak teheted."[37]
,,Kövessétek azt az ép és üdvös életformát,
hogy csak annyira ápolgassátok testeteket, amennyire a jó
egészség igényli. Keményebben kell bánni
vele, hogy kifogástalanul engedelmeskedjék a léleknek."[38]
Ugyanakkor, nagy testedzésekbe ne fogj, csak könnyû és
rövid gyakorlatokat végezz: ,,Bármit választasz,
gyorsan térj meg a testtôl a lélekhez: ezt kell edzeni
éjjel-nappal, táplálása csak mérsékelt
erôfeszítésbe kerül. Ezt az edzést nem
akasztja meg sem a fagy, sem a hôség, még az öregség
sem: azzal a jóval törôdj, amely a korosodással
egyre jobbá lesz."[39]
,,A szent viadalokon nagyon sokan gyôztek már úgy,
hogy makacs kitartásukkal fárasztották ki ellenfeleik
karját; s vedd úgy: a bölcs ebbôl a fajtából
való, azokéból, akik hosszadalmas és kitartó
gyakorlás révén olyan erôre tettek szert, hogy
minden ellenséges erôt képesek elviselni és
kifárasztani."[40]
3) A közvetlen akarati irányítás vagy önfegyelem
igénye is felmerül, mint például Epiktétosz
következô elôírásában: ,,Fojtsd el
ellenszenvedet mindazokkal a dolgokkal szemben, melyek nincsenek hatalmunkban,
és vidd át az olyan dolgokra, amelyek hatalmunkban vannak".[41]
Seneca a lelkierô maximumát tanúsító
bölcs, Sztilpón szájába a következô
szavakat adja: ,, ,Nincs okod kételkedni abban, hogy az ember, noha
embernek született, túlemelkedhet az emberi dolgokon; hogy
a fájdalmakat, a veszteségeket, a sérelmeket, a sebeket,
a körülötte tomboló vad szenvedélyeket nyugodtan
szemlélheti; hogy a megpróbáltatásokat békésen,
a sikereket higgadtan viselheti, az elôbbiek elôl meg nem hátrálva,
az utóbbiakban nem bizakodva; hogy ellentétes helyzetekben
maradhat egy és ugyanaz, és vélekedhet úgy,
hogy önmagán kívül semmi sem az övé,
és önmagából is csak az a rész, ami nemesebb.
Íme itt vagyok én, hogy tanúbizonyságot tegyek
nektek errôl.' "[42]
Efféle teljesítményekre azonban a legtöbb
ember nem képes. Seneca sem mondja, hogy mindenkinek erre kell törekednie,
hanem csak azt, hogy egyáltalán elôfordulhat ilyen.
Korábban viszont már jeleztem, hogy érzelmeink átélése
eleve nem állhat szándékos irányításunk
alatt. Leghétköznapibb érzelmeinké sem, mint
például a valami iránt érzett csodálat,
szeretet vagy szánalom. Mint Susan James írja, ,,ezen állapotok
egyike sincs az akarat közvetlen irányítása alatt.
Egyszerûen nem tudom akarni, hogy csodáljam az udvariasságodat,
ahogyan azt sem akarhatom, hogy szeresselek."[43]
Szándékunkban csak valaminek a megtétele állhat,
s az érzelmek nem cselekedetek. Tipikusan az akaraterô vagy
az önuralom
sem érzelmekre, hanem cselekedetekre irányul:
ne fussunk el, ha félünk; ne dühöngjünk, ha
dühösek vagyunk; kínzások hatására
se valljunk. A magatartásunkat szabályozzuk, nem az érzelmeinket.
Érzelmeinket továbbra is átéljük, erôfeszítésünk
pedig arra irányul, hogy ne átélt érzelmeink
irányítsák cselekedeteinket. Ennek tartós gyakorlása
olykor elvezethet maguknak az érzelmeknek az átalakulásához
is, de ezt már nem a közvetlen szándék idézi
elô, hanem cselekedeteink és hatásaik.
Az akaraterô és az önuralom tárgyai lehetnek
az
érzelmek kimutatásának bizonyos fajtái. Gyakran
módunkban áll, hogy átélt érzelmeinknek
ne adjuk tanújelét. Az érzelemnyilvánítás
akaratlagos féken tartása pedig visszahathat a kiváltó
érzelemre. Sôt, Gilbert Ryle és Rom Harré egyenesen
azt állítja, hogy az érzelmek nem tisztán bensô
átélések, amelyeknek megnyilvánulásai
csak külsô kifejezôdésük volna. Szerintük
megfelelô kinyilvánítás nélkül maga
az érzelem sem létezik; az érzelem kifejezôdésében
konstituálódik.[44]
Sokszor magunk is e megnyilvánulások alapján ismerjük
fel saját érzelmi állapotainkat, s egy érzelem
minden tipikus megnyilvánulásának elmaradása
nem egyszerûen jelzi az érzelem megszûnését,
hanem egybeesik vele. Ha valaki oly mértékben úrrá
lett dühkitörésén, hogy arckifejezése, hanghordozása
és minden gesztusa ôszinte és maradéktalan derût
és megelégedést sugároz, akkor nem egyszerûen
uralkodik dühén vagy elleplezi, hanem már nem dühös.
Az érzelemmegnyilvánulás feletti uralom ilyenkor egybeesik
az érzelem feletti uralommal.
4a) Az érzelmek értelmi szabályozásának
lehetséges módjait vizsgálva induljunk ki a sztoikus
ismeretelmélet Steiger Kornél által nyújtott
összefoglalásából:
,,Az élôlénynek - mondja Zénón -
nem a gyönyör és a fájdalom, hanem az önelsajátítás
(oikeiószisz) az elsôdleges élménye. Az önelsajátítás:
annak állandó tudása, hogy a gondolataimat én
gondolom, a tetteimet én teszem. A szuverenitásnak ezt az
alapélményét a megismerés során a léleknek
egy másik mozzanata: az asszenzió
(szünkatatheszisz)
kíséri.
Az asszenzió az az episztemológiai tettünk, amellyel
a lelkünkben kialakult képzet [phantaszia] sorsáról
döntünk: hitelt adunk neki, megvonjuk tôle a hitelt, vagy
fölfüggesztjük az ítéletet. Igaz ismeretre
akkor tehetünk szert, ha egy komprehenzív képzetet [phantaszia
kataléptiké: az a képzet, amely világosságánál
fogva megragadja a lelket] asszenzióval illetünk. Logikailag
és természetünknél fogva egyaránt szükségszerû,
hogy a komprehenzív képzetet illessük asszenzióval,
ám ezt a helyes eljárást csak az képes alkalmazni,
aki lelkébôl a zavaró tényezôket: az emóciókat
filozófiai gyakorlás útján kiiktatta."[45]
Az intellektuális jóváhagyásnak elvileg
- vagyis nem szigorúan a sztoikus elképzelést követve
- két különbözô fajtájú tárgya
jöhet szóba az érzelmek osztályozása kapcsán.
Jóváhagyhatunk vagy elutasíthatunk valamely érzelmet,
de jóváhagyás tárgya lehet valamilyen képzet
is, amely meghatározott érzelmeket váltana ki belôlünk.
Kezdjük az elsôvel. A saját érzelmeinkhez való
viszony tudatos alakítása jól ismert és gyakran
alkalmazott eljárás, s valóban érzelemszabályozó
ereje van. Gyakran elôfordul, hogy miután valamilyen érzelem
- például félelem, irigység vagy düh -
hatása alá kerülünk, úgy ítéljük,
hogy általában vagy az adott helyzetben méltatlan
hozzánk az ilyen érzelmek átélése. Ezzel
az elutasító ítélettel távolságot
teremtünk magunkban saját érzelmünkkel szemben,
s megakadályozzuk, hogy vele azonosulva teljesen átadjuk
magunkat neki. (S ha például önreflexiónk nyomán
elszégyelljük magunkat a kérdéses érzelem
fellépése miatt, akkor az egyik érzelemnek egy másikkal
való visszafogásának korábban már említett
mechanizmusa érvényesül az értelem irányítása
alatt s annak szolgálatában.) Ugyanennek természetesen
az ellenkezôjére is képesek vagyunk, vagyis bizonyos
érzelmeink helyénvaló vagy jogos voltát tudatosítva
belelovalhatjuk magunkat a kérdéses érzelembe, felfokozva
erejét.
A másik eset az, amikor az érzelmet kiváltó
képzet
tudatos átalakításával módosítjuk
érzelmeinket. A releváns képzetek ez esetben az érzelmeink
tárgyára, illetve saját helyzetünkre vonatkozó
tényítéletek
és értékítéletek. E módszernek
van egy hiteles és egy fonák alkalmazása. A hiteles
út az, amikor valamely érzelemtôl úgy szabadulunk
meg, hogy tárgyát jobban megismerve belátjuk, nem
indokolt a kérdéses érzelemmel válaszolni rá.
Ha belátjuk, hogy egy esemény számunkra való
veszélyességét eltúloztuk, ezzel a hozzá
kapcsolódó félelmünk is csökken; ha felismerjük,
hogy saját teljesítményünket túlbecsültük,
ez büszkeségünket vagy gôgünket mérsékli.
Ebbôl az is következik, hogy a helyes ítéleten
alapuló, annak megfelelô érzelmek adekvátak.
A reális veszély felismerésén alapuló
félelem indokolt, a jelentôs teljesítmény miatt
érzett büszkeség jogos, a tényleges embertelenség
vagy igazságtalanság miatti felháborodás helyénvaló.
E megközelítés talán párhuzamba állítható
az emóciók és a jó érzelmek korábban
említett megkülönböztetésével - azzal
a további megszorítással, hogy a sztoikus lista szerint
sok érzelem eleve csak inadekvát lehet, mivel nincs olyan
tárgy vagy tulajdonság, amely joggal kiválthatná
belôlünk.
E metódus jóhiszemû és fonák alkalmazásának
határán mozog az
irányított tapasztalatszerzés
és a
fokuszálás. E módszerek hitelességét
az adja, hogy az érzelmeket tárgyuk ténylegesen meglévô
tulajdonságaitól teszik függôvé. A fonák
alkalmazás lehetôsége abból a jellegzetességükbôl
fakad, hogy eleve olyan tulajdonságok kiválasztására
irányulnak, amelyek a preferált érzelmi reakciót
keltik bennünk. Az irányítás mikéntjén
múlik, hogy ettôl hitelét veszti-e az eljárás
vagy sem. Akár hiteles is lehet Seneca azon tanácsa, hogy
önként próbáljuk ki és gyakoroljuk a szegénységet,
s meglátjuk, nem olyan borzasztó, hogy félni kellene
tôle;[46]
vagy, hogyha valaki elveszít valamit, figyelmét megmaradt
javaira irányítsa, hogy felismerje további örömszerzô
tulajdonságaikat.[47]
Az eljárás akkor veszti hitelét, ha a kívánt
hatás elôidézése céljából
teljesen önkényes, torz vagy irreleváns leírást
nyújt az érzelem tárgyáról. Ilyennek
látom Epiktétosz következô tanácsát:
,,Ne feledd, hogy mindenrôl, ami gyönyörködtet, ami
hasznos számodra, és amit szeretsz, a legjelentéktelenebb
dolgoknál kezdve megmondd: miféle. Ha szeretsz egy tálat,
mondd azt, hogy tálat szeretsz. Így ha eltörik is, nem
fogsz háborogni. Ha gyermekedet vagy feleségedet szereted,
mondd azt, hogy csak egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz
háborogni."[48]
A fonák alkalmazás további példáit
is felfedezni vélem Epiktétosznál. Néha mintha
azt mondaná, egyszerûen csak ejtsük a kellemetlen érzelmekkel
járó képzeteket, s helyettesítsük olyanokkal,
amelyeket nyugodt lelkiállapot kísér. ,,Nem a tények
zavarják az embereket, hanem a tényekrôl alkotott vélemények."[49]
Nincs más dolgunk tehát, mint megszabadulni a zavaró
véleményektôl. Mi sem egyszerûbb: ,,Minden kellemetlen
képzet felmerülésekor nyomban jegyezd meg: ,Te csak
képzet vagy, és egyáltalán nem az, aminek látszol.'
"[50]
Tehát mindig csak olyan képzeteknek adjunk hitelt, amelyek
kellemes érzéseket váltanak ki belôlünk.
De ha tudatosan ehhez a szabályhoz tartjuk magunkat, akkor nem gondolhatjuk
komolyan, hogy az így magunkévá tett képzet
megfelel a valóságnak. Ha viszont tudjuk, hogy nem felel
meg a valóságnak, akkor nem válthatja ki belôlünk
a kívánt érzelmet. Seneca, aki általában
körültekintôbben jár el, olykor maga is megindul
ezen a lejtôn: ,,Így hát vizsgáld meg a reményt
és a félelmet, és valahányszor minden bizonytalanná
válik, járj a magad kedvében: azt hidd el, amit jobban
akarsz. Ha több meggondolás hajt a félelemre, akkor
is csak inkább a remény oldalára hajolj."[51]
Jon Elster ,,Pascal fogadása" példáján mutatja
be az efféle próbálkozások logikai szerkezetét,
szükségképpen paradox jellegét. Pascal a
Gondolatok
233.
cikkelyében azt írja, hogy Istennek sem létezését,
sem természetét nem ismerhetjük meg. Döntést
kell hoznunk Isten létét illetôen, de az ész
ebben nem dönthet. Fej vagy írás alapon kell döntenünk,
de melyikre fogadjunk? A fej az, hogy van Isten. Erre kell fogadnunk. Ha
nyerünk, mindent megnyerünk, ha vesztünk, semmit sem veszítünk.
Tehát hinnünk kell Isten létében.[52]
Elster aprólékosan és meggyôzôen bizonyítja,
hogy ez az eljárás eleve kudarcra van ítélve.
Nem alakíthatunk ki magunkban tényleges meggyôzôdést
pusztán annak alapján, hogy tudjuk, jobban járnánk,
ha ez lenne a meggyôzôdésünk.[53]
4b) Az érzelmek kognitív szabályozásának
talán legerôsebb változatát fogalmazza meg Diogenész
Laertiosz, amikor ezt írja a sztoikusokról: ,,Az emóciókat
ôk ítéleteknek tartják, mint errôl Khrüszipposz
az
Emóciókról címû mûvében
beszél. Hiszen például a pénzsóvárság
nem egyéb, mint annak föltételezése, hogy a pénz
szép dolog."[54]
A radikális szókratészi intellektualizmus éled
itt fel, mely szerint attitûdjeink automatikusan egybeesnek ítéleteinkkel.
Csakhogy ebben a gondolatban két eltérô elképzelés
keveredik: az egyik az érzelmek ítéletektôl
függô, a másik az érzelmek
ítéletekkel
azonos jellegének állítása. Gondos megkülönböztetésükre
a késôbbiekben sem fordítottak figyelmet a filozófusok.
Spinoza is hol azt írja, hogy ,,A lélek [...] szenvedélyei
[...] csupán inadekvát képzetektôl függnek"[55],
hol pedig azt, hogy ,,Az indulat, amelyet a lélek szenvedésének
mondunk, csupán zavaros képzet."[56]
A két relációt meg kell különböztetni
egymástól.
Az érzelmek ítéletfüggô jellege kézenfekvô,
s már érintettük. Ha szégyellem, hogy lekéstem
unokaöcsém esküvôjét, szégyenérzetem
attól a vélekedésemtôl függ, hogy lekéstem
az esküvôt. Ha kiderül, hogy tévedtem, szégyenérzetem
szükségképpen megszûnik. Ítéletem
megváltozását nem élheti túl az érzelem.
Hogy valaki milyen érzelmeket él át, részben
azon múlik, milyennek ítéli a helyzetet, amelyben
van. Ha nem tudja, hogy mérgezett pizzát eszik, nem fogja
el a halálfélelem. Ezt az összefüggést még
Hume sem próbálta megkérdôjelezni, noha mindent
megtett annak bizonyítására, hogy a szenvedélyek
nem függnek az értelemtôl, hanem épp fordítva,
,,az ész csak rabszolgája a szenvedélynek, s meg kell
maradjon ennél".[57]
Sôt, az úgynevezett ,,közvetett szenvedélyek"
esetében a szenvedélyek kétszeres ítéletfüggôségét
hangsúlyozta: egyrészt egy tényítélettôl,
másrészt egy értékítélettôl
függenek. Az általa paradigmatikus esetként kezelt büszkeség
példáján szemléltetve: ha büszke vagyok
arra, hogy van egy szép házam, e büszkeség érzése
két ítélet függvénye; egyrészt
azon tényítéleté, hogy a ház az enyém,
másrészt azon értékítéleté,
hogy a ház szép. Ha a két ítélet bármelyikében
megrendül a hitem, szükségképpen megszûnik
büszkeségérzésem is.[58]
Egy érzelemnek valamely ítélettel való
azonosságát kimutatni nehezebb feladat. Hume elméletébôl
Donald Davidson próbál levonni ilyen konklúziót.
A kulcsmozzanat az, hogy maga az érzelem (büszkeség)
is kifejezhetô ítélet formájában. Például
így: ,,Dicséretre méltó vagyok, mivel egy szép
ház tulajdonosa vagyok."[59]
Rom Harré ezt az azonosságot a másik irányból
kívánja megalapozni: ô azt hangsúlyozza, hogy
minden érzelem ítéletet fejez ki. Cselekedeted feletti
felháborodásom azt az ítéletemet fejezi ki,
hogy helytelenítem a cselekedeted. Sôt, Harré azt is
hozzáteszi, hogy az efféle bennük foglalt ítéletek
nélkül érzelmeink nem is lennének érzelmek.
Önmagában az átérzett testi felbolydulás
aspecifikus, s pusztán a hozzá kapcsolódó ítélettôl
válik annyira artikulálttá, hogy valamilyen meghatározott
érzelemnek lehessen tekinteni.[60]
Mindkét argumentum sok megfontolandó elemet tartalmaz, de
ítélet és érzelem
azonosságát,
azt hiszem, nem sikerült kimutatniuk, még a célnak leginkább
megfelelô érzelmek esetében sem.
4c) Az érzelmeknek ítéletekkel történô
azonosítását a sztoicizmuson belül leggyakrabban
Khrüszipposz nevéhez kötik. Az ô sajátos
elképzeléseként s Az emóciókról
írott
mûve alapgondolataként tartják számon azt az
állítást, hogy az emóciók az ítéletek
egyik fajtáját alkotják.[61]
A mû általam ismert töredékében ennek az
elképzelésnek alig láttam nyomát. Leggyakrabban
ezzel szemben épp az a gondolat jelenik meg benne, amely tagadja
az emóciók
bármiféle értelmi irányíthatóságát.
Eszerint az emóciók legsajátabb ismérve, hogy
nem hallgatnak az értelemre, sôt megzavarják és
hatástalanítják, s velük szemben az értelem
tehetetlen.
Nem vizsgálom, miként egyeztethetô ez össze
az eddig bemutatott elképzelésekkel. Fontos viszont, hogy
ezen a ponton valóban megjelenik az érzelmekkiirtásának
gondolata
a sztoicizmusban. Azokkal az érzelmekkel ugyanis, amelyek nem hallgatnak
az értelem szavára, nem tehetünk mást, ki kell
irtanunk ôket. Mint Nancy Sherman írja: ,,a sztoikusok azon
az alapon utasították el az arisztotelészi erényeket,
hogy az érzelmek (pathé) nem olyan lelkiállapotok,
amelyek uralhatók vagy mérsékelhetôk. (Valójában
úgy értelmezik a pathé
terminust, hogy az definíciószerûen
fogyatékos és irracionális állapotokat jelöl.
Ennélfogva a terminusnak jóval szûkebb a köre
annál, ahogyan Arisztotelész használta. [...]) [...]
Az az általános kritika bontakozik ki Khrüszipposz és
Seneca ezen szövegeibôl az arisztoteliánus erényelmélettel
szemben, hogy a mérséklet politikája nem képes
megbízhatóan irányítani és nevelni az
érzelmeket. A jellem érzelmeket kifejezô állapotai
kizökkenhetnek az olyan érzelmektôl, amelyek sem a szokásra,
sem az észre nem fogékonyak. Érvelésük
szerint a kiirtás sokkal radikálisabb megoldására
van szükség. Seneca ezt a legvilágosabban a harag kapcsán
fogalmazta meg, de mondandóját általánosan
értette: ,Az ellenséget már a határon meg kell
állítani.' ,Szabaduljunk meg tôle teljesen, szabaduljunk
meg mindentôl, amit aggódó gonddal kell felügyelni.'
"[62]
5
Több évezredes felismerést fogalmazott újra
Jeremy Bentham a 18-19. század fordulóján, amikor
azt írta, hogy ,,a természet az emberi nemet két szuverén
úr - a fájdalom és az élvezet kormányzata
alá helyezte", s hogy mindannyian arra törekszünk és
arra kell törekednünk, hogy a legtöbb örömben
és a legkevesebb fájdalomban legyen részünk.[63]
Ezt mondta már a kürénéi Arisztipposz is az i.
e. 5-4. században, amikor a jót a legtöbb öröm
elérésével és a fájdalom elkerülésével
azonosította.[64]
Az alapvetô különbség a két álláspont
között abban áll, hogy míg az utilitarista Bentham
szerint az erkölcs azt írja elô, hogy az emberi közösség
legnagyobb összboldogságára törekedjünk, addig
Arisztipposz - mint általában az antik etika - az egyén
saját boldogságának, az
eudaimoniának a maximalizálását
tekintette célnak.
Távolról sem egyértelmû viszont, hogy milyen
stratégia vezet az átélt egyéni örömök
és fájdalmak legnagyobb pozitív egyenlegéhez.
Ideális az lenne, ha az
örömök maximalizálása
és a
fájdalmak minimalizálása együtt lenne
elérhetô, de erre kevés az esély. Az örömök
növekedésével gyakran együtt nônek a fájdalmak
is, s az átélt fájdalmak visszaszorításának
elôfeltétele lehet az örömszerzés mérséklése.
Sokszor választani kell tehát, hogy öröm-maximalizálással
vagy fájdalom-minimalizálással próbáljuk
elérni a kívánatos egyenleget. Más magatartást
igényel az örömszerzésre törekvés,
mint a fájdalom kockázatának kerülése.
Arisztipposz, aki a hedonizmust, vagyis a maximális örömszerzést
tekintette a cselekvés vezérelvének, maga is elismerte,
hogy bizonyos örömöket el kell utasítanunk fájdalmas
következményeik miatt. Tanítványa, Hegésziasz
pedig már a negatív hedonizmust, vagyis a kellemetlen érzések
elkerülését tette etikája központi tanításává.[65]
A sztoikusok radikális megoldási javaslata az volt, hogy
fordítsuk saját ellentétébe a problémát:
ne
törekedjünk élvezetre és ne próbáljuk
elkerülni a fájdalmat, hanem vonjuk ki magunkat mindkettô
hatása alól. Ahogyan már a nézeteiket megelôlegezô
megarai Euklidész tanította: a jó ember erénye
az
apatheia, vagyis a mindenféle jó vagy rossz érzéssel
szembeni közömbösség.[66]
Vágyaink kielégülése örömérzettel,
kielégületlensége
rossz érzéssel jár. Ha kevés esély van
vágyaink elérésére, racionális lehet
inkább vágyaink kiiktatására törekedni.
Itt is felmerül a probléma, hogy ezt távolról
sem olyan egyszerû elérni, de még ha sikerül is,
az eredmény nem az emberi kiteljesedés maximuma. Bernard
Williams a
vágyak konfliktusát vizsgálva jut erre
a következtetésre: ,,[V]an valami a vágyak természetében,
ami megmagyarázza, hogy egy konfliktus lényegét tekintve
miért okoz problémát: a vágyak elég
nyilvánvalóan kielégülésre törnek
és az egymással összeütközô vágyakat
nem lehet egyaránt kielégíteni. Ennek felel meg a
gyakorlati racionalitásnak az az értelme, hogy az az ember
racionális, aki (egyebek közt) a gondolkodás segítségével
elejét veszi vágyai meghiúsulásának.
Ennek az eljárásnak azonban van egy másik oldala is:
nemcsak az a kérdés, hogy miként elégítheti
ki vágyait, de az is, hogy milyen vágyai vannak. Feladhatja
vagy kedvét szegheti annak a vágyának, amelyik más
vágyakkal összekapcsolódva kudarcra vezetne, s a racionális
ember néha ezt teszi. A gyakorlati racionalitásnak ez az
aspektusa túlzó is lehet, mint azokban az erkölcsi felfogásokban,
amelyek némelyikét az antikvitásban is jól
ismerték, ahol a vágyak minimumra csökkentésével
kerülik el a kudarcot; ennek az lehet az eredménye, hogy a
koherens életre törekvô nem felel meg annak az elemibb
követelménynek, hogy egyáltalán legyen valamilyen
élete."[67]
A boldogság vagy eudaimonia elérése tekintetében
elsô látásra valóban elég korlátozott
célt tûz ki a sztoicizmus: az élet teljessége
helyett a kellemetlen külsô beavatkozások kiküszöbölését.
Hajlok arra, hogy
redukált eudaimonizmusnak vagy defenzív
eudaimonizmusnak nevezzem ezt az álláspontot.
Mindazonáltal a sztoikusok nem minden vágy felfüggesztését
javasolták, hanem csak azokét, amelyek megvalósíthatósága
bizonytalan. Azon vágyainkat kell csak feladnunk, amelyek rajtunk
kívül álló, tôlünk független,
általunk
nem befolyásolható célokra irányulnak. Ezek
az úgynevezett ,,külsô", ,,hatalmunkon kívül
álló dolgok". Az emóciók mellett az ilyen vágyak
kiiktatását tartották a sztoikusok a legfontosabbnak.[68]
Barth így rekonstruálja ezt a sztoikus álláspontot:
,,Az erkölcsös embert [...] semmi sem érintheti meg, ami
nem lelki életéhez tartozó, nem saját akaratának
alávetett, hanem hatalmán kívül álló,
következésképpen
idegen tôle. [...] Szabaddá
válhatunk mindenfajta külsô tényezôtôl,
mindössze annyit kell csak tennünk, hogy vágyainkat és
ellenszenvünket arra korlátozzuk, ami tôlünk függ
- s a többit úgy kell tekintenünk, mint ami nem ránk
tartozik. Ugyanarról az igénytelenségrôl van
itt lényegében szó, amelyet a künikoszok (cinikusok)
vallottak, amikor az élvezettôl való elfordulást
hirdették. [...] A bölcs ezért minden hatalmán
kívül álló dolgot csak igen mérsékelt
érdeklôdéssel s mindenek fölött vágyak
nélkül szemlél. A vágy ugyanis lealacsonyítja,
s külsôdleges (azaz tôle idegen) dolgoktól, illetve
ilyesmit birtokló személyektôl teszi függôvé
az egyént, megfosztva ôt szabadságától."[69]
E sztoikus elképzelés lényeges alkotóelemei
a következôk:
a) Minden bizonytalanságunk és boldogtalanságunk
forrása az, ha olyasmire törekszünk, ami nincs hatalmunkban.
Tehát nem szabad ilyen dolgokra törekednünk.
b) Nincsenek hatalmunkban a rajtunk kívül álló,
hozzánk képest külsôdleges, tôlünk
független dolgok és folyamatok (szerencse, hírnév,
vagyon). Nincs teljesen hatalmunkban az sem, ami tôlünk független,
külsô okok hatása alá kerülhet, s amit ennek
eredményeként elveszíthetünk (egészségünk,
testi épségünk, életünk). Minden fizikai
jó külsô jó, még a saját testünk
is.
c) Csak az van hatalmunkban, ami belsô lényegünkhöz
tartozik, ami alá van vetve akaratunknak. Az egyetlen, ami tôlünk
függ, az elme helyes beállítottsága, ami annak
tudásán alapul, hogy mire kell és mire nem szabad
törekednünk.
d) A bölcs tehát csak azt akarja, amit elérhet,
s így mindig eléri azt, amit akar. A külsô tényezôktôl
úgy válhatunk szabaddá, ha vágyainkat és
ellenszenvünket arra korlátozzuk, ami tôlünk függ.
A bölcs minden hatalmán kívül álló
dolgot mérsékelt érdeklôdéssel és
vágyak nélkül szemlél.
6
Epiktétosz erre az imént említett problémára
összpontosította figyelmét a
Kézikönyvecskében:
,,Egyes dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tôlünk
függ a véleményünk, az ösztönös
vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk,
egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tôlünk
függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és
a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hozunk
létre.
Azok a dolgok, amelyek hatalmunkban vannak, természetüknél
fogva szabadok, semmi sem akadályozza, semmi sem köti ôket.
Azoknak a dolgoknak azonban, amelyek nincsenek a hatalmunkban, nincs erejük
önmagukban, másoktól függenek, egy kívülálló
megakadályozhatja vagy elsajátíthatja ôket.
Ne feledd: ha a természetüknél fogva függô
dolgokat függetleneknek tartod, és a más dolgait a magadéinak
tekinted, minduntalan akadályokba ütközöl, bánkódni
és háborogni fogsz, káromolod az isteneket és
az embereket, de ha csak azt tartod a tiednek, ami valóban a tied,
a más tulajdonát pedig a helyzetnek megfelelôen a másénak
tartod, sohasem leszel a kényszer hatalmában, senki sem fog
utadba állni, nem fogsz senkit szidalmazni és vádolni,
és semmit sem kell majd akaratod ellenére végrehajtanod;
senki sem árt neked, és nem lesz ellenséged sem, mert
nem történik veled semmi baj."[70]
Nem teljesen világos és igen problematikus ez a szöveg.
Mi az, hogy vágyunkat és véleményünket
egyedül mi alkotjuk meg? Ez egyikre sem igaz. Vágyainkat nem
szándékosan hozzuk létre, s intencionális átalakításukra
is csak nagyon korlátozott lehetôségünk van. Véleményeink
nagy részét sem mi alkotjuk meg, hanem átvesszük
másoktól vagy a tapasztalat kényszeríti ránk.
De amikor tudatosan alakítjuk véleményünket,
azt sem abban az értelemben tesszük, hogy olyan véleményt
alkotunk, amilyet eleve szándékunkban állt. Epiktétosz
egy olyan elvre látszik építeni, ami sok más
filozófust is megigézett, jóllehet hamis. Az elv szerint
szellemi képességeink leghatásosabban saját
magukra alkalmazhatók. Szent Ágoston az akaratra fogalmazza
meg ezt az elvet: ,,Mert függ-e még valami olyan mértékben
az akarattól, mint maga az akarat?"[71]
Hegel az észre, amely szerinte leginkább azt ismerheti meg,
ami maga is ésszerû, vagyis saját magát. Epiktétosz
pedig a vágyakra és törekvésekre: legbiztosabban
saját vágyainkra és törekvéseinkre vágyhatunk
vagy törekedhetünk.
Az Epiktétosz-féle felosztás valójában
nem a hatalmunkban álló és hatalmunkban nem álló
dolgok, hanem a belsô és külsô javak különbségén
nyugszik. De attól, hogy valami belsô, még nem biztos,
hogy jobban uraljuk, mint a külsôt: könnyebb megszereznem
a szomjat oltó folyadékot, mint szomjúságomat
ivás nélkül megszüntetni. Kézenfekvô
az összehasonlítás Hume következô felosztásával:
a) szellemi javainkat mások nem vehetik el, b) testi kiválóságainkat
mások elvehetik, de hasznát nem vehetik,
c) külsô javainkat mások el is vehetik és
hasznát is vehetik.[72]
De ebbôl sem következik, hogy mivel belsô javainkhoz mások
nem férhetnek hozzá, külsô javainkhoz viszont
gyakran hozzáférhetnek, ezért belsô javaink
teljes mértékben uralmunk alatt állnának, külsô
javaink viszont egyáltalán nem.
S valóban, Epiktétosz konkrét tanácsai
többnyire nem követik saját alaptételét,
vagyis nem a külsô dolgoktól való feltétlen
tartózkodásra szólítanak fel, hanem pusztán
arra biztatnak, hogy racionálisan mérlegeljük, milyen
esélyeink vannak a külsô javak megszerzésére,
mibe kerülnek, s mi a várható hozamuk. S ha e költség-haszon
számítás eredménye pozitív, akár
bele is vághatunk a nem teljesen hatalmunkban álló
dolgok megszerzésére irányuló erôfeszítésbe.
Ezt állítja például a következô
idézet:
,,Minden cselekedetnek vizsgáld meg az elôzményeit
és következményeit, és csak azután kezdj
hozzá. Ha nem így jársz el, eleinte nagy kedvvel fogsz
a dologhoz, mert nem gondoltad meg a következményeit. Késôbb
esetleg, amikor akadályokra bukkansz, szégyenszemre abba
kell hagynod a munkát.
Gyôzni szeretnél Olümpiában? Istenemre mondom,
én is, mert nagyon szép dolog. De vizsgáld meg a feltételeit
és a következményeit, és csak azután fogj
hozzá a felkészüléshez. Fegyelmezetten kell élned,
étrend szerint kell táplálkoznod, tartózkodnod
kell a süteményektôl, elôírás szerint
kell edzened magad a megállapított órában,
akár hôség van, akár hideg. Nem szabad vizet
innod, vagy alkalomadtán bort innod. Egyszóval úgy
kell engedelmeskedned az edzônek, akár az orvosnak. Azután
ki kell állnod a versenyre, megtörténhetik, hogy megrántod
a kezed, kificamítod a bokád, és rengeteg port kell
nyelned. Megeshetik, hogy közben meg is ostoroznak, és a végén
mindennek a tetejébe még le is gyôznek.
Alaposan gondold meg mindezt, és ha még ezután
is van kedved, kezdj hozzá a versenyzéshez."[73]
Az eredeti kiindulópont, a hatalmunkon kívül álló
külsô dolgok teljes elvetése és a hatalmunkban
álló belsô dolgok teljes uralása helyett a konkrét
esetekben tehát Epiktétosz realisztikusabb húrokat
penget, s mindkét oldal túlzásain lazít: a
,,teljes elvetés" és a ,,teljes uralás" helyét
a külsô dolgokra való megfontoltan visszafogott törekvés
és belsô világunknak a lehetôségekhez
képest magas fokú szabályozása foglalja el.
Sokszor azonban még kevesebbrôl van szó: Epiktétosz
gyakran a kisszerû dolgokhoz való ragaszkodás enyhítésére,
a komolytalan véleményektôl való függés
lazítására és a jelentéktelen dolgokon
való bosszankodástól való megszabadulásra
mozgósítja a sztoikus programot. Olyan teljesítmények
elérésére, amihez általában középszerû
önfegyelem is elég. A sztoikus arzenált arra veti be,
hogy a minimumról eljusson az átlagos önuralom szintjére,
hogy felül tudjon emelkedni a kisszerû bosszúságokon
és frusztrációkon. Mintha a sztoikus csúcsok
megcélzása az alacsonyabban fekvô magaslatok elérésének
vagy éppen heroizálásának hátsó
szándékával történne.
Példák:
,,Ha valamihez hozzá akarsz fogni, emlékeztesd magad
rá, hogy milyen az a dolog. Ha fürdeni mégy, vess számot
magadban mindazzal, ami a fürdôben történni szokott:
lefröcskölik, lökdösik, szidják és meglopják
az embert."[74]
,,Ha kiömlik az olajocskád, és ellopják a
maradék borocskádat, arra gondolj, hogy ennyibe kerül
a szenvedélytelen állapot, ennyibe a lelki nyugalom. Semmit
sem adnak ingyen. Ha hiába szólítod a szolgát,
emlékezz rá, hogy talán nem hallotta, vagy ha hallotta
is, úgyse tudja megtenni, amit akarsz. Olyan nagy jelentôséget
mégse tulajdoníts neki, hogy tôle tedd függôvé
lelked nyugalmát."[75]
,,Valakit nálad nagyobb tiszteletben részesítenek
a lakomán, az üdvözlésben vagy azzal, hogy meghívták
a tanácskozásba? Ha ez jó, örülnöd
kell, hogy annak osztályrészül jutott. Ha pedig baj,
ne panaszkodj, hogy téged nem sújtott. De ne feledd: ami
nincs hatalmunkban, abból nem kívánhatod ugyanazt,
mint mások, ha nem teszed meg érte, amit ôk, hogy kiérdemeld."[76]
,,Társaságban ne emlegesd sokszor és mértéktelenül
a saját tetteidet és kalandjaidat: neked kellemes visszaemlékezni
a kiállott veszélyekre, a többieknek viszont nem esik
jól mindig azt hallani, hogy mi minden történt veled."[77]
A sztoikusok abból az összefüggésbôl
indultak ki, hogy a vágy, a kielégülés és
a frusztráció intenzitása többnyire egymással
arányos. Minél jobban vágyunk valamire, annál
jobban élvezzük vágyunk kielégülését,
s annál jobban szenvedünk kielégületlenségétôl.
Javaslatuk az volt, hogy ne akarjuk annyira a kielégülést,
s nem fogunk szenvedni az elmaradásától. A javaslat
hiteles és koherens. Epiktétosz viszont e tekintetben valami
mással próbálkozik: hogyan oldható meg, hogy
vágyunk kielégülését annyira élvezzük,
mintha nagyon vágytunk volna rá, kielégületlensége
esetén viszont ne szenvedjünk, mintha nem is vágytunk
volna rá. Lehet, hogy ezt is el lehet érni, legalább
alkalomadtán. Tulajdonképpen ez lenne az eredeti öröm-maximalizáló
és fájdalom-minimalizáló program ideális
beteljesedése. Csakhogy a sztoikusok épp azért választottak
más programot, mert úgy látták, hogy ez az
út járhatatlan. Megpróbálták ugyan konceptualizálni
ezt a lehetôséget is. Marcus Aurelius Szókratész
példáját idézi: ,,egyformán tudta mellôzni
és élvezni azokat a dolgokat, melyeknek nélkülözésében
az emberek többsége gyengének, élvezésében
mértéktelennek bizonyul."[78]
Ez elég meggyôzôen hangzik, Epiktétosz ilyen
irányú javaslatai viszont nem.
Epiktétosznak ez a ,,ha sikerül, akartam, ha nem sikerül,
nem akartam" stratégiája szükségképpen
abszurditásokhoz vezet. Ezt írja például: ,,Ne
vigy magaddal a jóshoz se vágyat, se ellenszenvet. Ne remegve,
hanem azzal a meggyôzôdéssel lépj be, hogy bármi
történjék is, közömbös rád nézve,
és közelebbrôl nem érdekel."[79]
Önmagában a javasolt attitûd koherens és akceptálható.
Az viszont már nem, hogy valaki ilyen attitûddel jóshoz
menjen. A kettô nem összeegyeztethetô. Vagy nem érdekli,
hogy mit mond a jós, s akkor nem megy jóshoz, vagy elmegy,
de akkor már nem rendelkezhet azzal az attitûddel, hogy nem
érdekli, mit mond, hiszen akkor nincs miért jóshoz
mennie.
Epiktétosz ennél néha realisztikusabb, máskor
viszont a puszta ráolvasással is beéri. A továbbiakban
egyetlen - s nem pusztán rá jellemzô - típushiba
természetét szeretném megvilágítani.
Egyik példája a következô tanács: ,,Ne
kívánd, hogy az események úgy alakuljanak,
ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat
szabd hozzá az események alakulásához, meglátod,
nyugodt lesz életed folyása."[80]
Tekintsünk el az elsô mondat kétértelmûségeitôl,
s fordítsuk figyelmünket a második mondat elsô
felére, ahol Epiktétosz azt tanácsolja, hogy kívánságainkat
szabjuk az eseményekhez. Ez az adaptív preferenciaformálás
esete: vágyaink alkalmazkodnak az elérhetô lehetôségekhez.
Ilyen valóban megtörténhet velünk, mégsem
lehet tanácsolni. A következô pontban fejtem ki, hogy
miért.
7
Vágyaink sokféleképpen lehetnek megvalósíthatatlanok.
Lehet, hogy valami olyanra vágyunk, ami nem fordulhat elô
e világban, például, hogy soha ne menjen le a Nap,
hogy mindenféle technikai segédeszköz nélkül
fölrepülhessünk a legmagasabb hegycsúcsra, vagy hogy
két példányban megszerezzük Picasso A vasaló
nô címû festményét. Lehet, hogy olyan
dologra vágyunk, ami elôfordulhat e világban, de saját
lehetôségeinket meghaladja, például, hogy olyan
palotám legyen, mint Harun-al-Rasidnak, vagy hogy én legyek
a kalapácsvetés olimpiai bajnoka, vagy hogy megszerezzem
Picasso
A vasaló nô címû festményét.
Lehet, hogy olyan dolgokra vágyunk, amelyeket külön-külön
meg tudnánk valósítani, de együtt már
nem, például ha a strandon továbbra is a nyugágyban
szeretnék feküdni, de ugyanakkor el szeretnék menni
egy kóláért is a büfébe. S végül
lehetnek olyan vágyaink, amelyek megvalósulhatnak ugyan,
de nem annak eredményeként, hogy szándékosan
meg akarjuk valósítani ôket. Ez utóbbi állapotok
- Jon Elster találó kifejezésével - lényegüknél
fogva melléktermékek.
Bizonyos lelkiállapotok és tudattartalmak
lényegileg
melléktermékek. Természetüknél fogva nem
érhetôk el úgy, hogy el akarjuk érni ôket.
Nem lehetnek a rájuk irányuló szándék
közvetlen eredményei, legfeljebb szándékos cselekedeteink
nem szándékolt mellékhatásai. Elster leggyakoribb
példái: a természetesség vagy spontaneitás
elérése, az elalvás, valaminek az elfelejtése,
tudatunk valamely állapotának vagy tárgyának
kiküszöbölése, a közömbössé
válás. Ha közvetlenül ilyen állapotok elérésére
irányítjuk akaratunkat, efféle törekvésünk
paradoxonnal terhes és meghiúsítja önmagát.
Az ilyen törekvés ugyanis megerôsíti azt a lelkiállapotot
vagy tudattartalmat, amelynek kiküszöbölésére
irányul. Lássunk néhány példát.
,,Ha arra vágyom, hogy megszabaduljak valamilyen meghatározott
gondolattól vagy minden gondolattól, e vágyam már
önmagában elegendô tárgya fennállásának
biztosításához."[81]
,,Az az intencionális elem, amelyet az a vágy tartalmaz,
hogy valaki közömbös legyen, összeegyeztethetetlen
az intencionalitás hiányával, ami a közömbösség
jellemzôje."[82]
Az elalvásra való tudatos törekvés azért
önellentmondásos és eleve kudarcra ítélt,
,,mert olyan szellemi összpontosítást kíván,
ami összeegyeztethetetlen az összpontosításnak
azzal a hiányával, amit elô akar idézni."[83]
Az efféle törekvések eleve kudarca ítélt
jellegét elhomályosíthatja, hogy olykor mégis
elérik céljukat. Csakhogy ilyenkor további, nem szándékolt
oksági mechanizmusok idézik elô a kívánt
állapotot. Ha valaki kiábrándult akar lenni, s nem
sikerül, akkor spontán kiábrándultság
lehet rajta úrrá, mert nem sikerült elérnie célját.[84]
A kívánt állapotot elôidézô oksági
folyamatokat olykor szándékosan is mozgásba hozhatjuk,
megkerülô technikák tudatos alkalmazásával.
A sztoikusok által javasolt érzelemszabályozó
módszerek némelyike hasonlóságot mutat ezzel
a sémával, ami nem véletlen, hiszen, mint láttuk,
érzelmeink sem idézhetôk elô a közvetlenül
rájuk irányuló szándékkal. Ugyanakkor
nem minden érzelem lényegileg melléktermék,
hiszen általános érvénnyel nem igaz, hogy az
érzelmek megváltoztatására irányuló
közvetlen szándék önmagát ítéli
kudarcra. Egyszerûen nem vezet eredményre, mert tárgya
nem áll szándékaink fennhatósága alatt.
A sztoikus úgy akarja alakítani vágyait, hogy
minél kisebb legyen a kudarc esélye. Kézenfekvô
lenne, hogy vágyainkat lehetôségeinkhez igazítsuk.
Epiktétosz is ezt javasolta: ,,Inkább kívánságaidat
szabd hozzá az események alakulásához." Elster
szerint sokszor valóban ez történik. Ezt nevezi adaptív
preferenciaképzésnek, melynek paradigmatikus esete a róka
és a szôlô története. Lényege, hogy
a vágyaink kielégületlenségébôl
fakadó feszültség enyhítése végett
vágyunkat a lehetôségekhez igazítjuk. Ez az
adaptáció utólagos (a vágy meghiúsulását
követi), fonák (a ténylegesen vágyott dolgot
kényszerûen leértékeli) és nem szándékolt
(a disszonancia-redukció pszichológiai mechanizmusa idézi
elô). A róka, miután nem tudta a szôlôt
megszerezni, arra a belátásra jut, hogy nem is vágyik
rá. De csak azért jutott erre a belátásra,
mert nem tudta megszerezni. És nem tudatos elhatározás
eredményeképp jutott erre a belátásra. Az adaptív
preferencia olyan tudatállapot, amelyet nem lehet azzal elérni,
hogy el akarjuk érni. Vagyis nem lehet ésszerûen azt
tanácsolni, hogy erre törekedjünk.[85]
Elster a preferenciák megváltoztatásának
más tudattalan mechanizmusait is említi. Ezek sem idézhetôk
elô szándékosan, a sztoikusok olykor mégis a
tudatos önszabályozás eszközeként tanácsolják.
Ilyen például a
racionalizáció avagy
vágyteljesítô
gondolkodás, amivel az irányított megfigyelés
és a fokuszálás korábban említett fonák
alkalmazásai mutatnak megfelelést. Az adaptív preferenciaképzés
és a racionalizáció egyaránt disszonancia-csökkentô
mechanizmus. De míg az elôbbi azokat a preferenciákat
változtatja meg, amelyekkel a lehetôségeket rangsoroljuk,
addig az utóbbi a kognitív elemeket, a
vélekedéseket
formálja: a helyzet
értékelése helyett annak
észlelését
alakítja át. Bizonyos esetekben az adaptív preferenciákat
és az adaptív észlelést nehéz megkülönböztetni
egymástól. Sokszor viszont jól megkülönböztethetôk.
Ha elmaradt elôléptetésemet azzal próbálom
lekicsinyelni, hogy feletteseim félnek a képességeimtôl,
akkor ez adaptív észlelés, ha viszont azzal, hogy
úgysem érdemes a felsôbb szinten dolgozni, akkor ez
adaptív értékelés. Rövid távon
a két mechanizmus ugyanarra az eredményre vezet: csökkenti
a feszültséget és a frusztrációt. Hosszú
távon azonban nem egyenértékûek, sôt ellentétes
irányban is hathatnak.[86]
Az adaptív preferenciákhoz hasonlóak az
állapotfüggô
preferenciák. A sztenderd döntéselméleti elképzelés
szerint a preferenciák a választási helyzettôl
függetlenül adottak. Elster eseteit viszont az jellemzi, hogy
a preferenciákat okozatilag alakíthatja a helyzet. De a ,,helyzet
által meghatározott preferencia" kétféle lehet:
állapottól függô vagy
lehetôségtôl
függô preferencia. A ,,savanyú a szôlô" mechanizmus
mindkét módon értelmezhetô: egyrészt
mint a nem választott, másrészt mint a nem elérhetô
lehetôség leértékelése. Míg Leon
Festinger fôként úgy értelmezte a disszonancia
csökkentését, mint a már megtörtént
választásokra adott reakciót, addig Elster arra összpontosít,
hogy a preferenciákat a megvalósítható lehetôségek
halmaza alakítja. A konkrét esetek gyakran összetettebbek.
Egy
megtörtént választás után beszûkülhet
a további
lehetséges választások köre,
s a kétféle leértékelés egymásra
rakódhat. Például, amikor autóvásárlás
során két hasonló árú és egy
sokkal drágább autó közül kell választanom.
Ha a drágább autó megvásárlására
nincs lehetôségem, annak értékeit már
a döntés elôtt lekicsinylem. De miután az egyik
olcsóbb autót megvettem, többé már a másik
hasonló árú autót sem vehetem meg, így
hát a döntés után annak elônyeit is lekicsinylem.
Ez utóbbi esetben egyszerre van dolgunk a megtörtént
választásra és a lehetséges választásra
irányuló disszonancia-redukcióval.[87]
Tudatunk további öntudatlan trükkje a tulajdonságok
súlyozásának elôzetes megváltoztatása.
Az adaptív preferenciaképzés visszamenôleg változtatja
meg a választási lehetôségek értékét:
a kiválasztott alternatíva értékét az
összes többi fölé emeli, még ha a választást
megelôzôen teljesen egyenértékûnek tûntek
is. A tulajdonságok súlyozásának manipulálása,
egyiknek a másikkal szembeni fel-, illetve leértékelése,
már a választás elôtt megtörténhet
a nehéz választási helyzetek okozta feszültség
terhének enyhítésére. ,,Felvetôdött,
hogy ilyen esetekben az ember öntudatlanul is keres egy olyan keretet,
amelyikben az egyik lehetôség (bármelyik) egyértelmûen
kedvezôbb a többinél, s ha talált ilyet, akkor
magáévá teszi egy idôre és azt a lehetôséget
választja, amelyiket az elônyösebbnek mutat. E mechanizmushoz
nem a róka és a szôlô meséje illik, hanem
a Buridán szamaráról és a két köteg
szalmáról szóló mese."[88]
Sztoikus szövegekben ehhez hasonló esetre nem emlékszem,
ami nyilván nem véletlen, hiszen a nehéz döntések
problémája nem állt vizsgálódásaik
középpontjában.
Elster a preferenciák megváltoztatásának
további típusai között említi a
jellemtervezést.
Ez az adaptív preferenciaképzés tudatosan irányított
megfelelôje. ,,A ,savanyú a szôlô'-mechanizmus
az alkalmazkodás tisztán okozati folyamata, amely az érintett
személy ,háta mögött' játszódik le.
Gyökeresen különbözik ettôl a vágyak szándékolt
alakítása, amit a sztoikus, buddhista és spinozista
filozófiák hirdetnek [...]."[89]
Sajnos Elster errôl semmi érdemlegeset nem mond. Nem árulja
el, hogyan lehetséges és miként valósítható
meg, s azt sem, hogy miképp váltja fel az adaptív
preferenciaformálást a tudatos preferenciaformálás.
A preferenciák tudatos alakításának egy további
típusa a
tanulás révén bekövetkezô
preferenciaváltozás. Ez azt a jól ismert és
rendkívül fontos folyamatot jelöli, amikor a választható
alternatívák alaposabb megismerése eredményeképp
másként rangsoroljuk ôket, mint korábban.Tájékozott
preferenciánk más lesz, mint hiányos ismereteken nyugvó
preferenciánk volt.[90]
A vágy lehetséges tárgyaira vonatkozó ítéleteink
megváltozása vágyunk irányváltásához
vezet. Ez analóg a sztoikus érzelemszabályozás
hiteles kognitív módszereivel.
Az adaptív preferenciákkal Elster szembesíti még
a
manipulációt, az addikciót és az
elôzetes
elkötelezôdést. Ezek közül már csak
az utolsóra térek ki, arra is csak röviden. Nem mintha
önmagában vagy a sztoikus témák szempontjából
jelentéktelen eset lenne, hanem éppen ellenkezôleg,
túl fontos ahhoz, hogy érdemi tárgyalásába
belefoghatnék. E módszerrôl jelen szövegében
Elster is szinte használhatatlanul keveset mond, s azt is zavarosan.
Korábbi könyvében, az Ulysses and the Sirens-bendolgozta
fel alaposan e problémát. Az elôzetes elkötelezôdés
vagy önmagunk megkötése úgy történik,
hogy az egyén szándékosan korlátozza az általa
választható alternatívák halmazát,[91]
így téve lehetetlenné saját maga számára
bizonyos alternatívák választását. Ez
nem a preferenciái, hanem a cselekedetei feletti uralom eszköze,
bár elvezethet másodlagos hatásként a preferenciák
megváltozásához is. Azon fontos közvetett technikák
közé tartozik, amelyek alkalmazása során egy
közbülsô oksági folyamat beiktatásával
szorítjuk rá magunkat olyasminek a megtételére
vagy nem megtételére, amihez pusztán az erre irányuló
szándék nem lenne elég vagy a kritikus pillanatban
nem lenne jelen. Mint Odüsszeusz, aki elôre lehetetlenné
tette a maga számára, hogy a szirének hangját
hallva azt az alternatívát válassza, amelyet megfontolt
preferenciái alapján elutasít. Hasonlóképpen
cselekszenek azok a szenvedélyes szerencsejátékosok,
akik kitiltatják magukat az ország összes kaszinójából.
E példák azt mutatják, ez a módszer az akaratgyengeség
ellenszere. Azt gondolhatnánk, hogy segédeszközként
a sztoikusok is hasznát vehették volna, de úgy látom,
mégse tették. Valóban így van-e, s ha igen,
miért? Érdemes lenne tüzetesebben utánanézni
a sztoikus szövegekben. Ennek során más, kapcsolódó
szempontok is elôkerülnének: Milyen mértékben
és milyen kontextusban fordulnak elô náluk az akaratgyengeség
esetei? Hogyan elemzik és miben látják ellenszerét?
Hogyan lehetséges szerintük önmagunk kényszerítése?
Milyen jelentôséget tulajdonítanak az idô múlásából,
illetve a távolság csökkenésébôl
eredô preferencia-megfordulásnak? Törekszenek-e cselekvési
lehetôségeik szándékos korlátozására?
Ilyen további kérdéseket vet fel e legutóbb
említett elsteri kategória.
Idézett mûvek
Arisztotelész [1971]: Nikomakhoszi Ethika, Bp.: Magyar Helikon.
Barth, Paul [1998]: A sztoa filozófiája, Farkas Lôrinc
Imre Könyvkiadó.
Bentham, Jeremy [1977]: ,,Bevezetés az erkölcsök és
a törvényhozás alapelveibe". In: Márkus György
(vál.), Brit moralisták a XVIII. században, Bp.: Gondolat.
Bourke, Vernon J. [1970]: History of Ethics, vol. 1, New York: Image
Books.
Davidson, Donald [1991]: ,,Hume's Cognitive Theory of Pride". In: Essays
on Actions and Events, Oxford: Clarendon.
Descartes, René [1994]: A lélek szenvedélyei,
Ictus.
Diogenész Laertiosz [1983]: ,,A sztoikus filozófusok
életrajza". In: Steiger (vál.) [1983].
Elster, Jon [1979]: Ulysses and the Sirens, Cambridge: CUP.
Elster, Jon [1983]: Sour Grapes, Cambridge: CUP.
Elster, Jon [1997]: A társadalom fogaskerekei, Bp.: Osiris.
Elster, Jon [1998]: ,,Savanyú a szôlô". In: Csontos
László (vál.), A racionális döntések
elmélete, Bp.: Osiris - Láthatatlan Kollégium.
Epiktétosz [1978]: Kézikönyvecske, Bp.: Európa.
Harré, Rom [1997]: ,,Érzelem és emlékezet:
a második kognitív forradalom", Replika 25.
Hobbes, Thomas [1970]: Leviatán, Bp.: Magyar Helikon.
Hume, David [1976]: Értekezés az emberi természetrôl,
Bp.: Gondolat.
James, Susan [1995]: ,,Szenvedélyek, vágyak és
a cselekvés magyarázata", Magyar Filozófiai Szemle
1995/5-6.
Khrüszipposz [1983]: ,,Az emóciókról". In:
Steiger (vál.) [1983].
Kidd, I. G. [1993]: ,,Sztoicizmus". In: J. O. Urmson-Jonathan Rée
(szerk.), Filozófiai Kisenciklopédia, Bp.: Kossuth.
Lendvai L. Ferenc-Nyíri J. Kristóf [1974]: A filozófia
rövid története, Bp.: Kossuth.
Marcus Aurelius [1975]: Marcus Aurelius elmélkedései,Bp.:
Európa.
Ovidius, [1982]: A szerelem, Bp.: Európa/Helikon.
Pascal, Blaise [1978]: Gondolatok, Bp.: Gondolat.
Platón [1984]: ,,Állam". In: Platón összes
mûvei, II. kötet, Bp.: Európa.
Ryle, Gilbert [1974]: A szellem fogalma. Bp.: Gondolat.
Seneca [1975]: Erkölcsi levelek, Bp.: Európa.
Seneca [1983]: ,,A bölcs állhatatossága". In: Steiger
(vál.) [1983].
Sherman, Nancy [1997]: Making a Necessity of Virtue, Cambridge: CUP.
Sidgwick, Henry [1896]: Outlines of the History of Ethics, London:
Macmillan.
Simon Endre [1971]: ,,Jegyzetek". In: Arisztotelész [1971].
Spinoza, Baruch [1969]: Etika, Bp.: Magyar Helikon.
Steiger Kornél [1978]: ,,Utószó". In: Epiktétosz
[1978].
Steiger Kornél (vál.) [1983]: Sztoikus etikai antológia,
Bp.: Gondolat.
Steiger Kornél [1983]: ,,Utószó", ,,Jegyzetek"
és ,,Fogalommutató". In: Steiger (vál.) [1983].
Szent Ágoston [1989]: ,,A szabad akaratról". In: A boldog
életrôl. A szabad akaratról, Bp.: Európa.
Sztobaiosz [1983]: ,,Zénon és a többi sztoikus tanítása
a filozófia etikai részérôl". In: Steiger (vál.)
[1983].
Williams, Bernard [1973]: ,,Ethical Consistency". In: The Problems
of the Self, Cambridge: CUP.
Jegyzetek
[*]
E
tanulmány elsô változata a Csontos László
emlékére rendezett ,,Cselekvéselmélet és
társadalomkutatás" konferenciára (CEU, 1998. november
27-28.) készült. Utólag némiképp átdolgoztam,
és Steiger Kornél gondos kritikája alapján
sok hibát kijavítottam. Különösen hálás
vagyok neki azért, hogy alább következô megjegyzéseiben
leírta azon kifogásait és fenntartásait, amelyeket
az eredeti szöveg teljes szétzilálása nélkül
már nem tudtam volna hasznosítani.]
1 Simon 1971, 303-304. old.
[2]
Bourke 1970, 49.old.
[3]
Elster 1997, 67. old.
[4]
Hobbes 1970, 54. old.
[5]
Diog. Laert. VII, 117: Diogenész Laertiosz 1983, 144. old.
[6]
9. levél: Seneca 1975, 27. old.
[7]
Sidgwick 1986, 31-35. old. Bourke 1970, 22-24. old. Steiger 1978. Steiger
1983, 499-500. old. Kidd 1993, 322. old.
[8]
Sztobaiosz
Eklog. II, 88: Sztobaiosz 1983, 210. old., Steiger 1983, 570.
old.
[9]
Diog. Laert. VII, 110, i. m. 141. old. Sztobaiosz Eklog. II, 88, i. m.
210. old. James 1995, 748. old. Bourke 1970, 49. old. Steiger 1983, 570.
old.
[10]
Diog. Laert. VII, 111-114, i. m. 141-143. old.
[11]
433a-444b: Platón 1984, 263-294. old.
[12]
1105b: Arisztotelész 1971, 39-40. old.
[13]
Descartes 1994, 76., 83., 87., 124. old. James 1995, 749-750. old.
[14]
Vö. Barth 1998, 99. old.
[15]
9. levél, i. m. 1975, 27. old.
[16]
Barth 1988, 102. old.
[17]
Seneca 1983, 39-41. old.
[18]
Diog. Laert. VII, 114, i. m. 149. old. Sztobaiosz Eklog. II, 90, i. m.
212. old.
[19]
Diog. Laert. VII, 87, i. m. 131. old. Ld. még Sztobaiosz Eklog.
II, 75-76, i. m. 198. old.
[20]
Diog. Laert. VII, 89, i. m. 132. old.
[21]
Barth 1998, 96-98. old.
[22]
Uo., 101-102. old.
[23]
Krüszipposz 1983, 16., 21-24. old.
[24]
Uo., 22-24. old.
[25] Diog. Laert. VII, 111-114, i. m. 141-143. old. Kiemelés tôlem.
[26] Diog. Laert. VII, 116, i. m. 143. old. Kiemelés tôlem.
[27] Barth 1998, 71. old.
[28]
Diog. Laert. VII, 116, i. m. 143-144. old.
[29]
Barth 1998, 68. old.
[30]
Khrüszipposz 1983, 17-18. old.
[31]
Barth 1998, 123. old.
[32]
Barth 1998, 67. old.
[33]Kézikönyvecske
21:Epiktétosz 1978, 14. old.
[34]
Ovidius 1982, 96. old.
[35]Kézikönyvecske
43,
i. m. 29. old.
[36] 2. levél, i. m. 8. old.
[37]
7. levél, i. m. 22. old.
[38]
8. levél, i. m. 25. old.
[39]
15. levél, i. m. 56-57. old.
[40]
Seneca 1983, 40. old.
[41]Kézikönyvecske
2, i. m. 7. old.
[42]
Seneca 1983, 40. old.
[43]
James 1995, 748. old.
[44]
Ryle 1974, 4. fej. Harré 1997, 146-148. old.
[45]
Steiger 1983, 513. és 571. old.
[46]
18. levél, i. m. 67-68. old.
[47]
9. levél, i. m. 28., 32. old.
[48]Kézikönyvecske
3, i. m. 7. old.
[49]Kézikönyvecske
5, i. m. 8. old.
[50]Kézikönyvecske
1, i. m. 6. old.
[51] 13. levél, i. m. 47-48. old.
[52]
Pascal 1978, 95-100. old.
[53]
Elster 1979, 47-54. old.
[54]
Diog. Laert. 111, i. m. 141. old.
[55]Etika
III,
3. tétel: Spinoza 1969, 124. old.
[56]Etika
III, ,,Az indulatok általános meghatározása",
i. m. 195. old.
[57]
Hume 1976, 545. old.
[58]
Hume 1976, 370-389. old.
[59]
Davidson 1991, 284-285. old.
[60]
Harré 1997, 147. old.
[61]
Diog. Laert. 111, i. m. 141. old. Steiger 1983, 524. old.
[62]
Sherman 1997, 101-102. old.
[63]
Bentham 1977, 680. old.
[64]
Sidgwick 1896, 32-33. old.
[65]
Lendvai-Nyíri 1974, 57-58. old.
[66]
Bourke 1970, 23. old.
[67]
Williams 1973, 177. old.
[68]
Barth 1998, 99. old.
[69]
Barth 1998, 103. old. A fordítást Steiger Kornél tanácsára
enyhén módosítottam.
[70]Kézikönyvecske
1,
i. m. 5-6. old.
[71]A
szabad akaratról I. 86: Szent Ágoston 1989, 87. oldal.
[72]
Hume 1976, 663. old.
[73]Kézikönyvecske
29, i. m. 18-19. old. Ld. még
Kézikönyvecske 4, 24,
25, 37.
[74]Kézikönyvecske
4, i. m. 7. old.
[75]Kézikönyvecske
12,
i. m. 10-11. old.
[76]Kézikönyvecske
25,
i. m. 16. old.
[77]Kézikönyvecske
33,
i. m. 26. old.
[78]Elmélkedések
I.
16: Marcus Aurelius 1975, 13. old.
[79]Kézikönyvecske
32, i. m. 22-23. old.
[80]Kézikönyvecske
8, i. m. 9. old.
[81]
Elster 1983, 46. old.
[82]
Elster 1983, 45. old. Az eredeti szövegben a ,,közömbös
legyen" helyett ,,közömbösnek mutatkozzon" (,,to appear
indifferent") szerepel. A szövegmódosítást az
indokolja, hogy közömbössé válni nem lehet
szándékosan, közömbösséget tettetni
viszont lehet, sôt csak szándékosan lehet.
[83]
Uo. - A szükségképpen visszájára forduló
szándékos cselekvésrôl ld. még Elster
1977, 31-32. old.
[84]
Vö. Elster 1983, 54. old.
[85]
Elster 1998, 114. old.
[86]
Elster 1998, 125. old.
[87]
Elster 1998, 124-125. old.
[88]
Elster 1998, 124-125. old. A fordítást módosítottam.
[89]
Elster 1998, 120. old. A fordítást enyhén módosítottam.
[90]
Elster 1998, 116-117. old.
[91]
Elster 1998, 118. old.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu