I.

A társadalomtörténeti irodalom az egyén társadalmi státusát elsôsorban a tevékenység ágazati jellege és a foglalkozási viszony, valamint a jövedelem- és vagyonmegoszlásban elfoglalt hely alapján szokta meghatározni. Ezek ábrázolása sem problémamentes, de szinte alig volt kísérlet arra, hogy a rang és presztízs mint viszonylagosan önálló státuselem változását rekonstruáljuk a 19. századi átalakulás folyamatában. Ebben a vonatkozásban legfeljebb a társadalom legfelsô rétegét (és a formális nemesítéseket) szokás tekintetbe venni.[1] Pedig a társ- és segédtudományok számos fogódzót adnak ahhoz, hogy új források bevonásával a ranglétra alakulását (és azon belül különösen a középosztályosodást) szorosabb társadalomtörténeti elemzésnek vessük alá.

I.
Tanulmányunkban a ranglétra és középosztályosodás kérdését a megszólítások (titulusok) alapján közelítjük meg. Kiindulópontként vesszük a genealógia és a nyelvészet idevágó eredményeit. A negyvenes évek elejének genealógusa, Szilágyi László arról írt, hogy a 18. századtól milyen felértékelôdés mutatkozott a címzési szokásokban az adományozott címekhez képest. Ábrázolásában bizonyos alsó kategóriák ezáltal ,,kiürülnek" és feltölthetôvé válnak. ,,A nemesi rendi címzések kialakulása... az adományozás és a használat szempontjából nem mutat azonos fejlôdést. Az adományozás szempontjából az egyes nemes és fônemes családok leszármazóit az a címzés illeti meg, amely a nemesi vagy fônemesi rendi oklevelekbe befoglaltatott. Ezen az alapon a hercegeket a méltóságos (néhányat a részükre kivételesen adományozott fôméltóságú), a grófokat a tekintetes és nagyságos (néhányat a részükre kivételesen adományozott méltóságos), a bárókat a nagyságos, az egyéb rendbeli nemeseket pedig általában a tekintetes címzés illeti meg. Ezzel szemben a tizennyolcadik század közepe óta a hercegek a fôméltóságú, a grófok és a bárók valamint az erdélyi fônemesekhez hasonló állásúaknak tekintett primorok a méltóságos, a nemesek és a lófôk elôkelôbbjei pedig a nagyságos címzést kezdték használni. A hivatali állással vagy államfôi kitüntetéssel együttjáró nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos és tekintetes címzések ... közül az utóbbit a közhasználatból minden jogalap nélkül úgyszólván teljesen kiszorította a nagyságos címzés."[2] A genealógus véleménye kimondatlanul is azt sugallja, hogy az uralkodó által teremtett norma a felfelé irányuló kivételekkel ütközve destabilizálta a szabályozást. A különös kitüntetésként báróknak adományozott ,spectabilis ac magnificus' címzés (a szimpla ,magnificus' helyett), az ugyancsak kivételképpen grófoknak adományozott ,illustrissimus' (a ,spectabilis ac magnificus' helyett) maga is táplálta a bizonytalanságot a használatot illetôen.
A harmincas évek nyelvésze, Kertész Manó az ellenkezô irányból közelített, ô a nyelvi formák (,,jelzôk") ,,hanyatlásáról", ,,mélyre szállásáról" értekezett.[3] További nézetkülönbség, hogy szerinte a folyamatok dinamikája sokkal korábbról indul, nevezetesen a XVII. század közepe táján.
Számba kell vennünk a kortárs értelmezések skáláját is, hiszen ami társadalomtörténetileg bekövetkezett, elválaszthatatlan attól, ahogy a jelenséget megnevezték.
Magyarországon a kortársak gyakran felhánytorgatták az elharapózott cím- és rangkórságot, de különféle magyarázatokat fûztek a jelenséghez. Az ötvenes évek közepén Mocsáry Lajos szinte szociografikus érzékenységgel írta le a ,,divatot".[4] Mocsáry a ,,kasztszellem" térhódításáért egyértelmûen az arisztokráciát teszi felelôssé. A hatvanas évek második felében Szeremlei Sámuelt a párizsi polgári egyenlôség csodálata indítja prédikátori hevülettel ostorozó, összehasonlító és kritikus eszmefuttatásokra.[5]Jókai - írásának datálásáról csak annyit mondhatunk, hogy biztosan a hatvanas évek közepe után született - inkább élcelôdik az éles szemmel megfigyelt formagazdagságon.[6]

«»;
 

A leíráson, korholáson, ironizáláson messze túllépve, tudomásunk szerint Schvarcz Gyula volt az egyetlen, aki a nyolcvanas évek végén átfogó jogtörténeti magyarázattal igyekezett szolgálni.[7]

»«

Schvarcz 1848 egyenlôségi eszmeáramlatainak tulajdonította, hogy ,,mintegy villanyütésre, egyszerre kiment Magyarországon minden hivatalos czímezgetés a divatból."[8]

»«

Az eufória hevében azonban a kialakuló új szokást elmulasztották alkotmányba foglalni, s a ,,törvénytelen bureaukratismus" évei (milyen találó kifejezés a neoabszolutizmus korszakára) általános viszolygást keltettek a hivatalviselôk iránt.[9]

ä

,,1848-i alkotmányunk föntartotta a születési arisztokráciát", annak minden titulusával együtt, 1867-ben pedig ,,már eloszlott az emélytelt lelkesedés az egyenlôségi eszméért". ,,Csakis az államhatalom érdekében járt el tehát az a politika, a mely újra behozta a különbözô rangfokozati, ún. méltóságos, nagyságos, tekintetes czímeket az államtisztviselôk, bírák számára: mert különben az a profanum vulgus, a mely nem szokott az államjog követelménye felett elmélkedni, alighanem csakis kizárólag a születéssel járó czímeket fogta volna tiszteletben tartani az államközegek tekintélyének rovására. A dolgok ilyen hátrafelé fejlôdését elômozdítani nem állott az államhatalom érdekében." Innen a parlamentarizmus (a képviselôk) presztízse irányába tágítja a kérdést: ,,...ugyanakkor, midôn a végrehajtóhatalom és a bírói hatalom közegeire nézve visszaállította az 1867-i magyar kormány a megfelelô rangjelzô czímeket, ugyanekkor oda hatott, hogy a képviselôház tagjai számára is magas államjogi állásuknak legalább némileg megfelelô czímezgetés, by courtesy hozassék folyamatba."[10]

;

Az ,,oda hatott" kifejezés államjogi szabatosságának híját Schvarcz maga is szükségesnek érezte megmagyarázni, mégpedig ilyeténképpen: ,,T. i. oda hatott, hogy a képviselôház háznagyi hivatala folyamatba hozta a nagyságos czímeket a meghívókon, hivatalos levelezésben stb., a mit azután tudomásul vett a ház elnöksége, majd a fôrendi ház elnöksége, természetesen csakis hallgatag helyesléssel, mint maga a kormány, melynek elôzetes beleegyezése, illetve jelzett alakban tett initiativája nélkül a képviselôház háznagyi hivatala bizonyára nem érezhette volna magát illetékesnek egy ilyen államjogi hátterû lépésre. Húsz évi usus áll tehát ma elôttünk: de minthogy sem törvény nem alkottatott, sem általános, sem részletesbe vágó tüzetes nyílt rendelet nem bocsáttatott ki az összes czímek kérdése korszerû rendezésére, fönt említett társadalmi áramlat folyton bolygatja e kérdést a journalistikában és minden áron igyekszik meggátolni annak jogerôre emelkedését."[11]
A 48-as Schvarcz értelmezésében különösen evidensnek tûnik, hogy 1848-hoz mint a történeti-jogi értelemben vett rendiség fordulópontjához önmagában miért nem lehet kötni a ranghierarchia átalakulását. A címezgetések általánosan emelkedô trendje (és a címek devalválódása) már jóval korábban elindult, s a ,méltóságos' feletti kategóriában (a történeti arisztokrácia igazi terepén) nem is nagyon változott az általunk vizsgált idôszakban. A megszólítások alapján azonban nemcsak a formálódó középosztály belsô differenciáltsága vizsgálható jól, hanem a ,,klasszis" alsó választóvonala is.
S itt még egy historigráfiai kitérôt érdemes tennünk. Az elmúlt évtizedek magyar történetírásában Hanák Péter volt talán az egyetlen, aki affinitást mutatott aziránt, hogy a rangkategóriák alapján térképezze fel a magyar társadalmat. A hatvanas évek elején írott tanulmányában szerinte ,,a magyar társadalomban a nagy választóvonal_az »urak« és a »kendek«, a mûvelt úri társaság és a parasztból, iparosból, munkásból, cselédbôl, szolgából álló »alsóbb néposztályok« között húzódott." Számunkra itt most a ,,közép kialakulása" érdekes, ezért csak ezt idézzük: A két nagy tábor között úgy a századfordulón kezdett formálódni a gazdagparasztokból, »jobb« iparosokból, kiskereskedôkbôl, mûvezetôkbôl, kistisztviselôkbôl, tanítókból a felülrôl leereszkedôen ugyan úrnak szólítottak, de annak még nem tartottak, alulról viszont már úrként süvegeltek, a »félurak« vagy úrfélék közbülsô csoportja. Általános »úri« elismerést azonban csak az ellenforradalmi korszakban nyertek."[12] Ami a tanulságos ebben a kísérletben, az nem elsôsorban a klasszifikálás, azaz, hogy az ,urak' közé a mágnást, dzsentrit és a polgárt együttesen sorolja. Érdekesebbnek tûnik, hogy a ,,közbülsô csoport" kialakulását viszonylag késôre, a századfordulóra teszi, s ezek útját - a két világháború közötti perspektívát felvillantva - egyértelmûen emelkedô mozgásúnak ábrázolja. Az összetétel alapján arra következtethetünk, hogy a ,,közbülsô csoport" nevezet mögé Hanák láthatóan az (egyébként általa nem használt) ,,alsó-középosztály" kategória ,,alsóbb osztályokból" kiemelkedô rétegeit (pl. gazdagparasztság, jobb iparosok, mûvezetôk) sorolta. Mindezt érdemes összefügésbe hoznunk azzal, hogy Hanáknak - a marxista osztálykategóriával nem kompatíbilis, ezért mindig idézôjelben szerepeltetett - ekkoriban a ,,középosztályról" írt fejtegetéseit a ,,dzsentri" ,,hanyatló, baljós csillaga" világította be. Hogy miként mosódik el a hanyatló ,,urak" és az emelkedô ,,úrfélék" közötti szociális cezúra, arra nem is lenne olyan félrevezetô a magyarázat, ha mondjuk a megszólítások finomabb elemzése alátámasztaná.

II.
Tanulmányunk forrásaként a történetírás számára sem ismeretlen ,,Házi titkár" különbözô kiadásait dolgoztuk fel, amely 1829 és 1916 között összesen tizenkétszer jelent meg.[13] Elgondolásunk szerint egyazon munka újabb publikálásánál nyilván az elôzô kiadásból (kiadásokból) indultak ki, kijavították azok hibáit, ahol szükségesnek mutatkozott átdolgozták és hozzáigazították a változó viszonyokhoz.[14] Ahogy az 5. kiadás elôszava megjegyzi: ,,Az elsô, második és harmadik osztály tartalma gondosan átnézetvén, hol szükséges vala, magyaríttatott, a következô hét osztályban foglalt czikkek pedig egészen újra, s melyeknél kívántatott, legújabb törvényeink figyelembe vételével kidolgozva és résznyire olyannak, mellyek az elôbbi kiadásokban elô sem fordulnak."[15] A változás vizsgálata szempontjából ráadásul különösen tanulságos, hogy ez a forrás egyszerre tartalmazza a normát és az úzust: tudósít arról is, hogy milyen megszólítást kellene, s arról is, hogy mit szokás használni.
Utánaeredtünk a feltételezett szerzô életrajzi adatainak is. A minden kiadásban jelölt Farkas Elek személyének azonosítása azonban számos további kérdést vetett fel.[16] Talán az a legkülönösebb, hogy Farkas Elek már születése évében is ,,publikált", ehhez képest már alig lepôdünk meg azon, hogy erre jóval halála után szintén sor került. Mindennek azonban a titulusok társadalomtörténeti értelmezése szempontjából nem kell túlzott jelentôséget tulajdonítanunk, hiszen a kiadások számozása és a javításokra történô állandó hivatkozások - akár csak egy névlegesen azonos szerzôre való utalással is - teljesen egyértelmûvé teszik, hogy az átdolgozások egymásra épülô, a reformkortól az I. világháborúig ívelô sorozatot alkotnak.
Egy-egy korszakban háttérismeretként nagyjából tudott a megszólítások tarkasága. Arra azonban nem ismerünk példát, hogy csaknem egy évszázadon keresztül szisztematikusan is nyomon követték volna ezek változásait. A kortársakat csak az aktuális használat rendje érdekelte. A fenti kiadványsorozat azonban a történész számára lehetôvé teszi, hogy a titulusok rendi, rendfokozati, hivatali, foglalkozási el- és átrendezôdését hosszú idôtartamot átfogva, táblázatos formában összegezze (bázisévekként hat kiadás adatai szerepelnek).
1. táblázat. Rang és történeti-jogi rendi tagoltság
 

	1829	1844	1856	1869	1889	1916
Felséges	1	1	1	1	1	2
Fenséges		2	2	2	2	2
Fôméltóságú	1	2	2	2	2	2
Nagyméltóságú
Méltóságos	5	5	5	5	5	4
Nagyságos				2	3	1
Tekintetes	2	3	3		1	1
Nemzetes	1	3	3	2
Tisztelt Úr	1	1	1	3	1	2
Összesen	114	174	174	174	154	144

Mindenekelôtt a történeti-jogi rendi kategóriák alakulását érdemes szemügyre venni.
Mivel legfeljebb felsô határsávként tartozik a ,,középosztályosodás" témaköréhez, a fôrendekkel kapcsolatban csak annyit kell elôre bocsátanunk, hogy a gróf(nô) és a báró(nô) avanzsálása a ,méltóságos' titulusba már a vizsgált korszak elejére lejátszódott, és ennél a szintnél nem is történt érdemi változás a továbbiakban[17]. Azt azonban érdemes észrevennünk, hogy a mágnások felemelkedése a ,méltóságos'-ba bizonyos értelemben szabadon hagyta a ,nagyságos' kategóriát az eljövendô rangfoglalók számára.
A vizsgált forrásban a nemes megszólítása eleinte csak ,nemzetes' (pontosabban ,nemes nemzetes és vitézlô'), majd elkezdôdik egyfajta egyszerûsödés a többes jelzôhasználat megszûnése irányában, valamint ezzel párhuzamosan egy markáns differenciálás a ,,táblabírók" és a ,,köznemesek" között. A reformkor végére a ,,táblabíró" ,tekintetes' lesz, a ,,köznemes" ,nemzetes' marad (1844). Az ötvenes évek már a ,,fôbbrendû s tekintélyesebb" nemesek javára teszi ugyanezt a megkülönböztetést (1856). Míg azonban a kiegyezés után (1869) az elsô a ,tekintetes'-en keresztül a ,nagyságos'-ba mozdul (a bizonytalankodás közepette is jellemzô a sorrend: ,nagyságos vagy tekintetes'), addig az utóbbi még mindig a ,nemzetes'-ben reked. A század végére a megosztottság egy lépcsôfokkal feljebb tolódik: a ,,fôbb rendû" nemesembernek immár egyértelmûen a ,nagyságos', a ,,közrendûnek" a ,tekintetes' dukál. Sajátos módon követte a férfiak pályaívét a ,,fôbb rendû" és ,,közrendû" nemes hölgyek közötti különbségtétel: a ,tekintetes' versus ,nemzetes asszony' megszólítást 1869-re felváltotta az a szokás, hogy az elôbbit ,nagysád'-nak, az utóbbit ,nemzetes asszony'-nak titulálják, ezután azonban a ,,nemes asszony" mint olyan teljesen eltûnik a listáról.
A legtanulságosabban a változást a kisasszony (nemes) kategória átalakulása követi. Az ebbe soroltaknak kezdetben a ,tekintetes' titulus dukál, majd 1844-ben megkülönböztetik az alsóbb rendû nemes kisasszonyt, ki csak ,nemes' címzésre jogosult. De 1869-re a nemes kisasszonynak is be kell érnie a ,kisasszony', ill. ,nagysád' címzéssel, az alsóbb rendû nemes hajadonoknak pedig egyszerûen a ,t. cz.'-vel.[18] 1889-ben nincs többé nemes kisasszony, de a világos folytonosság jegyében felvett (középosztálybeli) kisasszonynak jut a ,nagysád' megszólítás. 1889 és 1916 között már csak a szimpla ,,kisasszony" kategóriát hozza a ,,Titkár", és ônekik dukál a ,kisasszony' v. ,nagysád'. Finoman árulkodó jelek ezek arról, hogyan lapolódik át (devalválódik?) a ,nagyságos' kategória a nemességrôl a középosztályra (és deformálódik a hölgyeknél: ,nagysád'-ba).
Eközben a polgár címszó végig megmarad, s mindössze a reformkori ,kedves drága Úr'-tól a ridegebb ,Tisztelt Úr'-ig jut el.
Külön elemzést érdemel a katonai és egyházi titulusok hosszú távú viszonylagos mozdulatlansága. Az egyházi megszólítások alapja (tiszteletes, tisztelendô stb.) olyannyira különbözik a világiaktól, hogy nincs most értelme ezekre több szót vesztegetnünk, így be kell érnünk a katonai címek nyomon kísérésével.
2. táblázat. Katonai rangok és titulusok
 

	1829	1844	1856	1869	1889	1916
Felséges
Fenséges
Fôméltóságú					1
Nagyméltóságú		1	1	1	3	1
Méltóságos				3	7	3
Nagyságos	1	5	5	2	2	1
Tekintetes	1	5	5	5	5	3
Nemzetes	1	1		1	1
Vitéz	1	1	1	1	1
Tisztelt Úr						1
Összesen	4	134	124	134	204	9

Itt - a korszak egészét tekintve - két változás ötlik a szemünkbe. Az egyik nyilván az 1868-as hadseregreformhoz kötôdik[19]: a hatvanas évek új fejleménye ugyanis, hogy a tiszti rangok egy csoportja elôrerukkol a ,nagyságos'-ból a ,méltóságos'-ba. (Ahogy a történeti-jogi rendi kategóriáknál a ,nagyságos', úgy itt a ,méltóságos' állt üresen, feltöltôdésre várva.) A változás a törzstisztek közül az alezredest és az ezredest érintette, az ôrnagy továbbra is a ,nagyságos'-ban maradt. (Az ôrnagy a VIII., az alezredes a VII., az ezredes a VI. fizetési osztályba tartozott.) A folyamat azonban - nyilván a katonai viszonyok szigorú szabályozottsága miatt - viszonylag lokalizáltnak tûnik, s nem érinti igazán a tábornoki kar felsô régióit.
A másik tanulságos változás az ôrmesterekre vonatkozott. Ezeket bevett formulával egyszerûen ,vitéz strázsamester úr' megszólítással illették, mígnem a századelôn (1909, 1916) a ,tisztelt ôrmester úr' lépett szokásba. Az érintettek ez utóbbit önmagában nyilván nem tekintették érdemi változásnak, a ,,középosztályosodás" folyamatát fürkészô tekintet számára azonban elég világosnak tûnik, hogy annak a folyamatnak vagyunk tanúi, ahogy az altiszti gárda ,úrként' ugyan, de mégis egyértelmûen ,,lerekesztôdik" az alsó-középosztályba.
3. táblázat. Ranglétra és hivatalnoki kar
 

	1829	1844	1856	1869	1889	1916
Felséges	1	1
Fenséges				1
Fôméltóságú					2
Nagyméltóságú	2	4	3	4	4	6
Méltóságos	2	4	3	5	134	6
Nagyságos		4	3	5	234	8
Tekintetes	9	194	194	244	344	224
Nemzetes	4	8	8		5
Tisztelt Úr				7	1	4
Összesen	184	404	364	464	824	464

A címzések legnagyobb része a hivatali szamárlétrával foglalkozik (az egyszerûség kedvéért ide soroltam be az olyan adományozott udvari méltóságokat is, mint például a belsô titkos tanácsos vagy a kamarás)[20]. Ennek rendszere alaposan felkavarodott, hiszen a reformkori intézmények sokban különböznek a neoabszolutizmus, ill. dualizmus korának hivatalaitól, mindazonáltal a folytonosság jegyei is kimutathatók. Az összkép mégis meglehetôs stabilitást mutat. A megye fix pontjain álló fô- és alispán titulusa például jottányit sem változott az egész idôszak alatt. A bürokrácia mindig eléggé feszesen szabályozta, hogy kit hogyan kell szólítani. Sôt, magát az intézményt is szólították, és az ott munkálkodó tisztségviselôk titulusa hosszú távon magához a hivatalhoz hasonult. A vármegyék tisztviselôi ,,általában tekintetes címet kapnak, mert a vármegye is tekintetes" (1916). A hivatal feje sokszor eggyel magasabb grádicsra lett jogosult mint az intézmény maga! Pl. az állami Számvevôszék ,tekintetes' volt, tagjai ,nagyságos'-ak, míg elnökének a ,méltóságos úr' címzés járt (1889).
Ez azonban távolról sem volt így minden esetben. A hivatali megszólítást az adományozott címek és rangok is erôsen befolyásolták. Ahogy a ,,Titkár" fogalmaz 1869-ben, pl. a Hétszemélyes tábla bírái, ,,kik részenkint belsô titkos tanácsosok, részenkint az ország fôzászlósai", s mint ilyenek ,nagyméltóságú'-ak, ,,a többi táblabíró" viszont ,méltóságos'. ,,A fôispán, hogy ha belsô titkos tanácsos is, vagy más fôbb hivatalba vagy rangba van helyezve: Nagyméltóságú! különben pedig Méltóságos! ... A Vármegyék alispánjai, hogy ha egyszersmind kamarások vagy királyi udvari tanácsosok, akkor Méltóságos, különben tekintetes!..." (1869).
A reformkortól ,nemzetes'-ként szereplô írnok, - némi átmeneti bizonytalankodás után (1869: írnok úr) - 1916-ra, a nemzetes általános kiszorulásával ,tekintetessé' rukkolt elô. A díjnok maga csak 1856-ban bukkant elô a lajstromban, de akkor ô is ,nemzetes'-ként, 1869 után azonban mindvégig ,,díjnok úr" maradt.
A legtanulságosabb átrendezôdés az ügyész esetében mutatkozik: ,nemzetes'-ként indult, aztán a negyvenes években már a változást regisztrálja a házi titkár (,,tkp. nemzetes, most azonban a tekintetes cím közönségesen meg szokott adatni"). Mi a közönségesen? Nyilván a terjedô közhasználat, ami ugyan nem szabály-, hanem szokásszerû, s mint ilyen tért nyer. Hasonló pályát fut be a ,,szabad királyi városi tanácsnok" is. Eleinte a ,nemzetes' címzésre jogosult, 1844-tôl kezdve azonban ennél a kategóriánál is a ,,nemzetes, de közönségesen a ,tekintetes' czím adatik meg nekiek is" kitétel szerepel mellette. A nyolcvanas évekre pedig az új (,,közönséges") szokás már általánossá válik.
Az is elôfordult azonban, hogy a hivatali szabályozás nem az egész fogalmazói kart, hanem annak csak bizonyos szegmensét érintette. Az 1880-as évekig például jól regulált lépcsôzetesség jellemezte a miniszteriális tisztviselôgárdát. A miniszteri titkárt ,tekintetes', a miniszteri osztálytanácsost ,nagyságos', a miniszteri tanácsost ,méltóságos' címzés illette meg. Ezek szépen, ebben a sorban követték egymást a fizetési osztályok kategorizálása szerint is: a titkár VII., az osztálytanácsos VI., a tanácsos pedig az V. osztályba tartozott.[21] A századelôn azonban szinte egyik napról a másikra a miniszteri titkárt is ,nagyságos'-nak kezdik szólítani, ami ugyanakkor nem érinti a fölötte levô fizetési osztályok titulusát.
A hivatali címek esetében különösen egyértelmû, hogy a ,nemzetes' kategória kiszorulása milyen ûrt hagyott maga után. Mint tanulmányozhattuk, e csoport egy része felfelé, másik része lefelé mozdult el. A normaalkotók megkülönböztették a nagyobb és kisebb hivatalok alsóbb tisztviselôit, de nem egyforma módon jártak el: egyértelmûen lefelé tartott a lajstromozó ,,kisebb hivataloknál" (,nemzetes'-tôl ,t. c.'-ig), ám a nagyobb hivatalok lajstromozója ,tekintetes' volt és maradt. Hasonló változáson mentek keresztül a kisebb és nagyobb hivatalok levéltárosai is, közülük a legmagasabb rangúak, az országos levéltár alkalmazottai egyenesen a ,nagyságos'-ba sorolódtak. Más kimenetelt szabott a sors az iktatók számára. A ,,fôbb hivatalok" és a ,,kisebb hivatalok" iktatói között a negyvenes-ötvenes években az eddigiekhez hasonlóan épp egy ,tekintetes'/,nemzetes' foknyi volt a távolság. 1869-ben azonban a kisebb hivatalok iktatóját már csak ,igtató úr'-nak (sic!) illett szólítani. Majd számukra újra elôbukkant a lomtárból a ,nemzetes', és 1909-ben legalább is úgy nézett ki, hogy a kisebb hivatalok iktatói is a ,tekintetes'-be küzdhették fel magukat. (A Titkár egyébként gyakran élt azzal a fogással, hogy miközben a nagyobb hivatal megszólítását közölte, a kisebbét egyszerûen kihagyta a listából. Ezért, s nem a magyarországi bürokrácia általános visszaszorulása miatt látható a nagy összlétszámbeli ,,csökkenés" a századforduló után.)
4. táblázat. Foglalkozásszerkezet és presztízs
 

	1829	1844	1856	1869	1889	1916
Felséges
Fenséges
Fôméltóságú
Nagyméltóságú
Méltóságos					1
Nagyságos					2
Tekintetes	2	4	5	12	14	11
Nemzetes	4	14	14	2	3
Bizodalmas	3
Tisztelt Úr	2	1	1	8	4	9
Összesen	111	191	201	221	241	201

A foglalkozások klasszifikációja mutatja az átrendezôdô presztízshierarchia legtanulságosabb mozzanatait. Ezt ugyanis nem szabályozta általánosan elfogadott hivatali elôírás, amit a Titkár összefoglal az szinte a szokás születése (és normává válása).
A gazdatiszti gárda (ispán, kasznár, tiszttartó) már 1829-ben sem egy szintrôl indul, hiszen akkor is van köztük némi különbség, s ez szinte mindvégig érezhetô. Az ispán eleinte csak ,bizodalmas' (talán a ,,közvetlen termelésirányító" botosispán miatt), a másik kettô viszont ,nemzetes' v. ,teljesbizodalmú'.[22] Maguknak az elnevezéseknek a bizonytalansága részint a csoportformálódás adott stádiumával, részint a formula nyelvi képlékenységével függ össze. 1844-re mindhárman egyértelmûen a ,nemzetes' kategóriában egyesülnek (a ,bizodalmas' és a ,teljes bizodalmú' hamar ki is ment a használatból). 1869-re azonban a tiszttartó a ,tekintetes'-be rukkolt elô, a kasznár csak átmenôben volt oda, mert ,tekintetes'- v. nemzetes'-sel illetik, de az ispán egészen a század végéig a ,nemzetes'-ben rekedt. 1916-ra azonban a ,nemzetes' kategória kiszorulásával mindegyüttesen a ,tekintetes'-be avanzsálnak. Elindulni látszott ezen az úton az erdész is, 1889-ben úgy tûnt, sikerült beverekedni magát a ,tekintetes'-be, ám 1916-ban ôt is a ,t. c.'-ben találjuk.
,Nemzetes' megszólítás illette a reformkorban a kereskedôt és a gyárnokot egyaránt. Ez nyilván a kiváltságolt (nagy)kereskedô vagy a gyártulajdonos (kalapgyárnok) privilegizáltságával függött össze. Ezt a pozíciót 1856-ig sikerült is megôrizniük. A kiegyezés után státusuk bizonytalanságát jelzi, hogy a gyárnok egyszer ,tisztelt úr' (1869), egyszer ,tekintetes' lesz (1889), de végül a ,tisztelt úr' rögzôdik számára (ekkor már gyáros nevezettel). A kereskedô viszont már 1869-tôl (a könyvárussal és a nyomdatulajdonossal együtt) egyértelmûen a ,tisztelt úr' kategóriába kerül. A ,bizodalmas' címtôl indult mesterembernek (késôbb iparos néven) viszont a reformkortól hol a ,kedves úr', hol a ,mester úr', hol a ,tisztelt mester úr' titulus jár ki. Ezt lehet süllyedésnek is tekinteni, de inkább vagy szinten maradásnak fognám fel (ha a ,bizodalmas' és ,tisztelt' egymás szinonimáiként váltják egymást) vagy az amúgy is bizonytalan ,bizodalmas' kategória kiürülésének. Azt sem árt azonban szem elôtt tartani, hogy végsô soron az iparos is ,,úr" maradt, akár a polgár, az ôrmester s a kisebb hivatal lajstromozója stb.
A ,nemzetes'-bôl a ,tekintetes'-be küzdötte fel magát a mérnök és a sebész (az utóbbinál az átmenet is megfogható 1869-ben: ,nemzetes vagy tekintetes úr'). A ,tekintetes' tulajdonképpen ,nemzetes'-bôl a ,,tisztán" ,tekintetes'-be avanzsált az orvos, miközben a reformkorban átmeneti bizonytalanság vette körül státusát.
Az áttekintett idôszak kezdetén, 1829-ben világos differenciáltság jellemezte az oktatói gárdát. Az egyetemi ,tekintetes tudós', az akadémiai ,nemzetes tudós', a protestáns kollégiumi ,tiszteletes tudós' (nyilván a papi minôsítés alapján), a normális oskolabeli oktató pedig ,teljes bizodalmúnak' neveztetett. Késôbb elôfordul, hogy a tanár megszólítását máshoz kapcsolva definiálják, és ez, tekintettel a fent már érintett átlapolódásokra, nem mindig teszi igazán egyértelmûvé a helyzetet (1856-ban például a nemzetesbôl a tekintetesbe tartó ügyésszel definiálják a tanár titulusát). 1869-ben azután egyfajta nivellálódás jelei látszanak a ,tekintetes tudós' nevezet ernyôje alatt (ezt kapja az egyetemi tanár és a protestáns gimnáziumi oktató is), de ez a kijelentés csak azért áll meg a lábán, mert a tanító a század közepe táján rendszeresen kimarad a lajstromozásból. 1889-ben viszont az egyetemi tanár a ,nagyságos' rovatba lép elô, nyilván az egyértelmûen emelkedô trendnek megfelelôen, a tanító pedig a ,tekintetes' címzést kapja. S miközben a középiskolai tanárok a századforduló után is megmaradnak a ,tekintetes' klasszisban, az elemi, ill. népiskolai tanítók ekkoriban visszaminôsülnek a ,tisztelt úr' kategóriába. Ez már az egységes köztisztviselôi minôsítési tabella bevezetése utáni, hivatalosan szabályozott periódus.

De végülis kik (és mikor) kerültek a ranglétra azonos fokára a fent leírt felbolydulás következtében? Egyáltalán ezek a folyamatok közelítették egymáshoz vagy eltávolították egymástól a különbözô funkcionális csoportokat?
Azzal, hogy a fôbb rangú nemes a hajdan fônemesi címmel járó ,nagyságos' kiérdemesültje lett, a szintén tekintetesbôl nagyságossá elôlépô országgyûlési képviselôvel együtt haladt vállvetve. Ezáltal azonban nem történt más, mint hogy mindketten a nyolcadik fizetési kategóriába tartozó, helyben járó ôrnaggyal kerültek egy grádicsra. A nagyjából ugyanezidôtájt a ,nemzetes'-bôl a ,tekintetes'-be mozdulók (sz. kir. városi tanácsnok, ügyész) rangban végsô soron a köznemessel (és a rendíthetetlenül álló, ezért tájékozódási pontnak is alkalmas alispánnal) váltak egyenlôvé. Az elôbb a ,nemzetesbe', majd a század végére a ,tekintetesbe' araszolgató, különbözô munkakörben foglalkoztatott gazdatisztek csak igen megkésve léphetnek velük azonos fokra. A ,,felfelé igyekvésbôl" ugyan következett némi átrétegzôdés, a változások alapjában véve belesimultak a hosszú távú ,,emelkedô" irányvonalba. Semmi sem utalt legalább is arra, hogy végérvényesen rögzült volna a ,,középrend" (Mittelstand) felsô határa.
Annál szembeötlôbb, ahogy az alsó határvonal szinte demonstratív meghúzására sor került. A történeti-jogi értelemben vett rendeknél még egyértelmûen a felfelé húzó hatás érvényesült, hiszen a köznemes is a ,tekintetes' klasszisba tornázta fel magát. A bürokratikus intézmények esetében azonban az ,,alsó-középosztály" markáns leválasztása történt meg: elôször csak a kisebb hivatalok tisztviselôinek elég drasztikus leszakításával. Ha valóban csupán a társadalmi csoportok felértékelôdésérôl avagy a nyelvi formák leértékelôdésérôl lett volna szó, ilyen ellentétes irányú belsô mozgás aligha fordulhatott volna elô. Gondoljuk csak el, a díjnoknak - hivatalánál fogva - csak a ,tisztelt úr' jár, ha azonban származására tekintettel nemesember, személyénel fogva a ,tekintetes' cím dukál neki. De honnan lenne köteles tudni a levél írója, hogy ki ül a hivatali székben? És ki bizonyította idáig, hogy ezeket az alsó posztokat valóban a volt nemesség képviselôi foglalták el? Mindezzel párhuzamosan zajlott a foglalkozási (,,hivatásrendi"?) kategóriák esetében elôbb a nagykereskedô, majd a gyárnok ,,leértékelése". Ugyanez a folyamat - mintegy második lépcsôben - a századelôre jutott el az altisztekig. A mindvégig szilárd polcon tartott polgárok mellé az alsó hivatalnoki beosztások, iparosok és kereskedôk, végül altisztek azonos rétegbe szorítása nem rendies, hanem nagyon is osztályszerû megkülönböztetésen alapult. Ez a csoport szilárd szigetelô és érintkezô réteget képezett a még úrnak sem tekintett, ,,alsóbb osztályokat" alkotó többség irányában, és döntô mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a középosztály (immár idézôjel és jelzô nélkül) önmagát definiálni tudja.
A reformkortól az elsô világháborúig terjedô korszak egészét vizsgálataink alapján nem tudjuk egyirányú tendenciával jellemezni. A finomabb mozgásokat belülrôl két idôbeli választóvonal törte meg: az egyik valahol az 1860-as évek tájékán, a másik már inkább a századelôn. A felfelé húzó, alapvetôen ,,rendies" mozgások távolságnövelô, leválasztó osztályképzôdéssel jártak együtt a formálódó középosztály alsó határán. Ez azonban nem az Erdei-féle ,,kettôs társadalom", hanem egy másfajta, még kidolgozandó koncepció jegyében értelmezhetô. Eljött az ideje, hogy olyan kategóriarendszert alakítsunk ki, amely akár tisztán a presztízshierarchia vázolt átalakulási folyamatait tekinti kiindulópontnak. Hiszen a 19. század par excellence a rang és a méltóság társadalmának korszakaként hirdette magát. Akár számon is kérhetjük rajta.
A dinamikus kategóriarendszer felállítása után természetesen azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az milyen viszonyba állítható a tevékenységszerkezeti, jövedelemmegoszlási tendenciákkal? Tanulmányunk kérdésfelvetéseivel és eddigi eredményeivel remélhetôleg sikerült új szempontokat felvetnünk a 19. századi magyar társadalomtörténet újfajta és árnyaltabb megvilágításához.

Jegyzetek

[* Az 1999. október 6-án az ELTE-n elhangzott habilitációs elôadás írott változata.]
¹ Hans Jäger-Sunstenau: Az 1700 és 1918 közötti magyarországi nemesítések társadalomtörténeti statisztikája. in. Magyarország társadalomtörténete I. A reformkortól az elsô világháborúig. (Szöveggyüjtemény) Szerk.: Kövér György. 2. k. 9-16.; Halmos Károly: Rangemelések a Habsburg Monarchiában (A rendi kontinuitás statisztikai elemzési lehetôségei az újnemesek és a gazdasági elit példáján) in. Vera (nem csak) a városban. Tanulmányok a 65 éves Bácskai Vera tiszteletére. Rendi társadalom - polgári társadalom, Supplementum, Szerk.: Á. Varga László. Debrecen, 1995. 445-483.
[2] Dr. vitéz ákosfalvi Szilágyi László: A nemesi rendi címekrôl és címzésekrôl. Bp. 1943. 14-15. Az adományozás és a használat kettôsségét az idézett szerzô az uralkodói ,,beavatkozással" hozta összefüggésbe: ,,a szokás alapján szokásjog alakulhatott volna ki, ha az e részben legfôbb jogalkotó tényezô, a király be nem avatkozott volna... Mivel a király a hercegek címzését illetôleg legfelsôbb kéziratban külön rendelekezett, a bárókra, grófokra és ôrgrófokra nézve pedig nem tett intézkedést, hanem nekik továbbra is régi címzéseiket adományozta s ôket annak megfelelôen címeztette, e ténykedésével kifejezte azt, hogy a kialakult szokást nem tekinti szokásjognak, tehát a báróknak, grófoknak és ôrgrófoknak méltóságos címzését nemesi rendi állásukkal kapcsolatosan nem ismeri el." uo. 10.
[3] Kertész Manó: Szállok az Úrnak. Az udvarias magyar beszéd története. H. é. n. [eredetileg: 1932] Reprint. 1996. Az elsô kiadás datálásához ld. Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái XVI. k. Bp. 1995. 426-427. A nemzetesrôl: ,,Ez a gyökere szerint is csak nemes embernek kijáró titulus oda hanyatlik, hogy »a nép tisztes rendueket címez vele, ha nem nemesek is, pl. jegyzôket, uradalmi ispánokat, elôkelô polgárokat...« Kertész: i. m. 55.; ,,...a ,tekintetes' ... a ,nagyságos'-sal összeforva még a XVII. század második felében is a fônemesek címe; azonban már 1640 táján sok helyütt megbomlik a kettônek szoros együvé tartozása és a ,tekintetes', a ,nemes, nemzetes és vitézlô' társaságába kerülve egy fokkal alacsonyabb társadalmi réteg tulajdona lesz. Aligha tévedünk, hogyha e cím értékbeli hanyatlása, meg a fôrangúak egy új címének, a ,méltóságos'-nak felbukkanása között valamiféle összefüggést sejtünk" uo. 60.
[4] ,,Talán csekélységnek látszik, de hazánknak valódi ostora a divatban levô sokféle czímezés: kegyelmes, bizodalmas, sat. - Az osztály-választó-falaknak ez egyik leghatósb tényezôje. A magyar nép rendkivül becsülettudó, azért oly rendkivül lelkiismeretes a czímek megadásában. S inkább, mint valakit megsértsen, nagyobb czímeket ad. - Így léptetnek elôre folyvást mindig illendô rangfokozattal az egyes osztályok, annyira, hogy a nagyságos czím, mellyel az elôtt az erdélyi uralkodót tisztelték csak meg, most már minden, kissé muveltebb nemes emberre alkalmaztatik. A bárók most már mind méltóságosak, rövid idô múlva a grófok kegyelmesek lesznek. Azelôtt a fôkanczellár is csak tekintetesnek czímeztetett a törvénykönyvben, most már a zsidó is tens úr, a jámbor nemzetes czím pedig senkinek sem kell. - Kimondhatatlan jót tennének nyelvészeink, ha valami módon megtudnák honosítani a Monsieurt és Madameot. A divatszeru fiatalság szokásba hozhatná, ráér úgy is, semmi dolga. Az a baj, hogy aránylag könnyen ejthetôk azok az átkozott czímek. Németnek is van mindenféle geboren-je, de igen alkalmatlan lévén használni, nem tudott soha általánossá válni. - Nôknél - úgy látszik - az oly könnyen folyó nagysád akar Madame lenni, sôt még a Mademoisellet is magába foglalja." (Kiemelés - K. Gy.) Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Pest, 1855. 26.
[5] ,,Holmi a kínai császár címére emlékeztetô - Méltóságok, Nagyságok, Tekintetességek s egyéb efféle sületlenségek itt nincsenek, épp úgy, mint Sweicban vagy a muvelt demokrácia egyéb helyein. A szellem és a tudomány nagyérdemu bajnokai ... elpirulnának, vagy meg lennének sértve, ha ôket nagytiszteletu, vagy fôtiszteletu uraknak szólítanád, mert külföldön minden ember tudja, hogy e hiúságos dagály a valódi érdemhez nem illik, s azt nem pótolja s egy hajszállal nem növeli ... lehetetlen ezúttal egy tekintetet nem vetni itthoni viszonyainkra s ennek következtében be nem vallani, hogy mi mindnyájan ugyancsak elmerültünk a címezgetési fényuzésben, és bár az idôjelenségek szerénységre és okosságra intenek, még mindig nem akarjuk észrevenni magunkat. Nem olyan ártatlan kis csacsiság ez, minônek sokan tartják, mely az üres bókszavakat megköveteli, belôl van az emberi szívben s mélyen gyökerezik hiú és elferdült gondolkodásmódunkban. A középkori hubéri és hierarchiai viszonyok szülték és tették általánossá a címeket, melyek máig is ott divatoznak legjobban, hol ama viszonyok még mindig fennállnak vagy nyomaikat még elenyésztetni nem lehetett. Ez a rang- és címkórság újabb idôben sehol sem fejlôdött ki erôsebben, mint Ausztriában, ebben a roskatag és avas intézményu államban, melyben az uralkodói korlátlanság és a papi hierarchia ôsidôk óta folyvást huséges kinyomatát és támaszát találta. De Magyarország sem maradt hátra. Mert bár alkotmányunk 1848-ban demokratikus alapon átalakíttatott, s bár lelkes honfiak nagyszeru elszántsággal vetették életüket a mérlegbe e demokratikus alkotmányért, mindazonáltal, mintha csak a középkori rothadt viszonyokat akarnók továbbra is fenntartani, vagy mintha a bennünket csaknem agyonnyomó polgári és hierarchiai abszolutizmusnak és sötétségnek kívánnak kezére dolgozni, annyi érzeti sincs bennünk a polgári egyenlôségnek és testvériségnek, hogy a pöffeszkedô címekrôl lemondani tudnánk." Szeremlei Sámuel: Külföldi utazásomból. Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok (PEIL), 1867. 911. id. R. Várkonyi Ágnes: A mezôvárosok történeti historiográfiája, különös tekintettel Szeremlei Sámuel muködésére. in. VI. Várostörténeti Konferencia. Vásárhelyi Tanulmányok V. Hódmezôvásárhely, 1974. 13.
[6] ,,A titulus dolga nálunk valódi tanulmány, mert itt nem turi minden ember, hogy eccellenza-nak titulálják, mint Olaszországban, hanem megkívánja azt a czímét, a mi épen ôt megilleti.
Nagyméltóságú úr nálunk a miniszter, ha egyúttal belsô titkos tanácsos is, ha nem az, akkor csak kegyelmes úr. Nagyságos a báró, méltóságos a gróf hanem ez csak Magyarországra nézve áll; Erdélyben megfordítva áll az illeték: ott méltóságos a báró, nagyságos a gróf; annálfogva ugyan vigyázzon, a ki egy teremben erdélyi és magyarországi grófokkal és bárókkal jön össze, hogy bele ne zavarodjék a czímezésbe; mert ez hiba lesz.
Azonkivül nagyságos urak a királyi táblai ülnökök külön-külön, hanem mikor együtt ülnek, akkor csak «tekintetes királyi tábla.»
Nagyságosok és fôtisztelendôk az uralkodó egyházi fôméltóságok, csak fôtisztelendôk a más felekezetbeliek, nagytiszteletuek az esperesek, tisztelendôk a plébánosok, tiszteletesek a lelkészek és káplányok; a tanító, az csak rektram.
Ha egy méltóságos asszony egy tekintetes úrhoz megy nôül, mind a kettô nagyságosnak hivatik.
Tens úr a diplomatizált ember, egész a városi hivatalnokig; még az esküdt is tens úr; de már a szolgabíró tekintetes. Jelesebb hybridumot nem csinált a tekintetes czímmel senki, mint Biharmegye vidám emlékezetben levô egykori fôispánja, kinek egyszer fáklyás zenét adtak, a mire ô megköszönô szónoklatot akarván tartani, e szókra nyitá ajkait: tekintetes urak; hanem a mint meglátta az ablakából azt a sok szurös embert maga elôtt, egyet változtatott a czímen s azt mondá: «tekintetes emberek!»
Nemes úr, a kinek armalisa van, és az praedikátumot is visel, a mi ôsi leszármazását jelezi, például Ludasy Gans Mór.
Egyszeruen nemzetes úr az alsóbb gazdatiszt, kisvárosi mérnök, pusztabíró és írnok.
Vitézlô úr a jubiláns katona.
Nagy uramnak hívatnak a borbélyok, gabonakeresekedôk, talpaskereskedôk.
Ifjú úrnak czímezteteik pedig a fuszeres és rôfös szatócs, a ki aztán megôszülhet, mégis mindig ifjú úr marad.
Kegyelmed a falusi bíró, kend, a mi azon alul van." Jókai Mór: Milyen demokraták vagyunk mi? (Fürdôi prédikáczió.) in. Jókai Mór: Életembôl. Igaz történetek, örök emlékek, humor, útleírás. I. rész. Bp. 1898. 331-332. Az írásra Fábri Anna volt szíves figyelmemet felhívni, amelyért ezúton is köszönetet mondok.
[7] Magyarországon törvény által sohasem lettek szabályozva a czímek 1848 elôtt, hanem csakis esetrôl esetre dikasteriális rendeletek, esetleg leiratok útján. Az eljárásban azonban, mely e részben 1848 elôtt követtetett, minden volt inkább, csak nem volt rendszeres, nem volt az államjog tekintetei iránti következetesség. Bizonyos elvi normatívum csak annyiban bírt érvényre emelkedni, hogy a fôrendeket a »méltóságos« czím illeti meg, a köznemesség önkormányzati legmagasabb nobile officiumait pedig csakis a »tekintetes« czím illetheti meg, a mint hogy csak »tekintetesek« voltak az összes vármegyék közönségei, s a minthogy »tekintetesek« voltak az országgyulés alsótáblájánál egybegyult »karok és rendek« is.
Ezen általánosságban mozgó elvi normatívumon belul azonban a lehetô legnagyobb rendszertelenség és következetlenség uralkodott a gyakorlatban. Miért? Azért, mert a czímek, czímezgetések egész rendszerét átölelô - nem mondom törvény - de kellôleg kihirdetett szabályrendelet sohasem lôn kibocsátva; esetrôl esetre intézték el legtöbbnyire egyszeru leirattal a felmerülô összeütközéseket, a mi azután azt eredményezte, hogy míg egyfelôl nyitva hagyatott nem egy fontos kérdés, addig másfelôl a concrét intézkedések nagyon különbözô idôkbôl származván, nem feleltek meg azon fokonkénti módosulásoknak, a melyek az intézmények terén idôközben végbementek.
Innen eredt, hogy a legszembeszökôbb képtelenségek jöhettek létre az idô folyamában a gyakorlatban. Hogy csak kettôt említsek: a grófokat, bárókat közhivatalból méltóságolták, fönt említett normatívum szerint, de a királyi leíratok megtartották régibb századok szokását, tekintetes és nagyságos-oknak czímezvén ôket. - A királyi ítélôtábla bírái már rég hivatalból nagyságoltattak, midôn magának e magas bíróságunknak a hivatalos czíme még mindig csak »tekintetes« volt." Schvarcz Gyula: Adalék a magyar állampolgári társadalom egységes természetének elméletéhez. Bp. 1889. 57-58.
[8] ,,Csodálkozhatunk-e azután, ha az elsô felelôs magyar minisztérium a maga muködését azzal kezdte, hogy elrendelte, miszerint a miniszterek czíme a megszólításban egyszeruleg Ön, különben pedig miniszter úr! Schvarcz: i. m. 59.
[9] Az 1848 és 1867 közötti események külsô dinamikájával kapcsolatban Hentaller Lajos történeti publicisztikájában egyenesen azt vélte tudni, hogy az osztrák kormány a Lajtán túlról Magyarországra hozott tisztviselôket, ,,ezeket a kalucsnis és paraplis armer Reisendereket megtette nagyságos és méltóságos uraknak (a tekintetes czímmel nem tisztelte meg ôket senki!)..." Hentaller Lajos: A balavásári szüret. Történeti rajz a kötélkorból. Bp. 1984. 4. Az osztrák kormányzat felfelé licitáló törekvését ugyan nem, de a tekintetes cím alulról történô rezerválását a ,,tisztesbek" számára megerôsíti Jókai már idézett muvében felhangzó anekdota (s ez némileg közelebb állhatott az események sodrához): ,,...megjárta ezzel a czímekben való válogatással egy Bach korszakbeli hivatalnok, kit Bezirkskomissr létére a panaszos ember egyre nagyságolt. »Én nem vagyok nagyságos, csak tekintetes.« »Már kérem szépen, mondá rá az együgyu paraszt, erre mifelénk csak azokat szoktuk tekintetes úrnak hívni, a kiket megbecsülünk.«" Jókai: i. m. 333.
[10] uo. i. m. 60-62. ,,A kormány érezte, hogy a közhangulat czímkórságos voltával szemben lehetetlen az 1848-i franczia czímtörlô egyenlôségi eszmének álláspontjára helyezkednie érezte azt is, hogy a tiszteletreméltó ôsrégi rangczím »tekintetes«, nem alkalmas többé arra, hogy a képviselôk társadalmi állásának kellô consolidátiójára szolgáljon, sôt egyenesen attól tartott, hogy az esetben, ha nem léptettetik valami úton a képviselôk számára magasabb czím a tekintetesnél azonnal életbe, úgy az esetben társadalmunkban még el fogja veszíthetni a parlamentarismus nem egy követelménye a maga horderejét." uo. 62-63.
[11] uo. 64. Schvarczról legújabban ld. Miru György: Kísérlet az állam körül. Schvarcz Gyula reformtervei a dualizmuskori alkotmányosság továbbfejlesztésére. Aetas, 1999/1-2. 86-112.
[12] Hanák Péter: Vázlatok a századelô magyar társadalmáról. (1962) in. uô. Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Bp. 1975. 353. Azon, hogy Hanák a folytatásban - a bizatató kezdetek után - áttér egy négyosztató osztályelemzésre (uralkodó osztályok, ,,középosztály", parasztság, munkásosztály) a cikk születési körülményeit ismerve kevéssé csodálkozhatunk. Azon már inkább, hogy bár Erdei Ferencnek a többes társadalomszerkezet-modelljét még nem ismerhette (az csak 1976-ban jelent meg nyomtatásban), közel járt ahhoz, hogy azt újra kitalálja. ,,A feudális társadalomszerkezet lassan bomlott fel, és hagyományos formáiba zárkózva sokáig inkább szimbiózisban, mint szerves egységben élt együtt a tôkés rendnek mellette, de jórészt nem belôle kifejlôdött új osztályaival." uo. 354. Az újrafelfedezés hátterét némiképp érzékelteti a kései olvasó számára, ahogy Hanák szövegében egyszerre vibrál a Három nemzedék igazságkeresô és -osztó értelmiségi szenvedélye és a szárszói beszéd világjobbító szociális indulata. Hanák középosztályképérôl legutóbb Gyáni Gábor: Polgárság és középosztály a diskurzusok tükrében. Századvég, Új folyam. 7. 1997 tél. 31-33.
[13] Mint annyi mindenrôl, errôl a forrásról is Vörös Károly írt figyelemfelkeltô, muvelôdéstörténeti szempontú ismertetést. Vörös Károly: ,,Házi secretarius". Adalék a XIX. századi tömegmuvelés történetéhez. in. Magyar Herold. Nr. 1. A magyar hivatali írásbeliség fejlôdése 1181-1981. I. k. Bp. 1984. 389-408. A ,,secretarius" különbözô kiadásaira egyébként az imént idézett nyelvészeti munka is többször utal. Ld. Kertész: i. m. 68.; 86.
[14] Farkas Elek-Kövy István: A pesti és budai házi secretarius vagyis: a közös élet akármely helyheztetésében megkivántató levelezésre, a kereskedésbeli levelek s más hasznos írások helyes elkészítésére vezetô példák. A magyar nemzet hasznára írt segédkönyv. Pest, 1829.; 2. egy geographiai szókönyvvel megbôvített kiadás Pest, 1830.; Pest-budai házi titoknok... 3. bôv. kiad. Pest, 1832.; A legújabb magyar és német házi titoknok... 4. jobbított és bôvített kiad. Pest, 1835.; Legújabb házi titoknok... 5. jav. és tetemesen bôvített kiad. Pest, 1844.; Farkas Elek: Legújabb házi titoknok... 6. átdolg. kiad. Pest, 1856.; [ettôl a kiadástól kezdve Farkas egyedül jegyzi a munkát], Legújabb házi titkár... 7. kiad. Pest, 1869.; Legújabb házi tikár. Magyar levelezô és önügyvéd... 9. a legújabb törvénykezésre való tekintettel teljesen átdolg. kiad. Budapest, 1889.; Legújabb házi titkár és önügyvéd... 10. újból átdolg. kiad. Bp. 1898.; uaz. 11. újból átdolg. kiad. Bp. 1909.; uaz. 12. kiad. Bp. 1916.
[15] i. m. 1844. A titulusok ebben a kiadásban az V. osztályban voltak találhatók.
[16] Szinnyei két (inárcsi) Farkas Eleket is említ, az egyiknél (aki születési és halálozási évszámok nélkül szerepel) említtetik a ,,házi tikár", a másik Nagykôrösön született 1829-ben és Nagyváradon hunyt el 1891-ben, országggyulési képviselô és földbirtokos. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái III. k. Bp. 1894. 154-156. Gulyás Pál korrigálta Szinnyei adatközlését, szerinte egy és ugyanazon személyrôl van szó, aki valóban 1829-ben Nagykôrösön született, de 1894-ben ott is halt meg (tehát nem 1891-ben és nem Nagyváradon). Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái VIII. k. Bp. 1992. 249. Gulyás életrajzi adatait támasztja alá a hely- és családtörténeti irodalom: Benkó Imre: Az inárcsi Farkas család története. Nagykôrös, 1903. 30-32. A ,,házi titkár" azonban egyik auctornál sem kerül említésre. A család levéltári állagában (MOL) sem találtunk a ,,házi titkár" szerzôségére vonatkozó utalást, viszont jó minôségu fotók kerültek kezünkbe nevezett Farkas Elekrôl.
[17] Legfeljebb arra utalhatunk a genealógiai irodalom alapján, hogy a 20. század elejérôl származnak sorozatosan azok a példák, amikor az uralkodói beavatkozás demonstrálta, hogy ,,a kialakult szokást nem tekinti szokásjognak": pl. 1916-ban, bárói oklevélben (Prileszky) a ,nagyságos', 1914-ben, grófi oklevélben (Mailáth) a ,tekintetes és nagyságos' címzést adományozta. Szilágyi: i. m. 10.
[18],,Ez a T. C., amely a múlt század nyolcvanas éveitôl fogva már a cím és rang nélküliek jelzôje, azért állhatott annak idején társaságbeli urak neve elôtt, mert ez a kifejezés van benne rövidítve: Teljes címu. A cím szót a címerbôl vonta el egyik nyelvújítónk 1780 körül..." Kertész: i. m. 190.
[19] Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848-1918. Bp. 1993. 74. sköv.
[20] Ezekrôl ld. áttekintôen Alexander Sixtus von Reden: Az Osztrák-Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Bp./Salzburg, 1989. 82-86.
[21] 1893: IV. tc. Magyar Törvénytár 1892-1893. Bp. 1897. 406-407.
[22] ,,...abban a korban, amelyben a szóra vonatkozó emlékeink kezdôdnek, már nemcsak az úr, a feljebbvaló ,bízott' vagy ,bizodalmas', hanem a barát, az atyafi is az; mindenki, akitôl joggal lehet várni segítséget, támogatást, jóindulatot." A XVI. század ,,a ,bízott' és ,bizodalmas' jelzôt egy jelentésben használja; a XVII. század elején azonban a ,bízott' szó teljesen eltunik a társas érintkezés szókincsébôl és a ,bizodalmas' egyeduralomra jut... a XIX. század határán osztályosa lesz az egyéb címeknek és jelzôknek és a ,bizodalmas' ,teljes bizodalommal való'-vá vagy ,különös bizodalmú'-vá terebélyesedik... a XIX. század elején valóban nagyon mélyre szállt le ez a jelzô..." Kertész: i. m. 84-86.