Hosszú távú trendek
A termékenység csökkenése mindig is kíváncsisággal
vegyes érdeklôdést, nemritkán aggodalmat váltott
ki a társadalom jövôje iránt felelôsséget
érzô emberekbôl. A tartós csökkenés
kezdeti jelei már a múlt század utolsó évtizedében
jelentkeznek, a századfordulót követô évtizedekben
pedig felgyorsulnak. Ennek magyarázatául az életviszonyokról
való felfogás megváltozását, az egyéni
igények növekedését és a családfenntartásra
vonatkozó felelôsségérzet csökkenését,
vagyis erkölcsi tényezôket hoznak fel a korabeli elemzôk.
,,Mindezen a születések számára befolyást
gyakorló, erkölcsileg ható tényezôk az
utóbbi idôben tudvalevôleg általában oly
irányzatot vettek, hogy a születések számára
apasztólag hatottak." Az elsô világháború
mély sebet ütött a születési mozgalomban,
megtörte az addigi népességfejlôdést és
hosszú idôre szóló nyomot hagyott a népesség
korfáján. A háborús évek alatt kevesebb
mint felére esik vissza az élve születések száma.
Az ország emberi vesztesége - csak az elmaradt születések
révén - legalább egy és negyedmillió
lélekre becsülhetô. A háborút közvetlenül
követô években sokan azt várták, hogy a
születések száma visszatér az elsô világháború
elôtti szintre és pótolja a világháborús
születéskiesést. Ez az elképzelés azonban
nem vált be. 1919-ben és az azt követô években
megemelkedett ugyan a születések aránya, de egyetlen
évben sem érte el az elsô világháború
elôtti szintet. Az ezt követôen megindult lassú,
de folyamatos csökkenés a gazdasági világválság
éveiben gyorsul fel. Ekkor már világossá válik,
hogy ,,a születési szám zsugorodása nem egyedül
a háború következménye, hanem bekövetkezett
volna akkor is, ha a 4 és 1/2 éves háború fergetege
nem seperte volna végig Európát". Míg korábban
az okok között elsôsorban erkölcsi és nem gazdasági
tényezôk szerepelnek, most már megjelennek és
keményen hatnak a gazdasági tényezôk is a demográfiai
magatartásokra. ,,Valószínu, hogy közel jártunk
a lényeghez, ha a romló gazdasági viszonyokat, az
önzést, az individualizmust, a hitetlenséget, a politikai
viszonyokat és az akaratot, illetôleg a nem akarást
állítjuk oda bunbakul. Ezeknek a tényezôknek
egyenként való vagy kölcsönös hatása
teremtette meg a »kis családot«, amelyben egy vagy egy
gyermek sincs - írják a korabeli szerzôk az 1937-ben
megjelent népmozgalmi kiadványban. Az 1930-as évek
elején a termékenység szintje már csak alig
több mint fele a századfordulón mért értéknek.
Összességében a századfordulót követô
elsô negyven évben a teljes termékenységi arányszám
több mint felére esik vissza, tehát évtizedenként
13-14 százalékkal csökkent.
A termékenység ilyen mértéku visszaesése
óhatatlanul felveti a születéskorlátozás
kérdését. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy
a születéskorlátozás nem oka a termékenység
csökkenésének, hanem eszköze a nem kívánt
terhesség megakadályozásának. A terhességek
muvi megszakítása pedig káros és nemkívánatos
módja a születéskorlátozásnak, és
nem tekinthetô a fogamzásgátlás alternatívájának.
A két világháború között minden valószínuség
szerint erôteljesen terjed a születéskorlátozás
gyakorlata, de mérhetô adatok hiányában csak
az általános termékenység csökkenésének
mértékébôl lehet elterjedtségére
következtetni. Egyes becslések szerint az 1930-as években
százezerre tehetô az illegálisan végrehajtott
muvi vetélések száma (Mikolás M. 1980). Az
okokat ezúttal is az elsô világháborús
évek utóhatásával és az erkölcsi
értékek romlásával indokolják; ,,valószínu
tehát, hogy a háború erkölcsi fertôjének
rovására esik a védekezés általánosabb
megismerése, vagy a magzatelhajtások surubb igénybevétele
s a társadalom megbocsátó szemet hunyása e
törvénybe is ütközô cselekmények felett".
A második világháború nem hagyott olyan
mély nyomot a születéskiesésben, mint az elsô,
és a világháborút követôen sem történt
látványos termékenységemelkedés a kiesések
pótlására. Az 1950-es évek elején azonban
csökkenni kezdett a születésszám és ez politikai
kérdéssé tette a születési mozgalom ügyét.
Az ekkor bevezetett szigorú abortusztilalom jelentôs születésszám-emelkedést
eredményezett. A szigorú tiltás csak egy évig
volt életben, 1954-ben már enyhítésre került
sor, 1956 júniusától pedig lényegében
feltétel nélkül engedélyezték a terhességmegszakításokat.
Mivel a mai értelemben vett korszeru fogamzásgátló
eszközök még nem álltak rendelkezésre, rohamosan
emelkedett az abortuszok száma. Ezzel párhuzamosan a születési
mozgalom újabb ,,mélyrepülése" indult el, amit
elsôsorban a radikális társadalmi-gazdasági
változások váltottak ki, amelyek mind hatással
voltak az egyéni és családi életre és
ezen keresztül a családok által kívánt
gyermekszámra.
A teljesség igénye nélkül csak megemlítjük,
hogy az erôltetett iparosítással egyidejuleg az eddig
háztartásban otthon dolgozó nôk jelentôs
tömegei váltak foglalkoztatottakká, vállaltak
munkát, gyakran nem is a lakóhelyükön. Az egyéni
parasztgazdaságok megszüntetése jelentôs területi
és társadalmi mobilitással járt együtt,
ami fôleg a községekbôl a városokba, a mezôgazdaságból
az iparba irányult. A nôk munkába állása
együtt járt képzettségi szintjük emelkedésével,
több idôt kellett tölteniük tanulással, önképzéssel.
Mindezekkel párhuzamosan változott a családok társadalmon
belüli helyzete, a gyermekeknek pedig a családon belüli
szerepe.
A termékenység zuhanásszeru csökkenése
az 1960-as évek elején érte el mélypontját,
ami egyben azt is jelentette, hogy akkor világviszonylatban Magyarországon
volt a legalacsonyabb a születési arányszám.
A születésszám tartósan alacsony szintje elôrevetítette
népesedési helyzetünk kedvezôtlenné válását,
ami hosszabb távon a népesség jelentôs elöregedéséhez,
a népesség létszámának csökkenéséhez
és a kedvezôtlen korösszetételbôl adódó
társadalmi-gazdasági és szociális gondokhoz
vezethet. A kialakult kétkeresôs családmodell és
a nôi foglalkoztatottság csaknem teljes köruvé
válása mellett a gyermekek döntô többsége
keresô anyáktól született. Nyilvánvalóvá
vált, hogy a születési kedv növelését
ösztönzô eszközökkel, fôleg az anyai és
a munkahelyi hivatás közötti feszültségek
enyhítésével kellene elérni. Ilyen meggondolások
és elôzmények után történt a gyermekgondozási
segély (GYES) intézményének a bevezetése
1967-ben. A GYES bevezetését követôen emelkedett
ugyan a születések száma, de az egyszeru reprodukciót
biztosító termékenységi szintet nem sikerült
elérni. Az 1973. évi népesedéspolitikai határozatnak,
és az ezt követôen életbe lépett intézkedéseknek
ennek biztosítása volt az alapvetô célja. Az
intézkedések sokoldalúan kívánták
ösztönözni a gyermekvállalási kedvet, anyagi,
tudati és jogi eszközöket egyaránt felhasználva.
A termékenység emelkedése azonban ezúttal sem
bizonyult tartósnak és mindössze néhány
évig haladta meg az egyszeru reprodukciós szintet. 1976-tól
elôször kisebb mértékben, majd erôteljesebben
kezdett visszaesni a termékenység és 1980-ban már
ismét alacsonyabb volt, mint 1973-ban, tehát az intézkedések
bevezetése elôtt.
Az 1980-as évek elejére minôségileg új,
korábban nem tapasztalt népesedési helyzet állt
elô. Megszunt a népesség természetes szaporodása,
megindult a népességszám csökkenése. Az
okok között nemcsak a születésszám visszaesése,
hanem a halálozások számának emelkedése
is közrejátszott. Az új népesedési helyzet
a népesedéspolitika újragondolását és
tartalmának bôvítését is igényelte.
Szükségessé vált egy hosszabb távra szóló
népesedéspolitikai koncepció kidolgozása, amely
már - valamennyi fontosabb népmozgalmi esemény, a
születések és a halálozások mellett -
a családok kérdéskörét is magában
foglalja.
A hosszú távra szóló népesedéspolitikai
koncepció meghirdetésére 1984 októberében
került sor. A határozat alapvetô célként
a népességcsökkenés folyamatának mérséklését,
nagyobb távlatokban megállítását, majd
a kedvezôbbé váló népesség-összetétel
mellett a népességgyarapodás elérését
tuzte ki. E cél elérése érdekében egyenrangú
feladatként jelölte meg a termékenység és
a születésszám emelését, a halandósági
viszonyok javítását és a család szerepének
erôsítését. Az ezt követôen bevezetett
intézkedések közül talán a legfontosabb
a gyermekgondozási segélynek a gyermekgondozási díjjal
(GYED) való részbeni felváltása. A GYED alapvetô
célja az volt, hogy a társadalom valamennyi rétegének
gyermekvállalását támogassa, csökkentse
a termékenység társadalmi különbségeit,
elismerje a gyermekvállalás társadalmi hasznosságát
a szülôképes kor idôsebb korosztályainál
és a magasabb jövedelmu keresô nôknél. Ezzel
egyidejuleg számos más szociálpolitikai kedvezmény
is életbe lépett, fôleg a lakásépítkezések
területén. Az intézkedések eredményeként
némileg emelkedett a naptári éves termékenység
és az 1990-es évek elejéig magasabb szinten volt,
mint az 1984 elôtti években.
Az 1990-es évek elsô felének gyorsuló
ütemu népességcsökkenése újabb cselekvésre
ösztönözte
a kormányzatot. 1994 márciusában újabb kormányhatározat
született a távlati népesedéspolitika alapelveirôl.
A határozat rögzíti azokat az alapelveket és
célkituzéseket, amelyeket a családok stabilitása,
a születendô gyermekek számának növelése
és a halandóság csökkentése érdekében
az érintett tárcáknak tevékenységük
során figyelembe kell venniük. Konkrét intézkedésekre
a kormányváltás miatt már nem kerülhetett
sor, sôt ellenkezôleg, az érvényben levô
családi, anyai és gyermektámogatási rendszereket
fokozatosan leépítették az ezt követô években.
A termékenység újabb zuhanásnak indult.
Rendszerváltás és termékenység
Ha igaz az állítás, hogy a társadalmi-gazdasági
környezet meghatározó módon befolyásolja
a demográfiai magatartásokat, és valós az a
nézet, hogy a társadalmi és gazdasági folyamatok
gyors változása maradandó nyomot hagy a népesedési
trendekben, akkor a kilencvenes évek születési mozgalmának
alakulása kiváló lehetôséget nyújt
e kapcsolat elemzésére. 1990 és 1999 között
az élveszületések száma csaknem 31 ezer újszülöttel
lett kevesebb, az általános termékenység szintje
24%-kal, a teljes termékenységi arányszám 29%-kal
csökkent. A visszaesés mértéke még jelentôsebb,
ha csak az 1991-1999 között eltelt hét esztendôt
tekintjük. Mint ismeretes, hazánkban a rendszerváltást
követô elsô két évben - 1990-ben és
1991-ben - nem csökkent, hanem ha kis mértékben is,
de emelkedett a születések száma és a termékenység
színvonala. A hanyatlás 1992-ben indul meg, majd az évtized
közepétôl felgyorsul. Így a születések
száma 1991-hez viszonyítva csaknem 32 ezer fôvel, a
teljes termékenységi arányszám értéke
pedig 30%-kal lett alacsonyabb 1998-ra.
Mint láttuk, a magyar születési mozgalom elmúlt
ötven éves történetében nem egyedi ez a
jelenség, sôt kétszer is elôfordult a termékenység
hasonló vagy ennél nagyobb mértéku drámai
visszaesése. Az 1950-es évek abortusztilalmát követôen
40%-kal esett a termékenység szintje 1954 és 1962
között, húsz évvel késôbb pedig, az
1970-es évek közepén jelentkezô ,,baby boom"-ot
követôen, 27%-kal csökkent a termékenység
1975 és 1983 között. Természetszeru, hogy az a
társadalmi-gazdasági környezet, amely ilyen nagy mértékben
és negatívan befolyásolta a gyermekvállalási
kedvet, merôben eltérô volt mindhárom vizsgált
idôszakban, és lényegesen különböztek
a demográfiai feltételek, illetve indokok is. Az 1950-es
évek termékenységének csökkenésében
jelentôs szerepe volt annak a gyors, gyakran sokkoló hatású
társadalmi átalakulásnak, amely elsôsorban a
családokat érintette, ugyanakkor a visszaesés mértékét
növelte, hogy mindez egy jelentôs születésszám-emelkedést
követôen történt, amit egy néhány
évig tartó teljes abortusztilalom idézett elô.
Az 1970-es évek közepének ,,baby boom"-ja részben
generációs tükörképe a húsz évvel
korábbi születéseknek, de itt már jelentôs
szerep jut a gyermekvállalást elôsegíteni szándékozó
családtámogatási rendszereknek is. Az 1956-ot követô
teljes liberalizálás óta elsô alkalommal ekkor
kerül sor az abortuszok engedélyezésének szabályozására
is. Az ezt követô születésszám-csökkenés
bár jelentôs, de kisebb mértéku, mint a korábbi,
és fôleg demográfiai okokkal magyarázható.
Nevezetesen lényegesen csökkenni kezd a fiatal szülôképes
korba lépô nemzedékek létszáma, másfelôl
az elôrehozott szülések mintegy ellenhatásaként
visszaesik a naptári éves termékenység.
Az elmúlt évtized születésszám-
és termékenységcsökkenésének számos
olyan új vonása van, amely lényegesen különbözik
az elôzôleg vizsgált két periódustól.
Kétségtelen tény, hogy az 1990-es évek társadalmi
és gazdasági átalakulása jelentôségét,
tartalmát és minôségét tekintve nem hasonlítható
az elmúlt ötven év egyetlen idôszakához
sem, a termékenységre gyakorolt hatását nézve
mégis az ötvenes évek történéseire
emlékeztet. Lényeges különbség azonban az
1950-es és az 1970-es évekhez viszonyítva is, hogy
a csökkenést nem elôzte meg olyan külsô, népesedési
célú ,,beavatkozás", amely jelentôs születésszám-emelkedést
eredményezett volna. A családtámogatási rendszerek
fenntartása, sôt kiszélesítése, késleltette
és mérsékelte ugyan a termékenység visszaesését
a kilencvenes évek elején, az abortuszok engedélyezésének
törvényi újraszabályozása azonban egyáltalán
nem érintette a már kialakult csökkenô termékenységi
irányzatot a magzatvédelmi törvény bevezetését
követô években. Tény ugyanakkor az is, hogy az
1990-es évek közepétôl felgyorsul a visszaesés
mértéke, amelyben már a családtámogatási
rendszerek átalakításának, illetve megvonásának
kezdeti hatásai jelennek meg.
Feltunô, hogy a születésszám-csökkenés
minden várakozás és elôrejelzés ellenére
folyamatos. Az 1990-es évek elején készült népesség-elôreszámítás
valamennyi változata az 1995-1999 közötti idôszakra
éves átlagban magasabb születésszámot
prognosztizált, mint az 1990-1994 közötti évekre.
Tette ezt abból kiindulva, hogy a ,,Ratkó-gyermekek" gyermekei
ekkor lépnek húszas éveikbe, szülôképes
koruk legtermékenyebb idôszakába. Jóllehet nem
volt várható egy - a húsz évvel ezelôttihez
hasonló - születési hullám kialakulása,
arra számítani lehetett, hogy a csökkenô termékenységet
némileg ellensúlyozza a szülôképes korba
lépô generációk nagyobb létszáma,
és ez, ha idôlegesen is, születésszám-emelkedéssel
jár együtt. A várakozásoknak pont az ellenkezôje
történt, felgyorsult a csökkenés mértéke
a fiatalok gyermekvállalási kedvének drasztikus visszaesése
miatt. A ,,Ratkó-gyermekek" unokái egyelôre nem születnek
meg.
1. ábra. Teljes termékenységi arányszám*
1947-1999**
** Egy nô élete folyamán születendô
gyermekeinek átlagos száma az adott év termékenységi
viszonyai mellett.
** Elôzetes adat.
Meddig csökken még a termékenység? Az elmúlt ötven év ciklusainak és a termékenység hullámzásának mindig volt egy olyan pontja, amikor a csökkenô trend megállt és emelkedésbe ment át. Ez a mélypont azonban egyre alacsonyabb szintre került, az ezt követô emelkedés során pedig a termékenység már soha nem érte el azt a szintet, amelyrôl csökkeni kezdett (1. ábra). Igaz ez a megállapítás akkor is, ha eltekintünk az 1950-es és az 1970-es évek közepének kiugróan magas termékenységétôl, amelyben ,,külsô hatások" is szerepet játszottak, és a csökkenés kezdeti idôpontjaként a jelzett évtizedek elejét tekintjük. Az elsô mélypont az 1962. év 1,79-os teljes termékenységi arányszámmal, amely a késôbbiek során már meg sem közelíti az ötvenes évek elejének 2,50 körüli szintjét. A második mélypont az 1983-1984-es évek 1,73-os értékkel, amely azóta még soha nem emelkedett 1,90 fölé, így nem érte el az 1970-es évek elejének szintjét, amihez a csökkenés kezdetét viszonyítottuk. A harmadik mélypont az 1999. év 1,30-os teljes termékenységi arányszámmal, ami remélhetôleg a visszaesés végét jelenti, mivel a 2000. év elsô két hónapjának adatai szerint a születések száma mérsékelt 4,4%-os emelkedést mutatott az elôzô év hasonló idôszakához képest. Az 1999. évi születésszám már csak kevesebb, mint fele az 1970-es évek közepén született nemzedékek létszámának. Ha ezt tekintjük az újabb mélypontnak, akkor ugyancsak kérdéses, hogy egy emelkedô irányzat ismét eléri-e az 1990-es évek elejének 1,80 körüli szintjét, nem beszélve az egyszeru reprodukciót biztosító termékenységrôl, amelyet távlatilag mindenképpen el kellene érni. Ezért is érdemelnek különös figyelmet a termékenység jelenlegi irányzatai, mivel minôségileg különböznek a korábbi trendektôl. Lassan már hozzászokunk az évtizedek óta tartó egyszeru reprodukció alatti termékenységhez, de az ilyen mértéku távolodás a népesség reprodukciós erejének és képességének olyan meggyengülését jelenti, amely nemcsak a távoli jövôbe helyezi, de meg is kérdôjelezi az egyszeru reprodukció újbóli biztosításának lehetôségét.
Változások a családalapítási és
gyermekvállalási stratégiákban
A családalapítási szokásokat hosszú
idôszakon keresztül a fiatalkori házasságkötés
és a fiatalon vállalt anyaság jellemezte. Nem volt
jellemzô az akaratlagos gyermektelenség, mindenki kívánt
legalább egy gyermeket, általánossá vált
a kétgyermekes családmodell. Ritka volt a 30 vagy 35 év
feletti gyermekvállalás, alacsony volt a házasságon
kívüli születések aránya. E termékenységi
minta változásának elsô jelei már az
1980-as évek elején megjelentek, az 1990-es években
pedig egyre határozottabbá váltak. Ez a korábbiaktól
eltérô gyermekvállalási szokások kialakulásához
vezetett, ami fôleg a szülô nôk korösszetételében
okozott jelentôs változásokat. Erôsen visszaesett
a fiatalok - fôleg a 25 éven aluliak - gyermekvállalási
kedve, így a nôk jóval kisebb arányban szülték
meg az elsô és a második gyermeküket nôk
20, illetve 25 éves korukig, mint korábban. A 25 vagy 30
év feletti gyermekvállalás egyelôre nem tudja
kompenzálni a fiatalkori születéskiesést. Fôleg
ezért esik évrôl évre a születések
száma. Az 1990-es években a 20 év alatti nôk
termékenysége 38%-kal csökkent, a legtermékenyebb
korú 20-24 éveseké pedig a felére zuhant. Ennek
eredményeként hetven év óta ismét a
25-29 éves nôk körében lett a leggyakoribb a gyermekvállalás
a 20-24 éves életkor helyett. A 30 év feletti nôk
gyermekvállalási kedve viszont némileg emelkedett
az utóbbi években, és még mindig magasabb,
mint tíz vagy húsz évvel ezelôtt volt (2., 3.
ábra). Századunk folyamán elôször figyelhetô
meg tartósan az a jelenség, hogy a termékenység
csökkenése az anyák ,,öregedésével"
jár együtt. Emelkedik az anyák átlagos életkora
gyermekük világra hozatalánál. A késôbbi
házasságkötés és gyermekvállalás
miatt 1990 óta 1,7 évvel emelkedett és 25 évet
ért el a házas nôk átlagos életkora elsô
gyermekük megszülésénél (4. ábra).
Az 1999. évi születésszám minden tekintetben
történelmi minimumot jelent az ország demográfiai
történetében. A 95 ezerre becsült születésszám
nemcsak a kritikusnak mondott százezer fô alá esett,
hanem nagyságában is csak a fele (!) akkora, mint az 1970-es
évek közepén született nemzedékeké.
Ilyen születésgyakoriság mellett 100 nô mindössze
130 gyermeket hozna világra élete folyamán, és
ez csaknem 40%-kal marad el az egyszeru reprodukciót biztosító
szinttôl. Más szóval, az elmúlt évben
született gyermekek létszáma ilyen mértékben
marad el a szülônemzedékek létszámától.
2. ábra. Korcsoportos élveszületési arányszámok,
1980-1999*
*Elôzetes, részben becsült adatok.
A születésszám jelentôs csökkenése
ellenére tovább emelkedett a házasságon kívüli
születések száma és aránya. Miközben
az összes születések száma 1990-1999 között
csaknem 31 ezer fôvel csökkent, ezen belül a házasságon
kívüli születéseké 10 ezer újszülöttel
lett több. Csak az 1990-es években több mint kétszeresére
(!) emelkedett a nem házas születések aránya,
az 1980-as évek elejéhez képest pedig több mint
3,5-szeres a növekedés. 1999-ben az összes születések
27,9%-a származott nem házas nôktôl, míg
1990-ben 13%, 1980-ban pedig 7,1% volt az arányuk.
3. ábra. Korspecifikus termékenységi arányszámok
A házasságon kívüli születések több mint 80%-a hajadonoktól, 16%-a pedig elvált nôktôl származik. A hajadonok gyermekvállalása különösen az elmúlt néhány évben emelkedett dinamikusan, és csak az 1990-es évek eleje óta észlelhetô, hogy termékenységük meghaladja az elvált nôkét. Az összes házasságon kívüli születés csaknem 1/4-e tizenévesektôl, mintegy 60%-a pedig 25 évnél fiatalabb nôktôl származik. Minél fiatalabb korban következik be a terhesség és az ezt követô gyermekvállalás, annál nagyobb az esélye annak, hogy a gyermek házasságon kívül születik (5. ábra). A 20 évesnél fiatalabb anyáknál minden tíz gyermek közül hét születik házasságon kívül, ami 3,5-szeres növekedést jelent 1980 óta. Dinamikáját tekintve még jelentôsebb - négy-ötszörös - az emelkedés a 20-29 éves nôknél. Miközben tehát egyre ritkább a fiatalkori gyermekvállalás, ha ez mégis bekövetkezik, akkor ez jóval gyakrabban történik házasságon kívül, mint a múltban. E mögött az együttélés terjedése húzódik meg, amit reprezentatív vizsgálatok eredményei is igazolnak. Ezek szerint a mai fiataloknál az elsô partnerkapcsolat létesítésénél háromszor-négyszer gyakoribb az együttélés, mint az szüleiknél, a mai 40 év körüli nôknél volt húsz évvel ezelôtt.
4. ábra. Az anyák átlagos életkora gyermekük születésekor 1980-1998
A házasságon kívül született gyermekeknél
az átlagosnál magasabb a koraszülöttek, a halva
születettek és a csecsemôhalálozások aránya,
és a nem házasok körében jóval több
az olyan fogamzások hányada, amely magzati veszteséggel
végzôdik (spontán vetélések, abortuszok).
Jelenleg az újszülöttek valamivel több mint 8%-a
koraszülött, a szülôk körében csaknem
12% azok aránya, akiknél az anya vagy eltartója munkanélküli,
és az anyák 5%-a az általános iskola nyolc
osztályát sem végezte el. Ez utóbbiak aránya
1990 óta némileg emelkedett a szülô nôk
között, jóllehet a szülôképes korú
nôi össznépesség körében arányuk
csökkent. Az 1996. évi mikrocenzus adatai szerint mindössze
3%-ot tett ki az általános iskola nyolc osztályánál
alacsonyabb végzettségu nôk hányada.
Az 1990-es évek trendjei a születések és
a muvi vetélések kapcsolatának újragondolására
késztetnek. Most fordul elô elôször, hogy mindkét
szülészeti esemény folyamatosan, tartósan és
jelentôsen csökken. Az 1953. évi
5. ábra. Házasságon kívüli élveszületési arányok az anya kora szerint
abortusztilalom és az 1973. évi engedélyezési
szigorítás azt a látszatot keltette, hogy közvetlen
és negatív kapcsolat van a két szülészeti
esemény között, mivel mindkét esetben az abortuszok
jelentôs csökkenése a születésszám
jelentôs emelkedésével járt együtt. Az
1990-es évek termékenységének visszaesése
azonban nem járt együtt a muvi vetélések emelkedésével.
Az 1990. évi 90,4 ezerrôl 1999-ben 65,5 ezerre csökkent
a terhességmegszakítások száma, ami 28%-os
javulást jelent. A csökkenés nem volt egyenletes, a
legnagyobb mértéku (14%-os) 1993-ban, a magzatvédelmi
törvény bevezetésének évében volt.
A terhességek megszakítása a 25-29 éves nôk
körében a leggyakoribb, de a 20-24 éves fiatalok is
gyakrabban alkalmazzák a családtervezésnek ezt a nem
kívánatos eszközét, mint a 30 év feletti
korosztályok. Társadalmi, egészségügyi
és szociális szempontból egyaránt külön
figyelmet érdemel a ,,tizenévesek" terhességmegszakítási
gyakorlata. Ebben a korosztályban a legmagasabb az elsô terhességüket
megszakítók és a gyermek nélkül abortuszon
átesettek aránya. A 20 év alatti fiataloknál
volt a legkisebb javulás a magzatvédelmi törvény
bevezetését követôen (alig 6%-os a csökkenés
1993-ban), jelenlegi abortuszgyakoriságuk pedig még mindig
magasabb, mint az 1980-as évek elején volt. A szülési
kedv visszaesése is közrejátszik abban, hogy 1998-ban
100 élve születésre 104 terhességmegszakítás
jutott, és 100 felismert terhességbôl 48 végzôdött
abortusszal ebben a korosztályban. Mindkét érték
magasabb, mint 1992-ben, a magzatvédelmi törvény bevezetése
elôtt volt (6. ábra).
Termékenységi arányszám Abortuszarányszám
6. ábra. Korspecifikus termékenységi és
abortuszarányszámok
A házasságkötés és a gyermekvállalás
közötti korábbi szoros kapcsolat gyengülni látszik
a házasságon kívüli szülések növekvô
szerepe miatt. Mindemellett a születésszám csökkenése
kapcsolatba hozható a családalapítási szokások
dinamikus változásával. Erôteljesen csökkent
a házasodási kedv, és minél fiatalabb az életkor,
annál jelentôsebb a visszaesés mértéke.
1990 és 1999 között 1/3-dal csökkent a házasságkötések
száma. A házasságkötések folyamatos csökkenése
azért is feltunô, mert jelenleg mintegy százezer fôvel
magasabb azon generációk létszáma, akiknél
korábban a leggyakoribb volt a házasságkötés
(1974-1977 között született 22-25 éves nemzedékek).
A nem házas családi állapotú férfiakra
és nôkre jutó házasságkötési
arányszámok több mint 40%-kal csökkentek az 1990-es
években. A visszaesés tehát jóval nagyobb,
mint a termékenység esetében. Hosszú évtizedeken
keresztül a nôi házasságkötés a 20-24
éves korcsoportban volt a leggyakoribb. 1997-tôl ez megváltozott
és áttolódott a 25-29 éves korcsoportra. Emelkedik
az elôször házasulók átlagos életkora,
határozottan kitolódik a családalapítás
és az elsô gyermekvállalás idôszaka. Az
elôször házasságra lépô férfiak
és nôk átlagos életkora két évvel
emelkedett az 1990-es években. Ennek eredményeként
1998-ban a nôtlen férfiak átlagosan 26,4 évesek,
a hajadon nôk pedig 23,8 évesek voltak a ,,boldogító
igen" kimondásakor. A házasságok mérlege 20
év óta negatív eredményt mutat, vagyis több
házasság szunik meg válás és özvegyülés
által, mint amennyi új köttetik. Az elmúlt évben
e tekintetben is negatív rekord született, mivel csaknem 40
ezerrel több házasság szunt meg, mint amennyi létrejött.
A családi élet stabilitását leggyakrabban
a felbomlott házasságokkal mérik. Az utóbbi
években csökkent a házasságok stabilitása,
amit a válások ismételten emelkedô irányzata
mutat. A válások száma hosszú idôszakú
emelkedés után az 1980-as évek második felében
tetôzött közel 30 ezer válással, majd az
1990-es évek elején érte el lokális minimumát
21 ezer házasságfelbomlással. Az emelkedô irányzat
az utóbbi három évben gyorsult fel. Az elmúlt
évi 26 ezerre becsült válás azt jelenti, hogy
minden 1000 házasságkötésre 571 válás
jutott. Míg a nôi házasságkötés
és a gyermekvállalás egyre késôbbi életkorra
tolódik, a válások a 20-24 éves életkorban
a leggyakoribbak. A válások 17%-a a házasság
elsô három évében történik és
csaknem felénél tíz évnél rövidebb
ideig éltek együtt házasságban a párok.
A válások 73%-ánál legalább egy közös
gyermek született a korábbi házasságból,
és összességében évente 31 ezer gyermek
további sorsát érintik. Ezek 80%-a közös
kiskorú gyermek. A bontóperek 72%-át a volt feleség
kezdeményezi, és az esetek döntô többségében
a gyermek(ek) elhelyezése is a volt feleségnél történik.
Területi különbségek
Miközben az általános termékenység
csökkenése az ország valamennyi területi egységénél
megfigyelhetô, a területi különbségek alakulása
nem egyértelmu. A városok és a községek
közötti termékenységkülönbség
mérsékelten növekedett 1990 és 1998 között.
A fôváros átlagosnál gyorsabb ütemu termékenység-visszaesése
miatt a területi különbségek 32%-ról 40%-ra
nôttek Budapest és a legmagasabb termékenységu
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye között. A fôváros
1998. évi 1,05-os teljes termékenységi arányszáma
már alatta marad a világ legalacsonyabb termékenységu
országainak, Olaszország és Spanyolország hasonló
mutatóinak. Figyelmet érdemel, hogy a vizsgált idôszakban
a termékenység visszaesésének üteme nem
a fôvárosban volt a legjelentôsebb. Az országos
28%-kal szemben 33-38%-os volt a termékenység csökkenése
Fejér, Gyôr-Moson-Sopron, Bács-Kiskun, Tolna és
Veszprém megyében. A hagyományosan magas Szabolcs-Szatmár-Bereg
és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a legkisebb
a csökkenés mértéke: 18%, illetve 22%. Így
a legmagasabb termékenységu megyék változatlanul
az ország keleti, északkeleti részén találhatók,
a legalacsonyabbak pedig a közép- és nyugat-dunántúli
régiókban. Budapestet követôen a legalacsonyabb
termékenységu megyék Gyôr-Moson-Sopron, Zala,
Vas, valamint Veszprém és Fejér megyék voltak
1998-ban, mind 1,25 alatti teljes termékenységi arányszámmal
(7.
ábra).
A kor szerinti termékenységi különbségek
igen jelentôsek területenként. A fiatal, 25 év
alatti korosztályok termékenységében több
mint háromszoros
7. ábra. Teljes termékenységi arányszám terület szerint 1998
különbségek is elôfordulnak, és ezek
növekedést mutatnak 1990-hez viszonyítva. A 30 év
feletti nôk kisebb mértéku termékenységcsökkenése
viszont a területi különbségek mérséklôdésével
járt együtt. Feltunô, hogy a 30-39 éves nôk
termékenysége országos viszonylatban Budapesten a
legmagasabb, és a 30-34 évesek szülésgyakorisága
csak a fôvárosban haladja meg a 20-24 éves nôk
termékenységét.
A házasságon kívüli születések
aránya több mint kétszeresére nôtt 1990
és 1998 között. Az emelkedés azokban az északnyugat-dunántúli
megyékben a legdinamikusabb, ahol korábban viszonylag alacsony
volt az ilyen újszülöttek aránya. A területi
különbségek csökkentek, de így is csaknem
kétszeres a különbség a legalacsonyabb arányú
Vas megye (17,2%) és Budapest között, ahol minden 100
gyermek közül 31 házasságon kívül jött
világra 1998-ban. A termékenység szintje és
a házasságon kívüli születések aránya
között igen nehéz összefüggést felfedezni
a területi különbségek alapján. A legmagasabb
és a legalacsonyabb házasságon kívüli
születési arányok egyaránt az alacsony és
közepes termékenységu megyékre jellemzôk,
míg a magas termékenységu megyéknél
ezek az arányok nem kirívóan magasak. A területi
különbségek sokféleségét inkább
a kulturális hagyományok motiválhatják, nem
pedig a városi népesség aránya, mivel érdekes
módon a városok és a falvak házasságon
kívüli születési arányai között
alig van különbség és nem ritkák azok az
évek, amikor a falvakban magasabbak ezek az arányok, mint
a városokban. 1998-ban az észak-alföldi és a
dél-dunántúli községi lakosság
körében rendre magasabb volt a házasságon kívül
születettek aránya, mint a városokban élôk
között.
A teljes termékenységi arányszám alapján
a bruttó reprodukció területi különbségeire
is következtetni lehet. A bruttó reprodukció jelentôsége
abban van, hogy a szülôképes korú halálozás
kiiktatásával mutatja a népesség utánpótlásának
mértékét. E mutató 1998. évi értéke
35%-kal jelezte alacsonyabbnak a született gyermekek létszámát
szülôi nemzedékekhez viszonyítva, még akkor
is, ha az újszülött leánygyermekek közül
senki sem halna meg 50 éves koráig. A területi különbségek
a termékenységhez hasonlóan jelentôsek. E mutató
alapján utoljára 1991-ben volt biztosítva az egyszeru
reprodukció a két legmagasabb termékenységu,
Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén
megyében. Azóta nincs az országnak olyan nagyobb területi
egysége, ahol a propagatív korú halálozás
teljes kiiktatása ellenére a népesség utánpótlása
biztosítva lenne. Az 1998. évi termékenységi
viszonyok mellett a legmagasabb termékenységu Szabolcs-Szatmár-Bereg
megyében 14%-os, a legalacsonyabb termékenységu Budapesten
pedig 50%-os volt a bruttó reprodukciós hiány.
Reprezentatív vizsgálatok eredményei
A családi élet, a gyermekvállalási szokások
és a családstabilitás kérdéseinek egy
sajátos vetületét mutatják a reprezentatív
vizsgálatok eredményei. Ezek a tényleges magatartások
és gyakorlat mellett a szándékok, preferenciák
és indítékok, a vélt vagy valós okok
és a várható következmények feltárására
is lehetôséget nyújtanak. E vizsgálatok eredményei
szerint a késôbbi családalapítás és
az együttélés terjedése nem feltétlenül
jelenti a házasság intézménye iránti
bizalom megrendülését. A fiatalok döntô többsége
a házasságon alapuló családi élet híve,
ugyanakkor toleráns, és elfogadhatónak tartja a házasságon
kívüli partnerkapcsolatot és gyermekvállalást.
Egyelôre kevés jel utal arra, hogy az együttélést
a házasság alternatívájának tekintsék.
A családalapítás és gyermekvállalás
késôbbre halasztása összefügg a képzettségi
szint emelkedésével, a munkahelyi, anyagi és gazdasági
biztonság megteremtésének igényével.
Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a fiatalok körében
is erôsödik az egyéni érdekek érvényesítésének
igénye, és a választási lehetôségek
sokfélesége közül egyre inkább elkerülik
vagy elhalasztják a hosszabb távra szóló és
kötöttségekkel járó döntéseket.
A gyermekvállalási szándékokat kutató
családtervezési vizsgálatok eredményei szerint
hazánkban változatlanul nem jellemzô az akaratlagos
gyermektelenség, mindenki szeretne legalább egy gyermeket,
és továbbra is a kétgyermekes családmodell
megvalósítása a leggyakoribb. Az 1990-es évek
termékenységi trendjeit tekintve különösen
a fiatalok gyermekszámmal kapcsolatos elképzelései
érdemelnek figyelmet. Az eredmények szerint az a tény,
hogy a fiatalok egyre kevésbé kötnek házasságot
és vállalnak gyermeket, nem jelenti azt, hogy kevesebb gyermeket
is kívánnának családjukba, mint a múltban
szüleik. Tény viszont az is, hogy egyre nô a különbség
a jövôbeni szándékot kifejezô családtervek
és az aktuális termékenység szintje között.
Az 1999. évi termékenységi viszonyok mellett egy nônek
átlagosan 1,30 gyermeke születne élete folyamán,
ezzel szemben a kívánt gyermekszámok rendre meghaladják
a kétgyermekes családnagyságot. Ez más szóval
azt jelenti, hogy jelentôs kivárási, illetve idôzítési
elem található a fiatalok jelenlegi termékenységi
magatartásában. Míg az 1970-es években a szülések
elôrehozatala okozott jelentôs emelkedést a naptári
éves termékenységben, most fôleg a fiatalok
késôbbre halasztott szülései csökkentik a
naptári éves termékenységet és a születések
számát.
A fiatalkori gyermekvállalás késôbbre
halasztása önmagában nem tekinthetô negatív
jelenségnek akkor, ha itt valóban csak idôzítési
szándékokról van szó. A gyermektelen évek
elôsegíthetik a partnerek felkészülését
a felelôsségteljesebb gyermekvállalásra, és
a családon belüli szerepek tisztázására
még a gyermekvállalást megelôzôen. Egyes
vélemények szerint ez még a partnerkapcsolatok stabilabbá
válását is elôsegítheti. A vázolt
folyamatok demográfiai következményei viszont nem ennyire
egyértelmuek. Az eddigi - fôleg nyugat-európai - tapasztalatok
azt mutatják, hogy a késôbbi gyermekvállalás
egyben kevesebb gyermeket is jelent. Felhívják a figyelmet
annak veszélyére, hogy a késôi gyermekvállalás
növelheti az akaratlan gyermektelenséget, annak ellenére,
hogy a meddôséget kezelô és gyermekvállalást
elôsegítô orvosi technológiák már
jelenleg is fejlettek (Gijs Beets, Edith Dourlein, 1999). Hollandiában
az anyák átlagosan 29 éves korukban vállalják
elsô gyermeküket, az egyetemet végzett nôk pedig
34 éves korukban. A 35 év feletti nôk 16%-a, az egyetemet
végzettek csaknem 1/3-a viszont gyermektelen, gyakran szándéka
ellenére. Olaszországban a késôi gyermekvállalás
az egygyermekes nôk kimagasló arányát eredményezte
(több mint 25%), és a termékenység jelentôs
csökkenését okozta (Zanatta, A. L., De Rose, A. 1995).
A válási statisztikák tanúsága
szerint a késôbbi házasságkötés
nem jelent egyben megfontoltabb párválasztást. Keveset
tudni
a házasságon kívüli párkapcsolatok
stabilitásáról. Reprezentatív vizsgálati
eredmények viszont azt igazolják, hogy a házasság
intézménye még mindig szorosabban köti egybe
a család tagjait, mint a házasságon kívüli
együttélés. Meglepô ellenben az a magyar eredmény,
hogy együttélést követô házasságok
gyakrabban bomlanak fel, mint azok, ahol a házasságkötést
nem elôzte meg együttélés. (Fertility and Family
Surveys 1999.) A próbaházasság intézménye
nem feltétlenül jár együtt a stabilabb családi
élettel. A legkevésbé stabil párkapcsolatok
viszont az együttélések, még akkor is, ha a kapcsolatból
közös gyermek születik. Ezt a hazai és külföldi
eredmények is igazolják (K. Kiernan 1999).
A bontóperek döntô többségét
a feleség kezdeményezi, így kissé egyoldalú,
bár indokolt, hogy a válások okait is a volt feleségek
véleménye alapján mutassuk be. (Nem ismeretesek más
vizsgálati eredmények.) A legfôbb válóokot
tekintve feltunô, hogy az alkohol egyre nagyobb szerepet játszik
a családi élet konfliktusaiban és a családstabilitás
megítélésében. Az elsôdleges válóokok
között csaknem 40%-kal az alkohol a felelôs a házasság
felbomlásában. Az érzelmi problémák,
az elhidegülés, meg nem értés némileg
vesztett jelentôségébôl, jelentôsen nôtt
viszont a hutlenség szerepe és 17%-kal a második leggyakoribb
válóok. A féltékenység, az anyagiakkal
kapcsolatos viták, a durva bánásmód és
a család elhanyagolása szerepel még a legfôbb
válóokok között. Feltunô az alkohollal gyakran
együtt járó durva bánásmód szerepének
csökkenése. A nôk véleménye szerint tehát
a férfiak egyre többen és többet isznak, viszont
ritkábban bántalmazzák feleségüket. Az
alkohol azonban egyre inkább önmagában is elegendô
ok a váláshoz, még akkor is, ha nem párosul
durva bánásmóddal.
A szülôk gyakran és joggal gyermekükre hivatkozva,
a boldogabb és biztonságosabb életük érdekében
határoznak úgy, hogy felbontják házasságukat.
Mégis úgy tunik, hogy a válások igazi vesztesei
maguk a gyermekek. A válások hosszabb távú
hatásainak és következményeinek vizsgálata
figyelmet keltô eredményeket hozott (Kamarás, F. 1997).
Az elvált szülôk felnôtt gyermekei ugyanis bizonyos
sajátosságokat mutatnak demográfiai magatartásukban
és a szüleikkel való kapcsolatukban. Korábban
hagyják el a szülôi házat, fiatalabb életkorban
létesítik elsô partnerkapcsolatukat, ugyanakkor tartózkodóbbak,
bizalmatlanabbak a házasság intézményével
szemben. A ritkább házasságkötés ellenére
magasabb a valaha elváltak aránya közöttük,
mint azon gyermekeknél, ahol a szülôk nem váltak
el. Talán a fiatal serdülô és tizenéves
korú gyermekek emésztik meg vagy dolgozzák fel a legnehezebben
szüleik válását, ezért különbözik
késôbbi magatartásuk jelentôsen a nem elvált
szülôk gyermekeitôl. Azoknak a leányoknak, akik
7-13 évesek voltak, amikor a szüleik elváltak, 39%-a
hagyta el a szülôi házat 18 éves koráig,
48%-uk már létesített elsô partnerkapcsolatot,
81%-uk pedig túl volt az elsô szexuális kapcsolaton
eddig az életkorig. Közöttük volt a legmagasabb a
18 éves koráig már abortuszon átesettek aránya
is (10%). (A nem elvált szülôk gyermekeinél ezek
az arányok hasonló életkorig jóval alacsonyabbak,
rendre 24%, 30%, 59% és 2,6%). Az elsô partnerkapcsolatok
ugyanakkor körükben tunnek a legkevésbé stabilnak,
mivel e kapcsolatok fele három év alatt már megszunt.
Valószínu, hogy a stabil családi háttér
hiánya készteti az elvált szülôk gyermekeit
arra, hogy a családon kívül keressenek érzelmi
biztonságot. Talán ezzel magyarázható, hogy
könnyebben és gyorsabban teremtenek partnerkapcsolatot, és
a szülôi otthont is fiatalabb életkorban hagyják
el. Ugyanakkor bizonyos értelemben kiszolgáltatottabbak is
a partnerükkel és környezetükkel szemben, a családstabilitás
kérdésében pedig gyakran követik a szülôi
mintát, könnyebben és gyorsabban vetnek véget
kapcsolataiknak. Saját családi tapasztalataik alapján
fenntartásaik vannak a házasság intézményével
szemben és ezt a ,,csapdát" a gyakorlatban inkább
az együttéléssel próbálják meg
elkerülni, de véleményüket is kinyilvánítják
azzal, hogy közülük tekintik a legtöbben a házasságot
idejétmúlt intézménynek. Az eredményekbôl
nem lehet azt a következtetést levonni, hogy kizárólag
a szülôk válása az, ami a bemutatott különbségeket
okozza, mert más külsô tényezôk is közrejátszhatnak
ebben. Ugyanakkor a magatartásbeli különbségek
eléggé jelentôsek, különösen azoknál,
akik fiatal, serdülô korukban élték át
szüleik válásának procedúráját.
Így nem zárható ki, hogy maga a válás
ténye is fontos szerepet játszik a gyermekek késôbbi
érzelmi életének fejlôdésében
és morális értékrendjének kialakulásában.
A demográfiai folyamatok társadalmi-gazdasági
következményei
Az utóbbi néhány évtizedben észlelt
demográfiai folyamatokat a nemzetközi szakirodalom ,,második
demográfiai átmenet"-nek nevezi, amely korábban nem
tapasztalt jelentôs változásokkal járt együtt
a népesedési jelenségekben. Ezek fôbb jellegzetességei
a házasság intézményével szembeni fenntartások,
amelyek a házasságkötési hajlam jelentôs
visszaesését eredményezték, a házasságon
kívüli együttélési formák gyors és
jelentôs terjedése, a párkapcsolatok stabilitásának
csökkenése, a válások emelkedése, az egyedülállók
és egyszülôs családok számának növekedése
és mindezekkel együtt vagy mindezek eredményeként
a gyermekvállalási kedv és a termékenység
néhol drasztikus csökkenése. Ezek a demográfiai
jelenségek elôször az észak- és nyugat-európai
országokban jelentkeztek az 1970-es évek elejétôl,
késôbb a változások kezdeti jelei a közép-európai
országokban is megjelentek, majd jelentôsen felgyorsultak
az 1990-es években. Lényeges különbség azonban
az, hogy a rendszerváltást átélt országokban
az új típusú demográfiai folyamatok jóval
kedvezôtlenebb halandósági viszonyok mellett következtek
be.
A második demográfiai átmenet egy új
demográfiai rendszer (,,new demographic regime") kialakulásához
vezet, amelyet a reprodukciós szint alatti tartós termékenység,
a népesség jelentôs elöregedése és
hosszabb távon a népesség számának csökkenése
jellemez. E folyamatok lehetséges társadalmi-gazdasági
következményeinek megítélése rendkívül
sokrétu, és tudományos alapossággal nem teljesen
feltárt. Megoszlanak a vélemények a termékenység
jövôjérôl. A termékenység ciklikusságát
vallók emelkedést várnak a jövôben, mások
irreverzíbilis folyamatnak tartják az alacsony termékenységet,
és csekély esélyt adnak a jövôbeni reprodukciónak.
(Átlagosan 2,10 gyermek egy nôre.) Az alacsony termékenység
rövid távon csökkenti a gyermekekkel kapcsolatos társadalmi
kiadásokat, javítja az eltartási teher mutatóit.
A hosszabb távú következmények azonban számos
problémával járnak, amelyek már most elôre
láthatóak. Érintik a családok életét,
a háztartások összetételét, a munkaerôpiacot
és ezeken keresztül az egész társadalmat. Az
alacsony termékenység mellett született gyermekgenerációk
érzelmileg jobban függnek szüleiktôl, mivel gyakrabban
nônek fel testvér vagy rokonok nélkül. Csökken
a család emancipációs funkciója, gyengülnek
a családi kötelékek. A várható élettartam
emelkedése miatt ugyanakkor a család vertikálisan
nô. A háromgenerációs család mellett
gyakoribbak lesznek a négygenerációs családok.
Nagyobb teher hárul a család tagjaira, fôleg az anyákra
az idôsebb szülôk gondozásában.
A tartósan alacsony termékenység legfôbb
problémája az, hogy a legfontosabb szerepet játssza
a népesség öregedési folyamatában. Nem
az a baj, hogy a népesség öregszik, hanem a folyamat
gyorsasága, a társadalmi, gazdasági, szociális
következményei és ezek kezelésének módjai
okozzák a legtöbb problémát. Csak utalásszeruen
említjük meg a népességöregedésbôl
fakadó és a szakmai köröket legtöbbet foglalkoztató
problémákat. Növekszik az aktív korúak
eltartási terhe és öregszik maga az aktív korú
népesség is, reformra szorulnak társadalom- és
egészségbiztosítási rendszerek a nyugdíjas
korú népesség abszolút számának
és arányának növekedése miatt. Növekszik
a jelentôsége a korspecifikus értékeknek és
intézményeknek, szolgáltatásoknak és
a fogyasztási szokásoknak. Az öregedésnek politikai
hatásai is lehetnek, mivel nô az idôskorúak szavazóereje,
a gyermekkorúak viszont nem választanak. Az öregedés
következményeinek megítélésében
vannak szép számmal a fentiekkel ellentétes vélemények
is. Ezek fôleg azt hangsúlyozzák, hogy a demográfiai
folyamatok nincsenek hatással a gazdasági növekedésre
a piacgazdasági viszonyok között. A társadalmi
kiadási többletek pedig a megfelelô gazdasági
növekedés mellett kezelhetôk.
A népességszám csökkenése ökológiai,
környezeti vagy globális megfontolásból egyes
vélemények szerint még hasznos is lehet a magas népsuruségu
területeken. Másfelôl a tartós népességcsökkenés
számos aggodalümat is kivált. A csökkenés
és öregedés párhuzamos folyamatok, amelyek egy
idô után kölcsönösen erôsítik
és gyorsítják egymást. Egy ilyen társadalomnak
csökken a versenyképessége, kevésbé rugalmas
és befogadó a társadalmi és gazdasági
újdonságokra, csökken az emberi erôforrások
és a társadalom egészének megújulásra
való képessége.
A népesedési célú politikák lehetséges
mozgástere
A nyugat-európai hivatalos és szakmai vélemények
többsége azon az állásponton van, hogy nem szabad
vagy lehet külsô (politikai, kormányzati) eszközökkel
beavatkozni a demográfiai folyamatokba. Az indítékok
sokrétuek és országonként különbözôek.
Így gyakran hangoztatott érv, hogy ellentétes az emberi
jogokkal, alkotmányellenes, a magánszférát
érinti, ezen kívül nem hatékony, a befektetések
nem hozzák meg a kívánt eredményeket. Természetesen
ezen a területen is van kivétel, ez pedig a nemzetközi
vándorlás kérdése, amit igaz, hogy nem népesedési
céllal, hanem humanitárius vagy gazdasági megfontolásból,
de szigorúan szabályoznak az egyes országok. Ugyanakkor
a nyugat-európai országok döntô többségében
létezik családpolitika és vannak ezzel kapcsolatos
célkituzések. Mindegyik azt vallja, hogy erôsíteni
kívánja a család intézményét,
a családi értékeket, anyagi eszközökkel
és intézményes formában támogatják
a gyermekes családokat, harmóniára törekszenek
az anyaság és a nôi munkavállalás konfliktusában.
Ezeket azonban nem mennyiségi (népesedési) céllal
végzik, hanem olyan megfontolásból, hogy enyhítsék
a gyermekvállalásból adódó terheket.
Kivételt képez Franciaország, amely hosszú
idô óta pronatalista politikát folytat. Francia demográfusok
szerint van lehetôség a termékenység tartós
befolyásolására népesedési célú
intézkedésekkel, bár ennek mértéke eléggé
szuk keretek között mozog: 20-40 gyermek száz nôre
számítva a befejezett termékenység idején.
A közép-kelet-európai országok korábbi
népesedési célú intézkedéseit
nyugati szerzôk úgy értékelik, hogy sikerült
ugyan a termékenységet az akkori nyugat-európai szint
felett tartani, de az intézkedésekkel nem sikerült elérni
a kituzött célokat. Az 1990-es évek során ezen
országok többségében átalakultak, megszuntek
vagy elsorvadtak a korábbi családtámogatási
rendszerek, és jelenleg a világ legalacsonyabb termékenységu
országai között a közép-kelet-európai
országok találhatók. Nem kívánunk közvetlen
összefüggést sejtetni a két jelenség között,
mert ezen országok súlyos gazdasági és társadalmi
átalakuláson mennek keresztül, amelyeknek demográfiai
vetületei is vannak, az azonban elgondolkodtató, hogy amilyen
nehéz és körülményes a muködô
családtámogatási rendszerek kedvezô hatását
kimutatni, ez a pozitív hatás csak utólag válik
igazán nyilvánvalóvá, akkor, amikor a hosszabb
távon jól muködô rendszereket megszüntetik
vagy elsorvasztják.
Magyarország azon kevés országok közé
tartozik, amelyeknek deklarált népesedési céljai
voltak. Az eddigi magyar népesedési és családpolitikai
intézkedések hosszabb távú demográfiai
hatásaira azonban csak a legutóbbi idôben derült
fény. A generációs termékenységi elemzések
kimutatták, hogy a második világháború
után született generációknál megállt
a befejezett termékenység hosszú idô óta
tartó csökkenô irányzata, és a jelenlegi
40-49 éves nôknek több gyermekük született,
mint hasonló korú társaiknak tíz vagy tizenöt
évvel ezelôtt. Ez a többlet tíz gyermek száz
nôre számolva, átlagosan 195 gyermek a korábbi
185-tel szemben a befejezett termékenység idején (8.
ábra). Az emelkedés demográfiai magyarázata
az, hogy soha nem volt ilyen alacsony a gyermektelenek és ilyen
magas a kétgyermekes nôk aránya, mint ezeknél
a generációknál. Stabilizálódott, sôt
kisebb mértékben emelkedett a háromgyermekes családok
hányada is körükben. Ezek a generációk fiatalon
élték át a GYES bevezetését, szülôképes
koruk teljében voltak az 1970-es évek sokoldalú családtámogatása
idején, és a GYED is kedvezô hatással volt gyermekvállalási
kedvükre. Szülôképes koruk teljes életciklusán
keresztül muködött valamilyen anyai-, gyermek- vagy családtámogatási
rendszer, amelyre stabilan és hosszabb távon számíthattak,
még akkor is, ha az anyagi támogatások gyakran és
jelentôsen veszítettek értékállandóságukból.
Ez azonban a múlt, a mai fiatal és középkorú
nemzedékek gyermekvállalási stratégiája
merôben különbözik szüleikétôl,
bizonytalanná vált a támogatási rendszerek
tartóssága és kiszámíthatósága,
kérdéses, hogy a korábbi rendszerek ugyanolyan hatással
vagy hatékonysággal muködnek-e merôben más
gazdasági és társadalmi környezetben.
8. ábra. Az adott életkorig született gyermekek
átlagos száma, 1970-1999
Az utóbbi években a nyugat-európai országokban
is megszaporodtak azok a cikkek és tanulmányok, amelyek a
második demográfiai átmenet társadalmi és
demográfiai következményeivel foglalkoznak. Keresik
azokat a lehetôségeket, amelyekkel a kedvezôtlen hatásokat
mérsékelni vagy enyhíteni tudják. A termékenység
csökkenése központi helyet foglal el a vizsgálandó
témakörök között. A csökkenést kiváltó
okok kapcsolatban vannak olyan alapvetô társadalmi irányzatokkal,
amelyeket inkább tudomásul kell venni, mint megpróbálni
megváltoztatni. Ezek között szerepel a nôk iskolai
végzettségi szintjének emelkedése, növekvô
mértéku gazdasági aktivitásuk, amely felveti
az anyaság és a munkavállalás konfliktusát,
a biztonságos gazdasági háttér és anyagi
egzisztencia megteremtésének igénye a családalapítást
megelôzôen, az anyaság és gyermekvállalás
értékének relatív csökkenése az
élet más tevékenységi lehetôségeivel
szemben (Nimwegen 1999). Ezek a tényezôk nemcsak a termékenységgel,
hanem egymással is szoros kapcsolatban vannak. E kapcsolat jellegét
kísérlik meg feltárni a termékenység
csökkenésével foglalkozó különbözô
elméletek. A klasszikus közgazdasági elmélet
materiális oldalról, a költség-haszon elvhez
hasonlóan közelíti meg a kérdést. Ezek
szerint a magasabb iskolai végzettség, magasabb jövedelemmel
és nagyobb gazdasági aktivitással párosul,
így magasabb a gyermekvállalás közvetett költsége
is (opportunity costs). A gyermekgondozás miatti munkakiesés
során több jövedelemtôl esnek el a magasabb képzettséguek,
mint az alacsonyabb képzettséguek. A szociológiai
elmélet szerint viszont az említett termékenységet
befolyásoló tényezôk fôleg az értékek
és normák változásán keresztül
fejtik ki hatásukat a termékenység csökkenésére.
Az egyéni értékeket és normákat azonban
erôsen befolyásolja az a társadalmi környezet,
illetve az a társadalmilag kialakult értékrend, amelyben
az emberek élnek, tevékenykednek, mozognak, dolgoznak. Ezek
az elméletek azonban nem általános érvényuek
és nem minden esetben igazolódnak a gyakorlati életben.
Az utóbbi évtizedben fôleg a skandináv
országok termékenysége keltett érdeklôdést
szakmai körökben. A nyugat-európai országok többségére
jellemzô csökkenô vagy stagnáló termékenység
mellett ezekben az országokban emelkedett a termékenység
az 1990-es években és európai mércével
mérve magas szintet ért el. A skandináv országokban
magas a nôi foglalkoztatottság aránya és magas
a nôk képzettségi szintje, ugyanakkor a legfejlettebb
a családtámogatási rendszer. Példájuk
azt igazolja, hogy kemény piaci körülmények mellett
is muködhet hatékony családpolitika. Svédországban,
Norvégiában és Finnországban a magyar GYED-hez
hasonló gyermekgondozási rendszer muködik és
pozitív a kapcsolat a termékenység és az iskolai
végzettség szintje között. Családpolitikájuk
egyik lényeges eleme, hogy mérsékelje a gyermekvállalás
miatti jövedelemkiesést és csökkentse a gyermeknevelés
költségeinek különbségeit az alacsonyabb és
magasabb képzettséguek között. Ez kiegészül
egy rendkívül sokoldalú foglalkoztatási rendszerrel,
a rész- és rugalmas foglalkoztatás változatos
formáival. Fejlett a gyermekintézményi hálózat,
de fenntartása sokba kerül, ezért költséges
a szülôk számára. Így arra ösztönzik
a szülôket, hogy inkább az otthoni gondozás lehetôségeire
törekedjenek, és kiegészítô támogatásban
részesítik azokat a szülôket, akik nem veszik
igénybe a gyermekintézményeket csecsemôkorú
gyermekeiknél (Finnország).
A skandináv országok mindig is nagy súlyt fektettek
a nemek közötti egyenlôségre, egyebek mellett az
oktatás, a munkavállalás és a jövedelem
területén. Svédországban ezt kiterjesztették
a gyermekgondozásra is. Alapelvük, hogy a gyermekvállalás
és -nevelés ne okozzon esélyegyenlôtlenséget
a nemek között, ne hozza az anyákat hátrányos
helyzetbe szakmai elômenetelük vagy egzisztenciális helyzetük
tekintetében. A nemi szerepek konvergenciáját hirdetve
a nôkével azonos feltételek mellett lehetôvé
tették az apák, illetve a férfiak számára
is a gyermekgondozási szabadságot. Svéd elemzôk
sikeresnek ítélték a világviszonylatban is
egyedülálló kísérletet. Az 1990-es évek
elején a gyermekgondozási támogatásban részesülô
szülôk 30%-a férfi volt. (Livia Sz. Oláh, 1998.)
A szülôk felváltva is igénybe vehették
a támogatást. Fôleg a magasabb végzettségu
és jövedelmu nôk partnerei, valamint az állami
szektorban dolgozó férfiak vették igénybe a
rendszert. Nôtt a második gyermek megszületésének
valószínusége, ha az elsô gyermeknél
az apa is igénybe vette a gyermekgondozási támogatást.
A családpolitikák létjogosultságát,
kedvezô hatásának elvi alapját egyes kutatók
abban látják, hogy a gyermekek számára vonatkozó
elképzelés nem egy életre szóló végleges
terv, hanem lépésrôl lépésre megvalósuló
döntések sorozata (,,stepwise planning" szemben a ,,lifetime
plan"-nel). Egy kívánt minimális gyermekszám
elérése után nagyon megfontoltan, és az adott
körülmények figyelembevételével döntenek
a párok egy következô gyermek vállalásáról.
A gyermeket még kívánó, de bizonytalankodó
pároknál lehet szerepe a családpolitikának
a pozitív döntésben (Anne Ruokolainen 1999). A svéd
rendszer sikerét az bizonyítja, hogy az 1990-es évek
elejére csaknem kétszeresére emelkedett a második
gyermekek megszületésének valószínusége
az 1970-es évekhez képest, a naptári éves termékenység
pedig az egyszeru reprodukció szintjére emelkedett. Ez egyedülálló
volt akkor a nyugat-európai országokban. A svéd családpolitikának
van azonban egy nagyon fontos és talán általános
érvényu tanulsága. Ez pedig az, hogy bármilyen
jó szándékú családpolitika csak akkor
lehet igazán hatékony, ha ahhoz biztonságos gazdasági
környezet és kedvezô gazdasági folyamatok is kapcsolódnak.
Az 1990-es évek elsô felétôl lelassult a gazdasági
növekedés, növekedett az infláció, drámaian
megnôtt a munkanélküliség Svédországban.
Ez a korábbi családpolitikai intézkedések megkurtításával
járt együtt, csökkenni kezdett a termékenység.
Felélénkültek a viták az intézkedések
hatásáról, hatékonyságáról,
ezek tartós vagy idôleges voltáról. Felhívták
a figyelmet arra, hogy az olyan gyermekgondozási rendszer, amely
szorosan kötôdik a korábbi jövedelemhez, kedvezô
hatással lehet a termékenység emelkedésére,
ugyanakkor nagyon érzékeny a gazdaság ciklikusságára,
a gazdasági krízisek idején pedig jelentôsen
veszíthet érték- és vonzerejébôl,
és a termékenység korábbi szintjét is
visszavetheti (Gunnar Andersson 1999).
Egy másik vizsgálat 22 OECD országban tanulmányozta
a családtámogatási rendszerek hatását
a termékenységre 1970 és 1990 között (A.
H. Gauthier, J. Hatzius 1997). A vizsgálat eredménye szerint
a közvetlen pénzügyi juttatások mértéke
- amit a gyermekek után járó családi pótlék
összegének az átlagos fizikai keresetekhez viszonyított
arányával mértek - pozitívan és statisztikailag
szignifikánsan befolyásolta a termékenység
szintjét. Nem találtak viszont szignifikáns kapcsolatot
a fizetett gyermekgondozási szabadság hossza és a
termékenység szintje között. Megjegyezzük,
hogy ebben a vizsgálatban nem szerepeltek a közép-kelet-európai
országok, így hazánk sem. 1990-ben a szülés
utáni fizetett szabadság átlagos hossza 18 hét
volt a vizsgált országokban, ami lényegesen rövidebb,
mint a GYES vagy a GYED idôszaka, és inkább a magyar
szülési szabadságnak felel meg. Az eredmények
szerint a gyermekek után járó adókedvezmények
kevésbé befolyásolják pozitívan a gyermekvállalási
kedvet, mint a közvetlen pénzügyi juttatások. Figyelemre
méltó eredményeket hoztak az országcsoport-specifikus
elemzések. A kimutatható legnagyobb mértéku
pozitív hatást a skandináv országokban tapasztalták,
ahol a családtámogatási rendszerben a ,,kollektív
felelôsség" elve érvényesül, és
mint a szerzôk megjegyzik, a vizsgálatba vont változókon
kívül egyéb más családtámogatási
formák is léteznek, amelyek együttesen fejtik ki hatásukat.
Nem találtak viszont szignifikáns kapcsolatot a közvetlen
anyagi juttatások és a termékenység szintje
között az angolszász országokban, ahol az ,,egyéni
felelôsség" elve érvényesül, a támogatási
formák korlátozottak és ezekben a rászorultság
elvét alkalmazzák.
Milyen tanulsággal járhatnak számunkra a nyugati
tapasztalatok? Maga az a tény, hogy egyre gyakrabban foglalkoznak
a tartósan alacsony termékenység következményeivel,
változó magatartást jelent a nyugati országokban.
A kormányzatok többsége alacsonynak tarja a termékenység
szintjét, de cselekvésre nem tudja vagy akarja elhatározni
magát (C. Bonifazi, F. Kamarás, 1998). Sok a bizonytalanság
a hatást és hatékonyságot tekintve, kevés
az empirikus tapasztalat, a meggyôzô kutatási eredmény.
Nincs olyan kitaposott út, vagy jól bevált példa,
amit egységesen követni lehetne. Minden országnak saját
magának kell megoldania a demográfiai helyzetébôl
eredô gondjait, ezen a területen nem támaszkodhat másokra.
Talán a külsô vándorlást kivéve,
nem várható egységes demográfiai politika az
EU országokban sem. Magyarország demográfiai helyzeténél
fogva korábban szembesült ezekkel a gondokkal, és ez
ideig többet is tett, mint a nyugat-európai országok
többsége. Az eddigi hazai és nemzetközi tapasztalatok
azt igazolják, hogy a kiszámítható, megbízható
és tartósan érvényesülô családtámogatási
formák kedvezô hatással lehetnek a gyermekvállalási
kedvre, különösen akkor, ha a gyermeknevelés teljes
életciklusát átölelik, család- és
gyermekbarát társadalmi környezettel, valamint biztonságos
gazdasági háttérrel párosulnak.
A demográfiai folyamatok lassan, alattomosan és hosszú
távon fejtik ki kedvezôtlen hatásaikat, így
a kedvezô irányú változásokban sem várható
látványos, gyors, rövid távon érvényesülô
eredmény. Elôbb fékezni lehet a kedvezôtlen irányzatokat,
és csak késôbb megállítani, majd hosszabb
távon esetleg megfordítani. Nincs garancia arra, hogy az
eddig alkalmazott eszközökkel megfordíthatók a
kedvezôtlen demográfiai folyamatok. Vannak szkeptikus nézetek
is, melyek olyan következtetésre jutnak, hogy az eddigi népesedési
és családpolitikák önmagukban nem elegendôek
a reprodukciós magatartások tartós és jelentôs
megváltoztatására a jóléti társadalmakban.
P. Demény olyan radikális intézményes reformokat
javasol, amelyek többek között összekötik az idôskori
gazdasági biztonságot a felnevelt gyermekek számával,
és növelik a gyermekes családok befolyását
a politikai életben a gyermekszámmal arányos választási
jog bevezetésével (P. Demény 1999).
Irodalom
A Magyar Korona Országainak 1897. évi Népmozgalmi
Statisztikája (1900): Magyar Statisztikai Közlemények
22. kötet.
A Magyar Szent Korona Országainak 1913-1918. évi Népmozgalma
(1924): Magyar Statisztikai Közlemények 70. kötet.
Az 1926-1932. évi Népmozgalom (1937): Magyar Statisztikai
Közlemények 97. kötet.
Mikolás Miklós (1980): Gesztációs folyamatokra
vonatkozó matematikai statisztikai vizsgálatok, (Magyarország,
1931-1978), Demográfia 23/2-3 163-207.
Termékenységi adattár 1970-1994. KSH, Budapest,
1996.
Kamarás F. (1997): The long term impact of divorces on adult
children. Paper prepared for the General Population Conference, Beijing,
China, 11-17 October 1997.
Fertility and Family Surveys in Countries of the ECE Region, Standard
Country Report, Hungary, United Nations, New York and Geneva, 1999. 93.
Gunnar Andersson, (1999): The impact of labour-force participation
on childbearing behaviour: pro-cyclical fertility in Sweden during the
1980s and the 1990s. Paper to be presented at the European Population Conference
1999, The Hague, September 1999, 37.
Anne Ruokolainen, Irma-Leena Notkola (1999)): Third-child intention
in Finland. Paper to be presented at the European Population Conference
1999, The Hague, September 1999, 20.
Gauthier A. H., Jan Hatzius (1997): Family Benefits and Fertility:
An Econometric Analysis, Population Studies Vol. 51. 295-306.
Kathleen Kiernan (1999): European Perspectives on Non-marital childbearing,
Paper prepared for the European Population Conference, The Hague, September
1999. 30.
Marc Callens (1999): The third birth in Europe, Paper prepared for
the European Population Conference, The Hague, September 1999. 28.
Gijs Beets and Edith Dourleijn (1999): The impact of education on
childlessness in Europe FFS evidence, Paper to be presented at the European
Population Conference 1999, The Hague, September 1999. 16.
Zanatta, A. L. and De Rose, A. (1995): The lone child in Italy,
Materiali di studi e di ricerche n. 8, Dipartimento di Scienze Demografiche,
Roma.
Livia Sz. Oláh, (1998): Do public policies influence fertility?
Evidence from Sweden and Hungary from gender perspective, Stockholm Research
Reports in Demography No. 130. 57.
C. Bonifazi, F. Kamarás, (1998): Perception of Population
Issues and Their Consequences: Scholars, Governments, and Public Opinions,
Population, Family and Welfare, Clarendon Press, Oxford 1-33.
P. Demény (1999): Radical alternatives to welfare state population
policies: an exploration, European Population Conference 1999, Book of
Abstracts 297-298.
* A tanulmány a Népesedéspolitikai ad hoc Munkabizottság részére készült.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu