A közelmúlt szociológiailag és politikailag
egyaránt igen figyelemreméltó, kellôen azonban
mindmáig nem elemzett nagy társadalmi mozgása csaknem
kétmillió felnôtt lakosnak a magánnyugdíj-rendszerbe
való átlépése volt. Az átlépések
mögött igazi választás és a nyugellátás
eddigi társadalombiztosítási rendszerérôl
szóló erôteljes kritikai véleménynyilvánítás
húzódott meg. Hiszen az új törvényi keretek
révén - a munkaerôpiacra frissen belépô
pályakezdôk kivételével - az emberek döntési
helyzetbe kerültek: meg kellett fontolniuk, hogy nyugdíjuk,
azaz idôskori megélhetésük legfôbb financiális
alapjának formálását továbbra is az
államra vagy - legalább a törvény adta mértékig
- valamely újonnan alakult piaci magánnyugdíj-pénztárra
kívánják-e bízni. Mint ma már tényszerûen
tudjuk, az elvileg választásra jogosultak elsöprô
többsége nem a kényelmes elsô, hanem a kockázatosabb,
ám ugyanakkor ígéretesebb második módozat
mellett döntött. E távolról sem magától
értetôdô fejlemény kellô magyarázatával
a hazai szociológia mind ez idáig adós. Pedig az átlépési
hullám minden várakozást felülmúló
mérete és intenzitása elemzésre érdemes
kérdések egész sorát veti fel. Hadd említsek
itt elöljáróban csak néhányat közülük.
Mindenekelôtt: milyen tényezôk állhatnak a társadalombiztosítás
ilyen mértékû leértékelôdése
mögött? Milyen okok magyarázzák a korábbi
reformkísérletek kudarcát és a magánszféra
felé nyitás senki által elôre nem látott
népszerûségét? Hogyan rendezôdtek át
a társadalombiztosítást a nyolcvanas években
fogva tartó érdekviszonyok a kilencvenes évekre? Milyen
folyamatok idézték elô annak belátását,
hogy a régi rendszer belsô reformok útján nem
hozható rendbe, s hogy a kiutat talán egy új intézményhálózattal
való versenyeztetése jelentheti? Igazolják-e a reményt
a kezdeti tapasztalatok? Ami pedig a biztosítási rendszerek
általánosan emlegetett funkcióit illeti, felmerül,
hogy vajon mennyire került ellentmondásba piac és társadalmi
szolidaritás a régi rendszerben, és mennyire képes
feszültségüket kezelni az új? Végül,
kik az új intézmények mûködtetôi,
milyen kultúrák, milyen szaktudás és milyen
társadalmi víziók letéteményese a magánnyugdíjak
új rendszere?
Az alábbiakban az itt felvetett kérdéseket igyekszem
körüljárni. A válaszadáshoz számos
forrásból dolgoztam. Mindenekelôtt bôségesen
merítettem azokból az interjúkból, amelyekben
néhány tipikus magánnyugdíj-szolgáltató
meghatározó egyéniségei nyilatkoztak a nyugdíjrendszer
átalakítása során szerzett elsô tapasztalataikról,
terveikrôl, nehézségeikrôl, valamint az új
intézményhez vezetô pályaútjukról.
Az itt következôk építenek továbbá
azokra az intézményi esettanulmányokra, amelyek -
részben az említett interjúk, részben az egyes
intézményekrôl szóló dokumentációk
és statisztikák felhasználásával - a
magánnyugdíj-rendszer fôbb típusait reprezentáló
intézményekrôl készültek. Munkámban
felhasználtam emellett a Tárki rendszeres Omnibusz-, illetve
Monitor-felvételeinek a nyugdíjakkal kapcsolatos adatblokkjait,
valamint az Állami Pénztárfelügyelet által
a magánnyugdíj-pénztárak alapvetô jellemzôirôl,
tagságuk alakulásáról és gazdasági
mûködésükrôl összeállított
adatállományt. A felsoroltakon kívül az itt következôkben
sokat támaszkodom arra a sajtófeldolgozásra is, amely
a fôbb országos napilapok, valamint a vezetô napi és
heti gazdasági lapok 1998. évi - a magánnyugdíjrendszer
kiépülésével kapcsolatos írásokra
kiterjedô - sajtófigyelése alapján készült.
A magánnyugdíjrendszer létrejöttének
elôzményei
Ahhoz, hogy az új magánnyugdíj-pénztári
hálózat gyors kiépülését és
tömeges választásának motívumait értelmezhessük,
kissé vissza kell lépnünk az idôben, és
szemügyre kell vennünk a hazai nyugdíjrendszer máig
hordozott feszültségeit, illetve azokat az okokat, amelyek
miatt e feszültségek a társadalombiztosítás
hagyományos rendszerében hovatovább kezelhetetlenekké
váltak.
A történet kezdetei valójában a rendszerváltás
elôtti évekre, közelebbrôl a nyolcvanas évtizedre
nyúlnak vissza. A társadalombiztosítás lassan
kúszó, ám megállíthatatlanul mélyülô
válsága alapvetôen két forrásvidékrôl
eredezett: azt egyfelôl a jövedelem-újraelosztás
e fontos rendszerének latens funkcióváltozásai
idézték elô, másfelôl pedig azok a hatalmi
harcok, amelyek a piacgazdaságra való áttérés
folyamatában a rendszerben összpontosuló hatalmas vagyon
feletti rendelkezés kérdésében élezôdtek
ki.
A társadalombiztosítás latens funkcióváltozásai
Egy korábbi munkámban[1]-
sorra vettem azokat a társadalomtörténeti elôzményeket,
amelyek folytán a társadalombiztosítás a nyolcvanas
évekre a kádári konszolidáció szociálpolitikájának
legfôbb pénzügyi csatornája lett, s mint ilyen,
egyre jelentôsebb szerepet nyert a pártállami vezetés
és a lakosság közötti hallgatólagos kompromisszum
- a fennálló rend elfogadása fejében biztosított
relatív függetlenedés - bôvülô társadalmi
hatósugarú mûködtetésében. Közelebbrôl
arról volt szó, hogy a társadalombiztosítás
pénzügyi járandóságaira való jogosultságok
kiterjesztésével, illetve új juttatási formák
bevezetésével az évek során széles társadalmi
csoportok rugalmas munkaerôpiaci be- és kilépését,
valamint - fôleg - a második gazdaságban való
részvételét legalizáló és legitimáló
eljárásmódok alakultak ki. A társadalombiztosítás
kínálta alternatív utak e széles körû
használata pedig több szempontból igen jótékony
hatásúnak bizonyult. Miközben ugyanis általa
továbbra is fenntartható maradt a jövedelmek és
a lakossági fogyasztás feletti központi kontroll, e
kontroll gyakorlásának új, indirektebb formái
lehetôséget teremtettek a személyes szabadság
,,kis köreinek" kiépítésére éppen
úgy, mint a társadalombiztosításra mankóként
hagyatkozó rugalmasabb vállalati foglalkoztatás- és
bérpolitikára - márpedig e kis szabadságok
biztosítása a Kádár-rendszer önlegitimációjának
legfontosabb politikai alapja volt. Éppen e politikai, illetve másodlagos
gazdasági haszna emelte a társadalombiztosítást
- eredeti újraelosztó szerepén túl - a Kádár-rendszer
legfôbb társadalompolitikai kellékévé,
és tette érdekeltté a játszma valamennyi szereplôjét
az adott szerepátértelmezés fenntartásában,
illetve intézményes mozgásformáinak kiteljesítésében.
Korábbi elemzésemben kimutattam azt is, hogy az említett
társadalompolitikai funkció elôtérbe kerülése
azonban árakat követelt: mind fokozottabb térnyerése
révén ugyanis egyre hátrébb sorolódtak
és összezavarodtak a társadalombiztosítás
hagyományos funkciói. Egyfelôl, a nyolcvanas évekre
erôsen megkérdôjelezhetôvé vált
a társadalombiztosításnak a jövedelmek újraelosztásában
játszott egyenlôtlenségmérséklô
szerepe, másfelôl ez idô tájra gyakorlatilag
eltûnt a színrôl az a közteherviselési mozzanat,
amelynek nevében a hatósági szabályozás
súlyos százalékokat vont el a kiáramló
- amúgy mesterségesen nyomottan tartott - keresetekbôl
és egyéb jövedelmekbôl, hogy egyes életfeladatok
- így mindenekelôtt az idôskori megélhetés
és a gyermeknevelés - költségeit a társadalmi
újraelosztás révén részlegesen vagy
teljes körûen finanszírozza. Az új szerepértelmezés
nyomán fellépô funkciózavarok több formában
is jelentkeztek: egyrészt, az évek során a társadalombiztosítás
pénzügyi ellátásai egyre elégtelenebb
színvonalra süllyedtek, s így maga a rendszer egyre
markánsabban járult hozzá a lakosság egyes
csoportjai közötti jövedelmi egyenlôtlenségek
élezôdéséhez, valamint határozott körvonalú,
államfüggô szegénycsoportok megjelenéséhez,
másrészt a társadalombiztosítás által
folyósított ellátások egyre jobban elszakadtak
eredeti alapjaiktól, a keresetektôl és/vagy valamilyen
kiinduló elvrendszer alapján normatív módon
körvonalazott szükséglettípusoktól is.
Körülbelül ez volt az az állapot, amelyben a
társadalombiztosítás a rendszerváltás
küszöbére érkezett. Közvetlenül a pártállam
levonulását megelôzôen azonban fontos - a késôbbi
fejleményeket nagyban meghatározó - változások
történtek a rendszer napi mûködtetésében.
Egyrészt, 1989-tôl az addig közvetlen költségvetési
felügyelet alatt álló társadalombiztosítást
független intézményként önállósították,
másrészt 1990-tôl két önálló
részre - a pénzbeni járandóságokat folyósító
Nyugdíjbiztosítási Alapra és az egészségügyi
ellátás mûködtetéséért felelôs
Egészségbiztosítási Alapra - bontották.
E két - látszólag merôben szervezési
jellegû - intézkedéscsomag a késôbbiekben
a funkciózavarok jelentôs további elmélyüléséhez
vezetett.
A társadalombiztosítás független intézményként
való önállósítása ugyanis úgy
történt meg, hogy a tényleges függetlenség
gyakorlásának mindennemû alapja hiányzott. A
költségvetés védôburkából
és a költségvetési tervezés begyakorlott
mechanizmusából ugyan kiemelték az ágazatot,
de - más ágazatoktól eltérôen - fej nélkül
hagyták, azaz nem hozták létre döntéshozó,
a saját érdekeket megfogalmazó és védelmezô
apparátusát, és nem definiálták újra
az államháztartás más intézményi
szereplôihez való viszonyát sem. A valóságban
az önállósítással a társadalombiztosítás
a kormányzat ,,saját kasszájává" vált,
amely szükség szerint lenyelte a költségvetés
hiányának tételeit a nemzetközi pénzügyi
szervezeteket ez idô tájt leginkább zavaró -tételeket
(pl. ártámogatások, adójellegû bevételekbôl
folyósított pénzügyi járandóságok
stb.), míg máskor rugalmas módon finanszírozta
a központ egyes kiadásait (fôleg az akkortájt
divatos lakáskötvények kényszerû felvásároltatása,
illetve a költségvetésnek nyújtott közvetlen
hitelek formájában). Más szavakkal: saját döntéshozatali
apparátus és belsô döntési mechanizmusok
híján, a kormánynak való közvetlen alárendeltség
révén szervezetileg igen egyszerû megoldás született
arra, hogy a társadalombiztosítás pénzügyi
gazdálkodását, kiadási szerkezetét elsôdlegesen
az állami költségvetés akkoriban drámaian
növekvô hiányainak mérséklésében
betölthetô hiánypótló szerep határozza
meg. Az önállósítással szûkült
a rendszer felett alkudozó szereplôk köre, miközben
az egy csapásra önállóvá lett hivatal
zárt ajtói mögött megindulhatott a társadalombiztosítás
tényleges funkcióinak - késôbb döntô
jelentôségûnek bizonyuló - újraértelmezése.
A társadalombiztosítás két alapjának
szétbontása révén pedig legitim formát
nyert egy korábban állami feladatként értelmezett
szükségletkielégítési rendszer - az egészségügyi
ellátás - átdefiniálása, valamint az
átdefiniálás költségeinek az immár
önállósított biztosítási rendszeren
belüli versenyeztetése. Miközben az adott pillanatban
az egészségügy biztosítási áthelyezésének
az állami költségvetést kímélô
következményei álltak az elôtérben, az
áthelyezéssel témánk - a nyugdíjrendszer
reformja - szempontjából hosszabb távon robbanásveszélyes
helyzet állt elô: az évtizedes lemaradásoktól
és belsô feszültségektôl terhes egészségügy
üzembiztosan szívó hatást gyakorolt azokra a
pénzalapokra, amelyek felett az adott pillanatban semmilyen érdekvédô
gazda nem rendelkezett. A kilencvenes évtized elejére így
állhatott elô az a helyzet, hogy a szükséges hosszú
távú elôreszámítások és
a nyugdíjrendszerben várható strukturális változások
felmérése nélkül kerüljön sor a két
alap közötti járulékmegosztásra - azaz a
pénzbeni ellátások központi alapjainak effektív
megkurtítására.
A feszültségeket csak tetézte, hogy mindeközben
ugrásszerûen bôvült a pénzbeni ellátásokért
- mindenekelôtt a legkülönbözôbb korai nyugdíjformákért
- folyamodók köre. Aki csak tehette, így védekezett
a munkanélküliség fenyegetéseivel szemben. Az
eredmény a rokkantnyugdíjasok, valamint a korkedvezménnyel
nyugdíjba vonulók számának folyamatos növekedése,
aminek révén a nyugellátásokat igénybe
vevôk köre 1990 és 1996 között közel hatszázezerrel
(mintegy egynegyedével) emelkedett.
Harcok a társadalombiztosítás feletti rendelkezésért
Mindezen közben a társadalombiztosítás feletti
rendelkezés kérdésében kiélezett hatalmi
harc vette kezdetét. A rendszer 1989-es önállósításának
ki nem mondott, ám mégis világossá tett másodlagos
célja az volt, hogy a minisztertanácsnak való közvetlen
alárendelés révén visszaszoríttassék
a társadalombiztosítást hagyományosan saját
,,hitbizományukként" kezelô szakszervezetek szerepe.
A törekvés mögött egyrészt a kormány
(és az akkoriban átalakuló, nyíltan piacorientált)
állampárt reformerôi álltak, akik a szakszervezetekben
a reformok tradicionális ellenlábasait és az állampárti
szociális demagógia legfôbb védelmezôit
azonosították, másrészt azok a gazdasági
csoportok - mindenekelôtt az egészségügy pénzügyi
menedzserei, valamint a nagy gyógyszergyártó- és
forgalmazó cégek -, amelyek az élezôdô
piaci versenyben versenyképességük megerôsítését
vagy - adott esetben - megôrzését éppen a társadalombiztosítási
pénzforrások feletti nagyobb befolyásuktól,
az újraelosztási arányok számukra kedvezôbb
irányú módosításától remélték.
Az 1989-ben, illetve 1990-ben végrehajtott - fent említett
- átalakítások átmenetileg valóban megváltoztatták
a pénzalapok feletti rendelkezés arányait, amit mindennél
beszédesebben mutattak az ekkoriban ugrásszerûen megnövekedett
gyógyszerár-támogatási és egészségügy-fejlesztési
kiadások.[2]-
A társadalombiztosítás hatalmi viszonyainak radikális
és tartós átrendezése elôtt azonban súlyos
akadályok tornyosultak. Mindenekelôtt objektív akadályt
jelentett a gazdaság ezekre az évekre esô mélyrepülése,
ami mellett felettébb nagy óvatosságot követelt
a szociális egyensúlyteremtô funkciót évtizedeken
át ellátó társadalombiztosítás
drasztikus megbolygatása. Különös óvatosságra
intette az 1990-ben hatalomra került Antall-kormányt az 1990-es
ôsz sokkszerû tapasztalata: a taxisblokád megtanította
a kormányt arra, hogy a piacosítás érdekében
foganatosítandó lépéseket - például
az ártámogatások megvonását - csak kellô
egyeztetések és kompromisszumkötések mellett
teheti meg, ellenkezô esetben tömeges megmozdulások,
sztrájkok és bojkottok sorával kell számolnia.
A taxisok szervezettsége és az irántuk megnyilvánuló
társadalmi szolidaritás mértéke újra
az ,,alvó oroszlánra", a szakszervezetekre irányította
a figyelmet: a taxisblokád világossá tette, hogy nélkülük
nincs piaci átalakítás, különösen nem
ott, ahol tegnap még ôk voltak az urak - a társadalombiztosításban.
De fékezôleg hatott a társadalombiztosítás
radikális átrendezésére a rendszer belsô
tehetetlensége is: a fellépô új szereplôk
igényeinek kielégítése mellett nehéz
helyzetet teremtett a járulékfizetési fegyelem erôs
megbillenése, valamint a társadalombiztosítási
járandóságok iránti - már említett
- megnövekedett igény. E tényezôk együttes
hatására a társadalombiztosítás egyes
juttatási formái drasztikus értékvesztésen
mentek keresztül. Különösen drámai volt a helyzet
a nyugdíjak esetében, amelyek 1989 és 1992 között
- alig három év alatt - közel húsz százalékot
veszítettek reálértékükbôl, s e
leértékelôdést egészen máig nem
tudták kiheverni. A folyamatok ilyetén önmozgása
a napnál világosabbá tette, hogy politikai kalandorság
lenne a társadalombiztosítási rendszer bárminô
átszabása, piackonformmá tétele. Sôt,
a helyzet stabilizálása inkább a régi erôviszonyok
helyreállítását és új keretek
között való intézményesítését
kívánná meg.
Ilyen körülmények között került sor
az évtized elsô felének a társadalombiztosítás
tekintetében legfontosabb törvénykezési fejleményére:
a társadalombiztosítási önkormányzatok
felállítására. Felborítva a szakmai
és törvényelôkészítô körökben
évek óta konszenzuálisan elfogadott menetrendet -
amely szerint elôbb a társadalombiztosítás járandóságainak,
illetve e járandóságok hozzájárulási
alapjai újraszabályozásának kell napirendre
kerülnie, s csak ezt követheti majd a szervezetrendszernek az
elôbbi elemekkel konform átalakítása -, a kormány
váratlanul már 1991 ôszén benyújtotta,
majd 1992 tavaszára el is fogadtatta az új önkormányzati
törvényt. Tette ezt azonban úgy, hogy a tartalmat -
a társadalombiztosítás mindennapi mûködését
- minden elemében érintetlenül hagyta, sôt átmenetileg
befagyasztotta a korhatár felemelésérôl, illetve
egyes jogosultságok (pl. családi pótlék, gyes,
gyed) újragondolásáról akkoriban megindult
reform-elôkészítô munkálatokat is. Az
újraszabályozott szervezetrendszerben a két nagy pénzügyi
alap feletti rendelkezés három szereplôt - a munkavállalókat,
a munkaadókat, illetve a kormányt - képviselô
testületek kezébe került, s ezek a testületek a pénzalapoknak
gyakorlatilag teljhatalmú gazdái lettek. Noha a törvény
változatlanul fenntartotta a társadalombiztosítás
feletti parlamenti ellenôrzés rendszerét, a vonatkozó
éves költségvetési, illetve jogosultságszabályozási
törvények kialakításában az új
önkormányzatok egyértelmû vezetô szerepet
kaptak. Közelebbi szemügyre vétellel már maga a
társadalombiztosítási önkormányzati törvény
elôre vetítette, ami a valóságban történt:
az új önkormányzatok valójában a szakszervezetek
- és köztük is elsôdlegesen a legnagyobb munkavállalói
képviselet, az MSZOSZ - hatalmi súlyának rehabilitálását
és egyúttal az új körülmények közötti
társadalmi szerepének legitimálását
voltak hivatva biztosítani. Az elsô tb-önkormányzati
választásokat ezért az MSZOSZ méltán
ünnepelte saját befolyása és intézményesített
súlya újraelismeréseként, és választási
sikerei nyomán méltán követelt magának
vezetô szerepet mindkét önkormányzat irányításában,
valamint egy tételben juttatandó vagyont ahhoz, hogy új
gazdaként piaci tulajdonosi funkcióit már rövid
távon is kibontakoztathassa. (Érdemes felidézni, hogy
a vagyonjuttatás kérdésében folytatott viták
során alig esett szó magáról a társadalombiztosításról,
illetve annak egyre mélyülô financiális válságáról
és arról, hogy a juttatandó tôke miféle
forgatásával lehetne a válság már rövid
távon is mérsékelhetô. A felhozott érvek
egyrészt inkább kárpótlási jellegûek
voltak - azaz, az egykor államosított biztosítóintézeti
vagyonok visszaosztásáról szóltak. Másrészt
a vagyont követelô szakszervezeti vezetôk - a társadalmi
igazságosság némiképp demagóg hangoztatásával
- a szakszervezetek által hagyományosan képviselt
rétegeknek az általános ,,elprivatizálási"
hullámban való méltányos részesedése
mellett szálltak síkra.)
A két társadalombiztosítási alap feletti
rendelkezés tekintetében a Fidesz vezette új koalíciós
kormány hatalomra kerüléséig[3]--
az önkormányzatok által legitimált szakszervezeti
túlsúly lényegében változatlan maradt.[4]
A társadalombiztosítás tartalmi reformja pedig
bizonytalan idôre elnapolódott. A kilencvenes évtized
folyamán foganatosított lépések - még
ha olykor drasztikusak voltak is - legfeljebb arra voltak elegendôek,
hogy a társadalombiztosítás további erodálódását
valamelyest fékezzék, és ezzel védelmezzék
a költségvetést attól, hogy a pénzalapok
egekbe szökô hiánya az
államháztartás egészét maga alá
temesse. De a toldozás-foldozások mellett tovább folytatódott
a folyó ellátások megállíthatatlan értékvesztése,
a járulékok kényszerû - a gazdaságot
fékezô - emelése, és nyomában a járulékfizetési
fegyelem immár rutinszerûvé vált áthágása,
a társadalombiztosítás felügyelete alá
került folyó eszközök és vagyonok idônként
közbotránkozást kiváltó herdálása
- valamint a tb-alapok hiányának napjainkra már súlyos
tízmilliárdokban mérhetô növekedése.
A rendszer lepusztulásán
- úgy tûnt és úgy tûnik ma is - belsô
megreformálása útján már nemigen lehet
segíteni.
E mélyülô válságból a kiút
másfelé vezetett; elôbb próbaképpen az
önkéntes, majd - beválásuk után - a teljes
törvényi, intézményi és tôkefedezettel
színre lépô kötelezô magánnyugdíjpénztárak
felállítása felé.
A magánnyugdíjpénztárak - közelrôl
Ha röviden összegeznünk kellene az eddig vázoltakat,
azt mondhatnánk, hogy a magánnyugdíjpénztárak
életre hívása különbözô forrásvidékekrôl
induló, ugyanakkor az idôk során egymásba fonódó
és egymást felhangosító folyamatok összeérlelôdésének
logikus és szerves eredménye volt. A háttérben
egyaránt ott munkáltak a gazdaság több pontján
mélyülô konfliktusokat generáló hosszú
távú makroszintû változások,[5]
a társadalombiztosítás ,,reformrezisztens" magatartásáról
szerzett évtizedes tapasztalatok, valamint a mindennapi élet
vitelében és tömeges polgárosulásában
bekövetkezett azon átalakulások, amelyek egyre növelték
a feszültséget az ellátórendszer és annak
fogyasztói között, és a társadalombiztosítás
szélsôséges delegitimálásához
vezettek. Mindent egybevetve, azt mondhatjuk tehát, hogy a gesztációs
idôszak folyamatai különlegesen sokrétûek
és különlegesen tartósak voltak. És éppen
ez a sajátosságuk az, amiért e folyamatokra történeti
szemmel pillantva, valójában meglepetéssel kell szemlélnünk
a tényt: az új intézményrendszer - mint Pallasz
Athéné Zeusz fejébôl - teljes fegyverzetben,
mégis szinte látható elôzmények nélkül
lépett a hazai piacgazgaság színpadára. Pedig
a hosszú érlelôdés nyomán joggal tételezhette
volna fel bárki, hogy a magánnyugdíj-pénztári
hálózat - és vele az öngondoskodáson alapuló
magánnyugdíjak egész új rendszere - kitartó
kísérletezés és kiérlelt viták
után kerül majd bevezetésre, és végleges
formáját az elvárások sokszínû
skálája fogja alakítani. Ez a várakozás
annál is jogosultabb volt, mert megannyi gyakorlati részlet
mellett, az íróasztalnál folyó tervezés
szakaszában még az új berendezkedés alapfunkciói
sem voltak egyértelmûen megjósolhatóak. Nem
volt ugyanis semmilyen nagykönyvben megírva és eleve
elrendelve, hogy az új pénztárak inkább piaci
ágensek vagy a lakosság bizalmának visszanyerését
megcélzó takarékpénztárak lesznek-e,
mint ahogy az sem volt eleve adott, hogy az állam szoros pórázon
fogott magánosított jobbkezeivé válnak-e, vagy
a piaci liberalizmus eszméjét tökélyre vivô
autonóm aktorokká.
Amilyen hosszú volt azonban a latens érlelôdési
folyamat, olyan gyorsan - csaknem puccsszerûen - történt
a magánnyugdíjpénztárak tényleges megalakítása:
a nyugdíjrendszer alapvetô átszabását
magáévá tévô kormányüléstôl
mindössze egy fél esztendô telt el a magánnyugdíjpénztárakról
szóló törvény parlamenti megszavazásáig,
és ez utóbbitól számítva alig két
hónap a pénztárak szervezését lehetôvé
tévô rendeleti startpisztoly eldördültéig,
majd alig újabb négy, s már meg is nyitották
kapuikat a belépôk százezres tömegei elôtt.
Ez a nagy sietség magyarázatra szorul. A magyarázat
azonban külön kutatást kíván: hiszen csak
sejthetjük, hogy az események tényleges alakulását
alapvetôen politikai természetû folyamatok szabták
meg. Mert azért az erre utaló mozaikok többé-kevésbé
összerakhatóak. Hiszen politikai természetû vitáktól
és egymást követô hangos botrányoktól,
vádaskodásoktól és fenyegetôzésektôl
volt akkoriban hangos a társadalombiztosítás; az MSZP-nek
az államháztartási reformra elszánt, illetve
a szakszervezetek tradicionális hatalmát védô
meghatározó frakciói közötti politikai alkukat
kellett sejtenünk a közelgô választásokra
való felkészülés eseményeit és
kommentár nélkül hagyott napi kishíreit figyelve;
politikai
megállapodások állhattak az európai csatlakozást
felgyorsító, ennek érdekében pedig Európa-konform
piaci intézményeket ígérô hazai diplomáciai
lépések hátterében; és politikai kérdés
- méghozzá a közelgô választások
kimenetelét nagymértékben befolyásoló
kérdés - volt akkortájt a hatalmon lévô
kormánytól elidegenedô, mindinkább a Fidesz
felé kacsingató középosztály visszanyerése
is. Mindezt mint a magánnyugdíjpénztárak életre
hívását közvetlenül meghatározó
és arra döntô hatást gyakorló jelenségegyüttest
azonban egyelôre csak hipotetikus érvénnyel fogalmazhatjuk
meg: a jövô történészeire vár, hogy
az egykor majd hozzáférhetô társadalombiztosítási
dokumentációk, pártközi és államközi
tárgyalási jegyzôkönyvek, valamint az érdekkörbe
tartozó piaci szerzôdések feldolgozásával
és értô tanulmányozásával összerakják
a törvényhozási sietség kellôen részletezett
és okadatolt történetét. A csaknem egyidejû
értelmezésnek be kell érnie annyival, hogy a hozzáférhetô
(félnyilvános és nyilvános) dokumentumok egybeolvasásával
igyekszik kideríteni a meghatározó szempontokat, illetve
azok feltûnôen változékony alakulását
és a vezérmotívumok sorrendjében rövid
idô alatt elôállott látványos átrendezôdés
hátterét.
Egy ilyesfajta vizsgálódáshoz két kiemelkedô
jelentôségû dokumentumot érdemes itt közelebbrôl
is szemügyre vennünk: a kormány 1996. december közepén
formába öntött javaslatát az új nyugdíjrendszerre,
illetve a magánnyugdíjról és a magánnyugdíjpénztárakról
szóló, 1997 júliusában elfogadott LXXXII. számú
törvény egyes részleteit.
Az új szisztéma elônyeinek indoklásaként
a Kormányprogram az alábbiakat írja: ,,A Kormány
a javasolt új nyugdíjrendszert a következôk miatt
támogatja:
4. A nyugdíjrendszer átalakítása összhangban
áll a nemzetközi tapasztalatokkal....
4.2. Az új rendszer garantálja az idôskori anyagi
biztonságot...
4.3. Az új nyugdíjrendszer javítja az egyén
érdekeltségét a rendszerben való
részvételre...
4.4. ...a tôkefedezeti finanszírozású nyugdíjrendszer...
a gazdaság forrásait is bôvíti(k)....
4.5. ...Az évrôl évre halmozódó,
tartós megtakarítás jótékony hatással
van a gazdasági tevékenységre...
4.6. ...Számításaink szerint a tôkefedezeti
nyugdíj-elem bevezetése hosszabb távon akár
a duplájára is növelheti a vállalkozások
belföldi
hitelfelvételi lehetôségeit."[6]
(Kiemelések tôlem - Sz. J.)
A fél évvel késôbb elfogadásra került
törvény ,,Mûködési alapelvek, alapvetô
rendelkezések" címû fejezetében pedig a következôket
olvashatjuk: ,,5. § (1) Az
önkormányzati mûködés
elvének megfelelôen a pénztárra vonatkozó
alapvetô döntések meghozatalára kizárólag
a pénztártagok jogosultak.
(2) A szabad pénztárválasztás joga ...
a pénztárba való belépéssel, illetôleg
átlépéssel gyakorolható... Tilos a pénztártagok
vallási, faji, etnikai, illetôleg politikai meggyôzôdés,
kor és nemek szerinti
megkülönböztetése.
(3) A kölcsönösség és az öngondoskodás
elve alapján a pénztártagok közösen
teremtik meg a pénztár mûködésének
és szolgáltatásainak fedezetét...
(4) A pénztártag követelése - a tulajdonlás
elve szerint - a pénztártag tulajdona...
(6) A pénztár... úgy köteles vagyonát
gyarapítani, hogy az szolgáltatási kötelezettségének
teljesítését ne veszélyeztesse.
(7) A jó gazda gondosságának elvét megtartva
a pénztár nevében eljáró személyek
kötelesek a pénztártagok érdekében különös
gondossággal eljárni.
(8) A nyilvánosság és az adatvédelem elvének
megfelelôen a pénztár mûködésére
vonatkozó adatok nyilvánosak..."[7]
(Kiemelések tôlem - Sz. J.)
A idézett két szöveg összevetése tanulságos
következtetésekre ad módot. Bár nyilvánvaló,
hogy más céllal és - részben legalábbis
- más közönségnek születtek, hangsúlyos
szempontjaik szembeötlô különbségei mégis
figyelmet érdemlôek. A mindössze egy hónaposra
tervezett társadalmi vitát megalapozni hivatott kormányzati
szöveg középpontjában egyértelmûen
a bevezetni szándékozott új rendszer kecsegtetô
gazdasági
(ezen
belül is elsôsorban makrogazdasági) elônyei és
a törvényes rend mûködését elôsegíteni
remélt vonásai állnak: az egyén és a
makrogazdaság találkozó érdekeltsége;
a járulékfizetési fegyelem megerôsödése;
a gazdaság szereplôi által igénybe vehetô
források bôvülése stb. A törvény szövegezésében
ugyanakkor az új rendszer
polgári erényei domborodnak
ki. Megannyi vonzó egyéni jogról és köztiszteletnek
örvendô társadalmi értékrôl tanúskodnak
azok a paragrafusok, amelyek az új pénztárak önkormányzatiságát,
a szabad pénztárválasztás jogát, az
egyéni tulajdonlás garanciáit, az adatközlés
nyilvánosságát és a tisztességes verseny
alapfeltételeit szabályozzák. Sôt, a törvényszöveg
alaposabb tanulmányozása révén az is kiviláglik,
hogy a törvényalkotó végül is jelentékenyen
visszanyesegette a kormány vehemens felhalmozási szándékait.
A végül elfogadott szabályozás ugyanis rendkívül
szûk körre szabta és szoros állami ellenôrzés
alá rendelte a nyugdíjpénztárak hitelnyújtásait
és tôkebefektetési lehetôségeit, miközben
komoly tartalékalapok és garanciális fedezetek képzését
írta elô a számukra, egyúttal pedig - a kormányprogramban
vázoltakhoz képest - kiterjesztette az egyén jogköreit
is (mindenekelôtt a nyugdíjbefizetések fokozottabb
védelme és a nyugdíjcélú felhalmozás
örökölhetôségi feltételeinek liberalizálása
révén). Azaz úgy is fogalmazhatunk, hogy szemben a
kormányprogram gazdaságpárti jellegével, a
végül megszületô törvény egyénpárti
lett, amelynek középpontjában állam és
polgára új viszonyának hangsúlyos megfogalmazása
és az új viszony garanciális feltételeinek
aprólékos kimunkálása áll.
A súlypontok e jelentékeny áthelyezôdése
- megítélésem szerint - két dologra utal. Egyrészt
arra a fentebb többször is említett tényre, hogy
a nyugdíjkérdés hosszú ideje összetett
politikai kérdés volt, s ezért az utolsó pillanatig
nem volt megjósolható, hogy a nyugdíjpénztárak
végül is melyik érdekeltségi kör gyôzelme
révén nyerik el indító alakzatukat. S bár
a közvéleménykutatások tanusága szerint
a köztudatban a parlamentrôl alkotott kép éppen
az intézménynek a választópolgároktól
való elidegenedettsége okán oly kedvezôtlen,
a magánnyugdíjpénztárakról szóló
törvény jó hír ebben a tekintetben: a polgári
alapértékek, valamint az állam és polgárai
közötti tisztességes viszony feltételeinek középpontba
állításával a törvény a lakosság
egyik legalapvetôbb igényére válaszolt. Mégpedig
úgy tette ezt, hogy az állampolgáriakkal ütközô
más
értékszempontoknak - köztük a kormányzatiaknak
- látványosan hátrébb kellett húzódniuk.
Az említett erôteljes súlyponteltolódásból
kiolvasható második következtetés már
kevésbé kedvezô. A két dokumentum feltûnôen
nagy fesztávja ugyanis azt jelzi, hogy a nyugdíjpénztárak
végül is meglehetôsen borulékony talajon születtek
meg. A kellôen szilárd konszenzus hiánya pedig már
magában hordta, ami azóta be is következett: noha igen
hosszú távra szóló törvényrôl
van itt szó, annak szava mégsem szent. Ha ma a járulékmegosztás
eleve elképzelt menetrendjén változtat az új
kormányzatot támogató parlamenti többség,
akkor holnap a törvénycsomag bármely más eleméhez
is hozzányúlhat. Márpedig aligha kell hangsúlyozni,
hogy ezzel éppen ott kérdôjelezôdik meg a törvény
hitele, ahol kezdeti népszerûségének titkát
lelhetjük meg: állam és polgárainak új
típusú viszonyát rögzítô szabályrendszerében.
Az utóbb emlegetett veszély azonban 1997 nyarán
még legfeljebb csak elvi síkon vetôdhetett fel. És
e veszéllyel szemben a mérleg egyelôre mindenképpen
az elônyök oldalára billent. A törvény kihirdetése
nyomán lázas ténykedés vette kezdetét.
A nagy bankok és biztosítótársaságok
már hónapokkal elôbb kiképzett ügynöki
körrel, a hatékony tagszervezési munkát ösztönzô
- finoman bekalibrált - bérezési és juttatási
rendszerrel, valamint a külföldi anyaintézményekben
kiképzett menedzseri gárdával várták,
hogy az új pénztárak tényleges felállításához
fogjanak; az önkéntes pénztári tapasztalatokon
edzôdött ágazati és munkahelyi apparátusok
az újabb szerepkörbôl adódó feladatok ellátására
való képességüket latolgatták; a PR-cégek
propagandaanyagok ezrein próbálgatták szaktudásukat
és egymással szembeni versenyüket; a szaktárcák
végrehajtási rendeletek és nyilvántartási
rendszerek tömegeinek a közelgô január 1-jei idôpontra
való elôállításán munkálkodtak;
a munkahelyi humánpolitikai és bérgazdálkodási
vezetôk az átutalások új rendjébôl
rájuk háruló hatalmas feladattömeg ésszerû
egyszerûsítésén fáradoztak; az emberek
- a megszólított állampolgárok - pedig egyelôre
tájékozódni próbáltak.
A tájékozódás nem volt könnyû.
Hosszú távú adatsorok hiányában ugyanis
nehéz volt a törvény hátterében álló
számításoknál többet és életszerûbbet
megtudni arról, hogy kinek éri meg az átlépés
és kinek nem. Mint interjúinkból és a Tárkinak
a magánnyugdíjrendszer fogadtatását végigkísérô
felvételblokkjaiból kiderül, az emberek többsége
az ilyen irányú tájékozódást
hamar fel is adta, és arra hagyatkozott, amit körülötte
a többiek csináltak - azt tette, amit a kollégák,
a fônökök vagy a közeli barátok javasoltak.
De nemcsak azt volt nehéz eldönteni, hogy megéri-e az
átlépés, az egymást túllicitáló
pénztárak közötti választás sem volt
egyszerû. A potenciális belépôk kegyeiért
ugyanis igen sokan versenyeztek. 1997 ôszén több mint
ötven szervezet fordult pénztáralapítási
kérelemmel az Állami Pénztárfelügyelethez.
Január elsején végül ennél kevesebben
indultak el, de még mindig túlságosan sokan voltak
ahhoz, hogy a tagok várható létszáma alapján
alakuló biztonság- és hozammutatókat akár
az avatott szakemberek elôre meg merték volna becsülni.
Így aztán kevéssé csodálkozhatunk azon,
hogy miközben a törvény a pénztárválasztás
egyéni szabadságjogát kiemelten hangsúlyozta,
a valóságban e jog meglehetôsen korlátozottan
érvényesült. Hamar kialakult ugyanis a törvény
ésszerûsítésének spontán társadalmi
eljárása: a belépés legfôbb színtere
a munkahely lett. Hogy ez így történt, az sokak gyakorlati
érdekét szolgálta. Egyrészt a pénztárakét:
a piac felosztásáért folyó ádáz
harcban az juthatott közülük elônyhöz, aki a
hajsza egy-egy lépésében nagy falatokat harapott a
tortából. Nagy falatnak pedig a sokezer dolgozót foglalkoztató
nagy cégek számítottak, melyek meghódításáért
értelemszerûen ugyancsak nagy verseny indult. Mindenki azon
az úton indult el, amelyen tudott. Az országos fiókhálózattal,
évtizedes ügyfélkörrel rendelkezô bankok
és biztosítók elsôsorban pultos munkatársaikra
építettek: a régi kapcsolati háló mozgásba
hozatalával igyekeztek informális befolyást szerezni,
hogy kuncsaftjaik egy-egy jó szóval utat nyissanak nekik
a vállalati menedzserek és munkaügyi szakemberek tárgyalószobáiba.
A többi már az ô dolguk volt: frissen szerzett ügynöki
képzettségük birtokában, arcukon a bennfentesség
mosolyával jó eséllyel indultak, hogy a náluknál
talán profibb, de kívülálló külföldi
cégek elôl elorozzák az elsô tájékoztatás
tagszervezési szempontból oly kitüntetett jogát.
Az utóbb említett külföldiek inkább szakértelmükkel,
a mögöttük álló hatalmas tôke és
évtizedes nemzetközi tapasztalatok fedezetével, valamint
a vállalati vezetôk elôtt megcsillantott külföldi
befolyásukkal igyekeztek biztos vevôkört szervezni. Az
újdonatúj kis cégek átláthatóságukat,
szolidarisztikus mûködési rendjüket, valamint demokratikus
döntéshozatali rendszerük vonzerejét tûzték
zászlajukra, és elsôsorban az említett értékek
iránt fogékony nagyvárosi szellemi rétegeket
próbálták megnyerni. Végül az ágazati
és munkahelyi pénztárak a szakszervezeti utat követték:
a kollektív szerzôdések újratárgyalásával
és kibôvítésével irányították
a tagságot az új pénztárba. A másik
oldalon maguk a munkahelyek is fogadókésznek bizonyultak
a tömeges szervezés befogadására. A meggyôzô
ügynök levette a vállukról az egyénenkénti
tanácsadás terhét, a tájékoztatás
termelési értekezlet-jellege pedig egyúttal mintegy
legitimálta is dolgozóik közös beléptetésének
aktusát. Az érintett munkavállalók nemigen
protestáltak. Többnyire úgy vélték, hogy
maguk aligha hozhatnak szerencsésebb döntést, mint feletteseik.
És különben is: a tb-járulék eddig se került
hozzájuk, ezután se fog. Közvetlen veszteségük
tehát nincs, ha annak egy részét munkáltatóik
ezután máshová fizetik; a társadalombiztosítás
számukra át nem látható mûködéséhez
képest pedig mégiscsak elôny, hogy ezután legalább
személyre szólóan kézhez kapják majd
felhalmozásaik éves egyenlegét. A versengô társaságok
közötti választáshoz viszont amúgy sincs
muníciójuk.
Az aktorok érdekeltségeinek e jelentôs egybeesése
nyomán állott elô azután az a helyzet, hogy
- a Tárki Omnibusz- és Monitor-felvételeibôl
származó adatok tanusága szerint - a belépô
pénztártagok közel kétharmadának pénztárválasztása
mögött a munkahely állt: azt tették, amit a munkaügyisek,
a fônökök vagy kollégáik javasoltak nekik.
Az informátorok munkahelyi köréhez képest másodlagosnak
bizonyult minden más csatorna: a lakásról lakásra
járó ügynökök tevékenysége éppúgy,
mint a barátok, a család befolyása. És ha a
társadalmi helyzet jellemzésére rendelkezésre
álló indikátorok bármelyikét is nézzük,
a kép - néhány százalékpontos eltérésektôl
eltekintve - rendre ugyanaz. Az egyes társadalmi rétegek
között legfeljebb árnyalatnyi differenciák adódnak:
az ügynökök inkább a városi képzettebb
munkavállalókat érik el, míg a munkahelyen
kívüli tanácsadók (családtagok, barátok,
szomszédok) szerepe valamivel nagyobb faluhelyen, az idôsebb
és kevésbé iskolázott csoportok körében.
Nyilván nem függetleníthetôen attól,
hogy a tagszervezés itt felelevenített menete végül
is leginkább egy sajátos szakszervezet-alakulás folyamatára
emlékeztetett, a belépések száma viharos sebességgel
emelkedett, és néhány hónap alatt az elvileg
számítható maximális taglétszám
közelébe jutott. A magánnyugdíj-pénztári
tagság összlétszáma alig öt hónap
után már egymillió fô közelében
járt, 1998 ôszére meghaladta az egymillió-kétszázezret,
az 1998-as év végére pedig egymillió-nyolcszázezer
közelébe jutott. Az 1999-es második esztendô -
egészen az év augusztusáig - csupán csekély
növekedéssel (fôleg a pályakezdôk beiratkozásával)
járt, majd egy utolsó végsô löketben belépett
az a mintegy százhúszezer ember is, aki a döntés
meghozatalával megvárta a törvény adta augusztus
31-i utolsó határnapot. A dinamikus növekedést
- úgy tûnik - semmi sem akaszthatta meg. A társadalombiztosításba
való visszalépések száma elenyészô
volt és maradt, és egyelôre szórványosnak
bizonyultak a pénztárak közötti átlépések
is. Pedig a talaj rengett a magánnyugdíjpénztár
intézménye alatt: mintegy öt kisebb pénztár
néhány hónap után kifulladt, s valamelyik nagyobba
olvadt, miközben a nagyobb pénztárak is kisebb-nagyobb
szervezeti átalakításokon mentek keresztül (többnyire
önkéntes és magánnyugdíj-pénztári
ágazataik olvadtak együvé, de sokhelyütt és
többször változtak a pénztárakkal együttmûködô
letét-, illetve vagyonkezelôi intézményeik is).
A már belépett tagokat és a belépéssel
kacérkodókat mindez szemlátomást nem ingatta
meg, ahogy hidegen hagyták ôket az 1998-as év kedvezôtlen
tôzsdei, valamint törvényalkotási fejleményei
is. A belépési folyamat töretlen dinamikája egyszerûen
másról
szólt: a tömeges odahagyás inkább a társadalombiztosítás
lejáratódását fejezte ki, mint azt, hogy az
emberek - öntudatos polgárokként - élni kívánnának
a törvényben oly vonzó formában lefektetett alanyi
jogaikkal. Ez utóbbiak közül a pénztárválasztás
szabadságának feltételei már a kezdet kezdetén
erôsen korlátozódtak. A többi jog - az önkormányzatiság,
az örökölhetôség, az adatkezelés nyilvánossága
- gyakorlásához pedig kevés volt az eddig eltelt idô;
manapság még minden a kezdeti formálódás
képlékeny állapotában van.
Mindennek eredményeként a magánnyugdíj-pénztári
történéseknek egyelôre nem az átjelentkezett
tagok a fôszereplôi, hanem inkább a róluk és
érdekükben intézkedô szervezetek. S bár
e szervezetek - a pénztárak éppen úgy, mint
a garanciális mûködésük érdekében,
illetve felügyeletükre létrehozott piaci és állami
intézmények - az eltelt két és fél esztendô
során leginkább önképük és belsô
mûködési rendjük formába öntésén
fáradoztak, a rendszer gyors belsô tagolódásának
néhány szembeötlô sajátossága azért
már a jelenlegi kezdeti fázisban is megragadható.
E sajátosságok között vannak magától
értôdôek, de vannak némileg meglepôek is.
A strukturálódás egyik természetes dimenziója
a méret: a ma (még) porondon lévô mintegy 38
pénztár két pólus körül tömörül.
Az egyik pólust az öt óriás testesíti
meg: az ÁB-Aegon, a Nationale Nederlanden, az OTP, a Hungária
Biztosító és a Winterthur nyugdíjpénztárai
- azaz kivétel nélkül a pénzügyi szféra
nagy üzleti hagyományokkal rendelkezô intézményi
körébe tartozó szervezetek. Az eltelt két és
fél év során a felsorolt öt szereplô vonzotta
magához a tagság mintegy nyolcvan százalékát
és a tagdíjbefizetéseknek még ennél
is magasabb hányadát. A másik póluson a kicsik
tömörülnek: egy-két kivételtôl eltekintve,
döntô többségük néhány tízezer
tagot számláló ágazati, illetve munkahelyi
pénztár. E polarizálódásra pillantva,
behatóbb elemzés nélkül, már pusztán
ránézésre is nyilvánvaló: a méretkülönbségek
gyakorlatilag
funkcionális különbségeket teremtenek,
illetve takarnak. A nagy pénztárak a pénzügyi
világ elôkelô intézményeinek újabb
- mindenekelôtt pénzügypolitikai és piaci szempontból
tekintett - vállalkozásai, míg a kicsik egy-egy iparág,
munkahely belsô életébôl nôttek ki; elsôdleges
szerepük nem a piacszerzés vagy a vállalkozói
profit növelése, hanem sokkal inkább a munkahelyi tradíciók
életben tartása. Létrehozataluk e különbségébôl
fakadóan, a nagyokat tisztán profitszempontok vezérlik:
számukra a magánnyugdíj-pénztári ágazat
futtatása annyiban és addig éri meg, amíg az
vagy néhány éven belül megtérülô
profitot eredményez, vagy/és kinyitja a kapukat a piacszerzés
más lehetôségei számára. Ugyanakkor a
kicsik számára a ,,megéri-e" kérdése
nem pusztán a befektetések - tágabban vagy szûkebben
felfogott - megtérülésének prizmáján
át vetôdik fel, hanem pénzben kevésbé
kifejezhetô megfontolások is szerepet játszanak: munkaerôpolitikai,
szakszervezeti szempontok éppen úgy, mint a hagyományápolás
érzelmileg átszínezett motívumai.
A méret és a funkcióértelmezés e
szoros egymásra rakódása azonban nem minden következmény
nélkül való. A két jelenségkör egymást
fedése ugyanis elôrevetíti annak árnyékát,
hogy a nagyok és a kicsik által szolgált majdani nyugdíjasok
között komoly mértékû jövedelmi különbségek
jöhetnek létre. Hiszen nem nehéz elôre megjósolni,
hogy a jövendô nyugdíjak szintjét befolyásoló
hozam vélhetôleg a tôkeerôsebb nagyokban lesz
nagyobb; így azután a céghûségért
idôvel havi ezresekben mérhetô árat kell majd
fizetni. Talán nem alaptalan ezért felhívnunk a figyelmet
arra, hogy a tagolódás e dimenziója mentén
idôvel újabb löketet és alapos érveket
kaphatnak a frusztráció és a becsapottság indulatai,
amelyek azután könnyen átcsaphatnak éles szakszervezet-ellenességbe,
mi több, a nagyokkal szembeforduló piac- és külföld-ellenességbe
is. Ilyesfajta radikalizálódó indulatokat külön
is táplálhat az a tény, hogy a nagyok és a
kicsik tagságának összetétele szemlátomást
különbözik. Bár a rendelkezésünkre álló
adatok mentén a pénztártagok társadalmi hovatartozásának
igazán finom elemzését nem végezhettük
el, a meglehetôsen aggregált indikátorok is jelzik:
a magasabb iskolázottságú, jobb pozíciójú
társadalmi rétegek inkább a nagyok, míg a kevésbé
iskolázott, fôként fizikai munkát végzô
csoportok inkább a munkahelyi szervezôdésû kicsik
tagságát gyarapítják. Ha márpedig ez
így van, akkor hosszabb távon még azzal is számolhatunk,
hogy a nagyokkal szembeni indulatok osztályindulatokkal színezôdnek
- ami viszont egyértelmûen az elôbbiekben vázolt
konfliktus elmélyülését hozná magával.
Persze meglehet, hogy az elkövetkezô évek során
a fejlôdés más irányt vesz: a koncentrációs
folyamat tovább folytatódik, s eredményeként
a kicsik egyszerûen eltûnnek majd. Egy ilyen beolvadási
folyamatnak azonban várhatóan szintén ára lesz:
eredményeként a majdani nyugdíjak ugyan minden bizonnyal
kiegyenlítettebbekké válnak, viszont gyorsan eliminálódnak
a rendszerbôl a beépített demokratikus elemek - a befektetési
és piacpolitikai döntések tisztán az állam
és a nagy cégek alkujától függenek majd.
Márpedig ha ez utóbbi várható kimenetelt tekintjük,
akkor kevés remény van arra, hogy a pénztártagok
önkormányzatisága, tulajdonosi jogosítványainak
érvényesítése vagy személyes érdekeinek
védelme több lesz a törvényben leírt hangzatos
óhajnál, és akár egyetlen pillanatig a hazai
nyugdíjrendszer megvalósítható, ténylegesen
gyakorolható mûködésmódjává
válik.
Különösen így van ez, ha azt tekintjük,
hogy a méretek és a funkciók szerinti markáns
tagolódáshoz egy további szempont is járul:
az alapító intézmény nemzeti hovatartozása.
Sôt, a pénztárhálózat tagolódásának
ez utóbbi mozzanat talán a legerôteljesebb meghatározója.
A külföldi, illetve hazai alapítású pénztáraknak
nemcsak ama kézenfekvô különbségeire kell
itt gondolnunk, amelyeket közöttük az alapítók
tôkeereje, illetve az új magánnyugdíj-pénztári
ágazat felfuttatására szánt ráfordításai
teremtettek. Az általános hazai tôkehiány közepette
nem meglepô, hogy e tekintetben a hazai és a külföldi
alapítók egyszerûen nem azonos súlycsoportban
versenyeznek. Így volna ez csaknem bármely terméknél
és szolgáltatásnál, de különlegesen
így van a nyugdíjszolgáltatások területén.
Hiszen a nyugdíjpénztár drága mulatság,
és különösen kezdetben az: az új tevékenységi
kör beindítása idején a pénztárak
inkább csak viszik a pénzt, és a megtérülésre
jó néhány évig gondolni sem lehet. Így
e kezdeti szakaszban a dolgok jó része az alapító
pénzköltési hajlandóságán múlott.
Ez a hajlandóság meg persze erôsen függött
attól, hogy ki mit engedhetett meg magának. Így aztán
a tôkeerôs nagy bankok és biztosítók már
eleve és objektíve jobb starthelyzetben voltak, mint a nyugdíjpénztár
felállításával kacérkodó iparvállalatok,
szolgáltató cégek vagy akár egyes ágazatok,
ahol a profilidegen pénzpiaci befektetés könnyen herdálásnak
minôsülhetett.
De e nyilvánvaló - és csaknem átléphetetlen
- különbségek mellett az alapítók mibenléte
más, kevésbé kézenfekvô szempontokból
is markáns strukturálódás kiindulópontja
lett. Magánpénztári filozófiájuk - és
e filozófiát megalapozó egész mögöttes
kultúrájuk - szempontjából ugyanis még
a technikai feltételek különbségeinél
is élesebb választóvonal húzódik a külföldi
alapítású és a hazai pénztárak
között. Interjúink és esettanulmányaink
egyik figyelemre méltó tanulsága volt, hogy identitásképük
és missziójuk megfogalmazásától rekrutációs
politikájukon át a hazai kapcsolatrendszerben való
eligazodásukig, a belpolitikai szempontból oly nagy jelentôségû
politikai aktorok igényeinek bekalkulásáig vagy éppen
elegáns átlépéséig mennyire más
vonások jellemzik az egyik és a másik csoportot. Annál
is meglepôbbnek találtuk ezeket a különbségeket,
mivel a belépô tagságra vonatkozó adatsorok
ennek éppen az ellenkezôjét jelzik: a pénztárválasztás
során a fogyasztók szemében - minden jel szerint -
mellékes kérdésnek minôsült, hogy egy adott
pénztár hazai vagy külföldi kézben van-e.
Mégis, a szervezet belsô világa felôl tekintve,
egyelôre földrésznyi távolságok választják
el a pénztárak e két csoportját egymástól.
A pénztári vezetôkkel, részlegirányítókkal
és ügynökökkel készült interjúinkból,
valamint esettanulmányainkból világosan kiderült,
hogy bár ugyanazt a közönséget célozzák
meg, s természetesen mindenki jövedelmezô üzletre
számít, a nyugdíjpiacra belépô szereplôk
érdekeltségei mégiscsak összetettebbek. A külföldiek
számára a nyugdíjpénztár elsôsorban
a piacszerzés eszköze, a velük közvetlenül érintkezô
más tôkéscsoportok számára való
terepmegmunkálás és az új, meghódítandó
terepen folytatott kultúratanulás iskolája. A hazaiak
máshogyan néznek az új intézményre.
Számukra a közvetlen anyagi szempontokon túl hagyományok
továbbvitelérôl, bizonyos évtizedes értékek
védelmének intézményesítésérôl,
a hazai nyugdíjpolitikába, illetve általánosabban:
a hazai piacpolitikába való beleszólás lehetôségérôl,
valamint korábban kialakított pozíciók védelmérôl
van szó. Ezek a különbségek teszik azután,
hogy másféleképpen fognak hozzá a megcélzott
piac megszer(ve)zéséhez éppúgy, mint szakembergárdájuk
kineveléséhez. Az interjúk beszédesen szólnak
arról, hogy a külföldiek eleve ,,nagyban" utaznak: rendre-módra
a hazai nagyvállalatokat veszik célba, és elsôdleges
útjuknak a munkáltatókon keresztül történô
tagtoborzást tekintik. A tagok polgárias kezelése
azután már nyugatos filozófiájukból
következik: kifejezett modernizációs és civilizációs
missziót látnak abban, hogy a kelet-európai polgárt
ugyanolyan elbánásban részesítsék, mint
évtizedek óta szolgált nyugati társát.
Attitûdjük a szóhasználatból is kitûnik.
A belépett pénztártag számukra ,,ügyfél",
akit ,,tájékoztatnak", akit ,,értesítenek",
akivel ,,partneri viszonyt" alakítanak ki. A hazaiak ugyanakkor
a jól ismert paternalizmus hangján szólnak a maguk
kliensérôl (aki számukra ,,tag", ,,nénike",
legjobb esetben ,,asszony", ,,dolgozó" stb.), s a klienssel való
kapcsolatuk meghatározó tevékenységi köre
a ,,tanítás", ,,felvilágosítás". Így
azután ,,érdekükben" járnak el a szövetségekben,
a tárcánál stb. Ugyanakkor a beléptetés
ügyében ez utóbbi hazai cégek a személyes
viszonyra sokkal inkább építenek (építhetnek
is), mint nyugati társaik: vagy azért, mert egy-egy munkahely,
ágazat révén eleve többé-kevésbé
adott a megcélzandó ügyfélkör (amelynek
megszerzéséhez adottak a bejáratott szakszervezetis,
osztályvezetôi és egyéb kapcsolatok is), vagy
- a bankok esetében - a kiépült helyi fiókhálózat
pultosai hozzák be a más szolgáltatások révén
már odaszoktatott vevôkört. A személyesség
- és vele együtt a szóbeli közlekedés -
azután a késôbbiekben is fontos mozzanat marad a nyugdíjpénztár
és az ügyfél kapcsolatában. Ez derül ki
például abból, hogy a hazai alapítású
nyugdíjpénztárak munkatársai egytôl egyig
bizonyos gondozási, karbantartási teendôket toltak
elôtérbe, amint a tagszervezés kampánya levonult.
Ugyanakkor a külföldi hátterû pénztárakban
a tagszervezésben oroszlánrészt vállaló
ügynökökbôl elsôsorban a céggel kapcsolatba
került nagy munkaadók biztosítási- és
hiteltanácsadói lettek, vagy az érintett munkatársak
egyszerûen más banki, biztosítási munkakörökbe
kerültek át, amint a hullám levonult.
A különbségek - mint említettem - kitûntek
a nyugdíjpénztár szakembergárdájának
kiválasztásában és felkészítésében
is. A külföldi biztosítók, bankok a nyugdíjpénztári
elôkészítés során is a másutt
és máskor már bevált utat követték.
Fôként hazai fejvadászcégeket bíztak
meg, hogy részleteiben kimunkált, pontosan operacionalizált
szempontrendszer alapján hozzák össze a munkatársi
kört. A kiválasztottak számára azután
külföldön biztosítottak szakmai képzést,
majd beemelték ôket a cég saját kultúrájába.
E beemelés valójában komoly beavatási szertartás:
egész életformához és kapcsolati hálóhoz
juttatják azt, akinek jövendô pályáját
felettesei az adott intézmény különbözô
posztjain képzelik el. S mint egy misszió esetében
általában, itt is igaz: egy-egy feladatkör betöltése
nem biztosít életfogytig tartó pozíciót.
Ha a felettesek úgy gondolják, akkor éppen kemény
rotációs technikával forgatják a helyi menedzsmentet,
nehogy saját hitbizományaként kezeljen egy-egy posztot,
szolgáltatást, pozíciót. Interjúinkból
úgy tûnik, hogy ezt a pályaívet nem mindenki
találja vonzónak, elsôsorban a felfelé törekvô,
tehetséges, fiatal szakembereknek egy meglehetôsen jól
körülhatárolható csoportja tudja és akarja
vállalni. A külföldi hátterû nyugdíjpénztárakban
egyre-másra olyan - ma harmincas éveikben járó
- vezetôkkel találkoztunk, akik eredetileg többnyire
mûszaki végzettséget szereztek, de akik már
eleve sem a mérnöki pályák felé indultak
el, hanem ambiciózusan nyelveket tanultak, s a technikai ismereteket
modern világtudással igyekeztek kombinálni. Izgatta
ôket az üzlet, izgatta ôket a rendszerszervezés,
az informatika; s a két terület határmezsgyéjére
keveredve adódtak elsô olyan állásaik, amelyekben
már nem egy-egy szûk terület szakemberei, hanem szélesebb
látókörû és a tudás szélesebb
arzenálját mozgósítani képes modern
technokraták voltak. Innen pedig igazi továbblépés
volt a nyugdíjpénztári út: a technokrata látókört
üzleti vonatkozásban nagy lendülettel tovább bôvítette,
s ehhez még némi humán kultúrát is társított.
Ez a tágítás azután életformájukon
is nyomot hagyott: életüket világpolgárként
élik, amiben a külföldi sajtó és irodalom
olvasása, a rendszeres turistáskodás, a széles
politikai tájékozottság, szakmai értelemben
pedig a külvilágok beható ismerete fontos szerepet játszik.
Igaz, a jó lakás, igényes bútor, modern felszerelés
lényeges a számukra, de fôleg funkcionális szempontból:
nem luxusra, hanem racionálisan és célszerûen
berendezett, ugyanakkor nyugatosan színes életre vágynak.
Gondolkodásukban és viselkedésükben meglehetôsen
autonómok, de pontosan tudják autonómiájuk
határait: az ma számukra a külföldi felettes, és
jóval kevésbé a hazai irányító
apparátus.
Kissé más körbôl kerültek ki és
más életpályaívet látnak maguk elôtt
a hazai nyugdíjpénztárak vezetôi és dolgozói.
Ôk inkább hivatalnokok, akik a pénztárat alapító
cég egy-egy posztján már korábban tanubizonyságát
adták rátermettségüknek és hûségüknek.
Tipikusan közgazdasági, számviteli, (esetleg) jogászi
végzettséggel kerültek a hajdani szocialista intézményhez,
és járták a számukra kijelölt ranglétrát:
ügyintézôk, majd csoportvezetôk, késôbb
osztály- és fôosztályvezetôk lettek. Szakmai
ismereteik java része az adott céghez kötött, azt
viszont úgy ismerik, mint a tenyerüket. Helyhez kötött
tudásuk mellett helyhez kötöttek a kapcsolataik is: nemcsak
a szûken vett munkahelyi körben, hanem a felettesek között
is nagy biztonsággal mozognak, s tudják mindazt, amit az
átalakuló világban kinek-kinek a múltjáról
tudni illik vagy lehet. Ez a történeti tudás egyúttal
kikezdhetetlenségük záloga is: kikerülhetetlen
régi motorosok ôk, akikre a privatizáció után
érkezô új menedzsmentnek célszerû támaszkodnia.
Az egy helyen ledolgozott évek tôkebefektetése okán
nemigen vágynak más munkahelyre, még kevésbé
más pályára. Nemcsak valamivel elôrehaladottabb
életkoruk, de eltérô beállítódásuk
is teszi, hogy a hazai alapítású pénztárak
kulcspozíciókban lévô munkatársai jóval
kevésbé mozgékonyak a külföldi hátterû
intézményekben megismert kollegáiknál. Szerényebb
mobilitási aspirációik mellett szerényebb az
életvitelük is. Életformájukban ma a közepes
hazai átlagot képviselik, s ebbôl nem is igen akarnak
kitörni. Lakóhelyükön - akárcsak a munkahelyen
- elsôdlegesen az otthonosság érzése tartja
ôket; a szomszédok bensôséges köszönését
a világért fel nem váltanák valamely elegánsabb
környék magasabb státusértékére.
Szeretik a komfortot, igyekeznek jól és választékosan
öltözni, enni; de életfelfogásuk fontos része,
hogy mindezzel ki ne lógjanak a - számukra a szomszédokban,
barátokban, munkatársakban testet öltô - hazai
középosztály soraiból. Aspirációik
ennek megfelelôen nem különösebben hedonisták:
törekvéseik elsôdlegesen újonnan szerzett posztjaik
jobb betöltésére vonatkoznak.
Ki akarják tanulni az ügyes üzleti fogásokat,
igyekeznek kiismerni a tôzsdét - de igazán otthonosan
továbbra is az állami intézmények piacain és
szervezetrendszerében mozognak, s ez utóbbiak erôsítésén
fáradoznak. Jó szabályokat, méltányosságot,
védelmet sürgetnek, s ígérik: mindennek fejében
a kezük alatt formálódó nyugdíjpénztárból
olyat faragnak, hogy annak nemcsak ország-világ, hanem még
a külföld is csodájára jár majd. A versenytôl
- hiszen nem vakok - igencsak szoronganak, s miközben saját
gyermekükként féltik pénztárukat, nap
nap után nônek alig leplezhetô indulataik az érzéketlen
és kíméletlen külföldi tôkével
szemben. Ezekkel az érzésekkel a másik oldalon - a
külföldi cégek hazai menedzsmentjében és
munkatársai között - még elvétve sem találkoztunk.
Igaz, féltékenykedni nincs okuk, fölényüket
nyíltan fitogtatni pedig ízlésük ellen való
volna. Így magatartásukat a kicsi hazaiak iránt inkább
némi megbocsátó lekezelés jellemzi, amit csak
hangsúlyosabbá tesz a személyes, illetve intézményi
sikereik által nap nap után visszaigazolva látott
jogos önbizalmuk és magabiztosságuk.
Az eltérô érdekeltségek, az ezekre rímelô
eltérô habitusok és aspirációk hamar
intézményesültek: röviddel a pénztárkapuk
megnyitása után, a divergáló pályák
elkülönült társulásokba rendezték a
két markáns csoport szervezeteit és munkatársait.
A külföldi alapítású, pénzintézeti
hátterû nagy pénztárak néhány
hónap után létrehozták a maguk kartelljét,
amelynek keretében nemcsak tôkepiaci akcióikat hangolják
össze, és nemcsak a tagfelvétel, illetve -átvétel
egyes módozatainak egymás közt érvényesítendô
szabályaiban állapodtak meg, hanem közös érdekeik
védelmére szövetséget is alakítottak,
hogy az állammal és képviselôivel kellô
súlyú tárgyalópartnerként szállhassanak
vitába. A hazai alapítású, munkahelyi/ágazati
hátterû kis pénztárak ugyancsak megalakították
a maguk kamaráját. Funkcióit és hatékonyságát
tekintve ez utóbbi azonban inkább emlékeztet egy helyi
ipartestületre, mint militáns szakmai érdekvédelmi
szervezetre. Az ágazati/munkahelyi pénztárak szövetsége
elsôsorban szakmai viták fóruma, ahol a résztvevôk
egymást tanítják ki a folyamatosan jelentkezô
technikai nehézségek legügyesebb kivédésére.
Igaz, érdekvédelmi feladatot is szánnának maguknak,
de a nagyok nélkül erôtlenek, s az állami szervek
sem veszik igazán komolyan az új társulást.
Így azután az egyéni kijárás jól
bevált hazai útja marad e második szövetség
tagjai számára: ha a vállalati fônökök
ezt-azt el tudnak érni a minisztériumban, a Pénztárfelügyeletnél
vagy az APEH-nál, akkor van esély a mûködés
fenntartására, ha nem, akkor - ezt maguk a pénztárigazgatók
is tudják - szervezetük napjai valószínûleg
meg vannak számlálva.
Ha a magánnyugdíj-pénztári hálózat
igen gyorsan végbement belsô tagolódásának
fentebb leírt jellegzetességeit együttesen tekintjük,
sajátos következtetésre kell jutnunk: e tagolódás
igen hamar rendies pozíciók kialakulásához
vezetett. Mert mint láttuk, a tagolódás nem egyszerûen
technikai dimenziók (méret, tôkeerô) szerint,
nem is a funkciók mentén (általános ügyfélkör
vs. a munkavállalók szakmailag körülhatárolható
köre) játszódott le, hanem egyrészt e dimenziók
csaknem teljes egymásra vetülésével, másrészt
- s ez talán mindennél fontosabb - aszerint, hogy az alapítók
kezdetben oly szükséges tôkéje a pénzügyi
vagy más szektorból, továbbá itthonról
vagy külföldrôl származott-e. Megfigyelhettük:
ez utóbbi jellegzetességek mindent maguk alá gyûrtek,
és szempillantásnyi idô alatt a pénztárhálózat
elkülönülô alosztályaiba (rendjeibe) szervezték
az újdonatúj intézményeket. A két rend
belsô élete, munkatársi gárdája, igazodási
rendszere és mindezt intézményesítô rendi
kamarája markánsan elkülönül egymástól,
s az átjárásra kevés jel mutatkozik. Mindez
kívülrôl egyelôre kevéssé érzékelhetô,
hiszen a rendek éppen csak hozzáfogtak önmaguk megjelenítéséhez,
és egyelôre kevéssé látható, hogy
milyen irányokban mozdítják majd befektetéseiket,
piaci szerepüket és késôbb szolgáltatásaikat.
Mindenesetre a rendies tagozódás elôrevetíti
önmaga megerôsítésének árnyékát:
az ügyfélkörnek az önképpel konform alakítását.
Magyarán, könnyen elôadódhat, hogy a magánnyugdíjpénztárak
két alosztálya az ügyfeleknek is két osztályát
hozza létre, s ezzel a nyugdíjrendszer belsô konfliktusainak
mérséklése helyett azok élezéséhez
járul majd hozzá. Ez a veszély annál is inkább
fennáll, mert eleve rendiesek azok a különbségek,
amelyek a társadalombiztosításban maradókat
a magánnyugdíjpénztárakba átlépôktôl
elválasztják. Igaz, az átlépések tömeges
jellege eleddig ez utóbbi tagozódás elhalványítása
irányában hatott. De a magánnyugdíjpénztárak
két aloszályának megcsontosodásával
fennáll a veszélye annak, hogy a rendies szétválás
egyszerûen csak transzformálódik - meg azonban nem
szûnik. Túl azon, hogy egy ilyen fejlemény erôsen
erodálná az új szisztéma ma vitathatatlan népszerûségét
és széles társadalmi támogatottságát,
annak távolabbi kihatásai is megjósolhatóak.
E távolabbi hatások között számolnunk kell
a piacon otthonosan mozgó és az állami védelem
fokozását igénylô rétegek konfliktusával
éppen úgy, mint az utóbbiak frusztrált Nyugat-
és tôkeellenességével. A politikai következményeket
tekintve, a rendies vonások erôsödése könnyen
elvezethet a demokratikus játékszabályok lejáratódásához
is, hiszen világossá válhat: e szabályok a
piaci erôvel szemben nevetségesen erôtlenek. Mindez
persze egyelôre csak eshetôség, amelyet észrevétlenül
hagyni éppúgy lehet, mint idôben tenni ellene. A hathatós
lépések azonban azt kívánnák, hogy a
nyugdíjrendszer mûködtetésének kérdése
végre a szó klasszikus értelmében közüggyé
váljon.
Nyilvános társadalmi vitának kell ugyanis tisztáznia
a nyugdíjakért viselt egyéni és közösségi
felelôsség kérdését éppen úgy,
mint a nyugdíjakat kitermelô piac és a felettük
ôrködni hivatott állam feladatmegosztását.
Ha egy ilyen társadalmi vita a sarokpontokat végre tisztázta,
akkor már nem nehéz meggondolni azt sem, hogy a hôn
áhított - de ütközô - piaci és demokratikus
értékek között milyen egyensúly teremtessék.
Ma a tôkeérdekek primátusa nyilvánvaló.
De nyilvánvalóak e feltétel nélküli elsôbbség
következményei is: azok a kevéssé integrált
hazai piaci társadalom szakadáspontjait növelik. A magánnyugdíj-pénztárak
eddigi sikertörténete jó alap lehet más alternatíva
kikísérletezésére. A gyorsan izmosodó
rendies fejlemények azonban kellô figyelmeztetésül
szolgálhatnak arra, hogy más alternatíva magától
nemigen születik: a nyugdíjpénztárak egyhamar
a pénzpiaci mozgások tisztán technikai értelemben
vett ágenseivé és a tömeges társadalmi
csalatkozás terrénumaivá válhatnak.
Jegyzetek
[1]
Szalai Júlia: A társadalombiztosítás változó
érdekviszonyai. In Uram! A jogaimért jöttem! Budapest,
Új Mandátum, 1998. 280305. p.
[2]
Vince Péter: Az önállósuló egészségbiztosítás
dilemmái: a gyógyszerár-támogatási rendszer
funkciózavarai. In Landau Edit és mások (szerk.):
Az
államtalanítás dilemmái: szociálpolitikai
kényszerek és választások. Budapest, ATA, 1995.
94113. oldal.
[3]
Az 1998-as parlamenti választások után hatalomra került
új koalíció egyik legelsô lépése
volt, hogy a két társadalombiztosítási alapot
újra közvetlen kormányzati felügyelet alá
vonta, a két önkormányzatot pedig szélnek eresztette.
Az újraállamosítás az akkori retorika szerint
rövid idôre szólt, és célja a társadalombiztosítás
központilag vezérelt, szakmailag kellôen elôkészített,
célirányos átalakítása és vagyonának
privatizálása (?) volt/lett volna. Immár két
év telt el azóta, de a kép mindeddig nem változott:
az alapok központi kézben, a vagyon piacosításáról
(privatizációjáról?) pedig a szlogeneken és
általános reformkijelentéseken túl közelebbi
elképzeléseket nemigen hallani. Így nincs mód
arra, hogy legalább szuk szakmai körök kellô alapossággal
megvitathassák a vagyon legjobb hasznosulásának ez
esetben távolról sem egyértelmu módozatait,
illetve a piacosítási elgondolásoknak a társadalombiztosítás
alapvetô funkcióival való összefüggéseit.
Efféle viták és elmélyült muhelymunkák
nélkül pedig nemigen remélhetô, hogy a társadalombiztosítást
illetôen a belátható jövôben nagyívu,
koncepciózus és dinamikus reformtervek szülessenek.
Alternatív elképzelések híján így
végképp alapos okunk van rá, hogy az elkövetkezô
évekre a rendszer további sodródását
és erodálódását vetítsük
elôre.
[4]
Igaz, legalább a szakszervezeti önkormányzati vezetôk
vehemens vagyonjuttatási követeléseit a Bokros-csomag
némiképp visszanyesegette.
[5]
Így mindenekelôtt a nyugellátás régi
rendszerét mindinkább szétfeszítô demográfiai
átrendezôdés; a társadalombiztosítás
kiadásainak megállíthatatlan növekedése;
az államháztartás egyensúlyát évrôl
évre mind erôteljesebben fenyegetô hatalmas hiány;
az évek óta tartó reménytelen versenyfutás
a járulékemelési kényszer és a gazdasági
növekedés ösztönzésének szempontjai
között.
[6]
A Kormány javaslata az új nyugdíjrendszerre. Budapest,
1996. december 19.
[7]
1997. évi LXXXII. törvény a magánnyugdíjról
és a magánnyugdíjpénztárakról.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu