Elkerülhetetlennek látszik, hogy a nyugati ember, éppen mivel lelkében együtt él a dinamizmus és a kontempláció, korokra (époque age, Zeitgeist) ossza fel történelmét, és egy-egy idôszak igazi vagy vélt végéhez érve felállítsa annak mérlegét. Közben megjelöli azokat az áramlatokat, amelyek hatottak kialakulására, komoly cédulákat ragaszt a tartalmakra és intervallumokra, néha keserûen humoros cédulákat, mint amikor Jean Cocteau kijelentette: korunk baja, hogy a butaság elkezdett gondolkodni! Akasztófahumor...
Azt mondtam, fôként a nyugati ember végzi ezeket a jelöléseket, ô figyelmes az idôk profiljára, mély tartalmára. A ,,keleti" ember, legalábbis mostanáig, tespedt volt, vallása (hinduizmus, buddhizmus, animizmus) tiltotta a kollektív célkitûzést, az élet olyan értelmezését, amibôl céltudatos akció születne. A Minden (vagy Semmi) irányában ismétlôdô életút nemigen engedélyezi a küzdelem-siker-kudarc nyugati háromságát, hacsak kívülrôl érkezô erôk és buzdítások nem szolgálnak szervezési energiával. Röviden: a Nyugatról és annak történelmérôl kell szólnunk, amikor felosztjuk az idô folyamatát, és korunkról (20. század) mint egységes (vagy számos kategóriára esô) szellemrôl beszélünk. Ezt nevezik a szerkesztôk, az ezredfordulóról visszatekintve, ,,uralkodó eszmének".
Egyébként felesleges, hogy századunkat 1900-tól 2000-ig számítsuk egységnek, az elôzô (19.) század is 1789-ben született, és sokak szerint 1914-ig tartott. Ajánlanám, hogy úgy tekintsük a miénket, mint amely 1945-ben kezdôdik, és akkor lesz vége (véglegesen!), amikor például a nemzetállam megszûnik polgárait egységbe foglalni, és a világbirodalmak nyomják rá bélyegüket a planétára (azok is csak ideiglenesen!).[1] És azon kívülre; de ez már a science fiction kategóriájába tartozik, bár konkrétan megmutatkozik az olyan világideológiákban is, mint a kommunizmus, liberalizmus és globalizáció.
Mindenesetre kérdéses, vajon csupán megszokott történelmi korokról beszélhetünk-e, amikor az eszmék során haladunk végig. Jól emlékszem a hatvanas évekre, amikor a háború utóhatása alatt és az új erôk feltûnésekor (Európa általános veresége, az ENSZ elsô fejezetei, Kennedy mint az elsô katolikus elnök Amerikában, a gyarmatok függetlensége stb.) egy új világnézet terjedt el, amelyben Nietzsche és Camus vegyült,[2] de amelynek elgondolója Teilhard de Chardin lett. Ô egyszerre helyettesítette Marxot és Jeffersont, megidézte Darwint, még a koncentrációs táborokban is pozitív idée force-ot látott, mert ezek elôször kényszerítették a nyugati embert, hogy nemcsak történelmi, hanem biológiai egységbe is próbáljon olvadni. És a biológiát (bioszféra), Teilhard szerint, az általános moralitás követi, azt meg a nooszféra, a kozmosz intellektualizálódása, azonelméjûsége, amely már elôszobája az Ómega-pontnak, az ember megistenülésének. Ne feledjük, hogy 1945-ben dobták le az elsô atombombát és készítették elé a majdani szputnyikokat és az ûrhajókat[3].
Sok más fázisról most nem beszélve, kössünk ki egy új eszménél, amelyet ezek a gondolatok váltottak ki. 1960-tól számítva már nem történelemrôl szólunk - sem az Egyesült Államok, sem Szovjet-Oroszország, sem az ENSZ nem tekinti magát a történelem produktumának, ezt alábecsüli mint irracionális véletlenek összjátékát -, tehát nem történelemrôl szólunk, inkább mutációról. A szót ismét Teilhard népszerûsíti 1960 táján. Benne foglaltatik az evolúció, de már nem mint valami spontán és ellenôrizhetetlen, hanem mint teremtô, egyvonalas önalkotás (lásd Bergson Teremtô fejlôdés c. mûvét és tézisét, amely szerint a világegyetem egy ,,isteneket gyártó gép"). Létrejött a kozmikus ideológia, amelynek ismérve a folyamatos kezdeményezés (Amerika jelszava), az optimizmus, a terjeszkedés, az emberi test és psziché állandó tökéletesítése, világtestvériség. Kis eltérésekkel ezt vallották a divatos ideológiák, és amikor egyfajta reakció állt be (hidegháború; zavargások, diktatúrák a ,,harmadik világ"-ban), ezeket úgy fogadta el a közvélemény, mint annak idején a marxisták saját tanukat: egy tökéletes szocialista fázis elôzi meg a tökéletes kommunista társadalom létrejöttét.
Itt azonnal szembekerülünk Asbóth János leírásával, tipológiájával is. Ô még káoszról és rendrôl írt, szabadságról, egyenlôségrôl és fôként ,,körforgásról", amelyben az eszmék feltûnnek és kimerülnek. Ezt a felfogást megerôsíti például annak az (Asbóth idejében ismert) angol folyóiratnak, a Nineteenth Century-nak a címe, melynek szerkesztôi két szót: and after biggyesztették a cím után, hiszen a történelem szerintük is befejezôdik a század végével. Tegyük azt is hozzá, hogy míg Asbóth fôleg franciát idéz, addig manapság ezt az amerikai referenciák helyettesítik[4].
De - még a fogalom tágabb értelmében sem - stiláris ügyekrôl beszélünk, hanem eszmékrôl, ahogy és amiért uralkodnak. Nem nyelvi változásokról, hanem hegemonikus eszmékrôl, ami arra késztet, hogy kijelentsük: metanoiának vagyunk tanúi, jelentésbeli fordulatnak, mint amikor a Platón barlangjában kuksolók egynémelyike megfordul, a tûztôl a nap felé. Egyszerre minden másféle színt kap, más jelmezt ölt, új eszmék keletkeznek, mivel a régi szavak nem illenek az új tárgyakra. Fogalmi változásról van szó és jelentésekrôl, új logikáról (pl. a három- vagy sokértelmûrôl - túl a fehér-feketén -, mint Lupasconnál, Gonsethnél, de már Nietzschénél is). Nézzük a dolgot konkrétan. Fogalom által dominált, szerkesztett világban éltünk mindmáig, és e mondat leírásakor még mindig fogalmakban beszélünk, írunk, sôt képzelôdünk is. Az új irodalom és mûvészet, a science fiction maga is fogalmakban tálalja a mondanivalót, még ha szürrealista szavakat fûz is össze; vagy Picassóhoz és Kandinszkijhoz fordul ábráiért, Freudnál fejti meg álmait és asszociációit. Tény azonban, hogy az utóbbi fél évszázadban harcban állunk a fogalmakkal, amelyekben (elítélt) állandóságot találunk. Nietzsche vagy Heisenberg már az új nyelvet használják az etikai értekezések, illetve az atomkutatás során[5]. Meg kell állapítanunk, hogy az intézmények is egyre kényelmetlenebbül érzik magukat a fogalmi kötelékben, csôdöt mondanak. Olyanokra gondolunk, mint állam, család (és családi ,,kötelékek"), iskola, egyház, és az ember is mint egyén (individuum), határok között gondolkodó, érzô, cselekvô valaki. Az egyén, mint ezt az irodalomban látjuk, inkább elhalványul, arca, alakja eltorzul (festmény, szobor, regényhôs - antihôs, ahogy a nouveau roman nevezi).
Az amerikai reklám különösen reagál a változásokra, melyek nagy részét egyébként maga idézi elô. A divat szerint értékeli az öreg- és fiatalkort, a fehér- vagy színesbôrût, a gyereket mint fogyasztót, a nagypapát mint nemi kalandra kész lovagot, amivel változik az illetôk funkciója, családi beágyazódása, mondhatnánk neme, másokhoz való viszonya, végül önképe, azonosságtudata. A tömeggel azonosítja, többek között mint fogyasztótömeggel, de más összefüggésekben is, mint amilyen a politikai párt, a fesztivál, a turizmus, sôt, a statisztikai kimutatások is. Úgy érzi, ezeken keresztül kijelölheti a társadalmi mozgás természetét és irányát.
Lehetetlen eldönteni, honnan származik és milyen módon bontakozott ki az az általunk megfigyelt változás - mutáció -, amely megszabja korunk jellegét és a dolgok irányát. Elsôsorban a kollektív szférában mutatkozik, annak eszmei és strukturális mozzanatában, és természetesen rövidesen áthatja az egyéni létet és tudatot. Új eszmeforrások jelennek meg, anélkül, hogy ismernénk természetüket és hatékonyságukat; egyszerre csak átfolynak rajtunk, újra behatárolják cselekedeteinket és azok motivációját, hátterét, értékelését. Pontosan tudni véljük, milyen eszmeforrások voltak befolyással más civilizációkra; az egyetemi stúdiumok elôszeretettel foglalkoznak ezzel az ismeretággal, a téma definiált, és az idôk folyamán gazdagodik, bôvül. Jellemezni tudjuk például a görög ötödik századot, a középkori hit korszakát, a felvilágosodást és többé-kevésbé az ipari civilizációt. Ez azt jelenti, hogy e korok kiválóságai, de átlagembere is, azt beszélte, mint mi, eszméit hozzánk hasonlóan fogalmazta meg, életcéljai is hasonlóak voltak, csak éppen más stílussal közelítette meg ezeket. De ,,olvasni" tudjuk egymást, dialógust folytathatok Szókratésszel - aki ugyanazokat a premisszákat fogadta el, amelyekre én, a 20. századi ember támaszkodom gondolataim irányítása során. Kérdéses azonban, vajon tartalmilag ugyanazt valljuk-e, amikor - egyelôre - ugyanazokat a szavakat használjuk, szavakat, melyeket Asbóth János száz évvel ezelôtt természetes evidenciaérzékkel írt le: egyenlôség, nemzetiség, káosz és rend, az események körforgása.
Az évezredek folyamán megszoktunk egy bizonyos gondolatstruktúrát, fogalmazást, logikai sorrendet, sémák alkalmazását. Ezeket a görög paraszt és pásztor, de Arisztotelész is így használta, aki több más mellett az elôrelátást (prudencia) tanította, amely Pierre Aubenque szerint ellenkezôje a kanti felfogásnak, amelyben az elôrelátás szükségtelenné vált, hiszen a cselekményt a calculus elôzi meg, legalábbis Descartes és Leibniz világnézetében - amely még a miénk is. Szögezzük le: nem arról van itt szó, hogy a logika terén az angol matematikusok, Stephane Lupasco vagy Arisztotelész ítél és fogalmaz helyesen, hanem arról, hogy a Nagy Kritériumok, így az élet szervezése is, koronként másképpen világítják meg ismereteink eredetét, azok érvényességét és tagoltságát. Nem az következik ebbôl, hogy Michel Foucault strukturalizmusa a végsô szó, az sem, hogy Jacques Derrida tényt állapít meg, mikor a filozófia széthullásáról beszél; inkább azt jelenti, hogy más a fogalmazás, és hogy az új rendnek hajlamosak vagyunk ontológiai valóságot tulajdonítani[6]. Pedig csupán mutációról van szó, amely esetleg törékenynek fog bizonyulni, de egyelôre terjed mint paradigma a világ ügyeinek újragondolására.
Ma már tudjuk, honnan merítették elôdeink ismereteiket, eligazító elveiket, életüket irányító meggyôzôdésüket. Igaz, tudásunk ez irányban nem teljes. Kutatjuk például, vajon a görög filozófia fôként értekezések átadásából állt, vagy pedig terápiából, melynek morális tartalma érdekelte a gyógyulást váró, már idôsebb férfiakat. Ettôl a bizonytalanságtól eltekintve (a Sorbonne-on mûködô Pierre Hadot írt a témáról érdekes textusokat) úgy tûnik, hogy a hellén tudás és magatartás forrásai az orákulumok, a kötetlen beszélgetések, a bölcs emberek, a homéroszi és más eposzok, az agóra vitái. Sokkal késôbb, a vallásos hit korában a forrás az egyház tanítása volt, majd a filozófusoké (alárendelve a teológiának), az eretnek gondolkodóké, a piacok bölcsessége, Amszterdamtól Velencéig. A tudás az egyetemeken, a királyi tanácsteremben, a skolasztikus vitákban összpontosult; a fogalmak ezeken a fórumokon forrtak ki.[7]
És így tovább, sorra véve a korokat és fogalmi apparátusokat, eljutunk a huszadik századhoz. Melyek a tudás és gondolkodás fô forrásai? Felsorolva ezeket, tudomásul kell vennünk, hogy az eszmevilág egy század vagy akár csak félévszázad óta másként alakul, hogy másként érvelünk, más a preferenciarendünk, másnak tulajdonítunk értéket stb., mint a múltban. Az ismeretek és fogalmak forrásai manapság különböznek a régiektôl, tehát nem a vallás, a családi tekintély és tradíció, az államnak kijáró engedelmesség, a történelem tisztelete, a klasszikus stílus, a társadalmi tagozódás áll a középpontban, hanem a közvélemény és annak parancsai; a kultúrbürokrácia az értelmiségi elittel; a megaegyetem, amely teljes állami támogatást élvez; az ipari vállalat, amely külön tanszékeket tart fenn kutatásra, fejlesztésre, tudományos áttörésre, emberformálásra; vallási és egyéb ökumenizmus; népszokás mint fesztivál; migráció; regionális egyesülés (mint a ,,közös Európa"); alapítványok; végül, de mint legfontosabb erôképviselet a technológia és annak technokratái, kiszolgálói, hívei.
Összehasonlítva a tradicionális (1845 elôtti) és az új (modern) fogalmazási keretet, örömmel vagy sajnálkozással döbbenünk rá, hogy a régi talaj kicsúszott a lábunk alól, hogy a fenti felsorolás döntô változást jelez, melyben minden új értelmet nyert, maga a mobilitás is. Mindenféle állandóság kényszeredett és kétkedô mosolyra talál: a teológia process-theology-ra váltott át, a mûvészet állandóan kísérletezik - színnel, hanggal, formával, anyaggal -, a regény és a sztori már-már kiugrik a nyomtatott lapról[8], az ipari termelés, ha nem tehet mást, újracsomagolja a fogyasztónak erôszakkal ajánlott árut. Az intézmények, százados gyökereikkel, pirulnak a merevség vádját hallva, és spontán felszámolják magukat. Divatos formájuk a lobbi, amely sem nem permanens, sem nem egycélú, hanem a funkciók sokaságát vállalja (morális, mûvészeti, propagandisztikus, nevelô), hogy alkalmazkodhassék a fogalom felbomlásának imperatívuszához. Goethe már 1786-ban azt írta Frau von Steinnek, hogy íme, társadalmunk egy kórházhoz lesz hasonlatos, ahol mindenki mindenkinek az ápolója. Ez is fogalmi zavart jelzett, és a fogalomalkotás új idôszakát intézményeinkben és gondolkodási módunkban. A szóra épített civilizációk - logosz, szakrális közvetítés, ima, ráció, mese - rövid idô alatt prostituálták a szót, felszabdalták értelmét, jelentésben, jelszóban, értelmezésnélküliségben, és verbális alaptermészetét elektromos jelbeszédre, leegyszerûsített ,,kommunikációra", hirdetésre, szlogenre fordították át A szó értéke, súlya elenyészett, s vele együtt a mondatszerkesztés, a fônevek gondos kiválasztása, az ige helyének és idôhasználatának rendje. Nem csoda, hogy amikor Roland Barthes székfoglaló beszédét tartotta a Collège de France-ban, a mondatot, a beszédarchitektúra e feltétlen építôelemét lekicsinylôen ,,fasisztának" jellemezte, minthogy ,,az alany önkényesen uralkodik a többi mondatrész fölött". Erre utalhatott volna T. S. Eliot megjegyzése egy párhuzamos kontextusban: Róma megreformálhatja az egyház struktúráját, de nem a Hegyi beszédet. A különbségtétel, a disztinkció régen elavult kortársaink szemében.
Ez az értekezés nem ítélkezik a szavak és a fogalmak lényegi változásáról, mint ahogy jóváhagyását sem adja hozzá, inkább arra irányítja a figyelmet, hogy a kultúra metamorfózisait elsôsorban a szó helycseréje, újraértelmezése, rangváltozása jelzi és hozza létre. Itt nemcsak a szó változásáról, fogalmazási kereteirôl, divatforrásairól beszélhetünk, hanem azokról a tényezôkrôl is, amelyek minden kor tapasztalatvilágában befolyást nyernek. Miért vesszük tudomásul - mindinkább - az új értelmezést, fogalmazást, stílust, a nyelv kultuszát vagy éppenséggel lebecsülését, az iránta való közömbösséget? Miért lett például a ,,Pigeon-English", miután a dél-ázsiai népek elfogadták nyelvi koinéként, a nyugati világ szégyenlôsen bár, de elterjedten használt ,,angolja" - amikor ugyanez elképzelhetetlen a 18. században a szintén elterjedt franciáról? Mi itt az eszmei motívum?
Az amerikanizált világban, amelynek most vagyunk talán zenitjén, a világ hirtelen kitágult, és ez arra buzdította az embereket, hogy eszerint rendezkedjenek be.[9] A tér és az ûr betû szerint terjed, a napilap új csillagállomány megjelenésérôl hoz hírt, olyan kifejezések válnak népszerûvé, mint ôsrobbanás, antianyag, a csillagok távolodása, és olyan távolságok, mint a fényév stb. Mintha hozzászoknánk egy új otthonhoz, a világûrhöz, olyanformán, mint ahogy a 16. század tanyai vagy várlakó embere is néhány évtized alatt fogadta el az afrikai, amerikai, ázsiai térséget, távolságokat. De nemcsak elfogadta, be is népesítette, elôbb mesebeli szörnyekkel, majd igaz történésekkel, néprajzi tételekkel, más népek és fajok jelenvalóságával. Montaigne idejében a királyi udvar bámulta a frissen érkezett rézbôrûeket, Voltaire már etikai színezetû meséket írt róluk, és Fontanelle mutogatta a végtelen csillagvilágot Versailles dámáinak.
Ez történik velünk is, amikor új világokat fedezünk fel, nemcsak a kozmoszban és a fizikai világban, a bensônkben is: mintegy automatikusan fordulunk Freudhoz, Junghoz, René Girardhoz, hogy ,,tudományos" magyarázatot kapjunk, hogy uraljuk a psziché mechanizmusait, ahogy ûrállomást is tervezünk egy másfajta expedíció céljaként. Új tudat keletkezik, amely új fogalmazást és újrakovácsolt verbális eszközöket követel, de legalábbis von maga után. Állítjuk, hogy az eszmék terén történik a legmélyebbreható változás: metanoiának neveztük, célozva arra hogy teljes jelentésváltással állunk szemben. Sokan gépkorszaknak titulálják, hiszen a legtöbb látványos változást valami mechanizmus préseli ki, és mechanikaiak az elkönyvelt eredmények is. Sokan pedig ,,összeesküvést" látnak a változásokban, és összeesküvéseket szônek a változás ellen. Ez is hozzátartozik korunk uralkodó eszméihez.
A francia liberális gondolkodó, Benjamin Constant, jegyezte meg az 1820-as évek parlamenti ülései kapcsán, hogy a konzervatív-reakciós szónokok azért veszítik el ügyeiket, mert tulajdonképpen ugyanazt a fogalmi nyelvet beszélik és tartják természetesnek, mint liberális ellenfeleik. Az érvek különböznek, de az érvelés ugyanaz. Továbbvihetnénk ezt a gondolatot, és kimondhatnánk, hogy éppen a 19. század eleje az, amely a felvilágosodott filozófusok (La Mettrie, Hume, Condillac, Holbach és mások) téziseire támaszkodva a bensô életet, a lelkeket, mindinkább mechanizmusként posztulálta. Az ebbôl származó filozófia könnyen vált közbeszéddé, közvéleménnyé, olyannyira, hogy a freudizmus stb. népszerûségének ellenére a közbeszéd még mindig az ,,egyszerû" és nem filozófiainak látszó 19. századi materializmust tartja ultima ratió-nak. Egyszóval, az egyetemi katedrán haladunk a korral, de a köznyelv legtöbbnyire a francia philosophe-ok alapfogalmait használja Ezt a nyelvszokást roppant megerôsítette az elnyúló marxista divat, amelynek episztemológiája teljességében elfogadta a 18. század gondolkodási módját. A materializmust.
Nem csodálkozhatunk, hogy Hegel, Kierkegaard, Dilthey (szellemtörténet) és mások nyomán a hangsúly áttolódott a lélek szellemibb megértésére és korszakainak tanulmányozására. A szellem e kitágulása - Spenglertôl Mircea Eliadeig (új tudáságak, új nézôpontok) - kettôs hatással voltak kortársainak eszmevilágára: egyrészt a görög allogenoszról lehetett szó, ami ,,máshol született"-et jelent[10], mintha nem is létezne kapcsolat a környezettel, az emberiséggel; másrészt éppen az ember uralmát jelezte, mintha az egész realitás a lélekben összpontosulna, és minden más fantomszerû lenne, mint az ókori gnosztikus tanokban. Összegezve, a homo sapiens követeli a jussát: számtalan ízben kimutatják manapság, hogy az ember szabja meg a határokat, az ô konvenciói érvényesek egyedül, ô a világegyetem ura. Mondatszerkesztése határozza meg a külvilágot (a Bécsi Kör, B. Whorf, Saussure, Dumézil, Jakobsen), ô ismeri meg magabiztosan a világanyag kémiai összetételét, ô vetíti elôre és hátra a kozmikus történelmet. A 20. század ez uralkodó embere olvassa ki új instrumentumok segítségével a végtelen távoli múlt kozmikus eseményeit (ôsrobbanás), és veszi tudományos kontroll alá az állatok és növények fennmaradását, közben új fajokat létesít, átülteti az emberi test szerveit: uralja az életet és a halált.
Miért ne uralná a fogalmi világot? És miért ne emelné az új fogalmazást az univerzum csúcsteljesítményévé, uralkodó eszméjévé? Volt már a múltban olyan érvelés, amely szerint Isten és ember szorosan együttmûködik, fôként az értelmi világban, idônként bizonyos fokig egymást megelôzve.[11] Vagyis: melyikük a tulajdonképpeni Isten? A kérdés ma jelentôsebb (aktuálisabb?) mint akármikor máskor. Már felvetése elég ahhoz, hogy metanoiáról beszélhessünk.
Azért beszélhetünk metanoiáról (és egyesek mutációról stb.), mert, úgy látszik, a nyugati ember - szimbolikusan a 2000 évvel - kimerítette kutató- és konkrét eredményt felmutató képességét. Úgy értelmezzük ezt a megállapítást, hogy eddig konkrét stimulációkra válaszolt a tudós, a tanár, a vallási prédikátor, a mûvész, az iparos, a katona, de mostanára mindnyájan átvedlettek valami mássá, és hozzájárultak vagy engedték, hogy vállalkozásuk likvidáltasson, de legalábbis egészen más célok szerint mûködjön. Vegyünk még egy utolsó példát: a nôkbôl álló hadsereg vagy nem hadsereg (katonai jellegû), vagy nem-katonai feladatokat tûz ki magának. A csatahajó mint szülôotthon csak bizonyos fokig nevezhetô harci egységnek, de ezentúl más név, más típus alá soroltatik. Egy pap, akitôl elvárják, hogy nemi szabadosságot prédikáljon (feltételezve, hogy a katolicizmusról van szó), lehet sámán, guru vagy trópusi varázsló, de papnak lenni, Krisztust követni, egy bizonyos erkölcsöt tanítani mindenképp megszûnik.
Az eddigiekre támaszkodva állíthatjuk, hogy ilyenfajta társadalmi pressziók alatt a beszéd lényegesen megváltozik, valósággal átvedlik. Mi a változás iránya? Mivel teljesen új tárgyakkal, szerkezetekkel, kapcsolatokkal és értékelésekkel találjuk magunkat szemben, az idô múltával mi is hozzájárulunk az újfajta használathoz, értékeléshez. Eléggé természetes, hogy a nem is tudatosított összcél a tökéletesített új nyelvet tekinti ideálisnak, amely mindinkább közeledik egyfajta eszperantóhoz, és az e mögött álló kollektív érzülethez. Mivel a dolgoknak már nincs transzcendens referense, az egyén úgy érzi, ô az ura a megismerésnek, a tudás határainak, a nyelv hatékonyságának. Azt is érzi, hogy összeolvad a hasonló beszédmódot gyakorlókkal, éppen azért, mert tudatalattijában feloldódik a törzs, a nép, a nemzet, a sajátságos kultúröntudat, és megszûnik a nyelv mint tudatra ébresztô, szabályozó, értelmezô szervezeti struktúra. Századunk a kommunizmust elsôsorban nem politikai uralmi rendszerként és szervezetként választotta magának, inkább mint beolvasztó utópisztikus gondolkodásmódot, amelyben nem az osztálynélküli társadalom a fô irány, hanem ami mögötte húzódik meg: a teljesen homogén emberiség. Ha most Platónra gondolunk, rájövünk, hogy a metanoia nála éppenséggel ennek ellenkezôje: a barlangban az az érdemes, az a gondolkodó egyén, aki egyetlenként és kivételként megfordul, és a valódi, a napfény megvilágította tárgyakban ismeri fel hivatása objektumát, tartalmát. A jelenlegi metanoia viszont arra nógat bennünket, hogy addig fokozzuk a homogenitást , az egyformaságot, az egységesítô kommunikációt, míg tudatunk összeolvad, fuzionál mások tudatával. Ehhez a jelen korban még elkerülhetetlen a közös, de leegyszerûsített beszéd; késôbb majd kialakul a ,,kommunikáció" más módszere is - mint erre elôlegezett biztosíték az a számtalan gépezet, amely segítségével lehetôleg állandóan kapcsolatban vagyunk egymással. Ezt tanítja Karl Popper ,,nyílt társadalma", ezt a frankfurti iskola, ezt Jean-Paul Sartre: ,,nyitott kommunizmust" ajánl, amely nem ismer restrikciót, mindenki bízik felebarátjában: nincs titok![12]
Mindezt ,,informatikai robbanás"-nak nevezik, és két forrásból származtatják: a mechanisztikus világnézet lenne az egyik (amely legalább Descartes-ra vezethetô vissza), és a ráépített ipari impulzus a másik. Ezzel két hatalmas belsô éltetô energiát jelölünk meg, a tudományos kutatást és - az elôbbi állandó tökéletesedésére alapozva - a mindennapi javak gyártását. De ezeken túl, jelen van az együttmûködési vágy is (úgyis mint versengési vágy), amelynek (szándékos? véletlen?) elágazódása torkollik korunk lehetôségeibe. Olyan gondolkodóknál, mint Bergson és Teilhard de Chardin, az ipari együttmûködés háttérbe szorul, és egy biovitalisztikus kísértés lép elôtérbe, amely kozmikus, sôt ,,isteni" dimenziókat ölthet. Vagyis elôbb-utóbb minden egyén az evolúció varázsának esik áldozatául, és ha nem a varázsának, akkor ellenállást nem ismerô pressziójának.
Mit jelent ez a koreszmére gondolva? A beszéd kollektivizálódását, a disztinkciók megszûnését, a gépbeszéd elterjedését. Más szóval a kultúra felszámolását, új barbarizmust, amely nem fogalmi megkülönböztetésekkel operál, hanem a fogalmak eltörlésével. Úgyis érvelhetünk, hogy végtére is akármilyen rendszernek, amelynek része a gondolkodás, fogalmakkal kell megbirkóznia, tehát a régi ösvényre tér vissza. Ez azonban nincs feltétlenül így. Orwellnél láttuk, hogy a fogalmi tisztaság szankcionálható politikai eszközökkel, és ki lehet kényszeríteni új nyelvi szokásokat. A világszíntéren manapság a mechanizálódás, az ,,üzenet" gépesítése, a matematikailag kipróbálttól különbözô formula elvetése, lebecsülése az uralkodó tendencia. Ennek nincs sok köze ahhoz, amit mi ,,uralkodó eszmének" nevezünk. Összefügg azonban kultúránk lényegével, minden kultúra-sorsával. Már a társadalom háttérben hagyott kategóriája is át van itatva azzal a modern hipotézissel, hogy az emberi közösség mesterséges, tulajdonképpen kártékony, és hogy a következô századok vagy a kozmikus kalandok sorába soroltatnak be, vagy valami utópisztikus elképzelés megvalósítása áll elôttük. Mindenképp elkerülhetetlen lesz valamilyen terápia, mivel a régi piramidális építmény, Istennel a csúcsán, rozoga. A kozmikus távlat nem fér össze az eddigi struktúrával, célkitûzéssel, értelmezéssel - és újat akar találni. A jelenben már csak a televíziónak kitett és reklámokkal bombázott tömegek hisznek, jobban mondva kényszerülnek hinni, mivel nincs más.
Az ôsrégi felfogással szemben, amely még fenntartja a látszatot, a fogalmi beszéd devalválódik, s vele együtt, mint mondtuk, az intézmények létjogosultsága. Már azt sem hisszük, hogy érvényes a 18. század Kant által ad acta tett elmélete, amely szerint a külsô tárgyak tükrözôdnek valahol az agyunkban, és hogy így elégséges a környezetet ,,ideálisan" berendezni, az interszubjektivitás, a közös elme ezt reprodukálja és gondolati közösséget hoz létre. Erre a gyermekes illúzióra épült, Condillac és Hume óta, a legnépszerûbb politikatudományi konstrukció. Csak idôben hozzánk közelebb esô elméletek sejtették meg, hogy a beszédet nem annyira a tárgyak és azok megkívánása idézi elô, mint inkább a másik beszéd. A szolipszizmus lett az irányadó: be vagyunk börtönözve énünkben, a társadalmi konvenciók határozzák meg, mint mondunk, mik vagyunk, legalábbis milyen az álarcunk. A manapság dívó ,,politikailag korrekt" is ezt a hamis ideát táplálja, növeszti.
Eszme nélküli miliôben élünk, mozgunk, ahol a tárgy (legtöbbször eltorzított formában) hivatott önmagát mutogatni, mert már nem veszi körül isteni, szimbolizáló, poétikus, ájtatot keltô médium. Mint mondtuk, ha mindenki ugyanazt a képet idézi fel és az egyformaság közegébe záródunk, akkor az ,,interszubjektivitás" fölöslegessé válik, a szubjektum eltûnik, mint Mao harcosai a szürke zubbonyban és a vörös könyvecske mögött. Mert ez a világnézeti nyugvópontja korunknak, ide tendál minden ipari társadalom, akár szélsôséges, akár demokrata-liberális. A kultúra közege az intelligens szó, logosz.

Jegyzetek
 

[1] Orwell és utána Huntington is megjósolta ezt. Orwell még alá is húzta, hogy mindhárom világbirodalom ugyanazt a formát jeleníti meg; csak meztelen hatalmi kérdések lesznek választófalai ennek a szuperhatalmi modellnek, a kultúra szempontjából semmiképpen nem lesznek megkülönböztethetôk.
[2] Jürgen Moltmann, a német teológus nemzedéke nevében bevallja, mennyire elkényeztették jövôlátásunkat a korszellem irányvonalai, az ,,emberiség szolidaritása", a ,,közös ügyek méltányolása" stb.
[3] Ez a szolidaritás plusz erôszak jellemzô a modern ideológiákra. Jelen volt a német náciatlanítási perekben és vizsgálatokban, Japán új alkotmányában (amelyet MacArthur tábornok szó szerint diktált a vae victis elvének alapján), a szovjet hódításoknál.
[4] Amíg a francia, illetve a spanyol, az elit nyelve volt, az amerikai valódi planetáris ,,kommunikációs eszköz". A távoli minta a római ekumené latinja. Ez viszont fejlôdött az idôk folyamán, belôle mint törzsbôl nôttek ki a nemzeti nyelvek és dialektusok.
[5] Ezt fôként azok az ,,antihumanisták" mûvelik, írja a dijoni filozófus, Jean Brun, akik - szerinte - vádolják a szubjektum fogalmát és elônyben részesítik a struktúrát. Így kívánják megközelíteni a szociális-kollektív megdicsôülést. (Essence et histoire de la musique. Genf, 1999, 59. o.)
[6] Nietzsche itt az ôs, aki detronizálta a rációt és a fogalmat, és helyükbe az akaratot, vágyat, impulzust tette Tragédiája, hogy ezt a vállalkozást fogalmi úton kellett elvégeznie.
[7] Két-háromszáz évvel késôbb Cosimo és Lorenzo Medici már akadémiát gyûjtött maga körül, az egyetem egyik elágazásaként. Marsilio Ficinónak magasabb szerep jutott benne, mint egy modern egyetemi rektornak.
[8] Ennek megfelelôen, a múzeum, könyvtár, koncert szerepe tartalmilag is megváltozott, a pedagógia lett a fôcél, a reklamírozás által rekrutált tömeg-közönség.
[9] Köztudomású, hogy Amerikában, ahol egyesek éppen úgy keresik az extravaganciát, mint más népek más dekadens korban, akadnak, akik a ,,naprendszer" valamelyik fordulópontján kívánják eltemettetni magukat. Negyven évvel ezelôtt Nixon elnök elhelyeztetett egy vaskazettát a Holdon, üzenetet küldve más bolygók lakóinak.
[10] A görög szóból származik a modern latin alienatio (társadalmi elidegenedés). A görög szó konkrétebb értelmû, és használatos a filozófiai irodalomban.
[11] Célzunk Cusanusra, akinek szubtilis rendszerében (cca 1440) Isten nem-megvalósított eszméi az ember elméjében valósulnak meg.
[12] Ez a centrális feladata a kommunizmus által revidiált Sartre-féle egzisztencializmusnak.