Budapest elsô fél évszázadában a hajléktalanellátást javarészt egyetlen társadalmi egyesület, a Hajléktalanok Menhelye Egylet végezte. A tagok munkája alapvetôen emberbaráti indíttatású volt, de maguk sem titkolták, hogy céljaik közé tartozik ,,a közbiztonságra veszedelmes szociális jelenségek enyhítése" is.[1] A hajléktalanság rendészeti szemlélete - a szocialisták kivételével - mindenki által osztott álláspont volt. A rendôrök a csavargókat, az utcán hálókat rendszerint összegyûjtötték és ,,eltoloncolták", azaz az elôzetes letartóztatás korabeli megfelelôjének számító toloncházba zárták. Ez az intézkedés önmagában nem irányult kifejezetten a hajléktalanok ellen: a toloncházba biztos lakhatással rendelkezô prostituáltak, közterületen ittasan elbóbiskolók, sôt gyorshajtó polgárok is könnyen bekerültek. Sajátos helyzetet teremt viszont, ha a rendôri figyelem egyenesen egy hajléktalanszállóra vagy annak közvetlen környezetére összpontosul.
A Hajléktalanok Menhelye Egylet belsô iratai és a menhelyeken vezetett nyilvántartások elkallódtak, így a hajléktalanszállók mûködésérôl, mindennapjairól keveset tudunk. A szállók telkeinek kijelölése, az építkezések lebonyolítása és az azokat lehetôvé tevô hitelkonstrukciók, a mérnöki tevékenység és egyéb technikai részletek a tanácsi ügyosztályi iratokból és szerzôdésekbôl kiválóan nyomon követhetôk. Ám arról alig találunk nyomot, hogyan illeszkedett a hajléktalanellátás a város korabeli életébe, azaz kik keresték fel a menhelyeket, ott kik és hogyan foglalkoztak a lakókkal, hogyan fogadta egy-egy környék lakossága a közelébe telepített deviáns csoportot, vagy milyen álláspontot foglalt el a rendészeti hatóság az otthontalanokkal kapcsolatban.
Kevés kutató választotta témájául a hajléktalanság történetét. Az utolsó mûvek, amelyek kisebb részt históriai és nagyobb részt az akkori társadalmi viszonyokra is kitekintô alapossággal elemzik a hajléktalanság kérdését, a harmincas évek második felében, Schuler Dezsô tollából születtek (Schuler 1935; 1937). Gyôri Péternek az Esély folyóiratban, 1998-ban megjelent tanulmánya a Hajléktalanok Menhelye Egylet létrejöttével, összetételével és szállóépítkezéseivel foglalkozott (Gyôri 1998). A munkáslakás II. világháború végéig tartó történetét ismertette Gyáni Gábor könyve (Gyáni 1992), a városi lakáspolitika pedig helyet kapott Sipos András négy évvel késôbbi, Budapest igazgatás-történetérôl írott munkájában is (Sipos 1996). A szegényügy magyarországi kezelésének rövid történetét tartalmazza Ferge Zsuzsa 1986-os könyve (Ferge 1986). Gerhard Melinz és Susan Zimmermann tanulmánya Bécs és Budapest szegénypolitikáját hasonlította össze, és a magyar fôváros elmaradottabb jellegére mutatott rá (Melinz-Zimmermann 1994). Gyáni Gábor történeti vázlata a korabeli törvényes munkásvédelem és társadalombiztosítás mellett a községi és vállalati szociális lakásépítésrôl is szót ejt (Gyáni 1994).
Nyomtatott források, feldolgozások híján a hajléktalanság belsô világának kutatója jószerivel csak újságcikkekre, hétvégi riportokra, olykor fényképekre hagyatkozhat. Az ellátás minôsége részben ugyaninnen, részben kortárs társadalmi írók munkáiból rajzolható meg. És ritkán ugyan, de elôfordul, hogy ügyosztályi iratcsomókban nemcsak technikai, hanem a mindennapi élet eseményeit megörökítô dokumentumok is fennmaradnak. A fegyelmezési vagy rendészeti példáknál maradva, ilyen forrásból tudjuk, hogy 1896-ban a Rottenbiller utca lakosai - köztük Steindl Imre és Zichy Antal - városképi és funkcionális érvekre hivatkozva, a tanácstól a hajléktalanszálló felszámolását és áttelepítését kérték.[2] Azt is tudjuk, hogy hasonló igények késôbb is felmerültek, melyek alátámasztására - az elôterjesztôtôl és az idôponttól függôen - üzleti, jóléti, sôt politikai érvek is elôkerültek.[3]
Ritka szerencse, ha egy konkrét, menhelyekkel kapcsolatos esetrôl beszámoló levélváltás épen marad. Mint cseppben a tenger, lehetôséget ad arra, hogy a dokumentumok olvasása közben egy hosszabb történetet bontsunk ki. Elôször is ismerjük meg a fôvárosi hajléktalanellátás kezdetét és rövid történetét.

A hajléktalanság keletkezése és a hajléktalanellátás kezdetei Budapesten

Budapest elsô hajléktalanmenhelye 1876-ban, az Akácfa utcában nyílt meg. Budapest, illetve az elôdvárosok tanácsai évtizedek óta fenntartottak ugyan úgynevezett szegényházakat, de a munka- és keresetképtelen szegények bentlakásos otthonai inkább az általános szegényügy, és nem a nagy tömegû, modern, urbánus hajléktalanság kezelésére szánt intézmények voltak.
Jóllehet eddig az idôszakig nem is beszélhetünk mai értelemben vett hajléktalanságról. A tömeges otthontalanság Budapesten az 1860-as években megindult dinamikus iparosodás egy-két évtizeddel késôbb megjelent következménye volt. Várostörténeti közhely, ám számunkra a legfontosabb, hogy az ,,éhes város" ipara példátlan szívóerôt gyakorolt a történeti Magyarország egész területére. Évente több tízezer ember költözött a fôvárosba. A helyben születettek aránya a XIX. század második felében folyamatosan csökkent, a századforduló évében a városlakók majdnem kétharmada bevándorló volt (Faragó 1995). A beköltözôk nem alkottak letelepedett, stabil népességet: többségük napszámos, idénymunkás, félig-meddig megtelepedett gyári munkás volt. Budapest szûk lakásügyi infrastruktúrája képtelen volt befogadni a városlakók egynegyedét kitevô mobil munkáscsoportot. A munkások egy csekély része gazdasági okok miatt létrehozott gyári, vagy egészségügyi szempontokból emelt városi szükségbarakkokban élt. Mivel a korabeli liberális álláspontnak megfelelôen a tanács hallani sem akart községi lakásépítésrôl, hiszen a munkások lakhatását gyári építkezésekkel és a magántôke bevonásával akarta megoldani, a barakkokból kiszoruló munkásoknak az ideiglenes lakhatás nyomorúságos módjaival kellett szembenézniük. A XIX. század utolsó harmadában a város népességének tekintélyes része albérletben, ágybérletben, tömegszállásokon húzódott meg. A lakosság durván egy százaléka (mintegy ötezer ember) ténylegesen hajléktalan volt.
A polgári sajtó és az erôsödô szocialisták által egyaránt bírált városvezetés észlelte ugyan a problémát, de elzárkózott a beavatkozástól, mert a szociális gondoskodást alapvetôen a társadalom feladatának tartotta. Mindaddig, amíg az iparosodás át nem strukturálta a nyugati városok társadalmát, a hagyományos közösségi felelôsség a legtöbb esetben eleget is tett ennek a feladatnak. A pauperizmus megjelenésével egy idôben viszont a ,,primer szociabilitás" szálai elszakadtak, és hatalmas tömegek alapvetô igényei maradtak ellátatlanul. A városi szegénység legalsó rétege mindenütt a hajléktalanság.
A kihívásra a fôvárosi tanács nem akart, más intézmények - például az egyházak - nem tudtak válaszolni. A megoldás Budapesten a polgárság régi intézménye, a szabadkômûvesség felôl érkezett. Feszty Adolf építész, a Régi Hívek páholyának tagja, minden bizonnyal egy páholymunka során vetette fel alig három héttel az elsô menhely megnyitása elôtt, 1876. január 27-én, külföldi városok példájára hivatkozva a hajléktalanszállás ötletét. A következô négy évben a menhely vezetését a szabadkômûvesek saját soraikból választott bizottság útján gyakorolták.[4]
A kéttucat férfinak hajlékot adó Akácfa utcai bérelt pince két fûtött és szellôztetett hálótermet, mosdó- és öltözôhelyiséget, valamint egy felügyelôi lakást tartalmazott. A menhely az év végétôl egy kétszer akkora kapacitású, szintén vezetékes vizû, Stáhly utcai pincében mûködött tovább.
A menhely bôvítése és az anyagi helyzet megszilárdítása érdekében a Régi Hívek páholy tagjai 1880-ban társadalmi egyletet alapítottak. A Hajléktalanok Menhelye Egylet 51 létrehozója közül tizennyolcan magánhivatalnokok voltak, ebbôl hat vezetô beosztású. A tizenhét kereskedô között malomiparral, fûszerrel, porcelánnemûvel foglalkozókat találunk. Több építész és kertépítô szerepel a hat mérnök között. Öt iparos, egy-egy gyáros és háztulajdonos, valamint két ,,magánzó" egészíti ki a menhely létrehozóinak foglalkozási megoszlását. Az ismertebbek közül Gundel Jánost, a vendéglátó-dinasztia tagját és Klösz György fényképészt említhetjük. Az ötvenegy alapító közül mindössze öten nem tagjai a Régi Hívek páholyának. Ugyanennyien vannak azok is - köztük a korabeli magyar kômûvesség oszlopai, az egylet életének kulcsfontosságú szereplôi, a Neuschlosz testvérek (Ödön és Marcell) -, akik tagjai ugyan a páholynak, ám az alapításban nem vettek részt.[5]
Az elsô önálló menhely 1883-ban, a Rottenbiller utcában épült, ezt öt év múlva az Alföldi utcában felhúzott ház követte. A harmadik menedék 1892-ben a ,,Dunajobbparton" - azaz Budán -, a Szegényház utcában épült, az utolsó ismét Pestre, a Külsô Váci (Angyalföldi) útra került, és 1894-ben nyitotta meg kapuit. A négy menhely összesen 1100 hajléktalannak - nôknek, férfiaknak egyaránt - biztosított fedelet.

Amirôl a nyilvánosság értesült: a razziák tálalása a polgári sajtóban

Elsô adatunk, mely egy menhelyen tartott razziáról tudósít, 1889-bôl származik. Ekkor a Hajléktalanok Menhelye Egylet még köszönetet mondott Török János fôvárosi rendôrfônöknek, amiért az ,,az intézetünkre sérelmes éjjeli vizitációkat beszüntette", ugyanakkor minden alkalommal, amikor szükség volt rá, biztosította a karhatalom jelenlétét.[6] A jó viszony egy szûk évtizeddel késôbb gyökeresen megváltozott. 1898 nyarán (június 27-én, július 5-én, 8-án és 12-én, tehát bô két hét alatt négy ízben) a rendôrség razziákat tartott és tömeges letartóztatásokat eszközölt a Hajléktalanok Menhelye Egylet Külsô Váci (Angyalföldi) úti házában és annak környékén. A történéseket követôen, még ugyanazon év telén, a lapok hajléktalanokkal rokonszenvezô tudósításainak és az egylet panaszának hatására, ingerült levélváltás zajlott le az érintett hivatalok között. A dokumentumok olvasása elôtt vegyük sorra a konfliktus szereplôit.
A razziákat a Rákosi Jenô szerkesztette, konzervatív Budapesti Hírlap hozta elôször nyilvánosságra. A sajtóval az egylet különösen jó viszonyt tartott fenn. Ismertségét a Pester Lloyd 1879 végén megjelent népszerûsítô tárcájának köszönhette, és két évtizeddel késôbb szintén egy fôvárosi hírlap sietett az egylet segítségére. A kapcsolatot erôsítette, hogy az egylet az évente kiadott, elôzô esztendôrôl szóló számadó jelentését rendszeresen eljuttatta a szerkesztôségekbe, így biztos lehetett az állandó sajtóbeli szereplésben és méltatásban. A rajtaütésekrôl a Budapesti Hírlapon kívül a függetlenségi párti Csávolszky Lajos szerkesztette Egyetértés is tudósított. A lapnak éppen ebben az idôben volt a fômunkatársa Kossuth Ferenc. A razziák a Szociáldemokrata Párt központi lapjában részesültek a legnagyobb figyelemben. Az ekkoriban hetente háromszor megjelenô Népszava rendszeresen írt a rendôri túlkapásokról. Fél év ilyen témájú cikkei közül öt a hajléktalanrazziákról szólt.
A Hajléktalanok Menhelye Egylet születését, célját és eredményeit láthattuk. Nézzük, kik szólalnak meg a társaság nevében. Az egylet történetéhez tartozik az is, hogy a sikeres munka elképzelhetetlen lett volna a tagok és a vezetôk informális kapcsolatai, a hatékony politikai network nélkül. A legjobb példa az egyletet évtizedeken át, haláláig vezetô Podmaniczky Frigyes, aki szép számú társadalmi és politikai tisztsége mellett[7] a Fôvárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) elnöke is volt. Elôfordult, hogy az egylet által benyújtott építési, területrendezési kérvényeket a báró az FKT döntéshozójaként hagyta jóvá. Podmaniczky az egylet legbefolyásosabb exponenseként egyike volt azoknak, akik három évtizeden át a fôváros hajléktalanjaiért a legtöbbet tették. Az újság által megszólaltatott Neuschlosz Ödön fivérével, Marcellel együtt szintén az egylet legaktívabb tagjai közé tartozott. A fakitermeléssel és építtetéssel foglalkozó nagyvállalkozó-testvérpár a magyar szabadkômûvesség meghatározó alakja volt. Halmos Károly tanulmánya a Neuschlosz családot a XIX. századi magyar nagyvállalkozó-dinasztiák egyik típusaként mutatta be. A termény-, késôbb fakereskedéssel és építéssel foglalkozó Neuschloszokat a rugalmasság, a kiterjedt rokoni kapcsolatok ápolása és felhasználása, valamint a családi összefogás jellemezte (Halmos 1987).
Jótékony egyesület lévén a menhelyegylet szoros kapcsolatban állt a népjóléti ügyekért felelôs tanácsi ügyosztállyal, panaszukat is hozzájuk kellett intézniük. A IX. ügyosztály tevékenységi köre kezdetben nagyon vegyes volt. Ide tartoztak az ipar, a kereskedelem, a részvénytársaságok és a társadalmi egyletek ügyei, a rendôri szabályok, a tûzoltás, a cselédügy, az élelmezés, a dologházak építése, kezelése és fenntartása, valamint a szegényügy általában. 1885-ben közjótékonysági ügyosztály néven a csoportot átszervezték, ezután a tevékenységi köre a szociális ügyekre szûkült.
A budapesti államrendôrség fôkapitánya 1896 és 1906 között Rudnay Béla volt. Az ,,erôskezûként" ismert Rudnayt politikai célzattal, rendcsinálást várva nevezték ki a romló közbiztonságú fôváros rendôrségének élére. Az elvárás kiemelten irányult a mind nagyobb jelentôségû munkásmozgalom megregulázására is. Az ujjlenyomat-nyilvántartást is meghonosító fôkapitány volt az elsô, akit ebben a minôségben a ,,Méltóságos Úr" megszólítás illetett meg. Nemcsak azért, mert ezt a címet fôispáni tisztségébôl magával hozta, hanem azért is, mert a fôkapitányi poszt Rudnay hivatalba lépésekor az 5. fizetési osztályba került (Borbély-Kapy 1942). A ,,méltóságos" fôkapitány és a csupán ,,tekintetes" tanács diskurzusában érezhetô lesz a megszólításban kifejezôdô rangbéli különbség.
A letartóztatásokat kifogásoló elsô nyilvános tudósítás így hangzik:
,,Néhány kérdésünk volna a nyaraló fôkapitányhoz, amikre a választ már rég várja a közönség. Miért üldözi a hajléktalanokat, akik keservesen megszerzett hat krajcárjukért nyugodalmat akarnak vásárolni a jótékonyság szállásain és fogságot és kényszerû útlevelet kapnak érte? Miért tartóztatja le fényes nappal az álláskeresô mesterlegényeket az ipartestületek elôtt? Hát olyan nagy bûn az, ha valakinek nincs munkája? Hisz megesik ez a szerencsétlenség intelligens embereken is.
Már hónapok óta folyik az embervadászat, de a fôkapitány nem tartotta szükségesnek, hogy megokolja a monstre razziákat. Pedig sokan vagyunk, akik szeretnék tudni, mit vétettek a menedékházak lakói, amikor aludtak és mindenki jogosan elvárhatja annak a magyarázatát, hogy az iparoslegényeknek mi a bûnük azon kívül, hogy munkanélküliek.
A fôváros egyik leghumánusabb intézménye a hajléktalanok menedékháza. Jótékony emberbarátok alapították 1876-ban, négy telepén éjszakánként ezerkilencvennyolc szerencsétlen hajléktalan kaphat benne szállást, fürdôt, kenyeret és levest. Javítóintézetnek lehet mondani, mert rendes élethez szoktatja még a csavargót is. Annyi bizonyos, hogy aki benne tölti az éjszakát, az nem jár akkor lopni, rabolni. Mégis miért tartóztatja le a rendôrség a menedékház lakóit, amikor reggelre kelve munkába sietnek?
A menedékházak élén Podmaniczky Frigyes báró van, igazgatói között pedig Darányi Ignác dr. földmívelésügyi miniszter is szerepel. Sajnos, az az elôkelô társaság, amely a menedékházak ügyét intézi, még nem szólalt föl a hajsza ellen. Talán majd ôsszel, mert most az egész elnökség és az igazgatóság fürdôn nyaral s nem foglalkozhatik a szegény emberek bajaival.
Mindezeket pedig azért mondjuk el, mert ma megint megtartották a szokásos hajtóvadászatot, melynek az lett az eredménye, hogy Gál rendôr ellenôr negyven egynéhány hajléktalant tartóztatott le kardos legényeivel a külsô váci-úti vámnál. Június 27-ike óta négy ízben kerek félezer embert kísértek a toloncházba a menedékházból, és nyolc-tizenötnapi fogságra vetették ôket."[8]
A napi hálódíj, mint olvashattuk, hat krajcár volt. A liberális beállítottságú szabadkômûvesek hívek maradtak elveikhez, és talán tudtukon kívül, de fontos szociálpolitikai elv mellett tették le a voksot: a megvásárolt szolgáltatás gondolata mellett. A piaci elven mûködô gazdaság eszerint nem tûr el könyöradományt, mely utóbbi nemcsak a társadalom alapvetô mûködési mechanizmusával áll szemben, de negatív hatással van az integrációra is. A hálódíjat úgy állapították meg, hogy a menhely a tömegszállásoknál olcsóbb legyen, ugyanakkor a bevétel fedezni tudja a napi fenntartást. A menhelyen nemcsak tiszta ágyat, hanem, mint olvashattuk, fürdôt, kenyeret és levest is biztosítottak. Bár, tegyük hozzá, a két utóbbit többnyire csak télen. A ,,kényszerû útlevél" arra a szigorúan megszabott útvonalra volt érvényes, amelyen a kitoloncoltnak az illetôségi helyére kellett utaznia.
Az újságíró egy ponton téved: Darányi Ignác nem volt tagja a Hajléktalanok Menhelye Egyletnek. Az agrárius politikus egy másik, szintén hajléktalanellátó szervezet alapítója és egyik vezetôje volt. A kezdetben informális budai asztaltársaság ,,II. Kerületi Melegedôszoba és Levesosztó Egylet" néven 1886-ban melegedôszobát nyitott a mai Széna tér közelében. 1897-ben ,,Székesfôvárosi Melegedô-szoba és Levesosztó Intézet" néven társadalmi egyletté alakultak. Az egyesület jelentôsége, anyagi helyzete és ambíciója elmaradt a menhelyegylet mögött. A Levesosztó Egylet hivatalosan csak 1927-ben szûnt meg, de a világháború vége óta nem mûködött.[9] A cikk többi része az ipartestületek elôtt munkára váró fiatal munkások; lakatosok, bérkocsisok elhurcolásával foglalkozik, majd így zárul: ,,Kérjük a fôkapitányt tisztelettel, hogy nyilatkozzék, van rá módja napjában háromszor is, hogy miért csukatott el félezer hajléktalant és ugyanannyi mesterlegényt. Talán csak nem azért, mert két iparoslegény és egy csavargó március 6-án megvert a Dohány-utcában egy rendôrt? Nem hisszük, hogy ilyen kicsinyes oka lenne az örök razziának."[10]
Felesleges aláhúznunk, hogy az írás az otthontalanokkal és szegényekkel rokonszenvez, és a lap állandó kormányhûsége ellenére a rendôrséget gúnyosan kritizálja, ám a menhely néven nevezett vezetôsége - munkájának elismerése mellett - sem marad ki a bírálatból. Hiszen az ,,elôkelô társaság" nem tett idáig semmit, sôt, amikor a ,,szegény embereket" zaklatás éri, éppen ,,fürdôn nyaralnak". Rákosi Jenô lapjának hajléktalanokra vonatkozó érvei részben emberbarátiak - ezt a motívumot igazán hangsúlyosan csak a sajtóban találjuk meg. A humánus érvek az olvasókra a hajléktalanok iránti rokonszenvet felébresztô kifejezésekkel hatva, az éjszakai nyugalom megzavarását kifogásolják. A tanácsi vagy egyleti levelekben ez az érvelés kisebb jelentôséggel bír.
,,Javítóintézetnek" nevezi a cikkíró a menhelyet, és ezt az álláspontot az egész korabeli közvélemény osztotta. A bûnmegelôzés már a menhely születésekor szerepelt az alapítók szándékai között. Podmaniczky Frigyest idézzük, aki az egyletnek negyedszázadon át elnöke volt:
,,Aki hajlékunkba belépett, az egy éjre biztosítva van az idô és az éhség kegyetlenségei ellen, de viszont a társadalom is biztosítva van az emberek ellen, kik valószínûleg növelnék az úgyis nagy számban levô, a közbiztonságra veszélyes elemeket. Midôn tehát egy emberbaráti mûvet létesítünk, egyszersmind a közrendészet feladatát is megkönnyítjük, és ily címen is reményünk lehet a tekintetes fôvárosi tanács kegyes pártfogására."[11](Kiemelés - D. B.)
A Budapesti Hírlap már másnapi számában visszatért az eseményekre, hiszen közvetlen forrásból kapott választ a cikkre. Az újság közzétette Neuschlosz Ödön hozzájuk intézett levelét, melyben az egyleti titkár így köszönte meg a sajtó figyelmét és számukra kedvezô állásfoglalását:
,,Nagybecsû lapja mai számában jogosan megkritizálta a fôvárosi rendôrség eljárását a menedékhelyeinkben hajlékot keresôkkel szemben. Legyen szabad már elôre is megjegyezni, hogy a menedékhely igazgatósága a t. cikkírónak nézetében teljesen osztozik és ülésein ismételten tárgyalván a menedékházaink körül idônkint foganatosított razziákat, azokat nemcsak helyteleneknek, de a fôvárosi biztossági viszonyok tekintetébôl igen célszerûtleneknek jelezte. Ezekbôl az ülésekbôl kifolyólag ismételten tettünk lépéseket a fôkapitányságnál, sôt a belügyminisztériumnál is és sikerült legalább azt elérni, hogy a rendôrség az éj közepén a menedékházainkba be ne hatolhasson, vendégeinket álmukból föl ne verhesse és esetleg a kapitányságra ne kísérhesse, mint azelôtt szokta. Ezzel megvédtük házjogunkat és megóvtuk vendégeinket legalább abban az idôben, amelyet födelünk alatt töltenek. Fölszólaltunk azonban ismételten az ellen is, hogy a menedékhelyünket fölkeresô hajléktalanokat távozásuk alkalmával zaklassák, mert azokat ilymódon elriasztják menedékhelyünktôl, és megkárosítják közhasznú és jótékony intézményünket, és veszedelembe sodorják mûködésének eredményét. Fölszólalásunkkal megtettük azt, amit tenni módunkban volt; ha megfelelô eredményt elérni nem tudtunk, az egyesületünk vezetésének hibául nem róható föl."[12](Kiemelés az eredetiben)
A titkár három okból kifogásolja a razziákat. Itt egyelôre egyik sem kap kiemelt szerepet. Az egyik kifogás magánjogi: mivel az épületek fôvárosi telken ugyan, de az egylet tulajdonában vannak, a tulajdonosnak igenis beleszólása van abba, mikor és milyen rendôri intézkedések történnek ott. Ez a szempont fel sem bukkan többet. Másodszor: ha a rendôrség ezekkel a lépésekkel a közbiztonságot akarja védeni, rossz úton jár (azaz a razziák ,,célszerûtlenek"), ám nem világos, Neuschlosz miért gondolja így. Csak következtethetünk arra, hogy - Podmaniczkyhoz és a cikkíróhoz hasonlóan - ô is a menhely preventív funkciójára céloz. Egyelôre a két elôzôvel azonos súlyúnak tûnik a harmadik, az anyagi ok, amely szerint a razziák megkárosítják az egyletet. Ez a szempont csakhamar kardinális jelentôségû lesz.
A levélbôl megtudjuk, hogy a sérelmes rendôrségi gyakorlat hosszabb ideje folyik, és - a cikk tudomásával ellentétben - az egylet tanácskozásainak gyakori témája, sôt, az ügyben léptek is - méghozzá legfelsôbb fórumon. Értesülünk arról is, hogy a rendôrség elôszeretettel idôzítette a razziákat az éjszaka közepére, de szokása volt a menhelyet reggel elhagyó hajléktalanok ,,zaklatása" is. És noha a levél helyteleníti, mégsem tudjuk meg, pontosan miért baj az, ha az itt alvókat éjszakai álmukból felverik és a kapitányságra kísérik - az egyetlen ,,megóvtuk vendégeinket" kivételével nem találjuk a közvetlenül a hajléktalanokra irányuló aggodalom nyomát. Hiányoznak a filantróp, hangulatkeltô kifejezések, nem olvashatjuk a korabeli sajtónyelvre és nyilvánosságra jellemzô, elesettekkel kapcsolatos, romantikus, szánalmat keltô kifejezéseket. Adjuk vissza a szót Neuschlosznak:
,,Azt is kérem különösen tekintetbe venni, hogy menedékházainkon kívül végrehajtott rendôri intézkedésekbe beleavatkozni szorosan véve nincs is jogunk, és mi utóvégre kénytelenek vagyunk a hatóság eljárása elôtt annál is inkább meghajolni, minthogy néha a belsô rend fönntartása érdekében a rendôrség védelmére is szorulunk. Mi tehát a razziák megítélését inkább a közvélemény és annak hivatott orgánumának, a sajtó ügyének tartjuk, és élénk örömmel vettük tudomásul azt az energikus fölszólalást, amely a lapokban megjelent. Reméljük, hogy ennek meg lesz az az eredménye, amire mi is törekedtünk, de hiába.
Hazafias üdvözlettel: Neuschlosz Ödön, a Hajléktalanok menedékhelye-egyesület titkára."[13]
Az elsô mondat indoklása olvastán nem szabad a menhelyeket életveszélyes bûntanyákként elképzelni. A hajléktalanszállókról szóló beszámolók között - egy jelentéktelen, a menhely kárára elkövetett lopást leszámítva[14] - egyetlenre sem akadtam, ami összetûzésrôl tudósított volna. A cikkek szomorú hangulatú, de békés helyekként festik le a menhelyeket. Sôt, egy riport szereplôi éppen azért szeretnének a menhelyre kerülni, mert ha az utcán maradnak éjszakára, a rendôrség bekíséri ôket csavargásért.[15] A Népszava többször is hangot adott azok sérelmének, akik éjszakájukat az utcán töltvén, nyugalom helyett rendôri vizsgálatnak vannak kitéve, mert egyetlen bûnük az, hogy nincs lakásuk. A polgári újságírás, noha olykor elfogult volt, nem értékelte túl a menhelyeken tapasztalható fojtott hangulatot. ,,Különben az ott levô rendôrre sincs szükség, mert oly türelemmel és illendôséggel viseli magát a hihetetlenül rongyos tömeg, mely méltó volna a legjobb társasághoz is" - írta a Rottenbiller utcai házról a Magyar Salon, egy korabeli népszerû képes újság riportere[16].
A titkár bízik a nyilvánosság erejében: amit ôk a fôkapitánynál és a belügyminiszternél hivatalos úton nem tudtak elérni, talán a sajtó képes lesz. Neuschlosz az eseményeket nem az egylet és a rendôrség belügyének, hanem a nyilvánosságra tartozó kérdésnek tekinti.
A Budapesti Hírlap egy héttel késôbb ismét tollhegyre tûzte a témát, tehát a razziák minden bizonnyal július 12. után is folytatódtak.
,,A rendôrség nyári mulatsága, hogy a hajnali órákban körülfogja a hajléktalanok menedékházát, és a munkába sietô embereket összefogja, a kapitányságra és a toloncházba viszi. A munkások így nem kereshetnek kenyérre valót, sôt este a menedékházban a hét krajcárt sem tudják megfizetni, s a Városliget, Népliget bokrai között keresnek éjjeli szállást. A fôváros áldozatok árán tartja fönn a menedékházat, de a rendôrség eljárása elriasztja a szegény embereket. A tanács mai ülésén tárgyalta a rendôrségnek a menedékház lakói ellen indított hajtóvadászatát s elhatározta, hogy az ártatlanok védelmére átír a rendôrfôkapitányhoz. Az átiratban megkéri a tanács a fôkapitányt, hogy a rendôr csak a gyanús és veszedelmes elemeket tartóztassa le, de a munkába menô becsületes embereket ne hajtsa a toloncházba, mint egy csordát, csak azért, mert szegények s a menedékházra vannak utalva."[17]
A ,,hét krajcár" tévedés, az egylet nemcsak az eltelt nyolc nap alatt, de sohasem emelte a hálódíjat. Épp ellenkezôleg: 1888-ban a Rottenbiller utcai házban csökkentették elôször, nyolc krajcárról egységesen hatra. 1899-ben az egységes hálódíj 10 fillér volt. Az 1892-es valutareformot figyelembe véve ez is 2 fillér csökkentést jelent (1 forint = 2 korona, tehát 1 krajcár = 2 fillér). Az ezerkilencszázas évek elején az egyesület mérlege egyre rosszabbul festett, és felmerült, hogy a még mindig 10 filléres díjat meg kellene duplázni. Az ötletet még ekkor is elvetették. Mint olvashattuk, az újság azt hiszi, hogy a tanács ,,az ártatlanok védelmére" ír át a fôkapitányhoz. Az ügyosztályi átiratból ki fog derülni, hogy mi a tanács valódi érdeke és a tiltakozás mozgatója.
Ugyanazon a napon nemcsak a Budapesti Hírlap, hanem Csávolszky Lajos lapja, az Egyetértés is cikket közölt a razziákról.
,,A budapesti m. kir. államrendôrség, miután elôbb a közigazgatási bizottságnak július havi ülésén nagyhangú nyilatkozatokban bebizonyítani óhajtotta azt, hogy a székes fôváros közbiztonsági viszonyai, eltekintve a napirenden lévô útonállások, gyilkosságok, rablások és tolvajlásoktól, a legnagyobb rendben volnának, a hajléktalanok menedékhelyeit vette pártfogása alá. Napról-napra elküldte legényeit a menhelyekhez, és ott »razzia« cím alatt befogdostatta az ott éjjeli nyugvóhelyet talált szegény embereket. A rendôrségnek eme felháborító eljárása mindenütt a legnagyobb visszatetszést keltette és mindenki megbotránkozott azon a brutális módszeren, amellyel a rendôrség a közbiztonságot nálunk biztosítani óhajtja. A hajléktalanok menhelyeit, amelyeket napról-napra a szegény emberek százai kerestek fel, hogy éjszakára otthont találjanak, a rendôrség úgy látszik proskribálni akarta, hogy legyen alkalma majd a legközelebbi közigazgatási bizottsági ülésen ismételni a múltkor már hallott nagyhangú frázisait, és legyen alkalma nagy számokkal bebizonyítani azt, hogy a hajléktalan és dologtalan proletároktól meg akarja szabadítani a fôvárost. Hogy ez eljárás által hány szegény munkást fosztott meg mindennapi sovány kenyerétôl, hány embernek tette még nehezebbé az élettel való küzdelmet, hány embert kényszerített arra, hogy miután munkát nem kaphatott, a rendôrség bölcs intézkedései folytán, bûnös úton szerezze meg szükségleteit, azzal nem törôdik az államrendôrség fôkapitánya. Neki numerus kell a havi jelentéshez, és ha ez a numerus nincs meg, akkor meg kell csinálni. A rendôrségnek e brutális eljárása ellen csodálatosképpen nem szólalt fel a hajléktalanok menedékhelyeit fenntartó egyesület, amely Darányi Ignác védnöksége és báró Podmaniczky Frigyes elnöksége alatt mûködik. Nem volt egyetlen szava az egyesületnek az ellen, hogy a rendôrség intézkedéseivel elijeszti a szegény és hajléktalan embereket attól, hogy igénybe vegyék a menhelyeket és ez által illuzóriassá teszik azt a humánus célt, amelyet az egyesület maga elé kitûzött. Az egyesületnek e sajnálatos indolenciája bírhatta arra a fôváros tanácsát, hogy a rendôrségnek a közvélemény által elítélt eljárását a tanács ülésében szóvá tegye. [...]"[18](Kiemelés az eredetiben)
A tanács tiltakozási szándékával záruló cikk új szempontot hoz a vitába. Azon kívül, hogy a rendôrséget durvasággal és igazságtalansággal, az egyletet pedig nemtörôdömséggel vádolja, a fôkapitánynak különösen szemére veti a politikai szándékot. Az összefogdosott hajléktalanok eszerint a bûnözési statisztikát hivatottak dúsítani, és alapot szolgáltatnak a további erôskezû intézkedések számára. Az Egyetértés cikkét néhány nappal késôbb teljes terjedelmében újraközölte a Népszava.[19] A szociáldemokrata újság razziákról szóló tudósítássorozata ezzel kezdôdik. A Népszava rendôrségellenes sajtókampánya fellángolt.

A rajtaütések a baloldali sajtóban

A munkások, szegények elleni rendôri atrocitásokról a Népszava seregnyi cikke tanúskodik. A Szociáldemokrata Párt lapja hosszú ideje bírálta éles hangon a rendszerint brutális fôvárosi és vidéki karhatalmat. A hajléktalanok összegyûjtése sem kerülte el a figyelmét. Az elsô razzia után több mint egy hónappal, ugyanabban a számban, amelyben az Egyetértés cikke megjelent, a rendôrség túlkapásainak szentelt hosszadalmas vezércikkben ismertette az eseményeket.
,,Rudnay úr igyekszik a székesfôvárosi közigazgatási bizottságnál olyan óriási számcsoportokkal beszámolni, hogy a sok letartóztatástól és a sok »csavargó« numerusaitól csak úgy borsózik a bizottság háta. Mert hát Rudnay úr masinája kimutatja, hogy a székesfôváros lakosságának legalább egynegyed része csavargókból áll. [...] De még több anyagra, több numerusra van szüksége, tehát újabb mûködési kört kell keresnie, még pedig olyan alkalmat, hogy egy fogásra sok ember, sok numerus kerüljön a hálóba. És erre a halászatra kiszemelte a legszegényebbek és legnyomorultabbak lakóhelyét: a hajléktalanok menhelyét.
Ebben, az emberszeretetnek és jótékonyságnak emelt épületben hetenként ezernyi szegény, hajléktalan ember nyer helyet az éjszakai pihenésre; itt mind a két kezével belemarkolhat a rendôrhatalom és emelheti ki az ô kimutatásának a numerusait. És aztán - örülj székesfôváros, megtisztítja a te levegôdet a neked kellemetlen elemektôl a te Rudnayd. Hát a t. burzsoázia emberszeretete nem lázad fel az ilyen cselekmény fölött? Hát eltûri, hogy Rudnay az ô koszorújához a babérleveleket ott szedje ki a szegények és nyomorultak hajlékából, mely legalább éjszakára pihenô-helyet nyújt? Ha már Rudnay nem pirul, mivel neki nagy számcsoportokra van szüksége, ezeket pedig elô kell teremteni - pirulás nélkül, de hát ôk, a kiváló humanisták, a nagy hazafiak, kik ennek az intézetnek az élén állnak - azok sem tudnak már pirulni? [...]"[20]
A korabeli sajtóban a teljes cikkek átvétele nem volt ritka. A Népszava általában két esetben szokott polgári laptól idézni. Az egyik esetben nyilván az állítások cáfolata, vagy a ,,burzsoá" álláspont kifigurázása a cél. A másik eset a példálózásé: ilyenkor az idézett lap álláspontja a szociáldemokratákéval egybevág, a kommentár pedig a ,,mi ezt eddig is tudtuk, végre ti is rájöttetek" hangulatában íródik. A razziákról szóló idézet ebbe a sorba illik.
Csávolszky lapjának cikke teljes terjedelmében, a bevezetô pár sort leszámítva kommentár nélkül jelent meg a Népszava híreknek fenntartott második oldalán. Meglepô, hogy a szocialista lap tudósítása ilyen formát öltött. A kommentár hiánya arra utal, hogy a szerkesztôség maradéktalanul osztja az Egyetértés véleményét? Egyetlen momentumot leszámítva igen. A menhelyek, írja az Egyetértés, ,,áldásos mûködésükkel nagy mértékben vannak hivatva a szociális kérdés megoldását elôsegíteni". Ha volt téma, ami a szocialisták szemében irritáló vörös posztó volt, úgy a ,,polgári" létesítésû népjóléti intézmények kivétel nélkül azok voltak. A baloldal álláspontja csak a tízes évek elején, a Népház és a Népszálló elkészültekor enyhült valamelyest, de szinte alig. Különös, hogy megjegyzés nélkül hagyták a polgári lapokra máskülönben módfelett jellemzô elragadtatott hangvételt. A Vasárnapi Újság, a Tolnai Világlapja, a Magyar Salon, a Kelet és a többi újság hajléktalanmenhelyekrôl készült beszámolóinak állandó fordulatai az ,,áldásos tevékenység", a ,,nemes cél", a ,,könyörületesség", az ,,áldozatkészség" egyfelôl, és a ,,nyomorultak" állati sorban tengetett, szánandó élete másfelôl.
Ám még különösebb az, hogy ezúttal a Népszava is a szentimentális dicséret útjára lépett. A cikk ,,az emberszeretetnek és jótékonyságnak emelt" épületeknek nevezi a menhelyeket, noha ez a lap ezeket a polgári gondoskodáshoz kapcsolódó fogalmakat rendszerint szitkozódva szokta szóba hozni.
A Népszava sohasem rejtette véka alá, hogy meggyôzôdése szerint a menhelyek és a többi polgári ,,jótétemény" milyen célt szolgálnak. A lap érveinek összefoglalására 1892 telén kerített sort, amikor oldalakat betöltô vezércikket szentelt az általa szemforgató álintézkedésként számon tartott ,,polgári" szociális lakáspolitika bírálatának, és az a mögött húzódó valódi szándékok leleplezésének. A cikk ekkor is egy polgári lapból vett idézetre reflektált, de a forrás feltüntetése nélkül. ,,Hány elzüllött ember lesz megóva a bûnösségtôl; a közbiztosság ellen hány merénylet lett meghiúsítva a veszedelmes elemeknek egy-egy éjjelre való önkéntes elzárása által, arról statisztika nem létezik, de tudja a fôvárosi rendôrség és sejtik mindazok, akik az egyletet eddig is nagymérvû támogatásban részesítették" - szól az idézet. ,,Itt van a lóláb" - veszi át a szót a Népszava cikkírója.
,,Az emberszeretet eme magasztos gyakorlatának íme van egy rejtett célja is, nem egyedül az emberiség boldogítása, a megfagyástól való megóvása vezette tehát a burzsoázia humantariusait a menházak létesítésére, hanem, amint elég ügyetlenül maguk is bevallják, elsô sorban és mindenek felett a közbiztosság elleni merényletek meghiúsítása, »a veszedelmes elemeknek egy-egy éjjelre való önkéntes elzárása által« volt a fôcél."
A menhelyek a szocialista érvelésben a társadalmi harmónia fenntartásának rejtett fegyvereiként lépnek színre. A jótéteménynek álcázott, voltaképpen rendészeti intézmény garantálja, hogy a nincstelen tömegnek ne legyen oka lázadni.
,,Hogy tehát ez ne történjék, hogy az ínséget és éhséget szenvedô tömeg megmaradjon a könyörgô szónál és mindig csak kérjen és soha nem teljesülô ígéretekkel megelégedjék, szükséges volt a jótékonyság álcáját fölvenni és a nyomorgó emberiség egyedeinek »egy-egy éjjelre való önkéntes elzárása által« a kitörni készülô elégületlenség magvát csírájában elfojtani és eképp a jelen bölcsen megalkotott társadalom szent és sérthetetlen rendjét avatatlan, profán kezek kontárkodásától megóvni."[21]
Mindennek a bírálatára a Népszava részérôl 1898-ban nem került sor. Talán fontosabbnak tartották a hasonló érzéseket a konkrét helyzetben, mint az elvi veszekedést. Az Egyetértés kommentált híre és a Népszava szerkesztôségi cikke között feltûnô a hasonlóság. A szentimentális jelzôk beemelése, az egylet erkölcsi felelôsségre vonása, és a hiánypótló ,,numerusok" ismétlése alapján nagyon valószínû, hogy a Népszava újságírója csak az Egyetértés híradására támaszkodva írta meg a szerkesztôségi cikket. A Népszava egyébként tágabb, a rendôrségnek és a társadalmi rendnek szánt bírálatba ágyazza a menhelyi razziák ügyét. Az elôbbi a cikk elején kap helyet: ,,A képzelt jogállam összezsugorodik rendôrállammá, és ez az állapot annál jobban burjánzik, minél kevesebbet foglalkozik vele a sajtó, a közvélemény és a törvényhozás."[22] Az írás a társadalmi rend ostorozásával zárul: ,,Ott van a kaszinókban és a felsô tízezer egyéb gyûlhelyein a sok naplopó és folytonos munkanélküli, ott a ferbli, meg a szép asszonynépség közt akármelyik éjszakán elfoghatnának eleget. De ott jaj volna a rendôrségnek, ha beleavatkoznék, vagy csak kísérletet is merne tenni a boldogság e tanyáinak megbolygatására."[23]
A Népszava, az Egyetértés cikkét alapul véve, a lefolytatásában is embertelen hajsza mögött politikai szándékot fedez fel: eszerint a fôkapitány, saját pozíciójának erôsítése végett, minél több elfogott bûnözôrôl akar beszámolni, és ehhez a legkönnyebb utat választja. Az elfogott hajléktalanok nem mások, mint elrettentô adatok, ,,numerusok" a bûnügyi statisztikában. Rudnay éppen az elfogottak nagy számával akarja alátámasztani az erélyes fellépés jogosságát. A lap további három cikkben ismétli meg a statisztikamanipuláló ellenôrzések vádját. Az elsô egy héttel késôbb jelent meg:
,,A rendôrség felhasználja a csendet és ismét beszéltet magáról: tölti a toloncházat. Nem csoda, közeledik a jelentéseknek felterjesztési ideje s a rendôrség szédületes számokban akarja kimutatni »hasznos« ténykedését és érdemeit, hogy hány »közveszélyes« egyéntôl szabadította meg a fôvárost. Augusztus 5-én ismét 136 embert hurcoltak a hírhedt Engelbach-szállodába, hogy holnapután kitoloncolhassák ôket. Másnap reggelre azonban újra itt lesznek a fôvárosban, hogy a legközelebbi havi jelentésben ismét Rudnay »numerusai« gyanánt szerepeljenek. Ezt a komédiát játszatják végig minden hónapban Rudnayék rendes vendégeikkel s ha azokból egyesek véletlen folytán elmaradnak a fôvárostól, akkor jön a hajrá! Összefogdosnak sántát, vakot, munkaképtelent, becsületes munkást, tisztességes cselédlányt, csakhogy a rendes vendégek folytán megcsappant numerus kiteljen. [...][24]
A Népszava írásainak egyik legfôbb céltáblája ez idô tájt Rudnay Béla volt. A hajléktalanrazziákról érkezô hírek is a rendpárti fôkapitány elleni sajtókampányba illeszkednek. A pártlap cikkei rendszerint úgy épülnek fel, hogy egy konkrét vagy aktuális sérelem bemutatása után a társadalmi rend (vagy a cikkel összefüggô intézmény) bírálata következik, a hírek elvétve jelentek meg kommentár nélkül. Egy tíz nappal késôbb megjelent írás a rendôrség tevékenységét - még mindig a razziákhoz kapcsolódva - az ismert oroszországi abszurd esethez, a Potemkin-falvakhoz hasonlítja:
,,Rudnay »barátunknak«, a fôkapitánynak rendkívül tetszhetik ez a muszka minta, amennyiben jónak látta a Potemkin-falut újabb alakban felállítani. A cár helyett a fôvárosi közigazgatási bizottság bámészkodik. Minden hónapban szédítô magas számarányokban, »egyénekben« mutatja ki a rendôrség »ügybuzgó« mûködését és ezzel együtt nélkülözhetetlen hasznosságát. [...]
Akárcsak a megkergült bárány az anyjának, úgy örül ezeknek a számarányoknak a hájfejû fôvárosi bizottság. Pedig hát minden havi állomásnál nagyobbrészt ugyanazon egyéneket mutatják be a spieszburgereknek, mint az elôzô hónapban. Van a toloncház lakói között számtalan, kit már 20-30-szor elfogtak egymásután. Ha az ismétlôdô publikumból nem kerül ki a létszám, akkor ártatlan munkásoknak kell kitölteni a közveszélyes egyének statisztikáját. A nyárspolgárok örömmel tudomásul vették a fôkapitány papírra mázolt jelentését s a fôkapitány önelégülten dörzsöli kezeit, vasútra rakatja a színpadi díszleteket, s a legközelebbi haviállomásnál újból bemutatja a bámuló spieszeknek a Rudnay-féle Potemkin-falut."[25]
A razziák tehát nem elsôsorban a menhelyekre összpontosultak. A letartóztatások a Népszava álláspontja szerint olyan rendpárti intézkedéssorozat részei voltak, amelynek legfôbb célja nem a hajléktalanok, még csak nem is a munkások megfegyelmezése volt. A razziákkal és az elkeserítô statisztikával Rudnay saját pozícióját, a rendôrség presztízsét, erkölcsi (és talán anyagi) támogatását akarta biztosítani. A razziák nemcsak a menhelyekre terjedtek ki, hanem a munkások lakta városrészekre,[26] az ipartestületekre, és mint a következô, majdnem fél évvel késôbbi beszámolóból megtudjuk, a népkonyhákra is.
,,Tudjátok mi az a népkonyha? Hogyne tudnátok! Ki ne tudná? »Jótékonysági« intézmény! A mai társadalom szociálpolitikájának egyik megnyilatkozása. [...]
Hát azt tudjátok-e, hogy mi az a »razzia«?
Embervadászat!
A mai társadalom szociálpolitikájának egy más formában való megnyilatkozása. [...] Egy vagy több szakasz rendôr elindul, minden kopott kabátú, éhes kinézésû embert összefog. Azután mint egy csordát betereli a kapitányságra, hol a rendôri igazságszolgáltatás ül felettük ítéletet. Minél éhesebben, minél rongyosabban néz ki valaki, annál többre ítélik el, úgy gondolkozván, hogy ez sokszor csak áldás az illetôkre. S ilyenformán a modern humanizmusnak is megvan a maga érdeme e keserves dolognál.
Mindezt pedig elmondjuk azért, mert a rendôrségnek fényes ötlete volt a napokban. Úgy gondolkodott, hogy a népkonyhákba csupa rongyos és csupa éhes ember jár: ott kell embervadászatot tartani. Ott van vad elég s dús vadászzsákmányra van kilátás!
És így lôn!
Hadd mondják el a polgári újságok, hogy miként volt:
»A déli órákban a népkonyhák elôtt tudvalevôleg százával tolonganak a munka nélkül levô munkások, napszámosok és nyomorgó emberek. Igen sok köztük az elzüllött ember, csavargó és bûnös ember is. A rendôrség idônként meg-megjelenik a népkonyhák elôtt és razziákat tart a vendégek között, akik közül a magukat igazolni nem tudó gyanús embereket elôállítja. Ma a Bakáts téri népkonyhánál volt ilyen vizsgálat. Amint a rendôrség megjelent, egy csomó gyanús alak rögtön eliramodott. Az ott maradtakat igazolásra hívták föl és így vagy 30 embert a IX. kerületi kapitányságra kísértek.«
Úgy-e isteni látvány lehetett, midôn az a sok elnyomorodott, fázó, éhezô alak remélve s epekedve ott várakozott a népkonyha elôtt s midôn megjelentek a sarkon a rendôrök, akik körülfogva ôket, behajtották a szerencsétleneket. Persze, hisz »gyanúsak«, rettenetesen gyanúsak voltak!
Oh isteni világrend, ki ne borulna le ilyenkor áldva imádni téged? Ki merészelné mondani, hogy nem jól van így, ahogy van?"[27](Kiemelések az eredetiben)
A polgári lapból vett tárgyilagos idézet itt voltaképpen a hírforrás szerepét tölti be. A Népszava-cikk befejezése jellegzetes példája a konkrét esetbôl kiszóló társadalombírálatnak. Az újság (pontatlan, másodkézbôl vett) razzia-cikksorozatának éppen ez a célja. A Népszava rendszeresen folytatott kampányt egy-egy konkrét jelenség (kizsákmányoló gyár, korrupt tisztségviselô, felháborító hír) ellen. 1898 nyarától a következô év elejéig Rudnay Béla és a fôvárosi rendôrség állt a célkeresztben. A hajléktalanrazziák ostorozása a fôkapitány bírálatának az eszköze volt. A munkásellenes gyárakról szóló tudósításokban - amik között Neuschlosz üzeme is felbukkant[28] - rendszeresen megszólaltatnak egy érintettet, egy sértett vagy elbocsátott munkást. A rajtaütésekrôl írva erre egyszer sem került sor, a hírekért mindig a polgári újságokhoz fordultak. Még a ,,mint egy csordát" kitétel is a Budapesti Hírlap nyári cikkébôl származik.

A hivatalos út: a tanács és a rendôrség levélváltása

Miután a közvélemény is értesült az eseményekrôl, a tanácsi ügymenetet az egylet szóbeli panasza indította el. Olajozott informális kapcsolatok léphettek mûködésbe. A formális utat persze nem lehetett megkerülni. A konfliktus elsô hivatalos nyoma a IX. (népjóléti ügyekért felelôs) ügyosztálynak a tanácshoz küldött elôterjesztése. Ezt idézzük:
,,T. Tanács!
Az államrendôrség fôkapitánya által ez utóbbi napokban a hajléktalanok menhelyében eszközölt razziák és tömeges elfogatások a menhely igazgatóságától vett szóbeli panasz szerint, de a sajtóban történt fölszólítások szerint [is], oly erôszakos kíméletlenséggel foganatosíttattak, hogy a menhelyet elnéptelenítik és ezen minden tekintetben áldásos és igen nagy anyagi áldozatok árán fönntartott humanitárius intézmény lételét teszik kockára.
Nehogy tehát az emberbaráti szeretet ezen intézménye esetleg túlhajtott rendôri buzgalomnak áldozatul essék, megindokoltnak látja tisztelettel alolírt ügyosztály felkérni a tek. tanácsot arra, hogy jelen ügyben, annak hangsúlyozásával, hogy a hatóságtól az államrendôri hatáskörbe való avatkozás szándoka távol áll, - a fôkapitánysághoz megfelelô átirat intéztessék és arról a Hajléktalanok Menhelyének igazgatósága, megnyugtatásul értesíttessék."[29]
A korábbi budapesti önkormányzati rendôrség 1881 óta volt a belügyminiszter alá rendelt ,,államrendôrség". A tíz kerületre osztott fôvárosban az összevont kapitányságok miatt nyolc egységes rendôrkerület jött létre. A fôkapitányság mûködési körét 1889-ben Újpestre és Rákospalotára, késôbb más területekre is kiterjesztették.
Az egyleti panaszt közvetítô ügyosztályi elôterjesztés Neuschlosz Ödön nyílt levelének három érve közül már egyértelmûen az anyagi kárra összpontosít. Mint olvashatjuk, az ,,erôszakos kíméletlenség" nem azért fontos, mert a lakók nyugalmát megzavarja, esetleg mert fáj nekik, hanem azért, mert a menhelyet elnépteleníti, ezáltal a menhely (áttételesen a fôváros) bevételeit megrövidíti. Konkrét rendôri brutalitásról sehol sem esik szó, az újság és az ügyosztály is csak céloz erre. A letartóztatások mindenesetre igen erélyesek és megalázóak lehettek: az akciók során a Budapesti Hírlap szerint ,,mint egy csordát" terelték az embereket a ,,kardos legények".
Az anyagi érvelés itt hangsúlyos elôször igazán. Az intézkedések elleni panasz legfôképpen azt kifogásolja, hogy az átgondolatlan razziák a létesítmény alapvetô kondícióit és szolgáltatásait, magyarán funkciójának ellátását sodorják veszélybe.
Az anyagi érvelés megértéséhez ismerni kell a menhelyek építésének és fenntartásának módját. Az épületek telkeit a fôváros ingyen adta, és egyedülállóan bôkezû hitelkonstrukciók révén az építés költségeit is a község állta. A legolcsóbb kivitelezés (tervezéstôl az építkezésig) megszervezése mellett a berendezés fedezetének elôteremtése is az egylet feladata volt. Az épületek karbantartására és a közvetlenül a hajléktalanok ellátására szolgáló összeget az egylet rendesen kizárólag a befolyt hálódíjakból fedezte. Ez volt az a - mellesleg nem csekély, évente sok ezer forintra rúgó - summa, amelyet Neuschlosz Ödön féltett. Ennek hiányában megbénult volna a menhely: nem lett volna fûtés, világítás, víz és étel, és nem tudták volna a kezelôszemélyzet bérét sem fizetni. A menhely megszüntével ismét a városra nehezedett volna több mint ezer hajléktalan ellátásának a gondja. Ez indokolja a tanácsi felszólalást.
Térjünk vissza a levélváltáshoz. A máshol - utcán, iparoskamarák elôtt - végrehajtott intézkedésekbe nem tud és nem akar beleszólni a sértett fél, azaz sem az egylet, sem a tanács. A tanács így fogalmazta meg saját maga számára a teendôket:
,,Ezen elôterjesztés alapján a tanács a m. k. államrendôrség fôkapitányához annak hangsúlyozásával, hogy a hatóságtól a rendôri jogkörbe való beavatkozás szándéka távol áll, a menhelyek lételét veszélyeztetô rendôri razziák ügyében átiratot intézni határoz és errôl a Hajléktalanok Menhelye tek. igazgatóságát [késôbbi beszúrás: »Neuschloss Ödön egyesületi titkár úr kezéhez«] megnyugtatásul értesíttetni rendeli."[30]
A határozatban már csak egyetlen érv szerepel: a menhelyek (pénzügyi) fenntartása veszélyben forog. Világos, hogy a tanács számára ez az elsôdleges szempont. A hangsúly egyre inkább erre az érvre tevôdik át. Jegyezzük meg azonban, hogy a fenti idézet ,,belsô használatra" szólt, a tanács voltaképpen saját magának írta. A fôkapitánynak küldött levélben, noha halványan, de még felbukkan a filantróp szempont. A testület így fogalmazta meg a rendôrséggel szemben emelt kifogásait:
,,Átirat
Méltóságos Rudnay Béla fôkapitány úrnak!
Budapesten
A Hajléktalanok Menhelye igazgatóságától vett szóbeli panasz[ból], de a sajtóban nyilvánult fölszólalásokból is tudomására jutottunk annak, hogy a külsôváci úti menhelyben éjjeli nyugvóhelyet keresôk ellen f. é. június 27kén, július 5kén, 8kán és 12kén Gál István rendôr ellenôr által oly nagy méretû razziák és tömeges letartóztatások eszközöltettek, melyek minden egyébtôl eltekintve elsôsorban a Hajléktalanok menhelyének lételét gyökerében támadják, amennyiben ezen elsôrangú humanitárius intézményt, melyet Méltóságod tudomása szerint is, a székesfôváros igen nagy anyagi áldozatok árán tart fenn, lassanként teljesen elnéptelenítik.
Igazolható ezen állítás azzal, hogy míg a razziák elôtt közel 400 hajléktalan kereste föl ezen menhelyet, most átlag 40-50 egyén meri csak fölkeresni, nehogy a tömeges letartóztatásnak ki legyen téve.
A legtávolabbról sincs szándékunk a m. k. államrendôrség intézkedéseinek jogkörébe avatkozni, de miután jelen esetben egy eminens és social-politikai tekintetben nagy jelentôségû emberbaráti intézményünk veszélyeztetett érdekeirôl van szó, és miután úgy vagyunk meggyôzôdve, hogy a m. k. államrendôrség ily módon végrehajtott razziái káros visszahatással lehetnek, és mert tudjuk, hogy a m. k. államrendôrségnek a menhelyekben vezetett nyilvántartókönyvek és helyszíni vizsgálatok alapján mindig módjában áll egyes gyanús egyéneket, a menhelyekben nyugvóhelyet keresô tömegbôl fölkutatni, azon tiszteletteljes kéréssel fordulunk Méltóságodhoz, szíveskedjék az itt vázolt állapotokat figyelmére méltatni és intézkedni, hogy hasonló razziák és tömeges letartóztatások a menhelyekben mellôztessenek és csak a valóban gyanús egyénekre terjesztessenek ki, úgy hogy a menhelyeket fölkeresô szegény, de egyébként tisztességes elemek ne fosztassanak meg éjjeli nyugalmuk[tól] és személyes szabadságuktól.
Fölkérjük Méltóságodat, szíveskedjék elhatározásáról bennünket értesíteni."[31]
A tanács és a rendôrkapitány egyaránt ,,átiratot" intéz egymásnak, tehát elvileg azonos rangú felek vitáznak. Hivatalos tanácsi vizsgálatra nem került sor, a városvezetôk másodkézbôl, közvetett forrásokból informálódtak. A tanács szerint a rendôrségnek a nyilvántartó-könyvekbôl kellene kiválogatnia a keresett személyeket. (Mivel az ágyak számozva voltak, így nem kellett volna az összes alvót felébreszteni és igazoltatni.) A vendégek csökkenésének a tanács által írt aránya is bizonyára ezekbôl az egyleti nyilvántartásokból származik. A vendégek lajstromba vételét ugyan a rendészeti szempont is diktálja, de szociálpolitikai szempontból is fontos. A Stáhly utcai ôsmenhelyen a vendégeket nem a kriminalitástól való félelem miatt regisztrálták, hanem elsôsorban azért, mert ugyanaz az ember csak nyolc egymást követô éjszakán alhatott ott, és ezután két hétig nem vették fel. A menhely létrehozóinak értékrendjében tehát a rászorultság nem járt feltétlenül együtt a szolgáltatás ellenében kirótt jogfosztással. Egy 1892-ben épült, teljesen fôvárosi fenntartású hajléktalanszálló, a Menhely a Szenvedô Emberiségnek kezelôi elvszerûen közelítettek ugyanehhez a kérdéshez: ,,Megállapítandó lesz a létesítendô menhelynek a rendôri kutatásra és a bejelentési kötelezettségre vonatkozó exterritoriális volta" - írta a szállóról Horváth János alpolgármester, a IX. ügyosztály vezetôje.[32]
Tekintsük át az egyik oldal érveit. Az ügyet nyilvánosságra hozó Budapesti Hírlap mindkét cikkében a hajléktalanok iránt szánalmat keltô, rokonszenvet ébresztô kifejezéseket használva, a rendôrséget erôszakosnak és igazságtalannak beállítva, filantróp alapról érvelt. Noha ezekben a cikkekben is elôfordul a pénzügyi érv, az újság számára mégsem ez a jelentôs. A közvéleményre nem ezzel akarnak hatni. A késôbbi cikk még a tanácsnak is olyan szándékot tulajdonít, ami emberbaráti és nem anyagi okból írat levelet a fôkapitánynak. A Hajléktalanok Menhelye Egylet álláspontját a titkár nyílt levelébôl ismerjük. Neuschlosz már tudja, mivel fenyegetik a razziák a menhelyet: két, késôbb már említésre sem kerülô erkölcsi érv mellett az egylet és a fôváros anyagi kárát nehezményezi. Mivel az egylet és a tanács érdekei azonosak, és - ezt más forrásokból tudjuk - együttmûködésük olajozott, az érveik összefonódnak. A kezdeti, filantróp-magánjogi érvelésbe illesztett anyagi argumentum, mire a kapitánynak küldött levélre sor kerül, dominánssá válik. A tanácsi átiratban egészen nyíltan az ,,intézményünk veszélyeztetett érdekeirôl" van szó, és a hajléktalanok érdeke (a nyugalom és a személyes szabadság) csak a levél zárásakor merül fel.
Az elsô sajtóbeli tudósítás és a tanács levelének kelte között mindössze négy nap telt el, a fôkapitány válaszára egy hónapot kellett várni. Rudnay Béla fölöttébb határozott hangnemben tartott ki a maga igaza mellett, és utasította el a tanács kérését.
,,Tekintetes Székesfôvárosi Tanácsnak
H[elyben]
Vonatkozással f. é. július 28án kelt 37023/IX sz. átiratára van szerencsém a következôkrôl értesíteni.
Tény az, hogy az elmúlt hónapokban a Székesfôvárosban ismételten tartattak úgynevezett razziák és ezek a külsô váci úti hajléktalanok menhelye környékére is kiterjesztve lettek. Az ily razziákat azonban nem Gaál István r. ellenôr rendeli el és tartja meg, hanem azok általam szoktak oly idôben és oly területekre nézve elrendeltetni, midôn és melyeken azt közbiztonsági tekintetekbôl szükségesnek találom.
Ami a hajléktalanok menhelye körül megtartott razziákat illeti, az azok miatt a menhely igazgatósága által emelt szóbeli panasz[ra], vagy talán inkább jelentésre, valamint a sajtónak vonatkozó közleményeire súlyt nem helyezhetek.
A rendôrség az adott toloncozási stb. viszonyok között az úgynevezett razziákat, a személy és vagyonbiztonság legnagyobb kockáztatása nélkül nem mellôzheti és ezekbôl a menhely környékét és a menhelyet látogató egyéneket annál kevésbé vehetem ki, mert tapasztalás szerint a menhelyet tömegesen keresik föl a kitiltott, körözött és egyébként közveszélyes egyének, kiket feltalálni és ellenük eljárni csakis a menhelyen vagy a távozáskor annak környékén lehet.
Megbízható hivatalos adataim vannak arról, hogy a menhelyben állandóan tartózkodnak az ottani gondnok tudtával kitiltott egyének bejelentetlenül vagy hamis név alatt, mire nézve kénytelen leszek bizonyos rendôri intézkedéseket is tenni és esetleg a tek. Tanácshoz is megkeresésileg fordulni.
Teljesen méltányolom a menhely humánus rendeltetését, és a magam részérôl is mindenkor készséggel támogatom azon törekvéseket, melyeknek megvalósítását: t. i. vagyontalan, hajléktalan munkások és tönkre ment egyének segélyezését és hajlékkal ellátását az intézet maga elé tûzött.
De el nem ismerhetem és álhumanizmusnak tartom azon felfogás jogosságát, hogy ezen menhely a társadalomra veszélyes és a napvilágot kerülô egyének megközelíthetetlen asyluma gyanánt szerepeljen, hol a közbiztonságra veszélyes és aggályos elemek a rendôrhatóság törvényes ellenôrzésétôl mentesítve és a teljes biztonság tudatával húzódhassanak meg, és ott összejôve szôhessék a közbiztonság elleni fondorlataikat.
A tisztességes, rendes munkával bíró vagy munkát keresô és magukat igazolni tudó, rovatlan elôéletû egyének ezen razziák alkalmával sem anyagi, sem erkölcsi károsodást nem szenvednek, és ezeket razziák a menhely látogatásától visszarettenteni nem fogják; azon körülményt pedig, hogy az ily razziák a rendôrség beavatkozásától jogosan félô kitiltott vagy körözött egyéneket a menhelyek további látogatásától visszatartják vagy a Fôváros elhagyására késztetik, úgy a menhely jól felfogott rendeltetésére, mint a fôváros közbiztonsága érdekében csak örömmel lehet üdvözölni.
A rendôrségnek a törvény adja meg a jogot és kötelességet, hogy a munka nélküli csavargókat igazolásra szólítsa fel; azon körülmény, hogy az ily csavargó a menhelyre menekül, a rendôrség jogát meg nem szünteti és azt kötelességének teljesítése alól fel nem menti.
Minthogy a legutóbbi razziák a menhelyben eddig meghúzódott elemek közül számtalan, bûntény miatt körözött vagy egyébként közveszélyes egyént juttattak az illetékes hatóság kezébe, sajnálatomra ezen alkalommal nem járhatok el a tekintetes tanács megkeresésének értelmében, és a kért irányban semmiféle intézkedést nem helyezhetek kilátásba.
Ezen intézkedésemet a tájékozatlan és túlhajtott hírlapi közlemények alapján sem változtathatom meg, mert épp ezen hírlapi nagyítások szokták a fôváros közbiztonsági állapotát elôszeretettel a legsötétebb színekkel festeni, de egyúttal sérelmet és jogtalanságot keresnek minden oly intézkedésben, mely a közbiztonság megszilárdítását célozza.
Végül szíves figyelmükbe ajánlom, hogy a középkorban a világi hatóságok által üldözött bûnösök a klastromokban és templomokban találtak menhelyre, hol a hatóság büntetô keze ôket utól nem érhette; akkor megvolt ennek az értelme; de ezen középkori intézményt a modern kor mint most már fölöslegest, eltörölte és lehetetlen, hogy azt a törvény megkerülésével, a gyakorlatban újból életre hívjuk.
Budapest 1898 Aug hó 24én
Rudnay
fôkapitány"[33]
Mit nehezményez a fôkapitány? Lényegében azt, hogy a menhelyek részben elvesztették eredeti, emberbaráti funkciójukat, és mára a bûnözôk menedékévé is váltak. A rendôrség segítsége is kell tehát ahhoz, hogy a menedék ,,normálisan" mûködhessen, és az intézkedés különben is mindig csak a bûnözôkre vagy a gyanúsakra irányul. A kialakult helyzetért egyrészt a helytelenül mûködô menház, másrészt a félretájékoztató sajtó a felelôs. Sajnálatos, hogy a tanácsi költségvetés megsínyli az akciót, de az ellenséges környezetben dolgozó rendôrség csak így tudja ellátni a kötelességét, a közbiztonság megôrzését.
A fôkapitány tehát visszavág, a razziák határozottságát a menhely törvényszegésével igazolja. A rendôri tevékenység célját törvény írja elô, a sajtó által megtépázott tekintélyt pedig a közbiztonság javításával lehet elérni. A rendôrség számára a tét a saját presztízse.
Rudnay a toloncozást is említi. A kitoloncolást az abszolutista adminisztráció a politikai fegyelmezés eszközeként hozta létre, és az 1918-as és 1919-es forradalom után a gyakorlat ugyenehhez a funkcióhoz tért vissza. A forradalmak elôtti korszak gyakorlatát az 1885-ös rendelkezés szabta meg. A toloncozás lényege az volt, hogy a különbözô szempontból közveszélyesnek ítélt embereket a rendôrség összefogdosta, letartóztatta, és - a késôbbi, nem ritkán hosszan elhúzódó személyes intézkedésig, majd a tényleges kitoloncolásig - egy közös, barakkszerû épületbe zsúfolta. Ez volt a ,,zsuppolás". A rendôrség múltjáról író történész szerint: ,,Eltoloncolták a koldusokat, csavargókat, munkakerülôket, a munkahely és lakás nélkül csavargó cselédeket és prostituáltakat, de a szervezkedô, »szocialista izgatással« foglalkozó munkásokat is." (Kollár 1995, 235) A toloncolás hivatalos statisztikája tizennégy kategóriát tartott számon a beszállítás okaként. Így csavargás, közveszélyes munkakerülés; koldulás; ismételt koldulás; minôsített koldulás; tiltott visszatérés; verekedés; bordélyszabályok áthágása; titkos kéjelgés, leánykerítés; részegség; hajtási szabályok áthágása; cselédtörvény megszegése; katonai jelentkezési szabályok áthágása; útlevél nélkül szándékolt kivándorlás; valamint - az ,,egyéb" kategória mellett - ,,átkelési tolonc" (azaz valószínûleg hazaszállításra váró külföldi állampolgár) szerepelt a rendôrség kimutatásában.
A kitoloncolásra okot adó kihágások ismerete a rendôrség megváltozott feladataira, pontosabban a rendôrséggel szemben támasztott elvárásokra is fényt vet. Láthatjuk, hogy bizonyos adminisztratív szabályszegések mellett (katonai szolgálat megtagadása, érvénytelen iratokkal utazás) a nagyvárosi devianciákat, a koldulást és a prostitúciót is ezen az úton kezelték. S mivel ezek közszemlére kitett, nyilvános tevékenységek voltak, az irányukban tett hatósági lépések a rendôri tevékenység újabb területére, a köztér hatósági felügyeletére is felhívják a figyelmet.
A toloncozásnak a mi szempontunkból két társadalmi funkciója is volt. Az egyik: a fôváros utcáit, tereit megtisztítani a valamilyen szempontból oda nem illô emberek fizikai jelenlététôl. A másik: az emberi jellem megjavítása, a melioratív szándék. ,,A csendes idôkben, nyugodt békeévekben a toloncház szerepe a bûnözés elôzetes megakadályozásán kívül az általános erkölcs megjavítása volt. Ez utóbbi gondolat hívta életre mintegy hetven esztendôvel ezelôtt a toloncház intézményét" - olvashatjuk egy 1942-es, a rendôrség történetérôl szóló népszerûsítô cikkgyûjteményben.[34] A korai liberalizmus a vagyoni állapotot (tehát azon belül a szegénységet is) erkölcsi kérdésként kezelte; azaz a szegénység a dologtalanság eredménye, másképpen: a szegények csoportja pontosan megegyezik a tudatosan munkát kerülôk csoportjával. A morál birtokosa, az államot vezetô polgárság - egzisztenciálisan sikeres lévén - ugyanezen az alapon formál jogot arra, hogy a szegény (tehát erkölcsileg züllött, bûnös) embereket - jótéteményként - morálisan megváltoztassa és átnevelje. A polgárságot a munkájuk eredményeként élvezett jóléten kívül (az üdvözülés eszközeként) az adakozás gesztusa is a morálisan ítélkezô rangjára emelte (Gyáni 1999) - ezt nevezte Robert Castel az ,,üdvözülés gazdaságtanának".
Térjünk vissza Rudnay leveléhez. Mivel a panaszt az egylet tette, és a fôkapitány konkrét vádakkal is illette ôket, a fôváros nem akart Neuschloszék véleménye nélkül állást foglalni.
,,Tudomásul vétetvén, másolatban a Hajléktalanok menhelye egyesületének tek. igazgatóságával, netaláni észrevételeinek szíves közlése végett közöltetik.
Budapesten 1898 szept 12
A szf tanácsa"[35]
Az Egylet viszonylag késôn, három hónap múlva kerített sort a kapitány levelének megtárgyalására. Mivel a levél kézhezvételekor már közeledett az év vége, valószínûleg megvárták a télen tartott évi rendes összegzô ülést.
,,Budapest székes fôváros
tekintetes Tanácsának
Budapesten
Velünk a tekintetes Tanácsnak 43872/1898-IX. számú határozatával másolatban közölt 40550/fk I-98 fôkapitányi átiratot igazgatóságunk f. hó 8án tartott ülésében tárgyalván, annak tartalmát, különösen a fôkapitány úr azon kijelentését, miszerint a tanácsi IX. ügyosztály vezetôjénél emelt panaszunkra súlyt nem helyezhet - kötelességszerûen tudomásul vette. Nem hagyhatjuk azonban megjegyzés nélkül az átirat 5ik bekezdésében foglalt azon állítást, hogy »a menhelyben állandóan tartózkodnak az ottani gondnok tudtával kitiltott egyének bejelentetlenül vagy hamis név alatt«, amely állítás a tényeknek nem felel meg.
A menhelyben alkalmazott felügyelônek ugyanis nincs módjában a menhelyet látogatók által bemondott személyi adatok helyességét ellenôrizni, de tiltakoznunk kell az ellen, hogy ô tudatosan hamis neveket jelentett volna be, vagy a bejelentést szándékosan elmulasztotta volna.
Ezek után kitûnô tisztelettel maradtunk
a tekintetes Tanácsnak
Budapesten 1898 december hó 14én
alázatos szolgái
a »Hajléktalanok menhelye« címû egylet igazgatósága
Podmaniczky Frigyes, elnök
Neuschloss Ödön, titkár"[36]
A levél rideg szûkszavúsággal tudatja, hogy jobb híján belenyugszanak a megváltoztathatatlanba, a razziák folytatódásába. Az anyagi érdek nem kerül szóba, az egylet kizárólag a tekintélyén esett csorbát akarja kijavítani. Neuschloszékat hazugsággal és törvényszegéssel vádolták, és ôk ez alkalommal kizárólag ezt akarták megcáfolni. A tanács két héttel késôbb az egylet véleményét tolmácsolva válaszolt a fôkapitánynak.
,,Tárgy: A budapesti hajléktalanok menhelye igazgatóságának átirata a menhelyek lakóira tartott rendôri razziák tárgyában.
Átirat
Méltóságos Rudnay Béla fôkapitány úrnak
Budapesten
A Külsôváci úti menházban éjjeli nyugodalmat keresô hajléktalanok ellen intézett rendôri razziák tárgyában f. é. augusztus 24én 40550/I sz. a. kelt átiratában foglalt azon állításra, mintha a menhely gondnokának tudtával ezen intézetben kitiltott egyének bejelentetlenül tartózkodnának, van szerencsénk a Hajléktalanok menhelye c. egyesület igazgatóságának nyilatkozatát megküldeni, miszerint ezen állítás a valóságnak meg nem felel.
Az átirat többi részére nézve kijelentjük, hogy sem a rendôri hatáskörbe beavatkozni, sem középkori intézményeket a törvény megkerülésével életrehívni nem volt szándékunkban.
A székesfôváros tanácsa egyszerûen indíttatva érezte magát szerzett tapasztalatai alapján a menhelyek ellen foganatosított rendôri eljárás módja ellen fölszólalni, és ezen jogával élni fog minden olyan esetben, midôn nagy áldozatokkal fenntartott emberbaráti intézmények lételének veszélyeztetésérôl van szó.
Budapesten 1898 decbr 27
A szf. tanácsa"[37]
Az álláspontok nem változtak, a vitából a rendôrség került ki gyôztesen. A tanács - törvényhatósági bizottságán keresztül - korábban viszonylag nagy befolyással bírt a rendôrségre, 1881-ben ez megszûnt. Ebben a konkrét esetben maradt a feloldatlan érdekellentét. Az egylet érdekérvényesítô-képessége nem terjedt túl a fôvárosi tanács szintjén: a vármegyék élérôl nemrég érkezett, központi állami és nem önkormányzati funkciót betöltô, más karakterû exfôispán nem tartozott az évtizedek óta jól mûködô networkbe. A ,,méltóságos" fôkapitánnyal szemben a ,,tekintetes" tanácsnak nem jutott több a morgolódás jogánál. Belenyugszanak abba, hogy semmilyen gyakorlati eredményt sem értek el, de kikötik, hogy tiltakozni továbbra is fognak.
Az 1898-as évben nem ez volt az egyetlen konfliktusforrás a város és a rendôrség közt. Tavasszal ketten is rendôri brutalitás miatt interpellálták Halmos János polgármestert. Márciusban Vázsonyi Vilmos a ,,törvényhatóság jogkörének megóvása szempontjából" intézett kérdést Halmoshoz. A megelôzô napokban ugyanis a rendôrség házkutatást tartott bizonyos jótékony munkásegyleteknél és néhány szocialista lakásán. A lefoglalt iratokat és pénzt a gyanú szerint az egyletek a szocializmus törvényellenes terjesztésére használták. Vázsonyi szerint az egyletek törvényes mûködése felett hivatalosan a tanácsnak, és nem a rendôrségnek kell ôrködnie, márpedig a törvényhatóság eddig nem észlelt rendellenes tevékenységet. Mikor változtatta meg a belügyminiszter, teszi fel az álnaiv kérdést a bizottsági tag, az erre vonatkozó rendeletét? És miért nem közölte azt a polgármester a tanáccsal?[38] Vázsonyi korántsem a tanács jogkörét akarta védeni, ez az ironikus-szónoki hangvételbôl is látszik. A képviselô a polgármesteri válasz egy részét nem fogadta el, és viszontválaszában már kifejezetten az intézkedések törvénytelenségét emelte ki. A polgármester ugyanis - talán a konfliktust kerülendô - nem helytelenítette a rendôri akciót, a munkásegyletek tevékeny felügyeletét - azaz fegyelmezését - a rendôrség hatáskörébe tartozónak vélte.[39]
A következô hónapban Kasics Péter bizottsági tag, ,,tekintve a fôvárosi államrendôrség törvényellenes túlkapásait és minden jogot és humanitást lábbal taposó erôszakoskodásait", kiutasított szocialisták ügyében fordult a polgármesterhez. A kitelepítettek Kasics szerint régóta a városban élô, adót fizetô ,,munkás polgárok" voltak. A képviselô a keresô nélkül maradt családok városi segélyezését firtatta.[40] A polgármester a támogatásra ígéretet tett, de a válaszban az érzékletesen ecsetelt rendôri viselkedést nem említette.[41]
Két eset, amelybôl nem lett explicit érdekkonfliktus. Egyrészt azért, mert a szocialisták megítélésében - bizonyos képviselôket leszámítva - osztozott a város és a rendôrség. Másrészt azért, mert ezekben az esetekben nem forgott kockán évi több ezer forintos többletkiadás.

A konfliktus utóélete

Eddig a levélváltás, az eseményeknek más levéltári nyoma nem maradt. Tudjuk viszont, hogy a razziák folytatódtak, mert rendszeresen felbukkantak a sajtóhírek között, és az egyleti ülések napirendjén is szerepeltek. Az egylet évente közreadott számadó jelentése így tekint vissza az 1898-as évre: ,,Minden kommentár nélkül, de nagy sajnálatunkra jelentenünk kell, hogy a székesfôvárosi állami rendôrség által menhelyeink körül ismételten megejtett razziák nagy mérvben elriasztották az azokban hajlékot keresôket."[42]
Az egylet és a sajtó tiltakozásának semmilyen eredménye sem lett, teszik hozzá. A következô télen a budai, a Széna téren ma is álló menedék került a Váci útihoz hasonló helyzetbe. A polgári radikális Budapesti Napló írja:
,,A Hajléktalanok Menhelye Egylet ma báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt rendkívüli igazgatósági ülést tartott. Az ülésen a rendôrség eljárását tárgyalták, hogy a második kerületben a menhelyen folytonos razziát tart és ezáltal megzavarja azok nyugalmát, kik a menhelyet felkeresik, de a folytonos vizsgálatnak magokat kitenni nem akarják. Ezért még olyanok is kerülik a menhelyet, kik önhibájukon kívül jutottak abba a helyzetbe, hogy a menhely jótéteményét kell igénybe venniök. Az igazgatóság elhatározta, hogy báró Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt küldöttséget meneszt a tárgyban Rudnay Béla fôkapitányhoz."[43]
Nem tudjuk, mi történt a találkozón, ha egyáltalán sor került rá. A budai Szegényház (ma: Varsányi Irén) utcai menedéket évrôl évre kevesebben keresték fel, és az egylet a szálló felszámolását fontolgatta. A századforduló évében az összes menhelyen lévô ágyak egynegyede kihasználatlan volt. Az 1902 telén végrehajtott ellenôrzéseket a polgári és a szocialista lapok egyaránt figyelemmel kísérték. ,,Ezekrôl a razziákról olyan dolgokat írnak most a polgári lapok, amelyek az ínséget sokkal sötétebb színben tüntetik fel, mint azt valaha egy szocialista izgató elmondotta. [...] Kell-e tehát izgatnunk, ha ezt a társadalmat gyökerestôl megváltoztatni akarjuk" - szól a Népszava kommentárja a nyomozásról, melynek a hajléktalanok menhelyén ,,nagy sikere volt".[44]
A század elsô évtizedében a kihasználtság mértéke évrôl évre változott; hol apadt, hol emelkedett, de megbízható bevétel híján a menházak fenntartása egyre nehezebbé vált. Az egylet egyre inkább beletörôdött a razziákba, amik nem 1898 nyarán kezdôdtek, és nem is értek véget ugyanazon év telén. A szállók részleges kiürülését a rendôri ellenôrzések indították el, de ugyanilyen hatása volt a városi szükségbarakkok felállításának, majd késôbb a katonai behívásoknak is. Túl nagy szerepet tulajdonítanánk a razziáknak, ha az egylet romló körülményeit csakis a zaklatások számlájára írnánk. 1908-ban tífuszjárvány miatt kellett csökkenteni az ágyak számát, a hálódíj emelése nem jöhetett számításba. A menhelyek fokozatosan más-más funkciónak is otthont adtak: 1905-ben a leggazdaságtalanabb budai ház egyik terme munkanélkülieket foglalkoztató mûhely lett, a háború elsô évétôl az egész épület vöröskeresztes hadikórház volt. Mielôtt a tanácskormány bukásával eredeti funkcióját visszakapta volna, egy éven át városi szükséglakásként üzemelt. Az elsônek felépült, Rottenbiller utcai menhelyen 1916-ban teljes egészében, az Alföldi utcai házban pedig felerészben erdélyi menekültek laktak fél éven át.[45]
A Tanácsköztársaság a menhelyeket a város tulajdonába vette, és az ingatlanokat az egylet soha nem kapta vissza. Igaz, nem is kérte. Az elôzô század nyolcvanas éveiben megteremtett struktúra a háború után nem volt mûködôképes, ezt mindkét fél, a filantróp polgárok és a tanács is belátta. A

Budapest otthontalanjait negyven éven át gondozó Hajléktalanok Menhelye Egylet 1921 ôszén szûnt meg.[46]
A hajléktalanellátás struktúrája a tanács liberális hozzáállásának, és a polgári erényként megjelenô karitásznak a találkozásán alapult. Egy társadalmi egyesület vállalkozott mindarra, amire a község elvi okokból nem: négy hajléktalanszállón kívül egy 96 lakásos minta-munkáslakótelepet is épített - mindezt tanácsi pénzbôl, és maximális tanácsi támogatással.[47] A liberális várospolitika tehát semmiképpen nem jelentette azt, hogy a tanács cserbenhagyta volna a szegényügyet, és annak minden terhét a társadalomra hárította volna. Sôt - és ez a levélváltás egyik tanulsága - a fôváros erkölcsileg és anyagilag is a magáénak érezte a mindenki által ismert, sajtóban is sokat emlegetett hajléktalanok menhelyét. Igaz, hogy végül tehetetlen maradt. Amikor veszély fenyegette a menhelyeket, a tanács felismerte a maga érdekeit, és a menhelyet városi intézményként vette a védelmébe. A levélváltásból kiderül, hogy az egyik intézmény keresztezte a másik érdekeit, és noha ennek bizonyos egyének is kárát látták, az ô szerepük itt csekély. A fô kérdés a rendôrség presztízse és a fôváros anyagi érdeke közötti ellentét volt.
Vajon aludtak-e bejelentetlen, kitiltott, körözött emberek a menhelyeken? Nyilván. Tudta-e ezt a menhely megvádolt gondnoka? Nem érdekes. A lényeg, hogy a történet szereplôi: a polgári egyesület, a tanács, a rendôrség és a hírlapok a maguk módján válaszoltak egy ôket érintô kérdésre. Saját érdekeiket védelmezték a fôváros romló közbiztonsága által kiváltott rendpárti intézkedéssorozat kapcsán. A menedékeken alvó hajléktalanok mindkét oldalon hivatkozási alapul szolgáltak. Elmaradásuk az egylet, azon keresztül végsô soron a tanács számára sokezer forintos kiadást jelentett volna. A rendôrség számára - és pártállástól függetlenül minden újságcikk erre utal - valóban csak ,,numerusok", azaz számok, a bûnözési statisztikát feldúsító adatok voltak.

Irodalom

Faragó Tamás 1995. Budapest népességfejlôdésének vázlata (1840-1941). Statisztikai Szemle, 4-5. sz.
Ferge Zsuzsa 1986. Fejezetek a magyar szegénypolitika történetébôl. Budapest, Gondolat.
Gyáni Gábor 1992. Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja. Budapest, Magvetô.
Gyáni Gábor 1994. A szociálpolitika múltja Magyarországon. Budapest, História-MTA.
Gyáni Gábor 1999. Könyörületesség, fegyelmezés, avagy a szociális gondoskodás genealógiája. Történelmi Szemle, 1-2. sz.
Gyôri Péter 1998. A Hajléktalanok Menhelye Egylet. Esély, 5. sz.
Halmos Károly 1987. Vállalkozói csoportok a századfordulón Magyarországon. Szociológia, 3. sz.
Kollár Nóra (szerk.) 1995. A fôvárosi rendôrség története (1914-ig). Budapest, BRFK.
Melinz, Gerhard-Zimmermann, Suzan 1994. A szegényügy ,,szerves" fejlôdése vagy radikális szociális reform? Kommunális közjótékonyság Budapesten és Bécsben (1873-1914). Aetas, 3. sz.
Schuler Dezsô 1935. A hatósági nyílt szegénygondozás Budapesten. Statisztikai Közlemények, 75. köt. 1. sz.
Schuler Dezsô 1937. A hatósági és társadalmi embervédelem Budapesten. Statisztikai Közlemények, 78. köt. 4. sz.; 90. köt. 1. sz.
Sipos András 1996. Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890-1914. Budapest, Budapest Fôváros Levéltára.

Jegyzetek

[1] A Hajléktalanok Menhelye Egylet igazgatóságának számadó jelentése az 1906. évrôl. Budapest, 1907. (A továbbiakban: Számadó jelentés.)
[2] A Rottenbiller utca lakóinak levele a tanácshoz. Dátum nélkül. [1896. február.] Budapest Fôváros Levéltára (BFL) IV. 1407 b IX. 604/1896.
[3] ,,Kegyeskedjék odahatni, hogy az eddig keresztényellenes, nemzetgyûlölô kezekben levô épület a legényegyletnek való átadásával minél eredményesebben szolgálhassa a magyar nemzeti újjáépítés ügyét." Battenberg Alajos, az Országos Katholikus Legényegylet világi elnökének levele Sipôcz Jenô fôpolgármesterhez. 1920. november 30. BFL IV. 1407 b IX. 2882/1920.
[4] Emlékirat a Hajléktalanok Menhelye címû egylet Alföldi utcai menházának megnyitása alkalmából. Budapest 1888.
[5] Budapesti cím- és lakjegyzék. Budapest 1882; Huszár Károly: 5000 szabadkômûves névsora. Év, kiadó és helység nélkül.
[6] Számadó jelentés 1889. Budapest 1890.
[7] Fôrendiházi tag, majd országgyûlési képviselô, az Akadémia tagja, az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa volt.
[6]⁸ Hajtóvadászat emberekre. Budapesti Hírlap, 1898. július 21.
[6]⁹ A belügyminisztérium helyettes államtitkárának levele Budapest polgármesteréhez. 1928. szeptember 20. BFL IV. 1407 b I. 3441/1897.
[10] Hajtóvadászat ... július 21.
[11] A Hajléktalanok Menhelye Egylet levele a tanácshoz. 1882. május 1. BFL IV. 1407 b IX. 1934/1888.
[12] Hajtóvadászat emberekre. Budapesti Hírlap, 1898. július 22.
[13] Uo.
[14] 1920-ban néhány pokróc, lepedô és törölközô tûnt el az Alföldi utcai menhelyrôl. A budapesti királyi ügyészség levele Székely György gondnoknak. 1921. január 27. Székely György gondnok levele a tanács IX. ügyosztályához. 1921. február 5. BFL IV. 1407 b IX. 3261/1920.
[15] Hajléktalanok között. Népszava, 1921. március 27.
[16] Porzsolt Jenô: A hajléktalanok menhelye. Magyar Salon, 1889. 112. kötet.
[17] Hajtóvadászat emberekre. Budapesti Hírlap, 1898. július 29.
[18] Razziák a hajléktalanok menhelyein. Egyetértés, 1898. július 29.
[19] Az embervadászat és a fôvárosi tanács. Népszava, 1898. augusztus 2.
[20] Rendôrhatalom. Népszava, 1898. augusztus 2.
[21] Egy millió hajléktalan. Népszava, 1892. február 26.
[22] Az embervadászat és a fôvárosi tanács.
[23] Uo.
[24] Embervadászat. Népszava, 1898. augusztus 9.
[25] Rudnay-féle Potemkin-falu. Népszava, 1898. augusztus 19.
[26] Embervadászat ... A cikk kerületekre bontva ismerteti az elfogásokat.
[27] Egy kép a mai társadalomból. Népszava, 1899. január 31.
[28]Népszava, 1898. szeptember 24.
[29] A IX. ügyosztály elôterjesztése a tanácshoz. 1898. július 25. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[30] A tanács határozata. 1898. július 25. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[31] A tanács levele Rudnay Béla fôkapitányhoz. 1898. július 25. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[32] A menhely. Budai Hírlap, (Andreánszky) 1892. július 31.
[33] Rudnay Béla, Budapest rendôrfôkapitányának levele a tanácshoz. 1898. augusztus 24. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[34]Borbély Zoltán-Dr. Kapy Jenô (szerk.): A 60 éves magyar rendôrség 1881-1941, Halász Ny., 1942.
[35] A tanács határozata. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[36] A Hajléktalanok Menhelye Egylet levele a tanácshoz. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[37] A tanács átirata Budapest rendôrfôkapitányához. BFL IV. 1407 b IX. 1374/1898.
[38] Budapest Székes Fôváros Törvényhatósági Bizottsága 1898-ban tartott közgyûléseinek jegyzôkönyvei. Budapest 1898. 351. napirendi pont.
[39] Uo. 414. n. p.
[40] Uo. 536. n. p.
[41] Uo. 584. n. p.
[42] Számadó jelentés 1898. Budapest 1899.
[43] A rendôri razziák ellen. Budapesti Napló, 1899. december 13.
[44] A nyomor tanyái. Népszava, 1902. december 20.
[45] Számadó jelentés 1899., 1900., 1901., 1902., 1903., 1905., 1906., 1907., 1908., 1912., 1913., 1914., 1915., 1916., 1917.
[46] Súlyos válságba került a fôváros szegényügye. A Nép, 1921. szeptember 8.
[47]A budapesti munkáslakások kérdéséhez. Hajléktalanok Menhelye Egylet. Budapest, 1897.