Bevezetés

E tanulmány központi kérdése az, hogy lehet-e gazdasági eszközökkel befolyásolni a termékenység alakulását és miképpen értékelhetjük az erre irányuló magyarországi kísérleteket az 1960-1998 közötti idôszakban. A kérdést nem elméleti síkon tesszük fel, a tanulmány törzse éppenséggel a magyarországi tényleges adatok áttekintése lesz. Elôbb azonban nagyon vázlatosan rámutatunk azokra az elméleti állításokra, amelyek a modern társadalmak termékenységének alakulását helyezik többé-kevésbé konzisztens elméleti keretbe. Az elméleti bevezetôben három nagyobb témakört érintünk. Elôször azt, hogy a különbözô gazdasági és szociológiai elméletek miképpen igyekeztek magyarázni a termékenységi minták változását. Másodsorban néhány olyan érvet tekintünk át, amelyek alapján indokolni szokták a termékenység befolyásolását. Végezetül sorra veszünk a társadalmi támogatási módok néhány olyan technikáját, amelyek egyaránt alkalmazhatók a termékenység befolyásolására, hatásaikat tekintve viszont nagyon különbözôek lehetnek.[2]
A magyarországi fejlemények áttekintésekor párhuzamba állítjuk egymással a termékenységi minták változását és a családpolitikai intézkedéseket. Az efféle kísérletek persze mindig rendkívül kockázatosak. A társadalomtudományokban általában is, a termékenységet magyarázni kívánó elméletek esetében pedig különösképpen nehéz a sok lehetséges és valóban ható tényezô közül megtalálni azokat, amelyeket aztán majd ,,okoknak" tekinthetünk. Nem is beszélve arról, amikor az okok és az okozatok sem mindig válnak el egymástól világosan. A tanulmány empirikus részében mindenesetre megpróbálunk - a rendelkezésünkre álló ismeretek szisztematikus rendezése révén - elégségesen plauzíbilis következtetésekre jutni.
    A tanulmányban mindenekelôtt arra keressük a választ, hogy a termékenység alakulását anyagi eszközökkel befolyásolni szándékozó politikák milyen tapasztalatokkal jártak. Ehhez természetesen a termékenység magyarázó elméletei közül elôször azokat tekintjük át, amelyek a gazdasági tényezôkre helyezik a hangsúlyt, még akkor is, ha azt gondoljuk, az anyagi támogatás mindig csak egy része a családpolitikai támogatásoknak. Bármennyire fontosak is az anyagi ösztönzôk, nagyon lényeges az a kulturális környezet is, amely a szóban forgó támogatások odaítélését és kifizetésének körülményeit övezi. Másfelôl pedig bármennyire is patetikus fennköltség, kenetteljes jóindulat veszi körül a családokkal kapcsolatos politikákat, többnyire nem sokat érnek, ha nem párosulnak olyan anyagi támogatási rendszerrel, amely egyébként összhangban van a közvélekedésben uralkodó igazságossági, méltányossági kritériumokkal. Az anyagi támogatásokra fokuszálunk tehát, de igyekszünk részletesen elemezni az adott támogatások tágabb társadalmi közegét is.
Elméleti megfontolások
A termékenység alakulásának gazdasági magyarázatkísérletei
A termékenységi minták társadalmanként és koronként eltérô alakulása régóta foglalkoztatja a társadalomkutatókat. Malthus, akit valamennyi ezzel kapcsolatos munka elsôként idéz, klasszikus munkájában elôször még nem a magyarázatra, hanem inkább a normatív elemekre helyezte a hangsúlyt. Munkáiban elôbb arra igyekezett figyelmeztetni, hogy a népesedés ütemének ,,mértani haladvány szerinti alakulása" és a gazdaság növekedési ütemének alakulása közötti diszkrepancia csökkentését mintegy természetes védekezô reflexekként szolgálják a demográfiai válaszok, mindenekelôtt a halálozási ráták betegségeknek és járványoknak köszönhetô idôszaki emelkedései. Késôbb a magyarázatba már nemcsak a halálozási eseményeket, de a népesség növekedésének egyéb fékjeit, például a termékenységi rátákat érintô születéskorlátozási technikákat is beemelte (Malthus 1982; Andorka 1987). Malthus ellentmondásos munkássága annyiban mindenképpen újat jelentett a népesedési folyamatok magyarázatában, hogy tényleges összefüggéseket feltételezett a gazdasági-társadalmi események és a termékenység alakulása között, valamint igyekezett érvelve magyarázatot adni az általa megfigyelt jelenségekre.
A demográfiai irodalomban kitüntetett és még ma sem lezárt szerepe van a demográfiai átmenet irodalmának (Andorka 1987). Ennek lényege szerint a társadalmak fejlôdését, modernizációs jelenségeit a demográfiai, születési és halálozási minták megváltozása is kíséri. Eszerint a társadalmak egy olyan demográfiai helyzetbôl indulnak, amelyet stacioner népességnövekedés, alacsony átlagos élettartam, magas halálozási és magas születési ráták jellemeznek. Ezután elkezdôdik egy korai népességnövekedési fázis, amelynek során, mindenekelôtt a gazdasági fejlôdés, az orvostudomány és általában a civilizáció áldásainak következtében, elôbb elkezdenek csökkenni a halandósági ráták, megmarad azonban a viszonylag magasabb születési arányszám. Ezt egy bizonyos idôbeni késlekedéssel követi egy olyan szakasz, amikor a halálozási ráták tovább javulnak, ám elkezdôdik a termékenység jelentôsebb esése, amelynek következtében a népesség továbbra is növekszik, de már lassuló ütemben. Ezután következik egy alacsony stacioner szakasz, amikor a termékenység erôteljesebben csökken, mint ahogy a halandóság javul, és ennek következtében a népesség stagnálni vagy csökkenni kezd. Legutolsóként a természetes fogyási szakasz következik be, amikor a születési arányszám a halálozási arányszám alá csökken.
A demográfiai átmenet elmélete nagyon nagy hatást gyakorolt a termékenységi és halálozási trendek magyarázatára és általában a demográfia tudományára. Hozzá kell azonban tenni, hogy az elmélet nem mindenütt tudott teljesen konkluzív következtetésekkel szolgálni, továbbá helyenként csak nagyvonalú adatkezeléssel lehet a történeti trendeket az elmélet keretei közé szorítani. Sok olyan példát lehet ugyanis felsorolni, amikor a modern társadalmak fejlôdése az elmélet predikcióival szemben éppen ellentétes jellegzetességeket mutatott. Andorka Rudolf legalábbis ezt emeli ki Chesnais, valamint Coale munkásságára hivatkozva. (Andorka 1987).[3]
A szakirodalom második demográfiai átmenetnek nevezi a nyugat-európai országokban az 1970-es évektôl kibontakozó folyamatot, melynek során - az elsô demográfiai átmenet elméletének várakozásaival ellentétben - a termékenység tovább csökken, és a legtöbb országban tartósan és jelentôsen az egyszerû reprodukciós szint alatt marad. A folyamat jellemzôje még az élettartam további növekedése, következésképpen a népesség öregedése és egyúttal csökkenése, stagnálása is. Az átmenet további jellemzôi között említhetjük még a válások számának növekedését, a házasságok számának csökkenését, a házasságon kívüli együttélések és az ilyen jellegû kapcsolatokból származó gyermekek arányának jelentôs emelkedését, az egyszemélyes és az egyszülôs háztartások arányának növekedését, valamint a szándékos gyermektelenség terjedését (Hablicsek 1995, 47-48). A szakirodalomban jelenleg is folyó egyik legfontosabb vita arról szól, hogy vajon a termékenységben mutatkozó csökkenô tendencia a jövôben is folytatódni fog, vagy az anyák elsô gyermeküket késôbb szülik meg, és az utóbbi években elmaradt szülések késôbb ezáltal ellensúlyozódnak, ami az éves termékenységi arányszámok jelentôs növekedésével jár majd együtt.[4]
A termékenység elméleti irodalmában a fejlôdô országok és a rurális társadalmak termékenységi mintáira fontos makromagyarázatokkal szolgál a nemzedékek közötti vagyonáramlás elmélete (Caldwell 1976; 1981). Ebben a modellben mindenekelôtt az volt az újítás, hogy a társadalom intézményi szerkezetének változása és az egyes családok motivációira és viselkedésére vonatkozó feltételezések közötti összhangot úgy igyekezett megteremteni, hogy elszakadt a premodern társadalmak népességeire vonatkozóan hol kimondott, hol csak rejtetten jelen levô, a szereplôk primitív és nem racionális viselkedésére vonatkozó feltevésektôl. Az elmélet állításai szerint a premodern társadalmakban, ahol a termelés zömmel nagyobb családok vagy többcsaládos háztartások keretében folyik, a magasabb gyermekszám teljességgel racionális, különösen a termelési folyamat ellenôrzésében leginkább szerepet játszó családfôk és ezen keresztül a gazdasági újratermelési folyamat szemszögébôl. Ha a családi termelés helyébe a munkaerôpiac fejlôdése és a tôkepiacok kialakulása lép, továbbá egyre költségesebbé és hosszadalmasabbá válik az új nemzedékek kiképzése, akkor megszûnik a közvetlen motiváció a gyermekszám magasan tartására. Ezt a folyamatot még tovább erôsíti a társadalmi gondoskodás intézményrendszereinek kialakulása, mindenekelôtt a nyugdíjrendszerek elterjedése, ami tovább gyengíti a kapcsolatot a gyermekvállalás és az idôskori biztonság között. Kialakul a többé-kevésbé fejlett tôke- és munkaerôpiac, kialakulnak a munkaképtelenné válás esetén is segítséget nyújtó intézmények, az idôs korra való felhalmozás kiszámítható körülmények között történhet, fejlettebbé válhat az idôs emberek által fogyasztott javak és szolgáltatások piaca, viszonylag hatékony biztosítási formák mûködnek, a különbözô generációkba tartozó családok viszonylag függetlenek egymástól (Nugent 1985).[5] Ez az elmélet sokat segíthet megérteni abból, hogy milyen intézményi mechanizmusok változtatják meg a termékenységgel kapcsolatos egyéni (családi) döntések keretfeltételeit, és alapul szolgálhat továbbá olyan normatív megfogalmazásokhoz, hogy szükséges lenne újraépíteni valamilyen közvetlen kapcsolatot a gyermekvállalás társadalmi támogatása és az idôskori biztonsági rendszer paraméterei között (Demény 1987; Haraszti-Szentgáli-Tóth 1990).
Az egyéni szintû racionális kalkulus és a termékenység társadalmi jellemzôinek alakulása közötti közvetlen kapcsolat, oksági összefüggések magyarázatához a termékenység közgazdasági elméleteinek segítségével juthatunk közelebb. A szóban forgó elmélet ugyanazokkal az elôfeltételekkel él, mint a neoklasszikus döntéselmélet. Az elméletben az egyének a rendelkezésükre álló szûkös erôforrások alternatív felhasználási lehetôségei közötti döntésük során racionálisan mérlegelik az elônyöket és a hátrányokat, döntésüket ezekre alapozva, valamint az elmélet számára külsôleg adottnak tekintett preferenciáik segítségével hozzák meg.
A gyermekvállalás közgazdasági elmélete elsôsorban olyan kérdésekre keres választ, hogy például miért csökken a fejlett társadalmakban a gyermekszám. Miért fordul elô az, hogy a reáljövedelmek (mindenekelôtt a nôk reáljövedelmének) emelkedése a vállalt gyermekek számának esésével jár együtt? Miképpen befolyásolhatják a társadalompolitikai eszközök a vállalt gyermekek számának alakulását?
A gyermekvállalás közgazdasági elmélete szerint a szülôk a gyermekvállalás költségének és várható hasznának egybevetése (valamint adott preferenciarendszerük) alapján döntenek a gyermekvállalásról. A tradicionális társadalmakban ilyen értelmû döntésrôl persze általában csak korlátozottan lehet beszélni, de ott is jelen van.
A gyermeknevelés közvetlen költségei közé tartoznak a tényleges pénzbeli és munkában vagy idôben kifejezhetô kiadások. Közvetett költségek az olyan haszonáldozati költségek (opportunity cost), amelyek azért lépnek fel, mert a szülôk a gyermekvállalással kapcsolatos elfoglaltságaik miatt esetleg nem lesznek képesek pénzt keresni. Ilyen például az anyának a munkaerôpiacon elmulasztott bére, amelytôl elesik, mert a gyermeknevelés miatt nem tud munkát vállalni, vagy kimarad késôbb esetleg konkrét jövedelemhez is vezetô továbbképzésekbôl stb.
A gyermekvállalás hasznai között mindenképpen elsôdleges a gyermek önértéke, ami pusztán a gyermek jelenlétébôl fakadhat. Másrészt ilyen haszon lehet a munka vagy jövedelmi haszon, ami abból származik, hogy a gyermek egy idô után hozzájárulhat a háztartás jövedelmeinek növeléséhez. Végezetül a gyermek potenciális hasznai közé tartozhat az ún. biztonsági haszon, ami abból fakad, hogy a szülôk idôs korukban számíthatnak gyermekeik segítségére.[6]
A termékenység közgazdasági elmélete számos plauzíbilis állítást fogalmazott meg a gyermekszám alakulására vonatkozóan. Az állítások arra épülnek, hogy a gyermekek iránti kereslet döntôen a gyermekek relatív árának a függvénye.
Magyarázhatjuk ezzel például a rurális népesség körében magasabb gyermekszámot. A szóban forgó közösségekben a gyermekek költsége (különösképpen akkor, ha az elszalasztott hasznokat, például az anyának a munkaerôpiacon elvesztett bérét vesszük tekintetbe) alacsonyabb, mint a városi népességekben, ugyanakkor a gyermekek korai munkába állása egyben a családi munkaszervezet, késôbb pedig az idôsek ellátása szempontjából is pozitív hatású. Késôbb, amikor a modernizáció eléri a mezôgazdasági technológiát és a rurális közösségek életét, a gyermekvállalás relatív haszna csökken, költsége viszont (többek között a megnövekedett iskoláztatási idô miatt) emelkedik, miközben az idôskori biztonság iránti motívumok a megtakarítási formák és a tôkepiacok fejlôdésével csökkennek. Ennek lehet a következménye, hogy késéssel bár, de a rurális népességek termékenysége is esik.
A közgazdasági elmélet állításai szerint a gyermekek haszonáldozati költségét mindenekelôtt az anya munkaerô-piaci kapcsolatvesztése miatt kiesô bérek adják. Ha a munkaerôpiacon növekszik a nôk részvétele, és reálértékben növekszik az általuk elérhetô bér, akkor ez egyben a gyermekvállalás relatív költségeit is növeli, és egyéb tényezôk változatlansága mellett a termékenység csökkenéséhez vezethet.
Mindez ellene hat annak, hogy a családok jövedelmének növekedése egyben az általuk vállalt gyermekek számának növekedésével is együtt járjon. Akkor ugyanis, ha a családok jövedelme nagyobb, a gyermekek direkt költségei pedig változatlanok, a közgazdasági elmélet elôrejelzése szerint a gyermekszámnak emelkednie kellene. Világos ugyanakkor, hogy a családok jövedelmének növekedése a férfi és a nô jövedelmének összegeként alakul ki. Ebbôl viszont az következik, hogy az elmélet azt jelzi elôre, hogy a növekvô jövedelmû családok közül azokban lesz nagyobb a gyermekszám, ahol a férfi és a nô jövedelme között nagyobb az eltérés a férfiak javára.
A termékenység közgazdasági elmélete szempontjából kulcsfontosságú volt annak a szempontnak az elôtérbe helyezése, hogy a gyermekeknek nemcsak a száma, hanem a ,,minôsége" is számít (Becker 1981). Az elôbbi, a relatív jövedelmi különbségekre vonatkozó megszorítások sem adnak ugyanis teljes magyarázatot arra, hogy a magasabb jövedelem és a termékenység között negatív kapcsolat van. Becker a magyarázatot a gyermekek ,,mennyisége és minôsége" közötti kapcsolatban találja meg. Szerinte a gyermek minôségébe való beruházás nagysága és a gyermekek száma közötti negatív összefüggés összességében a növekvô jövedelmek mellett is a csökkenô termékenységet magyarázhatja.
A termékenység közgazdasági elméletével kapcsolatosan számos kritikát fogalmaztak meg. Elsôsorban azok a kritikák voltak erôteljesek, amelyek vitatták a gyermekvállalással kapcsolatos racionális mérlegelést. Ezzel azt állították szembe, hogy a gyermekvállalással kapcsolatosan a leendô szülôk nemcsak gazdasági érveket és ellenérveket vizsgálnak, hanem alkalmazkodnak azokhoz a normákhoz, amelyeknek a betartására a közösségi nyomás kényszeríti ôket. A bírálatok másik vonala szerint a gyermekek nem hasonlíthatók egyszerûen a tartós fogyasztási javakhoz vagy a beruházási javakhoz, hanem alapvetôen mások. Andorka Rudolf, aki pedig nagyon fontosnak tartotta a közgazdasági elmélet mellett a szociológiai szempontok számbavételét, a termékenység közgazdasági elméleteire vonatkozó szociológiai elméleti ellenvetésekkel szemben kritikusan állapította meg, hogy azok sok esetben nem mennek túl a trivialitások állításán. Akkor ugyanis, ha azt mondjuk, hogy a társadalomban egy adott idôpillanatban a normák szabják meg a gyermekszámot, azt is meg kell mondanunk, hogy akkor és ott miért pont akkora gyermekszámot határoznak meg.[7]
A közgazdasági és a szociológiai elmélet egyfajta kombinációját jelenti Richard Easterlin elmélete, amely párhuzamosan vizsgálja a gyermekvállalás keresleti és kínálati oldalát. Az ô elméletében a születendô gyermekek számát nemcsak a gyermekek haszna, illetve (direkt és indirekt) költségei határozzák meg, hanem a születéskorlátozás anyagi és lelki költségei is. Mindezek mellett Easterlin elméletében, ellentétben a neoklasszikus közgazdasági elméletekkel, a döntéshozatalban szerepet játszó ízléseket, preferenciákat nem tekinti adottnak, hanem azokat a különbözô társadalmi csoportok szerint és idôben is változónak mutatja be, és azokat a tényezôket keresi, amelyek a preferenciák, attitûdök változását okozzák. Azt állítja, hogy az iparosodás, a modernizáció, a városiasodás jelentôs változásokat okozott ezekben az attitûdökben, amelyeket mind figyelembe kell venni, ha azt keressük, miért csökkent a gyermekvállalási hajlandóság a növekvô jövedelmek ellenére. Elméletének kulcsa mindazonáltal egyfajta ,,generációs ciklus" feltételezése. Ebben a mindenkori szülôi generáció gyermekkori életszínvonala és lehetôségei alapvetôen befolyásolják a gyermekvállalási attitûdöket. A nagyobb, népesebb generációk, akiknek esetleg relatíve szûkösebben kellett élniük gyermekkorukban, továbbá a felnôtté váláskor is szembesülnek a generáció nagyságából fakadó korlátokkal, igyekeznek a születésszám korlátozásával jobb helyzetbe hozni a gyermekeiket. Ellenkezô esetben, vagy ha például idôközben jelentôsebben javultak a gazdasági lehetôségek, akkor esetleg több gyermek vállalását is megkockáztatják.
A különbözô családtámogatási formák és lehetséges hatásaik
A termékenység közgazdasági elméletének számos állítása van a gyermekvállalás anyagi támogatásának konkrét intézményi formáira és azok lehetséges hatásaira vonatkozóan. Az elméletbôl következik többek között az is, hogy a pénzbeni családtámogatások - a gyermekvállalás fix költségének csökkentésén keresztül - pozitívan hatnak a termékenységre. Nyilvánvalóan nem mindegy az, hogy a családi támogatásokat mindenki számára egyaránt elérhetôen, vagy csak a népesség bizonyos csoportjaira vonatkozóan teszik hozzáférhetôvé, ahogyan az sem mindegy, hogy milyen jövedelmi kritériumok és ellátási formák keretében történik a támogatás.
A családi támogatások közül roppant fontos szerepet játszanak a természetbeni ellátások. Az, hogy rendelkezésre állnak-e bölcsôdék és óvodák; ezek milyen áron érhetôk el; létezik-e egy adott országban jól mûködô gyermekorvosi ellátórendszer; a társadalom miképpen kezeli a nem kívánt gyermekeket és így tovább. Mi azonban - még egyszer kiemelve, mennyire fontosnak tartjuk az elôbb említett ellátási típusokat -, tanulmányunk további részében csak a pénzbeni ellátásokkal foglalkozunk.
A készpénztranszferek esetében arról van szó, hogy a jóléti újraelosztás különféle célcsoportjai számára jövedelemkiegészítést nyújtanak, de a jövedelmek felhasználására vonatkozóan nem szabnak meg felhasználási kötöttséget. A jövedelemfenntartó programoknak a nemzetközi irodalom (nagyon leegyszerûsítve) három egymástól lényegesen eltérô típusát ismeri. Ezek a következôk:
Jövedelemfenntartás az alapvetô vagy bázisjövedelmek rendszerén keresztül. (Helyenként ezeket ,,demograntoknak" nevezik.) Ennek a módozatnak a logikája szerint a társadalom tagjainak jövedelmi szükséghelyzete erôs kapcsolatot mutat bizonyos jól azonosítható társadalmi jellemzôkkel (pl. kor, gyermekszám, tartós betegség stb). Egy ilyen rendszerben a jövedelemfenntartás ezekhez a jellemzôkhöz igazodik úgy, hogy mindenki, aki rendelkezik ezekkel a jellemzôkkel, részesedik bizonyos fix összegû kifizetésekben. Ezeknek a jövedelmeknek a kifizetése független a foglalkoztatási státustól vagy a háztartás által aktuálisan élvezett jövedelemtôl. Forrásukat rendszerint az általános adóbevételekbôl különítik el. Vannak olyan országok, ahol bizonyos kor után így fizetik a nyugdíjat, vagy mûködhetnek ilyen elven a rokkantsági, özvegyi vagy árvaellátások, illetve a családi ellátások. A családi támogatások gyakorlatában ide tartozik a családi pótlék azokban az esetekben, amikor alanyi jogon jár az összes, a demográfiai jellemzôk szerint meghatározott társadalmi csoport (pl. valamely életkor alatti gyermekek) számára.
Jövedelemfenntartás a foglalkoztatási státushoz kapcsolódva. Tiszta formájában ez azt jelenti, hogy a kifizetések közvetve vagy közvetlenül függenek a korábbi munkaviszony idôtartamától, esetleg egyáltalán a munkaviszony lététôl (pl. munkahelyi baleset-biztosítás vagy az anyasági segély esetében). Ugyanakkor voltaképpen ezek a kifizetések bizonyos értelemben a munkajövedelmek alternatívái, hiszen munkajövedelmeket helyettesítenek, azokat ,,váltják ki". A kifizetéseket rendszerint egészében vagy nagymértékben a korábbi fizetés százalékában meghatározott (kötelezô) járulékokból fedezik. Az esetek többségében maguk a jövedelmek is a korábbi fizetéshez igazodnak, és nincs sok közük a jogosultak jelenlegi jövedelméhez. Általában az effajta jövedelmek kezelését végzô intézményeket szokták társadalombiztosításnak nevezni. Valamennyi létezô társadalombiztosítási rendszerben vagy szabályozási tevékenységgel, vagy esetleg az alapok kiegészítésével, vagy alkalmasint az alacsony jövedelmûek hozzájárulásának átvállalásával az állam (kormányzat) is részt vesz a társadalombiztosítási intézményrendszer mûködtetésében. A családi támogatások közül tipikusan ide tartozik a gyed akkor, ha a jogosultság a korábbi hozzájárulás tényétôl (munkaviszonytól) függ, az ellátás összege pedig a korábbi jövedelmek százalékában van meghatározva. Társadalombiztosítási típusú ellátásnak tekintjük azonban azokat a támogatásokat is, amelyek alapvetôen munkaviszonytól függenek, de esetleg egyszeri kifizetésként adják (anyasági segély), vagy rendszeres, ám fix összegû kifizetésként (pl. gyes) jelentkeznek.
Jövedelemtôl függô kifizetések. Az efféle ,,segélyezést" az különbözteti meg az elôbb említett két típustól, hogy a kifizetésre való jogosultság és a kapott jövedelem nagysága egyaránt függ a rászorulók aktuális jövedelmi helyzetétôl. Ezekben a jövedelmekben csak a szükséget szenvedô vagy alacsony jövedelmû háztartások részesedhetnek. Odaítélésük többnyire egyedi adminisztratív döntést igényel, általában a helyi kormányzatok szintjén. Rendszerint általános adózásból és nem járulékokból fedezik. A jövedelemfenntartásnak ezt az intézményét társadalmi segélyprogramok összefoglaló néven szokták emlegetni. Itt többnyire közvetlen jövedelemátcsoportosításról van szó a ,,gazdagabb" rétegektôl a ,,szegényebb" rétegek felé. A családi támogatások közül ide tartozik például a nevelési segély, a gyet, valamint ide tartozott egy rövidebb idôszakban a családi pótlék is, bár a Bokros-csomag utáni családi pótlék azért nem volt valódi segély, hiszen a jogosultsági küszöböt olyan magasan állapították meg, hogy az inkább csak a felsôbb csoportokat zárta ki a jogosultságból.
Attól függôen, hogy egy adott támogatás a gyakorlatban ténylegesen milyen formát ölt, adott esetben más és más társadalmi csoportokat preferálhat. E különbségek persze nyilvánvalóak a segélyek és például az alapjövedelmek között. De adott esetben az elsô látásra kevésbé nyilvánvaló eltérések is jelentôsek lehetnek a jogosultsági szabályokban. Anélkül, hogy a lehetséges hatások elemzésébe részletesebben belemennénk, kiemelünk néhány efféle lehetséges különbséget. Az elmúlt évtized egyik legjelentôsebb változása volt az, amikor a családi pótlék társadalombiztosítási ellátásból alanyi joggá vált. Ezzel a változtatással becslések szerint mintegy százötvenezer fôvel növekedett az azonnal jogosultakká válók száma, késôbb pedig ennél valószínûsíthetôen nagyobb számú érintettet tett ez az intézkedés jogosulttá egy olyan állapothoz képest, amikor csak társadalombiztosítási jogviszony alapján dôlt volna el a jogosultak száma.
Nagyon jelentôs eltérést jelenthet a potenciális klientúrában az is, ha nem a jogosultsági kritériumokban, hanem a jogosultsági összegekben szabnak meg valamilyen korlátozásokat. Vegyük példának a gyed összegének szabályozását. Abban az esetben, ha a gyedet egységesen a korábbi kereset bizonyos százalékában (mondjuk, legyen ez 70 százalék) határozzák meg, akkor a magasabb jövedelmû és az alacsonyabb jövedelmû anyák egyaránt ösztönzést találhatnak arra, hogy gyermeket vállaljanak, hiszen a számukra megtapasztalható relatív jövedelemesés ugyanakkora lesz a munkaerôpiacról való kiszállásuk esetén. Ha a gyednek alsó határt szabnak, akkor az alacsony keresetû anyák számára a helyettesítési ráta relatíve magasabb lehet, amivel az ösztönzés erôteljesebbé válhat. Ha viszont felsô korlátot szabnak a gyednek, akkor az a magasabb keresetûek relatív ösztönzöttségét csökkentheti.
Az ösztönzôk másik területe az adókedvezmények rendszere. Nyilvánvaló, hogy az adózással való szociálpolitizálás elsôsorban azoknak jelenthet valamit (azok tudják a kedvezményeket igénybe venni), akik rendelkeznek jövedelemmel, mégpedig nem is egyszerûen a legalacsonyabb jövedelmekkel. Ezen belül eltérô társadalmi csoportokat kedvezményezhet az adóból levonható kedvezmény (hiszen az nem emelkedik progresszíven) és az adóalap-kedvezmény (ami annál nagyobb lehet, minél magasabb valakinek a jövedelme).
A következô fejezetben azt tekintjük át, miképpen alakultak Magyarországon a családi támogatások az 1960 és 1998 közötti idôszakban, és e támogatások alakulása a gyermekszám mely változásaival járt együtt.

A magyar támogatások bevezetése és a gyermekszám alakulása, 1960-1998
Az alábbi fejezet áttekinti a magyar kormányzatoknak a családtámogatási rendszer pénzbeni juttatásai terén eszközölt fontosabb beavatkozásait a hatvanas évektôl kezdôdôen. Számba veszi az egyes támogatási formákat, a végrehajtott változásokat, és elemzi a beavatkozásoknak a termékenységre gyakorolt hatását. A családi támogatások esetében minden beavatkozásnak vannak a termékenységet, jövedelemegyenlôtlenségeket vagy a nôk munkaerô-piaci helyzetét érintô okai, céljai és hatásai, ez utóbbiak lehetnek szándékoltak, vagy a beavatkozás szándékaitól eltérôek. Elemzésünkben a termékenység szempontjait tartjuk elsôdlegesnek, de lehetôség szerint figyelmet fordítunk a fent említett két másik szempontra is. Az elemzés során egyrészt az éves termékenység mutatóit, az élveszületési arányszámot és a teljes termékenységi arányszámot (továbbiakban TTA), másrészt a befejezett termékenység mutatóit használjuk. Ugyancsak szóba kerül a tiszta reprodukciós együttható (TRE), mely szoros értelemben véve nem éves termékenységi mutató, ám az adott év termékenységi viszonyaira nézve is tartalmaz információkat.
Az 1960-as évek demográfiai mélypontja, a gyes bevezetése
A magyar termékenységi viszonyokat a 19. század vége óta jellemzô, a világháborúk körüli évektôl eltekintve állandóan csökkenô irányú folyamat 1962-re abszolút - ma már azonban tudjuk, csupán lokális - mélypontjához érkezett. Az 1962-es adatok szerint minden 1000 lakosra 12,9 szülés jutott, a teljes termékenységi arányszám (TTA) pedig 1,79 volt. Hasonlóképpen mélyponton állt abban az évben a tiszta reprodukciós együttható (0,808).
Mindenekelôtt ez a tény volt a kiváltója annak a vitának, mely fôként az Élet és Irodalom hasábjain zajlott a magyarországi népesedési helyzet okairól és javításának lehetséges módozatairól, eszközeirôl. A probléma nyilvános tematizálása nem a politika és nem is a tudomány oldaláról vetôdött fel, hanem - akárcsak a két világháború között, a hatvanas években is - a népi írók, tehát a laikus közvélemény részérôl. A népi írók csoportjának gondolatmenetében megjelenô közös érveket az alábbiak szerint lehet összegezni (Heller-Némedi-Rényi 1988):
- a termékenység csökkenô színvonalának végsô oka a modernizáció, illetve annak szervetlen, kívülrôl erôltetett elterjedése a magyar társadalomban; ebbôl adódnak a közvetlen okok: a szélsôséges, a közösségi érdekeket negligáló individualizmus, az anyagi élvezeteket hajszoló fogyasztói életmód, a tradicionális társadalmat jellemzô erkölcsök felbomlása, a rosszul felfogott, az anyaszerepet leértékelô nôi egyenjogúság;
- a születésszám és a nemzeti kérdés összekapcsolása, geopolitikai megfontolások: a magas születésszám a nemzet nagyságának szigorú feltétele, ezért a magyarság egyre hátrányosabb helyzetbe kerül a magas termékenységi rátákat produkáló szomszéd népekkel szemben;
- pronatalista politika támogatása, erôs etatista álláspont.
A népi írók álláspontjával szemben megjelent vélemények nem voltak ennyire egységesek, bár közös jegyük volt a nôi emancipáció pozitív megítélése, az erkölcsi megfontolások háttérbe szorulása, s gyakorlatiasabb érvelésmóddal rendelkeztek.
1964 második felétôl már a demográfusok is jelzik a nyilvánosság számára a demográfiai folyamatokból következô problémákat. Álláspontjukra jellemzô az okok összetettségének hangsúlyozása, a demográfia mint tudomány gyakorlati hatékonyságában való hit, és ebbôl fakadóan egy aktív politika támogatása.
A politika 1966-ban jelzi nyilvánosan is a folyamatok érzékelését. Ebben az évben került sor a családi pótlék emelésére, jogosultságának kiterjesztésére a mezôgazdasági szövetkeztek tagjaira is, 1967-tôl pedig bevezetésre került a gyes.
A gyes bevezetéséhez vezetô döntés elôkészítése során az államapparátus szakemberei az 1960-as évek demográfiai mélypontját az alábbi okokra vezették vissza (Cseteki-Orbán-Párdi 1966):
- iparosodás, urbanizáció, az ezekbôl fakadó társadalmi átrétegzôdés;
- magas nôi foglalkoztatottság;
- a lakosság mûveltségi színvonalának emelkedése;
- a gyermekvállaláshoz kapcsolódó érzelmi és morális hozzáállás gyengülése.
A gyes bevezetésérôl az MSZMP IX. kongresszusa (1966. november 28.- december 3.) döntött határozatában. Az újfajta ellátás életre hívása az aktív népesedéspolitika kezdetének számít. Bevezetésekor célként a születések számának tartós növelése fogalmazódott meg, az anyai és a munkahelyi hivatás között megmutatkozó feszültségek enyhítésén keresztül. A gyes célja volt továbbá az anya és a gyermek kapcsolatában rendkívül fontos elsô években az anya zavartalan otthon tartózkodásának biztosítása (Vukovich 1991, 64). A döntés idôzítésében fontos szerepet játszott egy foglalkoztatási szempont is: az 1953-as abortuszrendelet következményeként született nagy létszámú generációk várható munkába lépésébôl adódó esetleges feszültségek levezetése a gyes által érintett nôk kivonásával a munkaerôpiacról.
A létrehozó jogszabály, a 3/1967.(I.29.) számú kormányrendelet a gyermekgondozási segélyrôl, a gyest biztosítási alapú ellátásként definiálta. Az ellátásnak ez a jellege 1999-ig megmaradt.[8] Az ellátást 1992-tôl a központi költségvetés finanszírozza. 1977-tôl a munkaügyi miniszter, 1981-tôl 1996-ig a társadalombiztosítás vezetôje méltányossági alapon a feltételek hiányában is engedélyezhette a gyes folyósítását. 1999-tôl ez a jogkör a szociális és családügyi minisztert illeti. A gyes bevezetésétôl kezdve fix összegû, nem függ a keresettôl, a nyolcvanas évek vége óta a gyermek sorszámától sem. A gyes folyósítása alatt az anya munkaviszonya fennmarad(t) és a gyermek meghatározott életkorától kezdôdôen részmunkaidôs munkát is vállalhat(ott).
Az 1962-es termékenységi mélypontot egy csekély mértékû növekedés, illetve szinten maradás követte az arányszámok tanúsága szerint. A tiszta reprodukciós együttható 1963 és 1968 között folyamatosan növekedett, de a teljes termékenységi arányszám is - hároméves stagnálást követôen - 1966-ban emelkedni kezdett. Bár 1966-ban kiterjesztették a családi pótlék jogosultságát és emelték a juttatás összegét is, ennek hatása legfeljebb 1967-tôl érzôdhetett a termékenység mutatószámain. Ha szigorúan a gyes bevezetésének a termékenységre gyakorolt hatását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy a termékenységi arányszámok kismértékû, 2,5-3 százalékos növekedést mutattak 1968-ban az egy évvel korábbihoz képest (TTA 1967: 2,01; 1968: 2,06; TRE 1967: 0,923; 1968: 0,952). A már korábban megindult növekedést figyelembe véve azonban a családi pótlék rendszerében bekövetkezett változások és a gyes pozitív hatása a termékenységre minimális lehetett. Ezt a feltételezést erôsíti a termékenység ezt követô, 1971-ig tartó folyamatos csökkenése. A gyes ugyanis nem egyszeri beavatkozást jelentett a kormányzat részérôl, hanem egy folyamatosan mûködô rendszer beindítását. Úgy tûnik, hogy az 1962-es mélypontot követôen egy spontán, de nagyon lassú növekedési folyamat indult meg a termékenység terén, amit az új juttatás bevezetése csupán meghosszabbított, de a megújuló csökkenést rövid távon nem volt képes ellensúlyozni. Ezek az adatok ellentmondanak annak a vélekedésnek, mely szerint a hatvanas évek termékenységnövekedése alapvetôen a gyes hatásának volt tulajdonítható (Kamarás 1991b, 361; Andorka 1987).
Feltételezhetjük ugyanakkor, hogy a gyes bevezetésének nem rövid távú hatása volt, hanem ellenkezôleg, az érintett korosztályok végsô gyermekszámát emelte meg. A befejezett termékenység mutatói szerint azonban az 1935-1945 között született kohorszok végsô gyermekszáma volt a legalacsonyabb a század folyamán. Ôk a gyes bevezetésekor 22-32 évesek voltak. Közülük a legidôsebbekre az 1973-as népesedéspolitikai intézkedések már nem lehettek érdemi hatással, termékenységüket esetleg a gyes bevezetése emelhette volna. Tény ugyanakkor, hogy a fiatalabb korosztályok termékeny életszakaszukat évrôl évre magasabb gyermekszámmal fejezték be. Az ô termékenységi magatartásukat azonban érintették az 1973-as intézkedések és a gyed bevezetése is, velük kapcsolatban a gyes hatásának kimutatása komoly nehézségekbe ütközik.
Az 1973-as népesedéspolitikai határozat és hatása
A termékenységnek a hatvanas évek végén mutatkozó növekedése már 1969-ben megállt és három éven keresztül minden lényeges arányszám csökkent. A termékenység 1970-re a gyes bevezetése elôtti szintre esett vissza.
A demográfusszakma által erôteljesen támogatott 1973-as népesedéspolitikai határozat azon a felismerésen alapult, hogy a termékenységcsökkenés összetett folyamatok eredménye, ezért eredményt is csak komplex eszközrendszerrel lehet elérni. A határozat egy másik újdonsága volt, hogy már nyilvánosan is megfogalmazott népesedéspolitikai célokat. Ezek a következôk voltak:
- az egyszeri reprodukciót biztosító termékenységi szint elérése és tartós biztosítása, a 2-3 gyermekes családtípus általánossá válása;
- a népesedésreprodukció folyamatának kiegyensúlyozása, a demográfiai hullámok újraképzôdésének elkerülése (Vukovich 1991, 64-65).
Az 1040/1973. (II. 13.) MT számú határozat leglényegesebb eleme a gyermeknevelés anyagi és infrastrukturális támogatása volt. Emelkedett a gyes, az anyasági segély és a családi pótlék gyermekenkénti összege, kibôvítették a lakásépítkezéssel kapcsolatos kedvezmények körét, kezdeményezték a három- és többgyermekes családok soron kívüli lakáshoz jutását. A határozat része volt továbbá a csecsemôhalálozások számának visszaszorítása, a szülés és a gyermeknevelés egészségügyi és intézményi feltételeinek javítása. A határozat elôkészítôi úgy vélték, hogy a terhességmegszakítások emelkedô száma és a gyermekvállalási hajlandóság csökkenése között közvetlen összefüggés van. Ezért a határozat az 1956 óta teljesen szabadon, feltételek nélkül elvégezhetô mûvi abortusz végrehajtását ismét erôteljesen korlátozta, és elvégzését csak rendkívüli esetekben tette lehetôvé. Ugyanakkor a határozat figyelmet fordított a korszerû családtervezésre, jó minôségû fogamzásgátló szerek bevezetésére (Vukovich 1991, 65).
A határozatot követô termékenységi folyamatok alakulásáról egyértelmû képet kaphatunk az élveszületési arányszám, valamint a külsô beavatkozásokra azonnal és érzékenyen reagáló teljes termékenységi arányszám segítségével. Mindkét mutató 1975-ben érte el lokális maximumát (18,4, illetve 2,38) azután, hogy az 1971-es adatokhoz képest 27, illetve 25 százalékkal emelkedett. 1975-tôl azonban tíz éven át mindkét mutató esetében folyamatosan csökkenést tapasztalhatunk, 1984-re értékük (11,8 és 1,70) már jóval alatta maradt a hatvanas évek elején mért rendkívül alacsony értékeknek. Bár 1974-re a termékenység erôteljes növekedése következett be az elôzô évi szinthez képest (a TTA 1,95-rôl 2,32-re emelkedett), figyelemre méltó az a tény, hogy a folyamat, alig érezhetôen, de már két évvel korábban elkezdôdött. Mindebbôl levonhatjuk azt a következtetést, hogy az 1973-as népesedéspolitikai intézkedéscsomag kétségtelenül hozzájárult a termékenység növekedéséhez, ugyanakkor ez a hatás csak rövid ideig tartott. E hozzájárulás mértékét kétségessé teszi a már korábban megindult növekedés ténye, értékét pedig a demográfiai folyamatok szempontjából kedvezôtlen idôzítés: a hatás felerôsítette a születések számának az 1953-as abortusztilalom okozta hullámzását.
Az 1973-as intézkedéseket utólag meglehetôsen sokféleképpen értékelte a szakma és a kérdés iránt fogékony laikus közvélemény. Ezek az értékelések amellett, hogy nem voltak egybevágóak, idôben is változtak. A ,,népi írók" a különbözô folyóiratok hasábjain a hetvenes években is folytatódó népesedési vitákban pozitívan értékelték a határozat tartalmát és eredményeit. Kezdetben a szakmai közvélemény is az azonnal bekövetkezô termékenységnövekedésre koncentrált, ám nemsokára napvilágot láttak a kedvezôtlen tendenciákra figyelô vélemények is. Egyes demográfusok már az évtized második felében figyelmeztettek arra, hogy a születések számának csökkenése tovább folytatódik majd, az intézkedések hatására csak elôrehozott szülések történtek (Klinger 1977).
Ekkorra már nyilvánvalóvá váltak a politika beavatkozásának gyenge pontjai. Ismét bebizonyosodott, hogy a terhességmegszakítások tiltása nem növeli a termékenységet, csupán a szülések idôzítését befolyásolja. A tiltás ezúttal sem volt eredményes, mivel a terhességmegszakítások magas aránya nem oka a termékenység csökkenésének, hanem a születésszabályozás egyik eszköze.
Kiderült, hogy a határozatban megfogalmazott háromgyermekes családideál nincs összhangban a magyarországi családtervekkel, éppen ezért megvalósíthatatlan. A születési sorrend vizsgálata azt mutatja, hogy az intézkedések elsôsorban a másodszülések arányát emelték, míg a harmadszüléseké csak kismértékben emelkedett (Kamarás 1991b, 367).
Bár ez az 1973-as beavatkozás komplex módon igyekezett reagálni a termékenység csökkenésére, a folyamat megváltoztatása - ha egyáltalán lehetséges - csak hosszú távú és összetett stratégia alapján történhet.
A határozat célkitûzései között szerepelt a reprodukció folyamatának kiegyenlítése. Az intézkedések bevezetésének idôpontja miatt ezt a célt nemhogy teljesíteni nem sikerült, de a Ratkó-gyermekek szülôképes korba lépése miatt az amúgy is nagy létszámú generációk tagjainak száma növekedett a szülések elôrehozása folytán.
Az 1973-as intézkedéscsomagnak tehát egyrészt nem sikerült tartósan biztosítania az egyszeri reprodukcióhoz szükséges születésszámot, másrészt szerepe volt a demográfiai hullámok újratermelôdésében (Vukovich 1991, 65).
A kilencvenes években azonban valamelyest újraértékelôdött az intézkedéseknek a termékenység színvonalára gyakorolt hatása. Ekkorra már értékelhetôvé váltak az intézkedések által érintett nôi kohorszok befejezett termékenységét mutató adatok. Ezek pedig azt látszanak igazolni, hogy a beavatkozás hatására legalábbis stabilizálódott a végleges gyermekszám az 1945 és 1954 között született nôknél, akik a hetvenes évek közepén 20-30 évesek voltak. ,,A második világháború után született generációk közül ténylegesen az 1940-es évek végén, illetve az 1950-es évek elején született generációk érték el a legmagasabb végsô gyermekszámot" (Kamarás 1991b, 372). Andorka Rudolf is abban látja az aktív népesedéspolitika szerepét, hogy az érintett generációk befejezett termékenysége nem lett egyre alacsonyabb, mint a megelôzôeké, hanem - igaz az egyszerû reprodukciót nem biztosító szinten - stabilizálódott (Andorka 1987). Ugyanakkor a hatás értékelésekor azt is figyelembe kell vennünk, hogy az érintett kohorszok egy része a gyes, másik része pedig a gyed bevezetésekor is termékeny életszakaszában volt. Ráadásul az 1973-as intézkedéscsomag több egyenként is fontos elembôl tevôdött össze. Az egyes hatások elkülönítése az itt alkalmazottaknál finomabb elemzési technikákat igényel.
A gyed bevezetése és hatása
A nyolcvanas évek elején nyilvánvalóvá vált, hogy az 1973-as népesedéspolitikai határozat nyomán életbe léptetett intézkedéscsomag rövid távon megmutatkozó pozitív hatása ellenére a termékenységi folyamatok csökkenése nem állt meg. 1981-ben ráadásul a népesedési folyamat határkôhöz érkezett. A század egészén végigvonuló csökkenô termékenység és a kedvezôtlen halálozási viszonyok együttes hatásaként ettôl az évtôl kezdve - és azóta is folyamatosan - csökken az ország lakossága. A termékenységi arányszámok ismét szemléletesen mutatták a folyamat erôteljességét. Az 1977-ben még 1,0 fölött lévô (1,021) tiszta reprodukciós együttható 1984-re két tizeddel alacsonyabb volt (0,826), a teljes termékenységi arányszám pedig 1975 és 1984 között 29%-kal esett vissza. Az adatok hatására nemcsak a folyóiratok hasábjain újult ki a hatvanas évek óta kisebb-nagyobb megszakításokkal tartó vita a termékenységcsökkenés okairól és az alkalmazandó eszközökrôl, de a demográfusszakma is egyre erôteljesebb nyomást gyakorolt a politikai vezetésre a tudományos eredményeket is integráló, hosszú távú népesedéspolitikai koncepció kidolgozására.
Az 1984 októberében megszületett népesedéspolitikai koncepció céljait már az új népesedési helyzetbôl kiindulva fogalmazták meg. A program célja volt, hogy:
- fokozatosan mérséklôdjön a népesség csökkenésének folyamata, hosszú távon álljon meg, majd növekedjen a népesség száma legalább az egyszerû reprodukciót biztosító termékenységi arányok eléréséig;
- a népesség struktúrája, korösszetétele váljon kedvezôbbé, kiegyenlítettebbé;
- a halandóság tartósan és folyamatosan csökkenjen, javuljon a népesség egészségi állapota (Hoóz 1988, 45-86).
Az új, hosszú távú koncepció megvalósítása érdekében több intézkedés is született. 1985. január 1-tôl bevezetésre került a gyermeknevelési díj (gyed), megemelték az anyasági segély összegét, meghosszabbították a szülési szabadságot, kiterjesztették a gyermekápolási táppénzre való jogosultságot a gyermek tízéves koráig, új szociálpolitikai kedvezményeket léptettek életbe a lakásépítés területén, könnyítették a terhességmegszakítás, nehezítették viszont a válás feltételeit (Vukovich 1991, 67).
Az intézkedéscsomag legfontosabb eleme - az európai viszonylatban is egyedülálló gyed - társadalombiztosítási viszonyhoz kötött, keresetarányos juttatás volt, és az is maradt mindmáig. Folyósításának idôszaka alatt az anya munkaviszonya fennmaradt. Bevezetésekor a gyedet a terhességi gyermekágyi segély lejárta után, a gyermek egyéves koráig folyósították, abban az esetben, ha az anya a szülést megelôzôen 270 napi munkaviszonnyal rendelkezett. Összege az elôzô évi átlagkereset 75 százaléka volt, de nem lehetett kevesebb, mint az öregségi nyugdíj legkisebb összege. 1996. évi megszüntetésekor a gyed a gyermek kétéves koráig járt, összege legalább 270 napi munkaviszony esetén az átlagkereset 75 százaléka, legalább 180 napi munkaviszony esetében pedig 65 százaléka volt. 1992-ig a társadalombiztosítás, azt követôen - megszûnéséig, majd 2000. január 1-jétôl ismét - a központi költségvetés finanszírozta.
Bevezetésének évében a gyedet közel hetvenezren vették igénybe, 1988-ban pedig megközelítôleg százhatvanezren. Ezt követôen az igénybevétel fokozatosan csökkent. Ennek egyik oka a születések számának 1990-tôl meginduló újbóli hanyatlása, másik oka pedig a rendszerváltást követôen a foglalkoztatottak - és így az ellátásra jogosultak - számának nagyarányú csökkenése volt. A folyamatot jól mutatja a gyedet, illetve a méltányossági szabály miatt szinte mindenki számára elérhetô gyest igénybe vevôk számának együttes alakulása. A gyedet igénybe vevôk száma már 1986-ban meghaladta a gyesen lévôk számát, ám a két adatsor közötti különbség csupán 1989-ig nôtt, azt követôen fokozatosan csökkent egészen 1995-ig.
A termékenységi arányszámok a gyed bevezetésének elsô két évében (1985 és 1986) kismértékû növekedést, illetve stagnálást mutattak. A teljes termékenységi arányszám az 1984-es 1,70-rôl 1985-ben 1,83-ra emelkedett és értékét a következô évben is megôrizte. A tiszta reprodukciós együttható 1986-ban is csekély növekedést mutatott (1984: 0,826; 1985: 0,867; 1986: 0,870). Az 1986-os stagnálást csökkenés követte a termékenységi mutatószámokban, ám az 1990-es év ismét növekedést hozott minden fontosabb arányszám tekintetében, anélkül azonban, hogy az elért termékenységi szint lényegesen megközelítette volna az egyszerû reprodukcióhoz szükségeset. A tiszta reprodukció jelzôszáma már a következô, 1991-es évben újból csökkenésnek indult, igaz az élveszületési arányszám, a teljes termékenységi arányszám és a nyers reprodukciós együttható csekély mértékben, de a megelôzô évek szintjénél magasabb termékenységet mutatott. 1991-tôl kezdôdôen napjainkig viszont a termékenység csökkenése folyamatos, bármelyik mutatót vesszük is figyelembe.
Bevezetésekor, 1985-ben a gyed, mely tulajdonképpen a gyes rendszerének megreformálásaként jött létre, adekvát eszköznek látszott a termékenységcsökkenés legfontosabb okának - a gyermek vállalása, nevelése és a nôk önmegvalósítási törekvései közötti konfliktus megoldatlanságának - kiküszöbölésére. A nyolcvanas évek végén a gyed hatékonyságát növelte a teljes foglalkoztatottság, a munkahelyre való visszatérés biztonsága és a gyermekek nappali ellátását biztosító intézményrendszer mûködése. A kor szerinti termékenységi arányszámok is azt mutatják, hogy a bevezetést követô néhány évben az ellátás hatékony tudott maradni. A gyed hatása elsôsorban a 24-35 éves korosztályban érvényesült (Kamarás 1991b, 363) azáltal, hogy a munkahelyi elôremenetelt fontosnak tartó nôk késôbbre halasztott szüléseit lehetôvé tette, akár elsô, akár magasabb sorszámú szülésrôl volt is szó. A generációs befejezett termékenység mutatói is arról árulkodnak, hogy a gyed hatása nem elôrehozott szülésekben mutatkozott meg, hanem az elhalasztott szülések megtörténtében. Az ellátás bevezetését követô csekély mértékû termékenységnövekedésben szerepet játszhatott például a családi pótlék összegének egyidejû emelése is. A gyed bevezetésekor 24-35 éves korosztályok, melyek tagjai a hetvenes években kezdték meg és a kilencvenes évek végén fejezték be termékeny életszakaszukat, 1,92-1,94 közötti végsô gyermekszámot értek el. Ez a szám a húsz évvel ezelôtti adatoknak felel meg (az 1980-ban 45-49 éves nôk elért végsô gyermekszáma 1,933 volt).
A kilencvenes évekre némileg megváltoztak azok a feltételek, melyek néhány évvel korábban segítették a gyed hatását. A foglalkoztatottak számának csökkenése, a munkahelyek bizonytalansága és az óvodai-bölcsôdei hálózat fokozatos leépülése nem kedvezett a munkaviszonnyal rendelkezô nôk gyermekvállalási kedvének. Ráadásul a kormányzat a gyet 1993-as bevezetése révén inkább a többgyermekes anyák munkaerô-piaci kivonulásának támogatására tett, igen tétova, kísérletet. 1996-tól a gyed megszûnt, már csak az év áprilisáig megszületett gyermekek után lehetett igénybe venni.
1988-1990: A családi pótlék összegének emelése és jogosultságának alanyivá tétele
A családi pótlék a magyarországi családpolitikai támogatások legrégebbi és legfontosabb eleme. Elsô formájában 1912-ben kaphatták kézhez közalkalmazottak és vasúti dolgozók. A jogosultság 1990-ig társadalombiztosítási jogviszonyhoz volt kötve, az ellátást a társadalombiztosítás finanszírozta. A családi pótlékra jogosultak köre ilyenformán a társadalombiztosítás hatályának kiterjedésével együtt növekedett, és az 1980-as évek végére már a társadalom szinte minden csoportjának tagjai részesedtek az ellátásból. Már a két világháború közötti idôszakban is elsôsorban az állami szektorban foglalkoztatottak és a fontosabb ipari ágazatok dolgozói kerültek be a rendszerbe, 1945-öt követôen pedig az állami szektorhoz tartozás kizárólagos feltétele lett a társadalombiztosítási tagságnak és így a családi pótlékra jogosultságnak is. A mezôgazdasági és a kisipari szövetkezetek tagjai csak fokozatosan váltak a rendszer teljes jogú tagjaivá, 1981-ben pedig a kibontakozó magánszektor szereplôinek egy része is jogosulttá vált a juttatásra.
A családi pótlék története során a társadalombiztosítási jogviszony mint feltétel mellett többször változtak az ellátásban részesülô - családban nevelt - gyermekek számát és életkorát meghatározó szabályok. A gyermekszám szerinti elsô korlátozásra 1953-ban került sor, ekkortól csupán a második gyermek megszületésétôl kezdve járt az ellátás. Ennek elsô feloldása 1972-ben következett be, ekkortól egy gyermek esetében is igénybe lehetett venni, ha elôzôleg már legalább két, családi pótlékra jogosító gyermeket is neveltek a családban. A következô lépés 1983-ban történt, ekkortól egy gyermek után is járt családi pótlék, amennyiben az nem töltötte be hatodik életévét.
A családi pótlék összege bevezetésétôl kezdve a gyermekek sorszáma szerint differenciált volt. Az összeg megállapítása ugyanakkor progresszív is volt, hiszen szinte minden korszakban a harmadik gyermekig növekedett az egyes gyermekek után járó összeg. A rendszeren belül kiemelten kezelték a tartósan beteg, illetve testileg vagy szellemileg fogyatékos gyermekeket. Különbséget tettek továbbá az ellátás összegének megállapításakor a családok között aszerint, hogy azok egy- vagy kétszülôsek voltak.
1988 és 1990 között két igen lényeges változás következett be a családi pótlék rendszerében. 1988-ban és 1989-ben is két-két alkalommal került sor az ellátás összegének emelésére. A 4. táblázatból látható, hogy ez jelentôs reálérték-növekedést jelentett a családi pótlék színvonalában. A két év során a jogosult kétgyermekes családok mintegy 55 százalékos reálérték-növekedést tapasztalhattak az ellátás összegében, a családi pótlékra fordított teljes kiadások mértéke pedig még ennél is jobban, 65 százalékkal nôtt (Tóth 1995, 12). Az ellátás 1991-ig gyakorlatilag megôrizte reálértékét. Az igénybevétel a két év alatt nem nôtt számottevôen.
1990-ben a jogosultság kiterjesztésében történt változás. Az 1990. évi XXV. törvény állampolgári jogúvá tette a családi pótlékot, megszüntetett mindenfajta megkülönböztetést a család demográfiai jellemzôi szerint és az általános, illetve a középiskolák nappali tagozatos tanulói utáni jogosultságot kiterjesztette azok 20. életévéig. Ennek hatására az igénybevétel 1989-rôl 1990-re 11 százalékkal növekedett.
A teljes termékenységi arányszám az 1985 óta tartó nagyon csekély mértékû csökkenés után 1990-ben három százalékkal volt magasabb, mint egy évvel korábban. Ez a mutató a következô évben is növekedett, igaz olyan kis mértékben, hogy helyesebb lenne stagnálásról beszélni (1990: 1,84; 1991: 1,86). Hasonló változást mutattak a reprodukciós együtthatók is. 1990-ben a tiszta reprodukciós együttható hét százalékkal volt magasabb az elôzô évinél, azonban 1991-re alig észlelhetô csökkenés következett be (1990: 0,889; 1991: 0,885). Felmerül a kérdés, hogy a mutatószámok 1990-re bekövetkezett növekedése és a következô évi szinten maradása összefüggésben volt-e a családi pótlék rendszerének kiterjesztésével, az ellátás reálértékében bekövetkezett jelentôs változással, és ha igen, melyikkel a kettô közül.
A termékenységi adatok arra utalnak, hogy mindkét változás szerepet játszott a termékenység 1990-1991-es növekedésében, de még e két hatás sem ad teljes magyarázatot. Ha csupán a családi pótlék reálérték-növekedése hatott volna, annak korábban meg kellett volna mutatkoznia a mutatószámokban. Ha pedig csupán a jogosultság kiterjesztése gyakorolt volna hatást a termékenységre, akkor túl korán következett be a növekedés, hiszen az 1990-es születések nagyobbik részérôl a döntést már az elôzô évben meg kellett hozni, ráadásul az állampolgári jogosultságot biztosító törvény csak 1990 áprilisától lépett hatályba.
Mindez arra utal, hogy más tényezôk is befolyással voltak a termékenység változására. Az egyik ilyen tényezô a gyed rendszerének mûködése, annak hatása. Mint láttuk, a gyed bevezetését követô kismértékû termékenységnövekedést egy, a termékenységcsökkenés korábbi szakaszaihoz képest nagyon lassú csökkenés követte 1990-ig. Azt is láttuk, hogy a gyednek nem a szüléseket elôrehozó, hanem hosszabban tartó hatása volt. Éppen ezért úgy véljük, hogy nem önmagában a gyed vagy a családi pótlék bármely változása, hanem a családpolitika egészének ekkori állapota járt termékenységnövelô hatással. A nyolcvanas évek legvége és a kilencvenes évek legeleje a családpolitikai rendszer talán legteljesebb idôszaka volt, mûködött a gyes és a gyed rendszere, maximális kiterjedését érte el a családi pótlék, ráadásul az ellátások reálértéke alapján is ekkor regisztrálhattuk a legjobb éveket. A gyermekvállalás költségeinek csökkenése mellett a termékenység növekedésében szerepet játszhattak még az 1989-es esztendô politikai eseményei által az egyének és a családok jövôjével kapcsolatban keletkezett optimista várakozások. Figyelemmel kell lenni azonban arra a tényre, hogy e számos tényezô együtt járása mellett is a termékenység csak nagyon kis mértékben növekedett, színvonala pedig messze elmaradt az egyszerû reprodukcióhoz szükségestôl.
1990-1994: Változások a családtámogatási rendszerben.
1995: A rendszer reformja és az állami szerepvállalás csökkentése
Már a nyolcvanas évek végétôl, de döntôen 1990-tôl kezdôdôen megváltoztak azok a külsô gazdasági és belsô társadalmi-gazdasági-politikai feltételek, melyek a magyar állam bevételeinek újraelosztását meghatározták. A feltételek megváltozásának a felvázolása is szétfeszítené a tanulmány kereteit, azt azonban mindenképpen meg kell említetnünk, hogy a változások az állami elosztás mértékének csökkentése és a bevételek hatékonyabb felhasználása irányába hatottak. A többpártrendszer és a szabadon választott parlamentnek felelôs végrehajtó hatalom létrejöttével ugyanakkor nyilvánosan is megvitathatóvá váltak az újraelosztás szempontjai, a preferenciák mögött meghúzódó értékek és érdekek.
A magyar családtámogatási rendszer 1990-ben európai viszonylatban az élen állt mind a GDP-hez viszonyított arányát, mind pedig a szociális kiadásokon belül elfoglalt helyét tekintve. Abban az évben a GDP 4,1 százalékát fordították a családtámogatási rendszer finanszírozására. Ugyanez a mutató 1991-ben érte el maximumát (4,4 százalék), 1994-ben, a kormányváltás évében pedig 3,9 százalék volt (Gábos 2000, 116, M1 táblázat). A mutató növekedése, illetve magas értéken maradása ezekben az években fogyatkozó GDP mellett történt, ezért a valóságban reálérték-csökkenés volt tapasztalható. A GDP-hez viszonyított arány éppen ezért az akkori kormány preferenciáiról ad képet, amennyiben törekedett a meglévô családtámogatási rendszer fenntartására, de új ellátások bevezetésérôl és a már meglévôk fejlesztésérôl is döntött. A kormány, 1994-ben, vagyis mûködésének utolsó évében elfogadott egy hosszú távú népesedési koncepciót is (1031/1994.[IV. 30.] számú kormányhatározat). A határozat a termékenység vonatkozásában az egyszerû reprodukciós szint elérését majd meghaladását tûzte ki célul, gyakorlati lépések megtételére azonban már nem került sor. Új ellátás volt a gyet bevezetése. A három- és többgyermekes, gyermeküket otthon nevelni kívánó anyák által igényelhetô ellátás a legkisebb gyermek nyolcéves koráig jelent a mindenkori öregségi nyugdíjminimum összegével megegyezô támogatást. Ezzel a lépésével a kormány a fôállású anyaság elfogadása felé tett egy lépést. A társadalombiztosítási alapok profiltisztításának keretében 1992-tôl az állami költségvetéshez került a gyed és a gyes finanszírozása. E kisszámú változásoktól eltekintve a családtámogatás rendszere 1990-1994 között változatlan maradt, miközben az ellátások színvonala reálértékben folyamatosan csökkent. A fennálló támogatási rendszerrel szemben a közéleti és politikai vitákban több kritika is megfogalmazódott, mindenekelôtt az akkori ellenzék oldaláról. E kritikák kifogásolták, hogy:
- a rendszer a gazdaság teljesítôképességéhez és más európai országok gyakorlatához képest túl bôkezû;
- a rendszer nem igazságos, olyanok is hozzájutnak a forrásokhoz, akik egyáltalán nincsenek rászorulva;
- a rendszer egy elavult képet közvetít a nôknek a társadalomban betöltött szerepérôl;
- a rendszer nem képes a termékenységcsökkenés megállítására, a kormányzati beavatkozásnak egyáltalán nincs hatása a termékenységi folyamatokra.
A kilencvenes évek elsô felének termékenységi viszonyai igazolni látszottak a kritikákat. 1991-et követôen minden termékenységi arányszám csökkenésnek indult, és négy év alatt közel 16 százalékot veszített értékébôl (1991: 1,86; 1995: 1,57). Az arányszám 1993-ban már kisebb volt, mint az 1984-es - az addig legalacsonyabb - érték. A tiszta reprodukciós együttható is hasonló mértékû, 15 százalékos csökkenést mutatott 1991-1995 között (1991: 0,885; 1995: 0,750). A csökkenés, mely beleillett a termékenység csökkenô trendjébe, egy kiterjedt, ám reálértékébôl folyamatosan veszítô családtámogatási rendszer mellett ment végbe. Azt is figyelembe kell venni azonban, hogy a volt szocialista országokban ebben az idôszakban lényegesen nagyobb mértékû termékenységcsökkenés következett be, mely részben magyarázható a családtámogatási rendszer fenntartására tett kormányzati erôfeszítésekkel.
1995-ben a kormányváltást követôen a magyar gazdaságpolitika alakítóinak értékelése szerint a gazdaság külsô és belsô egyensúlya oly mértékben megromlott, hogy az kormányzati beavatkozást, stabilizációt igényelt. Az adott év márciusában meghirdetett Bokros-csomag ennek a stabilizációnak az eszközrendszerét jelentette. A csomag egyrészt gazdaságpolitikai eszközöket tartalmazott (forintleértékelés, vámpótlék), másrészt jelentôs lendületet kívánt adni az évek óta húzódó államháztartási reformnak. A kormány, többek között, a családtámogatási rendszerben kívánt jelentôs változtatásokat végrehajtani. Az intézkedéscsomag elsô változatában a változtatások a következô lépéseket jelentették:
- a családi pótlék és a gyes jövedelem- és vagyoni teszthez kötése;
- a gyed megszüntetése;
- a várandóssági pótlék egyszeri kifizetéssé történô átalakítása.[9]
A családtámogatási rendszer átalakítása két olyan célt szolgált, melyek kijelölése a fent említett kritikákra épült. A stabilizációs csomag tartalmazta a költségvetési kiadások csökkentését, és ez érintette a túl költségesnek tartott családtámogatási rendszert is. Az államháztartási reform beindításával a kormány egy - saját értékelésében - hatékonyabb és igazságosabb társadalom- és szociálpolitika irányába mozdult el, amivel egyben ideológiai irányváltást is jelezni kívánt. Ennek érdekében egy rászorultsági elvû, a forrásokat egyértelmûen az alacsonyabb jövedelmû rétegek felé irányító szociálpolitika mellett tette le voksát. Ennek megfelelôen kívánta átalakítani a családpolitika eszközeit is.
Bár elsô körben az Alkotmánybíróság több pontban is alkotmányellenesnek találta a csomag családi támogatásokat érintô részét (is), a kifogások nagyobbik részét a kormány az intézkedések elhalasztásával és egy évvel késôbbi bevezetésével kivédte. El kellett tekintenie azonban például a vagyoni teszt bevezetésétôl és a kétkeresôs családok automatikus kizárásától a családi pótlék rendszerébôl. A családi pótlék jogosultságának jövedelemhatárait a gyermekes háztartások egy fôre jutó nettó bevételei alapján állapították meg. Az elôzetes tervekkel ellentétben összesen három jövedelemsávot határoztak meg, melyeken belül egyre csökkenô összegû családi pótlék járt a gyermekek után. Alanyi jogon járt továbbra is a családi pótlék a három- és többgyermekes családok számára, valamint a tartósan beteg vagy fogyatékos gyermekek után. A gyes esetében egyetlen jövedelemhatárt állapítottak meg, amely megegyezett a családi pótlék esetében megállapított legmagasabb értékkel (19 500 Ft).
A családtámogatási rendszer radikális átalakításának elemzése elôtt azt kell leszögeznünk, hogy a Horn-kormány, legalábbis a stabilizációs program kontextusában, az anyasággal és a gyermekneveléssel kapcsolatos pénzbeni ellátásokra nem népesedéspolitikai eszközökként, hanem egyrészt az állami költségvetés kiadásaként, másrészt a jövedelmek újraelosztásának fontos csatornájaként tekintett. Ennek következményeként a döntéshozók két célt tûztek ki maguk elé: a költségek, és így az állami kiadások csökkentését, valamint az ellátások célzottságának javítását. 1995 márciusában tehát nem fogalmazódtak meg népesedéspolitikai célok, ami azonban nem jelentette azt, hogy a beavatkozásnak hatás nélkül kellett maradnia a termékenységi viszonyokra. Mielôtt azonban errôl a hatásról beszélnénk, elemezzük röviden a megfogalmazott célokhoz rendelt eszközök adekvátságát és az elért eredményeket.
Az eszközök kiválasztását tekintve láthatjuk, hogy a döntéshozók - a választott célokkal összhangban - éppen a legköltségesebb, a költségvetés oldaláról a legtöbb kiadással járó ellátásokhoz nyúltak hozzá: a családi pótlékhoz, a gyeshez és a gyedhez. A családi pótlékra fordított kiadások 1994-ben a GDP 2,5%-át, a családi támogatások teljes összegének kétharmadát tették ki. Az anyasági támogatások esetében a GDP-hez viszonyított arány 1988 óta gyakorlatilag alig változott, 1994-ben az ellátásra fordított kiadások a megtermelt nemzeti jövedelem 0,97 százalékát tették ki (Gábos 2000, 116, M1. táblázat).
A gazdasági stabilizációs csomag készítôinek szempontjából a családi pótlék csupán a magasabb jövedelmûek felôl az alacsonyabb jövedelmûek felé irányuló jövedelemátcsoportosítást jelentett, amely azért lehet hatékony, mivel a gyermek jelenléte a családban önmagában is növeli a szegénység kockázatát. Ez az álláspont nem vette figyelembe a juttatás elsôdleges értelmét: a gyermek közjószág tulajdonságokkal is bír, éppen ezért indokolt a gyermekvállalásból fakadó költségek egy részének átvállalása a társadalom oldaláról. A családi pótlék tehát elsôdlegesen források átcsoportosítását jelenti a gyermektelenek felôl a gyermekesek felé.
Ugyanebbôl a nézôpontból a gyed nemcsak rosszul célzott juttatás, de keresetarányos volta miatt gyakorlatilag a magasabb jövedelmûek felé csoportosít át forrásokat. Az elôzetes munkaviszony feltétele, valamint a keresetarányosság a középrétegeket és a legfelsô jövedelmi kategóriákba tartozókat preferálja a munkaerôpiacról kiszorulókkal és az alacsony jövedelmûekkel szemben. A gyed ilyetén értékelése ugyanakkor nem volt tekintettel arra, hogy az ellátás a termékenységcsökkenés okai közül éppen az egyik legfontosabbra reagál: a nôi munkavállalás és a gyermeknevelés konfliktusára.
A családtámogatási rendszer természetesen alkalmas jövedelemegyenlôtlenségek csökkentésére is. A kilencvenes években több tanulmány is készült a családtámogatási rendszer, ezen belül az állampolgári jogú családi pótlék célzottságának vizsgálatára.[10]
Ezek megállapításai lényegüket tekintve megegyeznek:
- a családi támogatásokban részesülô háztartások szegényebbek, mint a nem részesülôk;
- a családi támogatások nélkül számított jövedelmek alapján az érintett háztartások alsóbb jövedelmi kategóriába kerülnének, mint az ellátással együtt számított jövedelmek alapján; következésképpen
- a családtámogatási rendszer, és ezen belül a családi pótlék célzottságának megítélésével kapcsolatban a rendelkezésekre álló adatok alapján érveket lehet felsorakoztatni mind annak hatékonysága, mind hatékonytalansága mellett;
- a családtámogatások és a családi pótlék rendszerének célzottságán lehet és kell is javítani; ennek hatékony módja lehet a támogatások megadóztatása, illetve a háztartások demográfiai jellemzôi szerinti differenciálásban rejlô lehetôségek jobb kihasználása.
A kormány ezzel szemben, a rászorultsági elvet követve, a jövedelemteszt bevezetése és a gyed megszüntetése mellett döntött. A döntés hatására a családtámogatásokra fordított kiadások 1996-ban már csak a GDP 2,2 százalékát, 1997-ben pedig csupán 1,9 százalékát tették ki (Gábos 2000, 116, M1. táblázat). A bevezetett jövedelemteszt következtében a családok nagyjából kilenc, a gyermekek hét százaléka került ki a rendszerbôl, elsôsorban a magasabb jövedelmûek és a magasabb iskolai végzettségûek, valamint a fôvárosiak szorultak ki (Sipos-Tóth 1998, 307). A célzottság kismértékû javulása mellett azonban láthatóvá vált a beavatkozás néhány olyan negatív következménye, mely megkérdôjelezte a reform hatékonyságát:
- a jövedelmi adatok és az igénybevétel összehasonlítása azt mutatta, hogy az ellátást olyanok is igénybe vették, akik arra nem voltak jogosultak;
- az ellátásból kimaradók közül többen kedvezôtlenebb helyzetbe kerültek, mint a rendszerben maradók;
- az adminisztrációs költségek jelentôsen csökkentették a várt megtakarításokat.
A Bokros-csomag tehát jelentôs változásokat eredményezett a családtámogatási rendszerben.[11] Bár céljai között nem szerepelt a termékenység befolyásolása, az intézkedések jellegénél fogva várható volt, hogy negatív hatással lesz a születések számára. Az 1. táblázat adatai szerint a termékenység 1991 óta folyamatos, de lassuló ütemû csökkenése 1996-ban újabb lendületet vett, üteme azonban azóta ismét lassul. Bár a törés egyértelmû és a termékenység folyamatos csökkenése aggasztó lehet a jövôre nézve, úgy tûnik, a családtámogatási rendszer részleges leépítése a vártnál kisebb drámai hatással járt. A népesség egyszerû reprodukciójának elmaradása már a század harmincas éveiben született nôi kohorszok óta tart, nem a Bokros-csomag következménye. Ráadásul a családok anyagi helyzetét nemcsak a családtámogatási rendszerben eszközölt változtatások érintették. Az alkalmazott forintleértékelés és a bevezetett vámpótlék újabb jelentôs lökést adott az egyébként már csökkenô ütemû inflációnak. A két intézkedés nyomán bekövetkezett reálbércsökkenés következtében lényegesen nagyobb mértékben romlott a családok anyagi helyzete, mint a családi támogatások leépítésének következtében. Amikor tehát a Bokros-csomagnak a termékenységre gyakorolt hatását elemezzük, tekintettel kell lennünk arra a tényre, hogy a családok bevételeinek csökkenésében a reálbérek csökkenése nagyobb súllyal esett latba, mint a családtámogatási rendszer pénzbeli juttatásainak elmaradása.
A Bokros-csomag által bevezetett intézkedések mintegy két és fél évig voltak érvényben. Összességében tehát már nem is nagyon fogjuk megtudni, hogy mekkora lehetett volna az intézkedések tényleges hatása, ha továbbra is érvényben maradnak az átalakított ellátások. Tény ugyanakkor, hogy a családtámogatási rendszer átalakításakor nem volt helyes figyelmen kívül hagyni a termékenységi szempontokat, annál is inkább, hiszen az államháztartási reform részeként a nyugdíjrendszer megváltoztatása - többek között - éppen a kedvezôtlen népesedési folyamatok hatására vált szükségessé. A befejezett termékenység mutatóira lenne szükség ahhoz, hogy el tudjuk dönteni: csupán szülések elhalasztásáról vagy tényleges elmaradásáról beszélhetünk ezekben az években. Persze akkor is lehetségesek tartósan negatív hatások, ha inkább csak a gyermekek megszületésének elhalasztása okozhatta a visszaesést. Általában tapasztalható ugyanis a gyermekszülési életkor késôbbre tolódása. Ha egy adott társadalompolitikai intézkedés a késôbbre tolódásnak újabb lendületet ad, könnyen lehet, hogy összességében a befejezett termékenység csökkenéséhez járulhat hozzá.
Az 1998. évi kormányváltást követôen a családtámogatási rendszer 1995-ben leépített elemei visszaállításra kerültek. 1999-tôl:
- ismét állampolgári jogon jár a családi pótlék (a gyermek hatéves korától iskoláztatási támogatás);
- megszûnt a gyesre való jogosultság jövedelemteszthez és elôzetes munkaviszonyhoz kötése;
- visszakerültek a rendszerbe a gyermekek után járó adókedvezmények;
- 2000. január 1-tôl pedig ismét bevezetésre kerül, igaz maximális összegének jelentôs korlátozásával, a gyed.
Ha azt mondtuk, hogy az eltelt idô meglehetôsen rövid arra, hogy megalapozott értékelést mondjunk a Bokros-csomag termékenységi hatásairól, most még inkább ezt kell mondanunk a visszaállított családtámogatási rendszerek lehetséges hatásaira vonatkozóan. Többet tudunk a lehetséges szociálpolitikai hatásokról. A jövedelmi egyenlôtlenségekre és a szegénységre vonatkozó legfrissebb kutatási eredmények szerint az 1998. április és az 1999. március közötti idôszakban jelentôsen növekedett a gyermekek (mindenekelôtt a legfiatalabb, két év alatti gyermekek) szegénysége Magyarországon, miközben a szegénységi ráta összességében statisztikailag lényeges mértékben nem változott. Ez annak volt köszönhetô, hogy a családi támogatások közül a családi pótlék visszaállítása elsôsorban a jobb anyagi helyzetû családokat érintette, miközben a családi pótlék reálértéke (ami az alacsonyabb jövedelmi helyzetû családok szempontjából igazán fontos lenne) a szóban forgó idôszakban csökkent. A gyed rendszere, amelynek a legfiatalabb gyermekek esetében alapvetô jelentôsége van, csak 2000 januárjától állt vissza. Az idôközben bevezetett adókedvezmények pedig közvetlenül nem érintették a szegény családokat.
A családi támogatások termékenységi hatásaira vonatkozó kutatásaink szerint a legfrissebb intézkedések hatása mindenekelôtt attól függ, mennyire fogadják el a fiatal családok hitelesnek és tartósnak a családi támogatások restaurációját. Ezt azonban ma még nem lehet megítélni.
Összegzés
Magyarország népesedési helyzetét az alábbi tendenciákkal jellemezhetjük. A termékenység 1976 óta - kisebb megszakításokkal - folyamatosan csökken. Az 1960-as évek óta a születések száma már nem elegendô a népesség egyszerû reprodukciójának biztosításához, 1981 óta pedig csökken a népesség száma. Az 1998-as termékenységi arányszámok az eddigi legalacsonyabb értékeket mutatják, jelentôsen elmaradnak az egyszerû reprodukciós szinttôl.
A termékenységcsökkenés az idôszak elsô részében, nagyjából a második világháború végéig, nagyarányú gyermektelenség és a mezôgazdasági cselédség magas gyermekszáma mellett következett be. A hetvenes évekre végbement a folyamat ,,demokratizálódása": a gyermektelenek rendkívül alacsony száma mellett elterjedt és uralkodóvá vált a kétgyermekes családmodell. Az azóta végzett attitûdvizsgálatok arról tanúskodnak, hogy a magyar társadalom nem gyermekellenes.
A már rendelkezésünkre álló generációs befejezett termékenységet mutató együtthatók szerint az 1940-es években született nôi korosztályok elért végsô gyermekszáma az eddig ismert legalacsonyabb (1,87 körüli), a késôbb születettek azonos mutatói - nagyon lassú - emelkedô tendenciát mutatnak. Az adatok azonban csak az 1960-as évek elején születettekkel bezáróan elemezhetôek.
Az 1960-as évek második felében kezdôdött aktív népesedéspolitika hatását három termékenységi tendenciához kapcsolva összegezhetjük.
Hosszú távú csökkenô tendencia. A kormányzati beavatkozás nem volt képes megváltoztatni az alapvetô termékenységi folyamatokat: az aktív népesedéspolitika kezdete óta - a hetvenes évek közepének rövid idôszakát kivéve - a termékenység nem tudott az egyszerû reprodukciós szint közelébe kerülni, sôt attól egyre távolodik.
Rövid távú növekedési szakaszok. A hatvanas évek óta az adott év termékenységi viszonyait jelzô arányszámok négy esetben mutattak emelkedô tendenciát: a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas évek közepén, valamint a kilencvenes évek legelején. Ezek közül mindegyik társítható valamely - deklaráltan termékenységnövelô célzatú vagy ilyen célokat nem megfogalmazó, de a családtámogatás rendszerét és a gyermekvállalás feltételeit jelentôsen érintô - kormányzati beavatkozással. Azonban mind a gyes, mind pedig az 1973-as intézkedéscsomag bevezetése egy már emelkedô termékenységi szakaszban történt, hatásuk csak ennek figyelembevételével értékelhetô. A gyed bevezetése viszont egyértelmûen csökkenô tendenciát tört meg, és hatása az évtized végéig kitartott, sôt szerepe lehetett az 1990-1991-es növekedésben is. Jellemzô ugyanakkor, hogy a kilencvenes évek megváltozott körülményei között a gyed már nem tudott hatékonyan mûködni, ennek ellenére a kiadások aránylag magas szinten maradtak.
A generációs befejezett termékenység lassú emelkedése, stagnálása a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején született nôi kohorszok esetében. A családtámogatási rendszer három alappillére, a családi pótlék, a gyes és a gyed bevezetésük óta folyamatosan mûködnek (1996-2000 között a gyed szünetelt). Ezért hatásuk vizsgálatakor nem elegendô, ha csupán a bevezetésüket követô néhány évet tanulmányozzuk, mûködésük teljes idôszakát kell szem elôtt tartanunk, az idôközben bekövetkezett változások figyelembevételével. Bármilyen kormányzati beavatkozás hatásáról akkor kaphatunk teljes képet, ha az adott juttatás bevezetése, módosítása által érintett nôi kohorszok befejezett termékenységét elemezzük. Bár az ötvenedik életévet tekintjük a termékeny életszakasz befejezésének, a 40-44 éves nôk által elért gyermekszám gyakorlatilag teljes képet ad az adott kohorszok befejezett termékenységérôl (ezt követôen már a szülések kevesebb mint egy százaléka történik). Ám még ebben az esetben is csupán az 1960-ig született nôk végsô gyermekszámáról alkothatunk teljes képet. Egyértelmû tendencia azonban, hogy az 1940-es években született generációk által elért alacsony végsô gyermekszám a náluk fiatalabb kohorszok esetében lassú növekedésnek indult és ez mindmáig folytatódik. Az ötvenes évtizedben születettek termékeny életszakaszát a családtámogatási rendszer mindazon változásai érintették, melyek az 1990-es éveket megelôzôen történtek. Ez azt látszik igazolni, hogy a családtámogatási rendszerben 1960 és 1990 között bekövetkezett - a bôvülés irányába ható - változások pozitív hatással voltak az érintettek végsô gyermekszámára, nem csupán az éves termékenységet emelték a változást követô néhány évben. Ehhez az állításhoz azonban kívánkozik néhány megjegyzés:
- a lassú növekedés ellenére a generációs befejezett termékenység még mindig 10-15 százalékkal elmarad az egyszerû reprodukcióhoz szükségestôl, ráadásul a kilencvenes évek éves termékenységi adatai alapján a befejezett termékenység csökkenése valószínûsíthetô;
- az érintett nôi generációk többségére a családtámogatási rendszernek nem csupán egyetlen jelentôsebb változása hatott; az egyes hatások elkülönítése további kutatást igényel;
- az 1990-es évtized nemcsak a családtámogatási rendszer pénzbeni juttatásainak reálérték-csökkenésében, helyenként a jogosultságok szûkülésében különbözik a korábbi idôszaktól. A kilencvenes években a piacgazdaság kialakulása együtt járt a csökkenô foglalkoztatottsággal, csökkenô reálbérszínvonallal, növekvô jövedelemkülönbségekkel, de változások következtek be az emberek életmódjában, a kulturális mintákban is.
Eredményeink alapján a tanulmány végén megkockáztatunk néhány általánosítható hipotézist. Elôször is, vizsgálataink alapján nem valószínûsíthetjük, hogy az anyagi támogatások növelésével vagy újabb támogatások bevezetésével el lehetne azt érni, hogy egyébként nem tervezett gyermekek mégiscsak megszülessenek. Azt azonban valószínûnek tartjuk, hogy a gyermekes családok anyagi helyzetének rosszabbodása (amit egyaránt eredményezhet a munkaerôpiac vagy a családpolitika kedvezôtlen alakulása) elôidézheti azt, hogy az egyébként tervezett gyermekek késôbb vagy egyáltalán nem születnek meg. A családpolitika továbbá akkor számíthat eredményre, ha számol a gyermekvállalás és a gyermekvállalástól való tartózkodás motivációs hátterével. Elemzésünk szerint a termékenység alakulására a gyermekvállalási támogatások közül azok játsszák a legnagyobb hatást, amelyek az anyák számára teszik könnyebbé a gyermekvállalás és a munkaerôpiacon való részvétel közötti döntést. Ez összhangban van azokkal a várakozásokkal, amelyeket a termékenység közgazdasági elméletei alapján fogalmazhattunk meg: azok szerint a termékenység alakulásában alapvetô szerepe van az anya relatív keresetének, pontosabban annak, hogy mekkora haszonáldozati költséget jelenthet az édesanya számára, ha a gyermek vállalása miatt idôlegesen kikerül a munkaerôpiacról. Végezetül nagyon fontosnak tartjuk hangsúlyozni azt, hogy a különbözô családpolitikai döntések egymás mellett létezve kiegészíthetik egymást, erôsíthetik egymás hatásait. A gyermekvállalási döntés nagyon hosszú távú elkötelezettséget eredményez. Ezért a gyermekvállalási döntést befolyásolni szándékozó politikának számolnia kell azzal, hogy csak akkor számíthat tartós eredményre, ha komplex politikai megközelítésre épül és stabil intézményi környezetet jelent a gyermekvállalást fontolgató családok számára.

Felhasznált irodalom

Andorka Rudolf 1987. Gyermekszám a fejlett országokban. Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf 1997. Család és népesedés. Valóság, 7. sz. 15-35.
Becker, G. S. 1960. Economic analysis of fertility. In Demographic and economic changes in developed countries. Princeton, Princeton University Press, 209-231.
Becker, G. S. 1974. A theory of social interactions. Journal of Political Economy, vol. 82, no. 61. 1063-1093.
Becker, G. S. 1981. A Treatise on Family. Cambridge, Mass. and London, England, Harvard University Press.
Bongaarts, J. and Feeney, G. 1998. On the quantum and the tempo of fertility, Population and Development Review, June 1998, vol. 24/2., 271-292.
Cain, M. T. 1981. Risk and Insurance: perspectives on fertility and inequality in rural India and Bangladesh. New York, Center for Policy Studies. (Working papers. The population Council)
Caldwell, J. C. 1976. Toward a restatement of demographic transition theory. Population and Development Review, vol. 2, no. 3-4. 321-366.
Caldwell, J. C. 1981. The mechanisms of demographic change in historical perspective. Population Studies, vol. 35, no. 1. 5-27.
Cseterki Lajos-Orbán László-Párdi Imre 1966. Elôterjesztés a Politikai Bizottságnak a népesedési helyzet alakulásáról. 1966. szeptember 29.
Demény, P. 1987. Relinking fertility behavior and economic security in old age. Toward a pronatalist institutional reform. In Proceedings on the regional meeting on Population and Development. Budapest, 100-103.
Förster, Michael M.-Szívós Péter-Tóth István György 1998. A jóléti támogatások és a szegénység: Magyarország és a többi visegrádi ország tapasztalatai. In Társadalmi Riport. Budapest, 279-297.
Gábos András 1996. A magyar jóléti rendszer jogi szabályozásának változása 1990-1995 között. Esély, 3. sz. 62-117.
Gábos András 2000. Családok helyzete és családtámogatások a kilencvenes években. In: Kolosi T.-Tóth I. Gy.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 2000, Budapest: TÁRKI, 2000., 99-124.
Hablicsek L. 1995. Az elsô és a második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában, KSH NKI kutatási jelentései, Budapest, KSH, 1995/1.
Haraszti Á.-Szentgáli T.-Tóth I. Gy. 1990. A gyermekvállalás társadalmi támogatása. Közgazdasági Szemle, XXXVII. évf. 9. sz. 993-1011.
Heller Mária-Némedi Dénes-Rényi Ágnes 1988. Népesedési viták Magyarországon, 1960-
1986. In Népesedési viták Magyarországon, 1960-1986. A Népességtudományi Kutatóintézet jelentése. 13-126.
Hoóz István 1988. A népesedéspolitikai döntéseket alakító tényezôk Magyarországon. Demográfiai Füzetek, KSH NKI kutatási jelentései, 2. sz. 45-86.
Jarvis, Sarah-Micklewright, John 1994. A családi pótlék célzása és célzottsága Magyarországon. Esély, 2. sz. 11-31.
Kamarás Ferenc 1991a. A születési mozgalom és a termékenység alakulása az 1980-as években. Demográfia, 1-2. sz. 72-86.
Kamarás Ferenc 1991b. A termékenység alakulása a népesedéspolitikai intézkedések tükrében. Demográfia, 3-4. sz. 359-382.
Klinger András 1977. Magyarország népesedési helyzete, 1971-1975, Statisztikai Szemle, 1977. 1. sz. 5-24. és 1977. 2. sz. 117-135.
Klinger András 1992. Népesedési folyamatok Magyarországon az 1980-as években. Statisztikai Szemle, 4-5. sz. 325-348.
Leibenstein, H. 1974. An interpretation of the economic theory of fertility: promising path or blind alley? Journal of Economic Literature, vol. XII, no. 2. 460-475.
Leibenstein, H. 1975. The economic theory of fertility decline. The Quarterly Journal of Economics, vol. LXXXIX, no. 1. 1-31.
Lesthaeghe, R. and Willems, P. 1999. Is low fertility a temporary phenomenon in the European Union?, Population and Development Review, June 1999, vol. 25/2., 211-228.
Malthus, T. R. 1982. A népesedés törvényérôl. In: Semlyén I. (vál.): Népesedésrobbanás-egyke, Bukarest: Kriterion, 61-214.
Miltényi Károly 1994. Az utóbbi évek népesedési trendjei és ezek gazdasági háttere. Demográfia, 2. sz. 163-177.
Namboodiri, N. K. 1972. Some observations on the economic framework for fertility analysis. Population Studies, vol. 26, no. 2. 185-206.
Neher, A. 1971. Peasant, procreation and pensions. American Economic Review, vol. LVI, no. 3. 380-390.
Nugent, J. B. 1985. The old age security motive for fertility. Population and Development Review, vol. 11, no. 1.
Sándorné dr. Horváth Erika 1988. A gyestôl a gyedig. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Sipos Sándor-Tóth István György 1998. Poverty Alleviation: Social Assistance and Family Benefits. In Bokros, Lajos-Delthier, Jean-Jacques: Public Finance Reform during the Transition. Washington D.C., The World Bank. 287-315. (The Experience of Hungary.)
Tóth István György 1987. A termékenység közgazdasági elméleteinek népesedéspolitikai vonatkozásai. KSH Népességtudományi Kutatóintézet. Kézirat.
Tóth István György (szerk.) 1995. A családi pótlék jövedelemfüggô kiegészítésének tapasztalatai 1994-ben, elôrejelzés 1995-re. Budapest, TÁRKI.
Tóth István György 1996. Államháztartási reform és szociálpolitika. In Társadalmi Riport. Budapest, 198-237.
Udry, J. R. 1983. Do couples make fertility plans one birth at a time? Demography, vol. 20, no. 2.
Világbank 1996. Magyarország: Szegénység és szociális támogatások, Washington D. C.: Világbank.
Vukovich György 1991. Magyarország népesedéspolitikája. Demográfia, 1-2. sz. 61-70.
Willis, R. J. 1980. The old age security hypothesis and population growth.In Burch, Th. K. (ed.): Demographic behavior. 43-71.
1. táblázat. A termékenység színvonalának növelése érdekében hozott politikai döntések és jogszabályok célja, eszközrendszere és hatása Magyarországon, 1960-1999
 

Évszám	Jogszabály, döntés	A kijelölt célok	A választott eszközök	A beavatkozás hatása
1966- 1967	Döntés: 1966. nov. 28.-dec. 3., az MSZMP IX. Kongresszusa. Jogszabály: 3/1967. (I.29.) számú kormányrendelet.	A születések számának tartós növelése, elsôsorban a keresô nôk szülési kedvének ösztönzésével.	1966: a családi pótlék  összegének általános emelése,  a jogosultság kiterjesztése a tsz-tagok esetében; 1967: a gyes bevezetése.	Önálló hatás csekély, nehezen kimutatható.
1973	Döntés: 1972. nov. 14-15., az MSZMP X. Kongresszusa. Jogszabály: 1040/1973.(II.13.)  MT határozat.	A születések száma biztosítsa az egyszerû reprodukciót. Kiegyenlített létszámú generációk születése, a korösszetétel egyenetlenségeinek mérséklése. A háromgyermekes családmodell elterjesztése.	A mûvi vetélések feltételeinek szigorítása, korszerû családtervezés. A gyes, az anyasági segély és a családi pótlék összegének emelése, a lakásépítéssel kapcsolatos állami kedvezmények körének  szélesítése, a három- és többgyermekes családok soron kívüli lakáshoz jutásának segítése.	A termékenységi arányszámok jelentôs növekedése. Az érintett nôi kohorszok végsô gyermekszámának emelkedése. Új demográfiai hullámvölgy, elôrehozott szülések.
1984	Jogszabály: 1985. évi 1. tvr. az 1975. évi II. törvény módosításáról.	A népességcsökkenés folyamatának mérséklôdése, megállása, hosszú távon népességnövekedés, de legalább az egyszerû reprodukció elérése. A népesség korösszetételének javulása, a születô generációk létszámának egyenletesebbé válása. A halandóság aránya folyamatosan és tartósan csökkenjen.	A gyed bevezetése, az anyasági segély összegének emelése, a szülési szabadság meghosszabbítása, a gyermekápolási táppénzre való jogosultság a gyermek tízéves koráig való kiterjesztése, más szociálpolitikai kedvezmények életbelépése a lakásépítés területén, a terhesség-megszakítás feltételeinek könnyítése, a válás nehezítése.	A termékenységi arányszámok kismértékû emelkedése és viszonylagos stabilitása az évtized végéig. Az érintett nôi kohorszok végsô gyermekszámának emelkedése.
1990	1990. évi XXV. törvény a családi pótlékról.	Nem volt megfogalmazott népesedéspolitikai cél.	A családi pótlék állampolgári jogúvá tétele. Ezt megelôzôen 1988-ban és 1989-ben a családi pótlék reálértékének jelentôs növelése.	1990-ben és 1991-ben a termékenységi arányszámok növekedése, szinten maradása.
1995	1995. évi XLVIII. törvény a gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról.	A családtámogatási rendszer fenntartására fordított kiadások csökkentése.  A családtámogatási rendszer célzottságának javítása. Nem volt megfogalmazott népesedéspolitikai cél.	A családi pótlék és a gyes jövedelemteszthez kötése. A gyed megszüntetése. A várandóssági pótlék egyszeri kifizetéssé történô átalakítása.	A családtámogatási kiadások GDP-hez viszonyított arányának jelentôs csökkenése. A rendszer célzottságának kis-mértékû javulása. A termékenységcsökkenés ütemének kismértékû növekedése.

2. táblázat
 

Év	Feltételek
1967	szükséges munkaviszony: a szülést megelôzôen 12 hónap vagy másfél éven belül összesen 12 hónap; a foglalkoztatás mértéke: teljes munkaidô; idôtartam: a gyermek két és fél éves koráig.
1969	szükséges munkaviszony: változatlan; a jogosultság kiterjesztése: a tanulmányaikat nappali tagozaton befejezôk, amennyiben 90 napon belül munkaviszonyt létesítenek; a foglalkoztatás mértéke: legalább napi hat óra; idôtartam: a gyermek hároméves koráig.
1982	szükséges munkaviszony: a gyermek születését megelôzô két évben összesen 270 nap; jogosultság kiterjesztése: gyermekét egyedül nevelô apa; az anyával közös háztartásban élô apa a gyermek egyéves kora után; a foglalkoztatás mértéke: legalább napi négy óra vagy bedolgozóként biztosítotti viszony, vagy ipari szövetkezeti tagsági viszony, vagy mezôgazdasági szövetkezeti tagként évi minimum 90 napi közös munka; munkavállalás: havi átlagban napi négy órát meg nem haladó mértékben; idôtartam: a gyermek hároméves koráig.
1985	szükséges munkaviszony: változatlan; a jogosultság kiterjesztése: felsôfokú oktatási intézmény nappali tagozatos hallgatója, ha hallgatói jogviszonnyal rendelkezett a szülés ideje alatt, illetve azt megelôzô 180 napon belül; a foglalkoztatás mértéke: éves átlagban legalább a törvényes munkaidô fele; idôtartam: változatlan; munkavállalás: változatlan.
1990	szükséges munkaviszony: a szülést megelôzô két évben legalább 180 napos biztosítotti viszony a kötelezô társadalombiztosítás keretén belül; a foglalkoztatás mértéke: változatlan; idôtartam: változatlan; munkavállalás: a gyermek másfél éves korától.
1996	szükséges munkaviszony: változatlan; jövedelemteszt: jogosult, akinek családjában az egy fôre jutó nettó havi jövedelem nem éri el a 19 500 Ft-ot; a foglalkoztatás mértéke: változatlan; idôtartam: változatlan; munkavállalás: a gyermek másfél éves korától.
1999	szükséges munkaviszony: nem szükséges elôzetes munkaviszony; a jogosultság kiterjesztése: nincs jövedelemteszt és nem feltétel az elôzetes munkaviszony; idôtartam: változatlan; munkavállalás: a gyermek másfél éves korától legfeljebb napi négy órában, vagy korlátlanul, ha a munkavégzés otthon történik.

Forrás: Sándorné 1986; Gábos 1996, Magyar Közlöny.
3. táblázat. A gyes igénybevétele és összegének alakulása 1967-1999 között
 

Év	Igénybevétel (fô)	Összega) b) c) (folyó áron, Ft)	Összeg (reálértéken, 1967 = 100%)
1967	1a34 200d)	1 600	100%
1969	143 800	1 600	199%
1971	178 480	1 600	197%
1973	195 070	1 900	138%
1974	228 530	1 950	141%
1976	287 150	1 010	142%
1979	263 900	1 190	147%
1982	223 220	1 190	118%
1984	214 626	1 260	109%
1985	149 990	1 340	107%
1988	180 780	2 340	153%
1989	186 920	2 940	166%
1990	196 707	3 350	161%
1991	110 723	4 250	159%
1992	114 200	5 050	129%
1993	114 446	5 900	133%
1994	118 176	7 600	140%
1995	117 949	8 500	132%
1996	124 429	9 600	116%
1997	182 192	11 5001	112%
1998	234 049	13 7001	113%
1999	245 000	15 3501	111%

^a) 1967-tôl 1973-ig a gyes összege független volt attól, hogy hányadik gyermek után folyósítják, 1973-tól pedig változó a gyermek sorszáma szerint. Az 1973-as és az azt követô adatok a második gyermek utáni segély összegét mutatják.
^b) 1990-tôl a gyes két részbôl tevôdik össze: a gyermek sorszáma szerint differenciált segélybôl és egy adóköteles jövedelempótlékból.
^c) 1996 óta a gyes összege megegyezik a mindenkori nyugdíjminimummal.
Forrás: Sándorné 1986; Demográfiai Évkönyv 1997; Magyar Közlöny.
^d) A gyes 1967 áprilisától lépett életbe, az adat ezért csak az év utolsó kilenc hónapjára vonatkozik.
4. táblázat. A családi pótlék igénybevétele és a családban nevelkedô két gyermek után járó családi pótlék összege folyó áron, valamint 1990-es árakon, 1985-1998
 

11 Évszám	Igénybevétel (ezer fô)	Összeg, folyó áron (Ft)	Összeg, 1990-es áron (Ft)	A reálérték változása az elôzô év százalékában	Összeg az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresetének százalékában
1985	1363	1 420	2832	-	24,2%
1986	1360	1 420	2690	-5,0%	23,3%
1987	1357	1 540	2687	-0,1%	23,3%
1988	1357	2 440	3680	+36,9%	34,7%
1989	1368	3 240	4176	+13,5%	39,7%
1990	1514	4 140	4140	-10,9%	41,0%
1991	1545	5 140	3807	-18,0%	39,7%
1992	1537	5 640	3397	-10,8%	36,1%
1993	1504	6 500	3195	-15,9%	35,3%
1994	1502	6 500	2690	-15,8%	28,2%
1995	1432	6 500	2098	-22,0%	25,1%
1996	113101	16 5002	1698	-19,1%	21,3%
1997	1185	18 4002	1854	+9,2%	22,0%
1998	1147	19 4002	1816	-12,1%	20,8%
1999	n. a.	9 400	1636	-19,9%	n. a.

¹ A családi pótlék átalakított rendszere az év áprilisától lépett életbe. Az adat az év átlagára vonatkozik.
² Az összeg a legalsó jövedelmi kategóriába tartozókra vonatkozik. Forrás: Tóth 1995; Magyar Közlöny; Demográfiai Évkönyv 1997.
5. táblázat. A teljes termékenységi arányszám és a tiszta reprodukciós együttható változása 1991-1998 között
 

Évszám	TTA	Változás az  elôzô évhez képest (%)	TRE	Változás az  elôzô évhez képest (%)
1991	1,86	-	0,885	-
1992	1,77	-4,8	0,839	-5,2
1993	1,69	-4,5	0,804	-4,2
1994	1,64	-3,0	0,784	-2,5
1995	1,57	-4,3	0,750	-4,3
1996	1,46	-7,0	0,693	-7,6
1997	1,38	-5,5	0,655	-5,5
1998	1,33	-3,6	0,638	-2,6

TTA - teljes termékenységi arányszám; TRE - tiszta reprodukciós együttható
6. táblázat. A magyarországi termékenység fôbb mutatói, 1953-1998
 

Év	Élveszületési arányszám	Teljes termékenységi arányszám	Tiszta reprodukciós együttható
1953	21,6	2,75	1,202
1954	23,0	2,97	1,308
1955	21,4	2,82	1,256
1956	19,5	2,59	1,161
1957	17,0	2,29	1,019
1958	16,0	2,18	0,973
1959	15,2	2,08	0,935
1960	14,7	2,02	0,917
1961	14,0	1,94	0,880
1962	12,9	1,79	0,808
1963	13,1	1,82	0,819
1964	13,1	1,81	0,829
1965	13,1	1,81	0,831
1966	13,6	1,88	0,863
1967	14,6	2,01	0,923
1968	15,1	2,06	0,952
1969	15,0	2,04	0,939
1970	14,7	1,96	0,912
1971	14,5	1,91	0,891
1972	14,7	1,93	0,894
1973	15,0	1,95	0,906
1974	17,8	2,32	1,069
1975	18,4	2,38	1,111
1976	17,5	2,26	1,056
1977	16,7	2,17	1,021
1978	15,8	2,08	0,979
1979	15,0	2,02	0,956
1980	13,9	1,92	0,909
1981	13,3	1,88	0,894
1982	12,5	1,78	0,843
1983	11,9	1,73	0,837
1984	11,8	1,70	0,826
1985	12,2	1,83	0,867
1986	12,1	1,83	0,870
1987	11,9	1,81	0,859
1988	11,7	1,79	0,852
1989	11,9	1,78	0,831
1990	12,1	1,84	0,889
1991	12,3	1,86	0,885
1992	11,8	1,77	0,839
1993	11,4	1,69	0,804
1994	11,3	1,64	0,784
1995	11,0	1,57	0,750
1996	10,3	1,46	0,693
1997	9,9	1,38	0,655
1998	9,6	1,33	0,638

Forrás: Demográfiai Évkönyv 1997; Termékenységi Adattár 1970-1994, KSH.
Az 1998-as adatokért köszönet illeti Branyiczkyné Géczi Gabriellát, KSH.

Jegyzetek

[1] A tanulmány a Népesedéspolitikai ad hoc Munkabizottság számára készült.
[2] Szeretnénk az elején leszögezni: noha az itt sorra kerülô témák közül néhányban mindketten végeztünk korábban elemzéseket, nem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy birtokában vagyunk olyan ismereteknek, amelyek alapján végül határozott következtetésekre juthatnánk. Ebben nem egyszerûen tudásunk korlátai akadályoznak meg (bár kétségkívül ezt is el kell ismernünk), hanem azt is látnunk kell, hogy a legbölcsebb elemzôk is nagyon sok ,,ha" és ,,feltéve, hogy" közbeiktatásával fogalmazták meg állításaikat. Példaképünk ebben a tekintetben Andorka Rudolf, akinek a termékenység magyarázatával kapcsolatos munkái mellesleg nem csak a magyar, de a nemzetközi irodalomban is alapmunkáknak számítanak, és akinek jóformán az egész ezzel kapcsolatos irodalom ,,a kisujjában volt", továbbá a téma személyes elkötelezettséget jelentett a számára, mégis rengeteg óvatos kvalifikáló megjegyzés közbeiktatásával fogalmazott meg nagyon visszafogott következtetéseket a termékenység magyarázatára vonatkozóan. Ráadásul, amikor áttekintette az addig ismert elméleteket, meg kellett állapítania, hogy a termékenység addigi elméletei csak részleges magyarázatokat voltak képesek adni, és munkáját azzal zárta, hogy szükség lenne egy átfogóbb és a motívumok közgazdasági és szociológiai jellegzetességeit egyaránt számba vevô elméleti keret megalkotására (Andorka 1997).
[3] Andorka Rudolf tanulmányában a következôképpen összegzi például Coale eredményeit: ,,Coale szerint mindössze annyit mondhatunk a demográfiai átmenet elmélete alapján, hogy vannak hagyományos társadalmak és modern társadalmak, s ezek nemcsak gazdasági és társadalmi fejlettség, hanem a demográfiai mutatók tekintetében is lényegesen különböznek egymástól." (Andorka 1987, 47)
[4] Lásd például Bongaarts and Feereg (1998), Lesthaeghe and Willems (1999).
[5] Az idôskori biztonság hipotézisének érvényesülési feltételeit Nugent munkájából vettük át. A szóban forgó hipotézis elméleti megfogalmazása és empirikus ellenôrzési kísérletei Neher (1971), Willis (1980) és Cain (1981) nevéhez fûzôdnek.
[6] A termékenység közgazdasági elméletének elsô rendszeres kifejtését Becker (1960) adta. Az elmélet finomításához, továbbgondolásához lásd Becker (1974); Namboodiri (1972); Leibenstein (1974; 1975); Udry (1983). A téma legjobb hazai összefoglalója Andorka (1987).
[7] Ezt fogalmazza meg például a közgazdasági elmélet egyik legjelentôsebb kritikusa, Judith Blake elméletével szemben (Andorka 1987, 64), vagy a termékenység német szociológiai iskolájának állításaival szemben is (uo, 65). Mindazonáltal, írásának összegzô fejezetében fontosnak tartja, hogy létrejöjjön egy olyan elmélet, amely összhangba hozza egymással a közgazdasági és szociológiai elmélet pozitív elemeit.
[8] Az idei évtôl kezdve a gyes igénybevételének nem feltétele az elôzetes munkaviszony.
[9] 1995-tôl megszûnt a gyermekek után járó adókedvezmény.
[10] Többek között JarvisMicklewright (1994), Tóth (1995), Tóth (1996), SiposTóth (1998). Ezek közül Jarvis és Micklewright tanulmánya a családi pótlék nyolcvanas évek végi rendszerének célzottságával foglalkozik, Tóth (1995) a családi pótlék rendszerének 1994-es jövedelemvizsgálathoz kötött egyszeri kiegészítésének hatásait vizsgálja, Tóth (1996) és SiposTóth (1998) pedig a családtámogatási rendszer 1995-ös átalakításának következményeit becsüli fel.
[11] Itt meg kell jegyezni, hogy a családi támogatásokra való jogosultság jövedelmi teszthez kötése csak egy lehetséges opció volt a két kitûzött cél elérésére. Többek között például a Világbank ezzel kapcsolatos ajánlása (Világbank 1996) is másik két javaslatot említett, jelezve, hogy mindkettô jobb megoldás lehetne, mint a jövedelmi teszt bevezetése. Az egyik alternatív javaslat a gyermekszám szerint differenciált családi pótlék bevezetését, a másik pedig a családi támogatások megadóztatását tartalmazta. Ebben az értelemben tehát tévesek azok a vélemények, amelyek szerint a Világbank erôltette rá a magyar kormányra a családi támogatások végül is megvalósított formában történô átalakítását.