Ezerkilencszáz januárjában jelent meg a Huszadik Század elsô száma, Jászi Oszkárnak és barátainak a modern Magyarország megteremtése érdekében indított folyóirata. A Huszadik Század léte és köre meghatározó szerepet játszott a Társadalomtudományi Társaság megszületésében is, mely a lap indulása után egy évvel alakult meg, s késôbb erôteljesen összefonódott a lap történetével. A Huszadik Század volt az a folyóirat, amely egy olyan ,,tudományos politika" kidolgozását tekintette feladatának, mely képes bevezetni Magyarországot a ,,mûvelt népeknek gazdag, kultúrás és szabad, testvéri közösségébe",[1]és amely 1907-ben - hitük szerint ezen elvekre alapozva - lefektette az ,,új Magyarország" megteremtésének politikai programját.[2] A lap teljesítményét a magyar konzervativizmus egyik legnagyobb hatású fórumának, a Magyar Szemlének hasábjain Szekfû Gyula 1927-ben írt beköszöntôjében merôben másként ítélte meg. ,,Elrettentô példaként" említette fel ,,...azt a magyarul írt szemlét, homlokán századunk nevével, mely munkájával következetesen a társadalom átalakítását célozta, míg nagyzási hóbortja példátlan impotenciában nem pukkant szét..."[3]
Jogosan merül fel a kérdés, hogyan értékelhetjük a Huszadik Század vállalt hivatását: nagyzási hóbortnak, mint ahogy a kör ellenfelei állították, vagy pedig Magyarország radikális megújítását zászlajára tûzô politikai programnak, ahogy azt a polgári radikálisok gondolták. Vagy ha sem ez, sem az nem volt, akkor mi volt valójában? Azaz: milyen politikai álláspontot fogalmazott meg, és milyen szerepet játszott e lap a századelô szellemi-politikai küzdelmeiben? Ezt a kérdést próbáljuk megválaszolni a következôkben, mégpedig az 1906-ig terjedô idôszak vizsgálata alapján.
Az 1906-os korszakhatárt mindenekelôtt a Társadalomtudományi Társaságban 1906 augusztusában lezajlott szakítás indokolja. Ekkor dôlt el véglegesen, hogy a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság egyértelmûen a radikális erôk orgánuma lesz.
A szakadás nyilvánvalóan nem független az 1905-1906 folyamán a magyar belpolitikában, illetve a nemzetközi színtéren bekövetkezett változásoktól, ám az elôzmények a lap megalapításáig nyúlnak vissza. A Szabadelvû Párt vereségét követô kormányzati válság, a szociáldemokrácia megerôsödése, a korszakos változásokat ígérô 1905-ös orosz forradalom nem sokkal korábban még örökkévalónak látszó társadalmi intézmények és értékek létjogosultságát kérdôjelezte meg. Ezen események nyomán alakulhatott ki az a közhangulat, melyben már nem látszott eleve reménytelennek a fennálló viszonyok megváltoztatása, és elképzelhetôvé vált, hogy a magyar politikai játéktérben a közjogi alapon történô megosztottságot egy új, a progresszió /reakció törésvonal mentén kialakuló tagoltság váltja fel.
A politikai válság kirobbanása azonban csak kiélezte a folyóirat gárdájában már korábban is meglévô ellentéteket. A kezdetben - legalábbis kifelé - még egységesnek tûnô baráti társaság már az induláskor is eltérô álláspontokat vallott a válságba jutott liberális rendszer, sôt magának a liberalizmusnak a megújításáról, netán meghaladásáról. Az új utakat keresôk nem kerülhették meg ezt a problémát. Jelen írásunkban e kérdésre koncentrálunk. Úgy véljük ugyanis, hogy a szakadáshoz vezetô út történetének egyik fontos eleme éppen e kör egyes tagjainak a liberalizmushoz fûzôdô eltérô viszonya volt.

Elôfeltevések és politikafelfogás

A folyóirat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem frissen végzett joghallgatói egy csoportjának, baráti közösségének kezdeményezésére jött létre. Ehhez a körhöz tartozott többek között Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Berinkey Dénes, Kenéz Béla, Szabó Ervin, Szántó Menyhért. A kör tagjai hetente egyszer a Rana Rossa nevû olasz étteremben gyûltek össze, hogy eszmét cseréljenek Herbert Spencer nézeteirôl, megvitassák az aktuális politikai eseményeket, Magyarország szociális-társadalmi problémáit, az általános, titkos és egyenlô választójog bevezetésének esélyeit és szükségességét, és felvázolják az általuk megkerülhetetlennek tartott agrárreform alapjait.[4]
Gratz Gusztáv, Jászi Oszkár és barátaik már 1898 körül tervezgetni kezdték, hogy eszméik, törekvéseik hirdetésére saját, önálló fórumot hoznak létre. Az elképzelések 1899 nyarán kezdtek konkrét alakot ölteni, ekkorra alakultak ki az új lap, a Huszadik Század fô anyagi és szellemi feltételei. Közös volt tehát az akarat egy publicitást biztosító fórum létrehozására, de a lap irányát illetôen nézeteltérések mutatkoztak.[5] Fontosnak tartjuk jelezni, hogy az 1906-ig egy körhöz tartozó társaság már a kezdetekkor sem volt egységes: a lap körül tömörülô liberálisok és a gyökeres változtatás igényével fellépô radikálisok eltérô elôfeltevésekbôl indultak ki, az elôfeltevések különbözôsége pedig különbözô politikai tartalmak megfogalmazásához vezetett. Más politikai célok vezérelték ôket, másként képzelték el céljaik megvalósítását, másként látták a magyar társadalmat, a magyar politikai teret, eltérô programokat fogalmaztak meg, és más-más eszközöket tartottak alkalmazhatónak a kitûzött programok, a kívánt jövôkép megvalósítására.

Tudományos politika versus praktikus politika

A Huszadik Század köre számára a ,,szociológia" iránti elkötelezettség fontos összetartó erô volt. A folyóirat a tudományosság igényével lépett fel, s közös volt az a szándék is, hogy a tudományos megalapozásból politikai álláspontok megfogalmazására tegyenek kísérletet. A liberálisok és a majdani radikálisok azonban mást és mást gondoltak a tudomány funkciójáról.
A radikálisok a tudományos politika jelszavát tûzték zászlajukra. Számukra a szociológia - miként Jászi 1910-ben, a lap történetére visszatekintô írásában megállapítja - valóban ,,csatakiáltás" volt, amely mindenekelôtt a politika megújításának igényét fejezte ki. Jászi már a lap programadó cikkében hangsúlyozza, hogy a tudományos publicisztikában ,,a nemzeti tudat és akarat kiképzésének egyre fontosabb szervét" látja, amely - lehetôvé téve az egész társadalom hatékony közremûködését a társas ügyekben - a törvényhozás, a parlamentarizmus hibáinak korrektívumaként mûködik. Bár Somló, Jászi, Méray-Horváth és a többiek mást és mást gondoltak arról, hogy a társadalom fejlôdését milyen törvényszerûségek határozzák meg, abban egyetértettek, hogy a ,,helyes" politikának a tudományból kell következnie. Jásziék a tudományos igazságokban a haza és az emberiség ,,számos aggasztó sebének egyedüli orvosságát"látták. Errôl az alapról egyenes út vezetett a politikai cselekvéshez. A ,,valóra váltjuk a filozófia ígéreteit" robespierre-i gondolatot parafrazálva tehát elmondhatjuk, valósággá akarták tenni a tudomány igazságait. Ahogy Jászi fogalmazta: az igazi tudós ,,nem tudja nézni, hogy a körülötte lefolyó politika csupa népcsalás, csupa úri sport vagy szemérmetlen üzlet legyen, és arra törekszik, hogy tudományos igazságait az életben is keresztülvigye".[6]
Ez a szemléletmód különbözteti meg kezdettôl fogva a radikálisokat például Gratztól és Hegedûs Lóránttól, akik nem így akarnak eljutni a ,,helyes" politikához, mert úgy gondolják, hogy a politikai célok nem a tudományból, hanem a társadalmi csoportok érdekeibôl és értékeibôl származnak. Ha szánnak is politikai szerepet a tudománynak, az nem az, hogy a célokat meghatározza, még kevésbé az, hogy a társadalmat és a politikát irányítsa, hanem hogy átláthatóbbá tegye azt a teret, amelyben a politikai küzdelmek zajlanak. Számukra a tudomány eszközül szolgál arra nézve, hogy az egyes célok megvalósíthatóságát vizsgálják, tapasztalatokat vonjanak le a történelembôl, a politika természetérôl, a külföldi tapasztalatokból, hogy feltárják a lehetôségeket, a problémákat és megoldási módozatokat, hogy - modern kifejezéssel élve - hatékonyabbá tegyék a politikát.[7]

Legitimáció: tudomány versus történelem

Míg a liberálisok erôteljesen kötôdtek a történetiséghez és a tradícióhoz, onnan merítve legitimációjukat és vállalt értékeik nagy részét, addig a radikálisok a kritika jogát hangsúlyozták, bíztak a racionalitás korlátlan erejében
- ami a ,,felvilágosult politika" módszereihez állt közel[8] -, s a tudományos igazság érvényre juttatásával akarták a múltat végképp eltörölni. A tudományos törvényszerûségekbôl nyert legitimáció révén a régi polgári társadalom megsemmisítésére törekedtek, és egy új modern Magyarország megteremtésére vállalkoztak. Úgy vélték, csak a radikális politika teremthet esélyt arra, hogy az ázsiai viszonyokat mutató agrárfeudális ország felzárkózhassék a mûvelt Nyugathoz. Jásziék azért foglalkoztak elvontnak tûnô elméleti kérdésekkel, azért elemezték és próbálták hasznosítani a spencerizmus, a történelmi materializmus vagy a francia szociológia eredményeit, mivel úgy gondolták, hogy az aktuális problémák valódi és hatékony megoldása csak a társadalmi fejlôdés törvényszerûségeinek ismeretében képzelhetô el. Meg voltak gyôzôdve arról, hogy csak a maga számára valamilyen módon tömegtámogatást szerzô tudományos politikától várható siker, ,,...csakis kevesek végsô elszántságából és sokak bátor, helytálló támogatásából születhetik meg a modern Magyarország, mely véget vet egy néppusztító és kultúraölô klikk garázdálkodásának, és a népnek kenyeret, a kultúrának becsületet szerezve, bevezeti a mi országunkat a mûvelt népek testvéri szövetségébe."[9]

Önkép és társadalmi tagoltság: ,,mi és ôk" versus pluralista logika

A két fél másként látja a politika szereplôit és a társadalom tagoltságát is. A radikálisok kétpólusú politikai térben gondolkodnak: társadalomképükben a progresszió tábora áll szemben a reakció egységes táborával, a haladók a maradiakkal, a dolgos emberek a dologtalanokkal, a produktív elemek az improduktívakkal. A magyar társadalom egyes csoportjait ebben a dichotóm modellben rendezik el.[11] ,,Egyetlen ideológia nehezedett az országra a forradalom nagy liberális nemzedékének elköltözése vagy elöregedése óta napjainkig. A hatalmon lévô földbirtok és bankkörök ideológiája" - írja például Jászi 1905-ben a ,,Kulturális elmaradottságunk okairól" címû írásában.[12] A nagybirtok és a vallás oly jó helyzetben van az agrárállamon belül, hogy rájuk nézve minden változás csak káros lehet. Az uralkodó ideológia csak egyetlen tudományt szeret, azt, ,,mely a meglévô állapotok igazolására és dicsôítésére törekszik. Szóval valami alkalmazott politika tudományos köntösben". Nos, miként a ,,fekete reakció" képviselôivel nem lehetséges egyezkedni, a ,,tudományos köntösbe" öltöztetett ,,alkalmazott politika" sem lehet vitapartnere a radikálisoknak, mert - miként Jászi leszögezte - a reakció politikája nem lehet tudományos.[13] A politikai élet ezen aktoraival a radikálisok harcolnak és nem polemizálnak, mert meggyôzôdésük, hogy a feudalizmus, a banktôke, a klérus érdekeit egyesítô ,,fekete reakcióval" szemben csak egyetlen lehetôség van: le kell gyôzni ôket.
A gyôzelem érdekében persze a másik tábort is meg kell teremteni. Az átalakulás vezetô erejét, ,,a boldogító néppolitika" zálogát a tömeg élén álló maroknyi intellektuelek csoportja képezi: ,,Az íróknak, kutatóknak és szociálpolitikusoknak az a kis csapata, mely idáigizoláltan dolgozott eszményeiért, keresve az igazságot, és szinte l'art pour l'art hintve a modern haladás eszméit, gúny, rágalom és gyanúsítás s mindössze néhány száz ember rokonszenves megértése által kísérve: ama lehetôség, sôt kötelesség elé fog kerülni, hogy eszméinknek gyakorlati megvalósítására módot és eszközöket jelöljön ki."[14]
Az ,,elszánt kevesek" legfôbb támogatója - véli Jászi - ,,az emberi haladás legújabb fázisának letéteményese", azaz az ipari és mezôgazdasági proletáriátus lesz, amely Nyugaton már megjelent, nálunk azonban még meg kell szervezni, az élére kell állni, vezetni kell. Ahhoz tehát, hogy megtörjön a ,,néppusztító és kultúraölô klikk uralma", a proletariátust a valóban tudományos politikát folytató progresszió táborába kell vonni. A tervet nemcsak kívánatosnak, de lehetségesnek is gondolja, mivel ,,az ô munkája és szervezkedései hozzák létre a társadalom uj gazdasági strukturáját: akként a jövô kulturértékeit is egyre fokozottabb mértékben az ô törekvései, az ô eszméi, az ô érzelmei és ideáljai határozzák meg. Ô ma a világtörténelem egyedüli csakugyan kulturszomjas alkateleme, mert - mint jól mondották - semmit sem veszíthet, és egy egész világot nyerhet. Mint par excellence forradalmi elem, par excellence tudomány- és mûvészetsóvár is."[15]
E döntésnek persze következményei vannak: a jövôképnek olyanná kell válni, amely megfelel az imént jelzett tulajdonsággal bíró proletariátusnak. 1906-ban a ,,demokrácia jövôjét" Jászi ennek megfelelôen vázolja fel: ,,Létrehozni a társadalmi élet oly rendjét és szerkezetét, mely a termelési eszközök államosításával kiküszöböl minden improduktiv munkát s munkanélküli jövedelmet, átgyúrni az államot a kevés gazdag hatalmi eszközébôl egy bölcsen vezetett mesterséges kiválasztás fôszervévé a népösszesség érdekében a »hatalmi államból« »munkaállamot« »csinálni«: ime ezek azok az uj célok, melyeket az élet megváltozott anyagi rendje és szerkezete az emberek elméiben létrehoz modern demokráciákban."[16]
Gratzék ezzel szemben sokszereplôs játéknak tartják a politikát, pluralista logika mozgatja ôket. Nem ellenségekben gondolkodnak, hanem ellenfelekben, s úgy ítélik meg, nincs szükség bárkinek is a diszkreditálására a politikai életbôl. Hisznek a tömeg nevelhetôségében, de az emberi természetet nem tartják mechanikus nyersanyagnak, amelyet egy tervezô mérnök saját tetszése irányába formálhat.[17] A hangsúly a meggyôzésen, a diszkusszión, a vitán van. Forradalmi, radikális változások helyett a mértéktartó reformok hívei. ,,A tiszta liberalizmus egyedüli dogmája az, hogy minden törekvés egyaránt jogosult, hogy tehát minden emberi törekvés szabadon érvényesülhet addig a határig, a melyen épp oly jogosult törekvésekbe nem ütközik, és e törekvések ezen ütközôdésébôl, az egyéni és társadalmi érdekeknek ezen természetes kiegyenlítôdésébôl alakítja ki magának azt a politikát, a melyet egy adott államban, egy adott idôben megvalósítani igyekszik."[18]

Az eszközhasználat problémája

Az eltérô politikafelfogás, a politikai tagoltságnak a különbözô jövôképekbôl is következô leírása jelentôs különbségeket hoz felszínre a célszerûnek és lehetségesnek tartott eszközök kijelölésében is. Mivel a polgári radikálisok a megoldandó feladatot a ,,tudományos igazságok" érvényesülése elôtti akadályok elhárításában látják, olyan eszközöket keresnek, amelyek alkalmasak a tudomány, a tudósok által megfogalmazott célok érvényesítésére. A liberális elvek alapján felépült politikai berendezkedést nem ilyennek látják. Jászi Szilágyi Dezsôrôl írt nekrológjában az elhunytat ugyan a ,,magyar liberalismus doctrinájának utolsó félelem és gáncs nélküli" lovagjának, ,,szociológus államférfinak", Széchenyi, Eötvös és Deák méltó utódának
tekinti, de azt is kinyilvánítja, hogy a liberalizmus már túlhaladott: ,,nekünk és korunknak a liberalizmus nem túl sok, hanem túl kevés".[19] A radikálisok szerint a magát szabadelvûnek tartó politikai berendezkedés nemcsak hogy nem képes megbirkózni a problémákkal, hanem maga is beteg, a modernizáláshoz átfogó strukturális változásokra van szükség.
A polgári radikálisok szerint a parlamentarizmus nem alkalmas a feladat megoldására.[20] A radikális változás feltétele a tömegek mozgósítása, mert csak így törhetô le a reakció, a ,,földesurak és bankárok monopóliuma".
Ez a logika diametrálisan áll szemben a liberalizmus értékrendjével. A liberálisok alapértéke a mérték, a ,,középút", a kompromisszum; hisznek a tömegek nevelhetôségében, a parlamentarizmus rendszerében, annak javíthatóságában, az individuális szabadság értékében, a normák, a jog és a tradíció erejében. Míg a liberálisok belül maradnak a polgári rend keretein, addig a polgári radikálisok újra meg újra átlépnek ezeken. Ennek oka nyilvánvalóan a szándékokban keresendô, míg a liberálisok a mérték szem elôtt tartásával a mérsékelt reformokra irányították a figyelmüket, s hittek a liberalizmus fenntarthatóságában, megújításának lehetôségében, a polgári radikálisoknak ez kevés volt, ôk egy új, modern Magyarország megteremtésén fáradoztak, kompromisszumok helyett radikális megoldásokat keresve. A liberális program is a jövôkép felôl nyerte el értelmét, ennek fényében választhatta meg eszközeit, de a kívánt jövôkép a rendszer keretein belül maradt.
Ugyanakkor mind a polgári radikálisokra, mind a liberálisokra súlyos problémaként nehezedett annak eldöntése, hogy milyen aktorokkal lehetséges politikai célkitûzéseiket a valóságba átültetni. A liberálisok a létezô pártrendszerben keresték a helyüket - Hegedûs Lóránt a Szabadelvû Pártban, Gratz Gusztáv 1906 után az Alkotmánypártban politizált - a radikálisok viszont valamiféle új képzôdmény keretein belül képzelték el politikai erôvé válásukat.
Jászi és társai természetesen tisztában voltak azzal, hogy nem rendelkeznek azzal a társadalmi támogatással, mely a társadalom radikális átalakítását célzó terveikhez szükséges. Ezért az a lázas próbálkozás, amely 1905-tôl kezdôdôen a hiányzó politikai erô létrehozására irányul.
Az 1905-1906-os alkotmányos válság idején a polgári radikalizmus csatlakozik a kormányt támogató választójogi kampányhoz. ,,Darabontságuk" legfôbb magyarázata, hogy - legalábbis elsô lépésként - akár a felülrôl levezényelt társadalmi haladás programját, a demokratikus cezarizmust is megfelelô eszköznek tartják azon az úton, mely az új Magyarország megteremtése felé vezet. Egy rövid ideig foglalkoztatja ôket Kristóffy pártalakítási kísérlete is. Ám alighanem a politikai erôvé szervezôdés szándéka magyarázza azt is, hogy 1906-ban Jásziék belépnek a Demokrácia nevû szabadkômûves páholyba.
De a legfôbb reményt szocialista jövôképükbôl, meg a magyar pártpaletta állapotából adódóan a Szociáldemokrata Párt jelenti számukra. Pontosabban szólva: valójában abban bíznak, hogy az SZDP támogatásukkal olyan párttá alakítható, amely megvalósíthatja célkitûzéseiket.
Elôbb az SZDP ,,doktrinerségén", az ipari proletariátusba való bezártságán szeretnének változtatni. 1905-ben Jászi a ,,Szocializmus és hazafiság" címû cikkében amellett érvel, hogy a szocializmusnak ki kellene aknáznia a nemzeti gondolat erejét, ugyanis ,,a szocializmus és a nemzeti tiszta, az osztályérdek által el nem ferdített fogalma között semmi néven nevezendô ellentét nincs, sôt, hogy a szocializmus egyenes folytatása a nagy nemzeti küzdelmek egyenlôsítô, jobbágyfelszabadító s a kultúrát felemelô törekvéseinek, s mindkét irányzat joggal tekintheti legmélyebb alapjának a liberális állambölcselet Bentham-i elvét. A célokban és eszményekben nincs különbség, csak az eszközök változtak. Ma már nem a szabadság elve biztosítja a további fejlôdést (mely helyes volt addig, míg a középkori világ békóinak lerázásáról volt szó), hanem a szervezés, a tervszerû kooperáció, az anyagi jólét biztosítása a legszélesebb néprétegek számára."[21]
1907-ben Jászi az ,,Új Magyarország felé" címû írásában ,,le nem teperhetô, gyôzedelmes erônek" vizionálja a ,,hatalmas és forradalmi mezôgazdasági proletáriátus", az ,,öntudatos és kultúrsóvár ipari munkásság", valamint a ,,szellemi proletárok százezreinek" hármasát, amely hadat üzen összes ellenségeinek: ,,latifundiumnak, püspököknek, vármegyéknek, prókátoroknak és a nemes urak és zsidó bankáraik »közgazdasági tevékenységének«". Jászi a ,,második Magyarország" tényezôiként képzeli el a proletariátust (mezôgazdasági, ipari, szellemi), a polgárságot, szükségét látja a parasztság mozgósításának és a nemzetiségek megbékítésének. Ekkor Jászi az SZDP-tôl egy más irányú átalakulást vár.
Ajánlatát a szociáldemokrata taktika sajátos átfogalmazásával teszi meg, mondván: az elmaradottságból következôen a magyarországi feladatok még nem a nagy nyugat-európai demokráciák aktuális feladatai. Míg ott a polgári demokráciából a munkás demokráciába való átmenet van napirenden, Magyarországon elsôsorban a polgári demokráciát kell létrehozni, vagyis olyan valami eljöveteléért kell küzdeni, amelynek átmeneti jellege nyilvánvaló. A polgári Magyarország megteremtése - mint ,,minimális cél" - viszont nélkülözhetetlen, mert feltétele a maximális program megvalósításának, a munkásdemokrácia létrehozásának. Tehát a szocializmus megteremtésére törekvô szociáldemokráciának is érdeke az Új Magyarország kiharcolása, mert az jelenti a továbblépés feltételét. E logika alapján jut el a következtetéshez: ,,Vagyis úgy a Bewegung, mint az Endziel szempontjából egyaránt szükséges és fontos, hogy a radikális haladás hívei differenciálódjanak: egy radikális polgári pártra, mely a polgári Magyarország eljöveteléért küzd, és megvalósítja azokat a reformokat, melyek az adott hatalmi viszonyok mellett keresztülvihetôk, és egy intrazingens, forradalmi munkáspártra, mely a munkásosztály legsajátosabb szükségleteit érvényesíti, s szélsô propagandájával lehetôvé teszi, hogy a polgári radikalizmus lerombolhassa a demokrata haladás akadályait."[22] Azaz: a radikális tábor nevében szövetséget ajánl a szocialistáknak, s egyszersmind igényt tart a szocialisták tömegeire.
A változó politikai térben a liberálisok sem kerülhették meg az aktorkeresés problémáját. A liberalizmus a századfordulóra válságba került; eszmeként és politikai gyakorlatként egyaránt. Egyfelôl szembe kellett néznie a szocializmussal, mint egy sikeresnek bizonyuló politikai doktrínával, másfelôl számot kellett vetnie a politikai tér, a politikai résztvevôk körének kibôvülésével. A századforduló táján, de különösen az 1905-1906-os politikai válság kirobbanását követôen a liberalizmus szembekerült egy hirtelen aktuálissá váló dilemmával: lehetséges-e a tömegtársadalom, a tömegpolitika keretei között a liberalizmus és a demokrácia összeegyeztetése? A liberálisok egy részét (Gratz Gusztáv) ez a dilemma foglalkoztatta, ez tolta a praktikus politika felé, az állandó kompromisszumok elfogadásának irányába. Míg a liberálisok belépni ,,kényszerültek" a politika, a régi politika világába, ott próbálva érvényt szerezni politikai célkitûzéseiknek, addig a radikálisok számára ez az alternatíva fel sem merülhetett: számukra csak a régi Magyarország romjain vezethetett út az új, modern Magyarországhoz...

Rendszerkritikák versus rendszeralternatívák

A változtatás szándéka is eltérô irányba tolta a liberálisokat és a radikális változásokat kívánókat. A liberálisok, akik érdekeik és értékeik szempontjából alapvetôen megfelelônek tartották a fennálló társadalmi-politikai berendezkedést, doktrinerségnek minôsítve elvetették a ,,teoretizálást", szkeptikusak voltak az átfogó elméletekkel szemben, ,,légvárak" helyett az egyes problémákra koncentráltak, felmutatva, hogy azok a rendszeren belül is megoldhatók. Úgy gondolták, hogy a magyar társadalmat feltétlenül korszerûsíteni, modernizálni kell, de az alapvetô társadalmi-politikai-gazdasáügi viszonyok érintetlenül hagyásával, csak bizonyos strukturális reformok révén. Rendszerkritikájukkal pedig összekapcsolódott a liberalizmus megújításának igénye. A radikálisok viszont elôfeltevéseiknél, érdekeiknél és értékeiknél fogva más problémákat láttak, vagy másként észlelték a problémákat, szükségképpen teoretizáltak, rendszerben és nem egyes problémákban gondolkodtak, alternatív társadalmi modelleket kínálva.
Azonban sem a rendszerkritikák, sem a rendszeralternatívák nem voltak egységesek. A tartalmilag azonosnak látszó elképzelések (liberális/radikális) ugyanis éppen lényegüket tekintve alapvetôen különböznek. Ezért úgy gondoljuk, hogy ilyen esetekben különösen hasznos a típusalkotás.

A rendszerkritikák fôbb típusai

A liberalizmus mint eszmény. A liberalizmus az eszmény alapjáról veszi kritika alá a fennálló berendezkedést. Annak felmutatására törekszik, hogy a liberalizmus felel meg leginkább az ember természetes hajlamainak, s a liberális elveknek megfelelôen berendezett társadalom biztosíthatja leginkább az egyének szabad fejlôdését, a társadalmi haladást és a békét. Az aktuális társadalmi problémák nem a liberalizmusból származnak, ugyanis a fennálló politikai berendezkedés valójában nem liberális. A liberalizmus meghamisítása folyik, és minden baj megoldódna, ha Magyarországon a valódi liberalizmus elvei lennének uralkodóak.
Példa: Bors Emil indulatos kórrajzot fest a magyar szabadelvû politikai rendszer funkcionális zavarairól. Kifejti, hogy a liberalizmus hatalma megmerevedett, a szabadelvû szisztéma kétségtelenül válságba került. ,,Óh, te isteniesen naiv »alkalmazkodó és kapaszkodó« liberalizmus! Egykori eszményeid magaslatáról, hogy tudtál ennek a gonoszul kieszelt »juste milieu«-nek lejtôjén oly rohamosan alásülyedni, hogy a kulturfrakkot és a munkáskabátot oly hamar megunva, sôt szégyellve, ma már megint csak a megszokott régi czifra inasliberiában érzed magad jól, és urasági borravalókból és bárgyú cselédhazugságokból tengeted jobb sorsra méltó existenciádat!" Bors szerint a liberális Magyarország elszomorító képet mutat, a magyar parlamentrôl nem is beszélve: ,,Hát még mit szóljunk errôl a mi liberális képviselôházunkról, a mely, bár közelebbrôl nézve, inkább egy zártkörû úri vivóklubbnak mondható, mégis a törvényhozásban állítólag egyenjogú faktorképen való részesedés hamis színpadi hermelinjével drapirozva, lefelé souverain gôggel tekint a »szavazó barmokra«, felfelé pedig porban hever a hatalom zsámolya elôtt!" Bors szerint a magyar liberalizmusnak csakis jövôje lehet, a jelenlegi berendezkedés ugyanis valójában nem liberális. Vagyis a fennálló problémák nem a liberalizmusból származnak, hiszen Magyarországon csúfot ûznek a liberalizmusból. Bors tiltakozik az ellen, ,,hogy továbbra is liberális védjegy alatt csempésztessék be ide mindenféle reakczionárius dugárú". Meggyôzôdése, hogy csak az igazi liberalizmustól remélhetô a megoldás, de korántsem biztos abban, hogy Magyarország a szabadelvû utat fogja választani: ,,Végre is, ha ez az ország nem tud, vagy nem akar liberális lenni; hát legyen továbbra is - de a maga igaz neve alatt - feudalis, hisz Spanyolország, no meg Lengyelország példái mutatják, hogy liberálizmus nélkül csupán büszkeségbôl és henyélésbôl is még lehet existálni, persze hogy hogyan és meddig, az már más kérdés."[23]
A liberalizmus mint bevált gyakorlat. A liberalizmus a társadalmi problémák bevált gyógymódja. Attól, hogy régi gyógymód, még nem kell feladni. A liberalizmus lényege, hogy mind több egyénnek tegye lehetôvé, hogy saját erejébôl gazdaságilag és politikailag felemelkedhessék, ez jelenti belsô erejét. Nincs szükség a liberalizmus megújítására. Ezt a belsô erôt fel lehet használni az újonnan keletkezett társadalmi-gazdasági-politikai bajok kezelésére.
Példa: Hegedûs Lóránt liberalizmus-felfogása. Hegedûs kifejti: vitathatatlan, hogy baj van, hogy segíteni kell, mert társadalmi nyugtalanság uralkodik. A beteghez orvost kell hívni. A kérdés: milyen orvost hívjunk? ,,Van egy öreg orvosunk, a liberalizmus. Ô már sok praxissal bír, csinált gyógymódokat, gyógyított már betegségeket, sôt még társadalmi osztályokat is felemelt. A liberalizmus már csinált ilyet, a szocializmus, anarchizmus nem. A konzervativizmus ugyan csinált, de a liberalizmusra épp azért volt szükség, mert a konzervativizmus nem jól gyógyított, hanem beteggé tette az ô embereit. Van egy orvos, kit csak akkor bocsáthatunk el, ha kisül, hogy annyira öreg, tehetetlen, hogy többé az uj gyógymódok szerint gyógyítani nem tud. Az a kérdés, hogy ez az orvos, kinek sokat köszönhetünk, alkalmas-e még ezen gyógymódra, igen vagy nem? A míg be nem bizonyítják, hogy nem alkalmas, addig ezt az orvost meg fogja tartani." A liberalizmus ellenfelei megpróbálják kimutatnia a liberalizmus alkalmatlanságát, de Hegedûs szerint nem járhatnak sikerrel, mert a vádak nem valódiak. Hegedûs a liberalizmust érô legfôbb vádakkal szemben amellett érvel, hogy a liberalizmus nem romboló erô; megalapozatlan az a feltételezés, hogy csak negatív elmélet; a liberalizmus középosztályhoz kötöttsége nem hiba, mert a középosztálynak kell uralkodnia az államban, s csak ez az osztály biztosíthatja az államrendet az anarchizmussal szemben; a liberalizmus büszke lehet arra, hogy opportunista, ,,mert miután a társadalom fennmaradását akarja munkálni, ahányféle akadálya van ennek, annyiféle liberalizmus van"; és a liberalizmusnak nem kell még elmennie, várnak még rá feladatok, sôt a liberalizmus ,,jönni fog".[24]
Tartalmában megújított liberalizmus: szociális liberalizmus. A feladat: meg kell újítani a liberalizmust, mert torzulást szenvedett. Tehát azokat a hibákat, amelyek a liberalizmusba becsúsztak, ki kell küszöbölni, hogy a liberalizmus megfelelhessen eszményeinek. Ez azonban önmagában még nem elégséges, a modern politikának szembe kell néznie a tömegtársadalom kihívásával és igényeivel, s csak akkor lehet rá életképes, pozitív politikát építeni, ha tartalmilag megújul, s feladatának tekinti az újonnan keletkezett társadalmi bajok megoldását, de erre csak egy megújított liberalizmus lehet képes (szociális liberalizmus).
Példa: Gratz Gusztáv liberalizmusfelfogása. Gratz szerint a liberalizmus süllyedésének két oka van, amelyek azonban magukban hordják ,,orvosszereiket" is, egyfelôl a liberalizmus ,,doctrinair" alkalmazása (azaz a liberalizmus túl merev érvényre juttatása), másfelôl a konkrét formát öltött liberalizmus fogyatékosságai (azaz az osztályérdekek által eltorzult liberalizmus). A diagnózisból következik a megoldás:,,azokat a hibákat, melyek a liberális elméletbe ennek következtében becsúsztak, ki kell küszöbölni, hogy a liberalizmus azzá váljon, aminek azok a fennkölt szellemek, kik ezt megkonstruálták, akarták". A modern politikának számot kell vetnie a tömegtársadalom igényeivel. Az óriási társadalmi bajok is mindinkább ebbe az irányába terelik a liberalizmust. Ahhoz, hogy a liberalizmus életképes legyen, hogy cselekvôképes pozitív politikát lehessen rá építeni, a kereteit meg kell tölteni, méghozzá szociálpolitikai eszmékkel, s ezáltal - mondja Gratz - a liberalizmus tartalmilag is nyerni fog. Változásra van tehát szükség; szükség van egy doktrinális újításra, a liberalizmus kereteit meg kell tölteni pozitív tartalommal: ,,A jövô liberalizmusa szocziális liberalizmus lesz, vagy egyáltalában elpusztul."[25] A határvonalat pedig, ameddig a liberalizmus a szociális politika tekintetében elmehet, megadja az az elv, hogy a liberális politika cselekedhet ugyan a liberális tanokon kívül is, de sohasem azok ellenére. ,,Okos, a maga czélját mindig szem elôtt tartó állami beavatkozással, nézetem szerint mindent el lehet érni ez irányban, a mi egyáltalában óhajtandó. És én a magam részérôl ugyan nem mennék oly messze, de ha valaha a munkások gazdasági elnyomatásának megszüntetésére a munkabér minimumának megállapítása vagy, ami már inkább lehetséges, a munkaidô állami szabályozása válik szükségessé, nem látok semmi akadályt az ellen, hogy ilyen intézkedések tétessenek. Ez nem lesz doctrinair liberalizmus, de még kevésbé lesz szoczializmus. Én szocziális liberalizmusnak nevezném, de nevezzük bárhogyan, az teljesen mindegy, abban az egyben erôsen hiszek, hogy ezen az uton, a liberalizmus elveinek épen tartásával s a gyakorlati liberális politikának szocziális tartalommal való kibôvítésével a társadalmi bajokat meg lehet gyógyítani annyira, amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges."[26]

A rendszeralternatívák fôbb típusai

A ,,szocziális konstitúczionalizmus" mint jóléti program. A liberalizmus nem tudta teljesíteni történeti hivatását, nem tudta betölteni azt a feladatát, amire vállalkozott. A szociáldemokráciának kell befejeznie a liberalizmus által elkezdett munkát. Feladata, hogy megvalósítsa a szociális emancipáció programját: szociális alkotmányosság, szociális jogok, szociális béke. A program megvalósítása nem forradalmi úton történik, hanem a fennálló társadalmi berendezkedés keretei között (a késôbbi szociális-jóléti állam programjának elôképe).
Példa: Lázár Nándor így vonja meg a liberalizmus történelmi hivatásának mérlegét: a liberalizmus ,,egyik kézzel felállította a kereskedelmi szabadság elvét, a másik kézzel pedig a nemzetállamok kiépítését segítette elô, melynek naczionálizmusa össze nem férô helyzetbe jutott a szabad kereskedelem kozmopolitikus szellemével. Egyrészrôl az egyén politikai és szocziális emanczipáczióját vitte köztudatba, másrészrôl nem volt képes a polgári osztályok ellenállásával szemben a negyedik rendet bevinni az alkotmány sánczaiba és gazdaságilag ezen rend szabadságát, a birtokos osztályoktól való függetlenségét biztosítani." A liberalizmus nem tudta vállalt feladatát megoldani, a szociáldemokrácia lépett az erôtlenné vált liberalizmus helyébe, a szociáldemokrácia ugyanis a liberalizmus szellemi hagyatéka. ,,Ott veszi fel a fonalat, hol a liberálizmus elejtette. Az a két nagy történeti feladat tölti ki világtörténeti hivatását, a melyekben a liberálizmust cserben hagyta ereje, bátorsága és szívóssága, és pedig: a népek teljes, a negyedik osztályra is kiterjedô politikai és szocziális emancipálása." A folyamatok eredményeként pedig megvalósul a munkásosztály teljesen ,,egyenjogú szocziális elhelyezkedése", méghozzá nem a jövô államában, hanem a liberalizmus által megteremtett társadalmi rend keretében, nem forradalom útján, hanem békés módon. Lázár szerint a ,,szocziális egyenjogúság" elismerése a munka és a tôke között fogja majd meghozni az egész világon a szociális békét. Vagyis nem a társadalmi verseny megszüntetése, hanem ,,a létért való küzdelemben résztvevôk egyenlôbb, igazságosabb felfegyverkezése által" oldható fel a jövô szociális békéjének problémája. ,,A szocziáldemokráczia hivatása, hogy a szabadság ígéretföldjét, melyet a liberálizmus szervezetlenül hagyott az emberiségnek, a politikai és szocziális béke alapján álló társadalmi renddé szervezze, és erôs a hitem, hogy ez a szocziáldemokrácziának a mai társadalom keretében sikerülni fog."[27]
Liberalizált szocializmus. A szocializmus kritikai programja. Az állam lényege nem a kizsákmányolás, hanem a ,,tervszerû vezetés melletti, kikényszeríthetô kooperáció", amibôl logikusan következik az állami beavatkozás szükségessége. A társadalmi harc formája az osztályharc. A társadalmi fejlôdés kívánatos iránya: ,,a lehetô legtöbb ember lehetô legnagyobb boldogsága". A törekvés: felemelni az emberiséget az erkölcsi, tudományos, esztétikai és egészségi színvonal lehetô legmagasabb fokára. Az eszköz: az elme mind teljesebb uralomra jutása a dolgok felett. Ehhez meg kell tartani a szocializmus alapgondolatát, a tervszerû kooperációt, és ki kell egészíteni az egyéni szabadság ,,hasznos és értékes" elemével, amely eredendôen liberális gondolat. A ,,hasznos és értékes" kikötés felhatalmazást ad arra nézve, hogy szelektálni lehessen a szabadságjogok között: a gondolat- és véleményszabadság abszolút, de a tulajdonjog nem. A termelési eszközök szocializálása és a gazdaság állami irányítása képes megoldani a társadalom összes baját. A tervszerû együttmûködés az irányítás, a vezetés és ellenôrzés központosítását teszi szükségessé, ugyanakkor a vezetô és irányító államhatalom mellett elképzelhetô egy egyre szélesebb körû önkormányzat, amely garantálja az egyéneknek a végrehajtásban való részvétel szabadságát. De míg az állam vezetô és irányító szerepének állandó tágulása szükségszerû, a végrehajtás demokratizálódása csak akkor kívánatos, ha a társadalom megérett rá.
Példa: Jászi Oszkár. Jászi jó néhány írásában körvonalazza az általa elképzelhetônek tartott ,,liberalizált szocializmus" programját. Legkoherensebb kifejtését ebbôl az idôszakból A történelmi materializmus állambölcselete címû mûvében találjuk. Jászi a történelmi materializmus bírálatán keresztül jut el egyfajta liberalizált szocializmus gondolatáig. A program magva:,,Tervszerû kooperáció az egyéni szabadság értékes részének kifejtése mellett (értve ez alatt az emberi természet nemes rugóinak képzelhetô legteljesebb kifejlesztését), ez ma a haladás iránytûje, és elôttünk mint társadalmi eszmény az az állapot szerepel, mely a tervszerû kooperáció lehetô legnagyobb fokát adja a helyes értelemben felfogott egyéni szabadság lehetô legnagyobb fokával karöltve."[28]
,,Szövetkezeti szocializmus". A liberalizmus egész kísérlete kudarc, egész gyakorlati pályafutása nem egyéb, mint hosszú revízió. A liberalizmusnak nincs jövôje. A jövô a társadalmi kooperációé, ez együtt jár a társadalom fokozódó öntudatra jutásával, amely intézményeket keres saját törekvései számára, és ezeket a szakszervezetekben és a szövetkezetekben találja meg. A minta az angol fejlôdés, ahol a szövetkezeti és szakszervezeti mozgalmak fokozatosan sajátítják ki az állam feladatait. Ezek a kezdeményezések nem maradnak meg izolált állami keretek között: a szakszervezetek nemzetköziségével együtt jár a szövetkezet nemzetközisége, ennek ellenére a nemzeti eszmének még beláthatatlan ideig jövôje van. Legfontosabb feladatként a nyugati fejlôdésre kell irányítani a figyelmünket.
Példa: ifj. Leopold Lajos. A liberalizmus tragikuma ,,a csillogó szemû, ifju Antigoné tragikuma..., aki lassan botorkálva kénytelen vezetni világtalan apját." A liberalizmusnak nincs jövôje, nem regenerálódhat, hanem ,,alkonyát, pusztulását, elemeire foszlását" fogjuk megélni. A szocializmus nem politikai tett, nem forradalom, hanem szerves fejlôdés, ,,békés belenövés" eredményeként jön létre. A jövô útja a szakszervezeti és szövetkezeti mozgalmakban van, ezen a kérdésen fordul meg a marxizmus csôdje. Ez a fejlôdés ugyanis párhuzamosan halad a társadalom öntudatosodásával. A munkásság öntudatra jutásával pedig ,,fokozódó arányban esik össze a legtökéletesebb termelés a legtöbb ember leghatályosabb fogyasztóképességével". ,,A szövetkezeti és szakszervezeti kikristályosodások egyre-másra sajátítják ki az állam feladatait", és nem maradnak az állam keretei között, nemzetközi jelleget öltenek, a nemzeti eszme azonban még belátható idôkig ,,tömérdek társasító elemmel, a szociális emlékek rajával fogja táplálni az emberi képességek kifejlését." Nekünk mintára van szükségünk, ezt csak nyugaton lelhetjük fel: ,,A társadalomtudomány sem tud még egy egységes gondolat-kontinensre rámutatni, de a töredékes jelek elôre szólítanak: nyugat felé!" Ami aligha jelenthet mást, mint iparosodást, modernizálást, ,,szabadságot, erôfelszabadítást és jogkiterjesztést", azaz demokratizálódást. És ebben a folyamatban tulajdonít Leopold nagy fontosságot ,,a politikai szocializmusnak", a szociáldemokráciának, mi több elismeri, hogy egy olyan országban, mint Magyarország, szerepe döntô lehet.[29]
Szocializmus. A jövô programja a szocializmus, amely nem egyéb, mint a termelés társadalmi formája és az elosztás egyéni formája közötti ellentét feloldása. A szocializmusra való törekvés társadalmi szükségszerûség, amely osztályharc formájában zajlik. A jövô szocialista társadalmával szembeni bizonytalanságok nem jelentik azt, hogy a szocializmus megvalósíthatatlan program lenne.
Példa: Szabó Ervin, aki a társadalmi fejlôdés irányáról tartott vitában a szocialista nézeteket képviselte. Elôadásában a marxista szocializmus fôbb gondolatait adja vissza, s a szocializmust érintô legfontosabb ellenérvekkel szemben többek között kifejti, hogy a szocializmustól nem kell tartani, a szocializmus nem demagógia és nem vezet diktatúrához. ,,És ha mindezzel: a fölvilágosítással, a népoktatás emelésével, a politikai demokrácia kiépítésével a modern szocializmus azt cselekszi tényleg, a mi a liberalizmusnak volna feladata, akkor t. Társaság, szabad talán remélnünk, hogy a mi a liberalizmus kezében a boldogság forrása volna, a szocializmus égisze alatt sem lesz »a demagógoknak« és a »nagy tömegek zsarnokságának« támasza. Mert mindez nemcsak külsô eszköz a szocializmus megvalósításához, hanem - és talán nem utoljára - embernevelés."[30]

Az ,,elvtelen keveredés" okai

A tudományos felismerések társadalomformáló erejében bízó, egyébként még a lap közvetlen szerkesztôségénél is heterogénebb Társadalomtudományi Társaság és maga a Huszadik Század már a kezdetekkor számos külsô és belsô politikai csatározásba bocsátkozott. Az 1900-1902 közötti idôszakban szinte csak a fennálló viszonyokkal való elégedetlenség, a sokirányú tájékozódni vágyás, valamint a társadalmi jelenségeket nagyobb összefüggésekben elhelyezni kívánó, elméleti szintû elemzô igény kapcsolja össze a lap munkatársait. Az alapítástól 1902 végéig, Gratz Gusztáv szerkesztôségének idôszakában, a folyóiratban legalább három tendencia mutatható ki: 1. közjogi, jogdogmatikai problémákkal foglalkozó írások (Illés Jenô, Balogh Jenô, Pekár Károly, Weis Jenô); 2. liberalizmus (elsôsorban Gratz Gusztáv tevékenysége - kortörténeti szemlék, Tisza Kálmánról szóló írása, külpolitikai kérdésekrôl szóló esszéi); 3. az evolucionizmus gondolatával összefonódó radikalizmus, amely figyelemmel kíséri a legújabb gazdasági, kulturális jelenségeket, az új szociológiai irodalmat, tiltakozik a klerikalizmus és az agráriusok elôrenyomulása ellen (Jászi, Somló Bódog, Wildner Ödön, Zigány Zoltán). Ennek az eklekticizmusnak számos hátránya mellett megvolt az az elônye, hogy a folyóirat így viszonylag sok réteget vonhatott hatókörébe. Ezeknek a természetszerûleg széthúzó, igen eltérô irányzatoknak a differenciálódását nem lehetett meggátolni, ,,a szociológia valóságos választóvízzé lett, mely a társadalmat egy progresszív és egy reakciós részre osztotta".[31]
A konfliktusokat számba véve két jelentôs törésvonal húzható meg. A konfliktusok egy része a Társaságot érô külsô támadásokhoz köthetô, ahol is a konzervatív támadásokkal szemben a kör egységesen felsorakozott bizonyos liberális értékek védelme mellett (liberális/konzervatív törésvonal), a másik konfliktus a Társaságon belül zajlott, és a kezdetektôl meglévô nézeteltérések végül a liberális és radikális elemek elválásához vezettek (liberális/radikális törésvonal).

A liberális/konzervatív törésvonal

Az elsô igazi konfliktusra 1901-ben került sor, amikor a Társaság egyik tekintélyes alapító tagja, a jogtudós, pszichológus és szociológus Pikler Gyula, a belátásos elmélet képviselôje megjelentette A lelki élet fizikája címû kötetét. Ebben az írásában Pikler úgy ismerteti a vallás kialakulását, mint ismeretlen jelenségek magyarázatának kísérletét, a nemzetrôl pedig úgy vélekedik, hogy a korabeli nemzeti államalakulat nem utolsó ideálja az emberi haladásnak, hanem idôvel ki kell bontakoznia annak a társadalomnak, mely az emberiség békés kooperációján épül fel. Ez az elvi alapvetés konzervatív körökben óriási botrányt kavart. A katolikus egyház például diáktüntetések szervezésével próbálta megakadályozni, hogy a ,,hazaáruló és istenkáromló" szerzô egyetemi katedrát kapjon. A Huszadik Század köre egységesen sorakozott fel megtámadott társukkal szemben, és a gondolat- és tanszabadság liberális eszméje mellett.[32]
Két évvel késôbb, az akkor éppen Nagyváradon tevékenykedô, és egyre ismertebbé váló Somló Bódognak a Huszadik Században is közzétett, ,,A társadalmi fejlôdés elméletérôl és néhány gyakorlati alkalmazásáról" címû elôadása került a szakmai és politikai támadások középpontjába. Somló tudományos köntösbe csomagolt gondolatai a konzervativizmus ellen indítottak támadást. Somló szerint a tudomány legfontosabb tétele, hogy a társadalom folytonos fejlôdésnek van kitéve. A mindennapi élet azonban vak ezzel az igazsággal szemben: ,,egész praxisunk fejlôdésellenes". A fejlôdés elvével, amely a legtermékenyebb gyakorlati elv, és amely soha el nem évülhet, összeegyeztethetetlen az akkori valóságban tapasztalható konzervativizmus, a fennállóhoz való kritikátlan ragaszkodás, amely ,,valóságos barbár hagyomány". Somló szerint: ,,Minél fejlettebb valamely társadalom, annál inkább értéküket vesztik benne a konzervatív tényezôk, és annál kizárólagosabb jelentôség jut a liberális és radikális, a fejlesztô tényezôknek."[33] A vitának ugyan volt Társaságon belüli vetülete is - a gondolatszabadság mértékének kérdésérôl -, de mindent összevetve ez a konfliktus is a liberális/konzervatív törésvonal élesebb kontúrjának meghúzásához járult hozzá.

A liberális/radikális törésvonal

A kezdetektôl meglévô véleménykülönbségek küzdelmében a lap és a Társaság vezetésében mindinkább a radikálisok erôsödtek meg. Ahogy Jászi visszaemlékezve kommentálta: ,,Világnézeti és érzelmi ellentétek kiélesedésével szükségesnek találtuk a Gratz-intermezzó harmadik évében a lap élére azt a klauzulát rávezetni, hogy a szerkesztô Gratz, »Jászi Oszkár, Szabó Ervin és Wildner Ödön közremûködésével«, mi pedig az új irány meggyôzôdéses hívei voltunk. S egy év múlva már nem is Gratz, hanem a megbízható jellemû és baloldali reformista Kégl János jegyezte a lapot, majd pedig 1905 januárjától 1906 júliusáig Somló Bódog, a nagyváradi jogakadémia tanára, akinek tudományos híre egyre emelkedett."[34]
A szerkesztôség többsége Gratz és társai ellen fordult. Gratz Gusztáv viszont a fôszerkesztôi ,,munkamegosztásról" hírt adó körlevelének tanúsága szerint azt próbálta erôsítgetni, hogy a lapnak fontos missziója van politikai téren, és ,,csak elônyt jelenthet a kapcsolat az uralkodó politikai pártok legliberálisabb elemeivel". (Ez a kitétel egyébként egyértelmûen a nem sokkal késôbb kormányra került Tisza Istvánra utalt.)
A konfliktussorozat az 1905-1906-os alkotmányos válság kapcsán érte el a csúcspontját. Az ellenzéki koalíció 1905-ös januári gyôzelme, a Szabadelvû Párt összeomlása után tartós kormányzati válság alakult ki. Az ellenzéki koalícióból alakítandó kormány kinevezése késett, mivel az uralkodó nem volt hajlandó teljesíteni a koalíció katonai követeléseit. A király átmeneti ,,darabontkormányt" nevezett ki, és Kristóffy belügyminiszter - a koalíció ellen próbálván irányítani az egyre erôsödô tömegmozgalmakat - kilátásba helyezte az általános választójog bevezetését. A radikálisok a Fejérváry-kormány mellé álltak, támogatva egy akár oktrojált úton is bevezetendô választójogi törvényt. Az események nemcsak a Huszadik Század körét osztották meg. A liberális Budapesti Napló fôszerkesztôje, Vészi József is Fejérváry mellé szegôdött, a szociáldemokrácia egy része is vállalta a ,,burgzsandárok" bélyegét, és az alapvetôen a Huszadik Század körétôl kiinduló Általános Titkos VálasztójogLigájának sikerült a függetlenségiek néhány tekintélyét, Apáthy Istvánt, Barabás Bélát, Ugron Gábort vagy a demokrata Vázsonyi Vilmost is megnyernie a választójog ügyének. A nemzeti koalíciós kormány - gyakorlatilag követeléseinek feladásával - 1906 áprilisában hatalomra jutott, és ezután különösen élesen támadta, hazaárulónak, császári lakájnak nevezte a volt belügyminisztert és végig kitartó támogatóit. A konfliktusban tehát mintegy a Bécs által képviselt társadalmi haladás és a koalíció hazafiassága került egymással szembe.[35]
A belpolitikai események a Huszadik Század szerkesztôségén belül is nagy vitákra adtak okot. Ezek közül az egyik legjelentôsebb a Gratz és a szerkesztôbizottság radikális tagjai között 1905 nyarán lefolyt vita volt. Gratz szerkesztôségi körlevelében kifogásolta, hogy a lap túl szûken értelmezett elvi program alapján áll, amelynek megvalósítására Magyarországon az adott idôpontban az összes elôfeltétel hiányzik, ,,a lap egész politikája a mi magyarországi viszonyaink szempontjából a levegôben lóg, és nem képes az általa képviselt nézeteket sehol sem belekapcsolni a mi mai közéletünkbe".[36] A folyóirat ,,teljesen elvontan a hazai viszonyoktól, egyedül és kizárólag a külföldi idealista pártok eszmekörében áll... meddô munkát végez, és ha nem is helytelen irányban, de helytelen módon halad... meg akarja tenni a második lépést, mielôtt megtettük volna az elsôt, épületet akar emelni, mielôtt az alapozási munkák elkészültek volna".[37]
A szerkesztôség radikális tagjai tiltakoztak Gratz kompromisszumokra hajló opportunizmusa ellen, mondván: ,,Gratz szeme elôtt folyvást csak a máról holnapra való haladás lebeg", az ilyen szemlélet pedig szerintük a jövôt elôkészítô munka helyett belekényszerítené ôket a jelen kicsinyes csatározásaiba: ,,modern politika a közjogi csatározások helyett csak a társadalmi struktúra módosulásával s új osztályok megjelenésével lehetséges a politikai küzdôtéren."[38]
A másik jelentôs esemény a Társaság 1906. augusztusi rendkívüli közgyûlése volt, amely végül is szakadáshoz vezetett. Választmányi tagul választották Kristóffyt, a volt belügyminisztert, Gratzék viszont úgy gondolták, hogy a Társaság ezzel a lépésével irányt változtatott, emiatt a vezetôségnek le kell mondania. Gróf Andrássy Gyula, a Társaság elnöke benyújtotta lemondását, az összehívott rendkívüli közgyûlés pedig a radikális irány mellett foglalt állást, így a liberálisok (Gratz, Hegedûs Lóránt) és a radikális iránnyal egyet nem értôk a Társaság elhagyására kényszerültek. Gratzék attól tartottak, hogy a Huszadik Század a magyar társadalmat jobbítani akarók széles köre helyett egyre inkább egy szûk kör fórumává válik, ezzel szemben Jásziék a felhígulást tartották a nagyobb veszélynek, azt hogy a túlzottan szélesre tárt kapuk mellett elsikkad radikális álláspontjuk. A kizárólag radikálissá vált Huszadik Század szerkesztôségi cikkében a szükségszerû differenciálódás folyamataként írta le a lezajlott eseményeket: ,,A Társadalomtudományi Társaságban egyszerûen ama differenciáció folyamata ment végbe, mely a közeljövôben az egész országban le fog folyni... az egyre jobban kiélezôdô szocziális kérdés hatalmas választóvize nálunk is csakhamar létre fogja hozni a társadalmi osztályoknak természetes fajsúlyuk szerint való elhelyezôdését... a radikális polgárság és a szoczialista munkásság együtt fogja megvívni a harcot az agrárfeudalizmussal és klerikalizmussal. Ez történt a Társaságban is. A modern társadalmi haladás ideológiája ütközött össze a megkövült hatalmi maradisággal."[39] A differenciálódás szükségszerû folyamata a radikálisok szemében tehát már Gratzékat is reakciósnak tüntette fel...

Nagyzási hóbort vagy politikai program?

Míg a liberális erôk a pluralista logika alapján álltak, azt hangoztatva, hogy mind a folyóirat, mind a Társaság keretén belül teret kell adni a nézetek sokféleségének,[40] addig a polgári radikalizmus ,,nyíltan szakított a hivatalos, nemesi állambölcselet és publicisztika összes hagyományaival, és azokkal szemben a szigorú kritika álláspontjára lépett az elnyomott néposztályok érdekében, a modern szociológia tudományos fegyvertárának felhasználásával."[41] Míg a liberálisok beléptek a ,,régi politikai világ" keretei közé, hogy legitim politizálás révén, a fennálló politikai berendezkedés keretei között próbálják érvényre juttatni a nézeteiket, addig a radikálisok nem a rendszerben, hanem a rendszer ellen és rendszeren kívül kívántak politizálni, így kívántak utat találni tudományos koncepcióik gyakorlati megvalósítására.[42]
A radikális változásokért kiáltó gondolkodó (és köre) számára elképzelhetetlen a kompromisszum, a modern Magyarország megteremtéséhez átfogó strukturális változásokra, radikális politikára van szükség; a részletes program kidolgozását azonban csak az 1906 utáni évek hozzák meg.
A cselekvésre mozgósító felhívásként 1907 januárjában Jászi az ,,Új Magyarország felé" címû írásában már egy mindenfajta kompromisszumot elvetô, polgári radikális programot fogalmaz meg. A fennálló magyar állapotok radikális változtatásokat tesznek szükségessé. Nincs helye a kompromisszumoknak: el kell tiporni ezt az agrárfeudális világot, az úri parlamentjével együtt, mert ,,a mai gyarmat-Magyarországból a független Magyarországot csakis a magyar nép millióinak anyagi és erkölcsi erôforrásából lehet megteremteni". Magyarország le van maradva a Nyugat mögött, a munkásdemokrácia megteremtése még nem lehet idôszerû feladat, elôször még a polgári demokráciát kell létrehozni. A polgári demokrácia átmeneti jellege nyilvánvaló, hiszen bebizonyították ezt a nyugati tapasztalatok, mégis megkerülhetetlen feladatát jelenti a haladást kitûzô magyar politikának. Jászi szerint a feladat megkívánja az erôk differenciálását. A polgári Magyarország kiépítésének ugyan egyik legfôbb ereje kell hogy legyen a szociáldemokrácia, de éppen a szocializmus érdekében arra kell törekedni, hogy a szociáldemokrata párt ne veszítse el proletár és szocialista jellegét, és ne váljék a polgári radikalizmus szélsôbal irányává, ezért a polgári demokrácia kiépítését a polgári radikalizmus vállalja magára, azt a célt tûzve maga elé, hogy kiküszöböli azt a közjogi ideológiát, ,,melyet kurucok és labancok egyaránt önzô osztályérdekeik takargatására használtak fel". Az új radikális párt legfontosabb feladatának tartja, hogy a tudománytalan, demagóg, agrárfeudális függetlenségi gondolatot visszavezesse valódi forrásaihoz. Magyarország függetlenségét Jászi hite szerint pedig csak az ország gazdasági és kultúrerôinek legteljesebb kifejlesztése biztosíthatja. ,,A magyar függetlenség kivívásának nincs más módja, de ez a mód biztos és szilárd. Ha a gazdasági és kulturális önállóság megvan, akkor a közjogi és katonai függetlenség, minden analóg történelmi folyamat egybehangzó tanúsága szerint, biztosan és kimaradhatatlanul bekövetkezik."[43]Jászi meggyôzôdése, hogy mindenekelôtt szabaddá és gazdaggá kell tenni a népet, a nemzeti lét alapja ugyanis a nép ereje, gazdagsága és mûveltsége. Valamint szükséges, hogy ,,idehaza békesség legyen",azaz meg kell teremteni a testvéri egyetértést a nemzetiségekkel, csak ezután lehet komolyan foglalkozni az Ausztria elleni küzdelemmel.
Jászi részletes programot ad a polgári radikalizmus feladatáról. Meggyôzôdése, hogy a radikális párt programjának fel kell ölelnie a gazdasági és kulturális élet egészét. A fô feladat a gazdasági önállóság megszerzése, az ipar megteremtésének és a fogyasztás emelésének feltétele a latifundiumok elleni küzdelem, mely a nagybirtokot felosztva, egy messze kiterjedô s valóban a nép érdekét szolgáló termelési, fogyasztó és értékesítô szövetkezeti hálózattal megteremti az intenzíven gazdálkodó kisbirtok rendszerét. A vármegyei nemesi önkormányzatot a municipiálszocializmus jegyében felváltja a népies önkormányzat. Mindezek a feladatok elkerülhetetlenné fogják tenni a nép szellemi felemelkedését. De a program részét képezi az egyházi birtokok szekularizációja, az egészségügy és az igazságszolgáltatás államosítása is. A polgári radikalizmus feladatának tartja a munkásvédelmi intézmények kiépítését, garantálni kívánja a munkásbiztosítás minden fajtáját, biztosítani fogja a teljes gondolat-, sajtó-, gyülekezési, egyesülési, igazgatási és sztrájkszabadságot, ameddig az erôszakos, terrorisztikus eszközök alkalmazásához nem nyúl. És a radikális pártnak egyik fô feladata lesz, ,,hogy nemzetiségi politikáját nem az agrárfeudális junkerek, hanem a Deákok és Eötvösök bölcs szellemében vezesse. Közjogi téren - épp a függetlenségi gondolat érdekében - arra fog törekedni, hogy minden közjogi és nacionalista izgatást lehetetlenné tegyen a nép reális érdekeinek állandó hirdetésével, ha kell, forradalmi érvényesítésével. S hogy minden aulikus és Bécsbe sandító lakájtörekvéstôl való tökéletes izoláltságát dokumentálja, de meg hogy növelje a függetlenségi gondolat erejét: minden apró-cseprô katonai és közjogi furfangossággal szemben a modern néphadsereg (milicia) eszméjének fog propagandát csinálni azon meggyôzôdéstôl áthatva, hogy az igazi alkotmánynak csak egyetlen igazi védbástyája van, és ez: az egész, felfegyverzett, érdekeit jól felfogó nép."[44]
A Jászi által megfogalmazott program valóban radikális. A régi Magyarország ellenében egy minden vonatkozásában új Magyarországot vázol fel. Az új program megvalósítója a ,,másik Magyarország" - a mezôgazdasági, ipari és szellemi proletariátusnak, a polgárságnak, a parasztságnak és a nemzetiségieknek a tudományos igazságok birtokában lévô szociológusok által vezetett egységes tábora. Ez az egységfront azonban sem a valóságban nem létezett, sem a polgári radikálisoknak nem sikerült megszervezniük. Ennek legfôbb magyarázatát abban lelhetjük fel, hogy a Jásziék által látott - vagy látni kívánt - társadalom nem a ténylegesen létezô magyar társadalom volt. A társadalom aktorai egészen másként viselkedtek a valóságban, mint ahogy azt a radikálisok elméleteikben feltételezték.
Nagyzási hóbort vagy politikai program? Jászi úgy látta, hogy nagy, válságos és forradalmi idôk elôtt állnak, új korszak és egyben új problémák elôtt, és csak új intézményektôl lehet várni a ,,régi békók letörését". A radikálisok azonban nem tudtak politikai tömegerôvé válni, nem voltak képesek komoly befolyást gyakorolni a politikai élet alakulására. A politikai élet intézményes életébôl kiszorulva (csak 1914-ben jutottak el a tényleges pártalapításig), a szellemi-kulturális élet területén voltak képesek törekvéseik számára ,,módot és eszközöket kijelölni". Tevékenységük eredménye nem igazán a tényleges politikai mezô szándékaiknak megfelelô alakításában, hanem az értelmiségi szekértáborok létrehozásában mutatkozott meg. Aligha eredeti szándékaiknak megfelelôen, a ,,második Magyarország" vizionálásával mintegy provokálták a jobboldali radikalizmus képében jelentkezô ,,harmadik Magyarország" létrejöttét.

Jegyzetek

[1] Jászi: 1910, 5.
[2] Lásd Jászi: 1907. 1-10.
[3] Szekfû: 1927.
[4] Gratz: Gratz Familiengeschichte.
[5] Gratz Gusztáv 1899. július 18-án a következôket írta Somló Bódognak: ,,A lap irányának nézetem szerint aktuálisnak kellene lennie. A szempont, amelybôl az egyes kérdések tárgyalandók, gyakorlatiasabb volna, mint az elvont tudományos munkák szempontja. De természetesen jóval magasabb, mint a napi sajtó szempontja." Gratz meg volt gyôzôdve arról, hogy a folyóirat nem szorítkozhat pusztán a szociológiára, úgy vélte, egységes a kör álláspontja abban, hogy ,,mi angol mintára review-t akarunk csinálni". Jászi Oszkár vele szemben viszont úgy látta: ,,becsületbeli kötelességünk a lap szociológiai jellegét megôrizni, s a jogászok és politikusokkal szemben megvédelmezni. De olyan kevesen vagyunk. Ami nem is csoda, mert a mi irányzatunk nem közönséges tudományos irányzat, hanem világnézet, amely diametrális ellentétben áll minden más világnézettel". Alapvetô, a folyóirat egész történetét meghatározó probléma ölt testet ebben a nézeteltérésben: a tudomány és politika viszonyának kérdése. Nem a politikai kérdéseknek a lap hasábjaira való bebocsátásáról vagy kirekesztésérôl volt szó, hiszen abban egyetértettek, hogy a Huszadik Század ,,haladó szellemû krónikása legyen társadalmi mozgatóerôk és áramlatok szabad játékának". (Vámbéry: 1935, 374.) A vitakérdés ennek a krónikásságnak az értelmezése volt: beletartoznak-e ebbe a napi politika apró-cseprô ügyei, vagy csak a politikai fejlôdés nagy és általános kérdései méltóak a tárgyalásra.
[6] Jászi: 1906a, 329.
[7] Hegedûs Lóránt a társadalmi fejlôdés irányáról szóló vitában például kifejti, hogy a társadalmi kérdést nem lehet megoldani, nincsen megváltást ígérô módszer, mert ,,az élet a maga sokféleségével folyton fejlôdik, s hogy annak mi aktive és passive munkásai vagyunk". Azok akik úgy gondolják, hogy a tudomány minden problémát képes megoldani, azok a voltaképpeni doktrinerek, akiknek olyan gondolataik vannak ,,a milyenek Szajna-parti könyvkereskedésben találhatók, vagy a milyeneket német problémákból fordítanak le". Vita a társadalmi fejlôdés irányáról. Huszadik Század, 1904. 9. szám. 491. és 499.
[8] A felvilágosult politika módszereirôl lásd Schlett: 1996, 235-280.
[9]¹⁰ Jászi: 1906a, 331.
[11] Jászi számtalan alkalommal vázolja, hogy kik a ,,mi" és kik az ,,ôk": ,,Csak elôre bátran! Habozás és félelem nélkül. A czél nemes. A fegyver tiszta. Táborunkban vannak korunk legnagyobbjai. Az igazi tudósok mellett: az istenkegyeltje mûvészek és költôk. A társadalom összes újító, javító, az emberiség haladására és boldogítására törekvô erôi. S velünk szemben a társadalom kis conserválói. A paragraphusok és a dogmák lovagjai." (Jászi: 1900b, 296.) 1907-ben az ,,Új Magyarország felé" címû írásában kifejti, hogy az a becsületes radikális politika, amely gazdag polgári demokráciát teremt e koldus agrárfeudális országból, megteremti ,,minden dolgos élet koalícióját a középkor dologtalan uralma ellen egyrészrôl, a gyarmatosító állam elnyomó törekvései ellen másrészrôl". (Jászi: 1907, 6.) Méray-Horváth Károly úgy gondolja, hogy ,,a nemzet mindenki, a kinek bárminemû produktív munkásságából a nemzet él, gyarapszik és fejlôdik", és nem nemzet, csak annak parazitái azok, akik dologtalanok. Ebbôl adódik a nemzeti feladat: mindenütt a dolgos embereket tömöríteni a dologtalanok ellen, vagyis a dolgos emberek a haladás iránya, a dologtalonoké a reakció. Méray-Horváth: 1905, 81.
[12] Jászi: 1905a, 4.
[13] Jászi: 1900a, 12.
[14] Jászi: 1907, 3.
[15] Jászi: 1905b, 16.
[16] Jászi: 1906b, 110.
[17] Hegedûs Lóránt rámutat a szocialisztikus eszmék paradoxonára: szerinte a szocializmust ,,fantasztikus optimizmus" jellemzi, amennyiben a szocialisták úgy képzelik el az ideális állapot létrehozását, ,,hogy az emberek természetét a jövendô társadalmi állapot meg fogja változtatni: de csak akkor jön létre ez a jövendô társadalmi állapot, ha az emberek természete meg van változtatva". Vita a társadalmi fejlôdés irányáról. Huszadik Század, 1904, 9. szám. 492.
[18] Gratz: 1904b, 616.
[19] Jászi: 1901c, 155-158.
[20] Jászi szerint a parlamentarizmus egyik legvégzetesebb hiánya, ,,hogy az emberi problémák legbonyolultabbikát, az összesség ügyeinek intézését, a törvényhozást oly szervre bízza, melyben a legfôbb elôfeltétel hiányzik arra, hogy e feladatának megfelelhessen". A parlament a társadalmi tudat és akarat kifejezésének csak egyik szerve a sok között, s még nem is a leglényegesebb, ugyanis ,,az egyéni kezdeményezés, munka és törekvés, a társas önkéntes cooperatio a társadalmi organizmus fejlôdését hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben mozdítja elô, mint az állam kényszerszavára alakult összmûködés". (Jászi: 1900a, 3. és 5.). Pap Tibor a parlamentarizmusról szóló cikkében azt fejtegeti, hogy a parlamentarizmus nem jó intézmény, mert nem természetes, és ebbôl adódóan nem alkalmas az alkotmányos szabadság teljes körû biztosítására. Társadalmi és politikai intézményeinket természeti alapokra kell fektetnünk, ebbôl adódóan a közszabadság valódi garanciáit a kormányzatban kell keresnünk. Ez pedig azt vonja maga után, hogy a politikatudomány helyett a ,,társadalmi életjelenségek hû megfigyelôjéhez", a ,,statisztikai tudományhoz" kell fordulnunk intenciókért, mert csak ez a tudomány taníthatja meg az embereket arra, ,,hogy csak az az intézmény lehet jó, a melyik igaz". (Pap: 1900, 264-270., 369-376.) Míg például Gratz azért támogatja az általános választójogra irányuló törekvéseket, mert ezáltal akarja hatékonyabbá tenni a parlament mûködését, addig a radikálisok számára az általános választójog kivívásával nem a parlamentarizmus rendszerének hatékonyabbá tétele a cél, hanem a társadalom strukturális problémáinak feloldása.
[21] Jászi: 1905a, 11. szám. 6-7.
[22] Jászi: 1907, 6.
[23] Bors: 1902, 316.; 317.; 319; uo. Bors Emil egyetemi tanár, jogász, a jogi szakoktatás reformjának elkötelezett híve.
[24] Hegedûs: 1904, 495; 496-498. Hegedûs Lóránt szabadelvû politikus, 1920-21-ben pénzügyminiszter, a GYOSZ igazgatója, majd elnöke, gazdaságpolitikai kérdések szakértôje. Történeti jellegû munkája: Két Andrássy és két Tisza. (1941.)
[25] Gratz: 1904a, 176. Gratz Gusztáv politikus, publicista, közgazdasági és történetíró.
A Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság egyik létrehozója. Kétszer (1917-ben és 1921-ben) miniszter. Az elsô világháború után legitimista politikus, a kompromisszumos liberalizmus képviselôje.
[26] Gratz: 1904b, 646.
[27] Lázár: 1902. 42.; 45.; 49. Lázár Nándor jogász volt.
[28] Jászi: 1903, 109.
[29] Leopold: 1904, 162.; 167.; 168.; uo.; 171. Ifj. Leopold Lajos jogász, szociológus, a szocialista mozgalmak elismert szakértôje, de foglalkozott a mezôgazdasági munkásság politikai magatartásával és a vallás társadalmi szerepével is. 1912-es munkája A presztízs, amely átfogó elméletet fogalmaz meg a dzsentrikérdéssel kapcsolatban.
[30] Szabó: 1904, 262.
[31] Jászi: 1910, 4.
[32] Nemcsak Jászi vette védelmébe Piklert, hangsúlyozva a gondolatszabadság abszolút jellegét, mondván ,,nincs kor, nem jöhet idô, melyben a gondolatszabadság megszüntetése vagy korlátozása helyes társadalmi elv lehetne... Mert a haladás egyedüli alapja a gondolatok szabad kifejtésének a lehetôsége, ahol ez nincs meg a visszaesés épp oly szükségképpeni, mint az élet egy alacsonyabb fokra való leszállása olyan környezetben, melynek oxigéntartalma megromlott." (Jászi: 1901b, 387.) De liberális oldalról is elhangzottak érvek a gondolatszabadság mellett, megerôsítve, hogy a konfliktust egyben a liberalizmus küzdelmének is tekintik. Gratz szerint ,,a liberalismus ugyan gyakran kíméletlenül küzd az ellentétes áramlatok ellen, de soha nem gátolja meg hatalmi eszközökkel ezek szabad kifejlesztését. A liberalismus nem akarja nézeteit senkire ráerôszakolni, ellenségei ellenben a csalhatatlanság sánczai mögé elrejtôzve, azt akarják, hogy nézeteik ellen senki fel ne szólaljon. A liberalismus igyekszik a neki nem tetszô nézeteket megcáfolni, ellenségei a külsô tekintély súlyával, politikai agitáczióval és politikai fegyverekkel akarják eldönteni a tudomány vitás kérdéseit. A liberalismus az eszmék szabad harczát óhajtja, ellenségei el akarják fojtani a nekik kényelmetlen tanokat. A liberalismus - még ha igaza van is - nem követeli, hogy mások is e véleményen legyenek, ellenségei még ha tévednek is, azt akarják, hogy az egész világ velük tévedjen. A liberalismus a legélesebb fegyvereket is csak szabad harcban használja, hol mindenki védheti magát; ellenségei éppen az eszmék harczát akarják meghiúsítani a maguk elônyére... a liberalismusnak, mely a türelmességet hirdeti mindenkivel szemben, egy dolog ellen nem szabad türelmesnek lennie, ha maga alatt nem akarja elvágni a fát, s ez az egy dolog a türelmetlenség" Gratz: 1901, 483-484.
[33] Somló: 1903, 408.
[34] Jászi: Emlékeimbôl: Szülôföldemen. In: Jászi: 1982, 571-572.
[35] A darabontkormány támogatói között volt Ady is, akinek elsôsorban a ,,magyar ugar" kártevôivel volt harca. A darabontepizódban - és ezzel nem állt egyedül radikális kortársai között - II. József drámájának felújítását látta. Úgy vélte, hogy a kuruckodó nagyurak mutatványos mozgalmában a ,,tatárság zajlik a Kárpátok alatt", a magyarságot lenyûgözve tartó Ázsia indul újra hadba Európa, a haladó gondolat és kultúra ellen. Ezzel a tatár Ázsiával, Pusztaszerrel szemben öntudatosan vállalta a megbélyegzô ,,darabontságot". Büszke, dacos magyar sorsot, missziót látott a történelmivé heroizált darabontságban, amelyben osztozott mindazokkal, ,,akik Európát be akarták vezetni a magyar glóbusz sötét zubolyaiba". Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára. In: Kispéter-Varga: 1968, 16-18.)
[36] OSZK Kézirattár. An. 2408/3.
[37] Uo.
[38] OSZK Kézirattár. An. 2408/5.
[39] A Társadalomtudományi Társaság válsága. Huszadik Század, 1906. 14. szám. 95.
[40] Gratz Gusztáv a Társaság 1905-ös közgyûlésén elmondott választmányi jelentésében világosan figyelmeztet a radikalizmus veszélyeire: ,,A Társaságnak ezen rokon gondolkodású elemek egybegyûjtése, tömörítése és szervezése körül elért sikerei talán a legjelentékenyebbek, a melyekre Társaságunk rámutathat. Ezen szerepének kell megkettôzött buzgalommal a jövôben is megfelelnie... A döntô szempont, a melyet a Társaság vezetôsége, annak választmánya szem elôtt tartott, mindig ez volt, s ezt a szempontot kell megvédelmezni a jövôben is ugy azokkal szemben, a kik a Társaság progressziv jellegét netán el akarják homályosítani, mint azokkal szemben, kik a haladás egy bizonyos irányával kívánnák társaságunkat azonosítani. Magyarország mai állapotában, társadalmi fejlôdésünk mostani stádiumában kétségtelenül sokkalta nagyobb szolgálatot teszünk ügyünknek, ha haladó törekvéseinknek erôs kidomborítása mellett az összes e szempontok iránt fogékonysággal biró elemeket bevonjuk körünkbe, mintha azok egy részét a Társaságunkból, vagy akár csak annak egyes szerveibôl is kizárnók azért, hogy társaságunk egyöntetûbb, a részletekre is kiterjedô agitácziót fejthessen ki egy bizonyos társadalmi program érdekében." Gratz: 1905a, 88-91.
[41] Jászi: 1910, 6.
[42] Jászi Oszkár a Társaság rendkívüli közgyûlésén a következôképpen exponálta a Társaság és a politizálás viszonyát: ,,Tudom azt, hogy a szociálpolitikát kétféleképpen lehet értelmezni. Az uralkodó osztályok, a grófok, fôpapok, börziánerek úgy értelmezik a szocziálpolitikát, hogy az ott kezdôdik, a mikor összeülnek komoly képpel tudományos férfiak, elkezdenek sopánkodni, hogy a munkabér nagyon alacsony, talán magasabb lehetne néhány fillérrel, vagy a munkaidô túlságosan magas, 10 óra napjában, talán 9 és fél órára kellene leszállítani, de mi tudósok, a kik a mi lelkiismereti meggyôzôdésünket, hogy ha talán tökéletlen eszközökkel is, ha talán oly féltudással, mint Wlassics Gyula mondani kegyes volt, de tudományos meggyôzôdéssel védjük, mi a szocziálpolitikát úgy értelmezzük, mint annak a tudománya, hogyan lehet az egész népösszesség helyzetét, jólétét a fejlôdés mentül magasabb fokára emelni. És, tisztelt elvtársaim, ez egy igen nagy feladat, és mi nagyon jól érezzük, hogy a szocziálpolitika nem merül ki a munkaidô és munkabér problémáiban, hanem hogy az felöleli a gazdasági és társadalmi kérdéseknek, a szekularizációnak, a latifundium felosztásának, a progressziv adónak, az állami ingyenes népoktatásnak és a szabad gondolkodásnak korszakos szocziálpolitikai eszméit is. Persze az a másik szocziálpolitika nem tartozik hozzánk. Ránk nem tartozik a kegyelmesurak, miniszterek, klubbok, mandátumok politikája, legyen ez az ô szocziálpolitikájuk, boldoguljanak vele, csinálja Gratz Gusztáv tovább a maga szocziálpolitikáját. Mi a szocziálpolitikát csak abból a szempontból ítélhetjük meg, és ezért bátran vállaljuk a felelôsséget, hogy nemcsak elméleteket csinálunk, hanem eszméinknek gyakorlati keresztülviteléért is küzdünk. Jászi, 1906c, 167-171.
[43] Jászi: 1907, 7.
[44] Uo. 8-10.

A Társadalomtudományi Társaság válsága. Huszadik Század, 1906. 14. szám. 93-95.
A Társadalomtudományi Társaság rendkívüli közgyûlése. Huszadik Század, 1906. 14. szám. 147-175.
Andrássy Gyula: Tudomány és hazafiság. Huszadik Század, 1902. 5. szám. 343-353.
Balogh Artur: A modern politikai tudomány. Huszadik Század, 1900. 1. szám. 200-205.
Bolgár Elek: Népjogok a polgári társadalomban. Huszadik Század, 1906. 14. szám. 187-200.
Bolgár Elek. Szakszervezeti mozgalom és szociáldemokrácia. Huszadik Század, 1907. 15. szám. 508-524.
Bors Emil: A jog- és államtudományok állapota és mûvelése. Huszadik Század, 1902. 5. szám. 304-321.
Dániel Arnold: A szocziális kérdés a kereskedelemben. Huszadik Század, 1905. 11. szám. 432-446.
Dániel Arnold: A magyarországi földmûves szocializmus feladatai. Huszadik Század, 1906. 13. szám. 315-338. és 418-442.
Dániel Arnold: A munka szervezése az árutermelô társadalomban. Huszadik Század, 1909. 20. szám. 1-18., 162-176.
Dániel Arnold: Kommunizmus és individualizmus. Huszadik Század, 1910. 21. szám. 305-315., 421-431.
Fenyvessy József: A normálmunkanap és a munkaközi szünetek. Huszadik Század, 1902. 5. szám. 520-541.
Gratz Gusztáv: Felszólalás a Társadalomtudományi Társaság ülésén. Huszadik Század, 1901. 3. szám.
Gratz Gusztáv: Gratz Familiengeschichte. Kriegsarchiv, Wien. Donation Gratz B/19. nr. 2.
Gratz Gusztáv: A liberalizmus. Huszadik Század, 1904a. 9. szám. 165-182.
Gratz Gusztáv: A társadalmi fejlôdés iránya. Záróbeszéd. Huszadik Század, 1904b. 10. szám.
Gratz Gusztáv: Választmányi jelentés. Huszadik Század, 1905a. 12. szám.
Gratz Gusztáv: A magyar válság. Huszadik Század, 1905b. 12. szám. 130-149.
Gratz Gusztáv: Az általános választójog és Tisza István gróf. Huszadik Század, 1905c. 12. szám. 369-398.
Hanák Péter: Az 1905-06. évi politikai válság. In: Hanák Péter - Mucsi Ferenc (szerk.): Magyarország története. VII/1. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. 557-608.
Hanthó Zsuzsanna: Jászi Oszkár és Szabó Ervin vitája a tudomány és a politika viszonyáról. Pécs, MTA Dunántúli Tudományos Intézete, 1976. (Közlemények/21.)
Harkányi József: Munkásvédelem és az ipartörvény revíziója. Huszadik Század, 1900. 2. szám. 286-291.
Harrer Ferenc: A parlamenti választójog terjedelme a nagyobb európai államokban. Huszadik Század, 1905. 11. szám. 289-309. és 406-431.
Hegedûs Lóránt: Az angol munkásmozgalom iránya. Huszadik Század, 1902. 6. szám. 361-376.
Hegedûs Lóránt: Felszólalás a társadalmi fejlôdés irányáról rendezett vitán. Huszadik Század, 1904. 10. szám. 489-498.
Hell Judit-Lendvai L. Ferenc-Perecz László: Magyar filozófia a XX. században. Budapest, Áron Kiadó, 2000.
Horváth Zoltán: Magyar századforduló. A második reformnemzedék története 1896-1914. Budapest, 1961.
Jászi Oszkár: Tudományos publicisztika. Huszadik Század, 1900a. 1. szám. 2-12.
Jászi Oszkár: Két rectori beszéd. Huszadik Század, 1900b. 2. szám. 331-334.
Jászi Oszkár: Gróf Tisza István, az államphilosophus. Huszadik Század, 1901a. 3. szám. 275-281.
Jászi Oszkár: Hajsza Pikler Gyula ellen. Huszadik Század, 1901b. 3. szám. 387-390.
Jászi Oszkár: Szilágyi. Huszadik Század, 1901c. 4. szám. 155-158.
Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete. Budapest, Grill, 1903a.
Jászi Oszkár: A nagyváradi esthez. Huszadik század, 1903b. 7. szám.
Jászi Oszkár: A társadalmi fejlôdés és a gondolat szabadsága. Huszadik Század, 1903c. 7. szám. 497-504.
Jászi Oszkár: A történelmi materializmus. Huszadik Század, 1903d. 7. szám. 44-53.
Jászi Oszkár: Szocializmus és hazafiság. Huszadik Század, 1905a. 11. szám. 1-11.
Jászi Oszkár: Kulturális elmaradottságunk okairól. Huszadik Század, 1905b. 12. szám. 1-28.
Jászi Oszkár: Tudomány és politika. Huszadik Század, 1906a. 13. szám. 327-331.
Jászi Oszkár: A demokrácia jövôje. Huszadik Század, 1906b. 13. szám.
Jászi Oszkár: Felszólalás a Társaság rendkívüli közgyûlésén. Huszadik Század, 1906c. 14. szám. 167-171.
Jászi Oszkár: A történelmi materializmus induktív igazolása. Huszadik Század, 1906d. 14. szám. 274-286.
Jászi Oszkár: Új Magyarország felé. Huszadik Század, 1907. 15. szám. 1-10.
Jászi Oszkár: Miért kell az általános választójog. Huszadik Század, 1908. 17. szám. 636-644.
Jászi Oszkár: Tíz év. Huszadik Század, 1910. 21. szám.
Jászi Oszkár: Emlékeimbôl: Szülôföldemen. In: Jászi Oszkár publicisztikája. (Szerkesztette: Litván György-Varga F. János) Budapest, Magvetô Könyvkiadó, 1982. 571-572.
Kispéter András-Varga József (szerk.): Ady Endre összes prózai mûvei. VII. kötet. Újságcikkek, tanulányok (1905. október 1.-1906. június 14.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1968.
Lázár Nándor: Liberálizmus és szocziáldemokráczia. Huszadik Század, 1902. 6. szám. 32-49.
Leopold Lajos, ifj.: Felszólalás a társadalmi fejlôdés irányáról szóló vitában. Huszadik Század, 1904. 10. szám. 161-171.
Leopold Lajos, ifj.: Állami függés és választójog. Huszadik Század, 1908. 18. szám. 625-635.
Litván György: ,,Magyar gondolat" - ,,szabad gondolat". Budapest, Magvetô Könyvkiadó, 1978.
Litván György: Hazaárulás-e a hazára ,,árulkodni"? A polgári radikálisok nemzetfelfogása. Valóság, 1984. 12. szám. 58-69.
Litván György (szerk.): Jászi Oszkár hazatérése. Budapest, Társadalomtudományi Társaság, 1996.
Litván György-Szûcs László: A szociológia elsô magyar mûhelye. A Huszadik Század köre. I-II. köt. Budapest, 1973, Gondolat.
L. Nagy Zsuzsa: Szabadkômûvesség a XX. században. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1977.
Méray-Horváth Károly: Szocziológia. Huszadik Század, 1902. 6. szám.
Méray-Horváth Károly: Magyar politikai szociológia. Huszadik Század, 1903. 8. szám. 781-817.
Méray-Horváth Károly: Politikai dolgok. Huszadik Század, 1905. 11. szám. 79-87., 281-285.
Méray-Horváth Károly: A politikai hiba. Huszadik Század, 1906. 14. szám. 257-273.
Pap Tibor: A parlamentarismusról. Huszadik Század, 1900. 1. szám. 264-270., 369-376.
Pikler Gyula: A lélektan alapelvei: az élmény megmaradása és ellentétessége. Budapest, Grill Károly kiadás, 1909.
Pók Attila: A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.
Pók Attila: A ,,Huszadik Század" körének történetfelfogása. Budapest, Gondolat Könyvkiadó 1982.
Rácz Gyula: Általános választójog és külön vámterület. Huszadik Század, 1906. 13. szám. 17-32.
Radó Sámuel: Gróf Andrássy Gyula és a liberalizmus. Huszadik Század, 1902. 6. szám. 399-405.
Schlett István: A ,,munkáskérdés" és a szocializmus a magyar polgári gondolkodásban, 1848-1906. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1987.
Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. I. kötet. Budapest, Korona Kiadó, 1996.
S-Ó: Individualizmus és kollektivizmus. Huszadik Század, 1902. 6. szám. 163-164.
Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualizmus. Budapest, Politzer Zsigmond és Fia Kiadó, 1903.
Somló Bódog: A társadalmi fejlôdés irányáról és néhány gyakorlati alkalmazásáról." Huszadik Század, 1903. 7. szám. 397-409.
Szabó Ervin: Természet és társadalom. Huszadik Század, 1903. 7. szám. 747-772.
Szabó Ervin: A szoczializmus. Huszadik Század, 1904. 9. szám. 245-271. In Hanák Péter - Mucsi Ferenc (szerk.): Magyarország története. VII/2. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1978. 873-1003.
Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában.
Szántó Menyhért: Az állam és a társadalom szerepe a munkásvédelem terén. Huszadik Század, 1901. 3. szám. 239-248.
Szekfû Gyula: Egy magyar folyóirat problémája. Magyar Szemle, Budapest, 1927. 1. szám.
Tôkéczki László: Magyar liberalizmus. Budapest, Századvég Kiadó, 1993.
Vámbéry Rusztem: Tíz év. Századunk, 1935.
Vita a társadalmi fejlôdés irányáról. A Társadalomtudományi Társaság ülése. Huszadik Század, 1904. 9. és 10. szám.
Zigány Zoltán: A szakegyesületi munkásmozgalom. Huszadik Század, 1900. 2. szám. 161-167.
Zigány Zoltán: A szegényügy. Huszadik Század, 1901. 3. szám. 50-64.
Zigány Zoltán: Az Andrássy-féle törvényjavaslat és bírálata. Huszadik Század, 1908. 18. szám. 613-624.