E tanulmány[1] elsôdleges célja bemutatni, hogy hasonló történelmi helyzetekben ugyanazt a fogalmat - jelesül a katolikus autonómiát - gyökeresen más értelemben használják a más eszmei bázisról induló, különbözô célokért küzdô és eltérô politikai érdekû csoportok.
A katolikus autonómia fogalma elsô hallásra paradoxonnak tûnhet. Elvileg milyen módokon vonatkoztatható a katolikus egyházra az autonómia? Egyrészt beszélhetünk külsô, azaz a katolikus egyháznak az állammal szembeni autonómiájáról, illetve más, hasonló szerepet betöltô intézményekhez, azaz más egyházakhoz viszonyított függetlenségi fokáról ugyancsak az állammal szemben. Másrészt az autonómia lehet belsô, azaz az egyházon belüli, ami vonatkozhat a klérus különbözô hierarchikus szintjeinek egymáshoz viszonyított nagyobb önállóságára (például a plébánosok és a püspökök vagy a plébánosok és a káplánok viszonyára). A tárgyalt idôszakban pedig különösen nagy hangsúlyt kap az autonómiának az az értelmezése, amely a világi hívek nagyobb beleszólását jelenti a katolikus egyház ügyeibe. Itt kell megemlítenünk, hogy a római katolikus egyház dogmatikai konstitúcióját szem elôtt tartva nem könnyû az autonómiát az egyházon belül az utóbb említett módon értelmezni. Az autonómia e vonatkozásban fôleg a papi hierarchia egyes szintjeinek viszonyára, a világiak döntô befolyására, illetve a ,,nemzeti jellegre" való törekvésre vonatkozik. Ez teszi történeti és szemléleti szempontból még inkább figyelemre méltóvá az alábbiakban elemzett megközelítéseket.
A liberális-polgári átalakulás egyik fontos eleme volt Magyarországon is az egyház és az állam szétválasztásának folyamata, amelynek során máig ható jogi-politikai problémák vetôdtek fel.[2] A modern magyar polgári berendezkedés megszületése következtében alapjaiban változott meg a katolikus egyház viszonya az állomhoz. Ugyanakkor az ebben az idôszakban elôtérbe került modern eszmék hatására az egyháznak belsô viszonyai kapcsán is új kihívásokkal kellett szembenéznie. A konkrét történeti helyzetet vizsgálva egy összességében közel hetven évet átívelô, több hullámban jelentkezô katolikus autonómia-mozgalmat láthatunk.
A jelen dolgozat nem tárgyalja az erdélyi katolikus autonómia évszázados történetét. Úgy gondoljuk ugyanis, hogy ennek a rendi gyökeru és Erdély sajátos státusára épülô intézménynek a vizsgálata messze vinne tanulmányunk eredeti korszakától.[3] Ezen felül pedig az általunk ismertetett autonómia-koncepciók nem elsôdlegesen az erdélyi mintából táplálkoznak, és hatókörüket az Erdéllyel újra egyesített ország egészére kívánják kiterjeszteni.[4]
Az autonómia-igény elsôsorban akkor erôsödött fel, amikor alapvetô változások kerültek napirendre a katolikus egyház és az állam kapcsolatrendszerében: így volt ez 1848-49-ben, az 1867-es kiegyezéskor, illetve az 1890-es évek egyházpolitikai vitáinak idején.
Az 1848-ban átalakuló politikai - és fôként egyházpolitikai - körülmények bemutatásához mindenekelôtt vissza kell utalnunk röviden az utolsó rendi országgyûlés 1848. tavaszi egyházi tárgyú vitáira, ezek rövid áttekintése által ugyanis némi betekintést nyerhetünk az egyházi körök és a liberális reformelit akkori kapcsolatába.
Pozsonyban az új polgári kormány és a katolikus klérus - elsôsorban annak felsô körei - közötti viszony nem volt problémamentes. A minisztériumról[5] és a vallásról[6] szóló törvényjavaslat vitájának alakulása a katolikus egyház - mindenekelôtt a püspöki kar - számára jelentôs politikai érdekérvényesítési kudarc volt. Az adott szituációban az egyházi vezetés lépéskényszerbe került. A püspökök csak a törvényhozási viták során elszenvedett fiaskók, valamint az elsô autonómia-javaslat[7] országgyulési kudarca láttán folyamodtak a hívekhez való fordulás taktikájához - éppen a javaslatban foglalt stratégiai célok elérése érdekében. Ez, az utolsó rendi országgyulésen bekövetkezett vereség, döbbentette rá ugyanis a katolikus klérus vezetôit arra, hogy az új helyzetben saját híveikre kell támaszkodniuk, ha az alapjaiban liberális világi hatalommal szemben, illetve a következô, népképviseleti alapon választandó országgyulésben nyomatékot kívánnak adni igényeiknek. Csak abban az esetben számíthatnak követeléseik támogatására, ha azokat mint a katolikus hívôk minél nagyobb hányadának együttes igényét tudják felmutatni.
Az autonómia szükségessége melletti egyháznagyi érvelés retorikailag az újonnan törvénybe iktatott liberális eszméken nyugodott: mindenekelôtt az állam és az egyház teljes - ideológiai és fôként anyagi - szétválasztásának elvén, valamint a vallási egyenlôség és viszonosság kimondásán. Ez utóbbi volt a bázisa annak az érvrendszernek, amely a protestánsoknak az állam befolyásától mentes egyházivagyon-kezelésére, zsinattartási és elöljáró választási jogára hivatkozva követelte ugyanezeket a katolikus egyház, illetve e koncepcióban fôként annak vezetôi számára is.
A felállítandó autonómia-szervezet[8] céljai és hatásköre kapcsán felmerült több elképzelés közül itt csak azt emeljük ki, amely a legnagyobb püspöki támogatást kapta, és leginkább tükrözte a felsôklérus felfogását az önkormányzat céljait és szervezetét illetôen.
Az autonómia-szervezet létrehozásának okait és hátterét jól világítja meg Danielik János.[9] Szerinte preventív jelleggel kell az egyházi és a világi elemeknek összefogniuk, hogy a ,,bajokat elhárítás helyett még inkább szaporító és szerencsétlen összeütközésbe ne jöjjenek egymással". Ez a konfliktus az adott ,,zavaros szellemu idôkben" úgy kerülhetô ki, ha a világiaknak az egyházi életben adandó hatáskörét pontosan meghatározzák. E körülhatárolás lényege, hogy ,,szigorúan vett egyházi ügyek" címén az autonómiaszervezetek kezébôl kivenné az egyházi tanításra, a diszciplináris kontrollra, a liturgiára, a kizárólagos papi funkciókra, az erkölcsi felügyeletre és az iskolák tanítási és fegyelmi rendszerére vonatkozó ügyeket, és azokat a zsinatok elé utalná. Minden más - fôként az egyházat érô politikai támadások kivédése, a templomok és az iskolák fenntartása, a papok és tanítók fizetése és az egyházi alapok kezelése - az autonómia-szervezet kompetenciája lenne. Danielik külön ki is emeli, hogy a szervezet fô célja az új liberális állam kezébôl kivenni, illetve átvenni tôle azokat a hatásköröket, amelyek intézésére eddig az államnak a korábbi dikaszteriális rendszeren keresztül döntô befolyása volt. A közvetlenül ezután leírt másik fô szempontot nem vette eddig igazán figyelembe a történetírás, pedig ez is jól mutatja ezen autonómia-koncepció jellegét. Eszerint csak a fent ismertetett feladatkör-megosztás által érhetô el, hogy a világiak elôl minden olyan lehetôség el legyen zárva, amely által olyan ügyekbe árthatnák bele magukat, ,,melyek szorosan az egyház fônökeit, szolgáit illetik".
A célokat követôen az egyesület szervezeti felépítését vázolja a tervezet. Az egyesület annyi szekcióra oszlana, ahány püspöki egyházmegye, és annyi filiára, ahány egyházkerület van Magyarországon, Erdélyben és a kapcsolt részekben. Az egyesületet központi bizottmány vezetné, élén egy világi személlyel. A szekcióknak és a filiáknak - a központi struktúrát követve - szintén lennének központi bizottmányai. E szervezetek tagjait szabadon választanák azzal a megkötéssel, hogy a filiákba az összes kerületi plébános, míg a szekciókba két kanonok, két szemináriumi oktató, a helybeli plébános és a kerületi alesperes eleve beválasztandó. E javaslat nyilvánvaló célja meggátolni, hogy az egyházat is érintô kérdésekben a világi elem befolyása ,,káros és hibás irányba mûködhessen". Az erôs felsô kontrollt az is hivatott biztosítani, hogy az egyesület minden egyházmegyében püspöki pártfogás alatt állna. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy az egyháznagyoknak a szervezet szelleme és mûködése felett ellenôrzési joguk lenne. A felsorolt feladatokon túl az egyesületet felkérhetik az általuk jónak tartott célok érdekében való ,,közremunkálásra". Egyszóval ,,irányt adhatnának" az esetleg más - például liberális vagy radikális - irányú törekvéseknek (azaz kordában tarthatnák ôket). A szervezet mûködési mechanizmusa a terv szerint így foglalható össze: a központi bizottmány évente ülésezne Pesten, míg a szekciók félévenként a püspöki székhelyeken, a filiák pedig háromhavonta a katolikus hívek számát tekintve legnagyobb kerületi városokban. A kerületi gyûléseken - a korábban említett megszorításokkal - a szabadon választott kerületi tagok vennének részt. Ôk delegálnának küldötteket a szekciókba, a szekciók küldöttei pedig a központi választmányba.
A felsôklérus által leginkább támogatott autonómia-koncepciót értékelve megállapíthatjuk, hogy szinte kizárólag csak a vagyoni kérdésben, az egyházi alapok kezelésében, illetve még az iskolaügyben követelte az önállóságot. A javaslat azt mutatja, hogy a felülrôl kiinduló autonómia-törekvések célja az egyház tradicionális jogainak és érdekeinek védelme - a korszellem által megkövetelt, korlátozottan ,,demokratikus" formában. A világiaknak adandó hatáskör az autonómiában csak ennek eszköze lett volna. Erre enged következtetni, hogy ügyeltek a kompetencia körülhatárolására, és arra is, hogy a hierarchikus szervezés, az egyházi személyeknek az autonómia különbözô szintjein való meghatározott arányú kötelezô jelenléte, valamint az erôteljes felsô kontroll révén a világi elem az egyház külsô ügyeiben is csak nagyon korlátozott mozgástérrel rendelkezzen. Az egyház belsô ügyeire, azaz hitbeli, egyházfegyelmi, egyházszervezeti vagy liturgiai kérdésekre pedig az autonómia-szervezet hatásköre e szerint a terv szerint (eltérôen az autonómia-mozgalom késôbbi idôszakának bizonyos elképzeléseitôl) egyáltalán nem terjedt volna ki. Azt is mondhatjuk, hogy ez a javaslat nemcsak a liberális eszmei alapokon nyugvó állammal szembeni nagyobb függetlenséget célozta meg, hanem legalább ennyire irányult arra is, hogy a felülrôl kézben tartott, részleges és lényegében formális reform által megakadályozza az egyház belsô felépítésére, a hierarchia döntô befolyásának csökkentésére, illetve az egyházfegyelem lazítására, s így tulajdonképpen a valós befolyásra irányuló világi és fôként alsópapsági törekvéseket.[10]
A katonai és politikai helyzet 1849 májusára - a tavaszi hadjárat nyomán - átmenetileg ismét stabilizálódott. Ezt követôen Horváth Mihály, a liberális gondolkodású kinevezett csanádi püspök, már mint a Szemere-kormány kultuszminisztere vetette fel saját autonómia-elképzelését.[11] Horváth ennek szükségességét indokolva kijelentette, hogy a korlátlan hatalmú egyháznagyok a valódi ,,reformokról hallani sem akarnak", az államnak ezért joga és kötelessége, hogy lehetôséget teremtsen ,,az egyházi kormány és fegyelem körül" nélkülözhetetlen átalakításokra. A fenti befolyási igény alátámasztására a szerzô kiemelte, hogy az állam közvetlenül nem kényszeríthet reformokat az egyházra, különösen nem annak belsô életére vonatkozóan. Azt azonban, hogy ehhez a külsô körülményeket megteremtse - azaz közvetett nyomást gyakoroljon a klérus vezetô köreire -, az egyháziak többségének akarata indokolja. Az új, demokrácián alapuló polgári berendezkedés döntô eleme a többségi akarat kifejezése.
Az érvelés másik oldala az állam és az egyház viszonyának polgári liberális eszmékre épülô megközelítése. Amíg az állam és az egyház teljes szétválasztása meg nem történik, és az egyház így ,,egyedül a lelki dolgokra szorítkozó magán társulattá" nem válik, addig ,,fegyelmi szerkezetének és küligazgatásának viszonyai lényeges befolyást gyakorolhatnak" a polgári társadalomra. Az egyház ugyanis híveinek, akik egyben az állam polgárai is, születésüktôl a halálukig nemcsak lelkiekben, hanem mindennapi cselekedeteikben is irányt mutat. Ez utóbbi pedig szorosan összefügg az állampolgári kötelezettségekkel. Téves és nevetséges azt állítani - jegyzi meg Horváth -, hogy míg a teljes elválasztás meg nem történik, az egyház,,mint a polgároknak a státusban létezô társulata külszerkezetére, kormányára, ellátására és egyéb lényegtelen és változékony viszonyaira nézve is független a státushatalomtól". Ezek a sorok nem mondanak mást, mint hogy a korabeli helyzetben az állam joga és kötelessége az egyházi méltóságok kinevezésére, és a szükséges egyházi költségek finanszírozására és bizonyos egyházi szervezeti kérdésekre befolyást gyakorolni. A hívek többségének igénye és a politikai rendszer demokratikus átalakulása egyaránt indokolja, sôt megköveteli az egyházon belüli átalakulást is. A demokratikus állam ,,nem tûrhette", hogy polgárainak jelentôs hányada egy olyan társaság - a katolikus egyház - tagja is legyen, melynek hierarchikus szerkezete és tekintélyelvû kormányzati módja ,,az abszolutizmus legélesebb elveire, puszta önkényre van alapítva". Szintén az egyház belsô struktúrájának megváltoztatására vonatkozó ,,demokratizálási" szándék mellett szól az a liberális katolikusok által gyakran emlegetett érv, miszerint ez a gyakorlat mûködött az ôsegyházban is. Amikor azonban a kereszténység államvallás lett, az uralkodói és papi önkény az eredeti formákat eltörölte.
Az egyházon belüli demokratizálás állami elôsegítéséhez Horváth szerint szorosan kapcsolódik az alsópapság jobb anyagi ellátásának biztosítása. A fôpapok szinte ,,fejedelmi" javaival szemben ugyanis a munkás papság nyomorgott, ami pedig nemegyszer odavezetett, hogy ,,lelkészi kötelességeinek, sôt erkölcsiségének rovására merült az élelemszerzés gondjaiba". Kijelentése alátámasztására a szerzô adatokkal is szolgál. A plébánosi jövedelmek nem érték el az évi kétszáz forintot, míg a kápláni bevételek huszonnégy és negyven forint közt mozogtak (ugyancsak egy évre). Ehhez társult még a segédlelkészek plébánosokkal szembeni személyi kiszolgáltatottsága, mivel mindennemû ellátásukat tôlük kapták, s így nem ritkán ki voltak téve önkényeskedéseiknek.
A korábbi állapotoknak, a jelenbeli reformigények fô irányainak, és az állami ráhatás szükségességének bemutatása után Horváth Mihály saját reformelképzelését ismertette. Püspökként és a Szemere-kormány kultuszminisztereként elsôdleges feladatát abban látta, hogy egy, az egész országra kiterjedô egyházi közgyulést összehívva megtárgyaltassa az általa szükségesnek ítélt autonómia-szervezet létrehozását. A közgyulésen az összes magyar katolikus képviseletében egyharmad-kétharmad arányban jelentek volna meg az egyházi és a világi választott küldöttek. A klerikusok közül a püspökök és a szerzetesrendek vezetôi személyesen, valamint a káptalanok egy-egy képviselôje vett volna részt a tanácskozáson. Hozzájuk társultak volna az alsópapság küldöttei egyházmegyénként, illetve a világiak közül az általános választójog alapján egyházkerületenként egy-egy reprezentáns.
Az így felálló gyûlésnek döntô szava lett volna az egyházkormányzati ügyekben. Ez akkor elsôsorban az alsópapság anyagi helyzetének és a népiskolák költségeinek, illetve az egyház kárpótlásának rendezését jelentette. Mindezek szoros összefüggésben álltak az egyházi vagyon tulajdonlásának és kezelésének ügyével: ,,A kormány kész volt az egyházi alapítványos javakat a gyûlés rendelkezése alá bocsátani oly végre, hogy azok minden egyéb, a püspökök, káptalanok, szerzetek által bírt javakkal tömegesíttetvén [összevonva] egy, a közgyûléstôl választandó középponti hivatal által igazgatassanak". Az összevont egyházi és alapítványi javak hozadékából kívánta finanszírozni mind az egyházi, mind az oktatási - pontosabban népnevelési - költségeket. Annak megállapítását, hogy ezeket a jövedelmeket milyen arányban kell elosztani a két fô feladat között, szintén a közgyûlésre bízta. Az összehívandó közgyûlés az egyház külsô ügyeinek rendezése mellett - legalábbis közvetve - a belsô reformokra is hatni kívánt oly módon, hogy az egyház szervezetének, mûködésének, fegyelmének és az általában vett belsô szerkezetének átalakítása kapcsán javaslatokat tenne a tisztán egyházi nemzeti zsinat számára, amely ezeket köteles volna figyelembe venni. Konkrét javaslatokat is tesz a szerzô, amikor például arról ír, hogy a cölibátust és a szerzetességet töröljék el, mert ezek az intézmények a korszellemmel szemben állnak, és - szerinte - az egyházi bajok fô forrásának tekinthetôk. E két javaslat keresztülvitele azonnal követte volna az alsópapság anyagi ellátásának és az oktatás helyzetének javítását. Más szóval ezek a témák legkésôbb az egy év múlva esedékes következô tanácskozáson szóba kerültek volna. Az évenként tartandó katolikus egyházi gyûléseket Horváth az egyházon belül szükséges átalakulás bölcsôjének tekintette. Afelôl sem hagyott kétséget, hogy ezeken a tanácskozásokon az új polgári berendezkedés által igényelt egyházi ,,újjászületés" megvalósítása során a képviselôknek a ,,minisztériumtól nyerendô útmutatás nyomán" kell haladniuk.
Horváth a tanácskozás összehívására kísérletet is tett, de a gyûlés megtartását a szabadságharc bukása végképp lehetetlenné tette.[12] Autonómiaelképzelését értékelve mindenekelôtt megállapíthatjuk, hogy az autonómia céljainak részeként ez a tervezet kilátásba helyezte a liberális - radikalizálódó - alsópapi rétegek korábbi egyházi gyûlésein hangoztatott követeléseinek belátható idôn belüli teljesítését (mint említettük már: anyagi és szociális helyzetük gyors javítását, az egyházon belüli hierarchikus és személyi függés lazítását, illetve egyházfegyelmi könnyítéseket, ezen belül a leggyakrabban emlegetett kötelezô papi nôtlenség eltörlését). Ez az autonómia-koncepció egybeesett azzal az igénnyel is, hogy - a felsôklérus támogatása híján - az állam vigye végbe ezeket a változtatásokat, hiszen a papok egyben polgárok is, ezért a többi emberrel azonos szabadságjogaik biztosításáról az állam köteles gondoskodni. Ebbôl a szempontból tehát az elgondolás radikális jellegû volt. Az egyházi vagyon kezelésének, illetve a kárpótlás, valamint a népoktatás vitatott problémáira is igyekezett megoldást adni. Az egyházi vagyonnak egy közös alapba való összevonását, majd arányos újraelosztását javasolta. Horváth mint püspök e kérdésben ismerhette püspöktársai véleményét. Tudhatta, hogy az egyháznagyok egy része tartott a szekularizáció és az arányosítás összekapcsolásától, azaz a teljes állami vagyonkezeléstôl még akkor is, ha magát a ,,comassatiót" és az arányosítást el is tudta volna fogadni. A világi kormányzat pedig liberális elvi alapon nem támogatta az egyházi vagyon (ideértve az egyházi és iskolai alapok) korábbi módon való kezelését. Horváth az egyházi és oktatási alapokat más vagyonrészekkel együtt továbbra is katolikusnak, az egyház tulajdonához tartozónak mondta. Ezzel az egyházi oldalt kívánta megnyugtatni a világiasítástól való félelemmel szemben. Azért tûnik igen alkalmas kompromisszumnak az az elgondolása, hogy az arányosítást egy, a közgyûlés által választandó központi hivatal vigye véghez, és ugyanitt kezeljék az egyházi vagyont is, mert ez a vagyonkezelô testület a liberális világiak számára is elfogadható lehetett volna, hiszen az egyház demokratizálódását és fokozatos magántestületté válását láthatták volna benne. Az egyházi vezetés a hangoztatott két célt: a függetlenséget és az egyházi tulajdont - beleértve az iskolai alapítványokat - megôrizhette volna. A lelkészkedô alsópapság, illetve az egész egyházi szolgálat és intézményrendszer arányos anyagi ellátásban részesülhetett volna éppúgy, mint az oktatás.
Ebben a tervezetben - a püspökök által támogatott jogvédô koncepciótól eltérôen - a katolikus egyház állammal szembeni autonómiája csak részleges, hiszen az elsô gyulésen tervezett reformokat állami ráhatással vitte volna végbe, és az évenként ismétlôdô gyuléseken a státus útmutatása döntô súllyal esett volna latba. Nem kapott külön hangsúlyt a katolikus egyháznak azon állammal szembeni igénye, hogy a függetlenség foka más felekezetekkel megegyezô mértéku legyen. Másrészt viszont megtalálhatjuk benne a világi hívek valós befolyására és a kléruson belüli különbözô hierarchikus szintek egymáshoz viszonyított nagyobb önállóságának biztosítására vonatkozó szándékot is.
A katolikus autonómia-mozgalom következô szakasza 1867-tôl 1871-ig, az elsô vatikáni zsinat lezártáig tartott.[13]Eötvös József mint liberális gondolkodású politikus és egyben katolikus vallású vallás- és közoktatásügyi miniszter már a kiegyezés évében értékeli egyháza korabeli állapotát. Az ô nézetei jól tükrözik a korszakban mérsékelten szabadelvunek aposztrofált autonómia-törekvések motivációit és célját.[14] A katolikus egyház magyarországi helyzetét Eötvös annak ellenére sem tartja kielégítônek,[15] hogy híveinek számát, vagyonának nagyságát és politikai befolyásának mértékét tekintve ez a legnagyobb felekezet.[16] A politikai befolyást vizsgálva pedig érdemes figyelembe venni, hogy az 1885-ös fôrendi házi reformig tisztségüknél fogva a püspökök, fôapátok és a címzetes püspökök is a fôrendi ház tagjai voltak, míg például a protestáns egyházak vezetôi rangjukból eredôen csak 1885 után kaptak itt helyet.
Az oktatásért felelôs miniszter szerint különösen jelentôs a lemaradás a népoktatás szemléleti és tárgyi feltételeinek tekintetében azokban az intézményekben, amelyek a katolikus egyház irányítása alatt állnak. Annak ellenére van ez így, hogy az e célra fordítható katolikus alapok sokkal nagyobbak, mint bármely más egyház hasonló rendeltetésû forrásai. Emellett Eötvös fontosnak tartja megemlíteni, hogy a vallási közömbösség a katolikusok között általánosnak mondható. Mindezek közös okát abban látja, hogy a világi híveknek az egyház belsô mûködésére semmilyen befolyásuk nincs. A kiegyezéssel ismét beköszöntô nagyobb mértékû polgári és politikai szabadság az ô véleménye szerint csak akkor válhat a katolikus egyház számára is gyümölcsözôvé, ha az nem a klérusnak adott kiváltság csupán, hanem az ország minden katolikus polgárának közös joga.
Mivel Eötvös úgy látja, hogy az új viszonyok között az elôbb vázolt körülmények veszélyeztetik a honi katolikus egyház helyzetét, Simor János prímáshoz fordul, és arra szólítja fel, hogy püspöktársaival közösen - és a politikai körökkel egyeztetve - dolgozzon ki megoldást a magyar egyház belsô viszonyainak átalakítására. Ennek bizonyos irányaira javaslatot is tesz. Elgondolásának kiindulópontja egy világos hatáskörökkel rendelkezô autonómia-szervezet, ugyanis szavai szerint ,,ezen autonómiának mértéke az egyháznak szabadsága, mely a vallásos szellem kifejlesztésének feltétele". Az autonómia léte attól a valódi befolyástól függ, amelyet az egyház ,,fontosabb érdekeinek igazgatására" híveinek enged. Másrészt arra is utal, hogy ez teheti lehetôvé azoknak az erôknek a lecsendesítését, amelyek amellett érvelnek, hogy az új viszonyok között az állam erôteljesen érvényesítse a kor uralkodó eszméit a hazai egyház mûködésében.
A miniszter szerint a világiak meghatározó befolyása nélkülözhetetlen az egyházi vagyon kezelésében és a népoktatásban, nem terjedhet azonban ki a tisztán egyházi ügyekre. Ez utóbbiak közé tartozónak tekinti a dogmákat és az egyházfegyelem kérdését. Végül annak a meggyôzôdésének ad hangot, hogy az általa felvetett befolyási igényt a legelkötelezettebb katolikusok többsége és az alsóklérus nagy része is óhajtja, sôt követeli, így annak megvalósítása halaszthatatlanná vált.
Simor prímás válaszában visszautasítja Eötvös kritikáját.[17] Tévesnek nevezi azt a felvetést, hogy Magyarországon a katolikus egyház valós gondjai visszavezethetôk volnának a világi katolikusok egyházi befolyásának eddigi mellôzésére, és bármilyen okból felróhatók lennének a felsôklérusnak. A hitbéli közömbösséget például szerinte döntôen a katolikus egyházzal szemben ellenséges sajtó gerjeszti azzal, hogy az egyházat a haladás ellenségének tünteti fel.
A levél jól példázza az autonómia egyházias megközelítésének érvelési módját.[18] Az állam és az egyház szoros kapcsolata nem jelent többé mást az egyház számára, mint állami gyámságot. A bajok oka az, hogy eddig az egyház, a község és a népiskola közötti viszonyt az állam az egyháztól függetlenül rendezte. A prímás igaztalan vádaskodásnak titulálja azt, hogy a katolikus papság a népoktatást kizárólag a saját kezében tartja, és annak mûködtetésébôl kizárná a szülôket és más világi katolikusokat. Az egyházi vagyon, illetve az iskolai és hitéleti alapítványok kezelése kapcsán megfogalmazott kritikát és a felelôsségvállalást arra hivatkozva utasítja el, hogy az uralkodó apostoli joga nevében ezeket a javakat is a királyi kormányszékek kezelték. Az érsek szerint az egyházi vezetés csak olyan autonómiaelképzelést támogat, amelynek kompetenciája, szervezeti és mûködési rendje megfelel a katolikus egyház hierarchikus szerkezetének, és azzal az elsôdleges céllal jön létre, hogy át-, illetve visszavegye az állam által eddig gyakorolt jogköröket.
Az érvelés lényege szerint tehát az egyház már régóta arra törekszik, illetve azt teszi, amire most kényszeríteni próbálják, nevezetesen: függetlenedni kíván az állam befolyásától, hogy ,,önmaga lehessen", de anélkül hogy az egyház életében a hívek befolyása jelentôsen növekedne, hiszen az eddig is megfelelô mértékû volt. Jól kivehetô mindebbôl, hogy a klérus konzervatív része elsôdlegesen jogbiztosítási céllal akarta az önkormányzatot.
A végül 1870-71-ben sorra kerülô autonómia-kongresszus azt a feladatot tûzte ki maga elé, hogy a vallásszabadság és a vallási egyenjogúság alapján rendezze a katolikus egyház ügyeit. Ez az államtól való kellô függetlenséget és önállóságot, az egyházon belül pedig a világi híveknek és az alsópapságnak megadott befolyást jelentette a katolikus egyházszervezet megingatása nélkül.
A kongresszus rövidesen két pártra szakadt.[19] A radikálisok szerint ugyanis az autonómia fogalma nem azt jelenti, hogy azok a jogok, amelyeket eddig az állam gyakorolt, átszállnak a fôpapságra, hiszen így a világi hívek és a lelkészkedô klérus továbbra is valódi jogok nélkül maradna. A fôpapság pártja - a többség - összesen ötven papi és negyvenhat világi képviselôbôl állt. A másik csoporthoz - amelyet kongresszusi kisebbségnek is neveztek - három papi és ötvenkét világi képviselô tartozott. Az egyes csoportok tagjainak társadalmi helyzetét elemezve érdemes megjegyezni, hogy a fôpapi többség negyvenhat világi képviselôje között tizennyolc gróf és öt báró, míg a kisebbségben ötvenkét világi tag között négy gróf, egy báró és tizenkilenc országgyûlési képviselô volt.
Mindenki egyetértett abban, hogy a híveknek és az alsóklérusnak jogokat kell adni, de lényeges vita volt arról, hogy milyen tartalmú és mértékû legyen ez a jog. A küldöttek egyetértettek az autonómia-szervezet egyes szintjeinek meghatározásában is: alulról felépítve az egyházközségi és az espereskerületi tanács felett az egyházmegyei gyûlés és tanács legyen; majd az országos igazgatótanács és végül az Országos Autonómia Kongresszus lettek volna az egyes szintek.
Az elsô lényeges eltérés az egyházi vagyon kérdésében mutatkozott. Azt még mindkét csoport elfogadta, hogy az egyházi birtokokat és alapítványokat a katolikus egyház számára fenn kell tartani, s az összes katolikus hívô kezelésébe kell venni. Abban azonban jelentôs nézetkülönbség támadt, hogy milyen módon kell ezeket a javakat az egyházi, nevelési és iskolai célokra fordítani úgy, hogy hozadékuk növekedjen. Ugyanakkor azt is fontosnak tartották, hogy abból minél többet tudjanak a nevelési és oktatási feladatokra fordítani, hiszen akkor e célok érdekében a hívek áldozatkészségét egyre kevésbé kellene igénybe venni.
A többség úgy szerette volna biztosítani a fôpapság számára az e javak feletti rendelkezést, hogy kezelésüket rájuk bízza, s megelégedett azzal, hogy megadóztassa e javakat. A kisebbség ezzel szemben csak az akkor hivatalban lévô püspökökre vonatkozóan fogadta el ezt az elvet. Szerintük azonban az új kinevezéseket követôen a kezelési jognak az önkormányzat kezébe kellene átmennie, azaz az alsópapságot és a világiakat egyaránt reprezentáló szervezetre bízták volna azt. Ennek az elvnek a gyakorlati hasznát abban látták, hogy lehetôséget nyújt az átláthatóbb, nagyobb szakértelemmel folytatott és ennek következtében jövedelmezôbb gazdálkodásra.
A kisebbség a rosszul fizetett káplánok és plébánosok jobb ellátását is erôsen szorgalmazta. Ennek érdekében azt javasolták, hogy az önkormányzat évenkénti országos gyûlése döntsön a kanonoki stallumok számának csökkentésérôl, és a fennmaradó pénzt fordítsák a lelkészkedô papság életkörülményeinek javítására. Ezenfelül azt is indítványozták, hogy a püspökök magas jövedelmét szállítsák lejjebb, hiszen a püspöki méltóság tekintélye nem csökkenne azáltal, ha jövedelmüket a fent említett nevelési és egyházi célok érdekében mérsékelnék, a fôpapságnak méltó módon való ellátása pedig még ezek után is biztosítható lenne.
Fontos vita folyt az egyházi méltóságok adományozása és a lelkészi hivatalok betöltése körüli befolyás mértékérôl. A radikálisok véleménye szerint az önkormányzatiság egyik szükséges feltétele az, hogy az elöljárók a polgárok bizalma révén kerüljenek a vezetô posztokra. Ennek analógiájára mindazoknak, akik az egyházmegyéhez tartoznak, kellô befolyást kellene kapniuk - legalább közvetetten, képviselôik által - a püspöki szék betöltésére. Ugyanez érvényes a plébánosi állások esetében az egyházközség tagjaira is.
A többségi határozat szerint az igazgatótanácsban helyet foglaló kilenc egyházi és világi fôúr a püspöki kar és az illetô egyházmegyei tanács tizenkét tagjának meghallgatása után három személyt jelöl ki, és nevüket a király elé terjeszti, hogy az uralkodó a három közül egyet püspökké nevezzen ki. Az igazgatótanács tagjai azonban nem kötelesek döntésüket az egyházmegye képviselôivel egyetértésben meghozni, tehát a püspökjelöltek kiválasztása világi részrôl valójában a kilenc fôrend kezében van.
A kisebbség valódi jogokat szeretett volna ebben a tekintetben is. Elképzelésük szerint a püspökjelöltek névsorát mint az egész egyházmegye katolikusainak közös kívánságát a megyei autonómia-gyûlés határozza meg, ezt figyelembe véve pedig az Országos Katolikus Kongresszus tegye meg a hármas jelölést.
A kanonoki stallumok betöltésekor a fôpapi párt hasonló eljárást követ, mint a püspöki székek esetében, azzal a különbséggel, hogy az igazgatótanács fôúri tagjai az illetô megyés püspökkel egyetértésben tehetik meg a hármas jelölést, de az egyházmegyét képviselô tizenkét tanácstagnak ismét csak vélemény-nyilvánítási joga maradna. Az illetô fôméltóságok pedig nem kötelesek döntésükben figyelembe venni ezt a véleményt.
A kisebbség képviselôinek javaslata szerint viszont az egyházmegyei gyûlés jelöljön ki három személyt abból a célból, hogy a király közülük nevezzen ki egyet kanonoknak.
A plébánosválasztást illetôleg is igen szûkmarkú volt a többség. Azokban a városokban, ahol eddig rendelkeztek ezzel a joggal, a katolikus egyházközségi tanács megalakulását követôen az illetékes megyés püspök jelöl ki három papot, hogy közülük válasszon egyet a város közössége.
Az igazgatótanács az autonómia legfôbb végrehajtó testülete. A fôpapi párt ennek kezébe olyan nagy hatalmat adott volna, amely a gyakorlatban lehetetlenné tette volna az alsópapság és a hívek minden valós befolyását. Ez a testület adományozta volna a püspöki és kanonoki stallumokat, és a vagyont is a kezében tartotta volna.
A radikálisok koncepciója szerint a hercegprímásnak nincs helye az igazgatótanácsban. Legyen három papi és hat világi tanácsos, ôk viszont kapjanak fizetést a munkájukért, nehogy csak fôurak kerülhessenek be ide. Az igazgatótanács maga válassza meg elnökét, ne automatikusan a hercegprímás töltse be ezt a tisztet. Az esztergomi érsek ugyanis hivatalból az országos katolikus gyûlésen elnököl, s az igazgatótanács éppen ennek tartozna felelôsséggel.
A fôpapi párt még azzal is növelni akarta e testület hatalmát, hogy alsóbb hivatalnokainak, az úgynevezett osztályfônököknek a kinevezését kizárólag a tanács saját hatáskörébe utalta. A kisebbség ezzel kapcsolatban is az országos gyûlés beleegyezését kívánta.
A közoktatás és a nevelés ügyében a radikális párt azon az állásponton volt, hogy minden katolikus oktatási intézmény és a hozzájuk tartozó alapítványok felett az önkormányzat gyakorolja a felügyeletet. Ezt a feladatot a központból kiküldött felelôs szakértôk által lássa el azzal a céllal, hogy a katolikus vallásoktatás úgy folyjon, a leendô papok pedig olyan szinten legyenek képezettek, hogy a kor igényeinek meg tudjanak felelni, és képesek legyenek ,,hazánk szabadelvû haladásában közremûködni".
A kisebbség azt is szerette volna, hogy a felállítandó Országos Autonómia-gyulés változtatásokat indítványozhasson akár az egyházfegyelmet, akár az istentiszteleti rendet illetôen. Ugyanezt a jogosítványt kívánták volna abban is, hogy mely tan válhasson hittétellé. Az utóbbi esetekben a gyulés kérvényt nyújtana be a pápához vagy a magyar püspöki karhoz. Végül pedig a radikálisok az egyház fegyelmi rendjében való változtatások kezdeményezésének jogát is igényelték. Indoklásuk szerint a papok a hívekért vannak, miért ne lenne tehát szabad a híveknek kijelenteniük, hogy milyen változtatást kívánnak ezen a téren.
A kiegyezést követô idôszakban, 1867-71 között három jól elkülöníthetô koncepciót láthatunk. Az egyházias megközelítés tisztán konzervatív érdekbôl, jogvédelmi és jogbiztosítási céllal akarta az önkormányzatot. Az egyház vezetô körei a lehetô legnagyobb mértékben át akarták venni a korábbi állami jogköröket. Ezt úgy kívánták elérni, hogy a korszellem jegyében az egyház ügyeinek irányításában megjelenjenek a világi hívek is, de valóságos befolyás nélkül, inkább csak demonstratív célzattal. A mérsékelt liberális elgondolás a vallás és a liberális haladáseszme összeegyeztetésének szándékával kívánt a világiaknak valós befolyást az egyházi életbe, meghagyva azonban a hagyományos belsô szervezeti és dogmatikai rend kereteit. A radikális szemléletûek egyetértettek a liberálisokkal a reform szükségességének hangoztatásában, azzal az alapvetô különbséggel azonban, hogy ennek zálogát az egyház demokratikus és nemzeti szellemben történô gyökeres átalakításában látták.
A fent vázolt elképzelések egyike sem valósult meg. Ennek közvetlen oka az volt, hogy a világegyházban tovább erôsödött a centralizmus. A létrejövô újskolasztika, a liberalizmus alaptételeit elítélô Syllabus, különösen pedig az I. Vatikánum után a liberális elvi alapú polgári állam és a hivatalos egyház útjai jó idôre nálunk is szétváltak.[20]
Az 1890-es években Magyarországon is felerôsödô egyházpolitikai viták[21] eredményeként a liberális állam következetesen végigvitte az állam és az egyház szétválasztását. Az érem másik oldalát tömören így jellemezte a katolikus történetírás egyik jeles alakja: ,,Miközben az antiklerikálisok el akarták választani az államot az Egyháztól... nem akarták engedni elválni az Egyházat az államtól, s még jobban tôle függôvé kívánták tenni, mint korábban volt."[22] Ez a jelenség mindenekelôtt a megüresedô stallumok betöltése során nyilvánult meg,[23] s az egyházi alapokat is a kultuszminisztérium megfelelô osztálya kezelte. Összességében ,,ez a gyámság csökkentette az egyház ellenálló képességét az érvényesülô kormányzati beavatkozással szemben".[24]
Az egyházpolitikai reformok ellenhatásaként - formailag az elôzôekben vázolt mozgalom folytatásának szándékával - újraindult a küzdelem a katolikus autonómiáért.[25] Ezt a ,,reakciójelleget" jól demonstrálja a katolikus autonómia korabeli konzervatív szemléletû megközelítését összegzô prominens egyházi író, Aschenbrier Antal mûve.[26] Ô az általa használt autonómia-értelmezést elôbb tagadó formában elkülöníti a radikális, majd a liberális megközelítéstôl is. Szerinte az autonómia semmiképpen sem jelentheti a katolikus egyház hierarchikus szerkezetének valamifajta átalakítását, a konstitúció bármilyen megváltoztatását, az egyházi elöljárók joghatóságának korlátozását vagy csökkentését. Sôt, az autonómia célja már csak azért sem lehet a hívôk ,,elidegeníthetetlen jogainak visszaszerzése és gyakorlása", mert ilyen jogaik az egyház irányításában nincsenek, és nem is voltak. Az autonómia funkciója csak az lehet, hogy az uralkodó a fôkegyúri jogából fakadó és addig a minisztérium által gyakorolt kompetenciákat - nevezetesen az egyházi javadalmak betöltését, az egyházi és iskolai vagyon kezelését és rendezését, valamint a katolikus iskolák igazgatását - egy katolikus egyháziakból és világiakból alakítandó szervezet által gyakoroltatja. Ezek az autonómia-szervezetek nem ôket eleve megilletô jogon, hanem a fôkegyúr és a püspökök megbízása alapján, azaz ,,nem jure proprio, hanem jure delegato" mûködnek. Az egyházmegyei és egyházközségi autonómia lényege pedig az, hogy a hívôk a püspöktôl kapnak bizonyos jól körülhatárolt hatáskört egyházközségük, illetve megyéjük külsô ügyeinek intézésére.
A múlt század utolsó évtizedének közepétôl kezdôdô hosszas elôkészítés után végül 1902-ben lezajlott a második autonómia-szervezô kongresszus. A gyûlés elfogadta az autonómia-szervezet mûködési szabályzatát^.[27] Ez a dokumentum sajátosan igyekezett egységbe hozni a mérsékelt liberális és a konzervatív jogvédô álláspont bizonyos céljait. Ennek jegyében vegyük szemügyre a szervezet hatáskörét. A tervezet értelmében például az anyagi alapok[28] fölött - idetartoznának a vallási, tanulmányi, egyetemi és egyéb oktatási, nevelési, illetve jótékonysági alapok és alapítványok, valamint az azokból fenntartott intézmények - az autonómia-szervezeten belül csak a végrehajtó hatalmat gyakorló igazgatótanács kapna valódi jogokat, az Országos Autonómia Gyûlés nem. Másrészt viszont ezt a tanácsot csak az ellenôrzési jog illetné meg, és csupán korlátozott rendelkezési joggal rendelkezne. A kezelés joga továbbra is a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kezében maradna. Ugyanakkor az alapok és alapítványok közül azok, amelyeket a püspökök és a káptalanok eddig saját maguk gondoztak, továbbra is az ô kezelésükben maradna, és nem tartozna az önkormányzat hatáskörébe.
A püspöki stallumok betöltésekor az igazgatótanács saját tagjai közül öttagú bizottságot választana. Itt kapna helyet a prímás és a püspökök által maguk közül választott két tag, valamint az igazgatótanács által választott két világi képviselô. Az adott kinevezési ügyben a prímás által az uralkodó elé terjesztendô három jelöltrôl sem az autonómia-gyûlés, sôt az igazgatótanács sem nyilváníthatna véleményt, csakis ez az öttagú bizottság.
Nem tartoznának az önkormányzat kompetenciájába a hitelvi, hittanítási, liturgiai, egyházkormányzati és egyházfegyelmi ügyek. Természetesen ezeken túl a király legfôbb felügyeleti joga sem sérülhetett.
Az egész katolikus autonómia-szervezet élén az évente összehívandó Országos Katolikus Gyulés állna. Ennek égisze alatt, mint láttuk, az igazi döntéshozó és végrehajtó szerv az igazgatótanács lenne. Mindkettô élén tisztségébôl fakadóan a hercegprímás mint egyházi elnök és helyettese, egy választott világi elnök állna. Az egyházi fôméltóságok állásuk jogán eleve tagjai lennének a testületnek. Az egyes egyházmegyei autonómia-szervezeteket az egyházmegyei tanács irányítaná. Az egyházmegyei autonómia-gyulést, amely 1871-ben a kongresszusi kisebbség javaslata volt, a kongresszus nem támogatta. Az egyházközségek élén az egyházközségi gyulés, valamint az ennek tagjai közül választott egyházközségi képviselôtestület és egyházközségi tanács állna.
A tervezetet Ferenc József elé terjesztették. Róma és a magyar kormány, homlokegyenest ellenkezô okokból, de egyaránt elutasította a szervezet létrehozását. A Római Szentszék az egyházi joghatóság akárcsak részbeni megosztását is elfogadhatatlannak tartotta. A politika hazai irányítói pedig a tervezetet a konzervatív jogvédô egyházi szemlélet megvalósulásaként értékelték. Úgy látták, hogy az eladdig a minisztérium hatáskörébe tartozó ügyek egy részében - fôként az egyházvagyoni és kinevezési kérdésekben - az egyházi felsô vezetés kapna valódi befolyást, egy ilyen módon mûködô autonómia-szervezetet pedig nem kívántak támogatni. Az autonómia a valódi politikai akarat hiánya miatt ekkor sem valósult meg.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy 1848 tavaszán a püspökök többsége által leginkább támogatott javaslat azt mutatja, hogy a felülrôl kiinduló autonómia-törekvések célja az egyház tradicionális jogainak és érdekeinek védelme a korszellem által megkövetelt korlátozott, inkább formai, mint tartalmi reformokkal. Az 1849-ben Horváth Mihály nevével fémjelzett katolikus autonómia-tervezetben határozottan összekapcsolódik az egyházreform és az autonómia gondolata. E reform ismertetett egyházszervezeti és fegyelmi céljait tekintve az autonómia-törekvések liberális-demokrata irányához sorolja az elképzelést. A kiegyezés után, az 1867-71-es idôszakban egyidejûleg van jelen a legszélesebb körû és a leginkább sokszínûen értelmezett autonómia-igény.[29] Három jól elkülöníthetô koncepciót láthattunk: a konzervatív-egyházias, a liberális-katolikus és a radikális autonómia-elképzelést. A katolikus autonómia az elsô, az 1870-71-es autonómia-kongresszus munkálatai során jutott legközelebb a megvalósuláshoz. Az új törésvonalak kialakulásával a századfordulón, az egyházpolitikai törvények után, egyházi körökben teljesen képviselhetetlenné vált a radikális autonómia-elképzelés, de a liberális koncepció sem volt itt végigvihetô - még mérsékeltebb formában sem. Maradt elsôdleges lehetôségként egyházi oldalon a konzervatív koncepció valamelyest áthangszerelt, még inkább jogbiztosításra törekvô formája. Az utoljára vázolt, sajátosan ,,hibridizált" autonómia-elképzelés egyszerre volt túl sok és túl kevés mind a konzervatív egyháziak számára, mind a dualizmus liberális világi politikai erôi számára - az autonómia által elérni kívánt céljaikat tekintve - a hatáskör és a szervezeti felépítés szempontjából egyaránt.
A bemutatott értelmezési stratégiák reményeink szerint figyelemre méltó gyakorlati például szolgálnak arra a tanulmány elején tett elméleti felvetésre, hogy hasonló történelmi helyzetekben ugyanazt a történeti fogalmat milyen gyökeresen más értelemben használják az eltérô eszmei bázisról induló, különbözô célokért küzdô és más politikai érdeku csoportok.

Jegyzetek

[1] A tanulmány megírását lehetôvé tevô kutatásokat az MTA - Sasakawa Alapítvány, az Országos Tudományos és Kutatási Alap, a Soros Alapítvány és a Faludi Ferenc Akadémia támogatta.
[2] E folyamat százötven éves menetét tekinti át tömören Péter László: Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, 1997 tavasz. 3-31. Korszakunkra vonatkozóan különösen releváns a tanulmány elsô fele (3-15.).
[3] Errôl így vélekedik az autonómia-probléma egyik jeles ismerôje, Concha Gyôzô: ,,Így került Eötvösnek a legmodernebb egyházpolitikai intézményt, az államtól az autonómia útján elválasztott katolikus egyházat tervezô javaslata oly invocatio, oly oltalom alá, mely a legkevésbé modern, mert a legrendibb szerkezetu országban, Erdélyben tartotta fenn magát." Concha Gyôzô: Eötvös és Montalambert barátsága. (Adalék a magyar katholikusok autonómiájának kezdeteihez.) Budapest, 1918, 236.
[4] Meg kell jegyeznünk, hogy az erdélyi katolikus autonómia kialakulásának, rendszerének és mûködésének összehasonlítását az ebben a dolgozatban vázolt elgondolásokkal a jövô fontos szakmai feladatának tartjuk.
[5] 3. § ,,Ô Felsége, s az Ô távollétében a nádor s királyi helytartó a végrehajtó hatalmat a törvények értelmében független magyar ministerium által gyakorolják, s bármelly rendeleteik, parancsolataik, határozataik, kinevezéseik csak úgy érvényesek, ha a Buda-Pesten székelô ministerek egyike által is aláiratnak." 7. § ,,Az érsekeknek, püspököknek, prépostoknak s apátoknak és az ország zászlósainak kinevezése, a kegyelmezés jogának gyakorlata, és a nemességnek, czímeknek s rendeknek osztása mindig az illetô felelôs magyar minister ellenjegyzése mellett, egyenesen Ô Felségét illeti. Márkus Dezsô (szerk.): Magyar Törvénytár, 1836-1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896, Franklin Társulat, 219.
[6] 2. § ,,E hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetekre nézve, különbség nélkül, tökéletes egyenlôség és viszonosság állapíttatik meg." 3. § ,,Minden bevett vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségei, közálladalmi költségek által fedeztessenek, s ez elvnek részletes alkalmazásával a ministerium az illetô hitfelekezetek meghallgatásával a közelebbi törvényhozás elibe kimerítô törvényjavaslatot fog elôterjeszteni." Uo. 243.
[7] E kérelem lényege az volt, hogy a katolikus egyház is - épp a fenti törvényre hivatkozva - szabadon, azaz állami beleszólás nélkül intézhesse belsô és külsô ügyeit. Az utóbbiak közé tartozik a zsinatok szabad megtartása éppúgy, mint az iskolaalapítás szabadsága. Külön pont foglalkozott az egyházi és iskolai alapítványok, azaz az egyházi vagyon szabad kezelésének jogával. Religio és Nevelés, 1848. I. kötet 252. A javaslat vitáját Deák Ferenc ajánlására, a diéta befejezéséig hátralévô idô rövidsége miatt a következô országgyulésre halasztották.
[8] A témáról részletesebben: Sarnyai Csaba Máté: A püspöki kar által támogatott autonómia-törekvések 1848-ban. In uô. (szerk.): Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon, 1848-1918. METEM-könyvek, Budapest, 2001, 63-88.; Csorba László: Katolikus önkormányzat és polgári forradalom. Világosság, 1989. 3. sz. 218-225.
[9] Danielik János: Egy magyar katholikus institutum mintája s fölállítása módjáról. Religio és Nevelés, 1848. I. kötet 253-55.
[10]  Errôl újabban lásd például Sarnyai Csaba Máté: A radikális katolikus alsópapság követelései és az egyházi vezetés reagálása 1848-ban. In Hegedus András-Bárdos István (szerk.): Egyház és politika a XIX. századi Magyarországon. Esztergom, 1999, Esztergom-Budapesti Érsekség, 57-82.
[11] A Horváth Mihálytól származó autonómia-koncepció ismertetéséhez - további hivatkozások nélkül - az általa írt A magyarországi függetlenségi háború története címû munka III. kötetének 122-130. oldalát idézzük. Horváth elképzelését röviden ismerteti és értékeli például Török Jenô: A katolikus autonómia-mozgalom, 1848-1871. Budapest, 1941, Stephaneum Nyomda, 44-48; illetve Csorba: i. m. 224-225. Részletesebben: Sarnyai Csaba Máté: Egy teoretikusan lehetséges megoldás? (Horváth Mihály autonómia.koncepciója, 1849.) In Csurgai-Horváth József - Demeter Zsófia (szerk.): ,,Akit szolgáltatok, egy árva hon volt", 1848-49 (Közlemények Székesfehérvár történetébôl, I.). Székesfehérvár, 2000, Székesfehérvár Város Levéltára, 213-226.
[12] A püspök miniszter 1849. augusztus 20-ára hívta össze az országos katolikus gyulést. A június 15-én kelt felhívást azonban utóbb - június 30-án - visszavonta.
[13]  Errôl részletesebben: Török: i. m.; Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában. München, 1974, Auróra, 29-33., 41-46.; Csorba László: A vallásalap ,,jogi természete". Budapest, 1999, ELTE BTK Mûvelôdéstörténeti Tanszék, 89-119.
[14]  Eötvösnek a korszakban az egyházak autonómiájáról vallott nézeteit és azok motivációit jól összegzi Concha: i. m. 204-275.; illetve Schlett István: Eötvös József. Budapest, 1987, Gondolat, 235-44.
[15]  Religio, 1867. szeptember 14.
[16] A felekezeti megoszlásra vonatkozó 1805 és 1910 közötti adatok összefoglalását lásd például Karácsony János: Magyarország egyháztörténete fôbb vonásaiban, 970-1900. (Tudománytár.) A Könyvértékesítô Vállalat utánnyomás-sorozata. Budapest, 1985, 290-291.
[17] Religio, 1867. szeptember 21.
[18] A püspöki kar autonómiához való viszonyáról az adott korszakban lásd például Beke Margit: A püspöki kar és az autonómia 1867-71 között. In Sarnyai (szerk.): i. m. 113-118.; Lakatos Andor: Közvetítés és kiegyenlítés: Haynald Lajos szerepe az autonómia-mozgalom 1867-71 közötti idôszakában. Uo. 119-130.
[19]  Írta az 1871-iki Congressus egyik tagja: A katholikus autonómia és az 1871-iki szervezô Congressus két pártja. Budapest, 1897, Lampel R.
[20]  Máté-Tóth András: A katolikus autonómia-mozgalom néhány teológiai aspektusa. In Sarnyai (szerk.): i. m. 157-180.
[21]  Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története, 1890-1895. Pécs, 1938, Pécsi Egyetemi Kiadó. Újabban az 1995. november 28-án rendezett ,,Az egyházpolitikai törvények, 1894-95" címû tudományos konferencia tanulmánnyá bôvített elôadásaiból témánkra vonatkozik Adriányi Gábor: A magyar egyházpolitikai harc (1890-1895) a német külügyminisztériumi iratok megítélése szerint. Protestáns Szemle, 1996. 1. sz. 1-11.; Gergely Jenô: Az egyházpolitikai törvények a fôrendiházban (1894-95). Uo. 12-29.
[22]  Salacz Gábor: Egyház és állam Magyarországon a dualizmus korában. München, 1974, Auróra, 53-54.
[23]  Errôl részletesebben lásd Eckhardt Ferenc: A püspöki székek és a káptalani javadalmak betöltése Mária Terézia korától 1918-ig. Budapest, 1935, 55-63.
[24]  Péter: i. m., 12.
[25] Errôl részletesebben lásd Hanuy Ferenc: Hetvenéves kuzdelem az autonómiáért. Budapest, 1918, Szent István Akadémia, 30-38.; Salacz: i. m. 1974, 114-124.; Gergely Jenô: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890-1950). Budapest, 1977, Kossuth. Újabban Csorba: i. m. 1999, 179-201.
[26] Aschenbrier Antal: A katholikus egyház autonómiájáról Magyarországban. Budapest, 1893, Pfeifer F., 46.
[27] Hanuy: i. m. Függelék, 43-87.
[28] Az egyházi alapok kezelési jogait a dualista monarchiában is együttesen gyakorolta a király és a világi kormányzat, sôt a Tisza Kálmán vezette kormány idején (1880-tól) egy királyi leirat értelmében a vallási és tanulmányi alapokat egy katolikus világi és egyházi elôkelôségekbôl álló tizenöt tagú ellenôrzôbizottság kezelte. Errôl részletesebben: Csorba: i. m. 1999, 171-177.
[29]A kérdéskört interkonfesszionális összefüggésben vizsgálja Gergely Jenô: A történelmi keresztény egyházak autonómia-szervezete a dualizmus éveiben. In Sarnyai (szerk.): i. m. 131-144.