Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc története kutatásának meglepô hiányossága, hogy a valamennyi nagy egyházi közösségben megjelenô liberális egyházi irányzatok szerepét a forradalmi események érzékelésében és interpretációjában elhanyagolták. Miközben az egyház szerepe az ellenforradalmi erôk megerôsítésében évtizedeken át a marxista történetírás egyik kedvenc témája volt, alig tették fel a kérdést, miként hatottak e sorsfordító napok az egyháziakra és miként értékelték a felekezetek liberális klerikusai az eseményeket. Az alábbiakban e méltatlanul elhanyagolt liberális egyházi réteg gondolkozásmódjába, érték- és érzelemvilágába szeretnénk bepillantást nyújtani.

Forradalom és egyház
Az 1848-as forradalmat megelôzôen a magyarországi katolikus egyháznak is több fronton kellett küzdenie. Elôször is az állam - az európai gyakorlatnak megfelelôen - erôteljesen beavatkozott az egyházi életbe. A protestánsoknak és az ortodox egyháznak a szabad vallásgyakorlatát ugyan törvény garantálta, de az állami felügyeleti jog rájuk is kiterjedt. Másodszor, a felekezetek ugyanakkor keresték is az állammal a szövetséget, hogy az egyre erôteljesebben jelentkezô elvilágiasodással szemben felléphessenek. Az indifferentizmus fôként a tanult rétegek körében hódított, de a szociális válság elmélyülésével az alsóbb rétegeket is elérte. Ez a kihívás azután különbözô válaszreakciókat szült: egyesek a válság leküzdése érdekében reformokat sürgettek, mások az általuk vallott értékek határozottabb képviseletében, illetve a liberalizmus totális elutasításában látták a kiutat. Eddig tehát minden az általános európai irányvonalnak megfelelôen alakult.[2]
Az 1848-as polgári forradalom és az azt követô átalakulás elsöpörte a jobbágyok által évszázadok óta fizetett egyházi adót, a tizedet (decima), továbbá biztosította a katolikus, protestáns és ortodox felekezetek teljes egyenjogúságát. A tizedrôl az utolsó (1847/48-as) rendi országgyûlésen jelen volt egyházi követek maguk mondtak le 1848. március 18-án, a liberális politikusok nyomására és nem utolsó sorban a francia forradalom eseményeibôl okulva. A felekezetek egyenjogúságának kimondása kapcsán megkísérelték a korábban állami kezelésben lévô vallási és oktatási alapjaik fölötti korlátlan rendelkezés megszerzését, de ez az erôfeszítésük nem járt sikerrel. Nem sietett segítségükre a szintén szorult helyzetben lévô uralkodó (illetve a bécsi politikát ténylegesen irányító politikusok egyike) sem. Az események olyan gyorsan és feltartóztathatatlanul követték egymást, hogy a liberális eszmék korábban gyakorta hangoztatott nyílt kritikájával fel kellett hagyni. A protestáns felekezetek ekkor még a kivívott vallási egyenjogúság feletti örömükben nem is érzékelték, milyen nagy kihívásokkal kell szembe nézniük. A pesti forradalmat követôen elhangzott, többnyire állami hatóságok által is szorgalmazott prédikációk üdvözölték az átalakulást, és támogatásukról biztosították az új kormányt.[3]
1848 tavaszán tehát nehéz elkülöníteni egymástól az átalakulás liberális-, illetve konzervatív interpretációit, feltéve, ha csak a nyilvánosságnak szánt politikai jellegû megnyilatkozásokat vesszük figyelembe. Mivel az uralkodó 1848. április 11-én szentesítette az országgyûlés törvényeit, ezáltal a korábbi évszázadok során már jól begyakorolt elv (,,Non est potestas nisi a Deo" Róm. 13₁)[4] alapján az új rendszerrel sem fordulhattak szembe az egyháziak. Jellemzô, hogy ez az apostoli figyelmeztetés nemcsak a konzervatív katolikus ordináriusoknál hangzik el ekkor gyakran, hanem például a kecskeméti református segédlelkész, Egri Szabó Menyhért is élt ezzel a fordulattal. ,,Nem féktelenséget, nem fejetlenséget, nem rendetlenséget, annyival inkább nem törvény és felelôsség nélküliséget jelent tehát a polgári szabadság. Óh! Átok arra, H[íveim], ki e szent nevet, »szabadság«, arra magyarázná, s a rend, törvény és felsôség ellen pártot ütni merészkednék, legyenek azok régiek, avagy újak, a' mindegy. Átok, igen, mert felsôség nincsen, hanem ha Istentôl van, úgy ô annak közibénk állításával, mint bölcs és jó valóság, jogainkat és szabadságunkat megszorítani, avagy korlátozni nem akarhatta, sôt inkább biztosítani."[5]
Egy vonatkozásban viszont már 1848 tavaszán is jól felismerhetôen kialakultak a frontvonalak. Valamennyi egyházi közösségben felvetôdött a belsô demokratizálódás ügye is. A magyarországi egyháziak számára nem voltak ismeretlenek az európai egyházi reformkezdeményezések. A kassai egyházmegye szentszéki aljegyzôje, Prámer Alajos például 1848-ban megjelent munkájában az egyház belsô életét oly módon próbálta meg demokratizálni, hogy a káptalanok eltörlését és a presbiteri rendszer meghonosítását javasolta a katolikus egyházon belül. A nyilvánvaló protestáns hatás mellett azonban felfogására a liberális katolicizmus franciaországi vezéralakja, Hugues Félicité Robert Lamennais is hatást gyakorolt.[6]

A demokratikus egyházkormányzat igénye a legtöbb egyházmegyében többé-kevésbé kifejezésre jutott 1848-ban. Legnagyobb sajtóvisszhangot a budapesti papság 1848. április 15-én, Mráz Mihály szentrókusi plébános szállásán aláírt programja váltotta ki. Az itt elfogadott 12 pont közül három kifejezetten az egyházon belüli demokrácia kérdését feszegette. A negyedik pontban ugyanis az összegyûlt klerikusok a káplánok számára törvényes védelmet követeltek plébánosaik ,,zsarnokoskodásai" ellenében. Mint írták: ,,...kérünk és óhajtunk a káplányokra nézve is, akár zsinatilag, akár megyeileg oly törvényeket alkottatni, melyek az ô viszonyaikat meghatározzák, ôket a följebbvalók - mert ôk is emberek - netaláni ellenséges indulata vagy szeszélye, vagy éppen zsarnokoskodásai ellenében oltalmazzák, hogy ne legyenek csupán a magyar káplányok páriái az országnak..." A tizedik pont az alesperesek demokratikus választását szorgalmazta: ,,Az alkotmányos elvek diadalmát ünnepelvén most a népek mindenütt, az alkotmányok megtagadása döntvén vagy ingatván meg napjainkban a királyi trónokat, úgy vélekedünk, hogy a Hierarchia maga lényegében és Istentôl kijelölt rendeltetésében mi hiányt sem szenved, ha az alkotmányos formára visszavitetni, és az egyház egyénei ôs eredeti jogukba visszahelyeztetni fognak. Ennél fogva mély hódolattal kérjük Méltóságodat [Kunszt József általános esztergomi érseki helynököt - Z. P.], hogy az elöljárók választását, kiknek fölvigyázata és igazgatása alatt az alrendû papság közvetlenül áll, t. i. a kerületi alesperesekébe, minden kerülethez tartozó egyházi egyének befolyást engedjen és eszközöljön, a megerôsítési jog az illetô püspöknek, vagy az ô helynökének minden esetre s a dolog természeténél fogva fönnmaradván."[7]
Hasonló mozgalmak borzolták a konzervatív kedélyeket más magyarországi felekezetek körében is. Mihó László református lelkész 1848. május 7-én, Kecskeméten elhangzott székfoglaló beszédében nem is tagadta, hogy az adott korban egy református lelkésztôl elsô helyen kell megkövetelni ,,a haladásnak indult korral eléhaladni kész lelkületet", vagy másként a kor eszméiveli teljes megbarátkozást, illetve kibékülést.[8]
Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkész szakított a forradalmakat elítélô konzervatív teológiai állásponttal is, sôt az 1848-as forradalmakban az evangéliumi testvériség leghatékonyabb terjesztôit látta. A konzervatív teológusok a forradalmakat Isten és ember elleni vétekkel, a lázadással és a gyilkolással azonosították. Rázga viszont a forradalmat önmagában erkölcsileg semlegesnek látta, amelyet célja, illetve megvalósulásának módja alapján kell megítélni. ,,Ha a revolutio által egy elnyomott... nép jogait törekszik kivívni, ha jelszava egyenlôség, testvériség, szabadság, ha tiszteli a vagyonbátorságot és a vagyon szentségét, az ily forradalom Isten és ember elôtt igazságos, s így tôle félnünk nem lehet, nem kell."[9]

-
 

A Pressburger Zeitung-ban 1848 novemberében hosszasan próbálta azt a széles körben elterjedt nézetet cáfolni, hogy az alapos keresztény meggyôzôdés a politikai liberalizmussal összeegyeztethetetlen. A lelkész - szerinte - annál kevésbé maradhat távol a politikától, mivel a reakció és a haladás kategóriájának szemszögébôl vizsgálva a vallási reakció egyúttal mindig politikai reakció is. A teológusok felelôsségét is abban látta, hogy a protestáns igazhitûséget ne kössék az önkényuralmi rendszerek támogatásához. A lelkészek feladata - amint azt katolikus és református lelkész társai is hangsúlyozták - a nép felvilágosítása, méghozzá nem csupán jogairól, hanem kötelességeirôl is. ,,Ezt az áldozatkészséget kell a népben felkelteni és megerôsíteni, azért, hogy a szabadság, nemzeti egység és függetlenség igaz ügye gyôzelmet arasson és nehogy az elvakított nép a nemzeti szeparatizmus, avagy a tulajdonellenes kommunizmus üdvprófétáinak a kezébe kerüljön."[10]

--

Rázga Pál fentebb idézett sorai arra engednek következtetni, hogy e liberális klerikusok hasonlóan ítélték meg egyházuk belsô helyzetét, és teológiai látásmódjuk is hasonlóságokat mutat. Még az ortodox egyházmegyék sem képeztek kivételt: 1849 tavaszán az aradi ordinárius határozott óhajtása dacára sem a világosi esperest, hanem a talpasi plébánost, ªtefan Chirilescut választották meg püspöki helynöknek. A választás során tehát itt is a többség akarata érvényesült a hagyományos hatalmi struktúrák rovására.[11]
A belsô megosztottság jelei figyelhetôek meg ekkor a zsidóság körében is. Az elsô népképviseleti országgyûlés emancipációval kapcsolatos halogató magatartása a radikális reform híveinek határozottabb fellépéséhez vezetett. A reform irányát fôbb vonalaiban megszabó pesti reformegylet vezetôje, Einhorn Ignác rabbi, a zsidók és nem zsidók azonos megítéléséért, a Talmud elvetéséért, magyar nyelvû istentiszteletekért, és a szertartások reformjáért küzdött, s ebbe nem csak a szertartások számának csökkentését, hanem a szombatnak vasárnapra történô áthelyezését is beleértette. A magyar liberális politikusok más felekezeteknél határozottabban támogatták ezt a reformirányzatot, mivel ennek megvalósulásától a zsidóság magyarosodását remélték.[12]

A liberális meggyôzôdésû egyháziak történelemszemlélete teljesen elütött a korabeli, metafizikus alapokon álló és eszkatológikus elemekbôl építkezô hagyományos egyházi történelemszemlélettôl. A konzervatív klerikusok, a Biblia gondolkozásmódjának megfelelôen többnyire baljós elôjelekre figyeltek fel 1848 tavaszán. Az éles szemû káplán, Plosszer Ferenc például a kitörendô vész elôjelei között említi a pápai Szent István Római Katolikus Plébánia historia domus-ában a fiatalság ,,mindinkább növekvô féktelenségé"-t, majd így folytatja. ,,E féktelenség nem hagyá érintetlenül magát az Isten házát sem, kivált hajnali miséken s az éjféli misén a botrányok miatti panasz általánossá lôn. Ezért többnyire ôröket kelle állítani, kik a féktelenkedôket vagy útba-, vagy kiigazítsák."[13] Mint fentebb láttuk, a liberális klerikusok ezzel szemben az európai forradalmakban az isteni gondviselés és a történeti fejlôdés bizonyítékát látták.
Szintén a szabadságharc hatásai közé kell sorolnunk a nacionalista gondolatok egyre határozottabb jelenlétét valamennyi felekezet esetében. Közismert, milyen jelentôs szerepet játszottak egyes lelkészek a magyarországi nemzetiségek 1848/49-es mozgalmaiban. Hasonló folyamatok zajlottak le a magyar nyelvû lelkészek körében is. Kármán Pál kecskeméti református lelkész például 1848. december 15-én kelt, Kossuth Lajoshoz levelében arról írt többek között, hogy mennyire fontos a magyarság számára a gyôzelembe vetett hit, hiszen különben mindannyiunkat legyilkolnának. Levelét így folytatta: ,,...én ezen hitet a magyar köznépben a legdühösebb fanatizmusig szeretném felcsigázni, - mit Kecskeméten a szószékbôl meglehetôs sikerrel cselekedtem is."[14]
A történelem, mint nemzeti tudomány, az ellentétes politikai álláspontot képviselô klerikusok gyakori hivatkozási alapjává vált. Még azok is, akiknek prédikációja nem követett valamilyen historizáló gondolatmenetet, elôszeretettel emlékeztették hallgatóságukat arra, hogy dicsô ôseink gyôzelmes fegyvereikkel foglalták el hazánkat.[15] A konkrét interpretáció mindig az idôponttól, a helyszíntôl és a beszélô személyiségétôl függött, de a konklúzió többnyire az adott felet segítô isteni gondviselésbe torkollt. Kovrik Artúr római katolikus segédlelkész például 1849. május 6-án, Békésszentandráson, a függetlenségi nyilatkozat kapcsán kijelentette, hogy Isten engedte megtelni a bûn poharát, és amikor az csordultig megtelt, akkor ,,lesújtá haragjának villámtüzével a gyilkosokat". A szónok szerint ez igazságos ítélet volt, hiszen maga Isten hiusította meg ,,saját erejében elbizakodott dölyfös ellenünk minden kísérleteit".[16] Jakob Koller szervita atya viszont a máriaremetei kápolnában 1849. szeptember 2-án azt a kérdést válaszolta meg az egybegyûlteknek, miért küldött Isten ilyen ,,gondteli" napokat az országra? Eszerint Isten engedte a lázadóknak, hogy mûvük sikerüljön, miáltal beképzeltek és elbizakodottak lettek, s mindezt azért tette, hogy bukásuk annál nagyobb fájdalommal töltse el ôket.[17]
A gondviselés interpretációján túlmenôen még egyszer utalnunk kell a hagyományos szemléletmódban jelentkezô metahistorikus és metafizikus elemek jelenlétére, illetve hiányára. Ha egy vallásosan mûvelt és a hitét aktívan gyakorló keresztény a ,,szabadság"-ra gondolt, akkor ez számára nem elsôsorban a politikai szabadságjogok összességét jelentette, hanem mindenek elôtt a vallásosan interpretált ,,Gonosz"-tól való szabadságot.[18] Jól érzékelteti ezt a felfogást Erdélyi Ferenc veszprémi szentszéki jegyzô egyik 1848-ban elhangzott prédikációja, amely a szabadság helyes értelmezésérôl szól. Elôször is leszögezi, hogy a világi szerzôk mindegyike másként értelmezi a szabadságot, majd felteszi a kérdést, mit tanított Jézus a szabadságról? ,,Az igazán szabad, ki azt, amire teremtve van, kényszerítés nélkül, önkényt megteszi. Az ember pedig az igaznak és jónak megismerésére, s e szerinti cselekvésre, az erkölcsre van teremtve."[19]
A már említett Rázga Pál jegyzetei között viszont egészen más interpretációval találkozhatunk. Szerinte a szabadság nem jogosít fel arra, hogy azt tegyük, amit óhajtunk. A szabadság az egyén szabadsága mások kényszerítô önkényétôl az állam keretei között. A szabad kifejlôdés, a szólásszabadság, a sajtószabadság, a vallás-, és az istentisztelet szabadsága sorolhatóak e fogalom körébe. A híveknek is szabadnak kell lenniük hitükben. ,,Uram, ahol a Te Lelked uralkodik, ott van a szabadság" - fejezi be gondolatmenetét.[20]-
A forradalom hatására valamennyi felekezet átpolitizálódott, és színre lépett egy viszonylag jelentôs liberális réteg, amely a kedvezô társadalmi közegben egyre jelentôsebb politikai befolyásra tett szert. Ennek következtében elmélyült a felekezetek belsô megosztottsága és felerôsödött azonosságtudatukban a nacionalizmus szerepe. A modernizáció hívei betörtek az egyházba, átvették a felvilágosodás és a romantika filozófiáját, érzelemvilágát és mûveltségét, és ezeken az alapokon egy immanens teológiát alakítottak ki. A felekezeteken belül nôttek a belsô feszültségek, s ezzel együtt a csábítás is egyre nôtt, hogy ellentéteiket ,,világi" segítséggel rendezzék le. Mindennek logikus következményeként, a nemzeti egység jegyében, e liberális klerikusok nemcsak a felekezeti villongásokat ítélték el, hanem bekapcsolódtak a függetlenségi harcba is. Horváth Pius piarista atya például a Dráva menti táborban, 1848. július 30-án, a misére összegyûlt nemzetôröket az egység megôrzésének fontosságára oktatta. ,,Egyesüljetek tehát, s a felolvasott evang[élium] szavain indulva kérlek benneteket: óvjátok magatokat a hamis próf[étáktól,] kik mint ôrjöngô fáklyahordók járják be a békés lakosok tanyáit, h[ogy] mindenütt emésztô lángot gerjesztve f[el]perzseljék a sz[abadság,] egy[enlôség] és test[vériség] ifjú virágait; óvjátok magatokat azon hamis próf[étáktól,] kik sziréni csábhangokon csepegtetik hiszékeny fületekbe a gyanú, pártviszály és felekezetiség emésztô mételyét."[21]
Egyház és forradalom
A forradalomnak az egyházakra gyakorolt hatása mellett szólnunk kell arról is, milyen hatást gyakoroltak az egyháziak a forradalomra, egyáltalán volt-e valamilyen területen szerepük, vagy teljesen visszahúzódtak és passzívan vártak arra, hogy a vihar elvonuljon a fejük felôl? Az e kérdésrôl folytatott polémia a szokásosnál is nagyobb mértékben moralizáló jellegû. A második világháborút megelôzôen a hitvédelem, majd 1945-tôl kezdve a sztálinizmus árnyéka oly mértékben vetült rá 1848/49 egyháztörténetének kérdéskörére, hogy hosszú évtizedeken át a diskurzus teljesen megmerevedett. Leggyakrabban arról a kérdésrôl vitatkoztak a marxista és az egyházi neveltetésû történetírók, hogy milyen mértékben támogatták az egyháziak a szabadságharcot?[22] Mi most szakítva a diskurzusnak ezzel a - szublimált formában - ma is élô hagyományával, arra szeretnénk röviden választ keresni, hogy a forradalom mit köszönhet az egyháziaknak?
Mielôtt megkísérelnénk a válaszadást, két megjegyzést szeretnénk tenni. Elôször: a kérdés megfogalmazása nem jelenti azt, hogy ne lennénk tisztában azzal, hogy a forradalomnak elôbb-utóbb valamennyi felekezeten belül kialakult valamiféle ellenzéke. A politikai-, vallási-, gazdasági-, illetve nemzetiségi ellentétekbôl kinövô csoportok azonban különbözô politikai súllyal rendelkeztek, és maguk az ellentétek sem törhettek felszínre azonos mértékû intenzitással. Másodszor: a konzervatív politikai meggyôzôdésbôl nem következett automatikusan, illetve a forradalom valamennyi szakaszában ,,reakciós" politikai tevékenység. Nádasdy Ferenc kalocsai érsek például kétség kívül a konzervatív ordináriusok közé tartozott, ennek ellenére a magyar kormány irányában többnyire meglepô jóindulatot tanúsított. Jellemzô, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) rendeleteinek kihirdetését akkor is a szívén viselte, amikor más konzervatív püspökök már - a császári katonaság fôhadszíntéren elért sikereinek hatására -, a császári kormány mellé történô átállást fontolgatták. 1848. december 30-án például meghagyta beosztottainak, hogy amint Kalocsán már elrendelte az OHB december 22-én kelt nyílt rendeletének[23] a kihirdetését, úgy azt megyéje egész területén tegyék meg papjai, noha feltételezte, hogy az érintettek már tudomást szereztek arról.[24]
A prédikációknak már a forradalmat megelôzôen is volt bizonyos politikai tartalma, a márciusi forradalmat követôen viszont a lelkészek még nagyobb teret szántak az evilági események elemzésének, gyakran fele-fele részben megosztva mondanivalójukat a hagyományos valláserkölcsi-, illetve a politikai kérdések között. 1848 márciusának utolsó hetében már rendszeressé váltak a hálaadó istentiszteletek a békés átalakulás örömére. 1848. március 25-én, Egerben, Magyar Ferenc katolikus pap már azt fejtegette, hogy ,,világos, miképp nemesebb értelemben a honszeretet erénye nem lehet egyéb, mint földünknek, alkotmányunknak, királyunknak, kormányunknak, elöljáróinknak, polgártársainknak, nyelvünknek, nemzetiségünknek vallásos tisztelete, s hô szeretete".[25] Egy nappal késôbb Szoboszlai Pap István debreceni református szuperintendens is a békés átalakulás fölötti örömének adott kifejezést a változások kapcsán. Tisztelettel emlegetik a törvényhozók neveit, ,,különösen azok neveit, kik - mint hajdan Mózsesnek arczája megfényesedék a törvényhozás hegyén - kitûnôleg megfényesedett orczával jövendenek el magas helyérôl törvényhozásunknak".[26] Ha e beszédek politikai üzenetét röviden össze kellene foglalnunk, akkor elsô sorban a Batthyány-kormány helyzetének megszilárdítását, az események magyarázatát és az áprilisi törvények elemzését, az átalakulás békés mederben tartását, valamint a nemzetôrség megszervezéséhez történô hozzájárulást kellene kiemelnünk.
Ami a törvényességet illeti, az átalakulás törvényes formában, békésen, és európai mértékkel mérve rendkívül gyorsan zajlott le. Aligha ismeretes még egy forradalom, amelynek vezetôi és résztvevôi oly nagy hangsúlyt fektettek volna a törvényességre (illetve annak látszatára), mint a magyarok. Az átalakulás alapelveit rögzítô törvényeket gyorsan sikerült megalkotni és szankcionáltatni, a Batthyány-kormány pedig nem számított ideiglenes kormánynak, szemben számos, az átalakulás útját járó korabeli kormánnyal.[27] Ebben a helyzetben a konzervatív ordináriusok magán körben, illetve az uralkodóhoz intézett bizalmas irataikban morogtak ugyan egy kicsit a tized kárpótlásával kapcsolatos ügyek függôben tartása, oktatási-, és kegyes alapítványaik bizonytalan helyzete, vagy a papság egyházfegyelmi helyzetének romlása miatt, de összességében, európai viszonylatban nem lehetett okuk panaszra.[28] Jellemzô, hogy amikor a baloldali ellenzék fokozta támadásait a kormány ellen, Fogarasy Mihály címzetes skodari püspök, a konzervatív klerikusok egyik vezéralakja, az elsôk között biztosította támogatásáról a kormányt.[29]
A törvények magyarázata, helyes értelmezése a zömében írni-olvasni nem tudó paraszti tömegek politikai magatartásának alakulása szempontjából volt jelentôs. Egri Szabó Menyhért nagykôrösi református segédlelkész egyenesen megátkozta azokat, akik a békés átalakulást a törvények áthágásával veszélyeztetnék. ,,Átok tehát - még egyszer mondom - átok arra, ki különösen ez átalakulási korszakban rendetlenkedni, meglevô, vagy ezután hozandó törvények ellenére fejetlenkedni, s új-, vagy régi felsôség ellen pártot ütni merészkednék, személyi és jogi egyenlôségét polgártársa rontására, törvény elôtti egyenlôségét a törvény kijátszására használni nem szégyenlené; átok, igen, és pedig nemzetünk átka!"[30]
A törvények magyarázatára volt szükség a nép között elterjedt azon téves nézettekkel kapcsolatban is, hogy az átalakulást követôen senkinek sem kell majd adóznia. Hasonló félreértéseket kellett eloszlatni az állandó nemzetôrség, majd a honvédség megszervezésével kapcsolatban is. Volt olyan eset, hogy a parasztság készebbnek mutatkozott a régi szolgáltatásokat fizetni, csak ne kelljen beállnia az újonnan szervezôdô fegyveres erôbe. Nem pusztán szónoki fogás tehát, amikor Makra Imre makói alesperes-plébános 1848. április 30-án arra figyelmeztette híveit, hogy a hazaszeretetnek tettekben kell megnyilvánulni. ,,Megemlítsem-e - tette fel a szónoki kérdést -, hogy a honszeretet e fölött minden jó polgártól megkívánja, miszerint a hazát fenyegetô vész idejében hazájáért fegyvert fogjon, annak kül-, s belsô ellenségeivel elszánt hôs lélekkel megküzdjen, a megtámadó ellenséget hazája szent határairól visszaverje, a belsô ellenség által a csendet, rendet, személy-, és vagyonbátorságot megháborítani, békés polgártársa tûzhelyét fölforgattatni ne engedje."[31]
Az egyháziak helyzetüknél fogva különösen alkalmasak voltak arra, hogy a kormány és a közvélemény által egyként óhajtott törvényességet, illetve annak látszatát fenntartsák. Ugyanakkor e törvényessé tett forradalom maga is oka annak, hogy konzervatív egyháziak elôször egy része 1849 januárjában, a császári csapatok fôhadszíntéren elért sikerei hatására állt át a császáriak oldalára. A forradalmi kormányzat által ténylegesen tovább folytatott jozefinista egyházpolitika, amely a (forradalmi) politikai erôk támogatását követelte meg az egyháziaktól társadalmilag hasznos tevékenység gyanánt, a szabadságharc alatt mindvégig jelentôs politikai felelôsséget ruházott a klerikusok vállaira. Mivel az osztrák kormány maga is hasonló, de természetesen ellentétes elôjelû tevékenységet várt el a lelkészektôl, az egyéni véleménynyilvánításnak sajátos módjai alakultak ki. Horváth József piarista szerzetes, a lévai rendház tagja például 1849. február 3-án, a következô bejegyzést tette naplójába: ,,A plébánia templomban szószékbôl hirdettettek ki Windisch-Grätz proklamációi halottas, nem is érthetô hangon."[32]
A magyarországi politikai élet fokozatos balra tolódása a lelkészek prédikációin is nyomon követhetô. 1849 tavaszán a politikai legitimációt már nem a király, az alkotmány és a nemzet iránti hûség, hanem a szabadság, a függetlenség és az önálló államiság jelentette, amelyhez igen erôs köztársasági propaganda is járult. Bardócz János erdélyi egyházmegyés áldozópap már 1849. március 25-én arról prédikált a kolozsvári városháza erkélyérôl, hogy a szabadságot úgy kell a nép lelkében elültetni, hogy ha a királyság és a köztársaság embereinek rövid idôre ki kell békülniük, s ,,valamelyiket azon tökfilkók közül királyunknak kell elfogadnunk", akkor ezen vegyes házasság ne számíthasson hosszú idôre. A szónoknak mindössze két óhaja volt: a ,,hazaáruló, gaz" fôpapok mielôbbi felváltása becsületes hazafiakkal, illetve a magyar köztársaság kikiáltása.[33]
Hogyan jöhetett létre közös politikai élmény a politizáló elit és a felszabadított jobbágyság, a jelentôs részben analfabéta és a politikai kérdésekben meglehetôsen tájékozatlan tömegek között? A jobbágyfelszabadítás a lakosság nagyobb részét érintette valamilyen módon, s a magyar társadalom szerkezete folytonosságot mutatott, amely eleve alkalmas volt a társadalmi ellentétek mérséklésére. Figyelembe kell vennünk a magyarországi településhálózat más országoktól eltérô adottságait, illetve Kossuth zseniális szónoki képességét, amellyel nemcsak a politikusokhoz, de közvetlenül a néphez is tudott szólni. E siker közel sem volt magától értetôdô. Igaz, a reformkor irodalma és sajtója már közelítette egymáshoz a nép és a politika nyelvét, de a szomszédos Alsó-Ausztriában Joseph Kudlich sikertelenül próbálta meg mozgósítani a parasztságot 1848 ôszén Bécs védelmére.[34]
Az egyháziak Magyarországon fontos szerepet játszottak a társadalmi kommunikáció folyamatában, közvetítô szerepük a forradalom fennmaradása szempontjából egyáltalán nem volt mellékes. Tevékenységük nyomát a korabeli szóhasználatban olyan nyelvi panelek ôrizték meg, mint a ,,magyarok Istene", a ,,haza oltára", vagy a ,,magyarok Mózese". Az utóbbi kifejezés nem új keletû. A magyarországi rendi, függetlenségi harcok során Bocskai Istvánt az országgyûlés 1606-ban éppen úgy ,,a magyarok Mózesének" nyilvánította, mint a klerikusok 1849-ben Kossuth Lajost. E kommunikációs szerep máig ható emléke az ekkoriban kialakuló Kossuth-kultusz. Ki ne ismerné e szóösszetételt: ,,Kossuth a magyarok Mózese"? A korabeli lelkészek egy olyan ,,speech community"-t[35] képeztek, amely iskolázottságánál fogva értette a politikusok nyelvét, ugyanakkor pasztorációs feladatai miatt mindennapi kapcsolatban állt a társadalom döntô többségét kitevô parasztsággal is.
A zsidó-magyar párhuzam, amely eredetileg protestáns forrásokra vezethetô vissza, a 19. században már az igehirdetés (keresztény) felekezeti határokat átlépô, közös kincsét képezte. Révész Bálint professzor már 1848. március 22-i beszédében azt fejtegette Debrecenben a tanuló ifjúság elôtt, hogy Isten Kossuth kezeibe tette le ,,a mózesi csudatévô vesszôt nemzetünk vezérlésében". Hasonló fordulatokra bukkanhatunk Könyves Tóth Mihály igehirdetésében, illetve a Szatmári Egyházmegye trónfosztást követôen kibocsátott nyilatkozatában is. Baló Benjámin református lelkész aradi prédikációjában arról beszélt, hogy ,,a mi magyar Mózesünk, Kossuth Lajos" vezérletével született meg a függetlenségi nyilatkozat.[36]
E politikai kultusz megerôsítésébôl a katolikus papok is kivették részüket. A fentebb már idézett Bardocz János például a könnyebb párhuzamba állítás érdekében tovább is fejlesztette a magyar és a zsidó nép üdvtörténeti szerepérôl kialakított egyházi tanítást. Isten ugyanis nem csak a zsarnokokat fogja majd egykoron felelôsségre vonni, hanem a rabbá vált magyar népet is, hogy mit tett szabadsága érdekében. Ha viszont a magyarok megtámadott birtokukban fognak megjelenni az Isten színe elôtt, akkor Isten így fog szólni: ,,...én az ószövetségben választottam volt magamnak egy népet, melyet századokon keresztül áldásaimmal halmoztam el. Ezen nép késôbb eltávozott tôlem; miokból az újszövetségben egy más nemzetet, a magyart fogadtam helyette különös kegyelmembe".[37] Az Úr az Ószövetség végén [!] a tévelygô zsidóknak küldött egy megváltót, s ehhez hasonlóan ,,ezen újszövetségi választott" népéhez is küldött ,,a Kos[s]uth Lajos személyében egy polgári megváltót". Tanulság: a zsidó nép nem engedelmeskedett megváltójának, ezért elpusztult, a magyar engedelmeskedett, azért nem fog elpusztulni.[38]
Lázár Miklós katolikus káplán Debrecenben, a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése alkalmával mondott miséje során szintén úgy vélte, hogy Isten adott nekünk egy embert. Aki ,,Mózesként óvta" ellenségeitôl a nemzetet.[39] A már idézett Kovrik Artúr pedig így adott hálát az Istennek 1849. május 6-án: ,,Te adtál, te rendeltél Kossuth Lajos szolgádban Mózest nékünk, ô általa vezetsz a szolgaság földjérôl az ígéret dús Kánaánjába".[40] A Kossuth kultusz elterjedésének alapja Kossuth politikai tevékenységében keresendô, felerôsítése és megôrzése azonban egyértelmûen az egyháziak tevékenységéhez kötôdik. A Kossuth-Mózes analógia a szabadságharc bukását követôen a nemzeti ellenállás részévé vált. A paraszti tömegek emlékezetében ugyanis az egyházi évben gyakran elôforduló Mózes könyveibôl származó olvasmányok automatikusan idézték fel ,,a magyarok Mózesé"-nek politikai programját és cselekedeteit.
A forradalom és szabadságharc tehát egy sajátos forradalmi teológia kialakulásához vezetett, amelynek segítségével a lelkészek, a gyors politikai változások dacára is, sikeresen mozgósították híveiket az önvédelmi harc támogatására. Ez nem is volt olyan egyszerû feladat, ha belegondolunk abba, hogy 1848 nyarán még a király, az alkotmányos rend, a haza és a kormány támogatásáról volt szó, 1848 ôszén viszont már a törvényes elöljárók (az OHB stb.) iránti engedelmességet kellett hangoztatni, hogy azután 1849 tavaszára-nyarára már egy erôteljes Habsburg ellenes és függetlenségi propaganda váltsa föl a korábbi politikai irányzatot. Simon Ferenc katolikus káplán például 1849. június 3-án, a budaörsi búcsúban így értékelte a politikai helyzetet: ,,Kossuth a mi védôszellemünk, benne kell bíznunk, nem pedig az istentelen dinasztiában és a császárban, akik az országot le akarják igázni... A bilincseket, amelyeket az osztrák császári ház 300 éven át kovácsolt számunkra, most széttörtük."[41]
Hasonló hangnemet ütött meg Gaál György kiliti lelkész 1849 nyarán, aki arra bíztatta híveit, hogy aki megdobja ôket kôvel, azt sújtsák mennykôvel![42] Einhorn Ignác rabbi pedig 1849. május 27-én, Pesten elmondott prédikációjában nem csak ,,az átokterhelt királyi család" számûzése és a ,,magyar köztársaság" [!] kihirdetése fölött örvendezett, hanem a harc európai dimenzióira is utalt. ,,Európa közepette mindennemû fejedelmi trónusokból máglyát látok készíteni, melyen a zsarnokság és a zsarnokok legutolsó maradványai hamuvá égetnek."[43]
A magyarországi egyháziak tömeges szerepvállalása a szabadságharcban cáfolhatatlan történelmi tény. E szerepvállalás kapcsán fontos megemlíteni, milyen sokan vállalták - az egyházi törvények tiltása dacára - a fegyveres harcot is. Garray Alajos pécsi egyházmegyés pap például egy gerilla csapatot szervezett az osztrák megszállók ellen.[44] Néhányan még tiszti rangot is elértek a honvédségben, mint például Lenzsér Ignác székesfehérvári egyházmegyés káplán, a 49. zászlóalj fôhadnagya,[45] vagy Kovács István bocsári római katolikus adminisztrátor, honvéd ôrnagy, a ,,torontáli zászlóalj" szervezôje és vitéz parancsnoka. Nem hiányoztak a fegyverforgatók, illetve a tisztek közül a református lelkészek (pl. Halászi György)[46] és a zsidó rabbik sem (Rokonstein Lipót).[47] A szerepvállalás sajátos formáját jelentette a tábori lelkészi szolgálat, amelyre mind a reguláris hadseregbe, mind a nemzetôrségbe tömegesen jelentkeztek a lelkészek. Az egyházi és katonai feladatok ellátása mellett e lelkészek egyúttal a humánum ôrei is voltak. Ápolták és vigasztalták a sebesülteket és a humánum ôrei voltak a hadseregen belül is. Amikor a szerb felkelôk kegyetlenkedéseitôl felháborodott magyar csapatoknak, 1849. április 3-án sikerült bevenniük a szenttamási szerb tábort, akkor Gasparich Kilit ferences szerzetes közbenjárására Perczel Mór tábornok és Batthyány Kázmér gróf kormánybiztos - az elôzetes tervekkel szemben - a polgári lakosságot futni hagyta Földvár és Óbecse felé, ezzel megmentve azok életét.[48]
A szabadságharc egyházi interpretációjának fontosságát erôsíti meg az osztrák hatóságok által foganatosított tömeges méretû megtorlás is. A liberális, illetve radikális meggyôzôdésû lelkészeknek ekkor fôként politikai jellegû vétségeik miatt kellett szenvedniük. Különösen súlyos véteknek számított a magyar hadsereg szervezéséhez való hozzájárulás, az uralkodó-, illetve az uralkodóház gyalázása, valamint a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése. A budapesti radikális-, illetve liberális beállítottságú papság körébôl például Schwendtner Mihályt és Simon Ferencet halálra ítélte a császári hadbíróság, majd kegyelem útján várfogságra mérsékelték büntetésüket.[49] Szintén elítélték és meghurcolták Sámuel Alajos pest-belvárosi alesperes-plébánost is.[50] Karl Geringer báró, Magyarország teljhatalmú polgári biztosa mindenképpen hadbíróság elé szerette volna még állítani a fôvárosi katolikus papság körébôl Funk Károly káplánt (Nagyboldogasszony templom), Mráz Mihály szentrókusi plébánost és káplánját, Stanczl Mártont, Ráth József káplánt (Szt. Lipót plébánia) és Szemerényi Károly káplánt is.[51]
A szabadságharc leverését követôen ez a réteg nem tûnt el és liberális meggyôzôdését sem veszítette el, csak néhány évre kiszorult a nyilvánosság fórumairól. Pados János székesfehérvári szentszéki jegyzô például, hároméves olmütz-i fogságát követôen, amelyet a szabadságharcban való részvétele miatt róttak ki rá, 1853. január 16-án kelt levelében így foglalta össze véleményét püspökének az elmúlt évekrôl:
,,Fogságomból, mellyel az isteni gondviselés béketûrésemet és meggyôzôdésemet próbára tevé, ugyanannak segedelme által ismét kiszabadulván, az apai tûzhelynél kerestem menedéket; kipihenô a múlt idôknek szenvedéseit. Hogy mit cselekedtem, és miért cselekedtem, nem szükséges mondanom. Az egész világ tudja, mert mindenkor nyíltan szólottam és mûködtem; ott hol ezerek láttak és hallottak. Ha bûnt követtem - mit én el nem ismerek -, kiszenvedtem érette, oly béketûréssel és oly állhatatosan, amint csak tôlem telhetett. De ha bûnt nem lövettem, kinek ítélôszéke elôtt egykor meg fogok jelenni, az örök Istentôl várom szenvedésemnek, s áldozatkészségemnek jutalmát. Én lelkemben nyugodt vagyok, és tiszta öntudattal nézek a múltba, bizalommal a jövôbe. Ha majd az emberi szenvedélyek egyszer lecsillapulnak, s a mostaninak helyét egy más nemzedék foglalja el, s a tények, s a tényeknek még eddig nagyobbrészt ismeretlen okai és rugói föleleveníttetnek, a história ítélni fog fölöttünk. A jelen kornak sem kedvezését nem keresem, sem üldözését nem félem. Mert tudva van elôttem, hogy gyakran azokat, kiket kortársaik üldöztek és megvetettek az igazságért, az utókor nemcsak hogy megdicsôíté, sôt a szentek cathalógusába is helyezé" - írta többek között. [52]
A magyarországi felekezeteken belül 1848-ra kialakult egy olyan jelentôs liberális réteg, amely, felekezeti hovatartozásától függetlenül, jelentôs támogatást tudott nyújtani, mind a polgári átalakulás békés mederben tartásához, mind pedig az önvédelmi harc megvívásához. E réteg sajátos nézôpontját jelentôs mértékben három tényezô befolyásolta: vallásos neveltetésük, liberális meggyôzôdésük és az ezzel szorosan összefonódó nemzet iránti elkötelezettségük. Szemükben a polgári átalakulás nem a felfordulásnak-, hanem a gondviselô Isten jóságának a bizonyítéka. Prédikációikban egyre nagyobb figyelmet fordítottak a társadalom evilági visszásságainak ostorozására. Eközben fokozatosan bomlásnak indult egyházias történelemszemléletük, majd a szabadságharc alatt egy sajátos, forradalmi teológiát is kifejlesztettek, amelybe a Mózes-Kossuth párhuzam éppen úgy beletartozott, mint az ellenségnek kenyér helyett mennykôvel történô fogadása. A forradalom és szabadságharc liberális egyházi interpretációinak igazi jelentôsége abban rejlik, hogy a korábban nem, vagy csak részben politizáló tömegeket sikerült megnyerni a polgári átalakulás, illetve a szabadságharc ügyének.

Jegyzetek

[1] Közleményünk a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[2] Hardtwig, Wolfgang: Die Kirche in der Revolution 1848/49. Religiös-politische Mobilisierung und Parteienbildung, in.: Revolution in Deutschland und Europa 1848/49. Hrg. von Hardtwig, Wolfgang. Göttingen, 1998. (Hardtwig 1998) 80-82.
[3] Meszlényi Antal: A magyar katholikus egyház és állam 1848/49-ben. Budapest, 1928. 36-40. Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Budapest 1985. 182.
[4] Nincs hatalom, csak az Istentôl.
[5] Egri Szabó Menyhért: Egyházi beszéd, mellyet az 1847/8-diki országgyûlés lelkes közremunkálása következtében történt nemzeti békés átalakulás örömünnepén tartott... Kecskemét, 1848. (E. Szabó 1848.) 13. Ugyanakkor természetesen figyelembe kell vennünk, hogy a polgári átalakulás konzervatív értelmezoi a szabadságharc alatt csak ritkán jutottak sajtóhoz.
[6] Prámer Alajos: Üdvös és célszerû-é a káptalanokat eltörölni és ezek helyett egyházmegyénkint presbyteriumi tanácsot alakítani? Kassa, 1848.
[7] Prímási Levéltár (PL) Archivum Ecclesiasticum Esztergomi Helynökség Categoria 41. V 459. 1848:709.
[8] Mihó László: Egyházi beszédek. Kecskemét, 1851. 1-14.
[9] Hadtörténelmi Levéltár (HL) Abszolutizmuskori iratok. (Absz. ir.) Pozsonyi. Kriegsgericht.(Pr. Krg.) 18492/433/b. fol. 409.
[4]¹⁰ Pressburger Zeitung (a továbbiakban: PZ) 1848/122. (1848. november 23.) 797798., valamint PZ 1848/126. (1848. november 28.) 825826.
[11]Miskolczy Ambrus: Egyház és forradalom. A kôröskisjenôi ortodox román egyházi zsinat. Bevezetés és zsinati jegyzôkönyv. Elôszó: Szabad György. A szerkesztésben együttmûködött: Rudeanu, Ioan Octavian. Budapest, 1991. 17-18.
[12]Einhorn Ignác: A reformált izraelita valláselvei. Pest, 1849. 1-16.
[13]Plosszer Ferenc káplán feljegyzései 1848-1849-rôl a pápai Szent István Római Katolikus Plébánbia historia domusában. S.a.r.: Hermann István, Pápa, 1998. 21.
[14] Magyar Országos Levéltár (MOL) H 2 (OHB) 1848:5894.
[15] Például: Egyházi beszéd, mellyet Ô császári királyi apostoli fölsége V. Ferdinánd dicsô születésünnepe alkalmával a makói szentegyházban mondott Makra Imre alesperes makói plébános 1848-iki April 30-án. Szeged, 1848. (Makra 1848.) 3.
[16] Mezei nefelejts a magyar függetlenség magasztos innepélyének dicskoszorújába tüzve Kovrik Attur [!] segéd-lelkész által. Szarvas, 1849. 7-8.
[17] Predigt, bei Gelegenheit der Danksagung wegen des wieder erhaltenen Friedens, vorgetragen in der Wallfahrtskapelle zu Maria-Einsiedel durch J. Jakob M. Koller, Priester aus dem Serviten-Orden am 2. Sept. 1849. O.o.d. 11.
[18]Hardtwig 1998. 86.
[19]Erdélyi Ferenc: A szabadság, egyenlôség és testvériség csak Jézussal és Jézus értelmében boldogít. Veszprém, 1848. 8.
[20] HL Absz. ir. Pr. Krg. 18492/433/b. 394. fol.
[21] Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára. Horváth Pius beszédei. 1848. július 30. For. 04. V 73/10.
[22] Andics Erzsébet szerint a katolikus klérus jelentôs része a fôpapság vezetésével ,,a nemzetellenes feudális és abszolutista reakció" legszervezettebb és legagilisabb osztaga volt. Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-49-ben. Budapest, 1949. 100-101. Cáfolatát lásd: Adriányi, Gábor: Die Stellung der ungarischen Kirche zum österreichischen Konkordat von 1855. Róma, 1963. 12-28.
[23] Kossuth általános népfelkelésre felhívó kiáltványát közli Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. k. S. a. r. Barta István. Budapest, 1952. 839-843.
[24] Kalocsai Érseki Levéltár 3. b. Buday Károly. Szám nélküli hiteles másolat. Kalocsa, 1848. december 30.
[25] Egyházi szózat, mellyet a magyar haza s nemzet békés átalakulásának örömünnepe alkalmával az Egri Fôegyházban mondott Magyar Ferenc. 1848^-dik mart. 25^-én. Eger, d. n. 5.
[26]Szoboszlai Pap István beszédét közli Gáborjáni Szabó Botond: A szabadság szent igéi. A tiszántúli református egyházi vezetés és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben. Debrecen, 1999. (G. Szabó 1999.) 71-76.
[27]Gergely András: 1848 hagyománya. Vigilia 63. (1998/10.) (Gergely 1848.) 764-774. A tanulmány újabb kiadása: Gergely András: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyarország és Közép-Európa 1848-49-es történetébôl. Budapest, 2001. 468-485.
[28] Lásd például a püspöki kar uralkodóhoz intézett feliratát 1848. március 21-rôl. Közli: Fazekas Csaba-Gyulai Éva: A katolikus egyház lemondása a tizedrôl 1848. március 18-án. A Herman Ottó Múzeum évkönyve XXXIX. Miskolc, 2000. 180-182.
[29] MOL Az 1848/49-i minisztériumi levéltár. Nem iktatott iratok (H 94) 1. d.
[30]E. Szabó 1848. 13.
[31]Makra 1848. 6.
[32]Horváth József: Az 1849-ki tábori és ezzel rokon - Léva városát érdeklô - eseményeknek rövid vázlata. Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára. For. 0-6. V. 171. Nr. 29/4.
[33]Bardocz Jánosnak Folyó évi martius 25, a városház erkélyérôl tartott BESZÉDE. Kolozsvár, d. n. [1849.] (Bardocz 1849.) 1-15.
[34]Gergely 1848. 768-771.
[35] A kifejezés alatt emberek olyan csoportját értjük, akik nyelvi kapcsolataikon túlmenôen, társadalmi szerepük és hivatásuk következtében koherens, szociológiai eszközökkel vizsgálható csoportot képeznek, de nem beszélnek feltétlenül azonos nyelvet.
[36]G. Szabó 1999. 21-25.
[37]Bardocz 1849. 9.
[38]Bardocz 1849. 10.
[39] HL 1848/49-es fond 24/500a.
[40]Kovrik 1849. 7-8.
[41] HL Absz. ir. Pesti Krg. 1852-7/66. 501. fol.
[42] HL Absz.. ir. Pesti Krg. 1850-1/105, 609-617 fol.
[43] Kettôs ünnep. Egyházi beszéd, melyet a heti ünnepkor (1849. tavaszutó 27.) honunk függetlensége megünneplésére tartott Einhorn Ignác. Pest, 1849. 8. Einhorn Ignác 1851-ben egyébként úgy vélte, hogy a zsidónak inkább, mint a kereszténynek ,,sajátja az igazi szabadságszeretet". Einhorn Ignác (Horn Ede): A forradalom és a zsidók Magyarországon. Ford.: Fenyô István, az utószókat írta Fenyô István és Miskolczy Ambrus. Budapest, 2000. 13.
[44] HL Pesti Krg. 1849-5/378, 724. fol.
[45]Bona Gábor: Hadnagyok és fôhadnagyok az 1848/49. évi szabadságharcban. Budapest, 1998. 384.
[46] MOL H 75 (HM általános iratok) 1849:25249, 25371.
[47]Bona Gábor: Az 1848-49-es honvédsereg zsidó születésû tisztjei. Múlt és Jövô X. (1998/1.) 78.
[48]Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848/49-ben. (METEM 23.) Budapest, 1999. (Zakar 1999.) 92-93.
[49]Zakar 1999. 153-154.
[50]Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllô, 1932. 38.
[51]Geringer, Karl-Kunszt József érseki helynöknek. Buda, 1849. október 3. PL Archivum ecclesiasticum Esztergomi Helynökség 1. cs. 1849:1223.
[52]Pados János-Farkas Imrének Bô, 1853. január 16. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár Egyházmegyei iratok. Nr. 5268. 1853:70.