SZERGEJ EIZENSTEIN ÉS A PSZICHOANALÍZIS *

  A Szovjetunióban 1930 után kockázatos dolog volt érdeklõdést tanúsítani a pszichoanalízis iránt. Már korábban is éles kritikák érték az Orosz Pszichoanalitikus Egyesület tagjait, amiért Sigmund Freud tanait követik, de az államapparátus, ahonnan ez a bírálat kiindult, még nem volt olyan szervezett és nem határozták még meg annyira a freudi pszichológiát kifejezetten elutasítók, hogy a csoport formális létezését is megszüntethették volna. Ez csak a harmincas évek elején következett be.
  Szergej Eizenstein nem volt pszichoanalitikus, színházi ember volt és filmrendezõ, de az orosz alkotó értelmiség azon tagjai közé tartozott, akik behatóan foglalkoztak Freud és munkatársai munkásságával. Eizenstein személyes barátságban állt olyan pszichoanalitikusokkal és pszichológusokkal, mint Alekszandr Lurija, Lev Vigotszkij, Hanns Sachs.
  A mai este egyik témája Eizenstein, az ember lesz. Elõadásomban bemutatom, hogyan viszonyult Eizenstein a pszichoanalízishez az 1930 elõtti idõkben, és hogyan sikerült 1930 után is ébren tartania érdeklõdését a pszichoanalízis iránt.
  A második téma, amivel itt foglalkozni szeretnék, a pszichoanalízis sorsa a Szovjetunióban, elsõsorban Moszkvában, az októberi forradalom utáni idõkben és Sztálin alatt.

I.

  Eizenstein minden bizonnyal sokunk számára olyan filmekbõl ismerõs, mint az Október vagy a Rettegett Iván. Filmjei, beleértve a befejezetleneket is, a filmtörténet legnagyobb hatású alkotásai közé tartoznak, és egyik filmjét, a Patyomkin cirkálót az 1958-as brüsszeli világkiállítás alkalmával a világ minden részébõl összesereglett filmkritikusok minden idõk tizenkét legjobb filmje közül a legjobbnak ítélték (Werner Sudendorf, 1975, 205; Szergej Jutkevics, 1967, 6; Jean Mitry, 1974, 517; 1992, 407).
  A pszichoanalízis megalapítójához hasonlóan Szergej Eizenstein is a múlt században született, Freud, mint tudjuk, 1856-ban, Eizenstein 1898-ban ¾ és Eizenstein központi témái, akárcsak a pszichoanalízis, mélyen gyökereznek a századfordulót megelõzõ és az elsõ világháború elõtti európai történelemben. Olyasmikre gondolok itt, mint például Eizenstein érdeklõdése az orosz kultúra kialakulása iránt, vagy a pszichoanalízis törekvése a legitim tudománnyá válásra. Eizenstein az 1917-es forradalom idõszakában fedezte fel a pszichoanalízist. Életrajzírója, Marie Seton (1952, 30) egy Eizensteinnel a huszas évek végén készült interjú alapján azt állítja, hogy valamikor 1917-ben, az októberi forradalom kitörését megelõzõen történt ez a találkozás. Mások szerint, magát Eizensteint is beleértve, 1918 tavaszán bukkant rá a pszichoanalízisre. Önéletrajzában Eizenstein a következõképpen ír errõl:
  “A szerény külsejû kis könyvecske, borítóján a Leonardo-portréval (az õ gyermekkora is foglalkoztat), a szerzõ német nevével és a Nibelung mondából kölcsönzött keresztnévvel, olykor az embernek (¾ mint a szarka farka ¾) teljesen váratlanul egy egész új világot tár fel, s én ebbe vakvezetõ nélkül is belevetem magam. Ha megmondom, hogy a »Szovremennije problemi« (A jelenkor problémái) kis könyvecskéje »Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléké«-rõl szól, és Sigmund Freudtól származik, nagyon is pontosan hangzik a közmondás, hogy sokat akar a szarka..., és egybecseng a benne leírt sólymokkal Leonardo egyik gyerekkori álmából!
  Az álom leírásának gyönyörû szavai!...
  Ily módon ismerkedtem meg a pszichoanalízissel. Ma is pontosan emlékszem, hol és mikor. A Vörös Hadsereg hivatalos megalakulásának elsõ napjaiban volt (1918 tavaszán), amikor már önkéntesként a katonaság mûszaki alakulatánál voltam. Gacsinóban. A vonatúton hazafelé. Hétvégi szabadságon. Olyan számomra, mintha tegnap lett volna. A folyosón állok. A hátizsák a háton. A kutyaszagú papácska. A szofába beleállítva egy negyed liter tej.
  Késõbb a villamosmegállóban, az iszonyatos tolongásban, úgy belemerültem a könyvbe, hogy észre sem vettem, hogy a tejesedény rég összetört, a tej cseppenként végigcsorog a papácska kutyaszõrén és a hátizsák kekiszínû vásznán” (Eizenstein, 1984a, 423).
  Ezen felkavaró találkozás után Freud egyik írásával Eizenstein elhatározta, hogy behatóan tanulmányozni fogja Freud mûveit. Nem tudom, hogy akkoriban oroszul vagy németül olvasta-e Freudot. Azt viszont tudom, hogy késõbb azt írta, meglehetõsen hamar alapos tudásra tett szert a pszichoanalízis elméletérõl.
  De nem csak Freud írásait olvasta Eizenstein. Tudjuk, hogy ismerte Isidor Sadger, Otto Rank, Hanns Sachs, Ferenczi Sándor, Franz Alexander és az egykori pszichoanalitikus Wilhelm Stekel munkáit is, és egyértelmûen olyan benyomást keltett, hogy megértette alapgondolataikat. Késõbb, a huszas évek vége táján barátságot is kötött Sachsszal.
  Felmerül a kérdés, hogy mi ragadta meg Eizensteint a pszichoanalízisben. Egészen bizonyosan évekre megigézte õt a dinamikus tudattalan elképzelése és a tudat és a tudattalan közti kölcsönhatás, amely hangsúlyozottan konfliktusteli módon zajlik. Eizenstein az emberi lét konfliktusteliségében meglátta az aktívan közremûködõ libidót, és a lehetõ legtöbbet meg akart tudni arról, hogyan lehet megérteni ennek a libidónak a fejlõdését, legyen szó akár például regresszióról vagy szublimációról.
  Az Eizenstein önéletrajzából származó következõ sorok, véleményem szerint további információval szolgálnak arról, miért érdeklõdött Eisenstein a dinamikus tudattalan, a libidó, a regresszió, és a szublimáció iránt.
  “[El akartam jutni az eksztázis mélyebb megértéséhez, kellõ világossággal akartam látni, hogy miféle lelki állapot az extázis.] Teljesen egyértelmûen eksztázisba »merülésrõl« beszélünk, arról, hogy valaki eksztázisba »merült«...
  A nirvána fogalmába és annak az anyaölbe való visszatérésként való értelmezésébe nagyon hamar belebotlok.
  Inkább a részletekbe menõ vizsgálódás követel idõt, amellyel a jelenséget magát meg lehet ragadni.
  A pszichoanalitikusoknak is köszönettel tartozom ezért az útért.
  Itt van a kulcsa annak, hogy miért a »merülni« ige kapcsolódik a jelenséghez.
  Itt van a kulcs magának a szónak az igazi jelentéséhez!
  Visszatérés az anyaméhbeli állapothoz!
  Itt kell keresnünk az eksztázis állapotában levés pszichikus képének alapját.
  Az eksztázisban még nem a élettelenség tartós állapota az érdekes.
  A »megvilágosodás« mozzanata a lényeg...
  De akkor hol van ez a mozzanat az egyes emberi személyiség praxisának határai között?...
  Ez a pont természetesen az anyaméhbeli lét legelsõ mozzanatánál található ¾ a lét legalsó küszöbénél.
  A leendõ emberi személyiség fogantatásának pillanatánál az anyaméhben.
  Az anyaméhbe való visszasüllyedésrõl nem keveset írtak (például Dr. Alexander a nirvánáról az »Imago«-ban).
  A »világosságra való kilépésrõl« kimagaslóan ír Rank »A születés traumá«-jában...
  (Elfelejtettem fentebb megemlíteni a legjelentõsebb szerzõt, Ferenczit, aki mindezt megírta a »Versuch einer Genitaltheorie«-ban, és érintette itt a halálvágy problémáját is. Valamint a lélekkel bíró természet regressziójának mindenféle módozatát ... egészen a lélek nélküliségig!” (1984b, 656-658).
  Megragadó volt a pszichoanalízisben, hogy az egyénhez mint mûalkotásoknak létrehozására és befogadására egyaránt képes individuumhoz közelít. Amennyire tudom, Eisenstein a mûalkotás kettõsségérõl a Marx, Engels és Lenin által felvázolt dialektikára hivatkozva írt, de ha megnézzük, mit értett rajta, a kettõsséggel kapcsolatos elképzelése erõsen pszichonanalitikus indíttatásúnak látszik.
  Egy kis ízelítõ:
  “Egy mûalkotás dialektikája roppant érdekes kettõsségen alapszik. A mûalkotás hatása azon áll, hogy benne egyidejûleg megy végbe egy kettõs folyamat: A tudat heves és progresszív törekvése a legmagasabb szellemi fok elérésére és ugyanakkor az érzéki gondolkodás legmélyebb rétegeibe való behatolás. A két irányvonal polarizáló kettéhasadása hozza létre azt a csodálatos feszültséget forma és tartalom egységében, amely az igazi mûalkotást jellemzi” (idézi Eizensteint Okszana Bulgakova, 1989b, 87).
  Így írt Eizenstein 1935-ben, véleményem szerint nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy Freud 1911-ben a “Formulierungen über die zwei Prinzipien des psychischen Geschehens”-ben: “A mûvészet a maga sajátos módján létrehozza a két elv [az örömelv és a realitáselv] összebékülését” (Freud, 1911, 236).
  Hanns Sachs Gemeinsame Tagträume címû 1924-es könyvébõl is idézhetünk itt egy részt: “'A sötétségben végzett munka fénynél kiigazítva' ¾ így nevezte Fontane a költõi alkotást, de a hangsúly a mondatnak hol az elsõ, hol a második felére esik” (Sachs, 1924, 35). Ez a kijelentés éppúgy illik Freudhoz, mint Eizensteinhez.

II.

  Szergej Eizenstein nem csak filmalkotóként és filmteoretikusként érdeklõdött a pszichoanalízis iránt, hanem saját lelki szenvedéstörténetét megélõ emberként is.
  Önéletrajzában egy helyen leírja (Eizenstein, 1979, 15), hogyan is állt tizenkét éves korában az életben:

“Nem gyerkõc,
nem kölyök,
hanem igazi kisfiú.
Engedelmes, jól nevelt, bokacsattogtató.
Tipikus rigai kisfiú.
Jó családból való kisfiú.
Lám, ez voltam én tizenkét éves koromban” (Eizenstein, 1979, 15).*

Egy másik helyen így ír magáról:

“Ha igazán szembenézek önmagammal, én leginkább... Copperfield Dávidra hasonlítok.
Törékeny,
vékony,
kicsi,
védtelen kisfiú.
És nagyon félénk.” (Uo. 16).

  Egyetlen gyermek volt ez a fiatalember és jólétben élt, “sem a szegénységet, sem a nélkülözést, sem a létért folytatott küzdelem szörnyûségeit” nem ismerte gyermekkorában soha (uo. 18).
  Szergej azonban nem élt “jól” ebben a “jólétben”. Szülei nem jöttek ki egymással. A következõket írja:
  “Õszintén szólva, 1909-ben nem számított rendkívüli eseménynek, hogy a szüleim elváltak.
  Ez eléggé közkeletû dolog volt akkoriban, mint ahogy valamivel késõbb például nagyon népszerûek voltak a »hatásosan megrendezett« öngyilkosságok.
  Persze azért az én életemben nagyon nagy szerepet játszott.
  Ezek az események egész kisgyermek koromban elpusztították eszményeim és érzéseim körül a családiasság légkörét, a család pilléreinek kultuszát, az otthon melegéhez való vonzódást.
  Irodalomtörténeti zsargonban szólva: kora gyermekkoromtól kiesett látókörömbõl a »családi tematika«.
  A »kiesés« folyamata eléggé fájdalmas volt.
  És most úgy pereg le emlékezetemben, mint egy harmincöt százalékkal »leértékelten forgalmazható« film, kihullott kockákkal, összefüggéstelenül ragasztott képsorokkal.
  Az én szobám a szüleim hálószobája mellett volt.
  Hányszor szaladtam át éjszakánként mezítláb a nevelõnõ szobájába, hogy fejemet a párnába fúrva ott aludjak el. És csak akkor ébredjek fel, amikor a szüleim odarohannak, felkeltenek, dédelgetnek.
  Máskor mindkét szülõm kötelességének érezte, hogy felnyissa a szemem a másikkal kapcsolatban.
Mamácska azt kiabálta, hogy az apám tolvaj,
apácska azt, hogy mamácska prostituált.
Eizenstein udvari tanácsos úr nem röstellte a pontosabb megjelölést sem.
Az elsõ osztályhoz tartozó kereskedõ lánya, Julia Ivanovna még súlyosabban megvádolta apácskát.
Aztán záporoztak a nevek: a »baltikumi provincia« orosz kolóniája valamennyi arszlánjának neve.
Volt, akivel apácska párbajozott.
Volt, akivel nem jutott el a párbajig.
Egy napon mamácska - úgy emlékszem, mintha ma történt volna - csodálatos piros-zöld kockás selyemblúzban hisztérikusan végigrohant a lakáson azzal, hogy leveti magát a lépcsöházban.
Emlékszem, hogy a hisztériás rohamban fetrengõ nõt apácska visszacipelte.
Magáról a »folyamatról« semmit sem tudok.
  Töredékekbõl hallottam, hogy Ozolsz küldönc valamiféle tanúvallomást tett, és hogy Salome, a szakácsnõ »megmutatott« valamit. (Sok-sok évre volt szükségem, hogy kiirtsam magamból azt az asszociációt, amely ezt a nevet a »spenót tükörtojással« képzetével hozta össze tudatomban, s hogy végre wilde-i aspektusban fogjam fel!)
Aztán volt néhány olyan nap, amikor reggeltõl estig sétáltattak a városban.
Aztán az agyonsírt mamácska elbúcsúzott tõlem.
Aztán jöttek a szállítómunkások.
Aztán elvitték a bútort. (A bútor mamácska hozománya volt.)
A szobák mérhetetlenül megnõttek és teljesen kiürültek.
Ezt még többé-kevésbé kedvezõnek találtam.
Kezdtem jól aludni, és kezdtem kialudni magam.
Nappal pedig... bicikliztem az üres ebédlõben és a szalonban.
Ráadásul a zongora is elutazott, és én megszabadultam az épp akkoriban megkezdett zeneóráktól.
Én nem dohányzom.
Apácska se dohányzott soha.
Én mindig apácskáról vettem példát.
Pelenkás korom óta úgy nevelkedtem, hogy mérnök és építész lesz belõlem.
Egy bizonyos életkorig mindenben apácskát követtem” (uo. 35-37).

III.

  A változás Eizensteinnek az apja iránti alapvetõ beállítottságában, úgy sejtem, valamikor 1915 és 1918 között, tehát 17-20 éves korában következett be. Ebben az idõben fedezte fel a fiatal Einzenstein Vszevolod E. Mejerhold színházmûvészetét. Mélyen megragadták a Lettországból jött fiatal mérnök-hallgatót Mejerhold színpadi munkái, például “az Álarcosbál ... az Alekszandrinka színpadáról, a tizenhetes forradalom elõestéjén” (uo. 123). De ebben az idõben zajlott az októberi forradalom is, amely Szergejt arra vezette, hogy mûvészetet csináljon, olyan mûvészetet, amely azután forradalmárt csinált belõle.
  Eizenstein, mint elmondta, nem emberbaráti szeretetbõl tette magáévá a bolsevikok céljait. Így ír: “Nem a szörnyû szociális igazságtalanság, nem az anyagi nélkülözések, nem a létért való küzdelem egyenlõtlenségei voltak azok a dolgok, amelyek elõkészítették bennem a talajt a társadalmi tiltakozáshoz való csatlakozáshoz” (Einzenstein, 1984a, 509). Freudnak a Totem és tabuban kifejtett gondolatai gyõzték meg: “Nálam ez egyenesen és kizárólag minden szociális zsarnokság õsképe volt ¾ az apa zsarnoksága a családban, az õstársadalom törzsfõnöke által gyakorolt zsarnokság maradványa” (509).
  És ugyanígy Eizenstein filmjeiben a tiltakozást a “cári rabszolgaság” ellen mindig “a családfõ által való leigázottság elleni tiltakozással” összefüggésben kell látnunk (510).
  Freud ezen munkahipotézise Eizenstein számára evidenciának tûnt, amint a nagy bécsi pszichoanalitikus más posztulátumai is. Joseph Freeman (1936) valamikor 1926 körül hallotta, amint Eizenstein egyik kollégájának azt mondja: “Freud fölfedezte az egyéni magatartás törvényszerûségeit, Marx a társadalmi fejlõdés törvényszerûségeit. Magam [Eizenstein] az elmúlt években tudatosan alkalmaztam a Marxtól és Freudtól származó tudásomat színpadi rendezéseimnél és a filmek forgatásánál” (Eizensteint idézi Freeman, 1936, 589).
  Eizenstein nem titkolta nézeteit, sõt azon fáradozott, hogy napvilágra kerüljön mindaz, amit õ értékesnek tartott. Ne rejtsük véka alá, amit találtunk! Elõ vele! Nyíltan közszemlére tenni! Ez volt a jelszava (Eizenstein, 1984a, 532).

IV.

  Lenin 1924 januárjában bekövetkezett haláláig a szenvedélyes kommunista Eizensteinnek nem akadt különösebb problémája a hatalommal vagy bármely kommunista csoporttal. De tudomásom szerint már az 1925-ös évben bekövetkezett, hogy mûvészetrõl és pszichológiáról vallott felfogását komolyan megkérdõjelezték. Valerij Pletnyov, a moszkvai proletkult-színház igazgatóságának szószólója felrótta Eizensteinnek formalizmusát a rendezésben és pszichoanalitikus torzulásait a pszichológiában. Megmaradtak annál, hogy “formalista és pszichoanalitikus torzulásokat” vessenek a szemére (Pletnyov, 1925, 5). Számtalan alkalommal kellett késõbb hallania, hogy javíthatatlan formalista és nem tudott kiszabadulni a freudi labirintus fogságából.

V.

  Meg kell említenünk, hogy 1925-tõl a pszichoanalitikus szervezetekhez tartozókat is kereszttûz alá vették, mégpedig azok az ideológusok, akik az állam szócsöveként mûködtek. Thomas Hilbert (1985) a pszichoanalízis oroszországi illetve szovjetunióbeli történetérõl Freiburgban írt disszertációjában rámutat arra, hogy a pszichoanalízissel szemben 1925 óta gyakorolt kritika nem a Szovjetunióban kialakult pszichoanalitikus klinikai és pedagógiai munkát érintette; általában a pszichoanalízis ellen folytattak harcot az államideológusok. Számukra egy alig negyven fõbõl álló kis privát egyesület alig bírt jelentõséggel, ha egyáltalán tudtak róla valami közelebbit. A pszichoanalízis mint olyan azonban problémát jelentett számukra, nem csak a különbözõ körökben kifejtett vonzereje miatt, hanem mert egyenesen az emberrõl szóló tudomány igényével lépett fel, s ez az embertudomány feltûnõ ellentétben állt azzal, ahogyan Marx, Engels és Lenin vázolta fel azt. Ezért volt sürgetõ szükség a “tisztázásra”. Mindenki számára nyilvánvalónak kellett lennie, hogy ezek a Bécsbõl jött tanok eltévelyedéshez vezettek. Hogy teljesen téves és ellenforradalmi dolog Freudot Marx-szal azonos szinten látni, ahogy azt például Eizenstein tette, jóllehet Eizensteinrõl ebben az összefüggésben nem esett szó.
  A nyilvános kritika fõ képviselõi V. Jurinyec (1925), V. N. Volosinov (1927), A. M. Gyeborin (1928) és I. D. Szapir (1929/1930) voltak. Hans Jörg Sandkühler (1970) a huszas évek második felének szovjetorosz kritikáit a következõkben foglalta össze:
  “A pszichoanalízis a késõi kapitalizmus idealista, nem-materialista elmélete az egyénrõl, amely nélkülözi az osztályszemléletet, az egyénnel kapcsolatos kutatások eredményeit jogosulatlanul átviszi a tömegekre, és ezzel tudományból világnézetté fajul, biologizmusa felelõs a történelmi tudatosság hiányáért, a libidó és az agresszió szembenállásán alapuló ambivalens lelki természet fogalma preracionális és mitologikus, abszolutizálja azt, ami a családra a késõi kapitalizmusban érvényes, és végül, a süllyedõ kapitalizmusnak a polgári tudat számára értelmetlennek tûnõ világát tükrözi vissza úgy, mint amit a ‘pánszexualizmus’ ural” (32).
  A pszichoanalitikus egyesület tagjai egyre másra nyilvánvalóan talajvesztetté váltak, végül az Orosz Pszichoanalitikus Társaság utolsó tagnévsora az Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse 1930 késõ õszi számában jelent meg. Moshe Wulff, a helyi csoport vezetõ személyisége levonta a konzekvenciákat, és 1927-ben politikai okokból elhagyta Moszkvát és Berlinbe települt át (Hilpert, 1985, 11). 1930 folyamán Lev Vigotszkij és Alekszander Lurija is megszüntette tagságát az Orosz Pszichoanalitikus Társaságban, ami szintén komoly csapást jelentett a csoportra, hiszen Lurija már vagy tíz éve, elõször Kazanyban, késõbb Moszkvában fáradozott a pszichoanalízis szovjet-oroszországbeli elterjesztésén.

VI.

  Szergej Eizenstein, aki éppen azt képviselte, amit az állami ideológia egyre erõsebben üldözött, értelmiségiként megtapasztalta a sztálini diktatúra 1929 decemberétõl egyre inkább érzékelhetõ hatásait, jóllehet nem közvetlen közelrõl. 1929 augusztusától külföldön volt, és csak 1932 májusában tért vissza Moszkvába. Nem sokat lehetett már érezni a huszas évek forradalmi szellemi légkörébõl, abból az alkotóerõbõl, amely messze Szovjetoroszország határain túl is hatott, és például Berlinben döntõen hozzájárult a huszas évek “aranykorának” létrejöttéhez, amint azt Valeska Gert (1968) megállapította. Gert önéletrajzában így ír: Az elsõ világháború utáni idõszak aranykor volt, mert “az akkor még eleven orosz forradalom szele hozzánk is elért, lendületet adott minden mûvésznek és megújhodásra csábította a színházat” (48).
  De most, 1932-ben, a szocialista realizmus hivatalosan gyõzedelmeskedett az alkotás minden más megnyilvánulása fölött. A pszichológiában a pavlovi pszichológia kivételével bármely irányzat a burzsoá dekadencia megnyilvánulásának minõsült.
  Korábban az utópia szervesen hozzátartozott a kommunisták jövõképéhez. Jürgen Rühle (1960) így ír:

“... a bolsevista kultúrpolitika az októberi forradalmat követõ elsõ tíz évben [megkísérelt] valamilyen modus vivendit megvalósítani pártosság és az alkotói szabadság között. Ennek a politikának a bolsevikok eszkatologikus várakozása volt az alapja: Elõbb-utóbb ki fog törni az osztálynélküli kommunista társadalom, amelyben más gyökerek híján csak egyetlen, a kommunista mûvészet lesz majd. Ilyen körülmények között feleslegesnek tûnt kényszerítõ eszközökhöz folyamodni, mert azok veszélyeztetnék az átalakítást és az értelmiséggel való kapcsolatot. Bizonyos fokú társadalomkritika a mûvekben nemcsak megengedett, hanem kívánatos is volt, mert hozzájárulhatott a »kapitalista maradványok« és a »bürokratikus kinövések« felszámolásához a Szovjetunióban.

  A korai Szovjetunió mûvészete tehát egyben a forradalmi illúziók mûvészete volt a mûvészek, de a párt szemszögébõl is” (165-166).
  Eizenstein pontosan azt testesítette meg, ami “odabent” már nem létezett. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a szovjet filmfõigazgatóságon sokan nem szívesen látták már õt. Kétségkívül azon fáradozott, hogy továbbra is hatékonyan résztvegyen a szocialista rendszer felépítésében. De hogyan tette ezt? Nem volt már szófogadó gyermek; minden jólneveltségével együtt leugrott az apja által kijelölt vonatról (Eizenstein, 1984a, 509); Szerjozsa, a mama fiacskája, aki “mint egy betanított papagáj ¾ saját véleménye és meggyõzõdése ellenére ¾ a betanult lelkes szólamokkal [válaszol] a papácska kérdéseire” (508), felnõtté vált, aki éppen “végletesen kimutatott »makacsságával«” tûnt ki (59). A kollégáknak és az állami ideológusoknak Eizenstein természetesen különösen túl makacs volt, túl sokra tartotta személyes nézeteit, terveit és érzéseit, és túl sok teret engedett a szubjektív tényezõnek.
  Eizenstein másképp látta. Belõle nem lehetett kitörölni azt a felismerést, hogy minden mûalkotás mögött a mûvész, a mûvészek állnak: “Nem az Istenek gyújtják lángra az edényeket” (77). Az õ kommunista filmmûvészete és az õ filmmûvészeti kommunizmusa sokkal inkább Marx magatartásának felelt meg, akit éppen nem marxistaként akart megérteni. Mint amikor a gyerek azt kiabálja, hogy “én is akarom!”, Eizenstein meg akarta alkotni a maga Tõkéjét. Nemcsak átvitt értelemben, hanem ténylegesen forgatni akart egy “Tõke” filmet, amely szemléletesen bemutatta volna a munkásoknak a dialektikus történelmi materializmust. De ehhez szüksége volt egy saját filmmûvészeti rendszerre (77).
  Eizenstein számára napnál világosabb volt a helyzet, ami 1932 májusától elõtte állt: megszûntek azok a feltételek, “amelyek a mûvészet haladását a korai Szovjetunióban lehetõvé tették”. A forradalmi mûvészet ismertetõjegye, “igazságszeretete, minden rossz pellengérre állítása, a világ megváltoztatásának és megjavításának szenvedélyes akarása” már nem volt comme il faut (Rühle, 1960, 166). Eizenstein nem rettent vissza a kihívástól. Tudta azt, amire rájött. Egy francia író elmélkedései kapcsán ezt írta:
  “»Saját személyes benyomásait törvényszerûséggé emelni ¾ ebben áll az ember nemes törekvése, ha becsületes.«
  Vagy amit a 18. század csodálatos angol költõje, William Blake Jeruzsálem címû költeményében ír: »I must create a System, or be enslav'd by another man's«” [Alkotnom kell egy rendszert, különben egy másik ember rendszerének kell alávetnem magam] (Eizenstein, 1984a, 78, 539).
  Eizenstein 1948 februárjáig, ötven éves korában bekövetkezett haláláig, ennek a “rendszernek” a megfogalmazásán dolgozott. Néhány kötetet e témához maga után hagyott számunkra, és ha ezekbe beleolvasunk, megállapíthatjuk, hogy egyáltalán nem temette el a pszichoanalízist, hanem mindannak ellenére, amit a sztálinisták követeltek, beépítette azt, ahol megfelelõnek látta.
  Természetesen folyton hangsúlyoznia kellett, hogy felismerte a pszichoanalízis korlátait: “Nagyon kevés talált belõle utat a gyógyítás gyakorlatába, még kevesebb járult hozzá az ember belsõ lelki élete tudományának fejlõdéséhez, szinte semmi sem alkalmazható belõle a mûvészeti kérdésekre” (1984b, 681). És a pszichoanalízis jövõje? Eizenstein azt írta: “Nem tudom, hogy várhatjuk-e (vagy kell-e várnunk) a freudi iskola alaptéziseinek és különbözõ elemeinek - egy megújult és finomított formában való - komolyabb reneszánszát” (681).
  Mindazonáltal valódi kritikának tûnt, amit a pszichoanalízissel szemben felhozott. Eizenstein Freudban
  “Prométeuszt [látott], aki képest volt saját tragédiáját és traumáját láncszemeire bontani, de anélkül, hogy abban a helyzetben lett volna, hogy az õt bilincsbeverõ lánc súlyán enyhíteni tudjon. Hát még, hogy a magát kiszabadítani képes Houdinihoz hasonlóan, szét tudja törni vagy egyszerûen csak meghajlítani a láncot. Az egész pszichoanalízisen ül az olyan tudás átka, amely a cselekvést nem tudja befolyásolni. Az analízis minden. Lehet sikerült, néha pontos, hébe-hóba brilliáns, de többnyire megreked abban az állapotban, amikor pusztán »átélésrõl« van szó valaminek a leküzdése érdekében” (1984a, 424).
  1930-tól már nem létezett nyilvános diskurzus a pszichoanalízis értékeirõl és értéktelenségérõl a Szovjetunióban, így Eizensteinnek különbözõ trükköket kellett alkalmaznia, hogy a pszichoanalízisben való elmélyülését álcázza. Ravaszsága ebben nagyon jól jött. Egy ízben például az álcázás poénja a következõképpen hangzott: A pszichoanalízis halott, így újra lehet róla beszélni, a nyelvét használni.
  “Ami ... a huszas évek pszichoanalitikus »zsargonját« és a leggyakrabban ezzel összekapcsolt elképzeléseket illeti, ezek most már egyfajta, a múlthoz tartozó dolgokat átszellemítõ »charme«-ra tettek szert, ezért nem félek itt ezeket használni, ahogy az öreg katonák sem félnek erõdítésekrõl és lövészárkokról beszélni, öreg tengerészek hajóvitorlákról, idõs hölgyek azokról a tornûrökrõl, üveggyöngyökrõl és halcsontokról, amelyek között felnõttek” (1984b, 682).
  Mutathatnék még hasonló példákat, hogyan álcázta Eizenstein a pszichoanalízissel való foglalkozását a sztálinizmus korszakában. De azt hiszem, ez nem szükséges.

VII.

  Elõadásomban felvázoltam, hogyan akadt rá egy lángoló kommunista saját magát és a körülötte lévõ kultúrát megérteni vágyó ifjúként Freudra és a pszichoanalízisre, hogyan szembesült azzal a valósággal, amelyre Freud rámutatott, hogyan foglalkozott kritikusan és kreatívan a pszichoanalízissel, amikor ez a Szovjetunióban megengedett volt, és késõbb, abban az idõszakban, amikor a pszichoanalízis téveszmének számított. Amíg élt, Eizenstein tudtommal nem kapott semmilyen köszönetet Freudhoz való hûségéért, a gondolkodás és a gyógyítás, a kutatás és feltalálás történetében játszott szerepéért. Van ráadásul egy pont az utolsó filmjében, a Rettegett Iván 1946 elején elkészült második részében, amelyet állítólag élete legsikerültebb jelenetének tartott Eisenstein, és éppen ez a jelenetsor az, amely feltehetõleg különösen erõs pszichoanalitikus indíttatást tükröz (Seton, 1952, 436-437).
  Azzal, hogy Önök meghívtak ide, hogy Eizensteinnek a pszichoanalízishez való viszonyáról beszéljek, valószínûleg tudattalanul hozzájárultak a régóta esedékes köszönetnyilvánításhoz.
  Szergej Eizenstein tudta, hogyan kell köszönetet mondani. Hálájának egyik címzettje Nyina Ferdinandovna Agadzsanova volt a Patyomkin cirkáló létrejöttében nyújtott segítségéért, amely filmet, mint azt hallottuk, egyízben a valaha forgatott legjobb filmnek ítéltek a filmszakemberek. Végezetül azt fogják hallani, hogyan mondott köszönetet Eizenstein Nunénak, ahogy õ nevezte, körülbelül húsz évvel a film megalkotása után:
  “A kistermetû, kék szemû, félénk és végtelenül szerény Nyina Ferdinandova Agadzsanova volt az az ember, aki segítõ kezet nyújtott felém alkotói létem egy igen-igen válságos pillanatában.
  Megbízták õt, hogy írjon egy jubileumi forgatókönyvet a kilencszázötös évrõl.
  Ebben bevont engem is, és kemény kézzel a konkrét munka szilárd talajára állított, szemben a polemizálás és a kihívó harci kedv minden csábításával, a Proletkult részérõl fenyegetõ kellemetlenségek légkörében.
  Nune kicsiny szamovárja mellett valami csodálatos módon tudta összegyûjteni s a józan ész és nyugodt alkotás útjára terelni a sértett önérzetû és sorsüldözte embereket.
  Mindezt olyan önzetlen gondoskodással tette, mint ahogy a gyerekek összegyûjtik, gyufás- és cigarattásdobozokba vagy rongyocskákból és vattából készített fészkekbe teszik a törött lábú szöcskéket, a fészekbõl kiesett mádárfiókákat vagy a törött szárnyú felnõtt madarakat.
  Hány ilyen megvert és sebzett lázadóval, legtöbbször »balos« vagy »extremista« mûvésszel találkoztam itt, az õ meghitt teázóasztala mellett!
  A túl heves és túl zord szélrohamok és viharok elõl idõlegesen menedéket nyújtó, sajátos morális mentsvár illúzióját még teljesebbé tette az állandóan közöttünk ugrándozó féktelen Beauty terrier és.... az élõ »békegalamb«.
  [...]
  Néha úgy tûnt, mintha Jajdefáj (Doolittle) doktor különös állatrendelõjében ülénk, amelyet a bekötött lábú nyuszikon vagy a fogfájós vízilón kívül kiterjesztettek a sokkal felnõttesebb, sértett éltû önérzetekre, a lázas elvi eltévelyedésekre, a véletlen alkotói sikertelenségek áldozataira, vagy azokra, akiknek életrajza a »szerencsétlen flótás« bélyegét hordozza magán.
  Ezeknek a bekötött lábú nyulacskáknak az ártatlansága leggyakrabban persze több volt, mint viszonylagos.
  Elég, ha arra gondolunk, hogy épp itt, Nunénál, egyazon körülmények között ismerkedtem meg egy sehogyan sem érvényesülõ, fekete bársonyinget viselõ, ezüstös-õsz színésszel, »Gabriellel« a Vaszják mogorva megtestesítõjével, és itt láthattam elõször (és nagyon megszerettem) egy fáradhatatlan, csökönyös és elvhû harcost: Kazimir Malevicset, életének abban a szakaszában, amikor nagyon elfajult küzdelmet folytatott az általa elég agresszíven vezetett iskola irányzatának érvényre juttatásáért.
  De nehéz felbecsülni ezeknek az estéknek az atmoszféráját, s minden morális jelentõségét az útkeresõ emberek, különösen a »szélsõségesek« számára, akik rendkívül gyakran összeütközésbe kerültek a dolgok mindennapi rendjével, a mûvészet általánosan elfogadott szabályaival, törvényesített tradícióival.
  A legfontosabb mégis az volt, hogy itt mindenki megerõsödött abban a tudatban, hogy a forradalom ügyének mindannyiunkra szüksége van. És mindenkire éppen a maga megismételhetetlen, esetlen, individuális módján.
  És hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy szinte egyenlõre kell gyalulni a jellegzetességeket - amirõl hallelujázva üvöltött azokban az években a RAPP-ista banda -, hanem arról, hogy megtaláljuk a forradalmi építés közös ügyében minden egyéniség számára a megfelelõ helyet. S hogy a kudarcokban és sikertelenségekben többnyire mi magunk vagyunk a hibásak: vagy ott vétünk, hogy nem hajlamunk szerint védelmezünk valamit, vagy ott, hogy eltörjük saját individuumunk gerincét, mivel nem keressük elég szorgosan azt az ügyet, amelyben egyéni hajlamunk és képességünk teljes virágzása egybeesik azzal, amire a vállalt ügynek épp szüksége van!
  És Nunénál ezen az úton, ennek felismerése közben, mindenki erkölcsi támogatásra és segítségre lelt.
És nem csupán szóban,
de sokszor a gyakorlatban is.
Épp így volt velem is.
De Nune még többet tett.
Nem csupán egy igen jelentékeny munkában vett társul maga mellé.
A történelmi-forradalmi múlt valódi érzékelésébe vezetett be.
  Fiatal kora ellenére õ maga is élõ résztvevõje volt, mégpedig nagyon felelõsségteljes poszton, az Októbert megelõzõ forradalmi idõk illegális munkájának.
  És ezért a vele folytatott beszélgetésekben a múlt harcainak minden jellemzõ epizódja élettel teli »való«-vá vált, és nem volt többé a hivatalos történetírás egy száraz sora vagy detektívregénybe kívánkozó »csemege« (ami mellesleg a legvisszataszítóbb aspektus, amelybõl ennek a múltnak az eseményeit szemlélni lehet).
  Hiszen itt a forradalom ügye otthonos,
  mindennapi munka volt.
  De egyszersmind a legmagasztosabb ideál is, egy fiatal élet egész tevékenységének célja, az életé, amelyet teljes egészében a munkásosztály üdvének áldoztak.” (Eizenstein 1979, 131-133).
“Nuné Agadzsanova ... vezetett el a forradalmi-történelmi múlttól a forradalmi-történelmi jelenhez...
  Egy értelmiséginek, aki 1917 után eltalált a forradalomhoz, elõször szükségszerûen át kellett esnie az »én« és az »õk« stádiumán, mielõtt benne a kettõ »mi«-vé olvadt volna össze.
  És ezen az úton a kicsi, kékszemû, félénk, határtalanul szerény és kedves Nuné Agadzsanova tetterõsen segített nekem.
  Ezért is a legszívbõljövõbb köszönet ...” (Eizenstein, 1984a, 191).

* A zürichi pszichoanalitikus szeminárium keretében 1992. november 20-án tartott elõadás. Eizenstein és a pszichoanalízis viszonyával kapcsolatban lásd még: Erõs Ferenc: Forradalom és szexuálpolitika. Szergej Eizenstein és Wilhelm Reich levélváltása. Filmvilág, 1985/6. 34-37., valamint Tadeusz Szczepanski: Eizenstein és a pszichoanalízis. Uo. 38-39. * Eizenstein   Önéletrajzának magyar fordítása (Preimer plánban. Önéletrajzi feljegyzések. Európa, Bp. 1979. Fordította Simándi Júlia) lényegesen rövidebb, mint a szerzõ által hivatkozott német nyelvû kiadás. Azokat az idézeteket, amelyek a magyar változatban is megtalálhatók, e kiadás alapján idézzük. Eizenstein önéletírásának csonkítatlan, teljes szövegét csak a német, angol és a francia fordítások tartalmazzák; a teljes orosz nyelvû szöveg kiadása elõkészületben van. (A szerk.)
 

IRODALOM

BULGAKOWA, OKSANA, szerk. 1989a. Herausforderung Eisenstein. Berlin: Akademie der Künste der Deutschen Demokratischen Republik. ¾ 1989b: Sergej Eisenstein und die deutschen Psychologen. Sergej Eisenstein und sein “psychologisches” Berlin ¾ zwischen Psychoanalyse und Gestaltpsychologie. Uo. 80-91.
DEBORIN [GYEBORIN], A. M. 1928. “Ein neuer Feldzug gegen Marxismus”. Unter dem Banner des Marxismus, 1/2: 44-67.
EINZENSTEIN, SZ. 1979. Premier Plánban. Önéletrajzi feljegyzések. Budapest: Európa.
EISENSTEIN, SERGEJ M. 1984a. YO, Ich selbst. Memoiren. I. kötet, oroszból fordította Regine Kühn és Rita Braun, szerkesztõk: Naum Klejman és Walentina Korschunowa. Wien: Löcker Verlag. ¾ 1984b. YO, Ich selbst. Memoiren. II. kötet, oroszból fordította Regine Kühn és Rita Braun, szerkesztõk: Naum Klejman és Walentina Korschunowa. Wien: Löcker Verlag.
FREEMAN, JOSEPH 1936. An American Testament. A Narrative of Rebels and Romantics. On Murray Hill, New York: Farrar & Rinehart.
FREUD, SIGMUND 1911. “Formulierungen über die zwei Prinzipien des psychischen Geschehens”. Gesammelte Werke, 8: 229-238. Frankfurt am Main: S. Fischer Verlag, 1969.
GERT, VALESKA 1968. Ich bin eine Hexe. Kaleidoskop meines Lebens. München: Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf., 1989.
HILBERT, THOMAS 1985. Die Geschichte der Psychoanalyse in Russland und in der Sowjetunion. Disszertáció, Freiburd im Breisgau.
JURINETZ, W. [JURINYEC, V.] 1925. “Psychoanalyse und Marxismus”. Unter dem Banner des Marxismus, 1:90-133. újranyomás In: Sandkühler 1970a, 66-136.
JUTKEWITSCH, SERGEJ 1967. Bevezetés, In: Stationen. Autobiographische Aufzeichnungen von Sergei Eisenstein. Oroszból fordította Rita Braun. Berlin: Henschekverlag, 5-13.
MITRY, JEAN 1974. “Eisenstein, Sergey”. The New Encyclopaedia Britannica, 6. kötet. Chicago: Encyclopaedia Britannica, Inc., 516-517. - 1992. “Eisenstein, Sergey (Mikhaylovich)”. The New Encyclopaedia Britannica, 4. kötet. Chicago: Encyclopaedia Britannica, Inc., 406-407.
MITRY, JEAN. 1960. Sz. M. Eizenstein. Budapest: Magyar Filmtudományi Intézet.
PLETNYOV, V. 1925. An Open Letter to the Editors of the Journal Kino-nedelya. In: Eisenstein 2. A Premature Celebration of Eisenstein's Centenary, oroszból angolra fordította Alan Y. Upchurch, N. Lary, Zina Voynow és Samuel Brody, szerkesztette Jay Leyda. London, New York/Calcutta: Methuen/Seegull Books, 1988, 3-5.
RÜHLE, JÜRGEN 1960. Literatur und Revolution. Die Schriftsteller und der Kommunismus in der Epoche Lenins und Stalins. Köln: Kiepenheuer & Witsch, 1988.
SACHS, HANNS 1924. Gemeinsame Tagträume. Leipzig, Wien und Zürich: Internationaler Psychoanalytischer Verlag.
SANDKÜHLER, HANS JÖRG, szerk. 1970a. Psychoanalyse und Marxismus. Bernfeld, Reich, Jurinetz, Sapir, Stoljarov: Dokumentation einer Kontroverse. Frankfurt am Main: Suhrkamp Verlag, 1971. ¾ (1970b): Psychoanalyse und Marxismus. Dokumentation einer Kontroverse.Uo. 7-45.
SAPIR [SZAPIR], I. D. 1929/1930. Freudismus, Soziologie, Psychologie. Zu dem Aufsatz von Wilhelm Reich, “Dialektischer Materialismus und Psychoanalyse”. In: Sandkühler (1970a, S. 189-246).
SETON, MARIE 1952. Sergej M. Eisenstein. Materialien zu Leben und Werk. München und Wien: Hanser Verlag.
VOLOSINOV, V. N. [M. M.BAKHTIN] 1927. Freudianism: A Marxist Critique, oroszból angolra fordította I. R. Titunik. New York, San Francisco, London: Academic Press, 1976. Magyarul: M. M. Baktyin-V. N. Volosinov: “A freudizmus”. In: M. M. Baktyin: A beszéd és a valóság. Gondolat, Bp., 1986. Fordította Orosz István.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu