C. G. Jung
A DIKTÁTOROK LÉLEKTANA

  A most következõ interjút egy H. R. Knickerbocker nevû újságíró készítette a New York-i International Cosmopolitan címû lap számára. Az interjú a folyóirat 1939 januári számában jelent meg (116-120. old.) Az interjú nem szerepel Jung összegyûjtött mûveiben. A magyar fordítás a németül közreadott szöveg alapján készült. A német szöveg “Diagnose der Diktatoren” címmel jelent meg Heinrich H. Balmer Die Archetypen-theorie von C. G. Jung c. könyvének függelékeként (Berlin-Heidelberg-New York 1972. 134-151.) A német fordítás közreadója megjegyzi, hogy a New York Public Library-ban fellelt folyóiratpéldány nem teljes, néhány sor hiányzik belõle, így a fordítás is hiányos.
  Az interjú magyar változatának megjelenése kommentárt kíván. Jung szellemesen és olykor igen találóan jellemzi Hitlert, Mussolinit és Sztálint, de aligha mondható elfogulatlannak. Történetileg tévesnek, baljóslatúnak és a második világháború végkimenetelének ismeretében szinte vérlázítónak hangzik az a tanács, amelyet az újságíró révén ad a nyugati demokráciáknak Jung: ne kíséreljék meg Hitlert feltartóztatni, hagyják õt Oroszország ellen fordulni, hátha a két fenevad elpusztítja egymást. A Jung-irodalomban gyakran felmerül az a vád, hogy Jungot ¾ legalábbis 1933 körül ¾ erõteljes náci szimpátiák és antiszemita elfogultságok jellemezték. Ebbõl az 1939-es szövegbõl közvetlen rokonszenv Hitler iránt természetesen nem olvasható ki, de például az a kijelentés, amely szerint “Hitlerben minden német tudattalanja tükrözõdik”, végsõ soron Hitler és a hitlerizmus igazolásaként fogható fel, hiszen a “kollektív tudattalan” ellen valóban nem tehetünk semmit. Jungot persze nem lehet egyértelmûen nácinak nevezni, de gondolatrendszerének vitalisztikus, “völkisch”, anti-individualista, pogány-misztikus elemei (Wotan-mítosz stb.) nem állnak távol a fasizmus ideológiájától. Jung mai magyarországi népszerûsége kapcsán nem árt erre az aspektusra is felhívni a figyelmet. (A jungi életmû modern eszmetörténeti és kritikai elemzését, amely objektíven tárgyalja Jung elméletének fasisztoid vonásait is, lásd Richard Noll harvardi tudománytörténész új könyvét: The Jung Cult ¾ origins of a charismatic movement (Princeton University Press, Princeton, N. J. 1994). ¾ A szerk.

  “Mi történne - kérdeztem -, ha Hitlert, Mussolinit és Sztálint együtt bezárnák egy szobába, és egy hétre csak egy cipót és egy korsó vizet adnának nekik? Melyikük szerezné meg a vizet és a kenyeret - vagy talán megosztoznának rajtuk?” “Kétlem, hogy megosztoznának. Hitler, a sámán, gyaníthatólag távol tartaná magát a civakodástól. Õ tehetetlen volna, mert népe, a német nép nélkül állna ott. Mussolini és Sztálin, mindkettõ fõvezér, illetve erõs ember saját ereje révén, sejthetõleg harcolnának a kenyérért és a vízért, és valószínûleg Sztálin, az erõsebb és ravaszabb, szerezné meg az egészet.”
  Ezt a választ dr. Carl G. Jung adta, akit meglátogattam a Zürichi-tó partján épült házában, hogy arról kérdezzem, mifélék ezek az emberek, akik az emberiség történelmét ilyen villámcsapásszerûen megváltoztatják. A diktátorok azonban egymással és a demokráciákkal nem csupán egy cipóért, hanem egy egész világért harcolnak.
  Miután szemtanúja voltam Csehszlovákia legyõzésének, eljöttem a világhírû analitikus pszichológushoz, hogy megkérdezzem tõle, el tudna-e vezetni bennünket e három férfi lelkületének megértéséhez, akik nemcsak saját háromszáz millió alattvalójukra kényszerítik rá akaratukat, hanem egész jövõnket befolyásolják. Amikor a Közép-Európában, Spanyolországban és Kínában zajló folyamatokra gondoltam, olyan jelenetek merültek föl bennem, amelyek megmagyarázták, miért is írta Jung doktor: “A bennünket fenyegetõ gigantikus katasztrófák nem fizikai vagy biológiai természetû elementáris események, hanem pszichikai folyamatok. Félelmetes mértékben fenyegetnek bennünket olyan háborúk, amelyek nem egyebek, mint pszichikai járványok. Minden pillanatban embermilliók eshetnek áldozatul egy rögeszmének, és akkor ismét egy világháborúban vagy egy pusztító forradalomban találjuk magunkat. Vadállatok, kõomlás vagy árvíz fenyegetése helyett az ember most elementáris pszichikai erõknek van kiszolgáltatva. A lélek nagy hatalom, amely messze felülmúlja a föld minden más hatalmát.”
  Természetesen azt akartam tudni, mit gondol Jung a három diktátor lelkületérõl - és nem, mondjuk, a politikájukról vagy a gazdaságról. Ma már nyilvánvaló, hogy a történelemnek a gazdaságból és a tömegmozgalmakra építõ politikából történõ marxista magyarázata nem kielégítõ. Hiszen itt áll három ember, aki a maga hatalmi övezetén belül néhány év alatt félresöpörte a francia forradalom minden vívmányát, amelyek százötven éven át meghatározták a nyugati világot. Éppen most láttuk, hogyan fordította visszájára Hitler a világháború eredményeit és hogyan csinált a gyõztesekbõl legyõzötteket. Mussolini eközben ott állt az oldalán; Sztálin ugyan ellenséges érzületet táplált iránta, de a háttérben maradt. Rettegtünk, amikor (a korábbi gyõztes) hadseregei gyülekeztek, és amikor megtorpantak, tudtuk, hogy a most következõ világháború szörnyûsége felülmúlhatja a legutóbbiét. És minden nagy válság alkalmából egy ember hozta meg a döntést egyesegyedül, párthívei számára is váratlanul. Senki sem állíthatja, hogy a történések ugyanilyenek volnának, ha Hitler, Mussolini vagy Sztálin nem olyanok lennének, amilyenek. Jung doktor egyetértett azzal, hogy kevés érdekesebb és jelentõsebb kérdés létezik, mint az, hogy mi hát a három férfi: mi teszi õket százmilliók sorsának urává, és mi teszi õket diktátorokká. Vidéki háza kis dolgozószobájában arra kért, foglaljak helyet egy bõrkarosszékben. A karosszék az ablak felé volt fordítva, hogy megkönnyítse az orvosnak a páciensével való beszélgetést, Jung doktor azonban készséggel megengedte nekem, hogy szerepet cseréljünk. Fel-alá járkált, leült, felállt, erõteljesen gesztikulált és ragyogóan beszélt, folyékonyan, hibátlan angol nyelven.
  A hatvanhárom éves svájci tudóst, a Nemzetközi Orvosi Pszichoterápiai Társaság elnökét, a karakterkutatás modern irányzatának megalapítóját és a tudattalan kutatóját akadémiai és polgári elismerés övezi, de õ egy fiatalember türelmetlenségével és az igazságkeresõ szerénységével beszél.
  “A primitív társadalmakban az erõs embereknek két típusa létezett. Az egyik a törzsfõnök, aki testileg erõs volt, hatalmasabb, mint valamennyi riválisa; a másik a sámán, aki önmagában nem volt erõs, de hatalmassá tette az erõ, amelyet az emberek láttak benne. Valami ilyen lett azután a király és a fõpap. A király személyesítette meg a törzsfõnököt, aki katonái révén testileg erõs; a látnok (fõpap) pedig a sámánt, aki nem, vagy csak alig rendelkezett testi erõvel, ehelyett azonban olyan hatalma volt, amely néha felülmúlta a királyét, mivel a nép elfogadta, hogy õ mágiával, azaz természetfölötti képességekkel rendelkezik. Például megnyithatja vagy eltorlaszolhatja a halál utáni boldog élethez vezetõ utat, elvarázsolhat egy embert, egy közösséget vagy egy népet, kiközösítéssel nagy nehézségeket vagy fájdalmakat okozhat egy népnek.
  Ma Mussolini a testi erõ embere. Ha látja õt, ezt azonnal észreveszi. A teste jól fejlett izmokról árulkodik. Õ a legfõbb vezér, mert erõsebb, mint riválisai. És tény, hogy Mussolini szellemileg megfelel ennek az osztályozásnak: törzsfõnöki szelleme van.
  Sztálin ugyanabba a kategóriába tartozik. Õ azonban nem alkotó. Lenin alkotó volt: Sztálin elpusztítja az új csiráját. Õ konkvisztádor: csak elvette, amit Lenin már megcsinált, belevájta a fogait és felfalta. Még a destrukcióban sem alkotó. Lenin az volt. Lerombolta Oroszország egész feudális és polgári struktúráját, és a helyébe azt tette, amit maga teremtett. Sztálin azonban csak elpusztítja ezt.
  Szellemileg Sztálin nem olyan érdekes, mint Mussolini, aki személyisége alapvonásaiban hasonlít hozzá, és egyáltalán nem hasonlítható össze a sámánnal, a mítosszal - Hitlerrel.”
  Valami olyasmit mormogtam erre, hogy az olyan ember, mint Sztálin, aki magához ragadja a parancsnoklást százhetvenmillió ember fölött, kötelezõen érdekes, akár szeretjük õt, akár nem, de Jung doktor elhárító mozdulatot tett.
  “Nem, Sztálin csak egy szörnyeteg, egy fejlett ösztönû, erõs állat, ily módon kétségkívül messze a legerõsebb a három diktátor között. Vaskos tarkójú, hegyesfogú szibériai tigrisre emlékeztet, olyan macska bajszával és somolygásával, amelyik megette a tejfelt. El tudom képzelni, hogy Dzsingisz Kán tulajdonképpen egy korábbi Sztálin volt. Nem csodálkoznék, ha Sztálin cárt csinálna magából.
  Hitler egészen más. Az õ teste nem tanúskodik erõrõl. Arckifejezésének legszembeötlõbb jegye álmodozó tekintete. Mindenekelõtt akkor döbbentem meg ettõl, amikor azokat a képeit láttam, amelyeket a csehszlovák válság idején készítettek róla: a szemébõl egy látnok tekintete sugárzott.
  Nem kétséges, hogy Hitler az igazi misztikus sámán kategóriájába tartozik. Ahogy valaki a legutóbbi nürnbergi pártnap alkalmával mondta róla, Mohamed ideje óta hozzá hasonlót nem látott ez a világ.
  Hitlernek ez a hangsúlyozottan misztikus karaktere ösztönzi õt arra, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek nekünk logikátlannak, megmagyarázhatatlannak, különösnek és ésszerûtlennek tûnnek. De gondolja csak meg, a náciknak már a kifejezésmódjuk is teljesen misztikus. Nézze a náci állam nevét. Õk a Harmadik Birodalomnak nevezik. Miért?” “Azért - válaszoltam -, mert az Elsõ Birodalom a Szent Római Birodalom volt, a második az, amelyet Bismarck alapított és a harmadik Hitler birodalma.”
  “Természetesen - bólintott Jung doktor. - De van egy mélyebb jelentése. Nagy Károly birodalmát senki sem hívja az elsõnek, vagy Vilmosét a másodiknak. Csak a nácik nevezik birodalmukat a harmadiknak. Ennek ugyanis mély misztikus jelentése van: a ‘Harmadik Birodalom’ kifejezés minden német tudattalanja számára utalás a bibliai hierarchiára. Hitler, aki nem egyszer hivatkozott már arra, hogy tudatában van misztikus küldetésének, így jelenik meg a Harmadik Birodalom odaadó híveinek szemében emberfeletti lényként.
  Tekintse továbbá a Wotan-kultusz felélesztését szerte a Harmadik Birodalomban. Ki volt Wotan? A szél istene. Gondoljon a Sturmabteilung (rohamosztag) kifejezésre. Sturm (roham, vihar), látja, szél. Mint ahogyan a horogkereszt körben forgó alakzat, amely balra tesz kavaró fordulatot, ami a buddhista szimbolizmusban balra - kedvezõtlenül - a tudattalanhoz vezetõt jelenti.
  A Harmadik Birodalomnak mindeme szimbóluma - az, hogy prófétájuk a szél és a vihar lobogója alatt vezérel, meg a kavargó fordulat - együtt egy tömegmozgalomra utal, amely a német népet a fontolgatás nélküli emóció kavargó viharába sodorja bele, olyan céllal, amelyet talán senki, csak a látnok, a próféta, maga a Führer képes elõre megjósolni - sõt talán még õ sem.”
  “De hogy lehet az - kérdezem -, hogy Hitler, aki eléri, hogy majdnem minden német térdre rogyva imádja õt, szinte semmilyen hatással nincs a külföldiekre?”
  “Pontosan helyeselt Jung doktor.- Kevés külföldinek, de láthatóan minden németnek tetszik. Ez azért van, mert Hitlerben - minden német tudattalanja tükrözõdik, de természetesen egy nem-német számára Hitler semmit sem tükröz vissza. Õ a hangszóró, amely felerõsíti a német lélek meghallhatatlan suttogását olyannyira, hogy a németek tudattalanja számára hallhatóvá teszi.
  Õ az elsõ ember, aki minden németnek azt mondja, amit az a tudattalanjában egész idõ alatt gondolt és érzett a német sorsról, különösen a világháborúban elszenvedett vereség óta, és az egyik jegy, amely minden német lélek ismérve, nem más, mint a tipikusan német kisebbrendûségi komplexus - a fiatalabb testvér komplexusa, aki mindig kissé túl késõn érkezik a lakomára. Hitler hatalma nem politikai, hanem mágikus.”
  “Mit ért ön azon, hogy mágikus?”
  “Ahhoz, hogy világos legyen, meg kell értenie, mi a tudattalan. Ez utóbbi lelki alkatunk egy része, amely fölött kevés ellenõrzésünk van, és amely telítve van minden lehetséges benyomással és érzülettel: annak, hogy miféle gondolatokat, sõt döntéseket foglal magába, nem vagyunk tudatában.
  A tudatosan észlelt benyomásokon túl érzékszerveinken át, állandóan olyan benyomások áramlanak, amelyek túl gyengék ahhoz, hogy észrevegyük õket, minthogy ezeket tudatunk nem szívja magába. Ezek a tudat küszöbe alatt maradnak. Mindez a sok szublimináris benyomás azonban bevésõdik: semmi sem megy veszendõbe.
  Valaki egészen halk hangon beszélhet a szomszéd szobában, miközben mi csevegünk. Ön nem figyel oda, de a szomszéd szobában folyó beszélgetés beíródik az ön tudattalanjába, mintha az egy diktafon volna. Mialatt ön itt ül, az én tudattalanom egy csomó benyomást fogad be önrõl, jóllehet én ezeket nem veszem észre, és ön meglepõdne, ha elmondanám, milyen sok mindent tapasztaltam már önrõl tudattalanul ez alatt a rövid idõ alatt.
  Mármost Hitler hatalmának titka nem az, hogy az õ tudattalanja mennyiségileg jobban fel lett volna töltve, mint az öné vagy az enyém. Hitler titkának kettõs alapja van: elõször is, az õ tudattalanja rendkívül jó átjárással rendelkezik a tudatába, másodszor, õ megengedi magának, hogy a tudattalanja megérintse. Olyan, mint az az ember, aki felfigyel a sugallatok áramára, amelyeket egy rejtett forrásból jövõ suttogó hang ad, és azok szerint cselekszik. Ezzel szemben bennünk - akkor is, ha némelykor, esetleg álmainkon át, eljut hozzánk a tudattalan - túl sok racionalitás van ahhoz, hogy a sugallatai szerint éljünk. Kétségtelenül így van ez Chamberlainnel is, Hitler viszont hallgat a tudattalanjára és engedelmeskedik neki. Az igazi vezér mindig vezetett valami által.
  Látható, hogyan mûködik ez Hitlerben. Õ maga is utalt az inspirációjára. Az inspirációja nem más, mint a tudattalanja, amelybe a németek saját magukat látják belevetítve: azaz hetvennyolcmillió német tudattalanját. Ez teszi Hitlert hatalmassá. A német nép nélkül õ nem volna az, aminek ma látszik.
  Szó szerint igaz az a kijelentése, hogy csak azért képes cselekedni, mert maga mögött tudja a német népet - vagy ahogy néha kifejezi, mert õ maga Németország. Ezért, a tudattalanja folytán, amely hetvennyolcmillió német lelkének foglalata, hatalmas Hitler, és azért volt mindmáig tévedhetetlen, mert tudattalanul észlelte a valódi politikai erõviszonyokat otthon és a világban.
  Ez az oka, amiért olyan döntéseket hoz, amelyek minden tanácsadójával és valamennyi külföldi megfigyelõ véleményével szemben helyeseknek bizonyulnak. Ha így történik, ez csak azt jelenti, hogy az az információ, amelyet õ a tudattalanjával felfog és amely rendkívüli adottsága folytán eljut a tudatába, inkább megfelel a tényeknek, mint a többieké, németeké vagy külföldieké, akik próbálják megítélni a helyzetet és más következtetésekre jutnak, mint õ. És természetesen ez azt is jelenti, hogy õ a saját információja szerint cselekszik.”
  “Úgy gondolom, ez ráillik a három valóban kritikus döntésre - mondtam -, amelyek közül mindegyik akut háborús veszélyt váltott ki: amikor Hitler 1936 márciusában bevonult a Rajna-vidékre, 1938 márciusában Ausztriába, és amikor mozgósítást rendelt el és kényszerítette a szövetségeseket, hogy feladják Csehszlovákiát. Hiszen mindegyik esetrõl tudjuk, hogy Hitlert legfõbb tanácsadói óvták tõlük, mert azt gondolták, hogy a szövetségesek ellenállást fognak tanúsítani, és Németország elveszítené a háborút, ha az kitörne.”
  “Pontosan - kiáltott fel Jung doktor. - Tény, hogy Hitler jobban ítélte meg az ellenfeleit, mint mások, és bár úgy látszott, hogy erõszakba fog ütközni, õ tudta, hogy ellenfelei harc nélkül be fogják adni a derekukat. Mindenekelõtt akkor kellett ennek így lennie, amikor Chamberlain Berchtesgadenbe érkezett. Ott találkozott Hitler elsõ ízben a brit államférfival.
  Amint Chamberlain késõbb Godesbergben tanúsította, azért ment oda, hogy megmondja Hitlernek - többek között -, ne menjen túl messzire, mert különben Anglia harcolni fog. Csakhogy Hitler tudattalan szeme, amely eddig sohasem csalta meg, olyan mélyen olvasott a brit miniszterelnök jellemében, hogy az összes késõbbi ultimátum és figyelmeztetés Londonból többé a legcsekélyebb benyomást sem tette a tudattalanjára. Hitler tudattalanja tudta -nem gyanította vagy érezte, hanem tudta -, hogy Anglia nem fogja megkockáztatni a háborút. Hitlernek a Sportpalotában tartott beszéde azonban, amikor a világnak szent esküvel fogadta meg, hogy október elsején bevonul Csehszlovákiába - Anglia és Franciaország beleegyezésével vagy anélkül -, elsõ alkalommal jelezte, hogy Hitler, az ember, egy szerfölött kritikus pillanatban félt követni Hitlert, a prófétát.
  Belsõ inspirációja azt súgta neki, hogy nyomuljon elõre, minden jól fog menni. Emberi esze azonban azt mondta neki, hogy a kockázatok nagyok és talán kivédhetetlenek. Ezért remegett most elõször Hitler hangja: elállt a lélegzete. A beszéde nem volt valami formás, és a végére elhalt. Melyik emberi lény ne szorongana ilyen helyzetben? Amikor ezt a beszédet tartotta, amely emberek százmillióinak sorsát pecsételte meg, ember volt, aki olyasmit tett, amitõl halálosan rettegett, és aki kényszerítette magát, hogy megtegye, mivel a belsõ hangja ezt parancsolta neki.”
  “A sugallata helyes volt - mondtam. - Ki tudja ma, vajon a belsõ inspirációjának továbbra is igaza lesz-e? Ha beigazolódik, nagyon érdekes lesz nyomon követni az elkövetkezõ évek történetét, hiszen ahogyan éppen Csehszlovákia legyõzése után mondta, Németország ma a jövõ küszöbén áll. Ez azt jelenti, hogy Hitler még csak a kezdetnél tart. Ha a sugallata azt mondja neki, hogy a német nép hivatása az, hogy átvegye az uralmat Európa felett és talán az egész világ felett, és ha ennek a hangnak a továbbiakban is igaza lesz, akkor rendkívül érdekes idõszakba lépünk, nemde?”
  A pszichológus komolyan felelte: “Igen, úgy tûnik, a német nép meg van gyõzõdve arról, hogy megtalálta a Messiását.
  Valahogyan a németek helyzete jelentõsen hasonlít a régi zsidókéhoz - folytatta. - Világháborús vereségük óta a németek egy Messiást vártak, egy megmentõt. Ez jellemzõ minden kisebbrendûségi komplexussal megvert népre. A zsidók kisebbrendûségi komplexusa geográfiai és politikai okokból fakadt. A világnak azon a részén éltek, amely mindkét oldalról hódítók felvonulási területe volt, és a babilóniai számûzetésbõl való elsõ hazatérésük után, amikor a rómaiak akarták kiirtani õket, kitalálták a Messiás vigasztaló eszméjét, aki megint egységes nemzetté forrasztja össze és megmenti õket.
  A németek hasonló okokból szerezték kisebbrendûségi komplexusukat. Túl késõn jöttek elõ a Duna-völgybõl, és jóval a franciák és az angolok után alapították meg nemzetüket. Túl késõn jutottak gyarmatokhoz és birodalomhoz. Azután, hogy egyesült nemzetté tömörültek, körülnéztek és látták a briteket, a franciákat és másokat a gazdag gyarmataikkal és a nagy nemzetek minden kellékével. És irigyek lettek, megsértõdtek, mint az ifjabb testvér, akinek idõsebb testvérei felosztották maguk között az örökség oroszlánrészét.
  Ez volt a német kisebbrendûségi komplexus tulajdonképpeni forrása, amely oly sok politikai eszméjüket és cselekvésüket meghatározta, és amely ma biztosan döntõ egész politikájuk számára. Látja, lehetetlen Hitlerrõl beszélni anélkül, hogy népérõl ne beszélnénk, mert Hitler nem más, mint maga a német nép.
  Amikor a legutóbbi alkalommal Amerikában jártam, megállapíthattam egy érdekes földrajzi analógiát Németországgal. Amerikában észrevettem, hogy valahol a keleti parton él az embereknek egy osztálya, akiket szegény, fehér söpredéknek neveznek, és azt tapasztaltam, hogy ezek túlnyomórészt korábbi telepesek leszármazottai, néhányan közülük elõkelõ, régi angol nevek viselõi. A szegény, fehér söpredék itt maradt, amikor a kezdeményezõkész, energikus emberek ponyvásszekereikre szálltak és elmentek nyugat felé.
  Azután a Közép-Nyugaton rábukkanhat olyan emberekre, akiket én egész Amerika legállhatatosabb embereinek tartok: úgy gondolom, õk pszichikusan a legkiegyensúlyozottabbak. Mindemellett még tovább nyugat felé, egyes helyeken található néhány embercsoport, amely igen csekély mértékben kiegyensúlyozott.
  Mármost én úgy látom, ha Európát mint egészet tekintjük, beleértve a brit szigeteket is, akkor Írországban és Wales-ben a nyugati partvidék ellenpárját ismerhetjük fel. A keltáknak megfelelõjeként Európában ott vannak az angolok és a franciák, pszichológiailag mindkettõ kiegyensúlyozott nép. De utána Németországba érünk és szorosan Németországhoz tapadva élnek a szláv muzsikok, Európa szegény, fehér söpredéke. Nos, a muzsikok olyan emberek, akik reggel nem bújnak ki az ágyból, hanem egész nap alusznak. A németek viszont, legközelebbi szomszédaik, olyan emberek, akik fel tudnak kelni, de túl késõn kelnek fel. Emlékszik, hogyan ábrázolják a németek karikatúráikon még ma is Németországot?”
  “Igen, mint az »alvó Miskát«, egy hosszú, sovány fickót hálóingben és csúcsos hálósipkában”, feleltem magam elé képzelve a Simplizissimus és a Fliegender Blätter karikatúráját.
  “Úgy van - helyeselt a doktor élénken -, és az alvó Miska átaludta az idõt, amikor a világot gyarmatbirodalmakra osztották fel. Így szerezték a németek kisebbrendûségi komplexusukat, ami arra ösztökélte õket, hogy kirobbantsák a világháborút. És amikor elvesztették, a kisebbrendûségi komplexusuk természetesen még súlyosabb lett, és hozzájárult egy Messiás utáni vágy kicsírázásához, no és így most van egy Hitlerjük. Ha õ nem az igazi Messiásuk, még akkor is olyan, mint egy ótestamentumi próféta: az a küldetése, hogy népét egyesítse és az Ígéret Földjére vezesse. Ez megmagyarázza, miért kell a náciknak tulajdon bálványimádó házivallásukon kívül a vallás minden más formája ellen harcolniuk. Nem kételkedem benne, hogy a katolikus és a protestáns egyház elleni hadjárat hajlíthatatlan és nem lanyhuló vehemenciával folytatódni fog, ésszerû okokból ¾ a nácik szemszögébõl ¾, hiszen a hitlerizmus új hitét akarják a helyükbe állítani.”
  “Ön lehetségesnek tartja, hogy a hitlerizimus Németország számára olyan maradandó jövõ-hitté váljon, mint a mohamedanizmus a muzulmánok számára?” - kérdeztem.
  “Azt hiszem, ez nagyon is lehetséges - felelte Jung doktor. - Hitler »vallása« a mohamedanizmushoz áll a legközelebb: realista, evilági, maximális boldogságot ígér ebben az életben, de ezenkívül a moszlimhoz hasonló Walhallát is ígér, amelybe minden érdemes német bejut, és ott továbbra is csupa örömben lesz része. Ahogy a mohamedanizmus, ez a vallás is a kard erkölcsét tanítja. Hitler elsõ eszméje, hogy népét hatalmassá tegye, mert az árja germán szellem rászolgál arra, hogy az izmok és az acél erejével védelmezzék.
  Ez természetesen nem szellemi vallás a szokásos értelemben. De emlékezzék rá, a kereszténység korai idõszakaiban az egyház volt az, amely totális hatalomra vágyott, mind szellemi, mind világi hatalomra. Ma már az egyház nem követeli ezt a hatalmat, de az igényt átvették a totalitárius államok, amelyek nemcsak világi, hanem szellemi hatalomra is törnek.
  Egyébként nekem úgy tûnik fel, hogy a hitlerizmus »vallási« jellegét kiemeli az a tény, hogy különbözõ német közösségek szerte a világon, Berlin politikai hatalmától távol, elfogadták a hitlerizmust. Gondoljon csak a dél-amerikai német közösségekre, mindenekelõtt Chilében.”
  Meglepett, hogy a diktátoroknak ebben az elemzésében szó sem esett az erõs férfiak apjának és anyjának befolyásáról. Jung doktor nem tulajdonított nekik komolyabb szerepet. “Nagy hiba - mondta -, azt gondolni, hogy a diktátorok személyes elõzmények folytán lesznek diktátorokká, például azon az alapon, hogy erõs ellenállás élt bennük az apjukkal szemben. Sok millió ember érez épp olyan erõs ellenállást az apjával szemben, mint Mussolini, Hitler vagy Sztálin, õk azonban sohasem lesznek diktátorok vagy akár csak valami hasonlók.
  A törvény, amelyet a diktátorokra vonatkozóan meg kell jegyezni, így hangzik: »Az üldözöttbõl lesz az üldözõ«. A diktátorok valószínûleg olyan körülményeket szenvedtek el, amelyek törvényszerûen diktatúrához vezettek. Mussolini abban a pillanatban lépett elõ, amikor országában eluralkodott a káosz, amikor a munkásoknak nem volt munkájuk és amikor a bolsevizmus veszélye megfélemlítette a népet.
  Hitler akkor jött, amikor a gazdasági válság Németországban lesüllyesztette az életszínvonalat és a munkanélküliség elviselhetetlen mértékûre nõtt, és miután a magas infláció, jóllehet stabilizálódáshoz vezetett, az egész középosztályt szegénységbe taszította. Mindketten, Hitler is, Mussolini is a néptõl kapták hatalmukat, és ezt a hatalmat nem lehet elvenni tõlük. Érdekes, hogy mindketten, Hitler is, Mussolini is hatalmukat mindenekelõtt az alsó középosztályra, a munkásokra és a parasztokra építették.
  De hogy még egyszer rámutassunk a körülményekre, amelyek a diktátoroknak lehetõvé teszik a hatalom megragadását: Sztálin akkor bukkant fel, amikor Lenin, a bolsevizmus egyedüli alkotója, meghalt és vezér nélkül hagyta hátra a pártot és a népet, és amikor az ország bizonytalan jövõ elé nézett. Mindebbõl az következik, hogy a diktátorok emberi anyagból vannak gyúrva, amely szenved a legyõzendõ nehézségek súlya alatt. Európa három diktátora nagyon erõsen különbözik egymástól, de nem annyira õk maguk különböznek, hanem a népeik.
  Hasonlítsa össze a módot, ahogyan a németek Hitlerre tekintenek, azzal a móddal, ahogyan az olaszok Mussolinire fogékonyak. A németek nagyon befolyásolhatók. Hajlamosak a szélsõségekre, mindig valahogy kiegyensúlyozatlanok. Kozmopoliták. Világpolgárok: szívesen utánoznak más nemzeteket. Minden német szívesen öltözködne úgy, mint egy angol gentleman.”
  “De Hitler nem - vetettem közbe. - Õ mindig a maga módján öltözködött, és senki sem vethetné a szemére, hogy megpróbál olyannak látszani, mint aki most lépett ki egy angol úriszabótól.”
  “Valóban - értett egyet velem Jung doktor. - Hiszen Hitler azt mondja a németjeinek: »Most az Istennél kell elkezdenetek, hogy németek legyetek«.”
  “A németek rendívül fogékonyak az új eszmékre - folytatta Jung doktor -, és amikor meghallgatnak valakit, aki tetszik nekik, szívesen teszik magukévá az eszméit kritikátlanul, és aztán egy ideig az õ gondolatai uralkodnak rajtuk. De egy bizonyos idõ után épp olyan hevesen félredobják õket és újabb eszméket fogadnak el, amelyek többnyire teljességgel ellentmondanak az elõbbieknek. Így intézték végig a politikájukat.
  Az olaszok kiegyensúlyozottabbak. Az õ szellemük nem forog, szökdel úgy, nem merítkezik meg minden különc eksztázisban, mint ami a német lélek mindennapos kötelezõ gyakorlata. Ezért van túlsúlyban Itáliában egy olyan kiegyensúlyozott szellem, amelyik Németországban hiányzik. Amikor a fasiszták Olaszországban megragadták a hatalmat, Mussolini nem fosztotta meg rögtön trónjától a királyt. Mussolini nem túláradó eszmékkel, hanem kalapáccsal a kezében látott munkához, hogy Olaszországot a szeme elõtt lebegõ formára kovácsolja - mint ahogyan apja, a kovács, szokta a patkót készíteni.
  A temperamentumnak ez a mussolinista-olasz egyensúlya a zsidók fasiszta kezelésébõl eredt. Õk elõször egyáltalán nem üldözték a zsidókat és még most is, amikor különbözõ okokból antiszemita kampányba kezdtek, bizonyos mértéket tartanak. Úgy sejtem, a fõ ok, amiért Mussolini eleinte egyáltalán nem támogatta az antiszemitizmust, az a meggyõzõdése volt, hogy a világ zsidóságának nincs befolyásos és hatékony ereje a fasizmussal szemben - elsõsorban Léon Blumre gondolok Franciaországban -, és ezért kívánt szorosabb kötelékkel kapcsolódni Hitlerhez.
  Látja, míg Hitler egy sámán, egyfajta bolygó hollandi, egy félisten vagy még pontosabban: egy mítosz, Mussolini ember, és ezért a fasiszta Olaszországban mindennek emberibb szabása van, mint a náci Németországban, ahol a dolgokat kinyilatkoztatásokkal irányítják. Hitler mint ember szinte nem létezik. Majdnem teljesen eltûnik a szerepe mögött.
  Én láttam együtt a Ducét és a Führert Berlinben, amikor Mussolini udvariassági látogatáson járt ott. Az a nagy szerencse ért, hogy csak néhány lábnyira álltam tõle, és így alkalmam volt õt tüzetesen tanulmányozni. Szórakoztató volt Mussolini arckifejezését látni, amikor a németek a katonai parádét bemutatták. Ha nem láttam volna, én is áldozata lennék annak az általánosan elterjedt tévhitnek, hogy Mussolini azért vette át a porosz díszlépést az olasz hadsereg számára, hogy utánozza Hitlert. És ez kiábrándító lett volna, mivel korábban Mussolini viselkedésében egy bizonyos stílust fedeztem fel, igazi férfias formátumot, amely egyes dolgokban jó ízlésrõl tanúskodik.
  Például úgy találom, hogy a Duce jó ízlésére vall a király megtartása. Saját címének megválasztása, a »Duce« - nem Dózse, mint a régi Velencében, és nem is Duca, hanem Duce, ez az igazi olasz szó a Vezér kifejezésére - pedig eredeti volt és szerintem jó ízlésre utalt.
  Nos, ahogy én Mussolinit megfigyeltem, amikor életében elõször nézte a porosz díszlépést, láttam, hogy úgy mulatott, mint egy kis kölyök a cirkuszban. De még jobban élvezte a mutatványt, amikor a lovaszenekar jött és a dobos elõrevágtatott, elhelyezkedett az utca egyik oldalán, míg a játék a szemközti oldalon folyt. A dobos körüllovagolta a zenekart, hogy aztán ismét eléje álljon, és eközben nem használt gyeplõt, hanem csak a combja szorításával irányította a lovát, mivel a kezét arra használta, hogy a dobot verje.
  Ez akkor olyan jól sikerült neki, hogy Mussolini elnevette magát és tapsolt. Amikor aztán Rómába visszatért, bevezette a díszlépést, és én meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ezt csak saját esztétikai gyönyörûségére tette. A porosz díszlépés valóban nagyon hatásos.
  Mussolinivel összehasonlítva Hitler egy szövettel körülaggatott faváz benyomását keltette bennem, egy álarcos automatáét, olyan volt, mint egy robot vagy egy robot maszkja. Az egész színjáték alatt egyszer se mosolygott. Mintha rosszkedve lett volna.
  Nem mutatott emberi indulatot. A kifejezése embertelenül szigorúan célirányos törekvésre vallott és a humorérzék teljes hiányára. Olyan volt, mintha csak utánzata lenne egy valóságos személynek, amely mögött talán Hitler, az ember, mint valami kolonc rejtõzött. És gyaníthatólag azért rejtõzött el, hogy ne zavarja a mechanizmust.
  Micsoda meglepõ a különbség Hitler és Mussolini között! Kénytelen voltam Mussolinit kellemesnek találni. A testi energiája és a rugalmassága meleg, emberi és ragályos. Mussolini mellett az embernek az az otthonos érzése támad, hogy egy emberi lény mellett áll. Hitler mellett az ember félénk. Tudja, hogy sohasem találna módot arra, hogy ezzel az emberrel beszéljen ¾ hiszen itt nincs is ember. Õ nem ember, hanem egy kollektíva. Õ nem egyedi ember, hanem egy egész nemzet.
  Szó szerint azt hiszem, hogy Hitlernek nincs személyes barátja. Hogy tudna az ember bizalmasan beszélgetni egy egész nemzettel? A személyes közeledés révén az ember Hitlert éppúgy nem értheti meg jobban, mint ahogyan nem érthet meg jobban egy nagy mûvet, ha az alkotó személyét közelíti meg. A nagy mû korának produktuma, az egész világé, amelyben a mûvész él, és az embermillióké, akik körülötte élnek, az ezernyi szellemi áramlaté és a milliárdnyi aktivitásé, amelyek körülötte örvénylenek.
  Ezért lenne könnyebb utódot találni Mussolini számára, aki csak egy ember, mint Hitler számára.”
  “Mi történne, ha Hitler megnõsülne?” - kérdeztem. A kérdést nem tréfának szántam - ez Európa legkomolyabb szellemeit foglalkoztatta.
  “Õ nem nõsülhet meg - válaszolta Jung doktor. - Ha megnõsülne, nem Hitler nõsülne meg. Õ akkor nem lenne többé Hitler. De elképzelhetetlen, hogy ezt valaha is meg tudná tenni. Nem csodálkoznék, ha bebizonyosodna, hogy egész szexuális életét feláldozta az ügyért.
  Ebben nincs semmi szokatlan, mindenekelõtt a sámán-vezér típust tekintve, bár a törzsfõnök-típus esetében ritkábban fordul elõ. Mussolini és Sztálin valószínûleg teljesen normális szexuális életet élnek. Hitler igazi szenvedélye természetesen Németország. Azt mondhatnánk, rettenetes anyakomplexusa van, vagyis azt akarja, hogy egy asszony vagy egy eszme uralkodjék fölötte. Az eszme mindig nõnemû. A szellem nõnemû, mivel a fej, az agy teremtõk, ennélfogva, mint az anyaméh (die Gebärmutter): nõnemû. Egy férfi tudattalanját mindig egy nõ szemlélteti, egy nõét mindig egy férfi.”
  “Mennyire fontos a személyes becsvágy a három diktátor pályafutásában?” - kérdeztem.
  “Azt mondanám, hogy Hitler esetében elenyészõen kis szerepet játszik. Nem hiszem, hogy Hitler becsvágyóbb, mint az átlagember. Mussoliniben az átlagosnál több becsvágy lakozik, ez azonban nem elég ahhoz, hogy megmagyarázzuk a hatalmát. Õ is érzi, hogy a nemzet ügyét testesíti meg. Hitler nem kormányozza Németországot. Csak megtestesíti azt, ahová a dolgok tartanak. Ez teszi õt félelmetessé, és ez kölcsönöz neki pszichológiai bûverõt. Mussolini bizonyos mértékig kormányozza Olaszországot, de egyébként az olasz nép eszköze.
  Sztálinnal más a helyzet. Az õ legszembeszökõbb jellemvonása a túlcsorduló becsvágy. Sztálin nem azonosítja magát Oroszországgal; uralkodik Oroszország fölött, mint egy cár. Gondolja meg, õ mégis csak grúz.”
  “De hogyan magyarázza ön azt, hogy Sztálin átesett azon a fejlõdésen, amelyet az életrajza mutat? Nekem úgy tûnik, ismételtem meg, hogy Sztálin - aki távolról sem érdektelen ember - szintén rejtélyes. Itt van ön elõtt egy személyiség, aki életének legnagyobb részét forradalmár bolsevikként töltötte el. Cipész apja és vallásos anyja egy teológiai iskolába küldték. Egészen ifjan forradalmár lett és ettõl fogva a következõ huszonöt éven át a cár és a cár rendõrsége ellen harcolt. Tucatnyi alkalommal fogságba vetették és mindegyikbõl újra kitört. Mármost hogy magyarázza ön, hogy egy ember, aki egy életen át a cár diktatúrája ellen küzdött, most egyszerre maga is egyfajta cár lesz?”
  “Ebben nincs semmi különös - mondta Jung doktor. - Ez abból ered, hogy az ember mindig azzá lesz, ami ellen a legjobban harcol. Mi ásta alá Róma haderejét? A kereszténység. Hiszen amikor a rómaiak meghódították a Közel-Keletet, annak a vallása õket hódította meg.
  Amikor az ember valami ellen küzd, közel kell kerülnie hozzá, és eközben többnyire megfertõzõdik vele. Nagyon jól kell ismerni a cárizmust ahhoz, hogy az ember harcolhasson ellene. Azután, amikor elûzte a cárt, õ maga lesz cárrá, mint ahogyan egy nagyvadakra vadászó ember maga is elállatiasodhat.
  Tudok egy esetrõl, amikor egy férfit, aki éveken át kedvtelésbõl vadászott, egyszercsak le kellett tartóztatni, mert gépfegyverrel támadt rá az állatokra. A férfi éppolyan vérszomjas lett, mint a tigrisek és az oroszlánok, amelyekre vadászott.
  Sztálin olyannyira küzdött a véres cári elnyomás ellen, hogy most ugyanazt teszi, amit a cár. Véleményem szerint ma már nincs különbség Sztálin és Rettegett Iván között.”
  “De mit szól ön ahhoz a tényhez, amit sokat hangsúlyoznak, és amit magam is konstatáltam, hogy az orosz életszínvonal az 1933-as éhínség óta jelentõsen megemelkedett és még mindig növekszik?”
  “Természetesen - felelte Jung doktor - Sztálin jól igazgathatja a közügyeket azzal együtt is, hogy cár. Csoda lenne, ha valaki egy olyan termékeny országot, mint Oroszország, hosszú idõre meg tudna akadályozni abban, hogy felvirágozzék. Sztálin azonban nem nagyon eredeti, és nagyon rossz ízlésre vall, hogy ilyen bárdolatlanul, mindenki szeme elõtt, nyíltan cárrá alakul át. Ez valóban proletáros.”
  “De még mindig nem magyarázta meg nekem - vetettem közbe -, hogy Sztálin, a hû párttag, a földalatti harcos, aki magasrendû eszményekért szállt síkra, hogyan alakult át hatalomsóvár emberré.”
  “Az én szememben - válaszolta Jung doktor - Sztálin az 1917-es forradalom alatt változott meg. Addig valószínûleg önzetlenül a mozgalom érdekében dolgozott és vélhetõleg sohasem gondolt személyes hatalomra, aminek az volt a jó oka, hogy a személyes hatalom lehetõségének még az árnyéka sem rajzolódott ki elõtte soha. A kérdés egyáltalán nem létezett számára. A forradalom alatt azonban Sztálin elsõ ízben látta, hogyan ragadja meg az ember a hatalmat. Biztos vagyok benne, hogy csodálkozva mondta magának: »De hiszen ez olyan egyszerû!« Valószínûleg megfigyelte Lenint és a többieket, ahogyan megszerezték a teljes hatalmat, és azt mondta magának: »Tehát így kell csinálni. Nos ezt én még valamivel jobban is meg tudom tenni. Csupán annyi a tennivalóm, hogy az elvtársakat eltávolítsam az utamból.«”
  “Lenint biztosan megölte volna, ha az még élt volna. Semmi sem tartóztathatta fel, mint ahogy most sem tartóztatta fel semmi. Természetesen azt akarja, hogy az országa felvirágozzon. Minél nagyobb és virulóbb az országa, annál nagyobb õ maga. De amíg saját személyes hataloméhségét nem elégítette ki, addig nem képes egész energiájával országa szolgálatába állni.”

[Itt egy 13 soros passzus következik, amely sajnos a New York Public Library eredeti angol példányából ki van tépve. A szöveg C. G. Jung kijelentésével indul újra:]

  “... és engedje meg, hogy elmondjam, én milyen kezelést alkalmaznék. Mint orvosnak, nemcsak analizálnom és diagnosztizálnom kell, hanem kezelést is kell javasolnom.
  Majdnem egész idõ alatt Hitlerrõl és a németekrõl beszélgettünk, mivel összehasonlíthatatlanul õk a legfontosabb jelenségek a jelenlegi diktatúrákban. Ezért kell végül is valamilyen kezelést javasolnom. Rendívül nehéz az ilyen típusú jelenségekkel bánni. Rendkívül kockázatos. Arra az esettípusra gondolok, amikor egy ember kényszeresen cselekszik.
  Ezért, amikor egy olyan páciensem van, aki valamilyen magasabb erõ parancsának engedelmeskedik, a bensejében lévõ erõ parancsának - mint amilyen Hitler hangja -, nem merem azt mondani neki, hogy nem kell engedelmeskednie a hangnak. Ekkor egyébként még kényszerûbben cselekedne, mint ha semmit sem mondanék neki. Az egyetlen, amit megkísérelhetek, hogy értelmezem a hangot a páciensnek, ezzel olyan viselkedésre bátorítom, amely neki magának és a társadalomnak is kevésbé fájdalmas, mint ha közvetlenül, értelmezés nélkül engedelmeskedne a Hangnak.
  Ezért azt gondolom, hogy a mai helyzetben az egyetlen lehetõség arra, hogy megmentsük a nyugati demokráciát - és ebbe beleértem Amerikát is -, az, hogy ne próbáljuk meg Hitlert feltartóztatni. Megkísérelhetjük eltéríteni, de feltartóztatni lehetetlen lesz úgy, hogy ez ne jelentsen nagy katasztrófát valamennyiünk számára. Belsõ Hangja azt parancsolja neki, hogy egyesítse a német népet és vezesse el a jobb jövõhöz, nagyobb élettérhez a földön, a hírnév és a birodalmi pozíció megszerzéséhez. Nem akadályozhatjuk meg, hogy ezt megpróbálja. Csak azt remélhetjük, hogy terjeszkedése irányát befolyásolhatjuk.
  Én azt mondom: hagyjuk õt Kelet felé vonulni. Tereljük el a figyelmét a Nyugatról, vagy még jobb, ha arra bátorítjuk, hogy tartósan fordítsa el a figyelmét róla. Hagyjuk Oroszország felé menni. Ez a logikus gyógymód Hitler számára.
  Nem hiszem, hogy Németország megelégszik egy - kisebb vagy nagyobb - darab Afrikával. Németország Franciaországra és Angliára sandít és az õ hatalmas gyarmatbirodalmaikra, sõt Olaszországra a maga Líbiájával és Etiópiájával, és saját nagyságára gondol, a hetvennyolcmillió németre a brit szigeteken lakó negyvenötmillió angollal szemben, és a negyvenkétmillió franciára, és a negyvenkétmillió olaszra. Ez arra a gondolatra kényszeríti, hogy neki olyan helyet kell kapnia a világban, amely nemcsak ugyanolyan nagy, mint amit a másik három nyugati nagyhatalom elfoglalt, hanem sokkal nagyobb. Hogy lehetne ezt a Nyugattól megkapni anélkül, hogy egy vagy több nemzet, amelyet ma a nyugatiak foglalnak el, tönkre ne menne? Németország számára csak egy hadmûveleti terület létezik: Oroszország.”
  “És mi történik Németországgal, ha rááll Oroszországra?” - kérdeztem.
  “Ó, az az õ dolga. A mi érdekünk csak az, hogy a Nyugatot megmentsük. Senki soha nem harapott még bele Oroszországba úgy, hogy meg ne bánta volna. Oroszország nem valami jóízû falat. Lehet, hogy a németeknek száz évre lenne szükségük, hogy ezt az étkezést befejezzék. A közbülsõ idõben mi biztonságban lennénk, és ezen a »mi«-n a nyugati civilizációt értem.
  Az ösztönük talán megsúgja a nyugati államférfiaknak, hogy Németországhoz jelenlegi hangulatában ne nyúljanak hozzá. Túlságosan veszélyes. Sztálin ösztöne jól mûködött, amikor azt súgta neki, hogy hagyja a nyugati népekre a háborújukat és hagyja, hogy szétmarcangolják egymást, és aztán kaparintsa meg a koncot. Ez megmentené a Szovjetuniót. Nem hiszem, hogy õ valaha is belement volna a háborúba Csehszlovákia és Franciaország oldalán, hiszen az a célja, hogy hasznot húzzon mindkét fél kimerültségébõl.
  Ha Németországot úgy tanulmányozom, mint ahogy egy páciensemet tanulmányoznám, és Európát úgy fogom fel, mint a páciens családját és szomszédait, akkor ezt tanácsolom: hagyjátok a németeket Oroszország ellen vonulni. Ott van elég tér - a földfelszín egyhatoda. Oroszországnak nem sokat számítana, ha valaki beleharapna, és, mint már mondtam, az ilyen harapást eddig senki sem élvezte.
  Hogyan menthetik meg az önök demokratikus Amerikáját? Természetesen meg kell menteni, különben valamennyien elpusztulunk. Önöknek távol kell maradniuk az esztelenségtõl, óvakodniuk kell a fertõzéstõl. Tartsák meg nagynak a hadseregüket és a flottájukat, de tegyék õket félre. Ha jön a háború, várják ki.
  Amerikának nagy haderõt kell fenntartania, hogy megõrizze a világbékét vagy eldöntse a háborút, ha sor kerül rá. Önök a nyugati demokrácia utolsó mentsvára.”
  “De hogyan lehet megõrizni a békét Nyugat-Európában, miközben hagyjuk Németországot a »Keletnek« menni, amikor Anglia és Franciaország formálisan garantálják a megcsonkított Csehszlovákia határait? - kérdeztem. - Nem lesz-e így mindenképpen háború, ha Németország megkísérli a csonka államot a saját fennhatósága alá vonni?”
  Jung doktor kimerítõen válaszolt. “Anglia és Franciaország éppúgy nem fogják komolyan venni újkeletû garanciájukat Csehszlovákiáért, mint ahogyan Franciaország tette a Csehszlovákiának adott korábbi ígéreteivel. Egy nemzet nem tartja be a szavát. A nemzet egy nagy, vak féreg, és mi szerint cselekszik? A gondviselés szerint, talán. Egy nemzetnek nincs becsülete. Nem kell semmiféle szót betartania. Ezért tartottak maguknak korábban a nemzetek királyokat, akiknek volt személyes becsületük és megtartották a szavukat.
  Tudja-e, hogy ha a világ száz legintelligensebb koponyáját kiválasztjuk és összegyûjtjük õket, az eredmény egy ostoba tömeg lesz? Tízezer belõlük együtt egy krokodil átlagos intelligenciájával rendelkezne. Sohasem vette még észre, hogy egy vacsoránál annál bárgyúbb beszélgetés folyik, minél több embert hívott meg? Egy tömegben azok a tulajdonságok sokszorozódnak meg, amelyek mindenkiben megvannak, és ezek lesznek az egész tömeg fõ ismertetõjegyei.
  Nem mindenkinek vannak erényei, de mindenki rendelkezik az alsóbbrendû állati ösztönökkel, a mélységesen primitív barlanglakók befolyásolhatóságával, a vadak gyanakvásával és bûnös szenvedélyeivel. Ezért, ha önnek több millió emberbõl álló nemzete van, az még emberinek sem nevezhetõ, az csak egy õshüllõ vagy egy krokodil, vagy egy farkas színvonalán áll. Államférfiainak nem lehet magasabb rendû moráljuk, mint a nemzet állati tömegmorálja, noha a demokratikus államok néhány államférfija igyekszik valamivel emberibben viselkedni.
  Bárhogy legyen is, Hitlertõl még lehetetlenebb dolog elvárni, mint a modern világ összes többi államférfijától, hogy Németország szavát annak érdekei ellenére betartsa bármiféle nemzetközi ügyletben, szerzõdésben vagy megállapodásban. Hiszen Hitler maga a nemzet. Ez az oka, miért kell Hitlernek mindig olyan hangosan beszélnie, még magánbeszélgetésekben is: õ hetvennyolcmillió ember hangján szólal meg.
  Pontosan ez a nemzet: szörnyeteg. Mindenkinek félnie kell a nemzetektõl. Ijesztõ lények. Hogyan lehetne ilyen lényeknek becsületük vagy becsületszavuk? Ezért vagyok én a kis nemzetek mellett. A kis nemzetek kis katasztrófákat jelentenek. A nagy nemzetek nagy katasztrófákhoz vezetnek.”
  Csöngött a telefon. A dolgozószoba csendjében hallhattam egy páciens kiabálását, hogy egy forgószél a hálószobájában egyenesen le akarja õt söpörni - jóllehet szélcsendes nap volt.
  “Feküdjön le a padlóra és megmenekül” - tanácsolta neki a doktor. Ez ugyanaz a tanács, amit a bölcs orvos most Európának és Amerikának ad, amikor a diktatúrák szélvihara a demokrácia alapjait rázza meg.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu