Falk Berger
Sigmund Freud és Elias Canetti a tömegek pszichológiájáról

  A tudományos ártatlanság állapotában mit sem tudtam arról, milyen szorosan összefügg Canetti Tömeg és hatalom (1960) címû munkája, és Freud könyvecskéje, a Tömeglélektan és én-analízis, úgyhogy kezdjük is mindjárt az idevágó anekdotával. 1925 augusztus elsején egy fiatalember tíz napra visszavonult az Alpokba az akkoriban sokat vitatott Freud-mûvel, hogy alaposan áttanulmányozza, és választ írjon rá. Fiatalemberünk megkönnyebbülve tért vissza a hegyekbõl, mert úgy találta, hogy Freud nem merítette ki a témában rejlõ lehetõségeket. A válasza még nem volt egészen kész, még kellett rá egy kis idõ: 1960-ban, tehát harmincöt évvel késõbb tette közzé. A fiatalember természetesen Canetti volt, és Tömeg és hatalom (1960) címû könyvéért megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Önéletrajzi feljegyzéseinek (Die Fackel im Ohr ¾ Fáklya a fülben, 1980) második kötetében olvashatunk utána ennek az anekdotának. Kitûnik ebbõl a mûbõl az is, milyen erõsen hatott Canettire Freud példája. Ennek az élethosszig íródott könyvnek az irodalomjegyzékében hiába keressük a Freud nevet. Csak az angol kiadásban szerepel egy lábjegyzetben Freud, tudhatjuk meg Susan Sontagtól. Erre késõbb visszatérek. Számomra ez a kétségtelenül fennálló, de ki nem mondott Canetti-Freud összefüggés némi kis vigaszt nyújtott, amikor, még mindig a tudományos ártatlanság állapotában, de már elszánva arra, hogy a témával foglalkozzam, véletlenül egy Kernberg-cikkre bukkantam, amelybõl azt kellett kivennem, hogy Kernberg mindannyiunk csoportanalitikus õsatyját, Foulkes-t nem említi, holott azt a nézetet képviseli, hogy Freud munkája fekteti le az alapjait “...az egész tudományterületnek, amely a kiscsoportok pszichodinamikájának pszichoanalitikus indíttatású elemzéseit, és a pszichoanalitikus csoportterápiákat felöleli” (Kernberg, 1992, 10). Ha nem említi Foulkes-t, azzal Kernberg természetesen csak magát diszkvalifikálja, ez Zürichben a mi körünkben magától értetõdik, ám másrészt én is diszkvalifikálnám magamat, ha nem venném figyelembe Kernberget.
  Freudot és Canettit olvasva arra kellett rájönnöm, hogy hiába próbálom a két szerzõt a szó szigorú értelmében összehasonlítani egymással, ahogy nem hasonlítható össze az alma és a körte sem - hogy ezt a némileg elcsépelt hasonlatot használjuk -, mivel a két szerzõ a kérdés más-más vonulataival foglalkozik. Tehát legfeljebb egybevetni, szembeállítani lehet õket. Kernberg ezt így fogalmazza meg: “Freud annak az aggódó kívülállónak a szemével tekint a tömegek dinamikájára, aki nemcsak az embertömegek és tömegmozgalmak veszélyes, irracionális és erõszakos hatalmát ismerte fel, hanem felfedezte a tömegjelenségek létrejöttének és az egyén bennük való részvételének okául szolgáló intrapszichés dinamikát is. Canetti ezzel szemben a tömegek dinamikáját annak a kábító tapasztalatnak a szemszögébõl nézi, hogy milyen egy tömeg részének lenni ¾ látta, milyen csábító, izgalmas, destruktív a tömeg belülrõl, és ebbõl indul ki” (Kernberg, 1992, 13). Freud munkájának bemutatása lesz az elsõ, aztán rátérek Canettire. Freud legtöbb munkáját nem lehet elszigetelten kezelni, így az itt szóban forgót sem. A Tömeglélektan és én-analízis egységet képez a Totem és tabuval, az Egy illúzió jövõjével, a Rossz közérzet-tel, a Mózes és az egyistenhittel, az Õsvalami és az én-nel. Ezekben a mûvekben Freud új színben állítja elénk a személyiséget. Megválik addigi családközpontú látásmódjától, már nem az apa, az anya és a gyerek közt zajló otthoni dráma a minta, hanem sokkal inkább a politikai és kulturális tragédia, amely minden egyéni sorsnak hátteréül szolgál. Ezen új elméleti felfogás keretében új fogalmakat is bevezet ¾ például az én-ideál, az identifikáció, a felettes én fogalmait -, hogy segítségükkel megmagyarázza a vezér és a tömeg, illetve a tömegben lévõ egyének között dúló engesztelhetetlen harcot. Ahogy eddig a család jelölte ki a lelki élet terét, most a vallásos meggyõzõdés lett az a tényezõ, amely a lelki életet körülhatárolja. Moscovici így fogalmazza meg ezt az összefüggést: “Épphogy csak túljutottunk a neurózisok Kharübdiszein, máris a vallás Szküllájával találjuk szemben magunkat” (Moscovici, 1984, 289). Szeretném mindezt egy példával illusztrálni. Freud a lelki élet fejlõdésérõl szóló elsõ elméletében lineáris idõfogalommal dolgozik, eszerint az orális szakaszra következik az anális, azt követi a genitális stb., most viszont ezt egy másik idõfogalom váltja fel, a viszonylagos, ciklikus idõfogalom, amelyben az emberi fejlõdést az úrnak és apának való alávetettség, illetve az ellene való lázadás irányítja. Nevezzük bár Freud elsõ elméletét a részletes, a másodikat az általános pszichoanalitikus elméletnek, mégis az az érzésünk támad, mintha teljesen más világba kerültünk volna. Új elméleti modelljének kidolgozása közben Freud maga is tudatában volt ennek a legalábbis kényes váltásnak, talált is rá egy jellegzetes metaforát, amelyet kedvenc tanítványához, Ferenczihez írott levelében olvashatunk: “Csak egy kis flörtre vágytam, és erre kénytelen vagyok újranõsülni, az én koromban...” (Moscovici, 1984, 288).
  Tömeglélektan és én-analízis címû munkáját Freud annak megemlítésével kezdi, hogy elsõ, családi pszichoanalitikus modelljében a vizsgálat legfõbb tárgya az egyénnek szüleihez, testvéreihez, nevelõihez, orvosához fûzõdõ viszonya volt. Ebben a modellben az egyénre mindig csak igen csekély számú személy hatott. Második elméleti modelljében, amely már nem az egyén pszichológiája, hanem szociál- vagy tömegpszichológia, eltekint ezektõl a viszonyoktól, a vizsgálódás új tárgyául ezek helyett azt választja, hogyan “...befolyásolja az egyént egyidejûleg nagyszámú ember, akikkel valami által össze van kötve, míg sok tekintetben különben idegenek lehetnek neki...” (Freud, 1921c, 74) “A tömegpszichológia tehát az egyes embert egy törzs, kaszt, pozíció, intézmény tagjaként kezeli, vagy egy sokaság részeként, amely bizonyos idõre, meghatározott célból tömeggé szervezõdött” (1921c, 74). A fenomenológiát, azaz a tömegjelenségek leírását Freud Le Bontól veszi át. Freud gyakran él ezzel a módszerrel: bemutatja az olvasónak a tudományok állását, tehát az ortodox akadémikus tudományokét, hogy aztán a saját, pszichoanalitikus vagy mélylélektani álláspontját elõvezesse.
  “A tömegben lévõ egyén fõ jellemvonásai tehát a következõk: A tudatos személyiség megszûnése, a tudattalan személyiség elõtérbe nyomulása, az érzelmeknek és gondolatoknak a lelki infekció és szuggesztió útján egyugyanazon iránya, s a szuggerált gondolatoknak tetté való átalakulása. Most már nem önmaga többé, hanem gép és akarata nincs többé” (Le Bon, 1913, 25-26, Balla Antal fordítása).
  A tömegegyén eme leírása Freudban három kérdést vet fel, elõször is, mi a tömeg, másodszor, miért lehet a tömeg ilyen döntõ befolyással az egyén lelki életére, és harmadszor, mi a lelki változás lényege, amelyet az egyénre kényszerít. Freud meg akarja válaszolni ezt a három kérdést; az utolsóval kezdi. Miben rejlik tehát a változás, amelyet a tömeg az egyénre kényszerít? Le Bon a faji tudattalant tette felelõssé az egyén megváltozott viselkedéséért, amelyet a tömeg tagjaként tanúsít. Itt lép be Freud, és rámutat, hogy az õ fogalma, azaz a tudattalan pszichoanalitikus fogalma nem egyezik a tudattalan Le Bon-i fogalmával. Míg Le Bon tudattalan-fogalma “mindenekelõtt a faji lélek legmélyebb jellegeit” (Freud, 1921c, 79) tartalmazza, a freudi tudattalant legfõképp az egyéni elfojtásból származó tartalmak alkotják. Nem árt minél erõteljesebben hangsúlyoznunk ezt a különbséget, hogy világossá tegyük: a tömeget alkotó individuumok között a kötõanyag ¾ ahogy Freud nevezi ¾ Le Bon szerint olyan ösztönök jelenléte, amelyek egy közös faji lélek elemei, míg Freud számára a kötõanyagot a tudattalanban meghúzódó ösztönmozgások adják. Azok a szerzõk, akik Freud elõtt a tömegpszichológia jelenségeirõl írtak, a regressziót, amelybe az egyén a tömegben kerül, a szuggesztió jelenségével próbálták magyarázni. De a szuggesztió mint fogalom semmi magyarázó értékkel nem rendelkezik. A szuggesztió, vagy másképp megragadva a befolyásolhatóság, fontos tényezõ a hipnózisban, az emberi lelki élet egyik alapténye, mindnyájan többé vagy kevésbé befolyásolhatóak vagyunk. De ha megállapítjuk egy tulajdonságról, hogy univerzális, az még nem magyarázat, hanem csak ennek a sajátosságnak egy leírása. Hogy a szuggesztió hogyan mûködik, hogy a mechanizmusának mi a természete, azt Freud elõdei nem tudták megmagyarázni. A megfigyelt tömegjelenségek tisztázására, és a kötõanyag közelebbi meghatározására Freud rögtön a libidó fogalmát javasolja. Ennek a fogalomnak az a magja, amit szokásosan szerelemnek nevezünk. Freud megjegyzi, hogy ez az, amit a költõk is megénekelnek, nevezetesen a nemi szerelem, amelynek célja a nemi egyesülés. Némileg felesleges talán, de itt sem akarom az alkalmat elszalasztani, hogy arra emlékeztessem az olvasót, hogy a pszichoanalízisben minden, amit olyan fogalmak jelölnek, mint önszeretet, szülõi és gyermeki szeretet, barátság, tárgyak vagy elvont eszmék iránti odaadás, azon ösztönmozgások kifejezõdése, “... amelyek a nemek között a nemi egyesülésre hajtanak...” (Freud, 1921c, 98). Tehát a libidó vagy a szexuális ösztönök adják a tömeglélek lényegét, és a szuggesztió spanyolfala mögött is a szexualitás rejtõzik. A tömegben lévõ egyénnek az a szükséglete, hogy önálló sajátosságait feladja, ezek szerint elfojtott vágy lenne a tárggyal való szexuális egyesülésre.
  Freud két mesterséges tömeg, nevezetesen az egyház és a hadsereg leírása felé fordul. Tartós tömegeknek nevezi õket, a futólagos tömegekkel szemben, és azért határoz e tömegek tanulmányozása mellett, mert azt állítja, hogy a széteséstõl védett szervezett tömegekben világosabban felismerhetõk azok a viszonyok, amelyek a változékony tömegekben jórészt rejtve maradnak. Freud mindkét képzõdmény központi illúziójának tartja azt a látszatot, hogy a tömeg feje, tehát a katolikus egyházban Krisztus, a hadseregben a fõvezér, mindegyik egyént ugyanúgy szereti. Ehhez egy további illúzió társul, nevezetesen az, hogy a tömeg tagjainak egymás közti libidinózus kötõdései mind egyforma erõsségûek. Ha ezen illúziók egyike, vagy netán mindkettõ megszûnik, akkor szétesnek a tömegek, felbomlanak, és kitörhet a pánik.
  Egy vallási tömeg felbomlása napvilágra engedi a más személyek ellen irányuló ellenséges és kíméletlen impulzusokat. A keresztény vallás - tekintve, hogy Krisztus egyformán szereti egyháza minden tagját, és a tagok is egymást - ilyen indulatokat csak azokkal szemben enged meg, akik nem tartoznak a hívõk közösségébe, nevezetesen azokkal szemben, akik nem szeretik Krisztust, és akiket másfelõl õ sem szeret. Ezért: “... a vallásnak, még ha a szeretet vallásának nevezi is magát, keménynek és szeretetlennek kell lennie azokkal szemben, akik nem tartoznak hozzá. Hiszen alapjában véve minden vallás a szeretet vallása azok számára, akiket magába foglal, és egyiktõl sem áll távol a kívülállókkal szembeni kegyetlenség és türelmetlenség” (Freud, 1921c, 107). Nemcsak a vallásnak, hanem más eszmének is lehet tömegképzõ ereje, például a szocializmusnak. Az intolerancia alapja az eltérõ tudományos meggyõzõdés is lehet. Továbblépve Freud azt az állítást teszi, hogy az általa vizsgált két mesterséges tömegben a vezérhez való érzelmi kötõdés tûnik a meghatározóbbnak. A tömegegyének egymás iránti kötõdésérzésének korántsincs ilyen jelentõsége. Freud Schopenhauer híres sündisznós példáját hozza fel annak érzékeltetésére, hogyan alakulnak általában az emberek közötti érzelmi viszonyok. “Egy hideg téli napon egy csapat sündisznó szorosan összebújt, hogy egymás melegével óvják magukat a megfagyástól. Ám hamarosan érezték, hogy szúrják egymást a tüskéikkel, erre ismét eltávolodtak egymástól. Kisvártatva megint annyira fáztak azonban, hogy összébb húzódtak, mire aztán a második baj állt elõ ismét, úgyhogy két szenvedés között hányódtak ide-oda, míg meg nem találták a megfelelõ távolságot, amellyel legjobban kibírhatnak mindent” (Freud, 1921c, 110). Ha két ember között hosszabban tartó érzelmi kapcsolat áll fenn, mindig lerakódnak ennek során elutasító és ellenséges érzések is, amelyekkel számolni kell, és amelyek csak elfojtással kerülik el a tudatosodást. Ha egy kapcsolatban egy amúgy szeretett személy iránt feltárulnak az ellenséges érzések, akkor érzelmi ambivalenciáról beszélünk. A közelállók leplezetlen eltaszítására való hajlamot Freud a nárcizmus mûködésével magyarázza, amely elementáris gyûlöletkészséggel párosul. A tömeg tagjaiban hosszabb-rövidebb idõre megszûnnek egymás iránt ezek az érzések. A nárcizmus efféle csökkenése csak egyetlen okból jöhet létre: egy személyhez fûzõdõ libidinózus kötõdés által. Másképp fogalmazva: “Az önszerelem csak a mások iránti szerelemben, a tárgy iránti szerelemben találhat korlátot” (Freud, 1921c, 112). A nárcisztikus önszerelem korlátozódása a tömegben Freud szerint arra utal, hogy a tömegtagok között újfajta libidinózus kötõdések alakulnak ki. Ezek különböznek a szokványos szexuális tárgymegszállástól, mivel bennük az ösztön elterelõdik szexuális céljától. Freud rámutat arra, hogy ezek az elhárításos formák a szerelem fokaiként írhatók le, és hogy a szerelem ezen fokai bizonyos éncsökkenést hoznak magukkal. Freud szerint a szerelem e különbözõ fokainak tanulmányozása várhatóan fényt derít a tömegben uralkodó kötõdésekre. A viszonyok e formáját Freud identifikációnak nevezi. Emlékeztet arra, hogy kétféle identifikáció létezik, egyrészt az apával való azonosulás, amely a gyerek azon vágyát elégíti ki, hogy olyan legyen, mint az apja ¾ az apa lesz az ideál. Az apával való identifikációhoz hasonlóan alakult ki a gyermekben az anya tárgymegszállása, mégpedig a gondozás típusa szerint. Tehát két pszichológiailag teljesen különbözõ kötõdés létezik egymással párhuzamosan, amelyek csak az ödipális korban áramlanak egybe és csapnak össze egymással, konfliktusok közepette. Az apa-identifikációt az apa-tárgykapcsolattól az különbözteti meg, hogy az identifikációban a gyermek az apa szeretne lenni, a tárgykapcsolatban pedig az apát szeretné. Az elsõ esetben a kötõdés az én szubjektumát, a másodikban az én objektumát érinti. A tárgyválasztás helyére egy regresszív folyamat során az identifikáció léphet. Ekkor a tárgykapcsolat identifikációvá regrediálódik.
  Freud bemutatja egyrészt a tárgyválasztás mintájára zajló tünetképzõdést, másrészt az identifikáció szerintit. De van még egy harmadik tünetképzõdési mód, amelyben az utánzott személlyel minden tárgykapcsolati viszony teljesen hiányzik. Így is lehetséges azonosulás; Freud ezt egy nevelõintézeti lány hisztériás rohamának példájával támasztja alá, aki levelet kapott titkos szeretõjétõl. Barátnõi lelki infekció útján átvették tõle ezt a rohamot. Itt tehát a beleélõképesség vagy a hasonló helyzet utáni vágy alapján történik identifikáció. Freud így foglalja össze: “E három forrásból származó tapasztalatainkat egybe is kapcsolhatjuk, hiszen mindbõl az tûnik ki, hogy, egyrészt, a tárgyhoz fûzõdõ érzések az identifikációból mint õsformából képzõdnek, másrészt, hogy az azonosulás regresszív módon pótlékává válhat a libidinózus tárgykapcsolatnak, hogy elõállhat a tárgynak az énbe való introjekciója által csakúgy, mint, harmadrészt, minden új közösségérzésnél olyan személlyel, aki nem tárgya a szexuális ösztönnek. Minél jelentõsebb ez a közösség, annál sikeresebben kell mûködnie ennek a részleges azonosulásnak, hogy egy új kötõdés kezdete lehessen” (Freud, 1921c, 118). Freud feltételezi mármost, hogy a tömegegyének kölcsönös kötõdése egymáshoz egy ilyen harmadik típusba tartozó identifikáció, a tömegegyének között fontos affektív közösségérzés él, és ennek a közösségérzésnek a lényege a vezérhez való kötõdés módjában rejlik. Ennek az identifikációnak az értelmezésére Freud a kisgyerek példáját hozza fel, aki boldogtalan volt a kismacskája elvesztése miatt, ám hirtelen azt kezdte magyarázni, hogy most õ maga a cica. A gyermek megszabadult a szomorúságától, csakhogy négykézláb járt, nem volt hajlandó többé asztalnál enni stb. A gyermek tehát introjiciálta a tárgyat önmagába. Freud felhívja a figyelmet arra, hogy a szeretett tárgy valódi vagy érzelmi elvesztése által kiváltott melankóliában a kíméletlen önkritika és a keserû önvádak semmi mást nem mutatnak, mint az én bosszúját a hûtlen tárgyon, hogy tehát a melankolikusok önmaguknak tett szemrehányásai voltaképpen az elvesztett tárgynak szólnak, amelyet az én magába olvasztott. Freud híres megfogalmazásában: “A tárgy árnyéka az énre vetült” (Freud, 1921c, 120). A melankóliás énje tehát két darabra esett szét, amelyek közül az egyik haragszik a másikra. A melankóliában a lelkiismeret mint kritikus instancia különösen dühödten támadja az introjiciált tárgyat. A kritikus instanciának Freud a Tömeglélektan és én-analízis címû munkában az én-ideál nevet adja, késõbb ezt az instanciát felettes énnek fogja nevezni.
  Freud ezután a különféle szerelmi jelenségeket veszi górcsõ alá, és megjegyzi: “Egy sor esetben a szerelem nem más, mint a szexuális ösztöntõl vezérelt tárgymegszállás, melynek célja a közvetlen szexuális kielégülés; a célja elérésével ki is alszik. Ezt szoktuk közönséges, bûnös szerelemnek hívni” (Freud, 1921c, 122). Tapasztalva azt, hogy a szexuális motívum visszatér, tartós megszállása épülhet ki a szexuális tárgynak, amely így vágytalan idõkben is szerethetõ. Az analízisekbõl és gyermekmegfigyelésekbõl származó tapasztalataiból vezeti le Freud a céljukban gátolt ösztönök fogalmát, amelyek képessé teszik a gyereket a szüleihez való tartós kötõdésre úgy is, hogy az infantilis szexuális célok elfojtás alá kerülnek. A pubertás idején összekeverednek a céljukban gátolt, égi és a bûnös, földi szerelmi késztetések. A szerelem akkor éri el tetõfokát, ha belevegyülnek a céljukban gátolt gyengédség-ösztönök és a bûnös vágy is. A szeretett tárgyak a szexuális túlértékelés olyan mértékét élvezik, amely mentesíti õket a kritika alól. A szeretett személy tulajdonságai értékesebbek a többiek tulajdonságainál. Ennek a hamis ítéletnek a hátterében az idealizáció húzódik. Az idealizált tárgyat az ember úgy kezeli, mint a saját énjét; arról van tehát szó, hogy a szerelemben a nárcisztikus libidó egy része kiárad az objektumra. A tárgy, amelybe beleszeretünk, szolgálhat a saját, el nem ért én-ideálnak helyettesítésére. A tárgyat tehát amiatt a tökéletesség miatt szereti az ember, amelyet a saját énje nem ér el, de a tárgyszerelem kerülõútján még mindig nem elégül ki az egyéni nárcizmus. Az önfeláldozás eseteiben világosan látható, hogyan kapja meg a tárgy az én összes önszeretetét. A tárgy öntúlértékelése esetén a lelkiismeret csõdöt mond, a tárgy minden kritikán felül áll. Erre Freud ezt a formulát találja: “A tárgy az én-ideál helyébe lépett” (Freud, 1921c, 125) A hipnózisban ennek értelmében a hipnotizõr lép az én-ideál helyébe. A hipnózis szélsõségesen világos viszony, azért is lehet ennyire tiszta, mert a korlátozatlan szexuális célokra való törekvés teljesen hiányzik belõle. Freud ebbõl arra következtet, hogy a hipnotikus kapcsolat a tömegképzõdés kétszemélyes változata. A hipnózis és a tömegképzõdés mechanizmusa Freud számára azonos. Hogy a céljukban gátolt szexuális törekvések hozzájárulnak az emberek egymás közti tartós kapcsolataihoz, világosan adódik abból a ténybõl, hogy a céljukban gátolt szexuális törekvések teljes kielégülést soha nem hozhatnak. Kielégülésekor kialszik a bûnös szerelem, csak akkor maradhat tartósan fenn, ha gyengédségi elemek is színezik. Értelmet nyer tehát Freud híres mondata a tömeg libidinózus szerkezetérõl: “A primér tömeg emberek azon csoportja, akik egy és ugyanazon tárgyat tettek meg én-ideáljuknak, és akik ezáltal énjükben azonosultak egymással” (Freud, 1921c, 128).
  Freud annak megtárgyalására tér rá itt, hogy milyen jelentéssel bír a tömeg egyes tagjainak egymásra gyakorolt befolyása. A tömegérzés Freud szerint a gyerekkorból ered, abból az irigységbõl származik, amellyel a nagyobb gyerek a kisebbet fogadja. Freud feltételezi, hogy az idõsebb gyerek a jövevényt féltékenyen ki akarja szorítani, minden kiváltságától meg akarja fosztani, de rá kell ébrednie, hogy ha az új családtag elleni ellenséges beállítódását fenntartja, annak önmaga látja kárát. Ezért a másik gyerekekkel való azonosulásra kényszerül. Az erõs irigység pszichés feldolgozása reakcióképzéssel történik, ez nyer kifejezést igazságosság zajos követelésében. “Ha már az ember maga nem lehet a kitüntetett, akkor legalább senkivel ne kivételezzenek” (Freud, 1921c, 128). A társadalmi igazságosság tehát azt jelenti, hogy az ember sokmindent megtagad magától, hogy a többiektõl is hasonló lemondást várhasson el. És ha a többieknek lemondást kell tanúsítaniuk, akkor követelniük sem szabad. Freud az egyenlõség követelésében látja a szociális lelkiismeret és kötelességérzet gyökerét. “A társadalmi közösségérzés tehát egy kezdeti ellenséges érzés átalakulása pozitív színezetû, identifikációs természetû kötelékké” (Freud, 1921c, 134). Tehát két különbözõ pszichés mechanizmussal van dolgunk, amelyek meghatározzák az egyén viselkedését a tömegben. Elõször, a vezér kerül a saját én-ideál helyébe, és másodszor, az irigységgel szembeni reakcióképzés egyenlõségvágyban nyilvánul meg, ez pedig létrehozza a szociális lelkiismeretet és a kötelességérzetet. Az egyenlõségre való törekvés semmiképp sem érinti a vezért; az életképes tömeg sok egyenlõt akar, akik egymással azonosulnak, meg egyet, aki uralja õket. Az ember hajlama és vágya arra, hogy uralomnak vesse alá magát, Freud számára egyenesen következik az õshordával kapcsolatos elképzeléseibõl, amelyekben minden tömegképzõdés történelmi fundamentumát látja. Az õshordában a roppant hatalmú apával szemben Freud szerint az egyetlen elképzelhetõ beállítódás a passzív-mazochisztikus, az apával szemben a többiek kénytelenek elveszíteni saját akaratukat, mert õ korlátlan hatalommal uralkodik. Már említettük, hogy ezt a kérdéskört két oldalról közelíthetjük meg, egyrészt a tömegpszichológia, tehát a tömeget alkotó individuumok lélektana felõl, másrészt az apa, az uralkodó, a fõvezér pszichológiája felõl. Az õshorda apaalakja Freud szerint erõs és független volt, döntései nem függtek a többiek ítéletétõl, énje nem volt libidinózusan kötött, nem szeretett senkit önmagán kívül (a vezér nárcizmusa). Másokat a vezér csak addig szeretett, amíg szükségleteit szolgálták. Freud a mû végén, összefoglalva gondolatait, mégegyszer röviden definiálja a szerelem tényezõit, a hipnózis jelenségét és a tömegképzõdést, valamint a neurózist. Eszerint a szerelem a közvetlen és a céljukban gátolt szexuális késztetések egyidejû jelenlétén nyugszik, a vágy tárgya magára vonja a nárcisztikus én-libidó egy részét. A szerelem csak az énre és tárgyára vonatkozik. A hipnózisban a közvetlen szexuális törekvések elmaradnak, csak a céljukban gátolt szexuális törekvések hatnak, és egy tárgy, azaz a hipnotizõr veszi át az én-ideál helyét. A tömegben mindkét tényezõ mûködik, kiegészülve még eggyel: az egyén identifikálódik más egyénekkel. A neurózis különbözik ezektõl az állapotoktól, de velük közösen regresszív jegyeket mutat, a neurózisban azonban nem sikerült a direkt szexuális törekvéseket maradéktalanul átváltoztatni célgátoltakká. A neurózis aszociálissá tesz, mivel betegét, a neurotikust a szokásos csoportképzõdményekbõl kiemeli. Freud nyomán megfigyelhetjük, hogy a hathatós tömegképzõdések korszakaiban a neurózisok, legalábbis idõlegesen, erõsen visszaszorulhatnak. Ezért mondhatja Freud azt is, hogy akik a vallás által érzik összekötve magukat, azoknak a vallási illúziók a legerõsebb menedéket nyújtják a neurózis veszélye ellen.
  Canetti könyvét nem lehet röviden összefoglalni. Izgalmas és lebilincselõ olvasmány, arra csábít, hogy akár falatonként ízlelgessük. Canetti ezzel a mûvével aforisztikus gondolkodóként áll elõttünk, aki hatalmas ambícióval arra vállalkozik, hogy a tömeggel kapcsolatos tapasztalatok politikai lidércnyomásának poétikáját kidolgozza. Hogy mennyire nagyigényû és nagyratörõ szerzõ, azt leginkább saját szavai támasztják alá: megvallja, hogy ezzel a könyvvel olyan mûvet akart létrehozni, “amely torkonragadja a maga évszázadát” (Sontag, 1983, 192). Ezért célul tûzte ki magának, hogy megismeri a világ összes népének minden mítoszát. Az energiát, amivel valaki ehhez a vállalkozáshoz hozzáfog, Canetti a felvilágosodás elleni elkötelezettségébõl meríti. A felvilágosodásból egyetlen hit maradt ránk változatlan formában, mégpedig minden hitformák legképtelenebbike: a hatalom vallása. Canetti harca ezellen irányul. Canetti a vallásos tömegek viselkedésében véli felfedezni - és ebben Freudhoz áll közel - a hatalom jelenségének prototipikus formáját. Élményszerûen hatásos elemzést olvashatunk arról, amit Canetti panaszfalkának nevez, a panaszvallásokról, amelyekrõl szólva összeveti az iszlám síita ágának tomboló gyászát a katolikus jámborság és a katolikus rítus lassúságával és nyugalmával. A jellegzetesen katolikus jámborságban, amely oly lassú és békés, az egyház évszádos félelmének kifejezõdését látja a nyílt tömegtõl. Canetti szerint Freud adós marad annak a jelenségnek az elismerésével, hogy milyen szívesen veti alá magát az ember a tömegnek. Õ, Canetti nem szándékozik mindezt azzal elintézni, hogy a libidó különféle konstellációira vezethetõ vissza, hanem az alapjaitól kezdve akarja feltárni, úgy, hogy elõször megéli, aztán írja le. Számára az élmény nélküli ismertetés nem más, mint egyfajta félrevezetés. A Canetti-féle megközelítésmódot egy példával szeretném illusztrálni. A következõ leírást adja az ünneplõ tömegrõl (Bor Ambrus fordításában):
  “Korlátozott területen roppant kínálat, és mindannak a sokaságnak, amely ezen a mondott területen mozog, része lehet benne. Halomszám teríttetik egy kultúra, bármely kultúra termése. Száz megkötözött sertés hever egy sorban. Gyümölcshegyek tornyosulnak. A legkedveltebb ital várja élvezõit nagy, öblös korsókban. Bõvebben van minden, semhogy a sokaság elfogyaszthatná, s hogy elfogyassza, még és még áramlik a nép. Amíg van mibõl szedni, addig szed: úgy tetszik, sohase szakad ennek vége. Fölösen van nõ férfinak, és fölösen férfi nõnek. Senki, semmi sem fenyeget, semmi sem késztet menekülni, élet és élvezet biztosítva van, amíg csak az ünnep tart. Számos tilalom fel van oldva, válaszfalak nyitva állnak, merõben szokatlan közeledésekre van engedelem, még kedveznek is nekik. Az egyes ember nem feszültségtõl szabadul, hanem az oldódás atmoszférájában lebeg. Nincs mindenki számára közös és együtt elérendõ cél. Az ünnep a cél, és mindenki elérte. A sûrûség igen nagy, az egyenlõség viszont jórészt tetszésben és élvezetben nyilvánul meg. Ki-ki nyüzsög, nem pedig együtt halad. A fölhalmozott és mindenkinek járó javak jelentõs része magva a sûrûségnek: elõször azokat gyûjtötték be, és csak mire mind együtt volt, gyûlt köréjük a sokaság. Évekig eltarthat, mikorra minden megvan, és meglehet, hogy ezért a rövid dúskálásért ki-ki hosszas nélkülözést tûrt el. A sokaságban ünnepélyesen meghívott vendégcsoportok, olyan emberek, akik különben csak ritkán találkoznak szemtõl szembe. Egy-egy csoportot harsány üdvözlés fogad, ami ugrásszerûen növeli az általános vígságot.
  Ebben az állapotban benne munkál az az érzés, hogy a sokaság a jelen ünnep közös élvezetével sok-sok további ünnep felõl határoz. A múlt hasonló alkalmait szertartásos táncok és drámai játékok idézik fel. A jelen ünnepében benne van az ünnepek hagyományossága. Megemlékezés illetheti meg az ünnepek valahai alapítóit, a megörvendeztetõ pompa és fény mítikus alapítóit, az õsöket, vagy megilletheti csak az adakozó gazdagokat, mint ez a hûvösebb kései társadalmakban szokás - bármint legyen, ki-ki úgy véli, hogy az ünnep szavatolja megismétlõdését a jövõben, lesz hasonló alkalom. Az ünnepek hívják egymást, javak és emberek sûrûsége pedig gyarapítja az életet” (Canetti, 1991, 61-62).
  Itt azonban sajnos kevésbé szívderítõ dolgokra kell rátérnünk. Említettem már, hogy a Tömeg és hatalom angol kiadásában Freud egy lábjegyzetben kerül megemlítésre, az irodalomjegyzékben pedig nem is szerepel. Ebben a lábjegyzetben Canetti azt mondja, hogy élt volna csak egy kicsit tovább Freud, mindjárt megfelelõbb nézõpontból láthatta volna Schreber paranoid hallucinációit. Felismerhette volna ezekben a hallucinációkban a politikusi mentalitás prototípusát, kiváltképp a náci mentalitását (Sontag, 1983, 201). Emlékeztetõül, Freud a Pszichoanalitikus megjegyzések egy önéletrajzilag leírt paranoid esethez címû munkájában Daniel Paul Schreber szász bíró esetét elemzi, hogy ezen keresztül megmagyarázza a fiú feminin viszonyulását apjához, és a terhességi fantáziákat, amelyek ebbõl következnek. Canetti a Tömeg és hatalomban kiemelkedõ rangra emeli a Schreber-esetet. Azt állítja, hogy a hatalombirtokos és a paranoiás lélektana azonos, mivel mindkettõ arra törekszik, hogy eltúlzottan központi helyzetét a világban megvédje és biztosítsa. A paranoia és a hatalom szubjektív érzete nem különbözik semmiben sem egymástól. Míg tehát Freud Schrebert egy klinikai kórkép példájaként vezeti elõ, addig Canetti ezt az esetet arra használja fel, hogy általa a hadvezérek, politikusok, vezérek hatalmi törekvéseit szemléltesse. A hatalombirtokos pszichológiájának belsõ dinamikájából következik, hogy nemcsak az ellenségeit kell a halálba küldenie, hanem a híveit is. Ellenségeinek és híveinek tömeges halálával védi ki a hatalombirtokos - illetve a paranoiás - a saját halálfélelmét. Schreber elképzelt politikai rendszere Canetti számára kísértetiesen ismerõsnek hat, kétség sem fér hozzá, hogy Hitler rendszerére ismer benne.
  A világ egyik legnyugtalanítóbb rejtélye, hogyan sikerülhet újra meg újra kis számú hatalmasnak, hogy a nagy sokaságot, a tömeget uralma alá hajtsa, és tegye mindezt ráadásul a tömeg beleegyezésével. A tizenkilencedik századi tömegpszichológia központi kérdése az volt, hogyan lehetne a vezetõknek ismereteket nyújtani a tömegrõl, és megtanítani õket arra, hogyan tudják a tömeget egy politikai célra ráirányítani. A tömegpszichológia tizenkilencedik századi teoretikusai a tömegben látták az állami szervezetekre leselkedõ legfenyegetõbb veszélyt, abban tehát, amikor a tömeg nem engedelmeskedik többé, hanem önkényesen demonstrálja a hatalmát. Ezeket a tizenkilencedik századi elméletalkotókat elborzasztották és nyugtalanították a francia forradalom tapasztalatai. Az õ szemükben a vezér nélküli tömeg indulatos, befolyásolható és szélsõségekre hajló.
  Le Bon ezt így írta le: “A tömegre ható ingerek nagyon változóak, és mivel vakon követi õket, ezáltal rendkívül változékony. Képes egy szempillantás alatt véresen kegyetlenbõl bámulatosan hõsiessé vagy nagylelkûvé átalakulni. A tömeg könnyen válik hóhérrá, de éppolyan könnyen válik vértanúvá is” (idézi Moscovici, 1984, 143).
  A tömeg hangulatának ezek a kollektív fordulatai a mindenkori uralkodó osztály agyrémeit testesítik meg. Ilyen nyugtalanító tömegjelenség volt a német szociáldemokrácia pálfordulása az elsõ világháború elõtt. A kortárs Rosa Luxemburgot megrázkódtatásként érte, amikor konstatálnia kellett, hogy “egy négymilliós erõ egy maroknyi képviselõ vezényszavára huszonnégy óra alatt megfordul, és hagyja magát befogni a kocsi elé, amelyet feltartóztatni addigi életcélja volt” (idézi Moscovici, 1984, 144). A tömegek tehát állhatatlanok, hiszékenyek, látszatvilágban élnek, a tudattalanból származó csalóka képzetek káprázatában. A tömeg nem ismer különbséget álom és valóság, utópia és tudomány között. A tömeg ezen jellemzõit, a hiszékenységet, a szeszélyességet, az ingatagságot a tömegteoretikusok a nõvel asszociálják. A nõ ugyebár csapongó, mint a tollpihe a szélben. “Mindenütt nõiesek a tömegek, legnõiesebbek azonban a latin tömegek. Aki rájuk támaszkodik, nagyon hamar nagyon magasra hághat, de folyton a szakadék szélén jár, tudva, hogy egy napon letaszítják” (Moscovici, 1984, 144). A tömeg tehát egy nõ. Feltételezett szeszélyes, csapodár természete fogékonnyá teszi a szuggesztióra, magyarázza passzivitását és hagyományos engedelmességét is. Bonaparte Napoleon, aki híres volt arról, hogy kegyetlenül élesen és világosan fogalmaz, azt mondta: “Csak egy szenvedélyem van, csak egy szeretõm: Franciaország, vele hálok.”
  A tömeglélektannak ezt az elõítéletét átvette Mussolini és Hitler is. Mussolini kijelentette: “A tömeg az erõs férfiakat szereti. A tömeg olyan, mint egy nõ.” És Hitler azt magyarázta: “A nép túlnyomó többsége olyan nõies hajlamú és beállítottságú, hogy kevéssé a józan megfontolás, hanem sokkal inkább az érzések határozzák meg a gondolatait és a cselekedeteit. Nem valami bonyolult érzések azonban, hanem nagyon egyszerûek és egyöntetûek. Nincsenek itt árnyalatok, csak egy pozitív és egy negatív, szeretet vagy gyûlölet, jogos vagy jogtalan, igazság vagy hazugság van, semmi sem lehet azonban ilyen is meg olyan is egyszerre.”
  Hitler magáévá tette a tömeglélektani ismereteket, hogy a mozgalmát megszervezze. Felhasználta a tömegpszichológia elõítéleteit arra, hogy a társadalmi valóságot a saját szándéka szerint megváltoztassa. Ez a mozzanat talán elkerülte az olyan szerzõk figyelmét, mint Reich, Horkheimer vagy Adorno, amikor megpróbálták Hitlert és a náci mozgalmat a tömegpszichológia segítségével megérteni.
  Visszatérve Canettire, miért igézik meg a tömegjelenségek ennyire? Miért érdekelhette ez egy életen át olyan nagyon, és miért tartotta világunk legfontosabb rejtvényének?
  Kétkötetes önéletrajzának, A megõrzött nyelvnek (1977) elsõ részében Canetti lefesti anyját, és bepillantást enged kettejük viszonyába. Anyja szenvedélyes, sõt kegyetlen nõ volt. Canettit elbûvölték és csodálattal töltötték el jellemének hirtelenségei és kirobbanó ellentmondásai. Fájdalmas nyilvánvalósággal érezte a saját bõrén anyja kegyetlenségét. Néha a létezésének legmélyebb rétegeiig érezte magát megsemmisítve általa. (Kissé szédelgek e szavak pátoszától, de a viszony, gondolom, nem írható le másképpen). Canetti önéletrajzi feljegyzéseinek pszichoanalitikus olvasóját nem fogja meglepni, hogy Canetti mûveinek nyugtalanul, céltalanul bolyongó értelmiségi hõseit legjobban a polikulturális, nyughatatlan, nõellenes szavak jellemzik. Ezt a típust, az excentrikus remete típusát Canetti Káprázat címû regényében örökíti meg. E regény hõsének kitalált alakja igen sok önéletrajzi vonást hordoz. A Káprázat fõszereplõje, Kien professzor, egy padláson lakik huszonötezer könyve társaságában. Megveti a bûnös ösztönöket, ránehezednek a könyvek, csak a tudás eufóriája tartja a felszínen. Az életrõl nem tud semmit, mígnem feleségül veszi házvezetõnõjét, akit Canetti egy roppant szörnyalak tulajdonságaival ruház fel. Kien professzor életébe belép a nyárspolgáriság és a színlelés. Általában hozzátartozik ez is az értelmiségiek klasszikus mitológiájához, hogy a szellemellenes princípiumot a nõk képviselik. Canetti figuráit tehát tudatos és tudattalan tárgykapcsolati mintáinak kifejezõdéseként értelmezem, függetlenül mûveinek irodalmi értékétõl. A tömeg-téma iránti érdeklõdése pedig lehet lázadás az anya túlfûtöttsége, hiperexkluzivitása, mohósága ellen, akihez, hangozzék bármilyen laposan, kétségtelenül felettébb incesztuózus viszony fûzte. Canetti ifjúkorára erõsen rányomták bélyegüket az ebbõl eredõ konfliktusok. Idevág egy idézet A megõrzött nyelvbõl, amelyet rövidítve e tanulmány címéül is választottam. Canetti megírja, hogyan zajlott az élet Zürichben a Seefeldstrassén egy panzióban. Ott lakott a nála pár évvel idõsebb brazíliai lány, Trudi Gladosch is, akivel sokat vitatkoztak és civakodtak. Canetti sok emelkedett gondolatát megosztotta vele, viszont a kezeinél fogva igyekezett térdre kényszeríteni és távoltartani magától, mert valami erõs szag áradt belõle, s ezt sehogy sem szenvedhette. “Nyáron rendszerint ugyanazt a fehér, ingszerû klepetust viselte, amelyet õ Merida-ruhának nevezett, és ha lehajolt, a kerek nyakkivágásban látni lehetett a mellét, amit észrevettem ugyan, de nem törõdtem vele. Csak amikor egy napon hatalmas kelést fedeztem fel rajta, akkor fogott el iránta forró részvét, mintha kitaszított bélpoklos lett volna” (Canetti, 1977, 237., Sárközy Elga fordítása). Canettinek tehát nemet kell mondania a nõi vonzásra, amelyet internátusi társnõje sugároz. A tagadás a destrukciós ösztönhöz tartozik. Másrészt viszont az intellektuális ítélõfunkciók teljesítménye csak a tagadásszimbólum megteremtése által válik lehetségessé, és csak a tagadásszimbólum megszállása nyújt függetlenséget az örömelv kényszerítésétõl, így látja legalábbis Sigmund Freud. Hogy hogyan mondhat az ember igent, és ezzel szeretném zárni, arra álljon itt egy idézet Joyce hõsnõjétõl, Molly Bloomtól:
  “és a kocsmák félig lehúzott redõnyére éjjel és a kasztanyettákra és arra az estére mikor lekéstük a hajót Algecirasban és az éjjeliõr csak járt körbe csöndbe a lámpájával és õ arra mélyáramra õ és a tengerre a tengerre mikor bíborvörös néha mint a tûz és az isteni naplementékre és a fügefákra az Alameda kertjeiben igen ... és arra ahogy megcsókolt a Mór Fal alatt és azt gondoltam ha már õ akkor legyen õ mért ne és a szememmel kértem hogy kérdezze meg újra hogy én rámondjam az igent és akkor megkérdezte mondanék-e igent havas szépe és elõbb átöleltem igen és magamhoz szorítottam úgy hogy érezze a melleimet tele parfümmel igen és a szíve ütött mint a bolondóra és igen mondtam igen legyen Igen” (Szentkuthy Miklós fordítása).

CANETTI, E. 1960. Masse und Macht. Hamburg, Claassen. Magyarul: Tömeg és hatalom. (Bor Ambrus fordítása). Budapest: Európa, 1991.
CANETTI, E. 1977. Die gerettete Zunge. München/Wien, Hanser. Magyarul: A megõrzött nyelv. (Sárközy Elga fordítása). Budapest: Európa, 1982.
CANETTI, E. 1980. Die Fackel im Ohr. München/Wien: Hanser.
FREUD, S. 1921c. Massenpsychologie und Ich-Analyse. GW 13, S. 72-161. Magyarul: Tömeglélektan és én-analízis. Budapest: Cserépfalvi, 1995 (elõkészületben).
KERNBERG, O. F. 1992. “Massenpsychologie aus analytischer Sicht”. Texte. Vol. 12, S.9-35. Magyarul: jelen számunkban.
LE BON, G. (é. n.). Psychologie der Massen. Stuttgart, Gröner. Magyarul: A tömegek lélektana. (Balla Antal fordítása). Budapest: Franklin, 1913.
MOSCOVICI, S. 1984. Das Zeitalter der Massen. München/Wien, Hanser. Eredeti kiadás: L’âge des foules. Paris: Fayard, 1981.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu