HAS VAGY GÓLYA?
A meddõség transzperszonális vonatkozásai
A meddõség hátterében
az esetek huszonöt százalékában olyan lélektani
okok is szerepet játszanak, amilyen a szorongás, a depresszió,
illetve a társkapcsolati és a szexuális zavarok. (Forgács,
1993; Szeverényi, 1993). A pszichoanalitikus szerzõk szerint
a sterilitás pszichogén eredetét a kóros motivációban
kell keresni (Berg és Wilson, 1989; Edelmann, 1987). Az esetek egynegyedében
a meddõ pár nem is igazán vágyik gyermekre
(Brand, 1987). Ennek ellenére mindent megtesznek a terhesség
elérésére, mégis amikor ez sikerül, valamely
ok ürügyén nemritkán mûvi abortuszra jelentkeznek
(Lalos, 1985). Enyhébb esetben számos pszichoszomatikus tünetet
“produkálnak” az annyira áhított terhesség
során: a spontán abortusz kétszer, a terhességi
vészes hányás (hyperemesis gravidarum) ötször,
az anyai szervezet hibás reakciója a magzattal, mint idegen
testtel szemben (EPH-gestosis) kétszer, a terhességgel kapcsolatos
összes panasz kétszer, a császármetszés
háromszor gyakoribb köztük, mint a spontán teherbeesõk
körében (Becker, 1988). A pár a racionális nyílt
szinten kifejezi a gyermek utáni vágyát, de egy fedettebb
(tudattalan) szinten más motívumok a gyermekáldás
ellen hatnak. Ezért a látszólag külsõ
ok nélkül kialakuló (idiopátiás) meddõségek
esetén a rejtett szint feltérképezése sokszor
kikerülhetetlen jelentõségû.
Az infertilitás hátterében
meghúzódó tudattalan problémák a vizuális
szimbólumelemzés valamely módjával feltárhatók
(Forgács, 1993b). Az orvoslás és az önkifejezés
egyik legõsibb és méltatlanul félretolt módja
éppen a képzeleti rajz (a vizualizáció). Az
összes ima, szakrális írás, mitológia,
rege és mese ezt a szimbolikus-vizuális nyelvet használja.
Ezt alkalmazták a sámánok, a kultikus gyógyítók,
a varázslók és a papok is. A modern világban
a pszichológusok nyúlnak olykor eme õsi módszerhez
(Forgács, 1992b). A vizualizációs technikák
között szóba jöhet az álomelemzés,
korai emlékek feltárása, rajzelemzés, imagináció
(belsõ mentális rajz), hipnózis, a tematikus meditáció
(éber-álom) valamely formája, szabadasszociáció,
projektív tesztek stb. Ezen technikák alkalmazása
során érdemes azokra az analógiákra, metafórákra,
kriptofórákra, allegóriákra figyelni, melyek
a nõiséghez, a termékenységhez, a születéshez,
a teremtéshez kapcsolódtak az evolúcióban,
a mitológiában, a kultúra történetében,
vagy akár a földtörténetben (Forgács, 1993b;
Curvers, 1993).
A szimbólumláncok
közül szeretnénk kiemelni a gyümölcs, a ház,
a föld, a víz és a béka vizuális megjelenítésének
jelentõségét.
A GYÜMÖLCS
Alapvetõ jelentõségû
a fa és termésének megjelenítése. A
fa a tavaszi megújulás, az újjászületõ
természet és a szaporodás jelképe is. Az örökzöld
fák az örök élet földi megtestesítõi.
A fák a magyar népköltészetben, de még
grammatikailag is rendszerint nõnemûek. A fában olyan
istennõk laknak, mint Ozirisz és Adonisz, akik szülnek
is. A fa a földanyától ered: “Föld szülte
fáját, Fája szülte ágát” (Bernáth,
1987).
Egy meddõ nõbeteg
imaginált fájáról ezt mondta: “Ó, ez
csak egy olyan makkfa, a termése teljesen használhatatlan”.
Az asszociáció értelmezéséhez néhány
pszichoarcheológiai támpontot hívunk segítségül.
(1) A fa képében egyrészt mi magunk jelenünk
meg. “Nem száradt még ki a tõkéje” - mondja
a magyar szólás arról, akinek még lehet utódja
(Bernáth, 1987). (2) Másrészt a fa gyümölcse
az életünk mindenféle eredményére is utal
(Jankovics, 1991). (3) A fán termõ gyümölcs nagyon
sokszor konkrétan a gyermeket jeleníti meg: “Legkésõbbre
érõ gyümölcs a gyermek” - mondja a közmondás.
“...csüggtem ajkán szótlanul, mint gyümölcs
a fán” - írja Petõfi Sándor. “Nincsen olyan
vad gyümölcs, aki meg nem érik” - mondják a rakoncátlan
serdülõre (O. Nagy, 1982). Mellesleg a szerelemnek mindig is
gyümölcse van: “Áldott lesz a te méhednek gyümölcse”
(Ótestamentum). (4) Negyedrészt a gyümölcs magja
azonos a férfi magjával. Ugyanis a gyümölcsnek
igen gyakran erotikus értelme van a folklórban. A szilva,
a dió, a dinnye, az alma, a füge, stb. nyíltan utal
a nemi szervekre, a koituszra és a fogamzásra (Bernáth,
1986). A gyümölcs megevése és általában
az étel lenyelése szintén a koituszt és a fogamzást
jelenti (Forgács, 1991; Forgács, 1992a; Forgács, 1993a).
Így nyer értelmet
a pszichoarchaikus tudattalan mélységekbõl, meddõ
nõbetegünk “makkfájának értéktelen
gyümölcse”. A fa (õ maga) meddõ, a gyümölcse
(a férj magja) hasznavehetetlen, ehetetlen, befogadhatatlan, így
érthetõen mindörökké kilökõdik.
A HÁZ
Rendszerint nagyon szoros kapcsolatban
áll az anyasággal. Nem véletlenül mondja a népi
bölcsesség az állapotos nõrõl: “domborodik
a háza eleje”, vagy “megnõtt a ház eleje”, illetve
“töltik a ház elejét” (O. Nagy, 1982). Otto Rank szerint
a ház, a barlang hasonló védelmet nyújt, mint
egykor az uterus, ezért anyaméh pótléknak is
tekinthetõ. A mesékben a ház gyakran anyaszimbólum:
így van ez a Jancsi és Juliska címû tündérmesében
is. A két gyermeket, aki éppen a leválasztás
korát éli, a szülei nem etetik már tovább.
Õk azonban rátalálnak egy még mindig ehetõ
anyára, a mézeskalácsház képében
(Bettelheim, 1985).
Most, hogy láttuk a ház
és az anyaság pszichoarchaikus összefonódását,
még egy kérdésre feleletet kell adnunk. Mit kezdhetünk
ezzel? Megkérhetjük a pácienst, hogy közelítse
meg a képzeletbeli házat. Járja körül, menjen
be. A szokatlan, zavaró imaginációs motívumok
a tünetképzõdés mögötti tudattalan
lelki problémát jelzik. Az éber-álom technika
értelmében a gyógyító dolga, hogy segítsen
kijavítani a hibákat. A terapeuta ezt nem racionális
okoskodással, hanem a tudattalan vizuális nyelvének
szintjén tudja elérni.
Az egyik meddõ nõbeteget
arra kértük, hogy rajzoljon egy embert és egy házat.
A rajzon egy nagy alak állt, egy nagy épület mellett.
A háznak aránytalanul nagy ablaka és kicsiny ajtaja
volt, ahogy ezt általában a még terméketlen
gyermekek szokták papírra vetni. A nagyra nõtt ember
aligha férne be a szûk ajtón, csakis a tágra
nyílt ablakon lenne módja bejutni. A rajz alkotója
mellesleg tizenkét inszemináción (mesterséges
megtermékenyítésen) esett át ez ideig.
Tiba János szülész-nõgyógyász
a szimbólum másik irányú érvényességét
figyelte meg (Tiba, é.n.). Szülés közben hipnotizált
és imagináltatott egy nõt, aki különös
ház-anya képet látott a nehéz vajúdás
során: “A malac nem tud kijönni az ólból, mert
a kijárat túl szoros”.
A vizualizációs technika
holisztikus kapcsolatot feltételez a szimbólum és
a testi tünet között. Az elõzõ két
példa közül az elsõ (az idiopátiás
meddõség) pszichoszomatikus, míg a második
(a nehéz vajúdás) szomatopszichikus mentális
képet képvisel. Nem érdekes, hogy pszichoszomatikus
vagy a szomatopszichikus hatás-e az elsõdleges, hiszen ha
a rendszer bármely pontján változás történik,
az elvileg az egész rendszer változását eredményezi.
Az imaginált kép átformálása terápiás
értékû lehet. A beteg “képtelen” gyermeket foganni,
mert nincs megfelelõ belsõ képe hozzá.
A VÍZ
Magába foglalja a születést
és a halált. Az Upanisadokban a víz jelentése:
“életelvivõ” (Vekerdi, 1987). A hitbéli túlvilágok
a folyó túlpartján vannak (Hoppál, 1990). A
halálközeli állapotokban és az imaginációkban,
a tenger egyik jelentésköre ugyancsak a halállal kapcsolatos.
Egy rákos beteg imaginációjában egy polip jött
ki mindig a tengerbõl, míg egyszer az állat magával
vitte a beteget a nagy vízbe. Röviddel ezután a beteg
meghalt. Egy másik, tüdõsérült beteg a klinikai
halál állapotában úgy érezte, mintha
a tengeren motorozna (Ács, 1992).
A víz számos képzetben
az “õskörnyezethez”, a teremtéshez és a születéshez
kapcsolódik. A jelenség az álomszimbolikában
is ismert. Több mítoszban az emberek és az istenek a
vízbõl lépnek ki. A különféle keresztelési
rítusokban a víz egyesíti az újjászületés
és a megtisztulás eszméjét. A húsvéti
locsolásban, az archaikus termékenység varázslás
köszön vissza. A fiúk az Élet Vizével locsolják
meg a lányokat (Róheim, 1990). A Vízi Sándor
címû magyar népmesében a hõs anyja iszik
a forrás vizébõl (az életvíz orális
bekebelezése) és “harmadnapra” megszületik Vízi
Sándor (Ortutay, 1960). A gyermeki képzetben is összefüggésben
áll a víz és az õseredet: “...az emberek a
mindent betöltõ nagy tó mélyén képzõdött
buborékból származnak” - mondta egy gyermek Piaget-nak
(Piaget, 1978). Nem véletlenül alkalmazzák a vízben
szülést a modern szülészeti intézetekben.
Számos megfigyelés szerint a víz puszta látványa,
illetve a szülõszobai medence feltöltése során
keletkezõ csobbanások hangjai olykor elegendõ ingert
biztosítanak ahhoz, hogy a szülés meginduljon, jóval
a medence feltöltõdése elõtt (Odent, 1983).
Az élõvilág
anyaméhe eredetileg maga a tenger. A lények a tengerben keletkeztek
és majdan innen kerültek a szárazföldre. Ezért
igazából az anyaméh a tenger szimbóluma, vagy
részleges helyettesítõje és nem megfordítva
(Ferenczi, 1928). Az ontogenezis megismétli az õstraumát,
a víz kiszáradását. A magzat vizes közegbõl
születik a száraz világba. A vízbe jutás
vágya (“talasszális regresszió”) mindvégig
él az emberben (Ferenczi, 1928).
Ugyancsak Ferenczi Sándor
számolt be egy homoszexuális betegérõl, aki
túlzott függõségben élt anyjával.
Kedvenc foglalatossága volt, hogy órákat töltött
búvárfelszerelésében egy vízzel telt
kád fenekén. Az anyjához kötõdõ
dependenciáját az archaikus, vízi egzisztenciára
emlékeztetõ állapottal enyhítette (Ferenczi,
1928).
Minden víznek van eredete:
“az élõ víznek forrása” van - mondja az Ótestamentum.
“Álmos anyjának méhébõl forrás
fakad, és ágyékából dicsõ királyok
származnak” - írja Anonymus (Hoppál, 1990). A lírai
sorokkal mély rokonságot mutat egy hányós kismama
imaginált vize, ami egy árok volt. Nem eredt sehonnan, de
nem is vezetett sehová. A víz, az Élet Vize nem áradhatott
szabadon. Racionális kérdésekkel, érveléssel
és jó tanácsokkal itt nem sokra jut a terapeuta. A
beteg által megajánlott képi analógia mentén
tudunk segíteni: “Nézzen csak körül, lennie kell
ott a közelben egy nagy víznek. Lehet, hogy ez tó, de
az is lehet, hogy folyó. Találja meg, és kösse
össze egy csatornán keresztül az árokkal!” Ne mondjuk,
hogy keressen patakot, mert akkor nem talál (ez ugyanis a baja).
Mondjuk inkább azt, hogy lennie kell ott valami víznek, vegye
csak észre. Ásson kutat, ha mégse talál. Bizonyos
mélységben mindig ott a víz, minden anyaföldben
áramlik az Élet Vize, minden nõben eredetileg megvan
az életadás képessége, csak fel kell tudni
keresni, a vizualizációs terápiában ebben tudunk
segíteni. A képi instrukcióval összeköttetést
teremtünk az egészséges anyaság univerzális
szimbóluma és a kezdet és vég nélküli
víz, a meg nem fogant, de el sem vetélt anyaság között.
A közhiedelem szerint Jézus
vízkeresztkor megnyitotta az Édenkert megrekedt forrását,
hogy az emberek újjászülethessenek benne.
Talán érthetõ
egy másik nõgyógyászati betegünk imaginációs
tehetetlenségben megnyilvánuló feminin válsága.
Mikor arra kértük, induljon el megálmodott folyója
mentén a forráshoz, hiába ment rendületlenül,
mindig ugyanahhoz a partszakaszhoz jutott (imaginációs perszeveráció).
A következõ példa
egy meddõ férfi visszatérõ gyermekkori álma
volt, aki azért lett terméketlen, mert ivarsejtjei elvesztették
mozgásképességüket: “úszom a Dunában
árral felfelé, de nem jutok elõre”. Az álomból
gyorsan asszociálhatunk a mozdulatlan ondósejt képére.
A vizualizációs terápiában megkérjük
a beteget, hogy ragadjon evezõt, békatalpat adunk a lábára,
és ha ez sem segít, motort kötünk a hátára,
hogy vizuálisan eljuthasson oda, ahol még sosem járt.
Bíró Gyula egy nem
közölt terápiás esetében, a nõbeteg
imaginált patakja homokkal volt tele, ami megakadályozta
a víz szabad áramlását. Miután az éber-álomban
kitakarították a medrét, a tizenkettedik inszemináció
sikerrel járt.
A FÖLD
A tengerbõl emelkedett ki,
ezért ezt a momentumot kozmogonikus születési szimbólumnak
tekinthetjük (Tokarev, 1988). A föld maga is gyakran az anyaság
képében jelenik meg, bár egyetérthetünk
Platónnal: “Nem a föld utánozza termékenységével
a nõt, hanem a nõ a földet”. A mag földbe vetve
vagy lenyelve egyaránt gyümölcsöt terem (László,
1988). A bibliai Onan neve is hordozza az analógiát, hiszen
jelentése: “szánt, de nem vet”. Onan a megszakított
közösülés õsképe volt.
Gyakran beszélünk anyaföldrõl,
mint Shakespeare Lear király címû drámájában:
“A föld: az anyaföld - s a kripta
mélye;
Folyvást temet és folyvást
szül a méhe”
A gyerekek elõszeretettel
vájnak lyukat a földbe, szívesen bújnak el földi
üregekbe. Ilyenkor az anyaméh védelmét szerzik
vissza (Ferenczi, 1928). Az anyaföld-uterus meghódítását
tekinthetjük akár geopszichológiai regressziónak
is (Forgács, 1993b).
Egy meddõ nõbetegünk
imaginált rétje egybõl anyafölddé vált.
A rét egy nõ, akinek két combja közül ered
a patak (az Élet Vize), éppúgy, mint Anonymus már
idézett sorában: “...méhébõl forrás
fakad, és ágyékából dicsõ királyok
erednek...”. A következõ képben a nõ, az anyaföld
átalakul a férjjé. A két Élet Víze
itt egybe ömlik. A patak egy barlangba jut (vagina). A barlang falán
nemespenész található (aktualitása, hogy a
nõgyógyászok, kórosnak találván
a vagina baktérium-szféráját, éppen
most irtják ki). A barlangban ódon boroshordót talál,
amely spermával van tele. (A boroshordó képében
megjelenik az orális megtermékenyítés képzete,
hiszen a bor a gyümölcs nedve.) Az imagináció végén
a beteg megszüli imaginált gyermekét.
A BÉKA
A víz, a föld, a barlang
a fajfejlõdésben valóban az anyaság elõfutárai
voltak. Az anyaság vízszimbolikája a legõsibb,
hiszen az õsvíznek ki kellett száradnia, hogy a lények
a földön folytassák létüket. A víz
kiszáradása és a szárazföldre jutás
maga is születésszimbólum. A születés ma
sem más, mint ami az egykori vízi lény számára
a kiszáradás volt (Ferenczi, 1928). Míg a magzati
létet a hal formázza, addig a béka az, ami híven
reprezentálja a fajfejlõdés perinatális szintjét.
A béka a vízi életbõl emelkedik ki, épp
ahogy a gyermek születésekor kilép a világba
(Ferenczi, 1928).
A békák szimbolizálják
létünk egyik legkorábbi ontogenetikus állapotát.
Testük éppoly nyirkos, tapadós érzetet vált
ki, akár a magzaté. Az újszülötteket ma
is szívesen nevezik “kis békának” (Franz, 1992). Bizonyos
országokban úgy tartják, hogy a békák
tavaszi brekegése a még meg nem született gyermekek
sírásához hasonló, s ezért a még
testetlen (spirituális?!) gyermekek lelkét képviselik
(Franz, 1992). Ilyen archaikus képzet-motívum a magyar népmesékben
is található: a béka a vízalatti odujában,
vízbefulladt gyermekek (abortumok?) lelkét tartja fogságban,
hogy azok ne kerülhessenek a mennyországba (Berze Nagy, 1957).
Másrészt az ókori
népek a méhet leggyakrabban béka alakjában
ábrázolták, míg az õsmagyarok varangyosbékának
hitték (Bader, 1964). A béka sokszor anyaszerû állatként
jelenik meg, ami az asszonyoknak termékenységet hoz és
segít a szüléskor (Franz, 1992). Nem véletlen,
hogy a mítikus boszorkány, mint a terméketlenség
megtestesítõje elõszeretettel válik (varangyos)
békává (Gergely, 1989).
Régi praktikákban
a békát (fõként csontjait) termékenységi
varázslásra használták (Franz, 1992). Mint
ahogy nem is oly rég a terhességet még a Galli- Mainini-féle
béka-teszttel állapították meg (Lampé,
1987), - jóllehet véletlen az egybeesés - úgy
Csipkerózsika fogantatását is egy béka jósolja
meg (Bettelheim, 1985):
“Élt egyszer egy király
és egy királyné, szerették egymást...
de hiába volt meg mindenük, a szívük tele volt
bánattal, napestig csak sóhajtoztak: ‘ó ha nekünk
gyerekünk volna!’ De bármennyit sóhajtoztak, bárhogy
búsultak, nem teljesedett kívánságuk, pedig
elmentek a világ minden gyógyforrásához [!],
hogy gyógyuljanak. Egyszer, ahogy a királyné megint
ott szomorkodik a fürdõjében, váratlanul loccsan
a víz [!], egy béka ugrik ki a partra [!]. Odatotyog a királyné
elé és azt mondja: ‘Ne búsulj tovább szépséges
királyné. Azért jöttem ide hozzád, hogy
tudtodra adjam: betelik végre a szíved vágya. Nem
múlik el egy egész esztendõ és lányod
fog születni!’”
Bármily visszataszító
is a béka, a mese biztosít bennünket, hogy még
egy ilyen nyálkás, visszataszító állat
is valami gyönyörûvé válhat. Kiderülhet
róla, hogy õ a legvonzóbb társ az életben,
csak meg kell tudni szelidíteni, meg kell tudni “csókolni”.
Egy idiopátiás steril betegünk meditációs
barangolása során képtelen volt megszeretni a békát:
“Megmûvelt virágos
réten állok. Középen út vezet. Az út
végén tölgyfa áll, amelynek az egyik oldala kiszáradt,
mögötte sivatag húzódik [a beteg féloldali
petefészkét korábban sebészileg eltávolították].
Egy patakot találtam, de a vize beszívódott a homokba.
A patak a tölgyfa alól ered. Lent a mélyben a forráson
[az Élet Vízének eredete], rajta ül egy nagy
undok zöldes-sárga varangy. Lemegyek hozzá, meg akarom
ölni, szétszedni, megküzdeni, vele” [a leuneri technikában
ezt nem engedheti a terapeuta. A tiltásba beleegyezik, mivel ‘a
vér beszennyezné a patakot’] Ásóval segítek
a békának kiszabadulni, de ez nagyon fáj [az anyaföld
õ maga]. Legyekkel arrébb csalogatom, a béka eltûnik
a hegyek felé. Nyákos valami marad utána. Megpróbálom
kiszedni, de a fa majdnem kidõl. Cif-fel kitisztítom a forrás
üregét, de még mindig nem jön a víz, mert
most már én ülök a forráson, mint elõbb
a béka [ellenállás]. Nagy nehezen felállok,
szép lassan megindul az ezüst víz a mederben, ami kisodor
engem is. A sivatag kizöldül, tavasz van...”
A békát utána
még sokszor kerestük, de mindhiába, “elúszott...”.
Annyit azonban sejthetünk, hogy a beteg és a mesék békája
és általában a békaszimbólum utal a
fogamzásra, a magzatra, a terhességre és a születésre.
Életfilozófiai következtetések
Mindezen fejtegetések messzemenõ,
bár tagadhatatlanul labilis következtetésekre csábítanak.
Végsõ igazságtartalmukról a szerzõk
sincsenek meggyõzõdve. Mégis minduntalan vonzza a
bölcselõt a vágy, hogy megnézze, meddig lehet
egy gondolatot továbbszõni.
Egyik korábbi írásunkban
utaltunk a megevés és a megtudás archaikus kapcsolatára
(Forgács, 1994). Most ezt nem elemezzük, hiszen jelenlegi témánk
szempontjából csak az fontos, hogy a megevés a megtudáson
túl megtermékenyülést is jelenthet (Forgács,
1992a; Forgács, 1993a). Hasonló értelme van a megtudásnak
is: megtud, megért, felfog, megfogalmaz, végül megfogan.
Az etimológiai összefüggés ennél is nyilvánvalóbb
a latinban: a concipio ige a megértést és a fogamzást
egyaránt jelenti. A concipio igének számos jelentésárnyalata
van: (1) ered, származik; (2) táplál, magába
vesz; (3) felfog, megért, kimond, fogalmaz, összefoglal; (4)
érez (5) fogan, megfogan. Az õsi latin ige sokmindent elmond
a fogamzás titkáról, atavisztikus összefüggéseirõl,
amelyeket mi csak hosszú leágazásokkal tudtunk sejtetni.
A születés és
a gondolat a kollektív tudattalanban számos ponton összefonódik.
A hurrita mitológiában Kumarbi isten fejébõl
három istengyermek született (Tokarev, 1988). Zeusz fejébõl
akár a gondolat, kipattan Pallasz Athéné (Waczulik,
1985). Mária fogantatását a Biblia hasonló
képpel ábrázolja: “a szent szûz ölében
Istennek megalvadt gondolata”. Az elsõ emberpár a termékenységet
azáltal nyeri el, hogy harap a Tudás Fájának
gyümölcsébõl (azaz mintegy tudattal rendelkezõ
lénnyé válik). Ádám és Éva
tudattalanul esélytelen volt a megtermékenyülésre.
Tudni kell valamit a fogamzáshoz?
A tudattalan erõk tudatosításáról, kognitív
tudásról, intuícióról, szellemi tudásról,
esetleg megvilágosodásról van itt szó? Ma még
nem tudjuk a választ. Amikor azonban felmerül az örök
gyermeki kérdés: “Has vagy gólya?”, a helyes válasz
talán mindkettõ. A fogamzásnak, éppúgy
mint a teremtésnek (õsrobbanásnak), az életre
kelésnek, vagy az emberré válásnak az anyagi-testi
szinten túl kell hogy legyen egy szellemi aspektusa is (Steiner,
1991).
A fogamzás esetén
rendszerint mindkettõ megy magától, ha ennek egyéb
akadálya nincs. A meditációs-imaginációs
módszerek a fogamzás lelki-szellemi síkján
segíthetnek, ha ott van az akadály. A modern medicina a szomatikus
aspektusoknál segédkezik, bár követõi
nem hagyhatják figyelmen kívül a lélektani szempontokat
sem (Forgács, 1993c). Éppígy az imaginációs
képekben is megjelenik a szomatikus szint: ha a betegnek baj van
a baktériumszférájával, a kép penészrõl
beszél; - ha átjárhatatlan a kürt (tuba uterina,
seu Fallopii), a leuneri patak elapad valahol; - ha mozdulatlan a spermium,
hiába úszik a beteg árral szemben, egyhelyben marad...
Talán méltatlan a
kérdés, mitõl van a gyerek, minek van nagyobb szerepe
a gyermekáldásban, a hasnak, vagy a gólyának?
A gyermeki status quo ante, az archaikus lélek még nagyon
jól tudja, hogy a létünknek lehet egy szellemi eredete
is, amelyet a fogamzásban a madár (gólya), mint szellemprincípium
képvisel. A szellemi terminust ízlésünk szerint
helyettesíthetjük szimbolizációssal, tudatosítással,
megvilágosodással, vagy valami más terminológiával.
Lelki szint nélkül a megtermékenyülés lehetséges
ugyan, de az áldott állapot aligha. A fogamzás kettõs
eredetére utal az összes reinkarnációs és
karmatikus tan (Steiner, 1991). A szellemi eredetet jeleníti meg
a szeplõtelen fogantatás, a concipio szó, Pallasz
Athéné születése, stb.
Mi is csak a fogamzás csodájára
kívántuk ráirányítani figyelmünket,
hogy érthessük Arany János lírai sorait: “Lelkemtõl
lelkezett gyönyörû magzatom...”
IRODALOM
ÁCS, G.-PILLING, J.-ZATIK, I. 1992.
Meghaltam és élek. Halálközeli élmények.
Budapest: Medicina.
BADER, A. 1964. A nõ. Biológiai
szerepe a társadalomban az õskortól a reneszánszig.
Budapest: Medicina.
BECKER, R. cit. STAUBER, M. 1988. Psychosomatik
der sterilen Ehe. Berlin: Grosse Verlag.
BERG, B. J.-WILSON, J. F. 1989. Towards
a new typology of infertile individuals. Amsterdam: Paper presented at
the 9th International Congress of Psychosomatic Obstetric and Gynaecology.
BERNÁTH, B. 1986. A szerelem titkos
nyelvén. Erotikus szólások és egyéb
folklórszövegek magyarázata. Budapest: Gondolat.
BERNÁTH, B. 1987. A szerelem képes
nyelvérõl. A favágásról és a
szerelemfákról. In: Erosz a folklórban. Erotikus jelképek
a néphagyományban. Szerk.: Hoppál, M. és Szepes,
E. Budapest: Szépirodalmi.
BERZE NAGY, J. 1957. Magyar népmesetípusok
I-II. Pécs: Baranya Megye Tanácsának Kiadása.
BETTELHEIM, B. 1985. A mese bûvölete
és a bontakozó gyermeki lélek. Budapest: Gondolat.
BRAND, H. J. 1987. Complexity of motivation
for artificial insemination by donor. Psychol. Rep. 60. 951-955.
CURVERS, H. H. 1993. Fertility Symbols
in Prehistory. Female Figurines and Fertility Rites. Organon's Magazine
3. 33-35.
EDELMANN, R.J. 1987. Psychological aspects
of in vitro fertilization. Paper presented at the Annual Conference of
the British Psychological Society.
FERENCZI, S. 1928. Katasztrófák
a nemi mûködés fejlõdésében. Budapest:
Pantheon.
FORGÁCS, A. 1991. Az étel,
az evés és a testméretek pszichoarchaikus jelentésrétegei.
Budapest: Pszichoszomatikus füzetek, 25.
FORGÁCS, A. 1992a. Táplálkozás
és szexualitás. Korunk 3. 22-26.
FORGÁCS, A. 1992b. Pszichoarcheológia,
pszichoszintézis, sámánizmus. Végeken. 3/2.
15-20.
FORGÁCS, A. 1993a. A hyperemesis
gravidarum kultúrantropológiája és a pszichoterápiás
lehetõségek. Magyar Nõorvosok Lapja 56. 243-246.
FORGÁCS, A. 1993b. Pszichoarcheológia.
Debrecen: A Magyar Tudományért Alapítvány támogatásával
írt díjnyertes pályamunka.
FORGÁCS, A.-SZEVERÉNYI, P.
1993c. A meddõség és az asszisztált reprodukció
pszichoszomatikája. Orvosi Hetilap 36. 1963-1967.
FORGÁCS, A. 1994. Az élelembõl
lett értelem metafórái. Valóság 8. 44-49.
GERGELY, I. 1989. “Békával
álmodni gonoszt jelent” Egy hiedelem kapcsolatai. In: Acta Psychologica
Debrecina 15. Debrecen: KLTE.
HOPPÁL, M. és mtsai. 1990.
Jelképtár. Budapest: Helikon.
JANKOVICS, M. 1991. A fa mitológiája.
Debrecen: Csokonai.
LALOS, A. et al. 1985. The wish to have
a child. A pilot study of infertile couples. Acta Psychiatr. Scand. 72.
475-481.
LAMPÉ, L. 1987. Szülészet
- nõgyógyászat. Budapest: Medicina.
LÁSZLÓ, GY. 1988. A honfoglaló
magyar nép élete. Budapest: Múzsák.
ODENT, M. 1983. Birth under Water. The
Lancet. 24/31. 1476-1477.
ORTUTAY, GY. 1960. Magyar népmesék.
Budapest: Szépirodalmi.
PIAGET, J. 1978. Szimbólumképzés
a gyermekkorban. Budapest: Gondolat.
PLATÓN, 1984. Összes mûvei.
Budapest: Európa.
RÓHEIM, G. 1990. Magyar néphit
és népszokások. Szeged: Universum Reprint.
STEINER, R. 1991. A karma megnyilvánulásai.
Budapest: Gondolat.
SZEVERÉNYI, P. 1993. Psychosomatika
a szülészetben és nõgyógyászatban.
Borsodi Orvosi Szemle. Supplementum. 173-184.
TIBA, J. é.n. Hipnózis-imaginációs
technikák terhesség és szülés alatti alkalmazása
(kézirat).
TOKAREV, SZ. 1988. Mitológiai enciklopédia
I-II. Budapest: Gondolat.
VEKERDI, J. 1987. Titkos tanítások.
Válogatás az Upanisadokból. Budapest: Helikon.
VON FRANZ, M.-L. 1992. Nõi mesealakok.
Budapest: Európa.
WACZULIK, M. 1985. A görögök,
az etruszkok és a rómaiak. In: Mitológiai Ábécé.
Budapest: Gondolat.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu