MENEKÜLÉS A NÕISÉG ELÕL (1926)

A nõk maszkulinitás-komplexusa, ahogyan azt a férfiak és a nõk látják*

 Néhány utóbbi munkájában Freud egyre nagyobb nyomatékkal hívja fel a figyelmet analitikus kutatásaink bizonyos egyoldalúságára. Hadd hivatkozzam itt pusztán arra a tényre, hogy egészen mostanáig csak kisfiúk és férfiak gondolkozása volt a vizsgálat tárgya.
  A magyarázat nyilvánvaló. A pszichoanalízist egy férfi géniusz teremtette meg, és szinte minden továbbfejlesztõje ugyancsak férfi volt. Jogos és ésszerû, hogy számukra kézenfekvõbb egy férfilélektan kialakítása, s hogy többet értenek meg a férfiak fejlõdésébõl, mint a nõkébõl.
  A nõi sajátságok megértése érdekében maga Freud tett korszakos lépést, amikor felfedezte a péniszirigység létezését. Ezt követõen van Ophuijsen és Abraham írásai rámutattak arra, hogy milyen nagy szerepet is játszik ez a tényezõ a nõk fejlõdésében és a nõk neurózisainak kialakulásában. A péniszirigység jelentõségét mostanában növelni látszik a fallikus idõszakról kialakított feltételezés. Ezen azt értjük, hogy mindkét nem esetében az infantilis genitális szervezõdésben csak az egyik nemi szervnek, nevezetesen a fiúk nemi szervének van szerepe, és mindössze ez különbözteti meg a gyermekkori nemi szervezõdést a felnõttkori végleges genitális szervezõdéstõl. ¹ E szerint az elmélet szerint a klitoriszt hímvesszõnek képzeli a gyermek, s azt feltételezhetjük, hogy kezdetben mind a lányok, mind a fiúk pontosan ugyanazt az értéket tulajdonítják a klitorisznak, mint a hímvesszõnek. ²
  Ez az idõszak egyrészt gátlólag, másrészt segítõleg hat az ezt követõ fejlõdésre: Helene Deutsch elméletben mutatta be a gátló hatásokat. Õ azon a véleményen van, hogy minden új szexuális funkció, például a pubertás, a közösülés, a terhesség és a gyermekszülés kezdetén ez a szakasz reaktiválódik, és ahhoz, hogy a nõies hozzáállás juthasson érvényre, minden alkalommal le kell gyõzni azt. Freud Deutsch meglátását részletesen kidolgozta, egyben meg is erõsítette, mivel úgy tartja: pusztán a péniszirigység és annak legyõzése ébreszti fel a gyermek iránti vágyat, és ezáltal létrehozza az apa iránti szerelmi köteléket. ³
  Ezek után azt a kérdést kell felvetnünk, vajon ezek a feltételezések hozzájárultak-e ahhoz, hogy a nõi fejlõdésrõl alkotott képünk (amelyet Freud tökéletlennek és hiányosnak jellemzett) teljes körûbbé és tisztábbá váljék?
  A tudománynak gyakran hasznára válik, ha jól ismert tényeket új megvilágításba helyezünk. Másként fennáll ugyanis a veszélye annak, hogy új megfigyeléseinket akaratlanul is a régi, letisztult fogalmi kategóriákba soroljuk be. Az az új szempont, amelyet alább ismertetni kívánok, Georg Simmel ⁴ filozófiai írásainak olvasása közben vetõdött fel bennem.
  Simmel, miként azt azóta már mások is -- fõként nõk ⁵ --, többféle módon kifejti a következõket: Az emberiség teljes társadalma férfitársadalom. Az állam, a törvények, az erkölcs, a vallás és a tudományok is mind férfialkotások. Simmel ezekbõl a tényekbõl egyáltalán nem a nõk alacsonyabbrendûségére következtet, mint általában a többi szerzõ. Mindenekelõtt a férfitársadalom eszméjét veszi alaposan és kitartóan szemügyre: A mûvészet, a hazaszeretet, az erkölcs általában, a társadalmi eszmék különösen, a gyakorlati döntések helyessége, az elméleti ismeretek tárgyilagossága, az életerõ és a széles körû életismeret -- mindezek a jelenségek és követelmények az emberiségre átfogóan érvényesek, ám a tényleges történelmi helyzetekben kizárólag férfiakra vonatkoznak. Feltételezve azt, hogy ezeket a jelenségeket abszolút eszméknek tekintjük, és ezért az "objektív" jelzõvel illetjük, azt fogjuk tapasztalni, hogy fajunk történelmében az "objektív = férfias" egyenlõség érvényesül. ⁶
  Simmel úgy véli, hogy ezt a történelmi tényt azért nehéz felismerni, mert azok a normák, amelyek alapján az emberiség megítéli a férfi- és nõi értékeket, "nem semlegesek, nem állnak a nemek ellentéte felett, hanem lényegüket tekintve férfinormák. […] Az emberiség kultúrája korántsem valami, aminek nincs neme, ami férfin és nõn túl, tiszta tárgyilagossággal létezne. Ellenkezõleg, kultúránk, alig néhány terület kivételével, teljesen férfikultúra. […] Egy olyan emberi kultúra szép gondolata, amelyben nem firtatják, ki a nõ, ki a férfi, történelmileg nem valósult meg. A beléje vetett hit ugyanabból az érzésbõl ered, amely oly sok nyelven ugyanazzal a szóval jelöli az embert és a férfit. Még a kultúra dologi elemei is férfias jellegûek, s ebbõl fakad az, hogy az elégtelen teljesítményeket minden elképzelhetõ területen lekicsinylõen nõiesnek minõsítik, e téren a nõk teljesítményét csak azzal tudják dicsérni, hogy >>egészen férfiasnak<< ismerik el." ⁷
  Mint minden tudományt és minden értékelést, ez ideig a nõk pszichológiáját is csak férfiszempontból vették figyelembe. A férfiak helyzeti elõnye elkerülhetetlenül azzal a következménnyel jár, hogy a nõkhöz való szubjektív, affektív viszonyának objektív érvényességet tulajdonítanak. Így Delius ⁸ szerint a nõ pszichológiájában a mai napig valójában a férfiak vágyainak és csalódásainak gyûjteményét láthatjuk.
  A helyzet kialakulásához nagyban hozzájárult az a fontos tényezõ is, hogy a nõk hozzáigazították magukat a férfiak kívánságaihoz, és úgy érzik, mintha ez az alkalmazkodás volna igazi természetük. Más szóval úgy látják, illetve látták magukat, ahogy azt a férfiak kívánságai elõírták; tudattalanul meghajoltak a férfigondolkodás elõtt.
  Ha tisztában vagyunk azzal, hogy lényünk, gondolkodásunk és tevékenységünk milyen nagy mértékben elégíti ki ezeket a férfiigényeket, azt is beláthatjuk, milyen nehéz feladat az egyes férfi és az egyes nõ számára ettõl a gondolkodásmódtól valóban megszabadulni.
  Most már az a kérdés, hogy az analitikus pszichológia, amikor nõket választ vizsgálata tárgyául, milyen fokig áll ennek a gondolkodásmódnak a hatása alatt, hiszen még nem hagyta el végleg azt a szintet, amelyen egyértelmûen és rendszeresen csak a férfi fejlõdését veszik tekintetbe. Azaz: milyen mértékben ítéltetett meg eddig a nõk fejlõdési folyamata férfiszempontok szerint, valamint -- ennek következtében -- mennyire hamis ez az analízisek során mára kialakult kép a nõk valódi természetérõl?
  Ha ebbõl a szempontból vizsgáljuk a kérdést, elsõ benyomásunk igen meglepõ lesz. A nõk fejlõdésérõl elõttünk álló analitikus kép (legyen ez bár helyes vagy sem) még egy hajszálnyira sem tér el attól, amit a fiúk általában a lányokról gondolnak.
  Jól ismerjük azokat az elképzeléseket, amelyeket a kisfiúk magukban hordoznak. Ezért ezeket itt csupán néhány tömör mondatban vázolom, és összehasonlítás céljából melléjük helyezem a mi elképzeléseinket a nõ fejlõdésérõl.
  Ez a túlzott, és a vártnál pontosabb egybeesés természetesen nem kritériuma objektív helyénvalóságának. Könnyen elképzelhetõ, hogy a lányok infantilis genitális szervezõdése feltûnõen emlékeztet a fiúkéra -- miként azt eddig is feltételezték.
  A fenti összehasonlítás alkalmas talán arra, hogy elgondolkoztasson bennünket, egyúttal más lehetõségeket is figyelmünkbe ajánljon. Követhetjük például Georg Simmel gondolatmenetét, és válaszolhatunk arra a kérdésre: vajon a nõi alkalmazkodás a férfistruktúrához valóban olyan korán és olyan mélységekben játszódik le, hogy a kislány jellegzetességeit is hatalmába keríti? Késõbb majd még röviden visszatérek arra a pontra, ahol igazán valószínûnek látszik az, hogy ez a férfiszemponttal való "megfertõzõdés" a gyermekkorban zajlik le. De már elsõ ránézésre sem nyilvánvaló, hogy mindaz, amit a természet adományozott, ilyen nyomtalanul felszívódhat.
  Így tehát vissza kell térnünk ahhoz a kérdéshez, amelyet már felvetettem. Lehetséges, hogy az a feltûnõ hasonlóság, amelyet kimutattam, nem éppen megfigyeléseink férfiszempontból eredõ egyoldalúságát tükrözi-e?
  Egy ilyen ötlet azonnal belsõ tiltakozást vált ki, mivel a tapasztalat biztos talajának szükségességére figyelmeztetjük magunkat, amelyen az analitikus kutatás mindig is alapult. Ugyanakkor elméleti, tudományos ismereteink szerint ezen a talajon nem állhatunk tökéletes biztonsággal, minthogy természeténél fogva minden tapasztalat szubjektív tényezõket is tartalmaz. Ennek következtében analitikusi tapasztalatunk is mindössze annak az anyagnak a közvetlen megfigyelésébõl eredhet, amelyet egyfelõl a betegeink szabad képzettársításaik, álmaik és tüneteik formájában az analízisbe bocsátanak, másfelõl azokból az értelmezésekbõl, következtetésekbõl, amelyeket az anyagból levonunk. Tehát még az analitikus módszer helyes használata mellett is fennáll az eltérõ tapasztalatok elméleti lehetõsége.
  Ha megpróbálunk elszakadni ettõl a férfi-gondolkodásmódtól, a nõi lélekelemzés szinte minden kérdése új színben jelenik meg elõttünk.
  Az elsõ meglepõ tény az, hogy az analitikus felfogás számára a nemek közötti különbség mindig -- vagy legalábbis döntõen -- elsõdlegesen a nemi szervek közötti eltérésbõl fakadt, és figyelmen kívül hagytuk a másik nagy jelentõségû biológiai különbséget, nevezetesen azt az eltérõ szerepet, amelyet a férfiak és a nõk a szaporodásban betöltenek.
  Az anyaság fogalmának kialakulásában szerepet játszó férfiszempontok hatását Ferenczi mutatta be felülmúlhatatlanul kiváló genitális elméletében. ⁹ Ebben úgy vélekedik, hogy a valódi késztetés a közösülés iránt, egyben annak valódi, kizárólagos tartalma mindkét nem számára az, hogy az anyaméhbe való visszajutás vágyát gyújtja fel bennük. A nemek harcában a férfi szerezte meg azt a kiváltságot, hogy -- nemi szerve által -- újra behatoljon egy uterusba. A nõ -- egykori alávetett helyzetének megfelelõen -- arra kényszerül, hogy nemi szervezõdését ehhez az organikus helyzethez igazítsa, amelyért aztán bizonyos kárpótlást kap. Be kell érnie azokkal a pótszerekkel, amelyeket a képzelet, s mindenekelõtt a gyermekgondozás nyújt -- a gyermeki boldogságban azután õ is részesülhet. Legfeljebb a szülés folyamatában adódhatnak olyan örömforrások, amelyek a férfinak nem adatnak meg. ¹⁰
  E szerint a nézet szerint a nõ pszichikus helyzete aligha lehet nagyon örömteli. Semmiféle elsõdleges késztetése sincs a közösülésre, legalábbis ki van rekesztve minden közvetlen -- bármennyire részleges -- beteljesülésbõl. Amennyiben ez így áll, a nõ minden kétséget kizáróan kisebb késztetést érez a számára egyúttal kevesebb élvezettel járó közösülés iránt, mint a férfi. Ennek az az oka, hogy a nõ csak közvetve -- körülményes megoldásokkal -- tudja elsõdleges vágyát bizonyos fokig kielégíteni. Pontosabban egyrészt a mazochista konverzió kínálta kerülõ út révén, másrészt leendõ gyermekével való azonosulása folytán. Igen ám, de ezek csupán a "kárpótlás" eszközei. Az egyetlen dolog, amelyben a nõ kizárólagos elõnyt élvez a férfival szemben, nem más, mint a szülés nagyon is kérdéses öröme.
  Ennél a pontnál mint nõ hadd kérdezzem meg némi csodálkozással: És az anyaság? Az örömteli tudat, hogy új életet hordozunk magunkban? A kis jövevény megjelenését övezõ fokozott várakozás leírhatatlan boldogsága? Az öröm, amikor végül elõbújik a gyermek, és elsõként tarthatjuk karjainkban? A mélyrõl jövõ boldogító elégedettségérzet, amikor szoptatjuk? Az anyai gondozást igénylõ csecsemõkor teljes idõszakának boldogsága?
  Ferenczi egy beszélgetés során azt a véleményét fejtette ki, hogy a nõ számára ilyen keserûen végzõdõ konfliktus döntõ szakaszában a gyõzedelmes férfi rákényszerítette a nõre az anyaságot és mindazt, ami ezzel együtt jár.
  Ha a társadalmi harc szemszögébõl vizsgáljuk, az anyaságot kétségtelenül hátránynak is felfoghatjuk. Manapság ez bizonyára így is van, ám az már kevésbé bizonyos, hogy azokban az idõkben is így volt-e, amikor az emberek még közvetlen kapcsolatban álltak a természettel.
  Továbbá: magát a péniszirigységet is biológiai és nem társadalmi vonatkozásaival magyarázzuk. Éppen ellenkezõleg: minden nagyobb hûhó nélkül elfogadjuk, hogy a nõ társadalmi alacsonyabbrendûség-érzése nem más, mint péniszirigységének racionalizálása. Ugyanakkor a biológiai szempont azt sugallja, hogy a nõnek az anyaságban, illetve az arra való képességben vitathatatlan és semmiképpen sem mellékes fiziológiai fensõbbsége nyilvánul meg. Ez a férfipsziché tudattalanjában abban jut leginkább kifejezésre, hogy a fiúgyermek milyen erõsen irigyli az anyaságot. Általánosságban jól ismerjük ezt az irigységet, mindazonáltal eddig nem kapta meg a dinamikus tényezõket megilletõ jogos figyelmet. Ha az ember, miként én is tettem, férfiak analízisébe kezd azután, hogy huzamosabb ideig csak nõket analizált, nagyon meglepõ benyomást fog szerezni arról, milyen erõs a férfiak terhesség, szülés, anyaság, valamint a mell és a szoptatás iránti irigysége.
  Ez az analízisbõl eredõ benyomás óhatatlanul felveti a kérdést: vajon nem a férfiak tudattalan lealacsonyító hajlama tör intellektuálisan a felszínre az anyaságról fent vázolt képben? Ez a lealacsonyítás így fogalmazható meg: A valóságban a nõk egyszerûen péniszre vágynak; mindazzal együtt, amit mondanak és tesznek, az anyaság nem más, mint teher, amely megnehezíti a létharcot, és a férfiak csak örülhetnek, hogy nem nekik kell végigcsinálni.
  Amikor Helene Deutsch azt írja, hogy a nõkben lényegesen nagyobb szerepet játszik a férfiasság-komplexus, mint fordítva, a férfiaknál a nõiesség-komplexus, úgy tûnik, hogy elsiklik ama tény felett, hogy a férfi anyaság-irigysége inkább képes a sikeres szublimációra, mint a nõ péniszirigysége. Egyúttal ez a tény szolgáltatja a kulturális értékrend létrejöttének egyik, ha nem a legmeghatározóbb hajtóerejét.
  A nyelvben jól megmutatkozik a kulturális produktivitás eredete. A történelemnek azon periódusaiban, amelyek elõttünk ismeretesek, a férfiak kétségtelenül lényegesen nagyobb kulturális teremtõ erõrõl tettek tanúbizonyságot, mint a nõk. Vajon nem az gerjeszti a férfiakban ezt a legkülönfélébb területeken érvényesülõ, teremtésre késztetõ óriási hajtóerõt, hogy átérzik viszonylagos csekély szerepüket egy új élõlény létrehozásában, és ez szüntelenül teljesítménybeli túlkompenzációra kényszeríti õket? Amennyiben fennáll ez a logikai összefüggés, azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy vajon péniszirigysége kárpótlásául a nõben miért nincs jelen egy ennek megfelelõ impulzus? Erre két választ adhatunk: Meglehet, hogy a nõben abszolút mértékben is csekélyebb az irigység, mint a férfiban. De az is lehetséges, hogy ezt kevésbé tudja más irányban feldolgozni. Mindkét feltételezést alá lehet tényekkel támasztani.
  A férfiakban lakozó irigység nagyobb intenzitásának bizonyításához hivatkozhatunk arra, hogy a nõ anatómiailag ténylegesen hátrányos helyzetérõl csak a pregenitális szervezõdés szintjeinek szempontjából beszélhetünk. ¹¹ A felnõtt nõk genitális szervezõdése már nem indokolja ezt a hátrányt, minthogy a nõk közösülési képessége nyilvánvalóan nem csekélyebb, pusztán más, mint a férfiaké. Másfelõl ugyanakkor a férfiak jelentõsége a szaporodásban egyértelmûen kisebb, mint a nõké.
  Folytatva a gondolatmenetet: megfigyelhetõ, hogy a férfiaknak egyértelmûen nagyobb szüksége van a nõk lebecsülésére, mint viszont. Csak akkor láthatjuk be, hogy a nõk alsóbbrendûségét hirdetõ dogma egy tudattalan férfitendencia terméke, ha kételkedni kezdünk abban, hogy ez a nézet a valóságból ered. Ám ha a nõi alsóbbrendûségrõl alkotott meggyõzõdésen túl a férfiakban valóban meghúzódnak hajlamok a nõk lebecsülésére, abból arra kell következtetnünk, hogy ez a tudattalan lealacsonyító erõ nagyon nagy.
  Sok mindent elmondhatunk annak alátámasztására is, hogy kulturális szempontból a nõk kevésbé tudják sikeresen feldolgozni irigységüket, mint a férfiak. Jól tudjuk, hogy ez az irigység optimális esetben a férj és gyermek iránti vágyba tolódik el, és valószínûleg éppen ennek az átalakulásnak a következtében, a benne rejlõ erõ nagy része a szublimáció érdekében elvész. Ám a kevésbé kedvezõ esetekben, miként arra majd részletesen kitérek, ezt az irigységet bûntudat terheli ahelyett, hogy sikeres feldolgozást nyerne. Ezzel szemben a férfiak anyaságra való alkalmatlanságukat valószínûleg egyszerû alacsonyabbrendûségnek érzik, amelynek teljes hajtóereje akadálytalanul képes kifejlõdni.
  Dolgozatomban már érintettem azt a kérdést, amelyet Freud nemrégiben az érdeklõdés homlokterébe helyezett: ¹² nevezetesen a gyermek iránti vágy eredetének és mûködésének kérdését. Az utóbbi évtized során megváltozott e kérdés megközelítése. Ennélfogva talán megengedi nekem az Olvasó, hogy röviden jellemezzem ennek a történelmi jelentõségû fejlõdésnek a kezdetét és a végét.
  Az eredeti hipotézis ¹³ úgy szólt, hogy a péniszirigység libidinális megerõsítést nyújt mind a gyermek, mind a férfi iránti vágynak, miközben az az utóbbi iránt az elõzõtõl függetlenül éled fel. Késõbb a hangsúly egyre inkább áttolódott a péniszirigységre, mígnem Freud ezzel a problémával foglalkozó legfrissebb írásában közreadta azt a feltételezést, mely szerint a gyermek iránti vágy kizárólag a péniszirigységnek és annak az általános csalódásnak a révén támad fel, hogy a nõknek nem lesz és soha nem is volt péniszük. Freud továbbá úgy látja, hogy az apához való gyengéd kötõdés is csak ezen a kerülõ úton alakulhatott ki -- a pénisz és a gyermek iránti vágy révén.
  Ez utóbbi feltételezés nyilvánvalóan abból a szükségbõl fakadt, hogy lélektani magyarázatát adjuk a heteroszexuális vonzalom biológiai alapelvének. Ez egybeesik a Groddeck által megfogalmazott problémával. Groddeck szerint természetes dolog, hogy a fiú megõrzi anyját szexuális tárgyként, "de hogyan lehetséges az, hogy a lány az ellenkezõ nemhez kötõdik?" ¹⁴
  Ahhoz, hogy ezt a kérdést közelebbrõl vizsgálhassuk, elõször is fel kell ismernünk, hogy a nõkben rejlõ férfiasság-komplexusról árulkodó tapasztalati anyag két, egymástól nagyon eltérõ jelentõségû forrásból táplálkozik. Az egyik a gyermekek közvetlen megfigyelésébõl adódik, amelyben a szubjektív tényezõnek viszonylag elhanyagolható a jelentõsége. Minden kislány, akit nem félemlítettek meg, nyíltan, pironkodás nélkül kimutatja péniszirigységét. Láthatjuk, hogy ennek az irigységnek a jelenléte jellegzetes, egyúttal azt is jól megérthetjük, hogy ez miért van így. Azt is látjuk, miként erõsíti meg a lányokban a fiúkénál kevesebb birtoklás narcisztikus szégyenérzetét egy sor olyan hátrány, amely az eltérõ pregenitális megszállásokból fakad: a fiúk uretrális erotikájának, szkoptofilikus ösztönének és az onániának manifeszt kiváltságai. ¹⁵
  Azt javasolom, hogy a kislányok péniszirigységét, amely nyilvánvalóan csak az anatómiai különbözõségbõl ered, nevezzük "elsõdleges"-nek. Tapasztalataink másik forrását a felnõtt nõk analízisében leljük meg. Természetesen ennek alapján nehezebb az ítéletalkotás, ezért ebben nagyobb teret kaphat a szubjektivitás. Elõször is azt figyelhetjük meg, hogy a péniszirigység mint óriási hajtóerõ fejti ki hatását. Azt látjuk, hogy a betegek elnyomják nõi funkcióikat, mivel tudattalanul az a vágy motiválja õket, hogy férfiak legyenek. Olyan tartalmú fantáziákkal találkozunk, mint például: "Egyszer nekem is volt péniszem. Olyan férfi vagyok, akit kasztráltak, megcsonkítottak." Az ilyen fantáziákból erednek azok az alsóbbrendûségi érzetek, amelyeknek utóhatása csökönyös hipochondriás gondolatok minden fajtájában jelentkezik. Tapasztaljuk a férfiakkal szemben élesen megnyilvánuló ellenségességet, amely hol megvetésben, hol kasztráció vagy csonkítás iránti vágyban ölt testet; és azt is láthatjuk, hogy bizonyos nõknek egész sorsát hogyan határozza meg ez az egyetlen tényezõ.
  Gondolkodásmódunk férfi-beállítottsága révén különösen könnyen jutottunk arra a következtetésre, hogy fenti benyomásainkat az elsõdleges péniszirigységgel hozhatjuk összefüggésbe. Ezáltal utólagosan felismertük, hogy ez az irigység hihetetlenül intenzív, óriási a hajtóereje, mint ahogy tapasztaltuk is, milyen hatásokat képes kelteni. A részletekben talán kevésbé, de átfogó értékelésünk során igencsak elsiklottunk azonban afelett, hogy annak a felnõtt nõk analíziseibõl jól ismert vágynak, hogy férfiak legyenek, csupán csekély köze van a korai, gyermekkori elsõdleges péniszirigységhez. Ez utóbbihoz képest az elõzõ már másodlagos képzõdmény, amely magában hordozza a nõvé válás folyamatában lejátszódott összes tévutat.
  Analitikusi tapasztalataim kezdettõl fogva változatlan egyértelmûséggel bizonyították számomra, hogy a lányok Ödipusz-komplexusa (nemcsak szélsõséges esetekben, amikor az alany belebukik ebbe, hanem az esetek többségében ) természetesen a péniszirigységhez való regresszióhoz vezet, annak minden lehetséges mértékében és árnyalatában. A fiúk és a lányok Ödipusz-komplexusának következményei -- meglátásom szerint -- általában abban térnek el egymástól, hogy a fiúk az anyától mint szexuális tárgytól a kasztrációtól való félelem miatt fordulnak el, miközben maga a férfiszerep nemcsak megerõsödik a további fejlõdés során, de valósággal túl hangsúlyossá válik a kasztrációtól való félelem ellenreakciójaként. Jól láthatjuk ezt a fiúk latencia- és prepubertás-korszakaiban, de egész további életük során is. Ugyanakkor a lányok nemcsak apjuk iránti nemi vágyukról mondanak le, de egyúttal a nõi szereptõl is riadtan elfordulnak.
  Ahhoz, hogy a nõiség elõl való menekülést megértsük, a kora gyermekkori onánia, az Ödipusz-komplexus keltette izgalmak fizikai megnyilvánulásának tényeit kell megvizsgálnunk.
  Itt megint csak sokkal egyértelmûbb a fiúk helyzete -- vagy lehet, hogy errõl pusztán többet tudunk. Vajon azért olyan titokzatosak ezek a tények a lányok esetében, mert mindig is férfiszemmel vizsgáltuk õket? Úgy tûnik, ez így van, amikor még azt sem engedjük meg nekik, hogy sajátos önkielégítési módot válasszanak. Ehelyett -- minden különösebb hûhó nélkül -- úgy jellemezzük autoerotikus tevékenységüket, mintha azt fiú végezné. Amikor végre észleljük a különbséget, amelynek jelen kell lennie, azt úgy írjuk le, mintha két ellentétes dolog (negatív, ill. pozitív) között állna fenn; más szóval, mintha az onánia keltette izgalom esetében a különbség a fenyegetõ kasztráció és a már ténylegesen megtörtént kasztráció között mutatkozna meg! Analitikusi tapasztalatom döntõen azt valószínûsíti, hogy a lányok sajátos nõi önkielégítési módot választanak (amely technikailag alig tér el a fiúkétól), annak ellenére, hogy általában azt feltételezzük róluk, hogy kizárólag klitorális maszturbációt végeznek; ez a feltételezés egyébként számomra egyáltalán nem tûnik megalapozottnak. Azt sem látom be, hogy a fejlõdéstani eltérések ellenére miért ne engedhetnénk meg, hogy a klitorisz "hivatalosan" is a nõi nemi szervek együttesébe tartozva annak integráns részét képezze.
  Az a kérdés, hogy a lányok genitális fejlõdésének korai szakaszában beszélhetünk-e vajon organikus vaginális érzékelésrõl, igen nehezen válaszolható csak meg annak az analitikus anyagnak az alapján, amelyet felnõtt nõk kezelése során nyerünk. Esetek egész sorozata arra a következtetésre kényszerített, hogy a fenti kérdésre igen választ adjak. Késõbb majd idézem azt az anyagot, amelyre ezt a következtetést alapozom. Az ilyesfajta érzékelés létezése számomra a következõ okok miatt tûnik elméletileg valószínûnek: kétségtelen, hogy az olyan hasonló képzetek, mint az óriási pénisz erõszakos behatolásával járó fájdalom és vérzés, a rombolás fenyegetése, arra utalnak, hogy a lánygyermek Ödipusz-fantáziáit a valóságnak nagyon is megfelelõen -- összhangban a gyermekkor képszerû gondolkodásmódjával -- az apa és a gyermek testméreteinek eltérõ arányaira alapozza.
  Az is meggyõzõdésem, hogy mind az Ödipusz-fantáziák, mind a logikusan következõ félelem a belsõ, ti. vaginális sérüléstõl arra utalnak, hogy a klitorisz mellett a hüvely is szerephez jut a nõi genitális szervezõdés kisgyermekkori szakaszában. ¹⁶ A frigiditás késõbbi jelenségeibõl akár arra is következtethetünk, hogy a vaginális területnek -- az aggodalom és a védekezési kísérletek következtében -- ténylegesen nagyobb a megszállása, mint a klitorisznak. Mindez annak tulajdonítható, hogy az incesztuózus vágyakat a tudattalan hibátlan pontossággal utalja a vaginába. Ebbõl a szempontból a frigiditást az ént erõsen veszélyeztetõ fantáziák távol tartására irányuló kísérletnek kell tekintenünk. Ez -- ahogy arra számos szerzõ utalt -- egyaránt új megvilágításba helyezi azt a tudattalan kellemes érzést, amely a szülés folyamán lép fel, illetve -- ezzel éppen ellentétesen -- a szüléstõl való rettegést. Tudniillik (éppen a vagina és a születendõ gyermek testméreteinek egymáshoz viszonyított aránytalansága és az ebbõl fakadó fájdalom miatt) a szüléstõl sokkal nagyobb mértékben várható, mint a közösüléstõl, hogy leküzdi a tudattalant, és bûntudat hátrahagyása nélkül tudatosítja ezeket a korai incesztuózus fantáziákat. A nõ genitális szorongása, akárcsak a fiúk kasztrációs félelme, mindig a bûntudat nyomait viseli; ez a hosszan tartó hatásban érhetõ tetten.
  A helyzet egy további összetevõje, amely ugyanebben az irányban hat, a nemek között fennálló anatómiai különbség bizonyos következményébõl adódik. Arra gondolok, hogy a fiúgyermek megfigyelheti saját nemi szervén, hogy vajon az önkielégítés rettegett fenyegetései tényleg bekövetkeznek-e. A lányok viszont szó szerint sötétben tapogatódznak, és továbbra is teljes bizonytalanságban élnek e tekintetben. Természetesen a valóság vizsgálatának ez a lehetõsége nem jön számításba azoknak a fiúknak az esetében, akiknek a kasztrációs félelme nagyon mély. De a félelem enyhébb eseteiben, amelyeknek a gyakoribb elõfordulás folytán nagyobb a gyakorlati jelentõsége, ez a különbség -- véleményem szerint -- nagyon is lényeges. Az analitikus anyag, amelyet nõpácienseim analízisei hoztak felszínre, arra a következtetésre indított, hogy ez a tényezõ jelentõs szerepet tölt be a nõk lelki fejlõdésében, és hozzájárul annak a sajátos belsõ bizonytalanságnak a kialakulásához, amelyet oly gyakran tapasztalunk nõk esetében.
  Ennek a szorongásnak a nyomása alatt a lány fiktív férfiszerepbe menekül.
  Mi a gyakorlati haszna ennek a menekülésnek? Hadd hivatkozzam egy olyan tapasztalatomra, amilyennek valószínûleg minden analitikus részese volt már. Azt látjuk, hogy a nõk azt a vágyukat, hogy férfiak lehessenek, viszonylag könnyen beismerik, és ha egyszer tudomásul vették, azon túl határozottan kitartanak mellette. Ennek az a kívánság a magyarázata, hogy elkerüljék apjukhoz fûzõdõ libidinális vágyaik és fantáziáik tudatosulását. Tehát a vágy, hogy férfiak lehessenek, jól szolgálja ezeknek a nõi vágyaknak az elfojtását, illetve napfényre kerülésük megakadályozását. Ez a folytonosan visszatérõ, jellegzetes tapasztalat arra kényszerít bennünket, hogy -- amennyiben hûek vagyunk az analitikus elvekhez -- arra a következtetésre jussunk, hogy saját férfilétükrõl szóló fantáziáikat éppen abból a célból alkották meg egy korábbi idõszakban, hogy azok megvédjék az ént az apával kapcsolatos libidinális vágyak felszínre törésétõl. A férfilét fikciója a lány számára lehetõvé teszi, hogy elmeneküljön az immár bûntudattal és szorongással terhes nõi szerep elõl. Tény, hogy a próbálkozás saját fejlõdési pályájának elhagyására a férfipálya kedvéért elkerülhetetlen alsóbbrendûségi érzést von maga után, mivel a lány olyan igények és értékek alapján kezdi szemlélni önmagát, amelyek sajátos biológiai természetétõl idegenek és azzal szembenállnak. Tehát számára csak a kudarcélmény marad. Miközben ez az alsóbbrendûségi érzés nagyon is gyötrõ, az analitikusi tapasztalat nyomatékkal mutat rá arra, hogy az én ezt mégis könnyebben tolerálja, mint a nõi magatartáshoz kapcsolódó bûntudatot. Ennélfogva kétségtelen nyereség az én számára, amikor a lánygyermek a bûntudat Szküllájától az alsóbbrendûség érzésének Kharübdiszéhez menekül. A teljesség kedvéért még utalok arra a másik nyereségre is, amely -- mint tudjuk -- az apával való azonosulás egyidejû folyamatából ered. Önmagában ennek a folyamatnak a jelentõségére nézve semmi újat nem tudok hozzátenni a korábbi írásaimban már kifejtettekhez.
  Jól tudjuk, hogy éppen ez az apával való azonosulási folyamat adja meg az egyik lehetséges választ a kérdésre, hogy az apa iránti nõi vágyaktól való menekülés miért vezet minden esetben a férfias attitûd kialakulásához. Néhány vélemény a már eddig elmondottakról egy olyan új szempontot vet fel, amely ezt a kérdést új megvilágításba helyezi.
  Tudjuk, hogy ha a libidó fejlõdése során akadályba ütközik, a genitális szervezõdés egy korábbi állapotába tér vissza. Freud legutóbbi írása szerint a péniszirigység az apa iránti valódi tárgyszerelem megelõzõ szakasza. Ez a freudi gondolatmenet segítségünkre van abban, hogy megértsük azt a belsõ kényszert, ami miatt a libidó éppen ebbe a megelõzõ állapotba kerül vissza, amikor és amennyiben az incesztus tilalmába ütközik.
  Elvben egyetértek Freudnak azzal a nézetével, hogy a lánygyermek tárgyszeretete a péniszirigység révén fejlõdik ki, de egyúttal az a véleményem, hogy ennek a fejlõdési folyamatnak a természetét másképp is le lehet írni.
  Hiszen amikor azt látjuk, hogy az elsõdleges péniszirigység erejének milyen nagy részét kelti egyedül az Ödipus-komplexusból való visszalépés, nem eshetünk abba a kísértésbe, hogy a péniszirigységgel magyarázzuk a természet olyan meghatározó alapelvének megnyilvánulását, mint a nemek kölcsönös vonzalma.
  Ezek után, szembekerülve azzal a kérdéssel, hogy miként is kellene lélektanilag megfogalmazni ezt az elsõdleges biológiai elvet, ismét tudatlanságunkat kell beismernünk. Valóban, ebben a tekintetben az a feltételezés hatalmasodik el rajtam egyre inkább, hogy az oksági kapcsolat éppen fordított lehet a valósággal, és éppen az ellenkezõ nem már nagyon korai idõszaktól érvényben lévõ vonzása az, ami a lánygyermek libidinális érdeklõdését a péniszre tereli. Ez az érdeklõdés -- összhangban az elért fejlettségi fokkal -- elõször autoerotikus és narcisztikus módon jelenik meg, miként azt már az elõzõekben bemutattam. Ha így szemléljük az összefüggéseket, logikusan új kérdések merülnek fel bennünk a fiúk Ödipusz-komplexusának eredetével kapcsolatban. Ezeket egy késõbbi írásomban kívánom majd kifejteni. Mindazonáltal, ha a péniszirigység lenne a nemek titokzatos vonzalmának elsõ jele, nem kellene azon csodálkoznunk, hogy az analízis olyan rétegben tárja fel jelenlétét, amely mélyebb annál, amelyben a gyermek iránti vágy és az apához fûzõdõ gyengéd kapcsolat megjelenik. Ennek az apához fûzõdõ gyengéd kapcsolatnak a kialakulásához nemcsak a péniszben való csalódás, de más tényezõk révén is el lehetett jutni. A pénisz iránti libidinális érdeklõdést tekintsük inkább "részleges szeretet"-nek -- Abraham kifejezésével élve. ¹⁷ Az ilyen szeretet, Abraham szerint, mindig a valódi tárgyszeretet egy korábbi állomását testesíti meg. A folyamatot egy példával a késõbbi életbõl ugyancsak meg tudjuk magyarázni: csupán arra a tényre utalok, hogy a csodáló irigység nagyon szívesen alakul át a szeretet érzésévé.
  Tekintettel arra a rendkívüli könnyedségre, amellyel ez a regresszió végbemegy, meg kell említenem azt a pszichoanalitikus felismerést, ¹⁸ hogy nõpáciensek képzettársításaiban a narcisztikus vágy a pénisz birtoklására és a tárgy-libidinális vágy a pénisz iránt gyakran annyira összemosódik, hogy az ember habozik, mire is vonatkozik valójában az " arra vágyik" kifejezés.
  Hadd ejtsek itt még egy szót a szoros értelemben vett kasztrációs fantáziákról, amelyekrõl az egész komplexust elnevezték, mivel ezek szolgáltatják legfeltûnõbb részletét. A nõi fejlõdésrõl felállított elméletem alapján arra kényszerülök, hogy ezeket a fantáziákat is másodlagos képzõdményeknek tekintsem. Eredetüket így írnám le: Amikor a nõ a fiktív férfiszerepben menedékre lel, saját nõi genitális szorongásait bizonyos fokig férfiszemmel látja -- a vaginális sérüléstõl való félelem a kasztrációs fantáziaként jelenik meg. A lányok számára azért jár nyereséggel ez a konverzió, mert az elvárt büntetés bizonytalanságát (amelyet egyúttal saját anatómiai felépítésük is táplál) egy konkrét képzetre cserélhetik fel. Sõt a kasztrációs fantázia szintén a régi bûntudat árnyékában jelenik meg -- és a pénisz mint a bûntelenség bizonyítéka válik a vágy tárgyává.
  Tehát ezeket a jellegzetes indítékokat, amelyek a nõket a férfiszerepbe hajtják -- és amelyek az Ödipusz-komplexusban gyökereznek --, nyomatékosítja és fokozza az a tényleges hátrány, amely a nõket a társadalmi életben sújtja. Természetesen észre kell vennünk, hogy a nõknek az a vágya, hogy férfiak lehessenek -- amennyiben e legutóbbi forrásból táplálkozik --, különösen alkalmas a tudattalan indítékok racionalizálására. Ám azt nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a hátrány tulajdonképpen a valóság egy darabja, és mint ilyen sokkalta nagyobb, mint ahogy azt a legtöbb nõ érzékeli.
  Georg Simmel ezzel kapcsolatban azt hangoztatja, hogy a férfi szociológiai értelemben vett nagyobb jelentõsége valószínûleg annak tulajdonítható, hogy hatalmi erõpozícióval rendelkezik. "Ha a nemek történelmi viszonyát az úr és a szolga viszonyának nevezzük, akkor az úr egyik kiváltsága az, hogy nem kell mindig arra gondolnia, hogy õ az úr, míg a szolga helyzete gondoskodik arról, hogy soha ne feledkezzék meg helyzetérõl." ¹⁹
  Ebben talán magyarázatot lelhetünk arra is, hogy miért nem kap kellõ hangsúlyt ez a tényezõ az analitikus szakirodalomban. A tényleges helyzet az, hogy a nõ születésétõl fogva alsóbbrendûségét sugalló megnyilvánulásoknak van kitéve. Ez az elkerülhetetlen élmény, legyen bár brutális vagy gyengéd, szüntelenül férfiasság-komplexusát serkenti.
  Még egy dolgot kell fontolóra vennünk: Ez ideig -- tisztán férfi jellegû civilizációnknak köszönhetõen -- a nõk sokkal nehezebben végezhettek természetüknek igazán megfelelõ szublimációt, minthogy az összes "rendes" szakmát férfiak folytatják. Ez ugyancsak kétségtelenül hatást gyakorolt a nõk alsóbbrendûségi érzéseire, tekintve, hogy ezeken a férfiak által uralt pályákon egyszerûen nem állt módjukban a férfiakéhoz hasonló teljesítményt felmutatni. Tehát úgy tûnt, hogy alsóbbrendûségüknek tényleges alapja van. A magam részérõl lehetetlennek tartom azt megítélni, hogy a nõi létbõl való menekülés tudattalan indítékait milyen mértékben erõsíti meg a nõk ténylegesen alárendelt társadalmi helyzete. Az összefüggést a lélektani és társadalmi tényezõk kölcsönhatásaként is felfoghatjuk. Sajnos én itt csupán csak jelezhetem ezeket a dilemmákat, mivel mélységük és súlyuk miatt külön tanulmányozást igényelnek.
  Ugyanezek a tényezõk minden bizonnyal másképpen hatnak a férfiak fejlõdésére. Egyfelõl az alsóbbrendûség stigmáját magán viselõ nõi létre irányuló vágyak sokkal erõteljesebb elfojtásához vezetnek, másfelõl a férfi sokkal könnyebben tudja ezeket sikeresen szublimálni.
  Dolgozatomban a nõk lélektanának bizonyos problémáit próbáltam meg értelmezni. Ez számos helyen eltér az elterjedt nézetektõl. Lehetséges, sõt valószínû, hogy az általam festett kép is egyoldalú -- az ellenkezõ irányból. De írásom elsõdleges célja az volt, hogy jelezzem azt a lehetséges hibaforrást, amely a megfigyelõ nemében rejlik, egyúttal tegyek egy lépést a mindannyiunk által kitûzött cél felé: túllépve a nõi, illetve férfinézõpont szubjektivitásán olyan képet mutassak fel a nõiség fejlõdésérõl, amely hûebben tükrözi a nõ természetének tényeit -- sajátos vonásait és a férfiúétól való eltéréseket --, mint az eddig bármikor sikerült.

* „Flucht aus der Weiblichkeit”, Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse, XII. (1926) 360–74; International Journal of Psycho-Analysis, VII. (1926) 324–329. A fordítás angol nyelvbõl készült a Karen Horney: Feminine Psychology c. kötetben (The Norton Library, New York, 1973) közölt szöveg alapján

1 Freud, S.: „Die infantile Genitalorganisation”, G. W. Bd. 13. (1923).

2 H. Deutsch: Psychoanalyse der weiblichen Sexualfunktionen (1925).

3 Freud, S.: „Einige psychische Folgen der anatomischen Geschlechtsunterschiede”. Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse. G. W. Bd. 14. Magyarul: „A nemek közötti anatómiai különbségek néhány lelki következménye.” Ford. Petõ Katalin. In: S. F.: A szexuális élet pszichológiája. Cserépfalvi, Bp., 1995. 193–203.

4 Georg Simmel: Philosophische Kultur. Wagenbach, 1983.

5 elsõsorban Vaerting: Männliche Eigenart im Frauenstaat und Weibliche Eigenart im Männerstaat.

6 A relatív és az abszolút a nemek problémájában. In: Georg Simmel: A kacérság lélektana. Atlantisz–Medvetánc, Bp. 1990, 47.

7 G. Simmel: Nõi kultúra. In: A kacérság lélektana. 27.

8 Delius: Vom Erwachen der Frau. É.n., h.n.

9 Ferenczi, S.: Versuch einer Genitaltheorie, Wien, 1924. Magyarul: Thalassa. Katasztrófák a nemi mûködés fejlõdésében. Pantheon, Bp. 1929.

10 Lásd még Helene Deutsch: Psychoanalyse der Weiblichen Sexualfunktionen, Wien, 1925, valamint Groddeck: Das Buch vom Es, Wien, 1923.

11 Karen Horney: „Zur Genese des weiblichen Kastrationskomplexes”, Internationale Zeitschrift für Psychoanalyse (1923).

12 Freud, S.: Einige psychische Folgen … (1925).

13 Freud, S.: Über Triebumsetzungen, insbesondere der Analerotik. G. W. Bd. 10. 1917.

14 Groddeck: Das Buch vom Es.

15 Magam is részletesebben foglalkoztam ezzel a kérdéssel „Zur Genese des weiblichen Kastrationkomplexes” címû írásomban.

16 Amióta ennek a kapcsolatnak a lehetõsége felmerült bennem, azóta megtanultam ebben a felfogásban, ti. a vaginális sérüléstõl való rettegésként értelmezni számos olyan jelenséget, melyet a férfialapú gondolkodás keretében azelõtt boldogan kasztrációs képzetként magyaráztam.

17 Abraham, K.: Versuch einer Entwicklungsgeschichte der Libido. Leipzig, Wien, Zürich. (1924).

18 Freud is hivatkozik erre „Das Tabu der Virginität” G. W. Bd. 12. (1918) c. tanulmányában. Magyarul: „A szüzesség tabuja” (Ford.: Vajda Júlia). In: A szexuális élet pszichológiája. S. F. Mûvei IV. Cserépfalvi, Bp., 1995. 170–183.

19 G. Simmel: A relatív és abszolút… 44. old.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu