A TUDATTALAN NYELVEI:

SZIMPTÓMA, SZIMBÓLUM ÉS VÁLASZTÁS*

  Hogyan lehetséges azokat a lelki folyamatokat feltárni, amelyekrõl közvetlenül semmit sem tudunk? Miben mutatkoznak meg mindazok a funkciók és hatások, amelyek a tudattalan létét igazolják? E kérdésre a freudi pszichoanalízis így válaszolt: a szimptómákban az elfojtások nyilvánulnak meg. A jungi iskola tanítása pedig így hangzik: a kollektív tudattalan hatóelemei az archetípusok szimbólumai. A sorsanalízis megállapítása szerint a családi tudattalan a személy választásaiban fejezõdik ki. Így tehát háromféle megközelítési módot is találhatunk a tudattalannal kapcsolatban. Másképpen szólva a tudattalan háromféle nyelven szólal meg: a szimptómák, a szimbólumok és a választások nyelvén.
  Lehetséges, sõt valószínû, hogy a további kutatások a tudattalan további “nyelvi területeit” is fel fogják tárni. Így aztán nem is csodálkozhatunk, hogy a tudattalant ennyire nehéz megérteni. Ráadásul a mélylélektan egyes iskoláinak szélsõséges nézeteit valló képviselõi csak a szimptómák nyelvét, a másik iskola szélsõséges követõi csak a szimbólumok nyelvét, a harmadik iskolához tartozók pedig csak a választásokét akarják elismerni, megérteni. Ebbõl fakad az, hogy a mélylélektan szektákra oszlik.
  A tudattalan azonban többfunkciós, “polyglott” képzõdmény, így minden, a mélylélektannal foglalkozó pszichológusnak legalább ezt a három vezetõ nyelvet értenie kellene ma is és a jövõben is. Annál is inkább, mert — ahogyan ezt késõbb még kifejtjük — ezek a különbözõ nyelvek a tudattalan különbözõ funkcióit jelenítik meg, és forrásaik sem azonosak a tudattalanban. A tudattalan szimptómanyelve
  A hithû pszichoanalitikusok véleménye szerint Freud, mivel pszichoanalitikus munkáját a szimptómákkal kezdte, a tudattalan egyetlen “legitim” nyelve a szimptóma. Joggal hivatkozhatnak Freudra, aki a következõket mondta: “A pszichoanalízis fejlõdése és fogadtatása szempontjából nem volt közömbös, hogy az (a pszichoanalízis) a munkáját a szimptómával kezdte, ami a leginkább én-idegen a lélekben. A szimptóma az elfojtásból ered, mintegy annak képviselõje az Én elõtt...” “A szimptómától vezet az út a tudattalanba, az ösztönélethez, a szexualitáshoz...” A szimptóma “jele és helyettesítõje egy elmaradt ösztön-kielégítésnek, egy elfojtási folyamat eredménye”.
  Az a körülmény, hogy a szimptóma az elfojtott tudattalan legitim helyettesítõjét és származékát jeleníti meg, magyarázza meg, miért foglalkozott olyan mélyrehatóan a pszichoanalízis a neurotikus és pszichotikus szimptómák keletkezésével, jelentésével és szándékával. A szimptóma igazi körözõlevél a pszichoanalízis számára, és a legfontosabb személyleírás arról az ismeretlen tettesrõl, aki a tudattalanban rejtõzködött el. A szimptómanyelv kulcsával sikerült Freudnak egyrészt a mindennapok elvétéseit és véletlen cselekedeteit, másrészt az álommunkát értelmeznie. Freud azt a nagy horderejû kijelentést tette, miszerint az álomképzés dinamikája ugyanaz, mint a szimptómaképzésé.

  Freud nemcsak a szimptómanyelv felfedezõje, hanem a szimbólumértelmezés egyik úttörõje is. Az álombéli szimbolika tulajdonképpeni felfedezõje R. A. Scherner volt, aki errõl 1861-ben Az álom élete c. munkájában ír. Ezt a történelmi tényt már Freud is hangsúlyozta. Schernertõl ered az a megállapítás, miszerint “bizonyos tárgyakat, elintéznivalókat, kapcsolatokat az álomban szimbólumok helyettesítenek, amelyeket az álmodó használ anélkül, hogy a jelentésüket ismerné, és amelyekhez általában az asszociációi sem visznek közelebb...”. “Késõbb kiderült — írja Freud —, hogy a nyelvhasználat, a mitológia és a folklór a leggazdagabb analógiát nyújtják az álomszimbolikához. A szimbólumok, melyekhez a legérdekesebb, még megoldatlan problémák kapcsolódnak, úgy tûnik, õsi lelki örökségünknek egy része. A szimbólumok a nyelviség fölé érnek.”
  A pszichoanalízis — ahogy a szimptómákban, úgy az álom, a fantázia és a mitológia szimbólumaiban is — fõként a “szexuális nyelvet” kereste, hiszen ezeket a képzõdményeket elfojtott szexuális kívánságok vágyteljesítéseként értelmezte.
  Ezen a ponton vált külön Silberer és 1911-ben Jung útja Freudétól.
  A pszichoanalitikus és pszichopatológiai kutatások 1909-es és 1910-es évkönyvének elsõ és második kötetében Herbert Silberer (Bécs) azon fáradozott, hogy egy új fogalom, a szimbólumok funkcionális kategóriájának célszerûségét bemutassa. Silberer megállapítja, hogy a szimbólumok különbözõképpen értelmezendõek. Egyrészt meghatározhatóak képzetek és gondolatok tartalmaként, tehát mint képzeleti absztrakt fogalmak, amelyek a vágyak tárgyát fejezik ki. Másrészt a szimbólumok magának a pszichének az állapotát és funkcióját mutatják. A szimbolika e második fajtáját a szimbólumok funkcionális kategóriájának nevezi, amely szimbólumok tehát olyan képeket adnak, amelyek a tudattalan állapotára, nem pedig annak tárgyi részére utalnak. Két évvel késõbb, 1911-ben C. G. Jung az álom hasonló felfogására jutott. Itt találjuk meg az álommagyarázat — 1. a tárgyi szint és 2. az alanyi szint — gondolati gyökereit.
  Hallgassuk most Jungot: “Az ismert freudi véleménnyel szemben, miszerint az álom vágyteljesítés volna, én és barátom s munkatársam, A. Maedler azt az álláspontot képviseljük, hogy az álom a tudattalan spontán állapotának kifejezõdése, szimbolikus formában. Felfogásunk ezen a ponton érintkezik Silberer gondolatmenetével.”
  A. Maedler (Zürich) 1912-ben szintén azt nyilatkozta, hogy a merev szabályt, miszerint az álom vágyteljesítés és egyoldalúan infantilisan felfogott történés, el kell utasítani. Maedler Silbererrel és Junggal együtt az álmok finális értelmezését képviseli. Szerinte az álom egy vágyott cél képét vagy a cél megvalósításáért való küzdelmet jelenítheti meg, vagyis a jövõt progresszív, elõretekintõ formában ábrázolhatja. Így jut el Maeder a következõ meghatározásig: az álom önábrázolás — szimbolikus formában —, avagy a személy autoszimbolikus megjelenítése. Az egyes szerzõk, H. Silberer Bécsben, C. G. Jung és A. Maeder Zürichben a szimbólumértelmezés új útján egymástól függetlenül, ugyanabban az idõben indultak el.
  A szimbólumértelmezés új módját egy figyelemreméltó azonosság mutatja Silberernél és Jungnál. Mindketten elutasítják Freud és a freudi iskola azon felfogását, amely szerint a szimbólumértelmezés csupán az infantilis-szexuális területre korlátozódna. Az infantilitás és regresszió Silberer és Jung szerint nemcsak lelki visszatérés az infantilis szexuális emlékekhez és vágyakhoz, hanem egyfajta visszanyúlás az emberiség primitív képi és szemléletes gondolkodási módjához.
  A pszichológiai, esztétikai és mitológiai problémák szimbólumértelmezésénél a freudi iskola — írja Silberer — csak félig érti meg a pszichikus mûködést és minden szellemi fejlõdést, hacsak a “Honnan jövünk?” kérdésével foglalkozik. A “Hová megyünk?” kérdését is figyelembe kell venni, mondja Silberer. “Csak ekkor érthetõ meg a pszichikus folyamat (individuál- és néplélektani szempontból) egy jelentésképletben.”
  Silberer szerint egy képsor (szimbólumsor) értelmezéséhez tulajdonképpen három értelmezési út végigjárása szükséges. Elõször: a pszichoanalitikus mód, amely a másra tekintettel nem lévõ, értelem nélküli ösztönélet elemeit tárja a szemünk elé, ami fantáziaképekben tombolja ki magát. Másodszor: az úgynevezett “anagógiai” értelmezés (Silberer), amely a pszichoanalízis szexuális értelmezésével szemben hermetikus-vallásos természetû, a magas ideákhoz vezet, vagyis az istenség szemléléséhez és a tiszta szellemi felismeréséhez. Minden hermetikus írás, “mint minden mélyebb alkimista könyv”, írja 1914-ben Silberer, bevezetõ a misztikus-jámbor élethez. Harmadszor: a természettudományos (kémiai) értelmezés, amely középütt, a pszichoanalitikus és az anagogikus között helyezkedik el és mint azt az alkimista irodalom mutatja, az anagógiai értelmezés hordozójaként fogható fel.
  1914-ben Silberer szép példán keresztül mutatta be, hogyan lehet egy különleges elbeszélést egyrészt pszichoanalitikus úton, másrészt a szimbolika, az alkímia és a hermetikus mûvészet segítségével anagógiai módon elemezni: példája az a parabola volt, amelyet A rózsakeresztesek titokzatos alakjai a XVI–XVII. században címû, 1785 és 1790 között Altonában megjelent mû második füzetében talált.
  Silberer ezen gondolatát az anagógiai értelmezési módról C. G. Jung Pszichológia és alkímia címû könyvében klasszikus formában vitte tovább. A pszichológia szelleme címû elõadásában az alkímia szimbolikájának jelentõségét hangsúlyozza, amit õ a szimbolikus képzetvilág egyik fõ forrásának gondol. Az alkímiából vette Jung például a szikrák, a scintillae fogalmát, amik a “változó szubsztanciában vizuális illúzióként” bukkannak fel. Azon hipotézise, mely szerint “az én-tudat sok apró lumináló »dologtól« körülvéve képzelendõ el”, szintén az alkímia szimbolikáján alapszik. A “scintillae és az archetípusok egyenlõvé tételérõl” beszél.
  Silberer szerint a szimbólumokban háromféle tárgycsoport fejezhetõ ki. Elsõként: materiális szimbolika, a gondolkodás anyaga, tehát gondolatok és képzettartalmak. Másodszor: funkcionális szimbolika, a lélek tudatos vagy tudattalan mûködési módja, vagyis a lélek struktúrája, állapota és cselekvése, az a mód, ahogyan él és mûködik. Ugyanezen gondolatokat Jung így fogalmazta meg: az álom “a tudattalan aktuális állapotának spontán kifejezõdése, szimbolikus módon.”. Harmadszor: szomatikus szimbolika, vagyis a szomatikus folyamatok, testingerek.
  Silberer véleménye szerint a képeket “mint bizonyos mértékig bensõvé tett típusokként” kell vizsgálnunk. “Elemi típusoknak” nevezi õket, és ugyanazt érti ezen, mint amit Jung archetípusoknak nevez.
  Az elemi típusok Silberernél olyan “lelki alaperõk, amelyekkel minden ember rendelkezik, s amelyeknek így általános érvényû a szimbolikája”. Silberer így folytatja: “Ha például néhány, az álmokban elõforduló szimbólumot analitikusan apaként és anyaként tárunk fel, a pszichikus képzelet ezen képviselõiben csak típusokat nyertünk, amelyeknek a jelentése a szemlélettõl függõen változik. A valódi anya és apa, illetve a köréjük fonódott élmények adták az anyagot a típusok megalkotásához, ezek ha mégoly mélyrehatóak is, de külsõdleges dolgok; ezzel szemben a késõbb szimbólumként felmerülõ apa stb. az illetõ ember lelki potenciájaként értelmezendõ mint típus.” Minden képzelet és szimbólum mint lelki potencia lényege — Silberer (és Jung) szerint — nem a külsõ tényezõkben, hanem bennünk van; a külvilág személyein csupán leképezzük és gyakoroljuk õket. Silberer elemi típusai a léleknek ugyanazon szellemi gyökei, mint Jung archetípusai. Minden emberben a priori adottak. Az elemi típusok tipikus szimbólumainál kétféle perspektívát különböztetünk meg: egy elõretekintõt és egy visszatekintõt. Silberer szerint: “Az elemi típusokban visszafele tekintve az infantilis képzeletet pillantjuk meg minden etikátlan gyökerével együtt, amit a pszichoanalízis tár fel; elõretekintve pedig olyan gondolati irányulásokat észlelünk bennük, amelyek valamely célhoz vezetnek...” Ebbõl következik, hogy Silberer, ahogyan Jung is, a lelki folyamatok freudi mechanikus-kauzális felfogása mellett az energetikai-finális nézetet képviseli. Ez a finális felfogás Carus Psyche címû mûvén alapul. Silberer így ír róla: Az elemi típusok a bensõvé tétel következtében lelki erõink tárát mutatják meg... A tárgyak vagy felhasználásaik változnak, az erõk (nagyjából) ugyanazok maradnak. Jungnak az energetikáról alkotott alapelve így szól: “Mivel a lélek finális szemponttal is bír, pszichológiailag megengedhetetlen és az ismert értelmezési egysíkúsághoz vezet, ha tisztán kauzálisan járunk el a pszichológiai jelenségeket tekintve.”
  Silberert a szimbólumnyelv analízise a következõ eredményekre vezette: 1. a tisztán materialista, kauzális értelmezési mód helyett a finális-energetikai nézõpont szükséges. 2. El kell fogadni az általános emberi elemi típusok létét, melyek apriorisztikusak, és a lélek lelki erõit mutatják meg.
  Silberer és Jung új szimbólumértelmezési módját Freud az analitikus tények újraértelmezési kísérletének nevezte. A nagyon tehetséges, azonban gyengébb lelki alkatú Silberer késõbb öngyilkos lett. A szellemileg és lelkileg erõsebb Jung az elszakadás nehezebb útját választva az archetípusok szimbólumpszichológiájának megalapozója lett.
  Jung szerint az álomszimbólumok — mint a szimbólumok általában — archetipikus természetû képek. Jung számára a szimbólum se nem allegória, vagyis egy ismert dolog szándékos körülírása vagy átalakítása, se nem jel (semeion), hanem egy javarészt tudatosuló transzcendens tartalom képe. Számára a freudi pszichoanalízis szimbólumértelmezése a leggyakrabban csak szemiotika, elfojtott szexuális vágyak, szexuális eszközök és funkciók jelértelmezése. Jung szerint azonban szimbolikus és szemiotikus értelmezés és jelentés különbözõ fogalmak. A szemiotikai jelentés nem más, mint analógia, illetve egy ismert tény rövidített jelölése. A szimbolikus jelentés ezzel szemben olyan magyarázat, amely túlmegy minden elképzelhetõ magyarázaton, és egy, még ismeretlen vagy érthetetlen misztikus vagy transzcendentális dolgot fejez ki.
  Jung a következõket mondja: “Minden pszichikai produktum felfogható szimbólumként, amennyiben pillanatnyilag az a legjobb kifejezési mód egy még ismeretlen vagy viszonylag ismeretlen tényállásra, és ha készek vagyunk elfogadni, hogy a kifejezés azt is jelölni akarja, amit még csak gondolunk, de teljes bizonyossággal még nem tudunk.”
  Energetikai szempontból Jung a szimbólumot olyan “pszichológiai gépként” értelmezi, amely “energiát alakít át”. Jung szerint a szimbólumképzés energiaforgalom, libidó-átalakulás.
  A szemiotikai és szimbolikus értelmezés közötti diszkrepanciát bemutatandó Jung a “Watschandis földlyukát” idézi. Ha valaki a földlyukat nõi genitáléként értelmezi, az értelmezése csupán szemiotikus. Szimbólumként azonban a megtermékenyítendõ földanyát jelenti, vagyis egy archetípust jelenít meg.
  Jung nyomatékosan hangsúlyozza a freudi szemiotikai értelmezés szükségességét mindenütt, ahol az ösztöntermészet “elkorcsosodik anélkül, hogy effektív munkateljesítmény létrejönne”. Értelmetlen azonban a szemiotika, ha sematikusan és kizárólagosan használják a szimbólum valóságos jelentésének megfejtésére. Hiszen a szimbólumok munkateljesítménye energiaátalakítás, libidoátalakítás. Az úgynevezett libidó-többletet különbözõ jelenségekre használja fel, úgymint 1. mágiára, 2. vallásos ideákra mint képzetszimbólumok képzésére, 3. cselekvésszimbólumok rítusaira és ceremóniáira, 4. mitológia kialakítására, 5. szellemiségre, beleértve Isten szellemét is.
  Jung felfogásában tehát — amely (a Freudtól való) szakításhoz vezetett — a libidó átalakul szellemmé, vagyis kultúrává és vallássá. Míg Freud az intrapszichikus mûködést az én (a felettes-én) és az ösztön közötti harcként jeleníti meg, Jung energetikai elméletében az ösztöntermészet és a szellem ellentétpárját hangsúlyozza. A “reduktív” pszichoanalitikus módszer megelégszik azzal, hogy a neurotikus “szimbólumképzéseket” kauzális módon az “archaikus-szexuális” élményekre vezeti vissza, s így azt a szexualitás természetes elemeire redukálja. A kisgyermekek és a primitív népek tudattalan lelkében azonban Jung szerint nemcsak az ösztöntermészet, de a szellemi is dominál. Jung két apriorisztikus szervezõdést különböztet meg a lelki funkciókban: 1. az ösztöntermészet,
2. a szimbólumok.
A szimbólumok teszik lehetõvé az ember számára, hogy a “primitív ösztöntermészettel szemben egy szellemi ellentétpozíciót állítson fel, kulturális beállítódást a nyers ösztönösséggel szemben. Kezdettõl fogva ez volt minden vallás funkciója.”
  Jung szerint a vallásalkotás azonos a szimbólumképzéssel. Az “energiaátalakítás” ezen szimbólumképzõ formája “ugyanolyan fontos érdeke a primitív szellemnek, mint az ösztön kielégítése”. A lélek ezen szellemi princípiumához Jung hozzáfûzi: “A szellemi a pszichében szintén ösztönként jelenik meg, igaz szenvedélyként, ahogyan Nietzsche mondta egyszer, »mint az emésztõ tûz«. Ez nem egy másik ösztön származéka, mint ahogyan azt az ösztönpszichológia tudni szeretné, hanem egy sui generis princípium, az ösztönélet elengedhetetlen formája.” Jung ezen felfogása a libidó átalakulásáról és szimbólumairól arra késztette, hogy a Freud által szublimációnak nevezett folyamat helyére egy másik lelki processzust helyezzen, az “individuációt”. A freudi redukció különválasztja a felhasználhatatlan szimbólumokat, és azokat csupán a testi (természetes) folyamatra vezeti vissza. A freudi szimbólum-szétválasztás következményeképpen a “felhalmozódott” libidó a “szublimációban” jelenik meg. Ezzel szemben Jung szerint ebbõl a redukált állapotból az út az “egyéni módon lezajló vallásképzés” felé vezet. Jung a következõket mondja:

“A személyiség fejlõdése akkor is lehetetlen, de legalábbis nagyon korlátozott, akadályoztatott, ha a redukált állapotot kényszerû szublimációk követik bizonyos kulturális tevékenységekben, amelyek jellegük szerint ismét kollektívek.”

“Minden kulturális elõrelépés — Jung szerint — pszichológiailag a tudat kibõvítése, egyfajta tudatosodás, amely másként nem jöhet létre, csak a megkülönböztetés által. Ezért az elõrelépés mindig az individuációval kezdõdik, úgy, hogy miközben az egyes emberben tudatosodik elszigeteltsége, felfogásában egy eddig új, járatlan út tör utat magának.”

  Az egyes ember átfordulása a biológiai szférából a kulturális szférába az élet második felének ismertetõjegye. Ebbõl következik Jung ismert felfogása, miszerint a freudi reduktív módszer az élet elsõ, a jungi individuáció-módszer az élet második felében alkalmazandó.

A tudattalan választás nyelve

  A vita, hogy vajon a szimptóma vagy a szimbólum a tudattalan “legitim” õsnyelve, még távolról sem ért véget, amikor 1937-ben azt a megállapításomat tettem, hogy a tudattalan — a szimptómák és a szimbólumok mellett — választási cselekedetekben is kifejezésre juthat.
  A szerelemben, a barátságban, a foglalkozásban, a betegségben és a halálnemben történõ választások analízise alapján azt a hipotézist állítottam fel, amely szerint a választások forrása a tudattalan. Vagyis: az egyes ember sorsdöntõ választásai nem tudatos elhatározások útján születnek. A választások ösztöncselekedetek, amiket a tudattalan ösztönös döntései irányítanak.
  Ezen teória szerint az ösztönös választás a tudattalan harmadik nyelve.
  Azt, hogy hogyan jutottam erre a felfedezésre, 1937-ben és 1944-ben kiadott két könyvemben írtam meg. Egy férfi beleszeretett egy látszólag “egészséges” nõbe, aki több évvel a házasságkötés után a mérgezési kényszergondolatoknak ugyanazon tüneteit produkálta, mint amiktõl a férfi anyja már évtizedek óta szenvedett. Ebben az esetben vetettem fel elõször a kérdést: miért szeretett bele a férfi éppen ebbe a nõbe — és senki másba —, akit késõbb ugyanazok a szimptómák üldöztek, mint saját anyját?
 Feltételeztem, hogy a férfi tudattalanjában az anyai beteg hajlam dinamikusan, aktívan hatott, és hogy ez a latens familiáris hajlam a férfi tudattalanjában sorsszerûen befolyásolta a partnerválasztást. Ezután házasságok százait analizáltam, és megpróbáltam igazolni elméletemet. Ezen az úton jutottam el a “családi tudattalan” fogalmához, és felállítottam azt a teóriát, mely szerint a családi tudattalan specifikus nyelve a választás nyelve. Ezen feltételezés alapján készítettem el 1937 és 1944 között a “választási ösztöntesztet”, a kísérleti ösztöndiagnosztika alapját. A kísérleti ösztöndiagnosztika olyan eszköz lett, amely segítségével hat évestõl kilencven éves korig a kísérleti helyzetben történõ választások alapján mindenkinél egzakt módon vizsgálható a családi tudattalan.
  Mielõtt azonban a családi tudattalan választási nyelvét mélylélektani vizsgálódásnak vetném alá, szeretnék egy történetileg érdekes, szubjektív adatot fûzni a sorsanalízis történetéhez, amit eddig még sosem említettem.
  A tudattalan választási nyelvének gondolata nagyon korán — 1911-ben — merült fel bennem. Éppen érettségi után voltam, tehát 18 éves. Szenvedélyesen olvastam Dosztojevszkij mûveit, és a Bûn és bûnhõdés, illetve A Karamazov testvérek olvasásakor kérdeztem meg elõször magamtól: Miért választott Dosztojevszkij elõszeretettel gyilkosokat regényei hõséül? Szerencsére ekkor még (1911) nem olvashattam Freud Dosztojevszkij és az apagyilkosság címû mûvét, amely csak 1928 õszén jelent meg A Karamazov testvérek eredeti alakja címû kötet bevezetõ tanulmányaként. Így aztán a fiatalok merészségével felállítottam egy teóriát, amely akkoriban körülbelül így hangzott: Dosztojevszkij meg tudta rajzolni a gyilkosok lelki életét, s meg is kellett ezt tennie, mivel a gyilkost önmagában, családja hagyományában, elrejtve magában hordta. Õ maga is latens gyilkos volt. Ezt a latens gyilkossági hajlamot projiciálta bele tudattalanul hõsei lelkébe.
  Akkoriban annyira meg voltam gyõzõdve elképzelésem igazáról, hogy egy kisebb irodalmárkörben elõ is mertem adni teóriámat. “A regényíró téma- és hõsválasztásáról” szóló teóriám hatása ugyanolyan volt, mint amilyet 26 évvel késõbb, az Analysis of Marriages megjelenése után is átélhettem. Néhányaknak az eszmém a legtisztább igazság kifejezõdését jelentette, amely mellett megszállottként szálltak síkra. Mások számára mindez egy téveszme legszörnyûbb torzszüleménye volt. Már akkor, 1911-ben ugyanazt a tanulságot vontam le mindebbõl, mint késõbb is. Azt gondoltam, hogy a vélemények ilyen nagyfokú megoszlása bizonyítja, hogy valami sosem sejtett, kínos és elviselhetetlen dolgot érintettem meg, s éppen ezért folytatnom kell a munkát.
  Eközben orvos, pszichológus és pszichiáter lettem, 1927-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Gyógypedagógiai Fõiskola keretein belül — ahol a pszichopatológia tanára voltam — berendezett nekem egy kutatólaboratóriumot, ahol aztán munkatársaim segítségével ismét foglalkozni kezdhettem fiatalkori elképzelésemmel. Így született meg 10 évig tartó genealógiai és pszichológiai vizsgálódás után 1937-ben az elsõ közlemény, az Analysis of Marriages. Contributions to Fate-Analysis gyûjtõcímmel, és ezzel egyidejûleg nagyszabású kutatómunka kezdõdött választási-, illetve ösztöntesztem alapján, melyrõl 1939-ben számoltam be magyar, majd 1947-ben német nyelven. […]
  Választási elméletem végleges változatát — egy széles alapokon nyugvó kutatási anyag alapján — 1944-ben foglaltam írásba a Sorsanalízis elsõ kötetében, ahol a választás, sors, családi tudattalan, genotropizmus fogalmakat és a manifesztációs variációkat (libido-, ideal-, opero-, morbo-, tanatotropizmus) mélylélektani szempontból behatóan vizsgáltam.
  A továbbiakban a sorsanalízis azon eredményeit foglalom össze, amelyek arra a következtetésre ösztönöztek, hogy el kell fogadnom a familiáris tudattalan létét.

  “Tudattalannak nevezzük azt a pszichikai folyamatot, amelynek létezését feltételezzük, mivel az hatásaiból kikövetkeztethetõ, azonban semmit sem tudunk róla.” (Freud). A tudattalan e deskriptív definíciója alapján a családi tudattalan létét csak akkor feltételezhetnénk, ha elõször is olyan tudattalan hatásokat, illetve cselekvéseket tudnánk megállapítani, amelyek sem a személyes elfojtás, sem a kollektív tudattalan folyamataira nem vezethetõk vissza; másodszor, ha bizonyítani tudnánk, hogy ezek a hatások összefüggésben állnak a rejtett (latens) családi hajlamokkal, vagyis az egyén úgynevezett konduktortermészetével. A tudattalan ilyen hatásának tartom a konduktorok bizonyos választásait.
  1. Konduktoroknak nevezzük a genetikában azokat az egyéneket, akik abnormális vagy extrém beteg öröklött tényezõk hordozói. Ezek a konduktor individuumok tünetileg, vagyis fenotípusukban egészségesek lehetnek, mivel e recesszív, betegséget hordozó örökletes anyag szervezetükben nem dupla, hanem csökkent, úgynevezett fél dózisban van meg — vagyis ezt az anyagot csak az egyik szülõtõl, nem pedig mindkettõtõl örökölték.
  Míg egy recesszív örökletes betegség esetében azok az egyének, akiknél a gén dupla adagban szerepel, vagyis az úgynevezett homozigóta recesszívek a leggyakrabban tünetileg is betegek, azok, akik a recesszíven öröklött anyagot csak fél adagban hordozzák, “kifelé” egészségesnek tûnhetnek, holott öröklöttségüket tekintve betegek, ha mennyiségileg csökkent mértékben is.
  A genetika feltételezte, hogy az abnormális faktor a konduktorokat nem befolyásolja kórosan életképességüket, vitalitásukat tekintve. Újabb vizsgálatok szerint (az ötvenes években — a szerk.) a konduktorok vegetatívan és generatívan is stimuláltak. A konduktorok ezen terheltségét a genetika heterózisnak nevezi.
  2. A heterózis tehát az a jelenség, amely a konduktorok sorsát a népességben viszonylag kedvezõen befolyásolhatja. Bár a konduktorok életrevalóságának kérdésével a növény- és állatvilágban már évtizedek óta foglalkoznak, az emberi világban a konduktorok sorsa mind ez idáig szinte teljesen ismeretlen, még nem kutatott terület. A konduktorok latens öröklött anyaga, az úgynevezett latens vagy recesszív gének hatástalanságáról szóló feltételezés a genetikában fokozatosan teljesen valótlannak bizonyult. Kiderült, hogy a konduktorok fenotípusában mutatkozó finom eltéréseket vizsgáló technika hiányossága okozta, hogy a rejtett gének hatásait eddig nem vették észre. Az állatkísérletek (pl. Drosophila melanogasterrel), majd finomabb, embereken végzett kísérletek (pl. anyák és gyerekek színvakságát és a vérzékenységet [hemophilia] illetõen) ahhoz a megállapításhoz vezettek, miszerint konduktor-állapot esetén a latens (recesszív) öröklöttségi anyagok nem hatástalanok, hanem a dominánsan öröklött anyagok manifesztációját befolyásolhatják.
  A latensen öröklött anyagok pszichikus hatásáról, melyet a konduktorszemélyekre gyakorolnak, sosem esett szó. Ezt a kérdést mi vetettük fel elõször 1937-ben. Az elmúlt 15 évben (1940–1955 — a szerk.) egy új kutatási irányt fejlesztettünk ki azzal a céllal, hogy a konduktorok sorsát szisztematikusan kutassuk.

  Kérdésfelvetésünkben az volt az újdonság, hogy feltételeztük: a latens öröklött anyagok a személy választásait tudattalanul befolyásolhatják. A tudattalan eddig ismeretlen, emberek közötti hatását ismertük fel, és e jelenségek genotropizmusnak neveztük el. Genotropizmuson azt a folyamatot értjük, melyben a génállományok — vagyis a családi tudattalanok — azonos vagy rokon génfaktorai két embert egymáshoz vonzanak és összetartanak. Ebbõl következik, hogy a genotropizmus a latens családi tudattalan egyik legfontosabb funkciója. A rejtett családi hajlamok genotropikus hatása a tudattalan lelki élet területére korlátozódik. A családi tudattalan a latens familiáris öröklött anyagok tudattalan mûködésébõl fakad. A tudattalan ezen rétegének nem tudatos mûködését nevezzük genotropizmusnak.
  1. A családi tudattalan elsõ lényeges genotrópiai hatása a szerelmi választásban jelenik meg libidotropizmusként. A libidotropizmus tudattalanul magában foglalja az egyén összes én-te kapcsolatát. Ez minden emberi párkapcsolat alakító elve, és ebbõl következõen a család összetartó elve is.
  2. A családi öröklött hajlam, vagyis a családi tudattalan nem tudatos genotropikus hatása az ideálok választásában is megnyilvánul. A családi tudattalan ezen hatását ideálválasztásnak avagy ideáltropizmusnak is nevezzük. Így keletkeznek az emberek közötti szellemi kötõdések és kapcsolatok, akiknél az egymásra találás és összetartás oka mélyen, a tudattalan öröklött anyagok azonosságában vagy rokonságában gyökerezik. Az ilyen ideáltropikus kapcsolatok legkisebb egysége a barátság. De minden olyan, emberek közötti kötõdés, amely egy közös kulturális vagy szellemi ideát szolgál, olyan emberek együttese, akik azért találkoznak, mert az öröklött anyagok rokonsága tudattalanul egymáshoz vonzza õket.
  3. Társadalmi szempontból a pályaválasztás, az úgynevezett operotropizmus a tudattalan genotropizmus és így a családi tudattalan talán leghétköznapibb megjelenési formája. A sorsanalízisnek sikerült bebizonyítania, hogy az ember tudattalanul olyan foglalkozást választ, amelyben a génállományt tekintve rokon személyekkel foglalkozhat. Tudattalan vonzódása egy meghatározott foglalkozás iránt sajátos családi tudattalanjának a megnyilvánulása.
  Az egyén specifikus konduktortermészete gyakran meghatározza pályaválasztását. Így lesznek az elmebetegek leszármazottai a legderekabb pszichiáterek vagy gondozók, akik számára a hivatás valóban elhivatottság. Vagy a kverulánsok (perlekedõk) leszármazottjai az ügyvédi, bírói stb. hivatást választják. Az epileptikusok utódai, az ún. morbus sacer konduktorok nagyon vonzódnak a homosacer-foglalkozások iránt (pap, szerzetes, apáca, lelki gondozó). A sorsanalízis a pályaválasztást tekintve ezen személyeknél az öröklött tudattalan tényezõk mûködéseként — ami a pálya “objektumára” hat — írja le a meghatározott öröklött hajlam és a meghatározott pályák közti törvényszerû összefüggéseket, amelyeket egzakt módon, családfavizsgálatokkal derített fel. A pályaválasztás egy másik csoportjánál megállapíthattuk, hogy az emberek gyakran olyan foglalkozást választanak maguknak, amelyek segítségével bizonyos familiárisan meghatározott, tudattalan ösztönöket elégíthetnek ki szociálisan elfogadott formában. Ezen ösztönök natív, természetes kielégítése veszélyes a társadalomra nézve, és a család egyes tagjai ezeket az ösztöneiket valóban nem a pálya által szocializálva, hanem eredeti módon, a társadalom számára hátrányosan élik ki. Ezen pályaválasztási mód példájaként említjük meg azt a tényt, hogy ugyanazon családon belül az egyik személy gyújtogató, a másik tûzoltó lesz (vö. Sorsanalízis 2. kiadás, 267.o. 36.családfa). Vagy például míg az egyik családtag bûnözõ, a másik börtönõr. A pályaválasztás öröklött hajlamtól való függõségét H. Ellenberger egy meggyõzõ adata is jól illusztrálja. Õ említ ugyanis egy egypetéjû ikerpárt, akik közül az egyik notorikus betörõ, a másikuk derék börtönõr.
  Gyakran a foglalkozási eszközöket (például cicoma, smink, hajviselet vagy fejsze, balta, kalapács, vésõ, fúró, kés, ostor vagy közlekedési eszközök, könyvek, antik dolgok), de még a foglalkozás helyét is (mint például fürdõhely, cirkusz, színház, állatkert, bánya, mélység és magasság, könyvtár, templom, kolostor, vegyi üzem, föld, bank, vendéglõ, bár stb.) a tudattalan “családilag” meghatározott faktorai alapján választjuk.
  4. A családi tudattalan negyedik mûködési területét a sorsanalízis az úgynevezett betegségválasztás, a morbotropizmus jelenségében találta meg. Ez a fogalom arra a kérdésre próbál meg válaszolni: Miért vonzódik valaki egy bizonyos testi sérülés bekövetkeztében egy bizonyos betegségformához — és nem máshoz? Ez a szimptómaválasztás kérdése. Saját vizsgálataink arról gyõztek meg bennünket, hogy bizonyos fertõzõ megbetegedések éppenséggel nem csak a fertõzõ ágens megjelenésétõl függenek, hanem a latens öröklött hajlamoktól is. Nem csupán a betegség specifikuma, hanem sokkal inkább a meghatározott génekkel rendelkezõ családi tudattalan dönt a klinikai formáról, vagyis azon szimptómák megválasztásáról, amelyekkel a fertõzõ betegség megjelenik. Családfakutatások alapján kimutattuk, hogy a luesz különösen azoknál a személyeknél vezethet elmezavarhoz vagy demenciához, akiknél az elmebajra vagy demenciára való hajlam — luesz nélkül is — megállapítható volt. (Vö. Sorsanalízis 2. kiadás 85., 86., 87. eseteit). Vagy például a tífusz, malária, lues és egyéb fertõzõ betegségek csak azon személyeknél okozhatnak halláskárosodást, akiknek a családjában a nagyothallás idiotipikus, endogén formában eleve megtalálható volt (vö. Sorsanalízis 2. kiadás, 83., 84., 85 esetei, 374.o.)

  A sorsanalízisnek jelenleg három eszköze van, amely segítségével a rejtett õsi törekvések létezését, a családi tudattalan latens öröklött hajlamait deríthetjük fel. Ezek a következõk:

  I. A beteg hajlamok megélése a sorsanalitikus terápiában. Vagyis: azon beteges lelki hajlamok megélése, amelyek konduktora a páciens. Ez a lehetõség tehát a konduktortermészet átélésébõl áll.
  II. A probandus szembesítése a beteg hajlamokkal a genotipikus — az öröklési hajlamok összességét magába foglaló — családfa alapján.
  III. A probandus szembesítése a latens családi ösztönökkel a kísérleti ösztöndiagnosztika alapján.

  Ad I.: A konduktortermészet, vagyis a beteg lelki hajlamok kiélése: Az a módszer, amellyel hozzásegíti a sorsanalízis a probandust rejtett törekvéseinek kielégítéséhez és lereagálásához, ez a módszer a terápia elején ugyanaz, mint amivel Freud pszichoanalízise reagáltatja le az elfojtott ösztönvágyakat, képzeteket és élményeket.
  A pácienst fekvõ analitikus helyzetbe helyezzük, az álmokat a szabad asszociáció segítségével a szokásos módszerrel elemezzük. A sorsanalitikus eljárás az analízis azon pontján távolodik el a passzív pszichoanalízis ismert ösvényétõl, amikor a sorsanalitikust a páciens különös viselkedése figyelmezteti arra, hogy az asszociácóláncot nem egyszerûen személyes ellenállások, hanem annál mélyebben gyökerezõ jelenségek betörése zavarja meg.
  Ezek legtöbbször a következõ természetûek:
  1. Paroxyzmális (rohamszerû) epileptikus elhárító mechanizmusok betörése az analitikus szituációba (aura epileptica, fuga epileptica stb.). A páciens hirtelen a következõ kijelentéssel szakítja meg az asszociációs láncot: “Rosszul vagyok.” A semmibe süllyedés kellemetlen érzése fogja el, fél, hogy rohama lehet. Fel akar ugrani a díványról, vagy ki akar rohanni a rendelõbõl (fuga). A páciens gyakran közöl az analitikusra vonatkozó súlyos agressziókívánságokat. Meg akarja fojtani, le akarja szúrni stb. Ezen aura- és fuga-tünetek az epileptikus roham elõfutárai. Legtöbbször nyögések, levegõért kapkodás, légszomj kíséri. Azonban valóságos, tonikus és klonikus rángatózások által kísért totális rohamokra szinte sohasem kerül sor.
  2. Asztmaroham keletkezése a páciensnél.
  3. Hisztérikus rángatózások fellépése, mint a nevetõ- vagy sírógörcsök, opisthotonus stb.
  4. Álhallucinációk, érzékszervi csalódások hirtelen fellépése.
  5. Paranoid bûnösségi, üldözési, csökkentértékûségi, kapcsolat, észlelési mániák, vagy nagyzási hóbort léphetnek fel hirtelen, leggyakrabban olyan betegeknél, akik korábban ritkán számoltak be hasonló rögeszmékrõl stb. A páciensek ezt követõen egy órára átmenetileg “õrültté” válnak.
  A sorsanalitikus állásfoglalása a beteg tünetek hirtelen fellépésével szemben már nem passzív, mint a pszichoanalitikusé. Sõt, fel is szólítjuk az analizált személyt, élje ki ezeket a rohamokat a következõ órákban olyan gyakran, amilyen gyakran ez csak lehetséges. Épp az epileptikus, hisztérikus, asztmatikus, paranoid rohamoknak kell tudatában lennie, saját énje és az analitikus jelenlétének ellenõrzése alatt kell ezeket megélnie. Itt a díványon kell “kiürítenie” beteg õseit, megszabadítania tõlük magát, meg kell ismernie azon rejtett õseit, amelyeknek a közvetítõje, konduktora. Éppen ezen rohamok segítségével kell szembesülnie velük és tudatossá tenni azokat. Külön hangsúlyozzuk tehát, hogy itt, a sorsanalitikus szituációban, az analitikus ellenõrzése alatt a páciens örökletes betegségbe “eshet”, kiélheti rejtett epilepsziáját, hisztériáját, asztmáját, paranoid szkizofréniáját.
  Sõt még ennél is többet várunk. A páciensnek tudatosan és egészségesen kell állást foglalnia a betörõ családi hajlamokkal szemben. Mindez azt jelenti: az analízis idején a páciensnek gyakorolnia kell, hogy félelem nélkül, tudatosan el bírja viselni a beteg öröklött hajlamokat, és képes legyen azokat szociális úton kielégíteni. A páciens képessé válik arra, hogy félelem nélkül, tudatosan pszichológiai érdeklõdést tanúsítson a beteges tünetekkel szemben, és azokat megfelelõ módon, hivatás vagy más szociális cselekvés által kielégíthesse.
  Amikor kollégáimnak a “megélés” e módjáról számoltam be, a következõ ellenvetéseket hallottam: Elõször is módszerem egy “pszichikai sokkterápia”, amely körülbelül ugyanazokat a veszélyeket hordozza magában, mint az elektrosokk-terápia. Ez ellen az ellenvetés ellen a következõket hozhatom fel: A sorsanalitikus terápia minden lehetséges rejtett és zavaró lelki hajlamot felszínre hoz, mégpedig mindig olyan tudati állapotban, amelyben a páciens tudatossá teheti beteges sorslehetõségeit, és a realitás állandó kontrolljával — amely az analitikus segítségével történik — a jövõben céltudatosan kereshet és találhat egy betegség nélküli levezetõ csatornát. A tudatos állapotban történõ sokkhatás meghatározó különbség a páciens jövõje szempontjából. A páciens fokozatosan elveszíti a tudattalan családi tartalmak betörése miatt érzett tudattalan félelmi állapotát. Az én elkezdi fokozatosan bekebelezni a családi tudattalan “beteg” hajlamait, a veszéllyel fenyegetõ alattomos dolgokat asszimilálni, és a páciensek legtöbbször maguk találják meg a szocializációhoz, illetve a félelmet keltõ beteg õsök szublimációjához vezetõ utat. Azáltal is, hogy az aktív sorsanalízis a terápia során folyamatosan azt érzékelteti, hogy minden emberben minden örökletes hajlam ellentétesen található meg. Ez azt jelenti, az ember választhat családi sorsának ellentétei között. Így például a morbus sacer (epilepszia) és a homo sacer foglalkozás sorsai között. Vagy a paranoiás sorsa és a pszichológus, pszichiáter, detektív vagy más foglalkozások között, amelyek a családi lélek “detektion” felderítõ funkciójával állnak szoros kapcsolatban.
  Egyrészt a családi lelki öröklött hajlam ellentétes sorslehetõségeinek tudatossá tétele, másrészt a lelki sors kérdésében történõ tudatos, személyes választás a sorsterápia különleges jellemzõi, amelyek a sokkterápia minden egyéb fajtájánál hiányoznak.
  A másik ellenvetés gyógyítási eljárásunkkal szemben így hangzik: Módszerünk túlságosan veszélyes. Válaszunk: eljárásunk csak azon pszichoterapeuták kezében veszélyes, akiknek még maguknak is meg kell birkózniuk saját családi tudattalanukkal, és ennek következtében félnek páciensük analitikus szituációjában megélni olyan öröklött lelki betegségeket, amelyek által önmagukat is fenyegetve érzik. Ha azonban a pszichológust nemcsak saját elfojtott, hanem családi tudattalanjára vonatkozóan is kellõképpen analizálták, akkor nem létezik számára félelem, ezáltal az analizált személy sincs veszélyeztetve, mert a pszichológus képes veszély nélkül, szilárdan és biztosan kezében tartani azt a “kötelet”, amelyen leereszti páciensét a családi tudattalanba.
  Az a tapasztalatom, hogy az itt bemutatott sorsterápiát a kollégák valóban jól el tudják sajátítani, és veszély nélkül gyakorolni. A jövõre nézve is ez lesz a legelsõ feltétel: egyszer az analitikusnak magának is a sorsanalízis tárgyává kell válnia, tudatossá kell tennie és meg kell oldania saját családi tudattalanját.

Ad II: A kísérleti személy szembesítése a betegséget hordozókkal saját genotipikus családfája alapján. A családi tudattalan felismerésének e második szakasza az elsõt követi, miután az analizált személy fekvõ helyzetben megfelelõ gyakorisággal és intenzitással kiélte beteges családi hajlamait, és tudatképessé tette azokat. Az eddigi genetikában (1955-ös állapotról van szó — a szerk.) szokásos családfakutatásokkal ellentétben a genotipikus családfakutatás minden olyan személy családfáját összeállítja a vizsgált személlyel kapcsolatosan, akiknek a családi tudattalanjában megegyezõ vagy rokon recesszív gének, illetve rokon elfojtott ösztöntendenciák találhatók. Az egyének ezen genotipikus családfájának szimmetriájából, akik szeretetben, barátságban, szakmában, betegségben és halálnemválasztásban hasonlatosak, meg tudjuk fejteni a családi tudattalan különösen dinamikus funkcióit és hatóelemeit. Ezt a módszert példák hosszú során keresztül taglaltuk a Sorsanalízis elsõ könyvében. Néhány genetikusnak az volt az ellenvetése a sorsanalízis genetikus felfogásával szemben, hogy a sorsanalízis a géneket, amelyek bizonyos pszichikus megbetegedéseket idézhetnek elõ, nem a klasszikus genetikai felfogáshoz hasonlóan, vagyis állandósult öröklött elemekként sui generis, hanem meghatározott funkcionális, dinamikus és változóképes “ösztön-elemekként” fogja fel. Azt mondják: a gének nem ösztönök. Egy ilyenfajta ellenvetés természetesen csak olyan genetikustól származhat, aki az epilepszia, szkizofrénia, mániás-depresszív õrület ingadozásainak mélylélektani elõzményeit valójában sohasem élte meg élõ objektumon végzett analitikus szituációban. A genetikusok legtöbbször diagnózisokkal, címkékkel dolgoznak, sohasem a mélylélektan funkcionális módszerével. Ennek következtében sohasem élhették át saját maguk a következõket: Elõször is: milyen ösztöntörekvései vannak a személynek, akit késõbb az epilepszia, szkizofrénia címkéjével látnak el, mielõtt még produkálná ezeket a tüneteket, amelyeket aztán diagnosztizálnak és címkéznek.
  Másodszor: e genetikusok sohasem voltak abban a helyzetben, hogy a beteget de facto megélhették volna, hogy a páciens veszélyes ösztöntörekvéseit — mint pl. öléskényszer, homoszexuális vagy perverz vágyak — épp epileptikus vagy paranoiás roham útján próbál meg elhárítani. Csak a specifikus sorsanalitikus szituáció eredményei mondhatják ki a döntõ szót ebben a kérdésben, és sosem olyan genetikai fogalmak, amelyeket az állat- vagy növénygenetikából próbálnak az emberre vonatkoztatni. Aki egyszer már át merte élni és meg merte figyelni sorsanalitikus szituációban a díványon történõ epileptikus, paranoiás vagy mániás “roham”, illetve “schub” elõtti mélylélektani elõzményeket, annak el kell fogadnia a következõket: Az ún. öröklött hajlamok, lelki öröklött betegségek génjei elsõsorban olyan ösztönfunkciók, amelyeket a beteg rohamok, érzéki csalódások, rögeszmék útján egyszerûen csak elhárít. A pszichopatológiai tünetek génjei a családi tudattalan funkcionáló elemei, amelyek egyrészt az ösztönfunkciókat, másrészt az ösztönveszély elleni elhárító cselekedeteket öröklötten idéznek elõ. Az Ösztönpatológia elsõ kötetében kísérleti úton bizonyítjuk a következõ felfogás helyességét. A különbözõ pszichopatológiai megjelenési formákat két tényezõ alakítja: elõször is az ösztöncselekvés bizonyos családi jellege, vagyis az ösztöndialektika a priori formája. Másrészt azon ösztönerõk ellen irányuló specifikus elhárítási mód, amelyek az egészösztön szétválása során jönnek létre.
  Minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy nemcsak az ösztönveszélyek, hanem azok jellegzetes elhárítási módjai is részben családilag meghatározottak. Így pl. a rohamszerû epilepszia, a projektív vagy inflációs paranoia, a katatónia és a tartás nélküli mániás elhárítási mód. Az elhárító mechanizmusok kísérleti kutatása — különösen a mélylélektani kezelés alatt — bebizonyította, hogy az egyes elhárítási mód kiválasztása messzemenõen függ az egyén személyes állásfoglalásától, ideálképzõ képességétõl, vagy azon kényszerétõl, hogy destruktív ellenidentifikációra törekedjen.
  A családi tudattalanban lévõ öröklött elhárítási mód ugyanis minden egyes embernél sohasem egyirányú, hanem mindig kétvágányú, dialektikusan értendõ. A tudattalan énelhárító funkcióinak kétvágányúsága genetikailag az apai és az anyai allélok párba állásán alapul, amelyek aztán egy egésszé egyesülnek. Így pl. a hasítás és introprojekció, a nõiség elfojtása és introjekciója, vagy projekció és infláció kényszermechanizmusokkal történõ legyõzése stb. Ezért beszél a sorsanalízis a tudattalan énben veleszületett elhárításdialektikáról. Ez azt jelenti, hogy a személynek akár tudattalanul, vagy pedig analitikus szituációban tudatosan kell választania az ellentétes elhárításfajták közül, esetleg mindkettõt összekapcsolnia egy elhárítási szintézisbe az integráció révén.

  A sorsanalízis a következõképpen vélekedik az úgynevezett pszichopatológiai öröklött hajlamokról az analitikus-terápiás és kísérleti ösztönkutatás alapján:

  1. A pszichopatológiai jelenségek (szimptómák) öröklött hajlamok, amelyek az emberi öröklött tulajdonságoknak nem állandósult, merev, stabil elemei, hanem a családi tudattalanban funkcionálisan, dinamikusan mûködnek, s amelyek az ellentétes funkciók átörökítésével állandó dialektikát tartanak fenn.
  2. A sorsanalízis a családi tudattalant a sejt magrendszerébe lokalizálja.
  3. Minden egyes pszichopatológiai tünetet legalább két öröklési faktor határoz meg, tehát legalább dimer meghatározottságú.
  A pszichopatológiai öröklött faktorok, illetve faktorcsoportok egyike egy bizonyos ösztönfunkciót (ösztönigényt) határoz meg két polárisan ellentétes ösztöntörekvéssel. A második öröklött faktor vagy faktorcsoport teljesen más énelhárító funkciót határoz meg, amely szintén legalább két ellentétes elhárító funkcióból áll.
  4. Az öröklött faktor által meghatározott ösztönfunkció szoros viszonyban áll bizonyos (adekvát) szintén öröklött énelhárító funkcióval. Ez a következõt jelenti: Egy egészen sajátos énelhárító funkció elhárít egy jellegzetes — legtöbbször öröklött — ösztönfunkciót. Egy pszichopatológiai tünet tehát legalább két öröklött faktor vagy faktorcsoport eredménye, amelyek közül az egyik egy ösztönmûködést, a másik pedig egy énfunkciót határoz meg. Génbiológiailag mindkettõ szorosan kapcsolódik egymáshoz, és mindkettõ tudattalan. Mindkét örökletes funkció azonban tudatossá tehetõ — az analízis segítségével —, és így megváltoztathatók az elhárításfajták.
  5. Ha a genetika egy lelki megbetegedés esetén úgynevezett dimer, tehát két öröklött faktor által meghatározott öröklésmenetrõl beszél, ez sorsanalitikus nyelven szólva annyit jelent, hogy az egyik öröklött faktor az ösztönfunkciókat, a másik a családi tudattalanban meglévõ megfelelõ tudattalan énelhárító funkciót határozza meg. Példaként nézzük meg az epilepsziás rohamot mint tünetet. Ezt két öröklött faktor határozza meg. Az egyik faktor a durva indulatok, mint düh, gyûlölet, harag, bosszú, irigység, féltékenység extrém felhalmozódását idézi elõ, vagyis az individuum Káin-természetét. A másik faktor a Káin-természetet a halottá tettetés reflexével hárítja el, vagyis a rángatózásokkal történõ ájulásrohammal.
  6. A sorsanalitikus terápia eredményeit az epileptikusoknál, szkizofréneknél, mániás-depressziósoknál, szexuális és kapcsolati pszichopátiáknál csak a genetikusan meghatározott ösztönfunkciók és a családi tudattalan énelhárítási funkcióinak dinamikusan mûködõ dialektikájával lehet jól megérteni és értelmezni.
  7. Az ösztönfunkciók és az énelhárítási funkciók dialektikus mûködését támasztja alá a pszichopatológiai öröklött hajlamok esetében a következõ, minden genetikus és pszichiáter által ismert tény. Ez pedig az a tapasztalat, hogy a veleszületett epilepszia csak epizodikusan, idõszakosan manifesztálódik. Ezek után meg kell kérdeznünk: Mit csinálnak az epilepsziát elõidézõ gének az öröklöttség interparoxizmális szakaszaiban, valamint az epilepsziás lelkében? Annak a személynek, aki havonta vagy kéthavonta egyszer epilepsziás rohamot produkál, a két roham közti idõszakban is “epileptikus” génjeinek hatása alatt kell állnia. De hogyan nyilvánul meg az epilepsziás öröklött hajlam a köztes szakaszokban? Az, hogy latens, még nem jelenti azt, hogy látszólag halott vagy hatástalan lenne. Ugyanez érvényes a szkizofréniára vagy a mániás-depressziós elmebetegségre is, amelyeknél a betegség “schub” formájában nyilvánul meg. A pszichopatológiában nem beszélhetünk tehát merev, állandósult, egyvágányú génhatásról. A pszichológiai tünetek nem stabil öröklött jelek, mint például az anyajegy a bõrön. Az úgynevezett kiváltó, egzogén faktorokat még akkor sem tagadhatjuk meg, ha nem is magyarázhatunk mindent meg vele.
  8. A családi tudattalanban lévõ ösztön- és énelhárító dialektika elfogadása lehetõséget ad arra, hogy a lélek pszichopatológiai történéseit úgy képzeljük el az öröklött hajlamok dialektikusan felépülõ forgószínpadán, hogy az ellentétes genetikai hajlamok mind a betegséget, mind a megfelelõ egészségességet hordozzák. Mégpedig éppen a recesszív heterozigóta öröklött struktúra (Aa, Bb stb.) által. Egyszer a színpadi elõtérben a nem-epileptikus, a nem-szkizofrén, a nem- mániás-depressziós jelenik meg, majd hirtelen megfordulhat az öröklött hajlamok forgószínpada, és a tudattalan ösztön- és énelhárítás, s megjelenik a színpad elõterében az epileptikus, a szkizofrén és a mániás-depressziós, aki eddig mint “árnyék” vagy “háttérfigura” dinamikusan, funkcionálisan harcolt az “egészséges” elõtérfigurával. E nézõpont szerint az örökletes megbetegedés és a gyógyulás a pszichopatológiában a forgószínpad spontán, vagy sokkterápia, vagy mélylélektani analízis segítségével létrehozott mesterséges elfordítása, vagyis a családi tudattalan ösztön- és énelhárító funkcióinak megfordítása. A “dominanciaváltás” régi genetikai fogalmát új, funkcionális értelemben értékeljük át.
  9. Az egyéni, elfojtott tudattalanban nincs meg sem az ellentét, sem a megszállási erõsség foka (Freud), addig a családi tudattalanban mindenütt és mindenkor uralkodik a polaritás és a latencia-arányok törvénye. Ez az ösztöntermészet genetikus eredetének természetes következménye, mely ösztöntermészet genetikailag polárisan ellentétes és különbözõ intenzitású anyai és apai öröklött elemekbõl tevõdik össze. Innen származik a családi tudattalan ösztöndialektikája és az ösztönsors megfordításának lehetõsége. Tudatában vagyunk annak, hogy az itt túl röviden bemutatott sorsanalízis-genetika új orientációt jelent a lelki öröklött folyamatok szemléletében és értelmezésében. Ez egy munkahipotézis, amely se nem több, se nem kevesebb a régi mendeli genetika örökléselméleténél. A mai kutató választás elõtt áll, és annak a hipotézisnek a felhasználására kényszerül, amely lehetségessé teszi számára olyan elõzmények megértését is, amelyekkel szemben eddig — a régi és merev teóriák alkalmazása miatt — értetlenül állt.

  Ad III.: A probandus szembesítése a latens családi ösztönhajlamokkal az ösztöndiagnosztika és az ösztönteszt alapján. A latenciaarányok kísérleti meghatározása.
  Korábbi fejtegetéseinkben megindokoltuk a sorsanalízis azon tételét, miszerint a pszichopatológiai öröklött hajlamokat meghatározott ösztöntörekvések és énelhárító funkciók közti dialektikaként kell felfogni. Ebben az öröklött mértékû ösztön- és éndialektikában valósul meg az úgynevezett génhatás a pszichopatológiában. Az ösztönfunkciók az ugyancsak ösztönös énelhárítási funkciókhoz hasonlóan genetikailag két ellentétes irányt képviselnek még a személyiség létrejötte elõtt. A lelki egészség és betegség olyan állapotok, amelyeket a családi tudattalan ösztön- és énelhárító dialektikájának fázisváltása határoz meg.
  Az egyén sajátos konduktortermészetére vonatkozó kérdés sohasem abszolút, hanem mindig csak relatív értelemben válaszolható meg. Mert csak a különbözõ öröklött hajlamok latencia-arányai különböztetik meg az egyik individuumot a másiktól. Ugyanazon individuum esetében az idõ múlásával, vagyis a különbözõ fázisokban csak az összes öröklött hajlam latencia-aránya tolódhat el, de a kvalitatív génállomány sohasem változhat meg. Ez azt jelenti, hogy minden ember magában hordozza mind a négy örökléskör polárisan ellentétes ösztön- és énelhárító hajlamait. Tehát a szexuális (S), az affektív-paroxizmális (P), az énes élet (Sch) és a kapcsolati élet (C) minden lehetséges hatóelemét.
  E négy örökléskör vagy ösztönkör hajlamai többek között olyan mennyiségi különbségeket mutatnak a latens hajlamok erõsségi arányaiban minden embernél és ugyanazon ember különbözõ életszakaszaiban, amelyeket funkcionális-dinamikusnak kell elképzelnünk. Minél nagyobb a mennyiségi elfojtás, vagyis egy hajlam latenciája más hajlamokéhoz viszonyítva, annál jobban kidomborodik az ember meghatározott irányú és fázisú konduktortermészete. Ha ezek szerint az egyén homoszexuális, szadomazochista, epileptikus, szkizofrén vagy cirkuláris konduktortermészetérõl beszélünk, akkor ez nem azt jelenti, hogy ezek a személyek csak homoszexualitásra vagy csak a szadomazochizmusra, illetve epilepsziára, szkizofréniára vagy mániásan depresszív õrültségre való hajlamot hordozzák génállományukban, illetve családi tudattalanjukban, hanem, hogy e személyek esetében az öröklött hajlamok a latenciában a legerõsebbek mennyiségileg és dinamikusan is, és az öröklött hajlamok e sajátos latenciaarányainak következtében a megbetegedési irány inkább a homoszexualitás, a szadomazochizmus, az epilepszia és a hisztéria, a szkizofrénia vagy a mániás depresszió irányába tendál.
  Ennek megfelelõen a sorsanalízis két ponton tér el a klasszikus klinikai pszichiátriától: elõször is az ösztön- és elhárítási hajlamok megbetegedéseinek biológiai gyökérfaktorait — “radikáléit” — keresi. Másodszor, mind az elmebetegségeket, mind a karaktervariációkat mindig csak a latencia-arányokban regisztrálja, tehát a különbözõ ösztönveszélyek erõviszonyaiban, továbbá sohasem egytendenciájú irányban. A klinikai diagnózis és az egyoldalú, monofunkcionális karakterábrázolás helyett ezek szerint a jövõben esetrõl esetre az ösztön- és elhárításformák individuális latencia-arányait kell feltárni.
  Felvetõdik a kérdés, hogyan lehet megállapítani az egyénben lévõ öröklési hajlamok erõviszonyait, vagyis a latencia-arányokat?
  A sorsanalízisben az egyén latencia-arányainak, illetve konduktortermészetének öröklési arányaiban levõ latencia-arányainak megállapítása három úton történhet: Mindenekelõtt megállapítható, hogy az analízis során mely beteg õsöket éli meg és reagálja le a személy, és milyen erõsségi arányokban. Ezenkívül a genotipikus családfák is adhatnak iránymutatást a személy latenciaarányait illetõen. Habár a két említett módszer kitûnõen mûködik, mégsem ad egzakt képet a latenciában lévõ ösztön- és énelhárító funkciók mindenkori és idõszakos arányairól. Ez a körülmény vezetett bennünket arra, hogy egzakt kísérleti módszert találjunk ki a személy egyéni és aktuális latenciahányadainak meghatározására. Ez pedig az ösztönkísérlet lett, a kísérleti ösztöndiagnosztika választásos eljárása.
  Ezt a módszert részletesen bemutattuk a sorsanalízis második könyvében, a Kísérleti ösztöndiagnosztikában. Ott megtalálja az olvasó annak a kísérleti módszernek a leírását, amely az aktuális és az egyéni latenciaarányok megállapítására szolgál. Itt most csak két tényt szeretnénk hangsúlyozni, amelyek közül az egyik gyakorlati, a másik inkább elméleti jellegû.
  A gyakorlati megjegyzés a következõ: a különbözõ konduktorok latencia-arányaira vonatkozó genotropikus családfakutatási eredményeket mindig szembesíteni kell a kísérleti ösztöndiagnosztika eredményeivel, és ezt az utat követve kell megállapítani a személy irányadó konduktortermészetét. Ily módon az ösztönteszt eredményessége a konduktor-meghatározás területén minden korábbi várakozást pozitívan múlt felül.
  Miközben a genotropikus családfákat egyeztetjük az ösztönteszt-eredmények latenciaarányaival, napról napra megéljük a sorsanalízis választáselméletének helyességét.
  Egy huszonöt éves gyógyszerész sorsát említjük meg. A sorsanalitikus szituációban elõször két õst élt meg és “reprodukált”: 1. az epileptikust és 2. a homoszexuális paranoidot. A genotropikus családfafelállítás során az örökölhetõ konduktortulajdonságok szintén csak két irányba mutattak. Ezek a következõk voltak: 1. az epileptikus kör és 2. a paranoid homoszexuális öröklõdési kör. A két öröklõdési kör mind az öröklött megbetegedésekben, mind a szakmában történõ szocializációban a személy vér- és génrokonai között a legerõsebb manifesztálódási lehetõségeket mutatta meg. Az õsök megélése és a genotropikus családfakutatások módszere alapján nagyon valószínûnek tûnt, hogy a patikus az epilepsziás és paranoid homoszexuális hajlamok kettõs konduktorát jeleníti meg. Ez a konduktortermészetére vonatkozó “valószínûség” azonban akkor vált bizonyossá, amikor a személy a következõ latenciaarányokat produkálta az ösztöntesztben:
  A kísérleti ösztöndiagnosztika ismert módszere alapján a következõképpen értelmezzük ezt a latenciaarányt: 1. a személy a paranoid (Sch, p–) és az epileptikus (P, e–) öröklött hajlam konduktora. Mégpedig azért, mert a választási eljárásban ezt a két öröklött ösztönirányt képviselte legnagyobb latenciafokban (5 és 6). 2. Azon ösztön- és öröklésfaktorok, amelyek a legkisebb latenciafokot mutatják a kísérleti latenciaarányban, a legtöbbször manifesztek. Ez esetben kontaktuszavarok találhatók a manifeszt klinikai tünetképben, mégpedig kontaktusfélelem és tartásnélküliség formájában. A manifeszt tünetek elsõ helyén azonban a szexuális zavarok állnak. A latenciafok a szexuális és kapcsolati életben 1 és 0. Ez szintén azt erõsíti meg, hogy a választáskísérlet (a Szondi-teszt — a szerk.) során történõ latenciaarányok meghatározásával a következõ megállapításokra juthatunk:

  1. A személy latensen paranoid-epileptikus; családi tudattalanjában a paranoid-epileptikus õsi törekvései fojtódnak el legerõsebben, ezáltal ezek lesznek a dinamikusan legerõsebb és legveszélyesebb hatótényezõk is:
  2. A klinikai tünetképben ellenben a szexuális zavarok dominálnak kontaktusfélelemmel és tartásnélküliséggel

  Ezek a kísérletileg nyert egzakt eredmények nemcsak a sorsanalízis eredményeivel egyeznek, hanem a genotipikus családfákéval is.
  Most érkeztünk el az elméleti megjegyzésekhez. Milyen elméleti következtetések vonhatók le abból a ténybõl, hogy a választási kísérletben valaki az öröklött betegek nyolc különbözõ fajtájának képei közül épp azokat a képeket hárítja el, amelyek pont a paranoiásokat és az epileptikusokat ábrázolják, tehát az örökletes betegségeknek pontosan azt a két fajtáját, amely leggyakrabban fordul elõ családjában vér- és génrokonai között?
  Azokból a tényekbõl vonhatjuk le a következõ megállapításokat, amelyeket már számos esetben beigazolódottnak találtunk:

  1. A tényleges életbeni választásokat és a tesztkísérlet választásait ugyanazon faktorok idézik elõ.
  2. Ezek a választást meghatározó faktorok öröklött faktorok.
  3. Ezek a faktorok a személy életében nemcsak “genotipikusan”, vagyis nemcsak egy betegség eredeti tünetképeként manifesztálódnak, hanem legfõképpen “genotropikusan”, vagyis a választást irányítóan, amennyiben a szimpátia és az antipátia révén meghatározzák a választás irányát.
  4. Ezek szerint a genotropikusan ható öröklõdési faktorok a családi tudattalan azon hatóelemei, amelyek — épp a választás miatt — meghatározzák az egyén sorsát. Ezen az alaptételen alapszik a sorspszichológia tana.
  5. Minthogy a választási folyamat tudattalanul játszódik le a személy lelkében, s mivel azt távolabbi családi öröklött faktorok irányítják, a családi tudattalan létére következtetünk.
  6. A családi tudattalan dinamikus törekvéseit a választás genotropikus formáiban manifesztálja. A családi tudattalan a “választás nyelvében” fejezi ki törekvéseit.
  7. A családi tudattalan feltárására tehát a választás szolgál. Mégpedig azon tünetek választása, amelyeket pl. õ maga reprodukál és él meg az analitikus szituációban. Másodsorban azon öröklött lelki betegségek választása, amelyeket pl. õ maga választ, legtöbbször azonban vér- és génrokonainál található a múltban és a jelenben. Harmadsorban: a kísérleti ösztöndiagnosztikában történõ választás.
  8. A választástól vezet az út a családi tudattalanhoz, a családilag megalapozott ösztönellentétesség láthatatlan forgószínpadához, és az egyén familiárisan meghatározott ellentétes sorslehetõségeihez. Ezen sorslehetõségek közül az egyik beteg, a másik azonban szociálisan pozitív, például szellemi természetû. Mindkettõ — mennyiségileg változó erõsséggel ugyan, de — minden emberben folyvást jelen van és mûködõképes.
  9. A sorsanalitikus terápia, a genotropikus családfakutatások eredményeinek egyezése a kísérleti választáseljárások (az ösztönteszt) eredményeivel azt bizonyítják, hogy a kísérleti ösztönteszt valóban megbízható eszközt jelent a családi tudattalan lelki dialektikájának szemléltetésére.

  Az ösztönteszt valóban megmutatja a különbözõ latens õsi törekvések erõviszonyait. Így ez ma is a familiáris latencia-arány megállapításának egzakt módszerét képezi, és ezzel az egyén konduktortermészetének megállapítására szolgáló megbízható kísérleti eljárássá vált.
  Ezen tényezõk alapján jutott el a sorspszichológia azon integrációs elmélethez, amelyet általában a tudattalan feltárásakor, különösképpen pedig az álomanalíziskor követ. Ezen integrációs elmélet központi gondolata az, hogy a mélylélektannak minden egyes esetben figyelembe kell vennie és megértenie a tudattalan három nyelvét: a tünetét, a szimbólumét és a választásét.

* Szondi Lipót: Die Sprachen des Unbewussten: Symptom, Symbol und Wahl. Eredetilig megjelent: Szondiana II., (a Schweitzerische Zeitschrift für Psychologie und ihre Anwendungen 26. számának melléklete). Jelen fordítás alapja a Szondiana 1992/2. számában megjelent újraközlés, amely jegyzeteket nem tartalmaz.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu