AZONOSSÁG ÉS KÜLÖNBÖZÕSÉG*

Kísérlet a nemiség kialakulásának “tág körû” értelmezésére

A nemi identitás kialakulása szükségszerûen összekapcsolódik a nemek közötti különbséggel való megbarátkozás képzetével. A kortárs pszichoanalitikus elméletekben és terápiás gyakorlatban megfigyelhetõ az a változás, hogy a nemek közötti különbség fogalmát ma már nem azonosítják az anatómiai különbségekkel. A nemek közötti különbség(ek) elfogadására és az ezzel összefüggésben létrejövõ pozícióra ma már nem úgy tekintenek, mint amit pusztán az anatómiai tények felfedezése alakít ki. Ugyanakkor a nemek közötti különbség természetérõl szóló feltételezések még mindig magukon viselik a freudi természettudományos gondolkodásra való törekvés jegyeit, jóllehet igen leplezett, nehezen észrevehetõ formában. Ezek a nézetek lényegesebbnek tartják a másság felfedezését, illetve elválaszthatónak tartják azt a hasonlóság felfedezésétõl. Az elképzelés mögött az a ki nem mondott feltételezés húzódik meg, hogy a másság tudatosulása értékesebb, késõbbi fejlõdés eredménye és egyben nehezebb is, mint a hasonlóság felismerése. Ez a felfogás megfeledkezik arról, hogy a nehézség abban rejlik, hogy a különbözõséget a hasonlóság elutasítása nélkül kell elfogadni: más szóval át kell hidalni az ellentétek közötti távolságot. Elég feladni a polaritás egyik oldalát ahhoz, hogy közeledhessünk a másikhoz. Az igazi nehézséget azonban a másság, az eltérõ jelleg képzetének megalkotásában az okozza, hogy eközben a többi emberi lényhez való hasonlóság érzését nem szabad feladni.

Néhány évvel ezelõtt Chodorow (1979) annak a véleményének adott hangot, hogy bizonytalan férfitudatukból és az anya megtagadásából fakadóan a férfiak jellemzõen túlbecsülik a különbséget, egyben lenézik a közös jelleget. Következésképpen az, ha az azonosság és különbözõség közti feszültséget fogalmazzuk meg, s nem azt az ellentétpárt, amely csak a két fél egyikét becsüli, s lenézi a másikat, része a pszichoanalízis férfi nézõpontú megközelítésének bírálata érdekében tett erõfeszítésnek. Ámde ennek az ellentétpárnak a lebontása — hogy ne csak a különbség túlértékelését jelezzük, vagy azt, hogy az azonosság nagyobb hangsúlyt kellene kapjon — megkívánja, hogy az identitás problémájával is foglalkozzunk. Napjaink nemek közötti különbségekrõl szóló elméletében az identitás szó használata a különbözõséget és az identitások közötti határt azonosnak látja. A másságnak ezt a felfogását bírálja a jelenlegi feminista gondolkodás, amely a különbségek többrétûségét és a meghatározások változékonyságát hangoztatja.

Ahhoz, hogy túllépjünk ezen a diskurzuson, egy plurálisabb, kevésbé egységes képzethez kell eljutnunk, mint amit az egyszerû “azonosság-különbözõség” tengely, az egyrétû különbözõség képzete hordoz. Az egyrétû különbözõség mint választóvonal képzete azt jelenti, hogy identitás az, ami ennek a vonalnak valamelyik oldalán áll, és mindaz, ami ezen az oldalon található, tökéletesen homogén. Ily módon az “identitásunk a sorsunk” meghatározáshoz juthatunk; a hasonlónak a hasonlóval kell azonosulnia, a másság felismerése annak a korlátnak a tiszteletét jelenti, amely aközött húzódik meg, hogy valaki az, ami, és nem az, ami nem is lehet. A nemi identitás fogalma olyan elkerülhetetlenséget, koherenciát, egyedüliséget és egységességet takar, ami cáfolja a képzelet, a szexualitás és a tudattalan pszichoanalitikus értelmezéseit (May, 1986; Goldmar, 1991; Dimen, 1991).

Noha egyfelõl nagyrészt egyetértek ezzel a bírálattal, másfelõl úgy vélem, a lényeg az, hogy az ember képes lemondani az identitás képzetérõl, mint valami tárgyról anélkül, hogy az azonosulást mint belsõ pszichikus folyamatot is vele együtt kidobná. Nem kell feltételeznünk, hogy az azonosulás folyamata mindig párhuzamosan megy végbe az “azonosság-különbözõség” tengely egyik oldalán. A különbözõség elfogadására és “a különbözõség” megismerésére való törekvés nem feltétlenül jelenti a másság túlértékelését. Ha ezt a folyamatot a civilizáció eredményének tekintjük, azaz azt állítjuk, hogy nem a psziché eredendõ, preszociális késztetései, hanem diszkurzív rendszerek irányítják, azzal nem hangsúlyozzuk kellõen e folyamat komplex jellegét. A nemiség lényegének megfogalmazásakor abba ütközünk bele, hogy mint a pszichikus tapasztalás választóvonala egyszerre igen rugalmas, ugyanakkor nagyon kiszámíthatatlan is mind elhelyezkedését, mind tartalmát tekintve.

Mielõtt az identifikációk feminista bírálatát szem elõtt tartó vizsgálatába kezdenénk, szeretnék néhány elterjedt pszichoanalitikus gondolatot ismertetni a nemi tudat fejlõdésérõl. Érdemes megemlíteni a nemek közötti különbségekrõl szóló kortárs elmélet azon kiemelkedõ állomásait, amelyek Stoller nemi identitásról szóló írásától Fast “megkülönböztetési modell”-jéig követhetõk nyomon. E két elméletet egyszerre kívánom felhasználni és bírálni: jelentõs megfigyeléseiket megõrzöm, de identitás-fogalmukat megpróbálom meghaladni. Más szóval az “azonosság-különbözõség” tengely mentén haladva a korai nemi azonosulások fejlõdését próbálom meg tömören vázolni.

Miközben ezt a vázlatot írom, tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a fejlõdési rend fogalmával szemben a feminista elmélet ugyanannyi ellenvetéssel él, mint az identitás gondolatával szemben. Mindezek mellett is lényegesnek tartom, hogy kitérjek a legújabb, a nemi tudat fejlõdésének rendjérõl szóló pszichoanalitikus nézetek ismertetésére, még mielõtt szembesíteném ezt azzal az általánosan megfogalmazott bírálattal, mely szerint a feminista gondolkodók még mindig egy 1933 körül keletkezett elképzelést vallanak arról, hogy a nemiség kategóriái a pszichés struktúrákban hogyan jelennek meg. Ráadásul az észak-amerikai el is tér az európai vagy brit analitikus gondolkodástól. Úgy egy évtizede nagyon izgalmas modellek jöttek létre, amelyek a nemek közötti eltéréseket az ödipális struktúráktól függetlenül tárgyalják. Ezek a nézetek lehetõvé teszik, hogy képet alkossunk azokról a tudatos vagy tudattalan identifikációról és tapasztalatról, amelyek túllépik az identitás fogalmának merev határait. Sõt, azt állítom, hogy fenn kell tartanunk a tapasztalati világgal egy, ha mégoly rugalmas köteléket, amelyben — sejtsünk bármit is a tudattalanról — nyilvánvaló, hogy a gyerekek bizonyos dolgokat hamarabb jelenítenek meg és fogadnak be, mint másokat; bizonyos problémák idõnként mélyebben foglalkoztatják õket, mint máskor. Röviden szólva tehát: fejlõdésük szakaszokra oszlik.1

A nemi tudat fejlõdésének egy korábban figyelmen kívül hagyott kérdése, amelyre külön rá kívánom irányítani a figyelmet, a hasonlóság és a különbözõség együttes megjelenése; más szóval az eltérõ nemûként felfogott szülõvel való azonosulás. Fast (1984) újabb elméletében rámutat arra, hogy a gyerekek hogyan használják fel a nemek közötti azonosulást saját szelf-reprezentációjuk meghatározó részeinek megalkotásához. Ezáltal tudják képzeletükben kidolgozni a nemek közötti erotikus kapcsolatokról szóló fantáziáikat is. Fast a nemek közötti eltérésrõl (1984) azt a felfogást vallja, hogy a gyerekek eredendõen biszexuálisak — ezáltal új magyarázattal szolgál a biszexualitás lényegérõl. Nem alkati, biológiai adottságnak tekinti azt, hanem a mindkét szülõvel való azonosulás lehetõségének (1990). A preödipális korszakban a gyerekek “túl befogadóak”:2 azt képzelik, hogy bármit megkaphatnak és bármivé lehetnek. Kezdetben nem ismerik fel az anatómiai különbségbõl fakadó kizárólagosságot. Nem a sajátjuk helyett, hanem a mellé akarják a másikét.

Szeretném vázolni, hogy napjaink nemiségrõl alkotott elméletei hogyan látják a nemek közti különbséget a fejlõdésbe beágyazódva, összevetve ezt saját megfigyeléseimen kívül Fast és Stoller elképzeléseivel, és azok bírálataival. Ezeket egybevetve, véleményem szerint a korai nemi identitás fejlõdésnek új, négy szakaszból álló, tagolását kellene bevezetni:

1. a nominális nemi identifikáció kialakulása,

2. az azonosulások korai elkülönülése a leválás-önállósodás (szeparáció-individuáció) folyamatában,

3. a preödipális “túl befogadó” fázis, és végül

4. az ödipális fázis.

Ez a szakaszolás — amint majd látni fogjuk — elõfeltételezi, hogy visszájára fordítsuk azt az álláspontot, amely a nemi tudat és a nemi identitás kifejlõdésének mozgatórugóját a nemi szervek eltérésében látja (ld. Roiphe és Galenson, 1981). Abból a felfogásból indul tehát ki, amelyet Person és Ovesey fejtett ki, hogy ti. a nemek közötti eltérés, amely a szeparációs konfliktusok és az azonosulások révén fejlõdik ki, határozza meg, s teszi hangsúlyossá a genitális különbségeket, s ezáltal óriási (ha nem kizárólagos) a szimbolikus jelentõsége a nem élményének és a nemi kapcsolatok reprezentációjában. Kétségtelen, hogy az én felfogásom is “túl tág”, mivel a korábbi pszichoszexuális elmélet sok alkotóelemét, jóllehet kritikus célzattal, magában foglalja.

A nemiség alakulásának legkorábbi szakaszában, melyet Stoller az elsõ másfél életévre tesz, a nemi identitás magja alakul ki: a hím- és nõnemûség vélelme, amely a késõbbiekben az egyik vagy másik csoporthoz való tartozás iránti meggyõzõdéshez vezet. Identitás helyett nevezzük ezt inkább nominális nemi azonosulásnak. Talán nem álltak Stoller rendelkezésére a csecsemõkorra vonatkozó kutatások eredményei, amikor bevezette a nemi identitás magjának fogalmát, és ezért nem volt biztos abban, hogyan is nevezze el az egyéves életkornak megfelelõ “kezdeti reprezentációt” (Stoller, 1973). Úgy találta, hogy az identifikáció és az inkorporáció nem helytálló elnevezések, mivel elfogadta azt a nézetet, hogy a csecsemõ még nem érzékeli az anyát külsõdlegesnek, s így bekebelezni sem tudja. Ugyanakkor azóta, hogy könyvében Stern (1985) azt az álláspontját fejtette ki, hogy a csecsemõ szinte születésétõl kezdve megkülönbözteti magát az anyjától, valamint hogy az általánosított interakció reprezentációk (RIG) már jelen vannak preszimbolikus interakciók formájában (lásd még Beebe és Lachmann, 1988), inkább a nemi identifikáció magjának kialakulási folyamatát, mintsem egyfajta nemi identitás magot, mint végeredményt kell feltételeznünk; ezt az identifikációt olyan fejlõdési folyamatként írhatjuk le, amely az “én-saját test és én-más teste” interakciók konkrét reprezentációiból jön létre, és visszamenõlegesen kap nemi jelentést.

Stoller semmi esetre sem tartja a nemi identitás magját a férfiasság vagy a nõiesség végsõ állomásának. Tisztában van azzal, hogy “a nemhez tartozás tudata a késõbbi konfliktusok és fantáziák, aggodalmak és védekezések nyomán bonyolultabbá válik”, és hogy ezek sokkal ellentmondásosabbá teszik a férfiasság és a nõiesség fogalmát, mint amit pusztán a hím- vagy nõi nemhez való tartozás jelent (1973). Úgy érvelt, hogy a fiúgyerek csak akkor képes nemi identitásának magjából tényleges nemi identitását létrehozni, azaz a férfiasság elérésére, ha anyjáról a szeparációs-individuációs fázisban leválik, azaz — Greenson kifejezésével — “dezidentifikálódik”.

Mindezzel együtt Stoller nem nyújt teljes képet a preödipális korszakról; a dezidentifikáció-fogalma — úgy tûnik — nála is, Greensonnál is azt jelenti, hogy a fiúgyermek maradéktalanul feladja anyjával való azonosulását. Magam úgy vélem, hogy ebben az életkorban a gyermek még mindkét szülõjével azonosítja magát, és csupán kezdi õket részlegesen és konkrétan elkülönülten észlelni. Minthogy ez a többszörös identifikáció ilyen sokáig fennáll, azt az elképzelést, hogy a szelf neme szerint azonosítja magát, nem helyettesíthetjük az egyértelmû és koherens identitás képzetével. Éppen ellenkezõleg: ez a mag, a valahová tartozás érzete, nem szervezi meg a teljes nemiséget. A nemi identifikáció magja, a nominális nemi identifikáció csak akkor nyeri el értelmét, ha a késõbbi nemi kettõsség és feszültség hátterét látjuk benne, egy olyan ismétlõdõ alaphangot, amellyel szemben minden más hangszer eltérõ, annak gyakran ellentmondó, vele össze nem illõ dallamot játszik.

Valamikor a második életév folyamán, fõként a második év második félévére jellemzõ szimbolikus reprezentációk megjelenésekor az identifikációk révén kezdõdik meg a nemi tudat kialakulásának következõ szakasza. Person és Ovesey (1983) ezt nemi szerepidentitásnak nevezik, hogy ezáltal elkülönítsék a mag nemi identitástól: itt a férfi és nõi szelf-imagóról van szó, nem pedig a férfi vagy nõi létrõl. (Itt is helyesebb volna a nemi szerepekkel való identifikációról beszélni.) A nemi szerepidentitást a szeparációs-individuációs fázis konfliktusai hozzák létre. Person és Ovesey tagadják Stoller azon állítását, amely szerint a fiúknak jobban le kell válniuk, mint a lányoknak, mondván, hogy a fiúk esetében a szeparációval járó konfliktusok hozzátartoznak a nemi jellegzetességekhez. Coates és munkatársai (1991) nemi eltévelyedésrõl szóló írása is alátámasztja a fenti szerzõk Stoller ellen irányuló bírálatát. Õk Stollernek azt a nézetét vitatják, hogy a transzszexuálisok nehezen szakadnának ki az anyával való szimbiózisból. Coates ezzel szemben azt állítja, hogy az anya visszahúzódása mély, búskomor identifikációhoz vezethet, amely mind fiúknál, mind lányoknál túlzott nõiességben nyilvánulhat meg. Ez az elemzés végeredményben az olyan dinamikus tényezõk, mint például a szeparációval járó szorongás vagy irigység szerepét hangsúlyozza, s nem tekinti az anyától való dezidentifikációt elkerülhetetlenül patogén folyamatnak.

A korai szeparációnak ugyanennél az állomásánál, mint már rámutattam, a tárgy iránti szerelem elõtt, és azzal párhuzamosan is, tapasztalhatunk valamit, amit identifikációs szerelemnek nevezhetnénk. Egy olyan szerelem ez, amely általában az apa iránti újraközeledésben nyilvánul meg (Benjamin, 1986, 1988, 1992). Abelin (1980) nyomán hangsúlyoztam, hogy az újraközeledési fázisban döntõ szerepet játszik az apa (vagy más férfi-reprezentáció) mint képviselõje a szeparációnak, a közvetítésnek és a vágynak. Abelinnel ellentétben én úgy látom, hogy ideális esetben a gyermekek változatlanul azonosulnak mindkét szülõjükkel, ennélfogva az újramegközelített apa egyaránt fontos mind a lányok, mind a fiúk számára. Ebben a szakaszban a szülõk már kezdenek a gyermek tudatában elkülönülni, ám a gyermek azonosulása mindkettejükkel továbbra is szelfjének egy-egy részét képezi. Hagyományosan az anyát — a jóság forrását, ahogy Klein fogalmaz — a gyermek az õt kiegészítõ másikként, a szerelem külsõ tárgyának elõfutáraként észleli. Ezzel szemben az apa a hasonló tárgyat jelenti. Az anya a holdingot, a ragaszkodást, a gondoskodást testesíti meg. Az apa a külvilágot, a felfedezést, a szabadságot — Mahler szavaival: “a csillogó páncélzatú lovagot” (idézi Abelin, 1980). Ez a hagyományos szülõi szereposztás az apának egy strukturálisan elkülönülõ helyzetet jelöl ki. Az újraközeledésben olyan funkciót kap, amelyet más önálló személyek is betölthetnek.

Az apának ez a szerepe, amint azt Blos (1984) és Tyson (1986) ugyancsak felismerte, diádikus, nem pedig triádikus: más szóval nem rivalizáló, vagy tiltó jellegû. Nem annyira azt a személyt testesíti meg, aki az anyát kizárólagosan birtokolhatja — amit a gyermek még mindig közvetlenül képzel el —, mint inkább az izgalmas külvilág iránti vágyat. Az apával mint hasonlóval való identifikáció teszi a gyereket képessé arra, hogy képzeletében ezt a vágyat gazdagon megjelenítse. Következésképpen ennek a korszaknak ezt az új vonását, a felnõttkor erotikájának elõzményét találjuk meg az identifikációs szerelemben. A szerelemnek ez a fajtája az egész élet során hozzákapcsolódik az idealizációhoz és az izgalomhoz. Ez az azonosulás az ideállal védekezõ funkciót is betölt: elfedi az anya feletti uralom elvesztését, hiszen enélkül ezt a veszteséget ebben az életkorban mélyen át kellene élni. Így fennmaradhat az a grandiozitás, amelyen másként csorba eshetne. Ugyanakkor a védekezõ funkció mellett másról is szó van: az idealizált apa olyan vágyaknak is szimbolikus reprezentációja, amelyeknek elérését a gyermek egykor majd remélheti. Ugyanakkor jelképezi a többi ember által alkotott külvilág szabadságát, az abban való részvétel és a vele való kapcsolat lehetõségét, amelyek kárpótolnak az anya feletti kontroll elvesztéséért.3

Abelin (1980), Roiphe és Galenson (1981), valamint mások véleményével szemben, akik a lányok “kasztrációs reakcióját” hangsúlyozzák (Roiphe és Galenson, 1981), magam arról vagyok meggyõzõdve, hogy az apának a fent leírt helyzete roppant jelentõségû a lánygyermek azon erõfeszítésében, hogy önmagát mint a vágy hordozóját határozza meg, s hogy az apa iránti identifikációs szerelem, “a különbséggel való azonosulás” (Benjamin, 1991) döntõ fontosságú. A lánygyermeknek is szüksége van a hatalom fantáziájára, hogy létrehozhassa a saját teste fölötti autonómia érzését, és hogy képessé váljon a tágabb világba való kilépésre. Hasonlóképpen, a lányok azonosulását a “férfiassággal” sem elsõdlegesen a kasztráció érzése, hanem az apa iránti szeretet és csodálat váltja ki.

Szeretném, ha egyértelmûen kitûnne, hogy az újra megközelített apa iránti az egyik elsõ, de nem egyetlen és kizárólagos példája az identifikációs szerelemnek. Késõbb például serdülõ lányoknál gyakran alakul ki efféle szerelem egy ideáljukat megtestesítõ nõ iránt. És amellett, hogy az apa iránti identifikációs szerelem — a hagyományos nemi szereposztás mellett — ezt a különös reprezentációs jelentést hordozza, az anya továbbra is az identifikáció fontos alakja marad mind a fiúk, mint a lányok számára. Sõt, noha a lányok (a fiúkhoz hasonlóan), jól tudják, hogy akárcsak anyjuk, õk is nõnemûek, erõfeszítést kell tenniük ahhoz, hogy hozzá hasonlóan váljanak nõiessé. Amennyire az újraközeledési szakasz szembesíti a gyereket az anyai hatalom és a sajátjuk, a grandiozitás és a valóság közötti különbséggel, a nõiesség — hasonlóan a férfiassághoz — csak mint egy részben elérhetõ ideál jelenik meg.

Ennek megfelelõen a fiúgyermeknek sem kell olyan korán lemondania az anyával való azonosulásról, hacsak a szeparációval járó nehézségek elleni védekezésként nem jön létre idõ elõtt egy elutasítás. A gyermek nem érzékeli a kölcsönös kizárólagosságot, ezért nem érzi szükségét, hogy válasszon anyja és apja között. Amint Stoller (1973) rámutatott, a fiúk preödipális anyjuk iránti szerelme bizonyosan nem heteroszexuális, szigorú értelemben véve ez nem is valódi tárgyszerelem — szerelem valaki más vagy külsõ iránt. Ez inkább komplementer, mintsem identifikációs jellegû: összefonódó, felcserélhetõ aszimmetrikus szerepeken nyugszik. Váltakozik, hogy ki az, aki ad, és ki az, aki kap, nem “párhuzamosok szerelmének” szimmetrikus formációja, ahogy Dinesen jellemezte a maga Finch Hatton iránti szerelmét (Thurman, 1981). Ebben az értelemben az anya hagyományosan a szerelem tárgya és nem a hasonulni vágyás alanya, követendõ mintája. Ez, ahogyan már többször is utaltam rá, olyan ellentét, amelynek kialakulásához nincs szükség valódi, jelenlévõ férfiakra és nõkre.

További különbséget fedezhetünk fel a belsõ és a külsõ, az ismerõs és az eltérõ, a közelség biztonsága iránt érzett és a távolról ragyogó csillagra irányuló szerelem között. Ha az apával való azonosulás különleges módon jön létre, azon az alapon, hogy “különbözik” az elsõdleges tárgytól, a vele való azonosulás révén a jóságnak, a gondoskodásnak az alanyával, nem pedig forrásával azonosulunk, s ekkor az anyával való azonosulás az “azonossal” való azonosulást foglalja magában. Mindaddig, amíg az anya az a személy, aki az elsõdleges gondoskodást adja, ez mindkét nem esetében igaz marad. A hagyományos szülõi szereposztás esetén tehát az apa a szerelemnek az a külsõ tárgya, aki a “másságot” testesíti meg: A másságnak ez a megjelenítése olyan nagy jelentõségû, annyira mélyen beivódott a kultúrába, hogy általában akkor is ideálként mûködik, ha az apaként meghatározott személy nem is létezik, vagy nem tölti be ezt a szerepét. Legfeljebb a kijelölt vagy valódi apaalak hiányában igen sokrétû feszültség alakul ki a ténylegesen tapasztalt viszonyok és a társadalmi eszménykép között.

Ugyanakkor az apához való viszony nem ugyanaz a két nem esetében. Az identifikációs szerelem tehát az a viszonykörnyezet, amely a fiúk számára nemcsak megerõsíti a szeparációt, de megerõsíti a férfiasság mint naturalizált férfisors sikeres elértét is. Ezáltal az apához fûzõdõ kapcsolatban újabb fordulat áll be, amely ezt még meghatározóbbá teszi a fiúknál a nemiség mint identitás reprezentációjában, s szelf-kohéziójuk érzetében. (Ezt látszik Kohut is sejtetni azzal, hogy az apát mint szelf-kohéziós szerelmi tárgyat fogja fel.) Megszokott esetben az apa és fia közötti erõsebb kölcsönös vonzalmat maga az apa bátorítja. Ez elõsegíti az identifikáció — egy sajátos erotikus kapcsolat — által megvalósuló felismerést. A gyakorló fázisban lévõ tipegõ “szerelmi kapcsolata a világgal” a világot megtestesítõ apával folytatott homoerotikus szerelmi kapcsolattá válik. A fiú az apa ideáljába szerelmes. Ez a homoerotikus, identifikációs szerelem a fiú számára azt az eszközt jelenti, amelynek segítségével védekezõ, ugyanakkor kreatív jellegû férfiasságát kialakíthatja, mivel megerõsíti benne saját személyiségének mint a vágy hordozójának érzetét. Természetesen ez az identifikációs folyamat csak akkor lehet sikeres, ha az ellenkezõ irányban is végbemegy, azaz az apa is azonosul a fiával, mondván: “Olyan lehetsz, mint én.” Vagy az anya is megerõsítheti ebben, mondván: “Éppen olyan vagy, mint apád.”

Azoknak a jellemvonásoknak a pozitív elaborációja, amelyeket alapvetõen a másik nem születési elõjogaként ismerünk el, részben azon múlik, hogy a szülõk hogyan erõsítik meg az identifikációs szerelmet, amely a késõbbiekben hatással van az ellenkezõ nemmel4 való azonosulás módjára is. A preödipális “túl befogadó” szakaszban, ahogy azt Fast nevezte, a gyermek nem csupán mindkét szülõjével azonosul, hanem genitális tartalmakat is szimbolizálni kezd, és tudattalanul asszimilálja azt a gesztus- és viselkedési szokásrendszert, amelyet az õket körülvevõ társadalom a férfiasság és a nõiesség kifejezésére használ. Felismerve a férfiasság és a nõiesség közötti bizonyos alapvetõ eltéréseket, fantáziájában a gyerek továbbra is mindkét lehetõséget kidolgozza. Egy két és fél éves kislány akár azzal a céllal is utánozhatja bátyja erõszakos motívumokkal tarkított játékát, hogy ezáltal a jelképes férfiasságot, a frontális ütközés, a behatolás, a meghódítás és megakadályozás fallikus repertoárját tegye magáévá. Egy kétéves kisfiú kitarthat amellett, hogy hüvelye van, míg egy háromesztendõs — az anatómiai különbségek alaposabb ismeretében — inkább hajlamos azt állítani, hogy kisbaba van a hasában, ezáltal elaborálva egy olyan fantáziát, amelyben õ kap, tartalmaz és kilök valamit. Ez a fázis az identifikációk keveredésének gyors váltakozását is mutatja: egy három és fél éves kislány féltékenységében, hogy a bátyja egy másik kislánnyal játszik, rátámad a kislányra, és behajlított karja izmait megfeszítve így szól: “Én erõsebb vagyok, mint te.” Néhány perc elteltével, egy másik hasonlóan erõteljes hatást kíván elérni azzal, hogy csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy anyja adja rá balerinaruháját. A korai pszichoanalitikusok közül Klein (1928, 1945) ismerte fel legvilágosabban a gyermek azon pszichés szükségletét, hogy azonosuljon és jelképes értelemben használja az összes testrészt és szülõi képességet, ideértve az anya–apa viszony fantáziált részleteit is.

E fantáziában való identifikáció szempontjából — minthogy a gyerek még nem ismeri fel bizonyos képességek és testrészek számára elérhetetlen voltát — az irigység még nem játszik döntõ szerepet. De — állítja Fast (1984) — a túl befogadó korszakra fokozatosan jellemzõvé válik az irigység és a nemek közötti különbség egyre alaposabb megismerése elleni folytonos tiltakozás. Ebben az életkorban a kasztráció mindkét nem számára az ellenkezõ nemû fél képességeinek és nemi szerveinek elvesztését jelenti. A tiltakozás ugyanakkor nem egészen ugyanaz a fiúk és a lányok esetében: a fiúk irigységének középpontjában a szülés áll, míg a lányokéban a pénisz (Fast, 1984). Ám mindkét nem nemi tudatának fejlõdése megegyezik abban, hogy kitartanak amellett, hogy belõlük bármi válhat, a komplementer jelleg ellentétekként való feldolgozása szelfjükön belül játszódik le, és továbbra is tiltakoznak korlátaik ellen.

A negyedik életév vége felé kezdõdõ ödipális fázist tekinthetjük úgy, mint amelyben bekövetkezik a nemek valódi elkülönítése, amelyben a gyermek felismeri, hogy az egymással komplementer ellentétek vagy az õ szelfjéhez, vagy a másikhoz tartoznak. Más szóval: a lemondás, annak a reménynek a feladása, hogy beteljesülhet az egyik szülõ iránt táplált identifikációs szerelem, felfogható a tárgyszerelemhez, az olyan külsõdleges tárgy iránti szerelemhez vezetõ útként is, amely mindazt magában hordozza, amivel a szelf nem rendelkezik. Ez az elgondolás fontos kérdést vet fel a homoszexuális tárgyválasztással kapcsolatban: vajon a névlegesen azonos nemû szülõt éli meg a gyermek egyszerûen csak “kevésbé azonosnak”? Vagy az identifikációs és a tárgy iránti szerelmek közti viszony alakul másképp? Lehet, hogy az általam kínált magyarázat csak a heteroszexuális gyermekre illik, akinek a komplementer iránti vonzalma alakul át ödipális vonzalommá. Így az a három és fél esztendõs kisfiú, aki korábban sokszor kifejezésre juttatta azt a vágyát, hogy olyan legyen, mint anyja, azt az új szokást veszi fel, hogy Walt Disney közismert egérpárjának nevei után magát Mickeynek, míg anyját Minnie-nek szólítja. Szerelmes hangon ilyeneket mond: “Szép napunk van, ugye, Minnie?” Egy esti lefekvés alkalmával õ maga adott magyarázatot: “Te lány vagy, én pedig fiú, de mindketten egerek és kicsik vagyunk.” A komplementer jelleg tehát nem szünteti meg teljesen a hasonlóságélményt; az azonos fajhoz tartozás érzete kárpótol az azonos nemiség elvesztéséért. Másfelõl nézve a kisfiú — Janine Chasseguet-Smirgel kifejezésével élve — nem tudta tudomásul venni a “kettõs különbséget”. Csak a nemi különbséget volt hajlandó elfogadni, a korkülönbséget tagadta. Négyéves korára a valóságnak ezt a részletét is belátta, és a Mickey egér figuráját szuperhõsök alakjai váltották fel, akiknek nincs nõi társuk.

A korai ödipális korszakot (a negyedik életévet és a közvetlenül megelõzõ idõszakot) erõsebb védekezés, a nemek komplementer jellegének merev megfogalmazása és — miként azt Freud a fiúkkal kapcsolatban megjegyezte, a lányoknál azonban nem vette észre — az ellenkezõ nem lenézõ elutasítása jellemzi. Ebben a szakaszban a kasztrációs szorongás, ahogy azt már Freud is — ismét csupán a fiúkkal kapcsolatban — felismerte, a saját nemi szervek elvesztésétõl való félelemben jelentkezik. Ugyanakkor, ahogy arra Mayer (1985) rámutatott, a nemi szervek elvesztésétõl való félelem ebben az életkorban a lányok számára is döntõ jelentõségû; sõt, a saját nem felsõbbrendûségének s annak a nézetnek a hirdetése kíséri, hogy mindenkinek éppen olyannak kell lennie, mint én — miközben fél a másik nemtõl és megveti azt. Ezt a nemi sovinizmust a gyõzelemrõl szóló híres kijelentést parafrazálva, az a felfogás jellemzi, hogy “Amivel (én) rendelkezem, az nem minden, de minden, amivel rendelkezni érdemes”. Freud fallikus monizmusról szóló elmélete (Chasseguet-Smirgel, 1976) ezt tökéletesen mutatja. Ahogy arra Horney (1926) helyesen utal, Freud elmélete az ödipális korszakát élõ fiúgyermek gondolkodásmódját követi, aki azt hiszi, hogy a lánynak “semmije” sincs. Az irigység, a veszteségérzet és az igazságtalanság felett érzett düh egyszerre ösztönöz az ellenkezõ nem megvetésére és idealizálására ebben az életkorban. Olykor az elvesztett másik iránti szerelem és vágyakozás tûnik erõsebbnek, máskor a legyõzés vágya és a megvetés.

Ideális esetben a késõ ödipális korszak lehetõvé teszi, hogy a komplementer jelleghez való merev ragaszkodás és a másik iránti megvetés megszûnjön és pozitív érzésekké alakuljon, ahogy a tárgy iránti szerelem fantáziája kárpótol a nárcisztikus veszteségért. Mindazonáltal az ödipális szerelem egyszerre feloldása és fenntartása a gyásznak. A gyermek még nem képes az anya, illetve apa által megjelenített nõ-, illetve férfiideált megtestesíteni, és a szeretett másik testét sem “bírhatja” még. Végsõ soron még nem lehet az, ami lenni szeretne, és nem is tudhatja magáénak azt, amit birtokolni szeretne. Véleményem szerint az el nem fogadott gyász, amelyet a gyermek amiatt érez, amivé sohasem válhat — például ha egy kisfiú nem képes szembenézni azzal a veszteséggel, hogy õ nem lehet anya, sõt nem képes elismerni irigységét a nõi lét iránt —, különösen rossz utóhatásokkal jár, amelyek sokkal erõteljesebben jelentkeznek, még ha kevésbé szembetûnõek is, mint a közismert ödipális frusztráció, amelyet az anya elérhetetlensége vált ki. A veszteség következménye egyaránt függ a társadalmi, kulturális közegtõl és a külsõ tárgykapcsolatoktól. Tekintve, hogy ebben az életkorban az identifikáció már nem csak a szülõre irányul, hanem másodlagos identifikációkkal is kiegészül, a komplementer jelleg merev megítélése és a megvetés enyhülése azon múlik, hogy a környezõ társadalom és kortárs csoport mennyire viszonyul rugalmasan a másik nemmel való identifikációhoz.

Itt hadd térjek ki a korai identifikációs szerelem és a késõbbi ödipális szerelemre jellemzõ identifikáció közötti különbségre. Az identifikációs szerelmet, szerintem tévesen, a fiúk negatív Ödipusz-komplexusához szokás társítani. Ez az elképzelés egybemossa a fiúknak azt a homoerotikus vágyát, hogy az apjuk olyannak szeresse õket, amilyenek, azzal a heteroerotikus vággyal, hogy azt jelentsék az apjuknak, amit az anyjuk jelent. Ami azt illeti, az apához való kapcsolódásnak ez a két módja meglehetõsen ellentétes. A negatív Ödipusz-komplexus, azt hiszem, az azonosulástól a tárgy iránti szerelem felé való elmozdulást hordozza magában, míg a pozitív ödipális vonzalomban az azonosulástól az ellenkezõ nem mint tárgy iránti szerelem felé vezet az út. Ugyanakkor a negatív Ödipusz-komplexus esetében a fiú nem nemének szükségszerû parancsa miatt mond le az apjával való identifikációról, hanem azok miatt az akadályok miatt, amelyeket a szülõk gördítenek az apával való identifikáció útjába. Más szóval a meggátolt identifikációs szerelem az ideál iránti szerelemmé válik, azaz behódoló vagy ellenséges kötõdés jön létre a hatalmas és csodálatra méltó apa iránt, aki inkább elveszi, mintsem megerõsíti a fiú férfiasságát. Ez gyakran bekövetkezik ott, ahol az apa nagyon kívül áll az anya–gyerek kettõsön, és idõ elõtt reagálva az ödipális helyzetre, túlzottan rivalizál fiával, illetve szadisztikus impulzusaitól tartva túlzottan visszafogott ahhoz, hogy gyengéd lehessen hozzá. Ez az átalakulás késõbb az apával való passzív kapcsolat iránti negatív ödipális vágy formájában jelenik meg, és gyakran az analízis folyamán is ekként értelmezik.

Blos új módon kívánja értelmezni a negatív ödipális magatartást. Szerinte ennek az apa iránti diádikus vágynak fel kell oldódnia ahhoz, hogy a késõbbi heteroszexuális vágyak õszinték lehessenek. Úgy vélem, álláspontja komolyan megkérdõjelezi a heteroszexualitás elnagyolt értelmezését, amely azt a homoerotikus impulzusokkal állítja szembe. Az apátlan fiúk “apaéhségét” elsõsorban a homoerotikus szerelem hiánya váltja ki. A heteroszexuális férfiakban ez azután a nõk iránti szerelem kialakulásának akadályává válik. Nem azért, mert a szerepminta nincs jelen, hanem azért, mert a valódi erotikus energiát az apai elfogadás iránti frusztrált vágy köti le. Azokban a kultúrákban, amelyekre az apa–fiú viszony erotikájának e frusztrációja a jellemzõ, a nõk nem mint a belsõ elégedettség forrásai válnak értékessé, hanem mint a férfivirtus bizonyítékai, mint tõke az erõviszonyok piacán. A fiúgyermeket az, ha apja iránti identifikációs szerelme akadályba ütközik, gyakran arra kényszeríti, hogy tagadja meg identifikációs szerelmét anyja iránt is, akihez pedig túlzott kizárólagossággal kötõdik, s ez késõbb a nõiség szélsõséges megvetéséhez vezet.

Másfelõl viszont a fiúk megvetése a nõiség iránt könnyen összefüggésbe hozható az anya vágyának és korai grandiozitásának feladásával is. Miközben fia csodálatát élvezi, tudattalanul a kislány érzéseit közvetíti, akinek apja iránti identifikációs szerelmét utasították vissza. Fenntartva az apa mint ideál iránt táplált szerelmét, vágyát és grandiozitását kivetíti fiúgyermekére, egyszersmind kiveti azokat magából. Azt tehát, ahogy a fiúgyermek a nemek közötti határvonalat megalkotja, ugyancsak saját újraközeledés-élménye formálja meg, amelyben az apa alakja megközelíthetetlen és idealizált, az anya pedig saját ödipális tárgyának és idealizált szelfjének tekinti a fiát. Így hát nem volt véletlen, hogy Freud elmélete a nõnek saját fiát kínálta fel szerelemre, az egyetlen ambivalenciáktól mentes szerelemre. Az anya számára az identifikációs szerelem iránti vágy beteljesülése nem az apja, hanem a fia mint ideál iránt táplált szerelem révén következik be. A fiúnak pedig az a grandiozitás jut, amelyet az az anya tükröz, aki errõl lemondott. Ám Freud történetében a fiú idealizáló szerelmet is táplál, mindörökre viszonzatlanul vágyakozik apja identifikációs szerelméért, aki mint halálos vetélytársat taszította el õt. Ebben állhat az identifikációs szerelmi háromszög jelentõsége, amely újra és újra felbukkan azokban a történetekben, amelyek arról szólnak, hogy nõk olyan hõsökért alázkodnak meg és áldozzák fel magukat, akik azért hagyják el õket, hogy keresésére induljanak az apai grálnak, hogy megszerezzék az apai elismerést.

Az elsõ következtetés, amelyet az eddigiekbõl levonni kívánok, hogy amilyen mértékben sikerül az ún. túl befogadó szakasz identifikációs szerelme révén a másik tulajdonságait inkorporálni, késõbb annyira csökkenhet a veszteség mértéke; ezenkívül az ödipális szakasz elmúltával nagyobb hatása lesz a másik iránti szerelemnek, mint a megvetésnek és az idealizációnak. Saját korlátaink tudomásul vételét és a képességet arra, hogy a másikban a tõlünk különbözõt szeressük, nem hogy nem gátolja az ellenkezõ nemûekkel való korábbi identifikáció, hanem éppen ellenkezõleg, megkönnyíti azt. Fast úgy véli, hogy ha nem rögzül a korai ödipális korszak merev képzete a komplementaritásról, akkor a leértékelése annak, amivé sohasem lehet az egyén, egyengetheti az utat az ellenkezõ nem tulajdonságainak késõbbi elfogadásához.

Nem értek azonban egyet Fasttal, amikor azt hangoztatja, hogy le kell mondanunk arról, ami a másiké, s egyúttal fel kell adnunk a biszexualitásban rejlõ nárcizmust. Inkább Aronnal (1992) értek egyet, aki azt vetette fel, hogy az ellentétes nem érzéseinek, viselkedésének, beállítódásainak folyamatos feldolgozására irányuló képesség a nárcizmus védõernyõje alatt egy tudatelõttes vagy tudattalan képességként mûködik tovább. Magában foglalja az ellenkezõ nemmel való identifikáció képességét, illetve szexuális kapcsolatokban a másik szerepének reprezentációjára és szimbolizációjára való képességét is. A legtöbb egyén számára ez egyfajta jóindulatú mindenhatóságot jelenthet. Aron szerint talán hasznosabb, ha a biszexuális teljességre törekvõ grandiózus, nárcisztikus törekvést olyan pozíciónak tekintjük, amely a kreativitás forrása — amelyet tehát nem feladni kell, hanem amelynek fenn kell maradnia és módosulnia az egyre differenciáltabb pozíciók mellett és révén.5 Hasonlóképpen, az együvé tartozás vágya és az ebbõl fakadó identifikációs szerelem fenn kell, hogy maradjon a különbség elismerése és az abból fakadó tárgyszerelem mellett, s annak révén kell módosulnia. Az azonosulás ezáltal egyszerre válik alkalmassá az azonosság megerõsítésére és a különbségeket áthidaló együvé tartozás kialakítására.

Az az elképzelés, amely szerint az ödipális korszakban megszûnik a másik kiváltságos helyzete, a nemi identitást tévesen végeredménynek, összefüggõ, stabil rendszernek értelmezi, nem pedig annak az elérhetetlen, ödipális ideálnak fogja fel, amellyel a szelf szüntelen harcban áll. Goldner (1991) is rámutatott arra, hogy az ideális szelfképzet és a tényleges szelfélmény között meghúzódó feszültséget a komplementaritás merev értelmezései is terhelik, amelyek ugyanakkor semmivel sem kevésbé ellentmondásosan. A nemiséget is magába foglaló szelfképzet fenntartásából az identifikációk szüntelen konfliktusa is fakad, s így nélkülözhetetlenné válik az ellentmondás jelenségével való együttélés képessége is (Goldner, 1991). Ha hûek kívánunk maradni az analitikus megközelítéshez, el kell ismernünk ezeknek az ellentmondásoknak a létét. Amint tehát arra Harris (1991) is utalt, pozíciók sokaságát kell felfedeznünk a tárgyválasztás vagy az identifikációk egyedi megjelenése mögött, s a nem élményét egyidejûleg kell stabilnak és törékenynek, tárgyiasult anyagnak és megfoghatatlan ködnek látnunk. Ez, miként Dimen (1991) is rámutatott, egyben a nemek tárgyiasult dichotómiájának dekonstrukcióját is jelenti, és azt, hogy a nemiségrõl mint átmeneti jellegû képzetrõl kell gondolkodnunk. Más szóval, elhagyunk egy mozdíthatatlan és áthághatatlan határokkal rendelkezõ világot egy olyan átmeneti területért, amelyben a hagyományos ellentétek között mozdítható falak állnak, és élvezetet okozó feszültségek jönnek létre.

Egy fejlõdési pálya feltételezése teleologikus szemléletre utalhat, amely a jelen esetben azt az elképzelést sugallná, hogy az azonosulás egyszerûen a tárgyszerelem alapja, azaz hogy az ödipális pozíció elérése továbbra is a fejlõdés lényege, aminél már nem kell távolabbra tekintenünk. Annak ellenére, hogy a komplementer és a túl befogadó jelleg összekapcsolásának szükségességét hangsúlyoztam, a befogadó jelleg és a korai nárcizmus együttes említése ahhoz a félreértéshez vezethet, hogy mégis többre értékeljük a késõbbi szexuális komplementaritást és tárgyszerelmet, mint a korai befogadó jelleget és identifikációs szerelmet. De eljuthatunk annak a felismeréséhez is, hogy az identifikációs szerelem és a tárgyszerelem gyakran együttesen van jelen, tehát nem kell, hogy kizárják egymást. Ezt továbbgondolva a nárcizmus pozitív újraértékeléséhez juthatunk el, és annak az álláspontnak a megkérdõjelezéséhez, amely szerint a fejlõdés célja a heteroszexuális komplementaritás lenne. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy a nemi differenciáció fejlõdésének feltételezése nem azonos azzal, hogy a szexuális identitást egy normatív rendszerben képzeljük el. Nem kell minden olyan fejlõdési elképzelést elvetnünk, amely tapasztalatokon alapul ahhoz, hogy ne állítsunk normákat. Ha a fejlõdésre vonatkozó elképzelésekbõl gyakran mégis ilyen modelleket hoznak létre, az az alábbi, egymással összefüggésben nem álló és alá nem támasztható feltételezések elfogadásának következménye: az idõben korábbi jelenség meghatározóbb, míg a késõbbi minõségileg jobb (fejlettebb); a fejlõdés unilineáris; minden konfliktust meg kell oldani és meg kell haladni; és hogy a korai élmények földtani rétegekként élnek bennünk tovább, amelyeket a késõbbi szimbolikus tudattalan átdolgozások nem érintenek.

Talán idõszerû volna újragondolni a pszichoanalitikus elmélet fejlõdésrõl alkotott elképzelését, hiszen a késõbbi integráció sem nem jelenti a korábbi és a késõbbi pozíciók egybeolvadását, de ugyanakkor azoknak egy tökéletesen új pozícióval való felcserélését sem, hanem az integráció során a korábbi pozíciók átalakulnak (hasonlóan ahhoz, ahogy Freud a utólagos átdolgozást, a Nachträglichkeitet képzeli el) (lásd az Utólagosság címszót, Laplanche–Pontalis, 1994 518–521). E gondolatmenet alapján a késõbbi integráció megõrizné és finomítaná a korábbi pozíciókat, átalakítaná megjelenési formájukat, ugyanakkor alapvetõen nem változtatná meg õket, s egyben lehetõvé tenné az átjárást a különbözõ élményszintek között. Ha integráció helyett pusztán egy reduktív asszimiláció menne végbe, akkor a fejlõdés joggal tûnhetne az elszegényedés magas áron kínált formájának — akárcsak a fejlett világban, amely már teljes fajokat és tájakat söpört el, s szüntette meg azt a gazdagságot és szépséget, amelyet a kultúrák különbözõsége jelentett.

A nemi tudat fejlõdésének eltárgyiasítástól való óvás ugyanakkor — mint már utaltam rá — nem kell hogy elvegye a kedvet a nemi identifikációk kifejlõdését dinamikusan értelmezõ felfogások megfogalmazásától. Annyit jelent csupán, hogy óvatosan kell kezelnünk azt a feltételezést, hogy a fejlõdés egyszerûen a heteroszexuális komplementaritáshoz vezet. A hagyományos értelemben vett heteroszexualitás nem követeli meg, hogy a nemek polarizáltságának mereven komplementáris struktúrái mögé hatoljunk. Ahogy Kernberg (1991) megjegyezte: ha kitartunk amellett, hogy a másik a szelf heteroszexuális tükörképe, beleértve ebbe a mindenféle más szexuális jelenséggel szembeni intoleranciát is, az az irigység elleni védekezésrõl, és nem a különbség elfogadásáról tanúskodik. Sem a hetero-, sem a homoszexuális kapcsolatok önmagukban nem hordozzák feltétlenül sem a komplementaritás, sem az azonosság iránti elkötelezettséget: bármelyik rögzülhet a konvenció és az elõzõleg fixálódott identitások mellett, vagy el is mozdulhat ezek mellõl. Az öntudatos és ironikus játék a nemi hagyományokkal annak a feszültségnek a következménye, amely a homoszexuális közösségekben az identitás megfogalmazását körülveszi. Ez vezetett azután — Butler (1990) kifejezésével élve — az identitás felforgatásának elméleti elgondolásához.

Éppen ezek az ödipális komplementaritást érintõ kérdések teszik szükségessé, hogy újragondoljuk a komplementaritás szerepét és tartalmát. Mit is jelent azt állítani, hogy a posztödipális szakban a korai túl befogadó pozíció egybekapcsolódik a késõbbi ödipális komplementaritással? Mit is jelent azoknak a képességeknek egy magasabb szintû differenciáció melletti helyreállítása, amelyeket az ödipális fázis merevsége kirekesztett? Felvetettem már, hogy a tárgyszerelem, amelyet olykor az azonosulás ellentétének, illetve olyasvalaminek vélnek, amit az kizár vagy helyettesít, az identifikációs szerelem következményeként is felfogható. De miben is áll a tárgyszerelem és az azonosulás szüntelen viszonya, mi lesz az ellenkezõ nemmel való identifikációs szerelembõl a késõbbiek során? Csupán feltételezés volna, hogy az identifikációs szerelem nyitja meg az utat a tárgyszerelem elõtt? Csak fordítottja volna ez annak a nézetnek, hogy a tárgyszerelem helyét az azonosulás foglalja el az egóban? Ha ez nem így van, hogyan magyarázhatjuk, hogy az azonosulás egész életünkön át is része a szerelmi kapcsolatoknak?

Ez a két kérdéscsoport az azonosulás sorsáról és a túl befogadó korszakban lejátszódó integrációról összefügg egymással. Az én válaszom e kérdésekre az, hogy az azonosulási tendenciáknak a tárgyszerelem melletti fennmaradása egy másféle komplementaritást hoz létre, és az ellentétes különbségek egy másféle személetét. Kétféle komplementaritást különíthetünk el. A korábbi, ödipális formájában ez egy egyszerû szembenállás, amelyet a hasítás, a nem kívánt elemeknek a másikba való projekciója hoz létre. E forma esetében az, amivel a másik rendelkezik, az “semmi”. A poszt-ödipális formát viszont az ellentétes alkotóelemek közötti feszültség fenntartása adja: ezáltal ezek potenciálisan hozzáférhetõek maradnak, nem válnak tilalmassá, következésképp a közöttük való oszcilláció inkább örömteli, semmint veszélyes. Míg a szexuális komplementaritás merev formája ténylegesen hasznát veheti az ellentétes szerep jól elaborált reprezentációjának, amely a korábbi identifikációból jön létre, és amelyet a szelf elutasít, s amely mint nem kívánt rész fenyegeti õt.

Kultúránk úgy mûködik, hogy benne minden gyereknek át kell esnie egy olyan ödipális korszakon, amelynek során a komplementaritás mellett még ott szerepel a polaritáshoz való ragaszkodás, a kölcsönös kizárólagosság, mint a fekete–fehér, a férfi–nõ, a lehetséges és a lehetetlen ellentéteihez való ragaszkodás. Kohlberg megkülönböztetésével élve a konvencionális és a posztkonvencionális gondolkodásmódról, azt mondhatjuk, hogy ez az ödipális szélsõségesség megfelel a különbözõség konvencionális felfogásának, amely megfelel annak az erkölcsi és tudati fejlõdési szintnek, amelyen a gyermek ekkor áll. Kohlberg szerint a posztkonvencionális gondolkodásmód valójában nem alakul ki a serdülõkor elõtt, és igazából ez az az idõszak, amikor arra számíthatunk, hogy az ödipális vágyak felélednek, majd a komplementaritás differenciáltabb, rugalmasabb formájába épülnek bele. Bassin (1991) ugyanebben a felfogásban a genitális fejlõdés elméletének fogalmait alkalmazva azt fogalmazta meg, hogy véleménye szerint a fallikus fázisnak, amelyet a “van illetve nincs nekem” ellentétpár jellemez, utat kell engednie a serdülõkor valódi genitális fázisának, amelyben az ellentétes elemek újra egyesülhetnek. Bassin azt feltételezi, hogy a nemi polaritásban megjelenõ hasítás átható ereje a szakadék áthidalását lehetõvé tevõ szimbolizációban jut kifejezésre. A projektív identifikációval ellentétben a szimbólumalkotás újraegyesíti az egymással szöges ellentétben álló tendenciákat, mint például az aktivitást és a passzivitást (Freedman, 1980: idézi Bassin, 1991). A szimbólumalkotás nem gátolja, hanem inkább összekapcsolja az ellentétes vágyakat, s lehetõvé teszi mindkettõ kielégítését. Inkább megmutatja, mintsem elleplezi a közöttük zajló tudattalan ingadozást. E szimbolikus mûködéshez a kulcsot az adja, ahogy a komplementaritás hiányzó felével való identifikáció újra elérhetõ: a szimbolika nyelvén “az ismerõst az ismeretlenben leljük meg” (Freedman; idézi Bassin, 1991).

Az ismerõst a túl befogadó pozícióba való “visszatérés” révén találhatjuk meg, ahol ugyanis még fel lehet használni a kommunikációs játék adta átmeneti teret a realitással össze nem egyeztethetõ vágyak kielégítésére. Olyan ez, mint amikor a háromesztendõs kisfiú így szól az anyjához: “Cicije van a fütyimnek, nézd, és a cicibõl jön a pisim.” Az a fantázia, amelyben a hímvesszõ mellként vagy az anus vaginaként jelenik meg, nem szolgálja okvetlenül a különbség tagadását, ahogy azt a perverzióról szóló elméletek állítják; ezek a fantáziajátékok elõsegíthetik a felismert különbségek áthidalását, és támogathatják a szexuális empátia kialakulását. A nemi tudat kialakulásához tehát nem egy olyan egyenes vonalú fejlõdésre van szükség, amely kivezet a túl befogadó pozícióból, hanem arra, hogy a különbözõség ismeretének megõrzése mellett legyen lehetséges a visszatérés. A szimbolikus komplementaritás differenciáltabb, posztkonvencionális — már sem nem konkrét, sem nem projektív jellegû — formája csak akkor alakulhat ki, ha lehetõség van a preödipális korszak rugalmas identifikációs lehetõségeihez való visszanyúlásra.

Ez — az identifikáció túl befogadó struktúráinak visszanyerésérõl és a mindenhatósági fantáziák szublimációjáról alkotott — elképzelés úgy kívánja magába foglalni a mai kultúraelmélet által nyújtott episztemológiai adalékokat, különös tekintettel a feminista elméletre, hogy a nemi tudat fejlõdésérõl eddig kialakított képünket rugalmasabbá tegye, egyúttal az identitás fogalmát az identifikációkéval (többes számban!) cserélje fel. Ez a felfogás egyben a nemiség mai feminista felfogásához fejlõdéselméleti támogatást is kínál. A nemiség reprezentációinak posztkonvencionalista megközelítése nem elméleti spekulációkból levont utópista ideál, hanem egy olyan tényleges lehetõség, amely már a nemiségrõl alkotott elképzeléseken mutatkozó repedésekben is megmutatkozik.

Napjaink feminista elmélete úgy tartja, hogy a nõ nem egyszerûen a nem férfi, hanem inkább a férfi lény — nõi másik szerkezet kettõssége révén határozódik meg mind a nõi, mind a férfi jelleg — úgy tûnik, a férfiak háta mögött. A nõ nem követelhet magának helyet ezen a logikán “kívül”, hacsak nem mutat fel valami elemi erejû, eddig még meg nem jelenített nõiséget. Butler (1990) szerint ezt a gondolatmenetet, s vele ezt az esszencializmust csak teljes felforgatással lehet kikezdeni. Ahogy már az elõzõekben próbáltam rámutatni, a poszt-konvencionális komplementaritás, amely utat enged az ödipális fázis által megtagadott többes számnak és kölcsönösségnek, nem a nemiség rendszerén kívül lép fel. Átalakítja fogalomrendszerét, az ellentétek újraegyesítése és lerombolása révén megtöri bináris logikáját, de nem fedez fel semmi olyat, ami tõle tökéletesen különbözne, ami annak korábbi reprezentációiban ne szerepelt volna vagy ne szerepelhetne. Saját negatív feszültsége révén — mely annak hatására jön létre, hogy lehetetlen olyan komplementer rendszert létrehozni, amely a szelfbõl minden mássággal való azonosulást kizár — felborítja az ödipális komplementaritást. A posztkonvencionális komplementaritás egyaránt támaszkodik a psziché azon képességére, hogy a hasítás révén elválasztott ellentéteket szimbolikusan át tudja hidalni, s a preödipális túl befogadó jellegre.

A pszichoanalitikus elmélet napjainkig nem volt képes az ödipális szint mögé hatolni. Ezt a fixációt tükrözik azok a manapság még mindig vallott elméletek, amelyek kitartanak a heteroszexualitás komplementer jellege mellett, amelyek perverziónak tekintik a homoszexualitást, és csak a heteroszexualitást tekintik nemileg teljes tárgykapcsolatnak. Az az állítás, hogy a komplementer jelleg ödipális elérése a mindenhatóságról való lemondást és a saját korlátok elfogadását jelenti — vagyis annak a tudomásulvételét, hogy vagy az egyik vagyok, vagy a másik —, figyelmen kívül hagyja azt a másik dimenziót, amely a különbség ábrázolásának a mélységét adja. Ez az elképzelés ugyanakkor az ödipális sovinizmus tudattalan nárcizmusának — a “csak én vagyok valami”-nek — az elfedését is szolgálja, amint azt jól példázza Freudnak a kislányról mint hiányos “kis emberrõl” szóló elmélete.

Azt az egyszerû fejlõdési lépést, amelyben az “én vagyok az Egyik, te vagy a Másik” különbségtétel megfogalmazódik, amelynek révén azután a másság kettõs jellege megteremtõdik, mindkét nem számára az ödipális korszakba való belépés hozza meg. A fiúk esetében ez nyíltan hegemonikus, de burkoltan van jelen ennek ellentétében, a lányok megvetõ véleményében, amint Dinnerstein (1976) arra rámutatott. Ennek oka pedig az (és itt hadd ne bocsátkozzunk ennek fejtegetésébe és keletkezésének taglalásába), hogy a férfiak váltak a társadalom domináns szereplõivé. Felmerülhet, hogy esetleg ez az ödipális lépés a preödipális logika egyszerû megfordítása lenne, amely szerint ugyanis az anya az, aki minden “általánosan emberi” vonást megtestesít (Chodorow, 1978). Lényegesebb azonban, hogy mindkét lépés hátterében a kölcsönös kizárólagosságot alapul vevõ közös logika húzódik meg, és hogy ez az Ödipusz-komplexusban teremtõdik meg. Ebben az értelemben a heteroszexualitás komplementer jellegének és a bináris ellentétpárnak az ödipális fázisban létrejövõ összekapcsolódása (Goldner, 1991) hozza létre “a” nemi különbséget.

De a nemi különbségek több értemben való létezése nem egyetlen pszichés komplexus köré szervezõdik. A nemi különbségek a valóságban sokkalta szerteágazóbbak, mint azt a kölcsönös kizárólagosság bináris logikája lehetõvé tenné. A psziché a korábban elutasított azonosulásokat nem csak, hogy tudattalanul megõrzi, de azokat tudattalanul, vagy esetenként tudatosan is kifejezésre juttatja mind a szexuális kapcsolatokban, mind a szülõ–gyermek viszonyban, s ugyanígy bármely más tárgykapcsolatban — sokkal komplexebbé téve õket ezáltal, mint az a puszta komplementaritás révén lehetséges volna. Az ödipális struktúra, jóllehet a nemi ideálok bizonyos szintjén meghatározó módon érvényesül, nem vágja el a más irányú fejlõdés útját, még ha úgy is tûnik fel elõttünk: nem egy egységes, konzisztens és egyeduralkodó struktúra, amely minden más pszichés történést elnyomna (Goldner, 1991).

Ugyanezen okból nem tekinthetõ az Ödipusz-komplexus egyedül felelõsnek azért, amilyenné a nemi struktúrák alakulnak. A heteroszexualitás komplementer szemléletében rejlõ bináris logika felismerése nem egyenlõ az ödipális struktúrák létének tagadásával vagy elutasításával. Semmivel sem lehet azonban inkább elutasítani az ödipális pozíció mindenhatóságát, mint elvetni a preödipális mindenhatóság-fantáziát. (Sõt, ez kizárólag egy olyan világban volna lehetséges, amelyben nem létezne veszteség, irigység és különbözõség — azaz egy teljességgel mindenható világban.) A lényeg valójában az, hogy e rejtett mindenhatóságot lerombolja az, ha felfedjük, s hogy felismerjük a szexuális szabadságnak egy olyan tartományát, amely az ödipális fázist is újraalakítja. Az egyértelmûség kedvéért: ez a tartomány a mindenhatóság másik arcának függvénye. Azoknak a túl befogadó képességeknek, amelyek lehetõvé teszik a valóságban adott határoknak a fantázia eszközei révén történõ átlépését, hogy azután ezek a fantáziák a poszt-ödipális szexuális szimbólumrendszerbe is beépülhessenek.

A teljesértékûség iránti mindenható vágy és a korlátok elismerése közötti feszültség mindig is kifejezésre jutott az esztétikai és erotikus öröm szférájában. Minden olyan erõfeszítés, amely a nemi komplementaritás fixálódott pozíciójának megingatására tör, a saját korlátaink elfogadása és megsértése közötti feszültség függvénye. Azoknak a korlátoknak, amelyeket éppen ezek a pozíciók hoznak létre, s amelyekkel kapcsolatban a szimbolikus cselekvések értelmet nyernek. Mind a nominális nemi azonosulásról, mind a komplementaritásról való ödipális képzet alapul szolgál a korlátoknak a fantáziában való szimbolikus megsértéséhez, a komplementer ellentétek és a merev identitások megbontásához. Végsõ soron a korlátozottság és a korlátok megsértése között fennálló feszültség arra utal, hogy ez a két tényezõ kölcsönösen függ egymástól.

A posztödipális komplementaritás magában foglal egy másféle, kevésbé határozott viszonyt is a tárgyszerelem és az azonosulás között. Freud egyszer úgy jellemezte (1921) az azonosulást, hogy az a tárgy iránti elsõ érzelmi kötõdés, egyfajta kapcsolat a jelen lévõ másik, szeretett és nem okvetlenül elvesztett személyek iránt. Késõbb látszólag elvetette ezt a megközelítést, és helyette az identifikációt belsõ folyamatként értelmezte, az elhagyott, elvesztett, vagy megtagadott tárgyaknak a nyomaként (1923). Ez a túlzott visszavonulás, éppúgy, ahogy az Ödipusz-komplexus elméletével kapcsolatos egyéb változtatások, ugyanannyiban szegényítette, mint amennyiben gazdagította is az elméletet. Ebben az esetben valószínûleg elvonta a figyelmet az identifikációs szerelemrõl, a preödipális idõszak leglényegesebb örökségérõl, amely a késõbbi szerelmi és hasonló kapcsolatok kialakulásához hozzájárul. Nem értem, miért ne lehetnénk mi befogadók, és miért ne ismerhetnénk el, hogy az identifikációs szerelem és a tárgyszerelem egyidejûleg képes létezni. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az azonosulásból a tárgyszerelembe és a tárgyszerelembõl az azonosulásba való átmenet is váltakozva, de végigkíséri egész életünket. Mint más ellentéteket, ezeket is a tudattalan váltogatja. A nehézség abban áll, hogy e váltakozásból feszültség jöjjön létre, ne pedig a polaritások széthasítása. Más szóval, az ödipális korszak után a tárgyszerelem magában foglalja az identifikációs szerelem bizonyos összetevõit és vice versa. Akárcsak a különbözõség és az azonosság, a tárgyszerelem és az identifikációs szerelem is hordoz olyan feszültségeket, amelyeknek nem kell és valószínûleg nem is szabad részrehajlóan feloldódniuk. Természetesen a nemi komplementaritás bináris logikájának két oldala sem egészen az, mint aminek ebben a kontextusban tûntek. E felfogásban, ahol “egyik és másik” szerepel, nincs helye sem annak, hogy “mindkettõ”, sem annak, hogy “sok”. Amennyiben szexualitás és nemiség ellentétes pólusok vonzásában bontakozik ki, akkor ezeket a pólusokat nem a férfiúság és a nõiség szolgáltatja, hanem maga a kétalakú nemiség adja az egyik, míg a sokalakú psziché a másik pólust.

ABELIN, E. L. 1980. Triangulation, the role of the father and the origins of core gender identity during the rapprochement subphase. In: R. F. Lax–S. Bach–J. A. Burland (eds): Rapprochement, New York: Aronson, 151–70.

ARON, L. 1992. The Internalized primal scene. Kézirat.

BASSIN, D. 1991. The true genital phase. Kézirat.

BEEBE, B.–LACHMANN, F. 1988. The combination of mother-infant mutual influence to the origins of self and object representations. Psychoanalytic Psychology, 5: 305–37.

BENJAMIN, J. 1986. The alienation of desire: Woman’s masochism and ideal love. In:. Alpert (ed.): Woman and Psychoanalysis. Hillsdale, NJ: Analytic Press, 113–138.

— — 1988. The Bonds of Love. New York: Pantheon.

— — 1990. An outline of intersubjectivity: The development of recognition. Psychoanalytic Psychology, 7, suppl.: 33–46.

— — 1991. Father and daugter: identification with difference — a contribution to gender heterodoxy. Psychoanalytic Dialogues, 1,3: 277–99.

BLOS, P. 1976. Freud and female sexuality. International Journal of Psycho-Analysis, 57: 275–86.

— — 1984. Son and Father. Journal of the American Psychoanalytic Association

BUTLER, J. 1990. Gender Trouble. New York and London: Routledge.

CHODOROW, N. 1978. The Reproduction of Mothering. Berkeley: University of California Press.

CHASSEGUET-SMIRGEL, J. 1976. Freud and female sexuality. International Journal of Psychoanalysis, 57: 275–86.

— — 1979. Difference, relation and gender in psychoanalytic perspective. Socialist Review 9 (4): 51–70.

— — 1992. Heterosexuality as a compromise formation: reflections on the psychoanalytic theory of sexual development. Psychoanalysis and Contemporary Thought, 15: 267–304.

COATES, S.–FRIEDMAN, R.–WOLFE, S. 1991. The etiology of boyhood gender disorder. Psychoanalytic Dialogues, I (4): 481–523.

DIMEN, M. 1991. Deconstructing difference: Gender, splitting,and transitional space. Psychoanalytic Dialogues, I (3): 335–52.

DINNERSTEIN, D. 1976. The Mermaid and the Minotaur. New York: Harper & Row.

EIGEN, M. 1985. Toward Bion’s starting point: Between catastrophe and faith. International Journal of Psycho-Analysis, 66: 321–30.

FAST, I. 1984. Gender Identity. Hillsdale, NJ: The Analytic Press.

— — 1990. Aspects of early gender development: Toward a reformulation. Psychoanalytic Psychology, 7, suppl.: 105–17.

FREEDMAN, N. 1980. On splitting and its resolution. Psychoanalysis and Contemporary Thought, 3: 237–66.

FREUD, S. 1921. Massenpsychologie und Ich-Analyse. Wien. G. W., Bd. 13, S. 73; Studienausgabe, Bd. 9, S. 61. Magyarul: Tömegpszichológia és én-analízis. Ford.: Szalai István. In: Tömegpszichológia. Társadalomlélektani írások. Budapest: Cserépfalvi, 1995.

— — 1923. Das Ich und das Es. Wien. G. W., Bd. 13, S. 237; Studienausgabe, Bd. 3, S. 273. Magyarul: Az õsvalami és az én. Ford.: Hollós István, Dukes Géza. Budapest: Hatágú Síp, 1991.

— — 1931. Über die weibliche Sexualität. G. W., Bd. 14, S. 517; Studiennausgabe, Bd. 5, S. 273.

— — 1933. Neu Folge der Vorlesungen zur Einführung in die Psychoanalyse. Wien. G. W., Bd. 15; Studienausgabe, Bd. 1, S. 447. Magyarul: A lélekelemzés legújabb eredményei. Ford.:Lengyel József. Debrecen: Ampelos, 1993.

GALENSON, E.—ROIPHE, H. 1982. The pre-Oedipal relationship of a father, mother, and daughter. In: S. H. Cath–A. R. Gurwitt–J. M. Ross (szerk.): Father and Child. Boston: Little, Brown, 151–62.

GOLDNER, V. 1991. Toward a critical relational theory of gender. Psychoanalytic. Dialogues, 1 (3): 249–272.

GREENSON, R. 1968. Dis-identifying from mother: its special importance for the boy. International Journal of Psycho-Analysis 49: 370–4.

HARRIS, A. 1991. Gender as contradiction. Psychoanalytic Dialogues, 1, 2: 197–224.

HORNEY, K. 1924. On the genesis of the castration complex in women. In: Feminine Psychology. New York: Norton (1967), 37–54.

— — 1926. The flight from womanhood. In: Feminine Psychology. New York: Norton (1967), 54–70. Magyarul: Menekülés a nõiség elõl. Thalassa (7) 1996, 1: 7–20.

KERNBERG, O. 1991. Aggression and love in the relationship of the couple. In: Journal of the American Psychoanalytic Association, 39: 45–70.

KRISTEVA, J. 1987. Tales of Love. Trans. L. Rondiez. New York: Columbia University Press.

LAPLANCHE, J.– PONTALIS, J. 1994. A pszichoanalízis szótára. Budapest: Akadémiai Kiadó.

MACDOUGALL, J. 1980. Plea for a Measure of Abnormality. New York: International Universities Press.

Jegyzetek

* A tanulmány szövegét — amely az Elliott and Frosh: Psychoanalysis in Contexts címû kötetben fog megjelenni — a szerzõ bocsátotta rendelkezésünkre (a szerk.).

1 Szét akarhatjuk rombolni azt az elképzelést, amely az egyes szakaszokat önálló, kizárólagos földtani rétegként képzeli el, hogy úgy képzeljük ezzel szemben, hogy a pszichikus fejlõdés történései átfednek, ismétlõdnek, nem feltétlenül követik egymást sorrendben, hanem gyakran egyidejûleg vannak jelen, és rendszerint csak visszakövetkeztetni lehet meglétükre. A korszakok rugalmas értelmezésének megvan az az elõnye, hogy képet alkotnak azokról a komplexusokról, amelyek — feltéve, hogy kezdeti fellépésük után nem maradnak az idõ rendezõ hatása alatt — továbbra is strukturális kapcsolatban állnak. Fel kell függesztenünk a fejlõdésrõl kialakult elképzelést, ugyanakkor meg is kell õriznünk azt. Lacan, akit a bírálók gyakran idéznek, nem kevesebbet tett, mint ez.

2 Az angol over-inclusive kifejezésre egységes magyar megfelelõt nem tudtunk találni, a kontextustól függõen a “túl befogadó” illetve a “túl tág” kifejezésekkel fordítottuk magyarra (a ford.).

3 Míg egyfelõl az általam elképzelt preödipális apa hasonló vonásokkal rendelkezik, mint a Kristeva (1987) által leírt képzeletbeli apa — az az apa, aki segítségére van gyermekének abban, hogy anyjáról leváljék —, addig jelentõsek a köztük lévõ különbségek is. Kristeva átveszi Freud véleményét is, mely szerint a tárgyhoz való elsõ kötõdés az azonosulás, s ez közvetlen kapcsolat, nem pedig az elvesztett szerelem hatása. E két álláspont nem is tér el annyira egymástól, mint elsõ ránézésre hinnénk. Kristeva helyesen látja meg az idealizációnak ebben a metaforikus tárgyában az áttétel alapját, amely nem azonos az összeolvadással vagy az anyai kielégítettséggel. Ugyanakkor, a három elemû rendszerrõl alkotott modelljében az apához mint az identifikációs szerelem vágyott tárgyához fûzõdõ közvetlen kapcsolat elterelõdik afelé, amit a gyermek az anyja alakjában vél megtalálni. Amit az apa reprezentál, az az anya azon vágya, hogy gyermeke mellett legyen még valaki más is, a nem-én, és nem a gyermeknek az a vágya, amely az anyától eltérõ személyre irányul. Így a gyermek úgy jelenik meg, mint aki kevésbé aktív, nem vágyik annyira külsõ dolgokra vagy az apára, mint amennyire érzékenyen reagál az anya vágyára.

4 Itt újra felmerül a kérdés, hogy vajon az “ellenkezõ” nem azt a szülõt jelenti-e, akinek nominális neme más, vagy vonatkozhat arra a szülõre is, akit a gyerek önmagával azonosnak érzékel. A fiúgyermeknek azt a vágyát, hogy apja olymódon szeresse õt, mint az anyját, homoszexuálisnak nevezik. Márpedig ez egy heteroerotikus vágy. Ugyanakkor a gyermeknek az a homoerotikus vágya, hogy hasonlósága miatt szeressék, nemcsak a férfi homoszexualitásban, de a nõk heteroszexuális szerelmében is szerephez jut.

5 Aron rámutat arra, hogy az integrációnak ez a felfogása egybevág a legutóbbi kleiniánus értelmezésekkel, amelyek kitartanak amellett, hogy a skizoid pozíciót nem kell, hogy szükségképpen felváltsa a depresszív pozíció, ennek is fenn kell maradnia, egyfajta dialektikus feszültségben a depresszív pozícióval (ld. Eigen, 1985; Ogden, 1986).

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu