AZ ENFANT TERRIBLE ALAKJA A PSZICHOANALÍZISBEN

Pszichoanalitikus magyarázatokhoz gyakran hívunk segítségül mitológiai alakokat. Freud komplexusainkat, amelyek saját nemünkhöz és a másik nemhez fûznek, Oidipuszról és Élektráról nevezte el, önszeretetünkhöz pedig Narkisszosz alakját hívta elõ a mitológiából, mintegy utalással a minden emberben ott lappangó mítoszokra, amelyek évezredek óta mozgatják képzeletünket. Nem beszél kollektív tudattalanról, miként Jung, de feltételez tudattalan õsfantáziákat, amelyeknek nem tudjuk igazi magyarázatát adni. Van azonban mintegy százötven-kétszáz éve az irodalomban, társadalmi, mûvészi és politikai mozgalmakban, a pszichoanalízis történetében is egy fel-felbukkanó alak, aki nem felel meg egyik mitológiai hõsnek sem, nem mesealak, mégis köztünk él: az enfant terrible figurája.

Ezt a rettenetes gyermeket a pszichoanalízisben kétféle nézõpontból vizsgálhatjuk. Egyrészt, mint személynek a megjelenését a pszichoanalitikus mozgalom történetében, másrészt pedig, mint egy sajátos gyermektípus kifejlõdésének feltételeit, analitikus értelmét.

A kifejezést — ha jól tudom — elsõnek Ferenczi alkalmazta önmagára 1931-ben: “Tény, hogy általában nyugtalan léleknek, vagy ahogy nemrégiben Oxfordban mondták nekem, a pszichoanalízis enfant terrible-jének tartanak” (Ferenczi, 1982, 411.). Így vezette be Ferenczi “Felnõttek gyermekanalízise” címû elõadását, Freud 75. születésnapján. Szokatlan jelenség, hogy az analitikus nem az irodalmi alakot magyarázza, hanem kölcsönzi az irodalomból, mégpedig önmaga jellemzésére. De a szokatlannál talán több, ha a tanítvány mestere ünneplését effajta megbotránkoztatással kezdi. S a hatás valóban nem maradt el a felnõttekkel folytatott gyermekanalízis példáinak hallatán, ahol az analitikus megengedi magának, hogy a páciens regresszív viselkedésére a gyermekinek megfelelõ válasszal reagáljon. Tudjuk azt is, hogy Ferenczi, következõ évi elõadását, “Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között”, már Freud kifejezett tiltakozása ellenére adta elõ 1932-ben, a wiesbadeni kongresszuson.

Bálint (1970) és Grunberger (1974) Ferenczi enfant terrible mivoltát összefüggésbe hozzák az általa leírt tudós csecsemõ alakjával. “A tudós csecsemõ” — Ferenczi (1923) értelmezésében — korán válik szexuálisan éretté, de sosem válik felnõtté. Bálint szerint Ferenczi maga is sok tekintetben gyermek maradt a nála érettebb analitikus kollégáival szemben. Grunberger szerint Ferenczi maga a tudós csecsemõ, aki Freuddal való traumatizáltsága miatt hirtelen megérik, kezébe ragadja a varázsvesszõt, a falloszt, és az agressziót a felnõttre vetíti.

Ferenczi Freudhoz fûzõdõ viszonyának vizsgálatában magam is foglalkoztam e kérdéssel (Nemes, 1987). Kiemeltem, hogy az engedelmes tanítvány és egyben az enfant terrible ambivalenciája fûzte Ferenczit mesteréhez, amelyet apja elvesztése miatti serdülõkori identitáskrízisével hoztam kapcsolatba. “Ferenczi Sándorra általában jellemzõnek tarthatjuk, hogy az imádva szeretett tekintélyszemélyekkel való kapcsolatába belekeveredik valami a tiltott és szentségtörõ játékból és a veszéllyel való örök kísérletezésbõl” (Nemes, 1994, 152–153.).

“Karakter és korszellem” címû cikkemben (Nemes, 1993) éppen a vásott kölyök analógiáját mutattam ki a pszichoanalízis és a magyar irodalom két nagy alakja, Ferenczi Sándor és Karinthy Frigyes között. Mindketten a gyermek védelmében fordultak szembe a felnõttek hipokrízisével különbözõ írásaikban, s gyermeki szókimondással váltak így maguk is vásott kölyökké. Ezen túl azonban szerelmi párválasztásukkal is megbotránkoztatják a felnõtt világot. Mindketten önmaguknál idõsebb asszonyt szöktettek meg, illetve választottak el férjüktõl, ugyanakkor mindkettõ szinte gyermeki védelmet és anyai gondoskodást keresett a választott asszonyban. Mindkét alkotóban hangsúlyosan mutatkoznak meg az infantilis vonások.

Ferenczi azonban nem egyedüli enfant terrible a pszichoanalízis történetében. “Lacan eredeti gondolkodású elméletalkotó — írja róla Vég Katalin (1995, 178.) —, amolyan enfant terrible. Ezt a titulust a pszichoanalízis történetének több nagy fantáziájú és zabolátlan figurája megkapta már.” Lacan mellett a szerzõ Ferenczi Sándort és Wilhelm Reichet említi.

Wilhelm Reich ábrázolását W. Ratz (1994) nyomán foglalom össze. Életútja és írásai heves reakciókat váltottak ki. Szerették és becsülték, gyûlölték és elutasították, közömbös senki nem volt iránta. Élete tudományos felfedezésekkel és társadalmi kudarcokkal kapcsolódott össze. A neurózis organikus alapját a muszkuláris páncélzatban látja, ebbõl fejleszti ki a karakterpáncél fogalmát és a karakter analízis technikáját. Feltételez olyan mechanizmusokat, amelyeket a társadalmilag elnyomott, neurotikus polgár produkál. Az egyéni és társadalmi okokat, analitikus és politikai nézeteit ötvözi, létrehozza a szexuálpolitikai (Sex-Pol) szövetséget. 1928-ban, Freud egy levelében “derék, de impertinens, szenvedélyes, fiatal vesszõparipa-lovasnak” nevezi. Radikális politikai nézetei miatt Ausztriában kizárják a szocialista pártból, Németországba távozik, ahol rövidesen kizárják a kommunista pártból, majd 1934-ben kizárják a nemzetközi pszichoanalitikus egyesületbõl is. Kétszer égették el a könyveit, egyszer a hitleri Németországban, másodszor az USA-ban 1956-ban, egy úgynevezett “orgon-akkumulátor” bevezetése miatt. A gyógyszereket és élelmiszereket ellenõrzõ hivatal börtönbe záratja, itt hal meg anélkül, hogy e “találmánya” titkát kiadná.

E meghökkentõ életút messze túltesz Ferenczi lázadásán az autoritárius nézetekkel szemben, s az enfant terrible társadalmi szembefordulásának mintegy szélsõséges változatát mutatja meg.

Jacques Lacan jellemzését Erõs Ferenc (1993) nyomán idézem: Lacan azt hirdeti magáról, hogy “az vagyok, aki elolvasta Freudot”, mozgalma nem egyéb, mint autentikus visszatérés Freud szövegeihez. Azt vallja, hogy a tudattalan úgy strukturálódik, mint egy nyelv, s így Freud nyelvét a maga strukturalista nyelvére fordítja át. Elõadásait karizmatikusnak mondják, de beleszövõdnek szürrealista költõi metaforák, neologizmusok, bizarr szóhasználatok, képletek, rögtönzések, aforizmák — írásba alig áttehetõk. A lacani elméletben központi szerepet játszik az apai fallosz, a csecsemõ vele azonosít, hogy az anyai vágy tárgya lehessen. Ezen keresztül azonosít a gyermek az Apa nevével és introjiciálja tilalmait. Lacan tekintélyellenes mozgalmat hirdetett, miközben önmaga autoritássá lépett elõ és saját mozgalma vezéralakjává vált. A francia pszichoanalitikus társaságot bomlasztja azáltal, hogy az ülések idõtartamát tetszés szerint lecsökkenti, emiatt 1953-ban kizárják a francia egyesületbõl, 1963-ban a nemzetközi egyesületbõl is. Jellemzõnek érzem Pontalisnak, A pszichoanalízis szótára társszerzõjének Lacanról szóló anekdotáját: Pontalis kiképzõ analízisbe járt Lacanhoz, emiatt kérte, hogy az ülések idejét tartsák be. Lacan erre felemelte az óradíjat, majd továbbra is tíz-tizenöt-húsz perces üléseket tartott (idézi Vég K., 1995). A Lacan által alapított École freudienne de Paris halála után számos kisebb csoportra darabolódott, hatása azonban inkább terjedõben van.

Ha e három neves analitikus vonásaiból akarjuk az enfant terrible alakjára jellemzõ jegyeket összegezni, úgy mindháromnál kiemelhetjük a társadalmi tekintélyelvû nézetekkel való szembefordulást. De míg Ferenczinél ez nem nõ túl az orvosi hipokrízis bírálatán, mesterével való ambivalens küzdelmén, addig Reichet rögeszmés ragaszkodása vesszõparipáihoz a társadalmi realitás teljes negligálásához vezeti, míg minden társadalmi formáció kiveti magából. Bár Lacan visszatérést hirdet Freud tanaihoz, új olvasatában a polgárpukkasztás viszi a fõ szerepet, s a pszichoanalitikus szervezettel való szembefordulásában pedig a rettenetes gyermek imázsát emeli tekintélyelvvé.

E jellemvonásokból nagyjából kirajzolódhat az enfant terrible alakja, amelynek változataival számos társadalmi és politikai mozgalomban találkozhatunk. Analitikus szempontból azonban nem oldottuk meg e talányos figura problémáját. Bak Róbertnek egy megállapítása talán tovább vezet. Tudjuk róla (Nemes, 1995), hogy Magyarországon lett analitikussá, harminchárom éves volt, amikor az Egyesült Államokba emigrált 1941-ben, ahol feltûnõen gyors karriert futott be. Hat év múlva, harminckilenc éves korában kiképzõ analitikusnak fogadta el a legrangosabbnak tartott New York-i pszichoanalitikus intézet. Barátja és tanítványa Martin H. Stein 1971-ben erre a történetre úgy emlékezett vissza, hogy Bak Róbertet analitikus körökben csodagyereknek tartották. Stein szerint azonban Bak nem szerette, ha csodagyerekségét emlegették, úgy vélte, hogy a csodagyerek nem áll távol az enfant terrible-tõl.

Ez a párosítás meglepõ. Talán amiatt gondolt Bak a csodagyerekrõl a fenegyerekre, mert õ maga is az volt serdülõkorában? — Tudjuk, hogy kamaszkorában lázadó szellem volt, errõl Hermann Imre (1974) is említést tesz a róla írt nekrológjában. Hermann Alice személyes visszaemlékezése szerint Hermann Imrének éppen enfant terrible mivolta miatt volt Bak Róbert a kedvence, ahogy egy generációval korábban egy másik enfant terrible, Ferenczi Sándor volt Freud lieblingje.

De hogyan függ össze a csodagyerek az enfant terrible-lel? — Igaza van-e Baknak, hogy a kettõ nem áll távol egymástól? És miként lehet éppen ez a vásott kölyök az apa kedvence? Vagy példáink esetlegesek?

Elsõ pillantásra a két szóösszetétel merõben más jelentésû. Csodagyereknek nevezzük azt, akiben valamely tehetség korán kibontakozik. Fõként matematikai, zenei képességek terén találkozunk ilyen gyermeki “csodával”. Enfant terrible-é talán késõbb válhat, gondoljunk Mozart kamaszkorára, az Amadeusban ábrázolt stilizált alakjára. Természetesen nem minden csodagyerek válik fenegyerekké. Lehet belõle enélkül is világhírû tudós vagy mûvész, esetleg elkallódhat késõbb, ha tehetsége nem fejlõdik tovább. A csodagyerekség mindenképp egy gyermeki állapotot jelöl, amely nem foglalja magába, de nem is zárja ki a fejlõdést.

Az enfant terrible kifejezés is gyermeki állapotot jelöl, de nem feltétlenül gyerekrõl van szó, csak olyan valakirõl, aki rögzõdött ehhez a gyermeki magatartáshoz. Különbözõ szótárak meghatározása szerint (lásd Révai Lexikon, Idegen Szavak Szótára, Magyar Értelmezõ Szótár) fejlõdési szintjét tekintve leginkább lázadó kamaszt értenek alatta, a szellemi függetlenség folytonos hangoztatását; olyan csacska gyereknek is tartják, aki családtagjait szókimondásával folyton zavarba hozza; politikai értelemben is alkalmazzák egy párt szókimondó, vagy éppen a pártot kompromittáló emberére. Magyarra általában fenegyereknek fordítják, de ha a kifejezés francia eredetére próbálunk rátalálni, akkor még a nagy francia szótárakban (például Larousse, Littré, Paul Robert) sem találunk adatokat. A Littré például neologizmusnak (új keletû szóhasználatnak) tartja, amely a tizenkilencedik század második felétõl használatos. Különös módon a magyar Révai Nagy Lexikon 1912-bõl tud róla a legtöbbet: “A szóhasználat eredete nem ismert, állítólag Gavarni, szatirikus rajzoló (meghalt 1866) találta ki, aki egy rajzsorozatát Les enfants terribles cím alatt adta ki. A kifejezés azonban régibb, már Goethe is használta egyik levelében” (VI. k. 501.).

A szóösszetétel francia, ábrázolása az irodalomban — ha nem is tudjuk elsõ alkalmazóját megnevezni — kétségkívül francia eredetû. Ilyen címû regényt Cocteau írt 1929-ben, de úgy vélem, nem tévedünk túl nagyot, ha eredetét a felvilágosodás irodalmához kötjük. Talán két kiemelkedõ mûvet tekinthetünk ebbõl a szempontból alappéldának, egyik Diderot Rameau unokaöccse címû mûve 1750 körül, a másik Voltaire Candide-ja, 1759-ben. Diderot regényét az irodalmárok az eredetiség portréjának, az elzüllött tehetség, egy nagyszerû szellemi csavargó, egy zseniális élõsdi pompás életrajzának tartják. Szókimondásával rátalál az Ödipusz-komplexus lényegére: a gyerek, ha fizikai ereje volna hozzá, megölné apját és anyjával élne (idézi Freud, 1986, 276.). Szerb Antal (1943) szerint a Rameau unokaöccse Goethének annyira tetszett, hogy kéziratból lefordította németre, aztán visszafordították franciára (Diderot regényei ugyanis kéziratban maradtak). Azt hiszem nem járok messze az igazságtól, ha a két adatot összekombinálom: ha a Révai Lexikon úgy tudja, hogy Goethe az enfant terrible kifejezést használja egyik levelében, akkor ez Diderot-ra vonatkozhatott.

Voltaire Candide címû regényét, mint közismert, Leibniz filozófiai optimizmusának kigúnyolására írta. Irányregénynek tartják. Fantasztikus csapások, balesetek és szörnyûségek vidám felvonultatásával mutatja be, hogy a világon csak baj és szenvedés van. A regény fõhõse naiv álmodozó, akit semmiféle csapás nem tud a valóságra ébreszteni, miközben az õt ábrázoló író, az elbeszélõ én jelenik meg enfant terrible-ként, aki leleplezi az egész világ álerkölcsét, képmutatását és álszenteskedését.

Mindkét író nemcsak eszméivel, de egyéniségével is szemet szúr. Diderot-nak ateista meggyõzõdése miatt menekülnie kell Franciaországból, Voltaire-nek egész életében menekülnie kell az uralkodó hatalom elõl, fiatalon a Bastille-ba zárják, innen Angliába, Németországba kerül, élete végén a svájci határon él. Társadalmi pamfletjeik elõkészítõi a francia forradalomnak.

Mindez látszólag nem mutat összefüggést a csodagyerek elképzelésekkel, ha csak a korai képességek kibontakozására gondolunk. De ha mélyebben próbálunk belelátni, akkor lényegében minden gyerek csodagyerek. Csoda a szülõ számára, és csoda a gyereknek önmaga számára is amikor különálló létére ébred. Az újszülött világra jövetelének csodáját mítoszok és vallások megünneplik. Mintaképe Jézus akinek születését csillag jelzi az égen, pásztorok és királyok veszik körül. A születését ünnepli a keresztény világ karácsonykor már kétezer éve, vagy várják õt messiási alakjában a zsidók több mint ötezer éve. Madáchot idézhetjük: “Nem Messiás-é minden új szülött / Fénylõ csillag, mely feltûnt a családnak, / Csak késõbb fejlik szokott pimasszá!” (Az ember tragédiája, nyolcadik szín).

S ha a csodagyerek elõképét megtaláljuk a vallásokban, úgy a pimasz kölyök elõképét is megtalálhatjuk a mitológiában, Hermész alakjában. Kerényit (1977) idézem: “Maia ... fiat szült, agyafúrt cselszövõt, ravasz hízelgõt, rablót és marhatolvajt, álmok terelõjét és éji fürkészõt, azokhoz hasonlót, akik az utcán leselkednek, a kapuk elõtt. Arra volt hivatott, hogy tetteivel csakhamar nagy hírre tegyen szert az istenek elõtt. Hajnalban született, délben muzsikált a lanton, este ellopta Apollón marháit, ama negyedik napján a hónapnak, amikor õt Maia szülte” (109–110.). Hermész lantkészítõ leleményessége, nyájat elterelõ furfangja, az isteneknek bemutatott áldozati lakomája után, karjára csavarva pólyáját, ügyesen letagadja a rablást bátyja, Apollón elõtt, aki Zeusz elé idézi, de még az apa, Zeusz is jókat kacag a vásott kölyök furfangjain, s az istenek is a csodagyerek ravaszságát és leleményességét ünneplik.

Kerényi szerint az õselem magányosságában otthonos a gyermekisten. Hermann (1943) szerint a mitikus fantázia a megszületett és megkapaszkodástól megfosztott emberi csecsemõ magányosságát és önállóságát vezeti az idealizálás és fokozás vonalában tovább. Ez a tudós csecsemõ fantáziájának magva is. — Saját koncepciómban Hermész egyesíti a csodagyerek és az enfant terrible mintaképét.

A görög mitológia nem bõvelkedik gyermekistenekben. Erósz gyermekisten vonásai hasonlóak Hermészéhez: huncut, haszontalan, pimasz, csintalan kópé. Játszva old meg nehéz feladatokat, mégis hatalmasabb, mint a nagy istenek. Kedvelt ábrázolása, hogy Zeusz nevetve ugyan, de láncra fûzötten húzza Erósz gyõzelmi kocsiját, akinek ostor van a kezében. A két gyermekisten ábrázolásában közös a gyermeki nagyzolás, a felnõtteket bosszantó játékos csínytevések sora, s az elfogadó felnõtt apai magatartás. A gyermekisten nem veszélyezteti Zeusz hatalmát és tekintélyét. Hermész és Erósz lázadásból nem okoznak galibát. Bálint Mihály (1936) értelmezésében Erósz szimbóluma az örök gyermeki elõkéj erotikának, míg Aphrodité a befejezõ kéj, az érett szexualitás megtestesítõje. Ezt a különbséget mutatja keletkezésük is. Erósz a Káoszból keletkezett és sosem lesz felnõtt, Aphrodité sosem volt gyerek, a tengerbõl jött a világra és örökké ifjú marad.

Hermész alakjából hiányzik a szexualitás, Erósz azonban maga az erotika megtestesítõje, ábrázolásában — ahogy Bálint is hangsúlyozza — benne rejlik egy tagadás: soha nem fog felnõni... Vagyis soha nem válik a szexualitásban riválissá, azaz rettenetessé: Emiatt maradhatott az istenek kedvence?

Ha a gyermekibõl nem vonjuk ki a szexualitást, hanem felismerjük jelentõségét az Ödipusz-szituációban, akkor talán az enfant-hoz fûzött terrible jelzõ is szexuális színezetet kap.

Lényegében Cocteau ebben az értelemben alkalmazza a “rettenetes” kifejezést két mûvében is: a Les enfants terribles (1929) címû regényében és a Les parents terribles (1938) címû drámájában. Mindkét mû az incesztuskapcsolatokat ábrázolja: a regény nõvér és fivér egymást fogva tartó, halálba sodró szerelmét; a dráma, a családi szerelmi háromszögben, a fiát magához láncoló, elvakult anyai szeretet tragikus következményeit.

Igaz, Cocteau regényében nem a köznapi értelemben vett “vásott kölykök” problémáját dolgozza fel. Szerb Antal (1943) szerint a felnõni nem akarásról, a gyermekkori kapcsolatok döntõ szerepérõl szól. A Freud és Proust nyomán támadt gyermekkor-központú világkép egyik remekmûve, amely egész Európában nagy hatást gyakorolt az írókra.

Gyergyai Albert, aki Vásott kölykök (1957), majd A veszedelmes Éden (1966) címmel magyar nyelvre fordította a regényt, így jellemzi: “A testvérpár drámája, Paulé és Elisabethé, s a barát és barátnõ hûséges és tehetetlen segítsége mellett nem annyira a félelmes Dargelos fehér és fekete golyójában rejlik, hanem fõképp árvaságukban, elhagyatottságukban, elszigeteltségükben, mértéktelen (és egy kissé mesterkélt) »szabadságukban«, és biztonságukban, amely mindjobban fejleszti szeszélyeiket és õrületüket, a Szobában és Nagy Játékban, amely mindinkább elvágja õket az élettõl, a világtól, az emberektõl, s amely egész létüket, minden jómód és játék ellenére, a sivatagnál is magányosabbá, a dzsungelnél is veszedelmesebbé varázsolja” (Utószó, 106.).

Az enfant terrible problémájára ismét más szempontból kaptunk választ — feltehetõen nemcsak a korszellem, hanem az író sajátos felfogása nézõpontjából is. Hiszen tudjuk, Cocteau fiatalabb korában maga sem állt távol az avantgárd mozgalom polgárpukkasztó magatartásától, bár ezt a mûvét már a lehiggadás korában írta.

Kilenc évvel késõbb, 1938-ban mutatták be Les parents terribles címû drámáját (magyar fordításban Rettenetes szülõk, 1965). A darab sikert aratott és botrányt kavart, a szülõk rettenetes játékait már nem fogadták olyan lelkesedéssel, mint korábban a serdülõkét. Ha az elõzõ mûben elnagyolt a társadalmi háttér, akkor itt hangsúlyozott annak hiánya. A szülõk nem ismerik a való életet, “cirkuszkocsiban” élnek, az apa, Georges hóbortos számításaiba merül, a huszonkét éves Michel anyjának kisfia, szerelme és legjobb barátja, Yvonne betegségével tartja érzelmi fogságban mindkettõt. A realitás képviselõje és a drámai helyzet kifejlõdésének mozgatója Léonie, Yvonne nõvére, akinek régebben Georges udvarolt, mielõtt az a húgát vette feleségül. Õ mondja ki mi történik ebben a szerelmi háromszögben: “Hiszen te csalod meg Georges-ot! Michel születésének perce óta csalod. Azóta nem törõdsz vele, mert csak a fiaddal törõdsz, õt isteníted... a bolondja lettél, s ahogy nõtt a fiad, úgy nõtt a szerelmed; együtt nõttetek nagyra, Georges pedig magára maradt...” (Rettenetes szülõk, 14). — S ha az anya a fiába szerelmes, akkor az apa a képzelt lányába, vagyis olyan szerelmi partnert választ, aki korban a lánya lehetne. Aztán a dráma szabályainak megfelelõen, a fiú ugyanezt a “nõvért” választja szerelmi partneréül. Bár a történet mintha a helyzetkomikumba csapna át, a családi bezártságból mégsincs kiút. Cocteau-nál éppúgy mint Szophoklésznél az Oidipusz-dráma az anya öngyilkosságával végzõdik.

A két incesztustörténetben mintha közös probléma volna elrejtve: mindkettõben a nõvér viszi a vezetõ szerepet. Ahogy a regényben Elisabeth az irreális történések mozgatója, õ az aki öccsét nem engedi szabadulni a testvérszerelembõl, úgy a drámában az idõsebb nõvér, Léonie gondoskodik róla, hogy a fiatalabb nõvérfigura sem az apával, sem a fiával ne lehessen boldog, s minkét férfi elvesztésével az anya (saját húga) is vesztessé váljék.

Vajon tudatos vagy tudattalan szándék húzódik-e meg az íróban az incesztuskapcsolatoknak ebben az ábrázolásmódjában? A választ nem ismerjük. Tény azonban —, hogy saját felfogásunkat hangsúlyozzuk — az apa és fiú harca ebbõl az irodalmi ábrázolásból is hiányzik, hiába mutatja meg a darab a rettenetes gyermek ödipális alapképletét.

Nézetünk szerint, ebben, ahogy sok más családban is, a gyermek az anya számára csoda (az anyai vágy tárgya, ahogy Lacan mondja), és az apa számára rettenetes. Nemcsak azáltal, hogy az apa helyére tör, nemcsak azáltal, hogy az apa tekintélyét bomlasztja, de anyjában is szövetségesre talál az apa ellen. A gyermeküket felnõni nem hagyó, úgynevezett “domináns” anyák gyermekei a klinikai gyakorlatban a neurotikus és borderline kórképek számos változatában mutatkoznak meg. Az infantilis, soha igazán felnõni nem képes személyiség analízise mindennapi gyakorlatunk. Az enfant terrible problémájára hangsúlyt tevõ pszichoanalitikus tanulmányt azonban egyetlen egyet találtam.

Margareth Mahler 1949-ben megjelent cikkének címe: Les enfants terribles. E viselkedésmód gyermeki szintjét vizsgálja. Abból indul ki, hogy már Freud (1916) utalt a “kicsi”-nek becézett gyermek és pénisz egymást helyettesítõ szimbolikájára, és Ferenczi (1926) is úgy magyarázza a Gulliver fantáziákat, mint a nemi szerveknek második személyiségként való megbecsülését. A fejlõdés fallikus fázisában Mahler olyan gyermeki játékokra hívja fel a figyelmet, ahol a testnek, mint fallosznak megjelenítése mutatkozik meg. Ilyen fallikus-agresszív megnyilvánulás például az ijesztgetõs játék. A gyerek az ajtó mögé, bútor alá bújik, s onnan hirtelen elõugorva ijesztgeti társait vagy a felnõtteket. Olyan erotikus játékról van szó, amikor a test mint egész identifikálódik az apai fallosszal, amellyel a gyerek egyben kasztrációs félelmét is hárítja. Mahler rámutat arra, hogy Cocteau Les enfants terribles címû regénye bõvelkedik ilyen játékokban: kislányok ijesztgetésére találnak ki szörnyû fintorokat, kimódolt szerepjátékokkal hozzák zavarba egymást és a felnõtteket, lopni kezdenek önmaguk ijesztgetésére, színházat játszanak gyanútlan külsõ nézõ elõtt, egymást váratlan kínzásokkal támadják meg, amely játékokból egymást nem hagyják szabadulni.

A felnõttek — írja Mahler — makacsul hisznek abban, hogy a gyermeki ártatlanság kizárja a szexuális és agresszív természetû cselekvéseket, s a gyerekek erre a téves feltevésre építve bolondot csinálnak a felnõttekbõl valamely zavarba ejtõ megjegyzéssel vagy gesztussal. Meggyõzõ példákat idéz analitikusok gyermekeirõl, akik váratlanul felbukkanva a páciens elõtt hozzák zavarba szüleiket. Pszeudo-debil gyermekeknél megfigyelte, hogy feltûnõ butaság mögé rejtõzve tudnak részt venni a felnõttek erotikus életében. Enfant terrible magatartásnak pedig azt nevezi, ahol a feltûnõ szexuális és agresszív késztetés jó intellektuális képességgel párosul, s a gyermek fõ fegyvere a verbalitás és gyors reakciókészség lesz, amelyet a felnõttekkel való szembefordulásra tud felhasználni.

A felnõttek részvételét a vásott gyermek csínyeiben Mahler úgy interpretálja, hogy a gyermek provokálásával legyõzi a felnõtt felettes énjét, aki vele együtt rövid idõre az impulzusok gyermeki élvezetének szintjére regrediál. Kiemeli a vicc és a nevetés jelentõségét, amely már a komikus szóösszetételben — gyermek és rettenetes — benne rejlik. Hangsúlyozza továbbá, hogy mivel az enfant terrible mechanizmus társas jelenség, mindkét partnernek szerepe van e magatartás létrejöttében. Így tehát választ kaptunk arra a kérdésre, hogyan válhat ez a rettenetes gyermek az apa kedvencévé: ti. a vicc mechanizmusán és a felnõtt viszontazonosításán keresztül.

E kitûnõ magyarázatot, úgy vélem, még kiegészíthetjük. Ugyanis a szerzõ nem vizsgálja e viselkedésmód további alakulását, csak hozzáfûzi, hogy az álnaivitásnak ezeket az eszközeit hasonló céllal kamaszok és felnõttek is alkalmazzák. Valóban, ez a fallikus-agresszív viselkedés kiteljesedik a serdülõkorban, amikor a lázadó kamasz nemcsak az apai tekintéllyel, hanem a társadalmi tekintélyelvvel is szembefordul, hogy saját identitását megtalálja. Vagy rögzülhet ez a magatartás, mint a befejezetlen kamaszkorhoz való ragaszkodás olyan felnõtteknél, akik szándékosan lépnek át a konvenciókon, felhasználva az álnaivitásnak fent vázolt eszközeit. A fenegyerek szándéka éppen a gyermeki mezbe (vagy humorba) öltöztetett megbotránkoztatás.

A jelenség szociális oldalát is tekintetbe véve az ilyen típusú komolytalan felnõttek — talán éppen gyors észjárásuk, szókimondásuk miatt — nem haragot, megbotránkozást, kiközösítést váltanak ki, hanem éppen ellenkezõleg, megbecsülik õket, a társaságok középpontjában vannak, könnyen azonosulunk velük, “végre jól megmondta” — helyettünk is.

E gyermekesen rettenetes figura ellentmondásos alakját azonban más oldalról is megvilágíthatjuk. Talán akkor tudjuk leginkább megérteni, ha fejlõdését egybevetjük az ödipális fejlõdéssel. Kiindulhatunk ismét a mitológiai alakokból, Hermészbõl és Oidipuszból. Rögtön kétféle alapmodellt találunk, egy csodagyereket, aki már csecsemõ korában vetélytársa lesz bátyjának, Apollónnak, de csínytevése gyermeki marad még apja, Zeusz szemében is. Az örök gyermekit testesíti meg. Oidipusz azonban már a megszületése elõtt megtestesíti a leendõ vetélytársat, a még meg sem született csecsemõ veszélyt hordoz, a delphoi jósda elõrevetíti sorsát, születése pillanatában a gyermekkivetés vár rá. “De talán jóslat sem kell ahhoz — írja Kerényi —, hogy Laios attól féljen, hogy a fia megfosztja a tróntól: ennek õsképe is megvolt már az istentörténetekben, Uranos és Kronos történetében.” (Kerényi, 1977. 247.) Freud is ezt vallja, amikor a személyiségszerkezet alapmodelljében beépíti az Ödipusz-komplexust. Oidipusz úgy nõ fel, hogy az apával való versengést önmagában gyõzi le, az apai ideálokat és parancsokat belsõvé teszi, s felettes-énje lesz az énben az a külön instancia, amely az emberi ideálok és társadalmi normák hordozója. Az enfant terrible ezzel szemben — állíthatjuk fel a hipotézist — úgy nõ fel, hogy gyermeki nárcizmusáról nem tud lemondani, s ebben segítségére siet a szülõi nárcizmus, amely részint õrzi önmaga gyermeki önszeretetét, részint szülõként tükrözi gyermeke narcisztikus túlértékelését. Ez a kölcsönös narcisztikus tükrözés gyengíti a felettes-én szigorát. Ilyen módon miközben az enfant terrible harcol a társadalmi tekintélyelvvel, egyéni magatartásában könnyen átlépi a határokat. Provokálja a felettes-ént képviselõ tekintélyszemélyt, akit saját gyermeki szintjére ránt le. De míg a viccben és a humorban pillanatnyi engedmény történik, a rettenetes gyermek könnyen engedhet önmaga csábításának és az immoralitás talajára csúszhat át.

Az ödipális fejlõdés, mint közismert, igen sokféle egyéni sorsot választhat, az enfant terrible sorsválasztása is igen széleskörû. Maradhat szeretetreméltó, szókimondó, infantilis felnõtt, a társaság kedvence. Válhat belõle neves humorista. Rögzülhet a lázadó kamasz szintjén, miközben folyamatosan küzd az apai tekintély elismeréséért. Egész életére felvállalhatja a polgárpukkasztást, ahogy ezt egyre több mûvészeti irányzatban tapasztalhatjuk. Narcisztikus sérelmei fokozódhatnak, gerjeszti a lázadást másokban is, míg végül a társadalom kiveti magából. Ezen az úton válhat az enfant terrible társadalmi szinten is veszélyessé.

Sokféle enfant terrible figurát ismerünk, és nemcsak a pszichoanalitikus mozgalomban, hanem minden társadalmi, mûvészeti csoportosulásban, sõt leginkább a politika porondján.

Összefoglalóul: A tanulmány lényegében egy ellentmondásos, bár egyéni karakterében sokféle módon eltérõ, a társadalmi tekintélyelvvel szembeszálló, gyermekinek álcázott személyiség — az enfant terrible — alakját próbálja a pszichoanalitikus mozgalomban felbukkanó személyeken, irodalmi és mitológiai ábrázolásokon keresztül pszichoanalitikus értelemben is interpretálni, amellyel egyben egy szociálpszichológiai jelenség dinamikájára is rávilágít.

IRODALOM

BÁLINT MIHÁLY, 1936. Eros and Aphrodithe. In: Primary Love and Psychanalytic Technique. London: Tavistock Publication, 1965.

– – 1970. Einleitung des Herausgebers. In: Sándor Ferenczi: Schriften zur Psychoanalyse. Frankfurt: I. Fischer Verlag.

COCTEAU, JEAN, 1929. Les enfants terribles. Magyarul: Vásott kölykök. Fordította: Gyergyai Albert. Budapest: Európa, 1957; és Veszedelmes Éden. Budapest: Kozmosz könyvek, 1966.

– – 1938. Les parents terribles. Magyarul: Rettenetes szülõk. Fordította: Örkény István. In: A harag éjszakái. Modern francia drámák. Budapest: Európa, 1965. 5–98.

DIDEROT, DENIS, 1761. Le neveu de Rameau. Magyarul: Rameau unokaöccse. Fordította: Bartócz Ilona. Budapest: Európa, 1960.

ERÕS FERENC, 1993. Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa (4), 2, 29–44.

FERENCZI SÁNDOR, 1923. Der Traum vom “Gelehrten Säugling”. In: Bausteine zur Psychoanalyse. III. Bern und Stuttgart: Hans Huber, 1964. 218–219.

– – 1926. Gulliver-Phantasien. uo., 307–331.

– – 1931. Kinderanalyse mit Erwachsenen. uo., 490–510. Magyarul: Felnõttek “gyermekanalízise”. In: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Összeállította és fordította: Linczényi Adorján. Budapest: Magvetõ, 1982. 410–438.

– – 1932. Sprachverwirrung zwischen den Erwachsenen und dem Kind. uo., 511–525. Magyarul: Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között. In: Buda Béla (szerk.); A pszichoanalízis modern irányzatai. Budapest: Gondolat, 1971. 213–226.

FREUD, SIGMUND, 1916. Über Triebumsetzung insbesondere der Analerotik. G. W. Bd. 10. 401–410.

– – 1917. Vorlesungen... G. W. Bd. 11. Magyarul: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Fordította: Hermann Imre. Budapest: Gondolat, 1986.

GRUNBERGER, B., 1975. De la technique active à la confusion des langues. Revue Française de Psychanalyse, 38. 521–546.

HERMANN IMRE, 1943. Az ember õsi ösztönei. Budapest: Magvetõ, 1985.

– – 1974. Dr. Bak Róbert. Orvosi Hetilap. 115. 2874.

KERÉNYI KÁROLY, 1962. Die Mythologie der Griechen. Rhein Verlag, Zürich. Magyarul: Görög mitológia. Fordította: Kerényi Grácia. Budapest: Gondolat, 1977.

MADÁCH IMRE, 1862. Az ember tragédiája, drámai költemény. Matura Klasszikusok, Budapest: Ikon, 1993.

MAHLER, S. MARGARETH, 1949. “Les enfants terribles”. In: Infantile Psychosis and Early Contributions. The Selected Papers of Margareth Mahler. Vol. I. New York: Jason Aronson, 1979.

NEMES LÍVIA, 1987. Adalék a Ferenczi–Freud viszonyhoz: egy lehetséges interpretáció. In: Alkotó és alkotás. Budapest: T-Twins, 1994. 140–158.

– – 1993. Karakter és korszellem. Párhuzamok Ferenczi Sándor és Karinthy Frigyes között. Uo., 71–86.

– – 1995. Bak Róbert pályaképe három tükörben. In: Irányzatok és kutatások a mai magyar pszichoanalízisben. Budapest: Animula, 38–42.

RATZ, W., 1994. Wilhelm Reich. In: Wien, wo sonst! Die Entstehung der Psychoanalyse und ihre Schulen. Wien: Böhlau Verlag, 123–128.

Révai Nagy Lexikon, 1912. VI. kötet, 501.

STEIN, H. M., 1971. Introduction to Freud Anniversary Lecture (kézirat).

SZERB ANTAL, 1943. A világirodalom története II. kötet, Budapest: Révai

VÉG KATALIN, 1995. Történetek a pszichoanalízis körül. BUKSZ, 2:177–178.

VOLTAIRE, 1759. Candide. Fordította: Benedek György. Budapest: Officina könyvtár, 1942.

*

Gavarni, francia karikaturusta rajzai a következõ kiadványból valók: E. U. J. DE GONCOURT: Gavarni. Der Mensch und das Werk. Josef Singer Verlag Berlin, 1935, 17–18 tábla.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu