ESETLEGES ALAPOK:
A FEMINIZMUS ÉS A “POSZTMODERN” KÉRDÉS*

A posztmodernizmus kérdése valódi probléma, mert van-e egyáltalán valami, amit posztmodernizmusnak nevezhetnénk? Ez vajon egy történelmi jellemzés, egyfajta elméleti álláspont? Mit jelent a posztmodern egy esztétikai gyakorlatot leíró terminus esetében, melyet most a társadalomelméletre és különösen a feminista társadalom- és politikaelméletre alkalmazunk? Kik a posztmodernek? Ez olyan név-e, amelyet valaki választhat magának, vagy pedig mások hívják így azt, aki a szubjektumot kritizálja, diszkurzív elemzést csinál, vagy megkérdõjelezi a totális társadalomfelfogások integritását, koherenciáját?

Én úgy ismerem a terminust, ahogyan az a használatban megjelenik, és általában a következõ kritikai megfogalmazások formájában találkozom vele: “ha minden, ami létezik, diskurzus…”, vagy “ha minden egy szövegnek a része…”, vagy “ha a szubjektum halott…”, vagy “ha valódi testek nem léteznek…” A mondatok egy fenyegetõ nihilizmus elleni figyelmeztetésként indulnak, mivel ha e feltételes mellékmondatok tartalma igaznak bizonyul, akkor — és mindig van egy akkor — bizonyosan bekövetkezik valami veszélyes végkifejlet. A “posztmodernizmus” tehát vagy egy ijesztõ feltételes mondat formájában, vagy néha a fiatalosság és irracionalitás iránti paternalista megvetés formájában kerül megfogalmazásra. Ezzel a posztmodernizmussal szemben lépnek fel az elsõdleges premisszákat támogató erõfeszítések, amelyek elõre kikötik, hogy minden politikaelméletnek szüksége van egy szubjektumra, kezdettõl fogva feltételeznie kell saját szubjektumát, az általa létrehozott intézményi kritika integritását, valamint azt, hogy nyelve vonatkozik valamire. E nézet szerint a politika elképzelhetetlen alapok, premisszák nélkül. Ezek az állítások, igények azonban nem arra irányulnak-e, hogy biztosítsák a politika lehetséges elrendezését, amely megköveteli, hogy e fogalmak a politika definíciójának megkérdõjelezetlen ismertetõjegyei maradjanak? Valóban arról van-e szó, hogy minden politika és különösen a feminista politika elképzelhetetlen ezen értékes premisszák nélkül? Vagy inkább az történik-e, hogy amikor a premisszák körül problémák merülnek fel, akkor a politika egy sajátos változatát tüntetik fel eshetõségként?

Az állítás, miszerint a politika stabil szubjektumot igényel, annak állítását is jelenti, hogy ennek az állításnak nem lehet politikai ellenzéke. Az állítás valójában arra utal, hogy a szubjektum kritikája nem lehet politikai szempontból megfogalmazott kritika, hanem inkább a politikát veszélyeztetõ akcióként kell elképzelni. A szubjektum követelménye a politika tárgykörének kizárását jelenti — a politika lényegi jellemzõjeként, elemzõ módon bevezetett kizárás a politika hatáskörének szab kényszerû határokat oly módon, hogy e kényszer védettséget élvezzen a politikai vizsgálódásokkal szemben. A politika funkcióinak egyoldalú meghatározása önkényes hatalmi csel, amellyel a szubjektum státusáért vívott politikai harcot rövid úton elfojtják.1

Visszautasítani a kezdettõl fogva létezõ szubjektum feltételezését, azaz követelését, nem azonos e felfogás teljes tagadásával vagy az arról való teljes lemondással; ellenkezõleg, ez éppen a létrehozás folyamatára, a szubjektumot az elmélet követelményének vagy elõfeltevésének tekintõ felfogás politikai jelentésére és következményére kérdez rá. De vajon elérkeztünk-e már a posztmodernizmus fogalmához?

Számos nézõpontot tekintenek posztmodernnek, mintha a posztmodernizmus mindent magába tudna olvasztani: minden ami létezik, a diskurzus része, mintha a diskurzus valami monisztikus dolog volna, amibõl minden létrejöhetne; a szubjektum halott, soha többé nem mondhatom azt, hogy “én”; nincs valóság, csak reprezentációk vannak. E jellemzéseket hol a posztmodernizmusnak, hol a posztstrukturalizmusnak tulajdonítják, melyek sokszor összemosódnak, és néha összekeverednek a dekonstrukcióval, és idõnként a francia feminizmus, a dekonstrukció, a lacani pszichoanalízis, a foucault-i analízis, a Rorty-féle konverzacionalizmus és a “kulturális tudományok” (cultural studies) válogatás nélküli egyvelegét értik rajta. Az Atlanti-óceán amerikai partján az újabb diskurzusban a “posztmodernizmus” vagy “posztstrukturalizmus” kifejezések az ezen álláspontok közötti különbségeket gond nélkül összehangolják, s ezáltal egy, az álláspontokat saját különféle modalitásaiként, permutációiként magában foglaló fõnevet mutatnak fel. A kontinentális fejlemények némely importõrének meglepetést okozhat, hogy Franciaországban a lacani pszichoanalízis hivatalosan a posztstrukturalizmussal szemben foglal állást, hogy Kristeva elítéli a posztmodernizmust,2 hogy a Foucault-követõk ritkán kerülnek kapcsolatba a Derrida-követõkkel, hogy alapvetõ ellentétek vannak Cixous és Irigaray között, és hogy az egyetlen gyenge szál a francia feminizmus és a dekonstrukció között Cixous és Derrida kapcsolata, noha a szövegalkotás gyakorlatában van némi rokonság Derrida és Irigaray között. Biddy Martin is helyesen mutat rá, hogy a francia feminizmus majdnem minden képviselõje ragaszkodik az érett modernizmus és az avantgárd egyfajta felfogásához, ami némileg kétségbe vonja azt, hogy egyszerûen a posztmodernizmus kategóriájába lehetne sorolni ezen elméleteket vagy írásokat.

Azt javaslom, hogy a posztmodernizmus problémáját ne pusztán a posztmodernizmus és a feminizmus viszonyaként kezeljük, hanem a “mi a posztmodernizmus?”, “milyen létezésmóddal bír?” tágabb kérdéseinek keretében tárgyaljuk. Jean-François Lyotard magáévá teszi a terminust, de önmagában nem képviselheti a többi posztmodern gondolkodó tevékenységét.3 Lyotard írásai például komoly ellentétben állnak Derridáéval, aki nem használja a “posztmodern” fogalmát, és másokéval is, akiket Lyotard-ral helyettesítenek. Vajon paradigmatikus-e Lyotard? Vajon minden elmélet struktúrája azonos-e (ez volna a minden elméletet egyszerre elvetni szándékozó kritikus vigasztaló elképzelése)? Vajon az a törekvés, hogy azonos jellel lássuk el ezen elméleteket, hogy meghódítsuk és megszelídítsük õket, hogy mesteri módon, egyetlen szintetikus címkét aggassunk rájuk, nem ezen egyedi álláspontok elismerésének egyszerû visszautasítását jelenti-e, nem a szövegek gondatlan olvasására szolgáltat-e ürügyet? Ha Lyotard használja a kifejezést, és ha kényelmesen egy csoportba sorolhatjuk õt számos más szerzõvel, akkor ha valami vitatható idézetet találunk írásaiban, szolgálhat-e ez az idézet a posztmodernizmus példájaként, és jellemzõ-e az egészre?

Ha azonban valamennyire értem a posztmodernizmus céljait, azon módok kétségbevonására szolgálnak, melyek segítségével az ilyen “példák” és “paradigmák” alárendelik és eltörlik a megmagyarázandó dolgokat. Az “egészet”, a posztmodernizmus témáját a maga feltételezett emelkedettségével együtt, valójában az ezt képviselni hivatott példa hozza létre; Lyotard példájánál maradva, ha úgy gondoljuk, hogy vele megtaláltuk a posztmodernizmus képviseletét, akkor egy, a teljes témát helyettesítõ példát kényszerítünk mûködésbe lépni, s ezzel azt erõszakosan egyetlen olyan szövegre szûkítjük, amelyet hajlandó elolvasni a kritikus, és amely legalább használja a “posztmodern” terminust.

A fogalmi magabiztosság a posztmodern címkéje alatt számos álláspontot egyesítõ gesztusa a posztmodernbõl egy kort, egy szintetikus egészet csinál, és állítja, hogy a részlet e mesterségesen megalkotott egész helyett állhat: ezáltal bizonyos értelemben egyfajta önelégült hatalmi fogást hajt végre. Legjobb esetben is paradox, hogy a fogalmi magabiztosság aktusa, amely az álláspontok eme elutasító csoportosítását a posztmodern címkéje alatt hajtja végre, ezzel a politikai önkény veszélyét szándékozik kivédeni. Feltevése szerint a szöveg némely része reprezentációs erejû, a jelenség helyett állhat, és megfelelõen és gazdaságosan elkülöníthetõ “ezen” álláspontok szerkezete a kiragadott példa szerkezetén belül. Mi az, ami kezdettõl fogva jogossá tesz egy ilyen feltevést? Eleve azt kell hinnünk, hogy az elméletek szervezett egészek vagy csomagok formájában kínálkoznak, és hogy egy sor hasonló szerkezetû elmélet merül fel az emberi gondolkodás történetileg sajátos feltételeinek alakulása folytán. Ez az Adornóig folytonos hegeli gondolat kezdettõl fogva feltételezi, hogy mivel ezek az elméletek különféleképpen jellemeznek egy közös szerkezeti problémát, egymással felcserélhetõk. Ez a feltevés azonban ma már nem tartható, hiszen pontosan az a hegeli feltevés került a posztmodernizmus címkéje alatt boldogan egyesített álláspontok különféle támadásainak kereszttüzébe, amely szerint kezdettõl fogva létrejöhet egy szintézis. Lehetne úgy is érvelni, hogy amennyiben a posztmodern egy ilyen egyesítõ címkeként mûködik, akkor ez határozottan egy “modern” címke, s emiatt lesz kérdéses az, hogy vajon a posztmodernizmus mellett vagy az ellen kell-e állást foglalni. A terminus azon meghatározása, miszerint azt csak megerõsíteni vagy csak tagadni lehet, egy kettõsségen belüli pozíció elfoglalására, és ezáltal egy generatívabb rendszer elleni vagy feletti, ellentmondásoktól mentes logika jóváhagyására kényszerít.

Az álláspontok egyesítésének indokát talán maga a téma kuszasága idézte elõ oly módon, hogy az álláspontok közötti különbségek nem tehetõk általánosan jellemzõvé, példaértékûvé, vagy valami közös, posztmodernnek nevezett szerkezet, vagy egymás képviselõjévé. Ha a posztmodernizmusnak mint terminusnak van valami ereje, jelentése a társadalomelméletben, és különösen a feminista társadalomelméletben, akkor az talán abban a kritikai gyakorlatban lelhetõ fel, amely igazolni kívánja, hogy az elmélet, a filozófia mindig része a hatalomnak — és talán épp ez az, ami jellemzõ módon érvényesül abban a törekvésben, amely a posztmodernizmus címkéjével tesz kezelhetõvé, és utasít vissza egy sor erõteljes kritikát. Az, hogy a filozófiai apparátus különféle fogalmi finomításaiban mindig összefonódik a hatalom gyakorlásával, nem egy új felismerés, a posztmodernet azonban nem szabad összetéveszteni az újjal; elvégre az “új” hajszolása az érett modernizmus fõ problémája; ha valami, akkor a posztmodern kétségbe vonja egy olyan “újnak” a lehetõségét, ami nem része már valamilyen formában a “réginek”.

A normatív politikai filozófia néhány mai kritikusa által erélyesen kifejtett szempont azonban az, hogy egy — hipotetikus, nem tényszerû vagy elképzelt, — állásponthoz való folyamodás talán a legalattomosabb hatalmi fortély, amely a hatalmi játszmán kívülre helyezi önmagát, és amely a hatalmi viszonyokkal kapcsolatos alkudozások metapolitikai alapját szándékszik megteremteni. Az, hogy ez a hatalmon túli álláspont egy korábbi és következésképp egyetemes egyezséghez való folyamodáson keresztül támaszt igényt a legitimitásra, semmiképp nem ad magyarázatot a vádra, hiszen milyen racionalista elgondolás határozza meg elõre azt, hogy mi számít egyezségnek? Miféle alattomos kulturális imperializmus teszi törvénnyé önmagát az egyetemesség jelszavával?4

Nem ismerem jól a “posztmodern” kifejezést, de ha van valami értelme, méghozzá különös értelme annak, amit én talán posztstrukturalizmusként jobban le tudnék írni, akkor az az, hogy a hatalom át- meg átjárja a természetét megragadni próbáló fogalmi apparátust, beleértve a kritikus alany pozícióját is; továbbá a kritika terminusainak hatalommal való összefonódása nem egy nihilista, normákat nyújtani nem képes relativizmus megjelenését jelenti, hanem egy politikailag elkötelezett kritika elõfeltételeit. Hatalmon és tekintélyen túli normák sorát megalkotni önmagában hatalmas és erõteljes fogalmi gyakorlat, amely a normatív egyetemesség szófordulataihoz folyamodva szublimálja, elrejti és kiterjeszti saját hatalmi játékát. A lényeg itt nem az alapok eltörlése, vagy akár egy az alapok ellenzésének nevében fellépõ álláspont védelmezése. E két álláspont az alapot védelmezõ állásfoglalás és az abból fakadó szkeptikus kérdésfelvetés különbözõ változataiként összetartozik. A feladat inkább annak megvizsgálása, hogy az alapokat létrehozó elméleti mozzanat mire hatalmaz fel, és pontosan mit zár ki, mit tesz lehetetlenné.

Úgy tûnik, hogy az elméletek folyton alapokat tételeznek, és magától értetõdõen fogalmaznak meg implicit metafizikai elkötelezettségeket, még akkor is, amikor ellene próbálnak óvni; az alapok minden elméleten belül a megkérdõjelezetlen és a megkérdõjelezhetetlen szerepét töltik be. De vajon maguknak az “alapoknak”, vagyis az engedélyt adó premisszákként mûködõ elõfeltevéseknek a létrejötte nem kizáráson alapul-e, ami — ha figyelembe veszik —, lehetséges és vitatható véleményként tünteti fel az alapfeltevést. Amikor azt állítjuk, hogy egy adott alapnak van valamiféle hallgatólagos, egyetemes kiindulópontja, ez a hallgatólagosság és ez az egyetemesség akkor is a megkérdõjelezhetetlenség egy újabb dimenzióját hozza létre.

Hogyan alapozhatnánk meg egy elméletet vagy politikát egy “egyetemes” beszédhelyzetben, vagy alanyi helyzetben, amikor magának az egyetemesség kategóriájának erõsen etnocentrikus elfogultságait épp most kezdik feltárni? Hányféle “egyetemesség” van,5 és a kulturális konfliktusok mennyiben foghatók fel a számos feltételezett és meg nem alkuvó “egyetemesség” közti összeütközésnek? Ezek olyan konfliktusok, amelyek nem oldhatók fel az “egyetemes” kulturális szempontból imperialista fogalmával, vagy ha igen, akkor csak erõszak árán. Azt gondolom, tanúi voltunk e gyakorlat fogalmi és fizikai erõszakosságának az Egyesült Államok Irak elleni háborúja kapcsán, amikor az ész és a demokrácia egyetemes struktúráin radikálisan “kívül lévõnek” fogták fel az arab “másikat”, amely ennélfogva követelné, hogy erõvel belülre helyezzék. Jellemzõ, hogy az Egyesült Államoknak többek között a politikai szuverenitás és a szólásszabadság demokratikus elveit kellett hatályon kívül helyeznie, hogy kieszközölje Irak erõszakos visszatérését a “demokratikus” táborba — ez az erõszakos mozzanat fényt derít többek között arra, hogy az egyetemesség ilyen fogalmait maguk a megvalósítandó egyetemes elvek felfüggesztésével vezetik be. Nagyobb általánosságban a mai posztkolonialista politikai kontextusban talán különösen idõszerû lenne magát az “egyetemes” kategóriáját kiemelni, mint ami kitartó harcok és jelentésváltoztatások színtere.6 Mivel a terminus természete ennyire vitatott, az egyetemes fogalmának procedurális vagy lényegi feltételezése szükségszerûen kulturális hegemóniát kényszerítene a társadalomra. A fogalom olyan filozófiai eszközként való hirdetése, amely közvetíteni képes a hatalmi konfliktusokban, pontosan egy hegemón hatalom pozíciójának biztosítását és újratermelését jelenti azáltal, hogy a fogalmat az abszolút normativitás metapolitikai területére vezeti be.

Elsõ megközelítésben úgy tûnhet, hogy egyszerûen egy konkrétabb és belsõleg változatosabb “egyetemességet”, az “egyetemes” szintetikusabb és teljesebb fogalmát hiányolom, s ezáltal el vagyok kötelezve annak az alapfogalomnak, amit alá akarok ásni. Azt gondolom azonban, hogy az én feladatom jelentõsen eltér egy átfogó egyetemesség kialakítására irányuló feladattól. Elõször is, egy ilyen összegzõ fogalmat csak további kizárások létrehozásával lehetne megalkotni. Az “egyetemesség” terminusának állandóan nyitottnak kell maradnia, állandóan vitathatónak és feltételesnek kell lennie ahhoz, hogy nehogy elõre kizárja a bennefoglalás jövõbeli igényeit. Sõt, az én álláspontomból és bármilyen történelmileg meghatározott nézõpontból szemlélve, az egyetemes bármilyen összegzõ felfogása inkább lehetetlenné teszi, mint engedélyezi a váratlan, elõre nem látható, és az “egyetemes” címke alapján megfogalmazódó igényeket. Ilyen értelemben nem akarom eltörölni magát a kategóriát, csak megkísérlem elválasztani az alapok melletti érvelés súlyától, hogy ezáltal állandó politikai vita színtere lehessen.

A posztkoloniális kor demokratikus vitáinak elkötelezett társadalomelméleteknek meg kell találniuk az általuk lerakandó alapok megkérdõjelezésének módját. Véleményem szerint minden radikális politikai program lényege az a mozzanat, amely kérdõre vonja a vitákból önmagát kizárni igyekvõ hatalmi fortélyt. Amennyiben a posztstrukturalizmus kritikai módszert ajánl az alapok pro és kontra érveinek vitatására, egy ilyen radikális program részét képezhetné. Ne felejtsük el, hogy azt mondtam: “képezhetné”; azt gondolom, hogy egy ilyen elméletnek nincs semmiféle szükségszerû politikai következménye, csak lehetséges politikai felhasználásai vannak.

Ha a posztmodernizmushoz kapcsolódó tételek egyike az, hogy a filozófia episztemológiai kiindulási pontja inadekvát, akkor a kérdés sem a világot a posztmodern címkéje szerint megismerõ és az eszerint elméleteket gyártó szubjektumokra, sem pedig a világot a modern címkéje szerint megismerõ és az eszerint elméleteket gyártó, az elõbbiekkel szembenálló szubjektumokra nem vonatkozik. Valójában a vita megkonstruálásának módját támadja az a javaslat, amely szerint a szubjektum álláspontját valahogyan mindig az alkotja, amit ki kellett szorítani az álláspont érvényre juttatása érdekében, és amely szerint számos kizáró és szelektív mûvelet “elméletalkotó szubjektumot” csinál az elméleteket gyártó szubjektumból. Valóban, ki szerepel feminista elméletalkotóként, akinek a vitával kapcsolatos megfogalmazásai majd nyilvánosságot kaphatnak? Vajon nem mindig arról van-e szó, hogy a hatalom már elõre, már annál a folyamatnál kifejti hatását, amely meghatározza, ki lesz a feminizmus nevében fellépõ alany, és kihez fogja intézni szavait? És az is világos, hogy a szubjektum létrehozása a szubjektívvá tevés folyamatának elõfeltétele, amely az embert megelõzve hozza létre a feminizmus vitájának egy beszélõ szubjektumát. Ki beszél akkor, amikor “én” szólok hozzád? Melyek a szubjektum létrehozása és a szubjektívvá tevés intézményének azon történetei, melyek itt és most “határoznak meg” engem? Ha létezik valami, amit “Butler álláspontjának” lehetne nevezni, ez vajon az-e, amit én magam gondoltam el, publikáltam, és védtem meg, ami egyfajta tudományos tulajdonként hozzám tartozik? Vagy van-e saját nyelvtana a szubjektumnak, ami egyszerûen arra ösztönözne minket, hogy ezen elméletek tulajdonosaként határozzanak meg engem?

Valóban, mi tesz egy álláspontot állásponttá, hiszen világos, hogy nem minden kijelentés minõsül annak. Ez minden bizonnyal valamiféle feljogosító hatalom kérdése, ami nyilvánvalóan nem magából az állásfoglalásból származik. Saját álláspontom annyiban az enyém, amennyiben “én” — és nem térek ki a névmás elõl — újra játszom és újra értelmezem az engem alkotó elméleti állásfoglalásokat, kihasználom a találkozási pontok lehetõségeit, és megpróbálok számot adni a szisztematikusan kizáródó lehetõségekrõl. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy “én” uralom az engem alkotó állásfoglalásokat és instrumentálisan, hevenyészve összecsapom õket, néhányat félrelökök, másokat beépítek, noha némely tevékenységem akár ilyen formában is megnyilvánulhat. Az “én”, aki válogatna közöttük, már mindig általuk megkonstruált. Az “én” ennek az újrajátszásnak átviteli pontja, de az mégsem elég erõs állítás, hogy az “én” helye meghatározott; az “ént”, ezt az “ént” ezek az álláspontok létrehozzák, és ezek az “álláspontok” nem pusztán elméleti termékek, hanem fizikai gyakorlatok és intézményi elrendezések teljességgel beágyazott szervezõ elvei, a hatalom és a diskurzus belõlem életképes “szubjektumot” létrehozó mátrixai. Ez az “én” valójában nem egy gondolkodó, beszélõ “én” lenne, ha nem az általam ellenzett álláspontokat képviselné, mivel azok az álláspontok, melyek amellett szállnak síkra, hogy a szubjektumnak elõre adottnak kell lennie, és hogy a diskurzus a szubjektum gondolkodásának eszköze, már mind részei az engem alkotó dolgoknak.

Semmilyen szubjektum nem lehet önmaga kiindulási pontja; az az elképzelés, miszerint mégis lehet, csupán saját szerves kapcsolatait képes megtagadni azáltal, hogy ellensúlyozó külsõséggé alakítja át õket. Elgondolkodhatunk Luce Irigaray kijelentésén, amely szerint az autogenezis fantáziájaként felfogható szubjektum már mindig maszkulin. Pszichoanalitikus szemszögbõl a szubjektum e változatát egyfajta tagadás, vagy az anyától való függõség elsõdleges elfojtása hozza létre. Biztosan nem lehet feminista célkitûzés ezen a módon szubjektummá válni.

A szubjektum kritikája nem a szubjektum tagadása vagy visszautasítása, hanem az elõre adott, az alapokra támaszkodó premisszákat tételezõ értelmezés megkérdõjelezése. Az Irak elleni háború kezdetén majdnem mindnyájan láttunk olyan hadvezéreket, akik a Közel-Kelet térképeit, az elemzés objektumait és fegyveres katonai akciók célpontjait rakták elénk. Nyugalomba vonult és aktív tábornokokat kerestek fel a katonai szervezetek, hogy helyettesítsék a harcban álló tábornokokat — egytõl egyig mindnek különféle iraki katonai támaszpontok elpusztítása lebegett célként a szeme elõtt. E hadmûveletek korai sikereinek különbözõ megerõsítéseit nagy lelkesedés fogadta, és úgy tûnt, hogy a cél elérése, a szándék eme nyilvánvalóan hibátlan kivitelezése egy különösebb ellenállásba és akadályba nem ütközõ instrumentális akció révén nem pusztán az iraki katonai támaszpontok elpusztítására szolgáltatott alkalmat, de egy maszkulinizált nyugati szubjektum támogatására is. E szubjektum akarata azonnal tettbe fordítódik át; kijelentései, rendeletei olyan akcióban öltenek testet, amely az ellenszegülés lehetõségét azonnal megsemmisíti, és amelynek elsöprõ hatalma megszilárdítja saját szubjektumának áthatolhatatlan körvonalait.

Ennél a pontnál talán érdekes visszaemlékezni arra, hogy Foucault összefüggésbe hozta az intencionális szubjektum eltûnését a modern hatalmi viszonyokkal, amelyeket õ maga a háborúval jellemzett.7 Szerintem azt értette ezen, hogy az akciókat indító szubjektumok maguk is korábbi akciók által beindított hatások, és hogy tevékenységünk területe cselekvési képességünk alkotó lehetõségeként, s nem pusztán vagy kizárólag a mûveletek külsõdleges mezejeként vagy színházaként van jelen. De talán még fontosabb, hogy a szubjektum által beindított akciók egy cselekvési lánc részei, melyek többé nem foghatók fel egyirányúnak vagy kimeneteiket tekintve elõre megjósolhatóknak. És mégis, az instrumentális katonai szubjektum eleinte úgy tûnik, hogy szavakat formál, melyek közvetlenül öltenek testet a pusztító tettekben. És a háború végig olyan, mintha a maszkulin nyugati szubjektum elõre megszerezte volna az isteni hatalmat a szavak tettekbe fordításához; a legtöbb újságíró boldogságmámorban úszott a pusztítás precizitásának bemutatása és követése közben, attól, hogy behelyettesíthette magát az akciók végrehajtóival. Amint a háború megkezdõdött, az ember mást sem hallott a televízióban, mint az “eufória” szót. Egy újságíró meg is jegyezte, hogy az amerikai fegyverek “szépsége borzalmas” (CBS), és elképzelhetjük, amint ez az újságíró idejekorán ünnepli a világban való instrumentális, az ellenszegülõk elsöprésére és az elsöprés következményeinek ellenõrzésére irányuló cselekvés képességét. Az instrumentális cselekvõ azonban, aki mostanában ünnepli szándékainak hatékonyságát, nem láthatta elõre e cselekedet következményeit. Foucault értelmezésében maga a szubjektum egy genealógia hatása, amely abban a pillanatban megsemmisül, ahogy a szubjektum akcióinak kizárólagos kiindulópontjaként önmagát jelöli meg. Foucault szerint egy akció hatása mindig túlmutat az akció kinyilvánított szándékain vagy céljain. Az instrumentális cselekedet hatásai valójában mindig elég hatalommal rendelkeznek ahhoz, hogy a szubjektum ellenõrzésén túlburjánozzanak, sõt, hogy kétségbe vonják a szubjektum szándékosságának racionális átlátszóságát, s így magát a szubjektum meghatározását is képesek aláaknázni. Számomra úgy tûnik, hogy az Egyesült Államok kormányának és szövetségeseinek az elképzelt szubjektum számára rendezett ünnepének kellõs közepébe keveredtünk. E szubjektum egyoldalúan határozza meg a világ sorsát: részint a Közel-Kelet térképe fölé hajló nyugalmazott tábornoki fejek kirajzolódó körvonalaival lehetne jellemezni, ahol ezen szubjektum beszélõ fejét nagyobbnak vagy legalábbis ugyanakkorának látjuk, mint azt a területet, melyet uralma alá kíván hajtani. Bizonyos értelemben ez volna az imperialista szubjektum rajza, magának a cselekedetnek egy vizuális allegóriája.

Az olvasó azt gondolhatja, hogy az akció és annak valamiféle reprezentációja között tettem különbséget az imént, én azonban egy erõsebb állítást szeretnék megfogalmazni. Talán Önöknek is feltûnt, amint Colin Powell tábornok, amerikai vezérkari fõnök felidézte azt a szerintem új katonai zsargont, amely a bombázórepülõk bevetését a “szolgálat teljesítésének” nevezi. Azt gondolom, hogy itt a kifejezésnek is van jelentõsége; egy erõszakos tettet törvényes tettnek tüntet fel (a “szolgálat” [“ordnance”] katonai kifejezés etimológiailag rokon az igazságszolgáltatásban használatos “rendelet” [“ordinance”] kifejezéssel), és így a pusztítást a rend fenntartásának szlogenjébe csomagolja; emellett a rakétát egyfajta parancsként értelmezi, melynek engedelmeskedni kell, s így maga a kifejezés olyan beszédaktusként jelenik meg, amely nemcsak üzenetet továbbít — kifelé Kuvaitból! —, hanem hatékonyan ki is erõszakolja azt halállal való fenyegetés és maga a halál révén. Ezt az üzenetet persze senki sem kapja meg, mivel az megöli saját címzettjét — nem is rendelet tehát, hanem a rendeletek kudarca, a kommunikáció visszautasítása. Azok pedig, akik életben maradnak és elolvassák az üzenetet, nem azt fogják olvasni, ami néha szinte szó szerint van a rakétákra írva.

A háború során végig tanúi voltunk és részt vettünk a tévé képernyõjének és a bombázópilóta szemüvegének összeolvadásában. Ebben az értelemben a háború vizuális rögzítése nem a háborúra való reflektálást jelenti, hanem képzeletbeli szerkezetének eljátszását. Sõt a vizuális rögzítés azon eszközökhöz tartozik, melyek segítségével végbement a képsorok háborúvá alakításának és fenntartásának társadalmi konstrukciója. Az úgynevezett “intelligens bomba” célpontjának megközelítése és elpusztítása közben felvételt készít — egy bomba, melynek elejére kamera, egyfajta optikai fallosz van rögzítve; a film továbbítódik egy a filmet televízióra dolgozó központi egység felé, ami a tévé képernyõjébõl és a nézõbõl valóban egy kiterjesztett bombázószerkezetet csinál. Tehát miközben nézzük az eseményeket, mi magunk is bombázókká válunk, azonosulunk mind a pilótával, mind a bombával, az észak-amerikai kontinensrõl Irakba repülünk — s mindezt biztonságos nappalink foteljében ülve tesszük. Az intelligens bomba-jelenet persze, ahogy elvégzi pusztítását, szertefoszlik, mivel egy tökéletesen destruktív aktus rögzítése valójában nem képes tükrözni a pusztítást, sõt, a csapás és következményei közti képzelt eltérést valósítja meg. Nézõként tehát csakugyan eljátsszuk a katonai gyõzelem allegóriáját: az ölés testetlen, vér nélküli aktusán keresztül megtartjuk vizuális távolságunkat, testi biztonságunkat és radikális áthatolhatatlanságunkat. Ebben az értelemben a pusztítás eme legközvetlenebb, abszolút lényegi és abszolút távoli oldalával kerülünk kapcsolatba, a légies, globális nézõpontot elfoglaló imperialista hatalom alakjával, a megölhetetlen, testetlen gyilkossal, az orvlövésszel, az imperialista katonai hatalom megtestesítõjével. A televízió képernyõje megkettõzi a pusztítás testetlen eszközének légies látszatát, s ezáltal biztosítja a transzcendencia fantáziáját. Az elektronikus távolság garantálja e testetlen eszköz tökéletes védelmét az ellenfél visszavágásával szemben.

E légies nézõpontból sosem lehet látni a pusztítás hatásait: amint lehetõvé válna a helyszín egyre közelibb képeinek elkészítése, a képernyõ kényelmesen megsemmisíti önmagát. És bár úgy tüntették fel, mintha épületekre és katonai támaszpontokra irányuló, humánus bombázás lett volna, olyan gondolatvilág eredménye volt, amely kizárja tudatából egy nép szisztematikus kiirtását, azt, amit Foucault minden modern hatalom álmának nevez.8 Vagy talán másképpen kellene megfogalmaznunk a dolgot: ez a gondolatrendszer éppen a célpont elrejtése révén, a célpontnak bebizonyítandó erõ jelszavával hajtja végre az általa szisztematikusan alulbecsült megsemmisítést.

Az amerikai katona félisteni szubjektuma, amely euforikusan megvalósította a célok könnyû elérésének fantáziáját, nem képes megérteni, hogy cselekedetének hatásai képzelt látókörén jóval túlmutatnak; azt hiszi, hogy céljait hetek leforgása alatt megvalósította, és hogy azok befejezõdtek. A cselekedet azonban azután is folytatja tevékenységét, hogy az intencionális szubjektum bejelentette lezárását. A tett hatásai olyan helyeken és olyan módokon eredményeztek erõszakot, melyet nemcsak nem láthatott elõre a szubjektum, hanem amit végül nem is lesz képes megemészteni; hatások, melyek a nyugati szubjektum képzelt én-konstrukciójának tömeges és erõszakos megkérdõjelezését fogják elõidézni. Ha tudok, késõbb vissza fogok térni a kérdéses szubjektumhoz. A szubjektum egy bizonyos értelemben kizárás és megkülönböztetés; talán egy, a késõbbiekben az autonómia hatásával palástolt, rejtett elfojtás során jön létre. Így az autonómia egy tagadott függõség logikus következménye, amely azt jelenti, hogy az autonóm szubjektum annyiban képes fenntartani autonómiájának illúzióját, amennyiben elfedi az önmaga megalkotásából való kitörést. Ez a függõség és ez a kitörés a szubjektum alakulását megelõzõ és befolyásoló társas kapcsolatokat jelentenek. Az eredmény nem egy olyan viszony, melyben a szubjektum a helyzetét alakító viszonyként magára talál. A szubjektum differenciációs aktusok során jön létre, amely elválasztja a szubjektumot az õt létrehozó külvilágtól, egy kitaszított másféleség területétõl, amit persze nem kizárólag, de sokszor a nõiességgel szoktak összefüggésbe hozni. Pontosan ebben a legutóbbi háborúban láttuk, hogy “az arabokat” a kitaszított másik képében és a homofób fantáziák terepeként jelenítették meg; ez utóbbit a Szaddám—Szodoma nyelvi csúsztatáson alapuló rossz viccek sokasága teszi nyilvánvalóvá.

A szubjektumnak nincs olyan ontológiailag érintetlen reflexivitása, ami késõbb helyezõdne kulturális kontextusba; a kulturális kontextus mint olyan, a szubjektum létrehozásának részfolyamataként már korábban is adott, egy olyan folyamatként, amelyet elrejt a kész szubjektumot a kulturális viszonyok külsõ hálójában elhelyezõ viszonyrendszer.

Csábító az a gondolat, hogy a szubjektum ágenciájának biztosításához szükségszerû elõre feltételezni a szubjektumot. Ugyanakkor azt állítani, hogy a szubjektum alkotott dolog, nem jelenti egyben annak állítását is, hogy a szubjektum determinált; ellenkezõleg, a szubjektum ágenciájának elõfeltétele a megalkotott jelleg. Hiszen mi más tenné lehetõvé a kulturális és politikai viszonyok céltudatos, jelentõs újraszervezését, mint egy olyan viszony, amelyet önmaga ellen lehet fordítani, amelyet át lehet dolgozni, és amelynek ellen lehet állni? Szükség van-e arra, hogy az elméletben kezdettõl fogva feltételezzünk egy ágenciával rendelkezõ szubjektumot, még mielõtt taglalni tudnánk az átalakítás, az ellenállás, a radikális demokratizálódás jelentõs társadalmi és politikai feladatának körülményeit? Ha nem ajánljuk fel elõre az ágens elméleti garanciáját, arra vagyunk-e ítélve, hogy feladjuk az átalakítást és az értelmes politikai gyakorlatot? Véleményem szerint az ágencia a személyekkel kapcsolatos azon gondolatkörhöz tartozik, amely a személyt egy külsõ politikai térrel szembesülõ eszközszerû cselekvõnek fogja fel. Ha azonban egyetértünk azzal, hogy a politika és a hatalom már azon a szinten is létezik, ahol a szubjektum és ágenciája létrejön, lehetségessé válik, akkor az ágenciát csak azon az áron lehet elõre feltételezni, hogy nem vizsgáljuk létrehozását. Képzeljük el, hogy az “ágenciának” nincs formális léte, vagy ha van, az akkor sem lényeges kérdésünk szempontjából. Az az episztemológiai modell, mely egy elõre adott szubjektumot vagy ágenst kínál, egy bizonyos értelemben nem ismeri el, hogy az ágencia mindig és csakis egy politikai elõjog. Mint ilyen, kulcsfontosságú megkérdõjelezni lehetõségének feltételeit, és nem eleve adottnak elfogadni a priori garanciaként. Ehelyett meg kell néznünk, hogy a mobilizálás milyen lehetõségei jöttek létre a diskurzus és a hatalom létezõ konfigurációi alapján. Hogyan lehetne újraszervezni a bennünket alkotó hatalom mátrixát, újraalkotni ezen alkotmány hagyatékát, és egymás ellen fordítani a szabályozás azon folyamatait, melyek képesek kimozdítani a létezõ hatalmi rendszert egyensúlyából? Ha a szubjektum hatalom által jön létre, ez a hatalom nem szûnik meg a szubjektum megalakulásának pillanatában, mivel a szubjektum soha nem teljesen kész, hanem újra és újra alá van vetve az alkotás folyamatának. A szubjektum sem nem alap, sem nem termék, hanem egy bizonyos újraértelmezési folyamat állandó eshetõsége, amelyet a hatalom más mechanizmusai eltérítenek és lassítanak, de amely a hatalom saját újraszervezõdési lehetõsége is egyben. Nem elég kijelenteni, hogy a szubjektum mindig szerepel a politika színpadán; ez a fenomenológiai megközelítés figyelmen kívül hagyja azt, hogy a szubjektum egy elõre szabályozott és létrehozott teljesítmény. És mint ilyen, teljes mértékben politikai; sõt talán akkor a legpolitikaibb, amikor azt állítják róla, hogy megelõzi a politikát. A szubjektum felett gyakorolt efféle foucault-i kritika nem magát a szubjektumot tagadja, vagy annak halálát jelenti be, csupán azt állítja, hogy a szubjektum bizonyos változatai a politika szempontjából alattomosak.

Az, hogy a szubjektum a politika elõre adott kiindulópontja legyen, a szubjektum politikai létrehozására és szabályozására irányuló kérdésfeltevésünk felfüggesztésével jár. Fontos emlékeznünk arra, hogy a szubjektumok kizárás révén jönnek létre, vagyis egy nem engedélyezett szubjektumokból, preszubjektumokból, a kitaszítottság alakjaiból, láthatatlanná tett népekbõl álló csoport létrehozásán keresztül. A jog tárgykörén belül ez például akkor válik világossá, amikor szó szerint bizonyos minõsítéseknek kell megfelelni ahhoz, hogy nemi diszkrimináció vagy nemi erõszak esetén felperes lehessen az alany. Itt igen sürgõssé válik megkérdezni, hogy ki minõsül kinek, hogy az ellehetetlenítés milyen szisztematikus szerkezetei tagadják meg némely sértett féltõl azt a jogot, hogy a törvényszék elõtt ténylegesen használhassa az “én” kifejezést? Vagy egy kevésbé nyílt példa: egy olyan társadalomelméletben, mint Albert Memmi The Colonizer and the Colonized címû mûve, amely a radikális felszabadításra való felhívás egyébként lenyûgözõ példája, a nõk kategóriája egyik fenti kategóriába, azaz sem az elnyomóéba, sem pedig az elnyomottéba, nem kerül bele.9 Hogyan magyarázzuk a nõk kizárását az elnyomottak kategóriájából? Itt az alanyi pozíciók megkonstruálása kizárja a nõket az elnyomás leírásából, és ez egy másfajta elnyomást hoz létre: ezt maga az eltörlés valósítja meg, amely elõkészíti a felszabaduló szubjektum megfogalmazását. Amint azt Joan Scott megvilágítja a Gender and the Politics of History címû munkájában: ha megértjük, hogy a szubjektumokat kizárásos mûveletek sorozata hozza létre, e konstrukció és eltörlés mûveleteinek lenyomozása politikailag szükségszerûvé válik.10

A fentiek részben a szubjektum Foucault szerinti újraértelmezését vázolják fel, egy olyan törekvést, amely a szubjektumot az újraértelmezés terepeként kívánja interpretálni. Ennek eredménye nem magától a szubjektumtól való “búcsúzás”, inkább felhívás a fogalom átdolgozására az episztemológiailag adott fogalmak nélkül. De Foucault talán nem is igazán posztmodern; végtére is elemzése a modern hatalomról szól. Persze van benne szó a szubjektum haláláról is, de melyik szubjektuméról? És mi a státusa annak a mondatnak, amely bejelenti a szubjektum elmúlását? Mi beszél most arról, hogy a szubjektum halott? Nyilvánvalóan van egy beszélõ, hiszen másképp hogyan lehetne hallani a mondatot? A szubjektum halála tehát nem jelenti az ágencia, a beszéd vagy a politikai vita végét. Gyakran hallani, hogy épp most, amikor a nõk kezdik elfoglalni a szubjektum pozícióit, jutnak el a posztmodern nézetek addig az állításig, hogy a szubjektum halott (itt különbséget kell tennünk a posztstrukturalista és a posztmodern álláspontok között: az elõbbi amellett érvel, hogy a szubjektum soha nem létezett, az utóbbi pedig amellett, hogy a szubjektumnak valaha volt integritása, viszont ma már nincs). Néhányan ezt a nõk és más olyan jogfosztott csoportok elleni összeesküvésnek tekintik, melyek csak most kezdenek saját nevükben beszélni. Ez vajon pontosan mit takar, és hogyan magyarázhatók a gyarmatosítás utáni különféle elméletalkotók, pl. Gloria Anzaldua11 és Gayatri Spivak12 azon igen szigorú kritikái, melyek a szubjektumot a nyugati imperialista hegemónia eszközeként fogják fel? Valószínûleg egyfajta figyelmeztetésként értelmezhetõk, miszerint a felszabadításért és a demokratizálásért folytatott küzdelem során könnyen alkalmazhatjuk a korábban minket elnyomó uralmi modelleket, mivel nem ismerjük fel, hogy az uralom egyik mûködési módja a szubjektumok szabályozásán és létrehozásán keresztül valósul meg. Milyen kizárások által jött létre a feminista szubjektum, és hogyan térnek vissza ezek a kirekesztett körök a feminista “mi”-tudat “integritásának” és “egységének” háborgatására? És hogyan történik az, hogy éppen maga a szolidaritás érdekében feltételezett kategória, a szubjektum, a “mi”, termeli a klikkesedést, melyet meg kellene szüntetnie? A kirekesztés belsõ terét megkövetelõ és létrehozó modell alapján akarnak-e szubjektumokká válni a nõk, vagy pedig a feminizmusnak kellene-e önkritikus folyamatnak lennie az identitáskategóriákat létrehozó és felbomlasztó folyamatokkal kapcsolatban? A szubjektum megkonstruálását politikai kérdéssé tenni nem ugyanaz, mint elvetni a szubjektumot; a szubjektum dekonstruálása nem a fogalom tagadását vagy eldobását jelenti; ellenkezõleg, a dekonstrukció csak arra utal, hogy felfüggesztjük összes elkötelezettségünket aziránt, amire a “szubjektum” vonatkozik, és hogy az általa szolgált nyelvi funkciókat a hatalom megszilárdításának és leplezésének tekintjük. A dekonstrukció nem tagadást vagy elutasítást jelent, hanem megkérdõjelezést, és ami talán a legfontosabb, annak biztosítását, hogy egy olyan kifejezés, mint pl. a szubjektum, hozzáférhetõ legyen a korábban nem engedélyezett újrafelhasználás, újraszervezés számára.

A feminizmuson belül úgy tûnik, mintha valahogy szükségszerû volna nõként és a nõkért felszólalni, és én ezt nem is akarom kétségbe vonni. A politikai reprezentáció bizonyára így mûködik, és ebben az országban gyakorlatilag lehetetlen identitáspolitika nélkül lobbizni. Abban tehát egyetértünk, hogy a demonstrációknak, a törvénykezésre gyakorolt nyomásnak és a radikális mozgalmaknak szükségük van arra, hogy a nõk nevében fogalmazzák meg követeléseiket.

Ennek a szükségszerûségnek azonban összhangban kell lennie egy másikkal: mihelyt a nõk kategóriája azon választókör leírásaként merül fel, melynek érdekeit a feminizmus képviseli, azonnal megindul egy belsõ vita arról, hogy mi legyen a fogalom leíró tartalma. Egyesek azt állítják, hogy a nõk ontológiai sajátossága a gyermekszülés, és ez a képviseletben sajátos jogi és politikai érdekek alapját teremti meg; mások az anyaságot társadalmi viszonynak fogják fel, azaz a jelenlegi szociális körülmények között élõ nõk különleges, kultúrközi helyzetének. Megint mások Gilliganre és másokra támaszkodva próbálják valamiféle nõi sajátosság alapjait megvetni, amely a nõi közösségekben vagy a nõi megismerés módszereiben nyilvánulna meg legegyértelmûbben. De ahányszor körülírják a sajátosságokat, az annyiszor ütközik ellenállásba, és a közös tulajdonságok tisztázása alapján egyesíteni kívánt választótestületen belüli klikkesedésbe. Az 1980-as években a feminista “mi”-t joggal támadták a színes nõk, azt állítva, hogy a “mi” mindig a fehéreket jelentette, és hogy ez a “mi”, amely a mozgalmat volt hivatott megszilárdítani, fájdalmas megkülönböztetés forrását képezte. A nõi sajátosságot az anyaság fogalmával jellemezni kívánó törekvések — és itt most mindegy, hogy biológiai vagy társadalmi értelemben — hasonló szakadásokhoz, sõt a feminizmus egészének megtagadásához vezettek. Hiszen bizonyára nem minden nõ anya; néhányan nem lehetnek azok, mások túl fiatalok vagy túl öregek hozzá, megint mások nem akarnak azzá lenni, egy negyedik csoport, az anyák esetében pedig nem feltétlenül ez a tény eredményezi a feminista politizáláshoz való csatlakozást.

Véleményem szerint bármilyen törekvés, amely a nõk kategóriáját univerzális vagy különleges tartalommal kívánja felruházni, feltételezve, hogy a szolidaritás garanciáját elõre meg kell határozni, szükségképpen klikkesedéshez fog vezetni, és az “identitás”, mint kiindulópont soha nem lehet egy feminista politikai mozgalom szilárd alapja. Az identitáskategóriák soha nem pusztán leíróak, hanem mindig normatívak is, és mint ilyenek, kirekesztõek. Ez nem azt jelenti, hogy ne használhatnánk a “nõk” kifejezést, vagy hogy be kellene jelenteni a kategória megszüntetését. Ellenkezõleg, ha a feminizmus feltételezi, hogy a “nõk” kifejezés a különbségek megnevezhetetlen összességét jelöli, amit egy leíró identitáskategória nem képes összefoglalni, egyesíteni, akkor maga a kifejezés állandó nyitottság és újraértelmezhetõség terepévé válik. Azt gondolom, hogy meg kell õrizni és meg kell becsülni a fogalom tartalma körüli ellentéteket a nõk táborán belül, sõt ezt a folytonos szembekerülést kellene a feminista elmélet megalapozás nélküli alapjává tenni. A feminizmus szubjektumának dekonstruálása tehát nem használatának cenzúrázását jelenti, hanem ellenkezõleg, lehetõvé teszi a fogalom jövõbeli többszörös jelentésadását, megszabadítja a fogalmat az anyai vagy rasszista ontológiáktól, melyekre korábban korlátozódott, és szabad mozgásteret ad neki, ahol elõre nem látható jelentésekkel is gazdagodhat.

Paradox módon elképzelhetõ, hogy csak azáltal válik lehetségessé az “ágencia”, hogy a nõk kategóriáját leválasztjuk a rögzített referensrõl. Ha a kifejezés megengedi az újraértelmezést, és ha az általa jelzett dolog nem rögzített, akkor a kifejezés további konfigurációi számára új távlatok nyílnak. Túl régóta kezelték eleve adottnak azt, amit a “nõk” kifejezés jelent, és a kifejezés “jelöltjeként” meghatározott dolog rögzítve, normalizálva volt, le volt szögezve, bénultan hevert az alárendeltség pozíciójában. A leíró kategória valójában összekeveredett a jelölttel, s ezáltal számos jelentést a nõk valós természete részeként kezeltek. A jelölt átalakítása leíró kategóriára, valamint a nõk kategóriájának lehetséges újraértelmezések terepeként való védelmezése, engedélyezése a nõiség jelentésére vonatkozó lehetõségek kiszélesítését eredményezi, és ebben az értelemben fokozott ágenciaérzést határoz meg, tesz lehetõvé.

Nyugodtan megkérdezhetné bárki, vajon nincs-e szükség olyan normákra, melyek különbséget tesznek a nõk kategóriájához ragaszkodó, illetve az ahhoz nem ragaszkodó leírások között. A kérdésre csak egy válasz van, mégpedig a visszakérdezés: ki alakítaná ki a normákat, és azok milyen állításokat képviselnének? Normatív alapot kiépíteni azon kérdés eldöntésére, hogy a nõk meghatározásába pontosan mi tartozzon bele, mindig és csakis új politikai harcteret fog eredményezni. Ez az alap nem tisztázna semmit, hanem természeténél fogva, szükségszerûen önnön tekintélyelvû csapdájába esne. Ez nem azt jelenti, hogy nincs alap, hanem azt, hogy bárhol megjelenik, ott vitát és bajt idéz elõ. Az, hogy ezek az alapok csak azért léteznek, hogy meg lehessen kérdõjelezni õket, a demokratizálódás folyamatának állandó veszélyforrását jelenti. E harc elutasítása a feminista politika radikális demokratikus lendületének feláldozásával jár. Az a tény, hogy a kategória nem korlátozott, még ha antifeminista célokat is szolgál, az e folyamattal járó kockázat része lesz. Ezt a kockázatot azonban maga az alap termeli ki, amely a kockázat ellen próbálja védeni a feminizmust. E kockázatot tehát maga az alap, s nem bármilyen feminista gyakorlat jelenti.

A dolgozat záró részében egy a fentiekhez kapcsolódó kérdéssel szeretnék foglalkozni, amely abból a meggondolásból származik, hogy nem képzelhetõ el feminista elmélet a nõi test anyagiságának, a nemek fizikai létének feltételezése nélkül. A posztmodernizmus elleni felhangok szerint, ha egyszer minden a diskurzus része, akkor a testeknek nincsen realitása? Hogyan fogjuk fel a nõk által elszenvedett testi erõszakot? E kritika megválaszolásánál azt kell mondjam, hogy a kérdés megfogalmazása félreértelmezi a döntõ mozzanatot.

Én nem tudom, mi a posztmodernizmus, de van egy benyomásom arról, hogy mit jelenthet dekonstruktív kritikának alávetni a test és az anyagiság fogalmait. Az anyag vagy a testek fogalmának dekonstrukciója nem azok tagadását vagy elutasítását jelenti. Ezen kifejezések dekonstrukciója inkább használatuk folytatására, ismétlésükre, felforgató ismétlésükre utal, valamint az olyan kontextusokból való kimozdításukra, melyekben az elnyomó hatalom eszközeiként alkalmazták õket. Itt világosan le kell szögezni, hogy az elmélet lehetõségei nem merülnek ki egyfelõl az anyagiság elõfeltételezésében, másfelõl az anyagiság tagadásában. Célom pontosan az, hogy egyik álláspontot se képviseljem. Egy elõfeltevés megkérdõjelezése nem azonos annak eltörlésével: inkább a metafizikai terhek alóli felszabadítását jelenti, hogy így különbözõ politikai célokat tehessen magáévá és szolgálhasson. A testek kérdésének elõtérbe kerülése elsõ lépésben az episztemológiai bizonyosság elvesztésével jár, a bizonyosság elvesztése azonban nem feltétlenül vonja maga után, nem feltétlenül eredményez politikai nihilizmust.13

A testek anyagiságának dekonstrukciója, noha felfüggeszti és kérdésessé teszi a kifejezés hagyományos ontológiai referensét, nem fagyasztja be, nem tiltja le, nem teszi használhatatlanná vagy nem fosztja meg jelentésétõl magát a kifejezést; ellenkezõleg, megteremti annak feltételeit, hogy a jelzés egy alternatív alkotás szolgálatába álljon.

Vizsgáljuk meg a leganyagibb fogalmat, a “nemiséget”, amit Monique Wittig egyértelmûen politikai kategóriának tekint, és amit Michel Foucault regulációs és “fiktív egységnek” nevez. E két elméletben a nemiség nem egy elõzetes anyagiságot ír le, hanem létrehozza és szabályozza a testek érthetõségét és anyagiságát. A nemiség kategóriája mindkét elméletben, noha eltérõ módon, de kettõsséget és egyformaságot kényszerít a testekre, hogy ezáltal a szaporodást szolgáló szexualitást tartsa fenn kötelezõ rendként. Ennek mechanizmusát máshol pontosabban kifejtettem, jelen céljainkat szem elõtt tartva csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy egy erõszakos típusú, erõteljes kategorizációról van szó, valamint hogy a testek diszkurzív elrendezése és a nemi kategóriákkal összhangban történõ gyártása már önmagában is fizikai erõszaknak minõsül.

A betû, a jel erõszakosságát, amely megállapítja, hogy mi bírhat és mi nem bírhat jelentéssel, hogy mi tartozik az érthetõ dolgok közé, politikai jelentõséggel ruházza fel az a körülmény, hogy maga a betû egyenlõ a nemiség törvényével vagy az ezt érintõ mérvadó törvénykezéssel.

Mit tud tehát mondani egy ilyen posztstrukturalista elemzés az erõszakról és szenvedésrõl? Talán azt, hogy az erõszak formáit pervazívabbnak, lényegibbnek és alattomosabbnak kell felfognunk, mint ahogyan azt a korábbi modellek elõre jelezték? Ez része a háborúval kapcsolatos fenti megbeszélésünk fõ mondanivalójának, de hadd fogalmazzam meg a dolgot most egy másik kontextusban is.

Nézzük meg azokat a jogi korlátokat, amelyek azt szabályozzák, hogy mi számít és mi nem számít nemi erõszaknak: itt az erõszak politikája annak szabályozásán keresztül mûködik, hogy mi tekinthetõ az erõszak következményének.14 Ebben a kizárásban már mûködik az erõszak, hiszen elõre kijelöli, hogy mi minõsülhet “nemi erõszaknak” vagy “kormányzati erõszaknak”; azokban az államokban például, ahol tizenkét különbözõ empirikus bizonyítékkal kell alátámasztani a “nemi erõszakot”, nyugodtan beszélhetünk kormányzatilag elõsegített erõszakról.

Hasonló okfejtéssel találkozunk a nemi erõszak azon diskurzusaiban, ahol a nõ “nemét” tartják felelõsnek a megerõszakolás tényéért. A New Bedford-i csoportos nemi erõszak esetének tárgyalásakor a védõügyvéd a következõt kérdezte a felperestõl: “Ha ön egy férfival él együtt, akkor minek mászkál az utcán és erõszakoltatja meg magát?”15 A “mászkál” és a “erõszakoltatja meg magát” nyelvtanilag egybeesnek a mondatban: az utóbbi kifejezés formája kieszközölést, megszerzést, birtoklást jelent, mintha ez valami kincs lenne, ami után futott volna a nõ, az “erõszakoltatja meg magát” azonban szenvedõ szerkezetben van. A szó szoros értelmében persze nehéz volna egyszerre “mászkálni” és “megerõszakoltatni magát”, ami arra utal, hogy itt kell lennie egy figyelmen kívül hagyott szakasznak is, talán valami olyan iránynak, amely egyiktõl a másikig vezetne? Ha a mondat értelme az, hogy “mászkál [azért, hogy] megerõszakolják”, amely a mondat két része közötti kapcsolat megteremtésének egyetlen logikus módja, akkor a nemi erõszak mint passzív szerzemény épp a nõ aktív keresésének tárgya. Az elsõ mellékmondat azt sugallja, hogy a nõ “helye” otthon van, a férfi mellett, hogy az otthon helyszínén a nõ a férfi házi tulajdonát képezi, és hogy az “utca” szabad prédát lát a nõben. Ha a nõ meg akarja erõszakoltatni magát, akkor valaki másnak a tulajdona akar lenni, és e cél vágyának részét képezi; ez a vágy igen kétségbeesettnek tûnik kielégítésének körülményeit tekintve. A nõ “mászkál”, azt sejtetve, hogy jártában minden sarkon egy nemi erõszakot elkövetõt keres vágyának kielégítésére. Nem közömbös az, hogy a kifejezés a “megerõszakoltatás” vágyának szervezõ elveként jelenik meg, ahol az “erõszak” akaratlagos önkizsákmányolás akciójaként van ábrázolva. Mivel a nõ “nemének” a szexuális vágyban megnyilvánuló célja az, hogy egy férfi tulajdonává váljék, és mivel ez az “utcai” kisajátítás “a nemi erõszak” útján történik meg (ez a logika azt implikálja, hogy az erõszak úgy viszonyul a házassághoz, mint az utca az otthonhoz, vagyis, hogy az “erõszak” utcai házasságnak felel meg, egy otthon nélküli házasságnak, a hajléktalan lányok házasságának, és hogy a házasság háziasított erõszak), az “erõszak” a ház(i)asságon kívüli nõi nem és szexualitás törvénybe iktatásának logikus következménye. Nem számít, ha az erõszakot például egy bárban követik el, hiszen a “bár” ebben a képzeletbeli világban nem más, mint magának az “utcának” a kiterjesztése, vagy talán egy példaértékû pillanata, mivel nincs más elkerítés, azaz védelem, mint a házasságon belüli domesztikált tér, az otthon. Itt mindenesetre a nõ megerõszakolásának egyetlen okaként saját neme van megadva, amelyet, kisajátítás iránti természetes vonzódásából adódóan, ahogy elmozdítanak a házi tulajdonból, természetes módon keresi saját megerõszakolását, tehát felelõs érte.

A nemiség kategóriája itt egyszerre mûködik az alkotás és a szabályozás elveként: a test formáló elveként ábrázolt erõszak oka a szexualitás. A nemiség itt egy kategória, de nem pusztán egy reprezentáció; az alkotás, az érthetõség és a szabályozás elve, amely kényszeres erõszakot szül, majd pedig a tényt követõen racionalizálja azt. Az erõszak magyarázatára használt kifejezések emelik törvényerõre az erõszakot, elismerve, hogy az erõszak már a bûntény konkrét formájának megjelenése elõtt is folyamatban van. Ez a fellengzõs törvénybe iktatás bizonyítja, hogy az “erõszak” az elemzés hatásaként fellépõ kizáráson keresztül, az eltörlésen és a tagadáson keresztül jön létre, melyek meghatározzák a büntethetõ bûnök megjelenésének és értelmezhetõségének körét. A “nem” kategóriája, az általa leírt dolgok politikai jelentésének hatékony létrehozójaként, a megnevezhetõ és a meg nem nevezhetõ szabályozása által fejezi ki csendes “erõszakosságát”.

Az “erõszak” és a “nem” szavakat idézõjelbe teszem: vajon ez a dekonstrukció jele, a politika vége lenne? Vagy alábecsülöm e kifejezések ismételhetõ szerkezetét, azokat a módszereket, amik segítségével engednek az ismétlésnek, és kétértelmûen fordulnak elõ, és vajon mindezt egy politikai elemzés elõsegítése végett teszem-e? Azért teszem idézõjelbe ezeket a kifejezéseket, hogy bizonyítsam vitatott jellegüket, azt, hogy le lehet csapni rájuk és lehet vitát kezdeményezni velük kapcsolatban, meg lehet kérdõjelezni hagyományos felhasználásukat, és lehet javasolni mást helyettük. Az idézõjelek nem vitatják a nem és az erõszak mint politikai kérdések sürgõsségét vagy hitelességét, hanem azt jelzik, hogy jelentõségük körülírásának módja teljességgel politikai. Az idézõjelek hatása a kifejezések természetességének megszüntetése, a jelzések politikai vitára bocsátása.

Ha valaki attól tartana, hogy mivel a feminizmus többé nem képes eleve adottnak venni a szubjektumot, annak biológiai és társadalmi nemét vagy anyagiságát, meg fog bukni, bölcs dolog volna visszaemlékeznie azon elõfeltevések pozíciója megõrzésének politikai következményeire, melyek kezdettõl fogva igyekeztek alárendeltségünket biztosítani.

* A tanulmány eredeti címe: Contingent Foundations: Feminism and the Question of “Postmodernism”. In: Seyla Benhabib–Judith Butler–Drucilla Corneu–Nancy Fraser: Feminist Contentions. A Philosophical Exchange. Routledge, New York–London 1995. 35–58.

1 Itt érdemes megjegyezni, hogy némely mai politikaelmélet ragaszkodik ahhoz, hogy a politika szükségszerûen egy meghatározó külsõ létrehozásán keresztül konstruálódik (fõleg Ernesto Laclau és Chantal Mouffe írásaiban: Hegemony and Socialist Strategy, London: Verso, 1986; és a következõ mûvekben: William Connolly 1988: Political Theory and Modernity, Madison: University of Wisconsin Press; Jean-Luc Nancy–Philippe Lacoue-Labarthe 1983: “Le retrait du politique” In: Le retrait du politique, Paris: Editions Galilée). Más szavakkal, maga a politika a “pre-” és a “non-” politikai létrehozásából és meghonosításából áll össze. Derrida fogalmaival, ez volna az “alkotó kívül lévõ”. Itt szeretnék javasolni egy különbségtételt a politika megalkotása — amely létrehozza és meghonosítja az alkotó kívül lévõt — és egy olyan politika között, amely létrehozza és lehetõvé teszi ennek az alkotó kívül lévõnek egyes paramétereit. Noha nem gondolom, hogy a különféle viszonyok, melyeken keresztül a politika létrejön, egyszer majd tökéletesen kidolgozottak lesznek (pontosan azért, mert a kidolgozás státusát is ki kellene dolgozni, s ez a végtelenségig mehetne így), igen hasznosnak találom William Connolly, Laclau-nál és Mouffe-nál párhuzamosan megjelenõ, “alkotó antagonizmusok” fogalmát, amely magának a politikának a paramétereit megkérdõjelezõ politikai harcot javasol. Ez különösen fontos a feminista nézõpont számára, amennyiben a politika alapjai semleges faji és nemi kizárások során (“egyetemesség”, “egyenlõség”, “a jogok kérdése”), valamint a magánszférát (gyermekszülés, a “nõiesség” kérdése) a politikán kívülre helyezõ, a politikát és közéletet egybeolvasztó gyakorlat során jöttek létre.

2 Julia Kristeva 1989: Black Sun: Depression and Melancholy. New York: Columbia University Press. 258–259.

3 Lyotard összemosása a röviden posztmodernnek címkézett gondolkodók hadával Seyla Benhabib esszéjében található “Epistemologies of Postmodernism: A Rejoinder to Jean-François Lyotard”. In: Linda Nicholson (szerk.) 1989: Feminism/Postmodernism, New York: Routledge.

4 Erre bõségesen találunk példát Jürgen Habermas és Catherine MacKinnon feminista kritikáiban. L. Iris Young, “Impartiality and the Civic Public: Some Implications of Feminist Criticisms of Modern Political Theory,”. In Seyla Benhabib–Drucilla Cornell (szerk.) 1987: Feminism as Critique: Essays on the Politics of Gender in Late Capitalism. Oxford: Basil Blackwell; Nancy Fraser 1989: Untruly Practices: Power and Gender in Contemporary Social Theory, Minneapolis: University of Minnesota Press; és fõleg: “What’s Critical about Critical Theory: The Case of Habermas and Gender”, Wendy Brown, “Razing Consciousness”, The Nation, 250:2, January 8–15, 1990.

5 L. Nandy írását az alternatív egyetemességek fogalmáról. Nandy, Ashis 1983: The Intimate Enemy: Loss and Recovery of Self under Colonialism elõszavában, New Delhi: Oxford University Press.

6 E kontextusban fontos megemlíteni Bhabha “hibriditás”-fogalmát. L. Bhabha, Homi 1994: The Location of Culture. New York: Routledge.

7 Michel Foucault: A szexualitás története. A tudás akarása. Fordította Ádám Péter. Atlantisz, Budapest 1996. 105.

8 “Már nem a védelemre szoruló uralkodó nevében indítják a háborúkat, hanem a közösség egésze nevében; egész népeket fordítanak szembe egymással, hogy az élet nevében kölcsönösen legyilkolják egymást. Ettõl fogva életfontosságú a vérontás.” Késõbb hozzáteszi: “gyilkolni annyi, mint életben maradni — ez az elv, amely harci taktika volt valaha, az államok közötti stratégia alapelve lett; ám az élet az a lét, amelyrõl itt szó van, már nem a szuverenitás — jogi értelemben vett — léte, henem a nép biológiai élete. Semmi kétség, a genocídium minden modern hatalom álma, de nem azért, mert visszakanyarodtunk a gyilkolás régi jogához, hanem, mert a hatalom az élet — a faj, a nép, a néptömeg — szintjén helyezkedik el, s mert a hatalmat az élet szintjén gyakorolják.” (A szexualitás története, 141.)

9 “A felkelés csúcspontján” — írja Memmi — “a gyarmatosított még mindig magán viseli a hosszúra nyúlt együttélés nyomait és leckéit (csakúgy, mint egy feleség mosolya és mozdulatai még a válás idején is furcsamód emlékeztetnek a férj mosolyára és mozdulataira).” Itt Memmi egy olyan analógiát állít fel, ami feltételezi, hogy a gyarmatosító és a gyarmatosított hasonló viszonyban áll egymással, mint a válófélben lévõ férj és feleség. Az analógia ezzel párhuzamosan és paradox módon egyfelõl a gyarmatosított nõiességét sugallja, ahol a gyarmatosított feltételezhetõen a férfiaknak van alávetve, másfelõl pedig a nõk kizárását a gyarmatosított szubjektumok kategóriájából. Memmi, Albert 1965: The Colonizer and the Colonized. Boston: Beacon Press. 129.

10 Scott, Joan W. 1988: Gender and the Politics of History, New York: Columbia University Press. Bevezetés.

11 Anzaldua, Gloria 1988: La Frontera/Borderlands, San Francisco: Spinsters Inc.

12 Spivak, Gayatri 1988: “Can the Subaltern Speak?” In: Nelson–Grossberg (szerk.): Marxism and the Interpretation of Culture. Chicago: University of Illinois Press.

13 A jelhez képest a priori-ként feltételezett test mindig elsõként van feltételezve, vagy eszerint van jelentéssel ellátva. E jelentéstulajdonítás önnön folyamatának hatása által, a test által mûködik, amirõl ugyanakkor ezzel párhuzamosan azt állítja, hogy õ fedezi fel mint valamit, ami megelõzi a jelentésadást. Ha az, hogy a test jelentése a jelentésadáshoz képest korábbi dologként van meghatározva, magának a jelentéstulajdonításnak a hatása, akkor a nyelv mimetikus vagy reprezentációs státusa — amely szerint a jelek a testek szükségszerû tükreiként követik azokat — egyáltalán nem mimetikus; ellenkezõleg, inkább produktív, alkotó vagy akár performatív, amennyiben a jelentésadási aktus hozza létre a testet, majd állítja, hogy az mindenféle jelentésadást megelõz.

14 A nyelv és a nemi erõszak összefüggésének széles körû elemzését l.: Marcus, Sharon 1992: Feminists Theorize the Political. Szerk. Judith Butler és Joan W. Scott. New York: Routledge.

15 Az idézet Catherine MacKinnon könyvébõl való: MacKinnon, Catherine 1989: Toward a Feminist Theory of the State. Boston: Harvard University Press. 171.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu