JUNG ÉS A POSZTMODERN*
Jung és a posztmodern? Elsõ
pillantásra felettébb valószínûtlen és
nem sokat ígérõ téma - különösen
ha valakinek, mint ahogyan nekem is szándékomban áll,
Jung képekrõl vallott felfogását központba
állítani. Jung egészében véve premodernnek
tûnik, amikor azzal foglalkozik, hogyan kell a képekrõl
alkotott benyomást kezelni. A középkor és a görög
terminológia gyakori segítségül hívása
teszi mindenekelõtt nyilvánvalóvá ezt a megállapítást.
A képekrõl vagy a fantáziákról sok helyen
mint esse in animáról vagy a lélekben létezõrõl
beszél. Egy 1929 januári levelében ezt írja:
Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy az alkotó képzelet
az egyetlen számunkra elérhetõ õsi jelenség,
a psziché valódi Alapja, az egyetlen közvetlen realitás.
Ezért beszélek esse in animáról, a létezés
egyetlen formájáról, melyet képesek vagyunk
közvetlenül tapasztalni."
1
Amikor Jung a Pszichológiai
Típusokban azt írja, hogy az intellektus és a res
között ott van az anima, és ez az esse in anima fölöslegessé
teszi az egész ontológiai érvelést" (CW 6:
par. 66, 45), nemcsak a középkori nómenklatúrát,
de a középkori okfejtés egy privilegizált formáját
is segítségül hívja: mint Isten esetében,
a lélek (és így a lélekbõl származó
képek) létezésének esetében is benne
foglaltatik annak lényege, léte. Jóval késõbb
visszatér ehhez a ponthoz, de ezúttal a premodern görög
világhoz, és egy 1949 decemberében írott levelében
kijelenti, hogy Szilárdan meg vagyok gyõzõdve arról,
hogy a psziché ousia (szubsztancia, lényeg)."
2
Mivel
Jung lényegi premisszája az, hogy a psziché kép"
(CW 13: par. 75, 50) - a lélek nemcsak hogy képekben nyilvánul
meg, hanem bennük létezik - ebbõl egyenesen az következik,
hogy a kép is szubsztancia: pszichikus szubsztancia, pszichikus
realitással" bír, s ennek felismerése, teszi hozzá
Jung a modern pszichológia legjelentõsebb vívmánya"
(CW 8: par. 683, 354). Ez utóbbi állításból
úgy tûnhet, hogy a modern pszichológia" a görög
és a középkori gondolkodók által már
ismert, és pontosan leírt elképzeléseinek újrafelfedezésére
korlátozódna.
Jung, eltekintve az emberben filogenetikai
örökségként meglévõ archaikus" tényezõkre
történõ visszatérõ utalásaitól,
más szempontból is premodernként mutatkozik be. A
nyelvre vonatkozó megjegyzései például eltávolítani
látszanak Jungot attól a nyelvészetiség" iránti
túlzott érzékenységtõl, melyet Gadamer
a francia strukturalistákkal együtt képvisel, és
amely érvelésük szerint elengedhetetlen az emberi lényeg
megragadásához. Civilizációnk - jelenti ki
Jung - nagyrészt a szavakban való babonás hiedelemre
épül A szavak képesek elfoglalni az emberek és
a dolgok helyét" (CW 18: par. 1428, 625.) A képekrõl
azt írja: szemtõl szembe a képekkel csupán
a szavak használata eredménytelen" (CW 18: par. 590, 257).
Erre hajlamosak lennénk azt válaszolni, hogy: Igen, de És
mielõtt válaszolnánk Jung egy döntõ módosítással
lép közbe: nem arról van szó, hogy az összes
szót el kell különíteni a képektõl,
hanem csak azokat, melyeket õ homályos tekintélyszavaknak"
nevez. Milyen szavak ezek? Ezek metafizikai szavak, amelyeket Jung a továbbiakban
így részletez: Teljesen szándékosan hozok a
pszichológiai megértés napvilágára minden
olyasmit, aminek metafizikai tartalma van, és minden tõlem
telhetõt megteszek azért, hogy az embereket megakadályozzam
abban, hogy homályos tekintélyszavakban higgyenek" (CW 13:
par. 73, 49).
Ezzel az utolsó kijelentéssel
hirtelen egy teljesen más nyelvjátékban találjuk
magunkat. Ha Jung nyelvvel kapcsolatos gyanúja, amikor képekrõl
van szó, a sajátosan metafizikai nyelvvel kapcsolatos fenntartás,
akkor szövetséget köt Heideggerrel és Derridával
abban a lankadatlan erõfeszítésükben, hogy dekonstruálják
a metafizikát - ami azt jelenti, hogy a metafizika nyelvét
- egészen az alaptól felfelé. Ez egy igen jellegzetes
posztmodern vállalkozás, és kéz a kézben
halad a metafizika legsokatmondóbb alternatívájával,
a fenomenológiával. Éppúgy, mint Heidegger
és Derrida, akik a fenomenológiából merítették
az inspirációt a közös metafizika kritikájukhoz,
Jung is hasonlóképpen vélekedik: A pszichológia
nem állít fel semmilyen metafizikai »igazságot«,
és nem is törekszik rá. Kizárólag a psziché
fenomenológiája érdekli" (CW 18: par. 742, 309).
3
Jung egyetért a metafizika
összegzõ törekvésének posztmodern elutasításával,
fõként akkor, amikor ezt a pszichére alkalmazzák:
a psziché fenomenológiája annyira színes és
változatos mind formájában, mind jelentésében,
hogy lehetetlenség ennek összes gazdagságát egyetlen
tükörben visszatükröztetni, sem a mi leírásunkban
megragadni az egészet. Meg kell elégedni azzal, hogy a teljes
jelenség egyetlen részletére derítünk
fényt" (CW 15: Pszichológia és irodalom", Bevezetés,
85).
Célkitûzésünket
tekintve a metafizikai monizmusától a fenomenológia
polimorfizmusához való elmozdulás kiemelt fontosságú
- Jung olyan huszadik századi gondolkodók nézeteivel
osztozik, mint Husserl, Cassirer és Wittgenstein (mindannyian fenomenológiainak"
írják le filozófiai munkájukat) - és
a képek megértése szempontjából közvetlen
vonatkozással bír. Jung egy 1935 szeptemberében írott
levelében megjegyzi, hogy a test épp annyira metafizikai,
mint a szellem", és hogy a pszichikus tapasztalás az egyetlen
közvetlen élmény."
4
Ha ez igaz, akkor a képekhez
való egyedüli helyénvaló megközelítés
- ami a pszichikus élmény" elsõdleges tartalmát
adja - a fenomenológia lesz, amirõl úgy gondolhatjuk,
hogy részletekbe menõ pontos leírását
adja a közvetlen élménynek". Valójában
Jung egészen addig elmegy, hogy kimondja, szigorúan véve
a pszichológiában ma csak fenomenológia" létezhet
(CW 18: par. 1738, 774). Ez azt jelenti, hogy a valódi pszichológiai
kutatásban csak a képek fenomenológiájának
van létjogosultsága. És épp ez az, amit feltételezhetünk
a psziché esetében, ami valójában kép.
Joggal kérdezhetnénk
akkor, hogy miért ragaszkodik Jung olyan nehéz metafizikai
nyelvhez, mint ousia" és esse in anima", amikor képekre utal,
ha ennek a századnak a fenomenológiai gondolkodóival
halad ? Szándékosan önfejû lenne? Nem gondolnám.
Heideggerhez hasonlóan ( aki olyan kifejezéseket használ,
mint Létezõ" és lényeg") Jung egy ügyes
manõverrel figyelmünket a nyilvánvaló premodern
nyelvre irányítja, és ezzel arra kényszerít,
hogy a kép modern és posztmodern fogalma közötti
lényeges megkülönböztetést megtegyük.
A nyilvánvalóan modern posztkarteziánus nézet
szerint a kép csupán a benyomás másolata",
amint azt Hume állítja, vagy Jung saját szavaival:
a külsõ tárgy pszichikus reflexiója" (CW 6: par.
743, 442). Éppen ez a reduktív megközelítés
uralkodott a nyugati filozófiában és a pszichológiában
a tizenhetedik századtól egészen a tizenkilencedik
századig - és ez az, ami feltehetõleg nem ad igazat
Jung axiómájának, miszerint a psziché mindenekelõtt
képekbõl áll" (CW 8: par. 618, 325). A modern felfogás
a képet nemcsak kifejezetten alsóbbrendûvé teszi
ahhoz képest, ami valójában - azzal, hogy szenzoros
benyomásnak vagy külsõ tárgyak keltette impressziónak
tekinti -, de a tényleges pszichikus képet jellé változtatja
ahelyett, hogy elismerné szimbolikus jellegét. A képek
premodern felfogásához (lényeg, létezõ,
szubsztancia) való visszatérés azt a célt szolgálja,
hogy a psziché autonómiájára emlékeztessen,
ami az ilyen képek szimbolikus erejében mutatkozik meg -
ugyanezt az autonómiát hangsúlyozza Jung, nyilvánvalóan
hasonló visszatérõ szándékkal, amikor
a képeket és az ösztönt kapcsolja össze. Mindkét
lépés, az egyik kifejezetten filozófiai, a másik
lényegét tekintve biológiai, ugyanazt az alapvetõ
célt szolgálja: a képeknek azon modern interpretációja
elleni küzdelmet, amely szerint azok pusztán másolatai
vagy jelei annak, amit az elmében és az elmének megjelenítenek
- a psziché nélküli elmének, mivel az nem más
mint a külsõ érzékszervi tapasztalásokból
származó ikonok puszta tartálya.
De ha a modernizmus végsõ
elutasítását ilyen módon kívánjuk
Jungnál megragadni, mi a helyzet a posztmodernnel? Tételezzük
fel, hogy a korábbi, premodern (de éppígy az archaikus)
gondolkodás méltányosabban kezelte a képzeleti
élet bonyolultságát és gazdagságát
- annak polimorfizmusát", ahogy neveztem -, de hogyan lehet ezt
a jelenkori, posztmodern gondolkodással kapcsolatba hozni? Korábban
már felfedeztük azonban annak egyik módját, hogyan
kapcsolódik a posztmodernizmushoz. Ez a mód pedig Jungnak
a képek fenomenológiájához történõ
spontán odafordulása. Ennek a fenomenológiai fordulatnak
másik vonatkozása annak hangsúlyozásában
lelhetõ fel, hogy a pszichológiában kívülrõl
kell befelé haladni - nem pedig belülrõl kifelé,
ahogyan azt a kartezianizmus és az empirizmus ellen lázadó
romantikus költõk és filozófusok tették.
Jung 1921-ben azt írja, hogy a pszichológiában az
a legcélravezetõbb, ha kívülrõl befelé,
a tudatostól a tudattalan felé, a testtõl a lélek
felé haladunk Bármiféle út vezessen kívülrõl
befelé, a fizikaitól a pszichikusig, a kutatásnak
mindenféleképpen ezt az irányt kell követnie
egészen addig míg az elemi pszichikus tényeket megfelelõ
bizonyossággal meg nem állapítottuk" (CW 6: par. 917,
p. 525.). Husserlnek a fenomenológiai módszer lényegét
megragadó jelszava jut eszünkbe: Térjünk vissza
magukhoz a Dolgokhoz !" - nem említve Heideggernek azt az elképzelését,
miszerint az ember önmagán kívül" birtokolja létezésének
lényegét.
5
Lévi-Strauss azon elképzelése
is eszünkbe juthat, miszerint a viszony elemi struktúrái
kívül léteznek - függetlenül az adott társadalmi
csoport tagjainak szándékos akcióitól: tárgyi
létezésük épp annyira személytelen" (Jung
terminusában) mint maguk az õseredeti képek. A strukturalizmus
struktúrái és az analitikus pszichológia képei
egyaránt megelõzik és elõstrukturálják
az egyént, aki ezek környezetében és általuk
létezik. Ezeknek a struktúráknak és képeknek
a kívüllevése" lényegét tekintve teljesen
más, mint ami a korai modern elképzelésben körvonalazódik
a szenzoros tapasztalat és annak ikonikus jelekben megjelenõ
másolatát illetõen. Ez a kívüllevõség"
a világhoz vagy a kozmoszhoz tartozik ami a szimbólumok forrása,
de éppúgy a psziché eredete is - maga az objektív
psziché", ahogyan Jung nevezte.
Ez a posztmodern gondolkodási
irány azonban nem vonja kétségbe a személyiség
és az ego jelentõségét. Jung még azt
a kijelentést is teszi, hogy az objektív psziché a
legnagyobb kozmikus csoda és a világ mint tárgy sine
qua nonja" (CW 8: par. 357, 169.) és hogy a psziché a világ
tengelye: nemcsak a világ létezésének egyik
nagy feltétele, de bizton állíthatjuk, hogy a létezõ
természeti rendbe való közbelépés is,
és senki nem tudja megmondani, hogy ez a beavatkozás hol
fog végzõdni" (CW 8: par. 423, 217). Ennek kimondása
nem jelent visszatérést a romantika éninflációjához;
határozottan posztmodern marad - de most egy döntõ gondolati
fordulattal. Ez a fordulat ismert a jungiánusok elõtt: az
objektív psziché egyben kollektív psziché is,
egyszerre preperszonális (személy elõtti) és
pluriperszonális (többszörösen személyes),
vagy még pontosabban omniperszonális. Talán kevésbé
ismert, hogy a strukturális nyelvészet operacionális
premisszája is - az a premissza, amit nemcsak Lévi-Strauss,
de Jakobson, Barthes, Merleau-Ponty és Derrida is aláír
- természetét illetõen kollektív. Saussure
errõl a témáról tartott székfoglaló
gondolatai - melyek éppen azokban az években fogalmazódtak
meg, amikor Jung elõtt elõször körvonalazódott
saját útja az analitikus pszichológia felé
- arról szólnak, hogy a beszélõ tömegnek"
(la masse parlante) meghatározó szerepe van a nyelv (la langue)
alapvetõ formájára. A nyelv többé már
nem az egyéni beszédaktus (la parole) kérdése,
sokkal inkább az õseredeti képek hatása az
elkülönült egóra. Mindkét szerzõ az
alapvetõen személytelen psziché szintjérõl
indul ki: a kollektív" Jung kedvelt kifejezése, Saussure
ennek megfelelõ elnevezése az intézményesített".
Ily módon - Jung idõnként heroikus küzdelme ellenére,
hogy a kettõt elválassza - a kép és a szó
végül találkozik egymással. Az ember szintjén
találkozik össze a kettõ, aminek teljes elismerését
csak a posztmodern gondolkodásban találjuk meg. Jung és
Saussure nincs egyedül azon a törekvésében, hogy
a kép és a nyelv kollektív alapját megtalálja,
amit viszont nem sikerült a korai modern gondolkodásnak. Olyan
eltérõ módon gondolkodó tudósok kapcsolódtak
hozzájuk, mint Lévi-Strauss és Chomsky, akik mindketten
kiálltak a képek és a nyelv transzperszonális
megalapozottsága mellett, akár a kollektív reprezentációk
alakjában, akár a generatív nyelvtan univerzális
szabályai formájában jelenjenek is meg. Ami igazán
számít azonban, nem az irányzat története,
vagy hogy személy szerint ki tartozik ide, hanem az az elképzelés,
amit megtestesít. Ez az elképzelés visszatér
a képekhez és a szavakhoz, a psziché spontán
mûködésének alapjához, ami a kép
is és a szó is; ezzel túlmutat a modern énfelfogás
egologikus korlátain, mely nem ismerte el a kozmikus és kollektív
dimenzióban létezõ psziché szimbolikus mûködésének
lehetõségét.
* A tanulmány eredeti címe:
Jung and the Postmodern Condition (in.: Karin Barnaby and Pellegrino eds.
1990.: Jung and the Hermeneutics. Toward a Hermeneutics of Culture. Routledge,
London)
1
Jung levele Kurt Plachtehoz, 1929.
január 10. C. G. Jung, Letters, Vol. 1.: 1906-1950. Gerhard Adler
és Aniela Jaffé (eds.). Bollingen Series. Princeton: Princeton
University Press, 1973. 60.
2
Jung levele Victor Whitehoz, 1949.
december 31., ibid. 540.
3
CW 18: par. 1738, 774; és
CW 15: Psychology and Literature", 85.
4
Jung levél Henry A. Murray-hoz,
1935. szeptember 10., Letters, Vol. 1.: 1906-1950, 200.
5
Martin Heidegger: Lét és
idõ. Budapest: Gondolat, 1989.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu