Az emberek évszázadok óta figyelik az állatok társas viselkedését, s közvetlen információjuk van saját emberi hovatartozásukról és annak a törekvésüknek a fontosságáról, hogy egymással közösséget alkossanak. Nem olyan régen, még a XVIII. században is elegendõ volt az önzetlen viselkedést úgy magyarázni, hogy az a faj javára szolgál, de a késõbbi evolúciós elméletek alapján ezt az állítást már nehéz volt fenntartani. A probléma onnan ered, hogy egy faj élõ egyedeiben létezik, következésképpen a faj kizárólag az élõ egyedei révén fejlõdik. Beszélhetünk nem létezõ fajokról, vagyis amelyeknek nincsenek élõ egyedei, ilyenek például a dinoszauruszok, ám ezek fejlõdése megállt, amikor az utolsó egyedei kihaltak. Tehát az evolúció a faj egyedein keresztül fejezõdik ki, akik tulajdonságaikat génjeikben adják tovább. És minél sikeresebben reprodukálja valamely egyed önmagát, annál többen viszik tovább a génjeit. Ebbõl az a következtetés adódik, hogy az önfeláldozó egyed nem sikeres a létért való küzdelemben, mert hiszen aki föláldozza magát, annak kevesebb lehetõsége van arra, hogy génjeit továbbadja, és így változata hamar kihal. 1856-ban Darwin fogalmazta meg a természetes kiválasztódás elvét, amely világosan kimondja, hogy a legéletrevalóbb egyedek szaporítják a fajt. Ugyanezt az elvet Spencer a "legéletrevalóbb gyõzelmének" nevezte. A természetes kiválasztódás elvének lényeges alaptétele, hogy a faj nem ismétli pontosan önmagát, hanem egyedi változatokat hoz létre. Ezt az alaptételt én a különbség elvének neveztem el, és az alábbiakban ellentétbe fogom állítani egy másik elvvel, amelynek írásomban központi jelentõsége van.
A XX. század elsõ felét a darwini gondolatok uralták: a biológia területén megjelenõ változatokat kielégítõen magyarázták, mert az életben maradt változatok mindegyike valamilyen hasznos funkciót szolgált. Ezek az általános ösztönelméleti alapok álltak rendelkezésre akkor, amikor a modern pszichológia, a társadalomtudományok és a szociálantropológia kialakult: a különbség elve mélyen hatott mindegyikre.
Freud világosan látta, hogy a pszichoanalízist ösztönelméleti alapokra kell helyezni, mert így válhat a biológia - az ember testi felépítését és az evolúciót is beleértve - annak a vizsgálatnak szerves részévé, hogy miképpen válik az ember tudatossá. Az általa megfogalmazott ösztönelméleten többször is változtatott: elõször a szexuális reprodukcióra helyezte a hangsúlyt (Freud, 1905). Majd késõbb, a személyiség strukturális elméletének kifejlesztése révén az ösztön-én tudatos kifejezõdést talált az énben, ahogyan az emberi lény önmagára ismer saját képmásának tükrében, az egészséges nárcizmus elvei szerint (Freud, 1914). Ugyanakkor az ember társas oldala nem talált megfelelõ módon kifejezésre a freudi pszichológiában. A társadalom reprezentációját bizonyos mértékig megtaláljuk a felettes-énben és a ritkán említett én-ideálban, de ezek a reprezentációk inkább csak "megtûrt látogatók" a személyiségben, alapjukban véve idegenek, gyakran negatívak, és azoknak a felnõtt egyéneknek az ideoszinkrázisait tartalmazzák, akiket képviselnek. Még Jung is, aki számára a kollektív ember alapvetõen fontos, a korszak hatása alatt állt és azt hitte, hogy az ösztönök önzõk. Az ént tudatosnak tételezte, és amikor túlhaladta a freudi pszichológiát, a miszticizmus felé fordult. De ez érthetõ volt, hiszen várni kellett a XX. század második feléig, amíg a biológia elérkezett egy fejlettebb ösztönelmélethez, amely alapjául szolgálhat a pszichoanalitikai elméletek olyan revíziójához, amelyben az ember, mint alapjaiban társas lény jelenik meg. Tehát azt állítom, hogy a szociobiológia megszületése alapvetõ változásokat hozott. Ezen túl két alapvetõ ösztönrõl beszélhetünk: az egyik, a régebbi önfenntartási ösztön, amelynek segítségével az állat önmagát látja el; a másik pedig, az újonnan felfedezett ösztön, az eredendõen társas és szociális viselkedés indítéka. Hogyan jött létre ez a változás? Elõször is fontos rámutatni, hogy ennek csírája már magánál Darwinnál megtalálható. Az ember származásá ban 1871-ben a következõket írja: "Ami pedig azokat az impulzusokat illeti, amelyek bizonyos állatokat társulásra késztetnek és arra, hogy egymást különféle módon segítsék, ezek ilyenkor az állatokat ugyanolyan kielégülés és élvezet érzésével töltik el, mint amelyeket akkor éreznek, amikor egyéb ösztönös cselekedeteket hajtanak végre…" Hogy a darwini gondolatnak ez az oldala miért nem terjedt el ugyanazzal a lendülettel, mint az önfenntartási ösztönre vonatkozó, az nagyon érdekes kérdés, és egy önálló tanulmány témája lehet. Tény az, hogy sokan vannak, akik még ma is kétségbe vonják a darwini ösztönkép társas oldalának létjogosultságát. Ezen túlmenõen Darwint már a Fajok eredeté ben, 1856-ban foglalkoztatta annak a lehetõsége, hogy egy önzetlen egyed biztosíthatja saját génjeinek életben maradását olymódon, hogy olyan egyedeket véd meg, akiknek génjei nagyjából azonosak az övével.
De, furcsa módon, várnunk kellett 1963-ig amíg W. D. Hamilton továbbfejlesztette ezt a gondolatot. Rövidesen mások is hasonló következtetésre jutottak: Maynard Smith rokonszelekcióról beszél 1964-ben. Végül E. O. Wilson Szociobiológia címû könyvében módszeres formában számol be mindarról, ami újdonság ezen a területen 1975-ben. De válasz nélkül maradt a kérdés: miért fontos egy egyénnek az, hogy az õ génjeihez hasonló gének maradjanak életben? 1976-ban Dawkins javasolt egy megoldást. Azt vetette fel, hogy a gének célja az, hogy önmaguk életben maradjanak, ehhez nekik egyedekben kell létezniük, és életben maradásuk érdekében hajlandók egyedeket feláldozni. Tehát Dawkins úgy magyarázza az önfeláldozó egyén viselkedését, hogy megtartja az önzés alapgondolatát, de azt a gének síkjára helyezi át. Erre a magyarázatra két ellenvetés kínálkozik: az egyik az, hogy az evolúció az egyedek szintjén játszódik le és nem a génekén. Erre talán azt lehetne válaszolni, hogy ez az érvelés tautologikus. A másik ellenvetés az, hogy az egyének közötti kooperáció interspecifikus, tehát különbözõ fajták között is megtalálható. Például egy ragadozó falka nem fogja teljesen kiirtani egy, a területén élõ, számára potenciális zsákmányt jelentõ csorda egészét. A számukra táplálékot jelentõ egyedek csökkenésével a ragadozók lassabban szaporodnak, amíg végül is beáll egy egyensúly, amelyben mindegyik csoport életben tartja a másikat. (Wynne-Edwards, 1962) Természetes, hogy egy egyed szelektíven viselkedik saját fajának egy másik tagjával. Még a magányosan élõ állatok is saját fajtársaikat keresik párzási idõben. A ragadozók, amikor saját fajuk egy másik tagjával küzdenek, általában nem ölik meg egymást. Konrad Lorenz (1966) sok példát hoz fel erre. A szabály: "én segítelek téged, te segítesz engem" még különbözõ fajok között is fennáll. Úgy látszik, mintha valami olyasmi történne, amit csak egészen általános szinten lehet megérteni. Talán segít a társas viselkedés megértésében, ha a különbség elve mellett bevezetünk egy másikat is, amely ellentétes irányban hat, és amelynek az azonosság elve nevet adhatnánk. Mindkettõ nagyon erõteljes, és az evolúciót felfoghatjuk úgy, mint a két elv dialektikus egységének dinamikáját.
Az azonosság elve gyakran kifejezésre jut, amikor két egyed tükrözi egymás viselkedését. A játékelmélet lehetõséget ad arra, hogy ellenõrizzük a különbözõ teóriák helyességét. Léteznek olyan játékok, melyek modellezik az ember társas viselkedését. Ilyen például az a típusú játék, amelyben a résztvevõknek az a feladata, hogy tükrözzék egymást. A vizsgálatok szerint a nyertes az, aki kooperáló viselkedéssel kezd, és azután azt teszi, amit a másik: kooperáló viselkedésre kooperációval, cserbenhagyó viselkedésre pedig cserbenhagyó viselkedéssel reagál.
Az ösztönelmélet legújabb fejleményei messzemenõen befolyásolják a pszichológiát, a társadalomtudományokat és a szociálantropológiát. Freud azt állította, hogy "ahol ösztön-én volt, oda az énnek kell kerülnie", mert világosan látta, hogy végeredményben a tudattalan különbség elve válik tudatossá az emberben, és létrehozza az ént mint a személyiség strukturális egységét. A fenti meggondolások alapján mi most egy lépéssel továbbmehetünk és azt mondhatjuk, hogy a tudattalan azonosság elve válik az emberben tudatossá, amikor létrehozza a személyiség új strukturális egységét, a társas-ént, amelynek a központja nem az én, hanem a mi . Valóban, a társas-ént "mi"-nek is nevezhetnénk. A társas-én gondolata természetesen nem új. Erich Fromm (1942) szerint az egyén a társadalomban fejlõdik, és a különbözõ társadalmakban az azoknak megfelelõ egyének fejlõdnek ki. Ám Fromm gondolkodása megmaradt az önös orientációnál, és nem tartotta fontosnak összekötni a személyiség fejlõdését az ösztönökkel. Erik Erikson kimutatta a társadalmi szerepek fontosságát az egyén életében, de nem változtatott a freudi személyiségstruktúrán, és õ sem tartotta fontosnak az ösztönökkel való kapcsolatot. (1971, 115)
Elméletemben az az új, hogy a társas-ént a személyiségstruktúra szerves részének tekintem, olyan résznek, mint amely a rávonatkozó ösztönalapból fejlõdik ki. Bowlby úgy látja, hogy a kötõdés ösztönös késztetés alapján történik, de innen nem lép tovább. (1971, 89) Nem tesz különbséget az önös és a társas ösztön között, és nem beszél a személyiség társas részérõl, annak ellenére, hogy az általa megfogalmazott szeparációs szorongás alapvetõen különbözik Freud én-szorongásától. Én azt állítom, hogy az egyénnek kétféle viszonyulása lehet. Az én segítségével viszonyul egy másik egyénhez vagy tárgyhoz. De egyetlen ember önmagában, csoportviszonyai nélkül nem teljes lény. Így az én szintjén való viszonyulás mindig részek viszonya marad, hacsak ez a viszonyulás nem valamiféle nagyobb összefüggésben történik, például családban, csoportban, kultúrában vagy fajon belül. A társas-én segítségével az egyén - odatartozása révén - ezekhez a nagyobb egységekhez viszonyul. Az egyén része a csoportnak, tehát a rész viszonya az egészhez a társas-én funkciója.
S. H. Foulkes és mások, akik csoportanalízissel vagy különféle csoportterápiákkal foglalkoznak, részletesen megfigyelték a társas-én különbözõ megnyilvánulásait. A különbözõség és az azonosság dialektikája állandóan megfigyelhetõ a csoportban. Ha nincs elég nagy "különbség", az egyén megijed, mert identitása veszélybe kerül. Ha nincs elég "azonosság", az egyén nem érzi, hogy tagja a csoportnak. Freud kimutatta, hogy az ösztön-énben az örömelv hat. Ez a megállapítás a társas ösztön fogalmának segítségével tovább tágítható. Kimondhatjuk, hogy az ösztön-én nemcsak akkor érez örömöt, amikor az egyén "önösen", hanem akkor is, amikor "társasan" viselkedik.
Az ösztönelmélet revíziója megkívánja a freudi személyiségelmélet strukturális revízióját is. A ösztön-én, az én és a felettes-én régi struktúráját fel kell váltani egy újjal, amelynek részei az ösztön-én, az én és a társas-én. Egy ilyen alapvetõ revízió számtalan kérdést vet fel. Talán a legfontosabb kérdés az, hogy mi a szerepe a felettes-énnek az új struktúrában? A következõ részben megpróbálunk erre röviden választ adni.
2. Erkölcs: A társas-én és a felettes-én
Az ösztön-én mindent megtesz az élvezet érdekében, számára nincs helye sem az erkölcsnek, sem pedig az önfenntartásnak, amikor ezekrõl a realitás síkján van szó. Akármilyen fantázia pusztulásba viheti. Ezzel szemben az én megítéli egy cselekmény kimenetelét a realitás és az önfenntartás szempontjából: "mi hasznom lesz nekem abból, ha ezt vagy azt cselekszem?". Ez nem azt jelenti, hogy az én amorális, vagyis erkölcs nélküli. Az én nem erkölcstelen, nem is erkölcsellenes, hanem más fogalmak vezetik: a valóságot tér-idõben látja, és az a funkciója, hogy az egyén számára egy adott idõben helyet találjon a világban. Továbbá igyekszik úgy viszonyulni az ösztön-énhez, hogy annak élvezetigényeit kielégítse olyan cselekedetekkel, amelyek a legnagyobb haszonnal járnak, vagy legalábbis a legkisebb kárt okozzák. Más szóval, az én mindent megtesz, hogy "megússza".
Az erkölcsi oldalon ott találjuk a felettes-ént: amikor a csecsemõ "kilép a bölcsõbõl", bonyolult kulturális világban találja magát, így útmutatásra van szüksége, hogy helyet találjon a társadalomban. Nem tudja, hogy mire való a bögre, vagy hogyan kell beszélni, és a sokat emlegetett "bili" teljesen idegen a számára. Meg kell magyarázni neki, tanítani kell õt, nagy türelemmel és szakértelemmel. Lelkivilágába beépíti - internalizálja - szüleit és tanítóit, és külön helyen õrzi meg azok reprezentációit. Ezek az introjekciók alkotják a felettes-ént, amely ezek után állandóan vele marad és utasításokkal látja el. Szeretetet ad neki, ha helyesen cselekszik, és megbünteti, ha rosszat tesz. Freudi fogalmak szerint a lelkiismeret nem más, mint az én viszonya a felettes-énhez, és a bûntudat egyenlõ a büntetéstõl való félelemmel. Az én mindent megtesz, hogy "megússza", ám a felettes-én jelöli ki a határokat.
Most nézzük meg, mennyit változik a kép, ha a társas-ént belefoglaljuk a struktúrába. Láttuk, hogy az elmúlt harminc évben két alapvetõ ösztön jelenik meg: az egyik önös cselekedetekre indít, míg a másik együttmûködésre késztet. Amikor az elsõ tudatossá válik, létrejön az én. Ugyanakkor a társas ösztönbõl kialakul a társas-én tudatos struktúrája. Mind az én, mind a társas-én akkor indul fejlõdésnek, amikor a gyerek megszületik. Amikor a pszichoanalízis a tárgykapcsolat-elmélet elemeivel gazdagodott, tulajdonképpen elindult a társas-én felfedezésének irányában. Az ösztönök kielégülésének elve megmaradt, de ugyanakkor a hangsúly áttevõdött az én másokhoz való kapcsolatára. Napjainkban a csecsemõt már kezdettõl fogva anyjához való viszonyában értjük meg. De ezzel az új elmélettel megjelenik egy ellentmondás. Egyrészt úgy tûnik, hogy azért kapcsolódik a csecsemõ, hogy "önös ösztönét" kielégítse, másrészt azonban a viszonyulás önmagában is céllá válik. A problémát egyesek úgy kerülték ki, hogy elvetették az ösztön fogalmának létjogosultságát (például Fairbairn). De a fentebb említett okok miatt sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy ösztönelméletre mégis szükség van. Amíg kötjük magunkat a régi ösztönelmélethez, továbbá az ösztön-énbõl, az énbõl és a felettes-énbõl álló struktúrához, addig a probléma nem oldható meg. Ezekkel a fogalmi alapokkal a viszonyulás mint önmagában rejlõ cél nem magyarázható. Akkor csakis azt mondhatjuk, amit Freud már kimondott az ösztön és az én viszonyáról. Az ellentmondás akkor oldódik fel, ha elfogadjuk a társas ösztönt és azt, ami ebbõl következik: a társas-én kifejlõdésének gondolatát. Így az ént nem terheljük túl olyan feladatokkal, amelyek nem tartoznak hatáskörébe, mint például a kleini értelemben vett bûntudattal, ahol nem a büntetéstõl való félelemrõl van szó, hanem arról, hogy a csecsemõnek fáj, amikor felfedezi: ugyanazt az anyát pusztítja, aki szeretetet ad neki. Vagy itt van az a jelenség, amelyet Winnicott a csecsemõ kötõdésének nevezett. A csecsemõ elsõ társa az anyja. De a társas-én igazi kifejlõdéséhez az szükséges, hogy a kisgyermek lassan felfogja azt, hogy õ egyszersmind egy csoportnak is tagja. Természetesen az elsõ ilyen csoport számára a család, de hamar rájön arra, hogy sokkal tágabb a világ, és bizony évekre lesz szüksége, amíg lassan megtanulja, hogyan viszonyuljon mindehhez õ mint egy személy. A társas lénnyé válás évei alatt szüksége van a felettes-én útmutatásaira: amíg nem érti a helyzetét, magyarázatra van szüksége. De ahogy felnõ és személyiségének társas oldalát kifejleszti, lassan lemondhat a felettes-énrõl. Ez a lemondás igen nagy megkönnyebbülést jelent, hiszen a felettes-én mûködése problémákkal is jár. Amikor internalizáljuk szüleinket és tanítóinkat, személyiségüket, ideoszinkráziáikat és társadalmi félreértéseiket is belsõvé tesszük. Az igazság az, hogy ha gondot fordítunk társas-énünk kifejlesztésére, sokkal jobban fogjuk érteni helyünket a világban, mint szüleink valaha is tették. Társas-énünkkel értjük meg, hogy az együttmûködés és a közösségben való lét mindnyájunknak javára válik. Ennek a felismerése a felszabadult öröm érzésével jár együtt, míg az együttmûködés hiánya az üresség és veszteség, az elidegenedettség érzetét kelti, amely egyfajta bûntudattal azonos. A társas-én öröme és bûntudata nem azonos az én elégedettségérzésével és büntetéstõl való félelmével. A társas-énnek a családhoz, a társadalom különbözõ csoportjaihoz, a társadalomhoz és az emberiséghez való odatartozás élménye pozitív érzelmekként vannak jelen Azt az élményt jelenti, hogy mindnyájan egyek vagyunk, természetesen nem a kifejezés tér- és idõbeli dimenziójában. Az a tény, hogy mindannyinak egyike vagyok, se nem külsõ, se nem belsõ tény, hanem valamiféle lelki közösség, amely nem térben található, bár amikor beszélünk róla, ugyanazt a nyelvet használjuk, mint amit a fizikai világra is alkalmazunk. Winnicott ezt a teret átmeneti tér nek nevezi. (1971, 122.) József Attila ezt követeli Levegõt! címû versében. Sok csoportterapeuta úgy beszél errõl, hogy valaki megtalálja a helyét a csoportban. Azt hiszem, világos, hogy olyan tapasztalatról beszélek, amelyet mindnyájan naponta átélünk, de amelyet eddig nem különítettünk el a személyiség struktúrájának egyik funkciójaként. A társas-énnel nem önmagam számára cselekszem, hanem önmagunk számára hajtok végre társas cselekedetet, méghozzá nem a büntetéstõl való félelembõl, hanem a cselekedetért önmagáért, mert jó érzés azt megtenni. Az analitikus csoportterápia és különbözõ egyéb csoportterápiák kiválóan alkalmasak a társas-én kifejlesztésére mivel, ahogyan Foulkes erre rámutatott, a társas viszonyulások teljes mátrixa megnyilvánul ezekben.
3. A társas-én a társadalom struktúrájában
Élete végén Freud még egyszer megkísérelte elméleteinek rövid összefoglalását egy dolgozatban, amelynek a címe A pszichoanalízis foglalata lett volna. Sajnos már nem tudta befejezni, de amennyi kész volt belõle, az kiadásra került halála után 1940-ben. Az elsõ rész elsõ fejezetében, ahol az ösztön-én, az én és a felettes-én struktúráját tárgyalja, a következõket mondja: "A lelki készüléknek ezt az általános sémáját a magasabb rendû, az emberhez pszichikusan hasonló állatokra is érvényesnek tekinthetjük" (Freud, 1940 [1982, 413]). Ebbõl következik, hogy egy nagyon fontos kérdés válasz nélkül maradt: Mitõl lesz ember az ember? A kérdés persze nem új, és a filozófusok már az ókorban keresték rá a választ. Platón az Állam ban, Arisztotelész pedig a Politiká ban részletesen tanulmányozta ezt a kérdést. A következõ fontos tényezõket emelték ki: 1. az ember társadalomban él; 2. a társadalmi struktúra különbözik a biológiaitól, és az utóbbi az elõbbire épült a fejlõdés során; 3. a biológiai alapokon álló ember létrehozza a maga társadalmi szervezetét; 4. a társadalmi formák változnak; 5. a társadalmi szervezetek bizonyos közös célt, vagy irányt, vagy szándékot foglalnak magukba. Arisztotelész hangsúlyozza továbbá a család funkcionális egységének fontosságát, amely a társadalom mikrokozmosza, és amelynek vertikális és horizontális struktúrájában helyezkednek el a szülõk és a különbözõ korú gyerekek. Vele ellentétben Platón nem gondolta, hogy a család léte feltétlenül szükséges. Ezek a régi megfigyelések még ma is érvényesek, és alapjául szolgálnak a társadalomtudománynak, amely a XVIII. században indult fejlõdésnek, amikor megkezdõdött a társadalom tudományos vizsgálata. Mielõtt röviden bepillantanánk a társadalomtudományi gondolkodásba, utaljunk ismét Freud ösztönelméletére. Eszerint az ösztönnek három összetevõje van: forrása, tárgya és célja. A forrás mindig valami biológiai szükséglet, például éhség. A tárgy az, amelyhez a személy szükséglete által indítva viszonyul, mint például élelem vagy anya. A cél pedig nem más, mint elõretekintõ része az ösztönnek: mindaz, amit meg kell tenni ahhoz, hogy a tárgyra irányuló vágy kielégüljön. Nagyon érdekesnek találom azt, hogy a szociológusok is a forrás, a tárgy és a cél szemszögébõl vizsgálták a társadalmat, bár ezt nem mondták ki világosan, és különösen nem mutattak rá a freudi ösztönelmélethez való hasonlóságra. Ha megnézzük a társadalmi struktúra bármelyik intézményét, legyen az a család, a rendõrség, az ipar, vagy a mûvelõdés, azt találjuk, hogy azoknak társadalmi funkciója van, tehát kielégítenek valamely társadalmi szükségletet. Tárgyai specifikusak, az intézmény hozza õket létre, vagy valamilyen más módon sajátos viszonyt alakít ki hozzájuk. Ezek fizikai tárgyak is lehetnek, például az ipar számtalan ilyennel rendelkezik, vagy lehetnek elvontak is, mint az oktatás különbözõ tárgyai. A célok ugyancsak specifikusak az illetõ funkciónak megfelelõen. A különleges célok mögött valamilyen általános cél áll, amely nehezebben határolható körül, és amely még társadalomnál is hatalmasabb erõk felé irányul. Ez az általános cél sokszor misztikus elemeket is tartalmaz. Voltak szociológusok, mint Durkheim (1912) vagy Max Weber (1920), akik a vallást kifejezetten a társadalom általános funkciójával azonosították. Marxnál az emberen túlmutató erõk mint természeti erõk jelennek meg, amelyek közül még sokat nem ismerünk, de amelyek elvben megismerhetõk. A szociológia és a biológia közötti összefüggés is érdekesnek bizonyult. Spencer (1876) sok hasonlóságot észlelt a biológiai és társadalmi struktúrák között, és evolúciós elveket alkalmazott társadalmi szemléletében. Késõbb ez az összefüggés még összetettebb lett, és Lévi-Straussnál mint formális strukturális viszony jelenik meg. A társadalmak fejlõdnek. A költõk idealista módon ábrázolták a korábbi társadalmakat, az ókoriak maguk adtak saját korukról olyan képet, amely bátorította az ilyen idealizálást. De az antropológusok és a történészek egészen más képet találnak. A legújabb kutatási eredmények azt mutatják, hogy az embert kezdetben igen nagy mértékben az ösztön-én uralta. Nincsenek bizonyítékok arra, hogy ideális boldogságban éltek volna. Éppen ellenkezõleg, úgy találjuk, hogy az õsember keményen megküzdött a létért, a többnyire rokoni kapcsolatok alapján kialakult csoportokban. Az egyénnek harcolnia kellett, hogy életben maradjon. Elõször az énje alakult ki, s tudatossá vált az egyre inkább maga alkotta világában. Ezekben a korokban az egyének társas megnyilvánulásai ösztönösek és egyszerûek voltak. A társas-én úgy vált tudatossá, hogy a kialakuló kultúra képében felismerte önmagát. Ezek a képek sokáig emberfölötti lények, misztikus jelek voltak, amelyekben úgy jelent meg a társadalom és a világ ismerete, mint valahonnan felülrõl jövõ üzenetek sorozata. Ezekben a visszatükrözõdésekben az egyén homályosan felismerte, hogy különféle csoportokhoz tartozik: a családhoz, a törzshöz, az emberiséghez, az élõlények világához, a világegyetemhez. Ily módon ismerte fel lassan, hogy társas lény, hogy szükséglete van arra, hogy közösségben éljen, hogy viszonyuljon más emberekhez. A társadalmi tudat kialakulása napjainkban is folyik, és szociális viselkedésünk még gyakran primitív. Voltak olyanok, akiknek a társas-énje elõbb fejlõdött ki, mint másoknál, például azok, akik valamely vallás tükrében váltak társadalmilag tudatossá, mint a próféták és a papok. A mûvészeknél a mûalkotások tükre szolgálta ugyanezt a célt. Voltak, akik a módszeres gondolkodásban találták meg társas-énjüket, mint a filozófusok, megint mások inkább a tapasztalathoz kötött gondolkodásban találták meg ezt, mint a tudósok. Sokan gyakorlatiasabb tevékenységekben ismerték fel önmagukat: a munkások az iparban, mások a szervezésben, irányításban stb. Vagyis a társadalmi struktúra különbözõ intézményei megannyi különféle tükröt kínálnak a társas-én kialakulásához. A különbözõ társadalmi tudatok keresztezik egymást, mert ugyanaz az egyén több társadalmi intézményhez is tartozik. Bár rendszeresen és különbözõ formában jelent meg a biológiához való kapcsolat, a szociológusok mégsem érezték a szükségét annak, hogy ösztönalapokra építsék elméleteiket. Vajon miért nem? A szociológusok társadalmakat vizsgálnak; Durkheim világosan elkülönítette a szociológiát a pszichológiától. A XIX. században több tudomány is létrejött, és korai állapotukban - a különbség elvének megfelelõen - fontosnak tartották, hogy saját külön identitásukat kifejezzék. A szociológusok a társadalmon belül létrejövõ specializációt tanulmányozták, és számukra nyilvánvaló volt, hogy a szociológia maga is egy esete ennek a specializációnak. Fontos kérdés volt számukra: hogyan viszonyul a társadalmi szükséglet az egyén szükségleteihez? Ha azt mondjuk, hogy a társadalom valamilyen hatalmas élõlény, amely az egyénektõl független, akkor beszélhetünk társadalmi szükségletrõl anélkül, hogy az egyén szükségleteit figyelembe vennénk. Durkheim elég közel jutott ehhez az állásponthoz, de azért õ sem tette teljesen a magáévá ezt a szélsõséges felfogást. A társadalomnak megvannak a sajátos törvényei, tevékenységei, struktúrája, de amikor a társadalom kifejezi önmagát, az mindig a tagjain keresztül történik, akik egyének; mert csak az egyénnek van karja, lába, ajka stb. Minden viselkedésnek egyszerre két oldala van. Az egyik oldalon az egyéni, a másik oldalon pedig a társas viselkedés. Amikor veszek egy darab húst ebédre, én veszem meg, mert én vagyok éhes. Ez történik az én oldalán. Ugyanakkor húst veszek, amit egy vegetáriánus nem tenne, ebédre veszem, mert a mi kultúránkban ebédelünk, pénzért veszem és nem vadászom, mert a mi társadalmunkban a munkamegosztásból eredõ specializálódás miatt ez így alakult ki. Mindez a társas-én oldalán történik. Szeretek így ebédelni, mert mások is így teszik. Ennek következtében érzem, hogy együtt cselekszünk. Szükségem van erre az érzésre. Az én oldalán büszkén, egyénien választok, de ez a választás rendszerint valamilyen tipikus társadalmi helyzeten belül történik, ami adva van. Ha mindent úgy kellene tennem, hogy cselekedeteim mindenki másétól különbözzenek, akkor megbolondulnék. Vannak, akik megpróbálják, és bele is õrülnek. A szkizofréniának ez az egyik jellemzõje. Ha ez így van, akkor a szociológusok miért nem vették hasznát az ösztönelméleteknek? Valószínûleg azért, mert a hatvanas évekig azt hitték, hogy az ösztönök "önzõk", és az ilyen ösztönök számára a társadalom legjobb esetben is egy szükséges rossz. Az ilyen ösztönelméletek nem segítették a szociológust. De a szociobiológia létrejöttével megjelent a társas ösztön fogalma. Ettõl kezdve egyszerre nyilvánvalóvá válik, hogy az embernek biológiai szükséglete a társadalomban való együttélés. Vagyis biológiai felépítésünk késztet bennünket arra, hogy civilizációt, társadalmi struktúrát és kultúrát hozzunk létre. Az én és a társas-én egységével az ember nem szigetelõdik el a pszichoanalízisben, és egyúttal húsból és vérbõl való lénnyé válik a szociológiában.
4. A társas-én a csoportanalízis területén
Ezt a témát egy hosszú Foulkes-idézettel kezdem, aki a következõket írta 1964-ben a Csoportanalitikus terápia címû könyvében: "Az embernek a természetben elfoglalt helyével foglalkozó, nemrég megjelent cikkében Sir Julian Huxley kijelentette, hogy a Charles Darwin által bevezetett természetes kiválasztódás elve már tudományos eszközökkel bizonyítható, és mûködés közben figyelhetõ meg. Ez alkotja az ember biológiai örökségét. Az emberi faj evolúciójának sajátos jellemzõje a tökéletesedõ agy. Ez olyan fejlõdéshez vezetett, amely - Huxleyt idézve - képessé tette az embert fogalmi gondolkodásra (racionális és képzetalkotó módon) és igazi beszédre, amelyben szavakkal és szimbólumokkal jelöl dolgokat és ideákat, s ez több, mint ha csak hangokkal és mozdulatokkal fejezne ki érzelmeket és indulati attitûdöket. Ennek következtében az ember radikálisan új dolgokra képes bolygónk történelmében; arra, hogy generációról generációra továbbadva összegyûjtse tapasztalatait és tudását. Ennek következtében az öröklõdés mechanizmusának kialakult egy második szintje is: a kulturális öröklõdés, amely az embert a föld jelenlegi domináló fajává tette. Az ember új és sajátságos organizmus. Fejlõdése - Huxley szerint - nem csupán biológiai, hanem elsõsorban kulturális. […] Az ennek a kulturális öröklõdésnek révén kialakult társadalmi intézmények, a törvény, a mûvészetek, az oktatási rendszerek, a technika, az erkölcsi rendszerek jellemzik az emberi fajt. Huxley hajlandó pszichoszociális fázisról beszélni. Az ember képes volt átlépni a pszichoszociális terület határait, az evolúciós folyamat irányítójává vált a földön. Így jutott el az ember oda, hogy saját maga határozza meg helyét és szerepét a világban és hogy elindítsa sorsának tudományos vizsgálatát. […] Nem tudnék nagyszerûbb szavakra gondolni - és egy tudós szavai ezek -, amelyekkel meghatározhatnám feladatunkat, amikor mint csoportanalitikusok tanulmányozzuk az emberek csoporton belüli együttmûködését. A pszichoanalízis révén Freud felszínre hozta azt az emberi konfliktust, amely éppen az ember biológiai és kulturális öröksége között található. Ez az öröklött szervezet, az ösztönszükséglet és a kulturális kötöttség közötti összeütközés fejezõdik ki a pszichoanalízisben, mint az ösztön-én, az én és a felettes-én konfliktusa. A pszichoanalízis mint terápiás forma egyre inkább felismerte az analitikus és a páciens közötti viszony fontosságát az áttételi helyzetben. A csoport-pszichoterápiában elõször kerül be a gyógyító folyamat eszköztárába maga a csoport, mint a körülöttünk élõ közösség és kultúra képviselõje. Úgy tûnik, hogy a csoport ideális közeg, amelyben ezeket az alapvetõ emberi konfliktusokat tanulmányozhatjuk, különösen akkor, amikor azok a terápiában jelennek meg. Nincs olyan pszichopatológiai kórkép, amely fellelhetõ lenne a környezetébõl kiemelt egyénben. Már hosszú évek óta úgy tekintek az elõttem levõ páciensre, mint egy hosszú láncnak, együttmûködések olyan rendszerének egyetlen kapcsolatára, amely maga alkotja forrását a betegséget okozó és a gyógyulást elõidézõ folyamatoknak. Így minden pszichológia szociálpszichológia kellene hogy legyen. A csoporthelyzet lenne a természetes terápiás helyzet, és az egyéni terápia csak különleges esetekben kerülne alkalmazásra." Foulkes az ösztönre, az ösztön-énbõl, az énbõl és a felettes-énbõl álló struktúrára utal, ahogyan mindaz a pszichoanalízisben megtalálható, továbbá arra a tényre, hogy az egyénnek társadalmi összefüggései vannak. Egy dolog nem jut kifejezésre: az, hogy az egyén csoport iránti szükséglete ösztönszükséglet és magából a társas ösztönbõl ered. Ez Foulkesnál nem jelenik meg, de - amint már szó volt róla - nagyjából ugyanebben az idõben a társas ösztönt felfedezték más területen.
Mi tehát a természete ennek a folyamatnak, amely okozhat betegséget is és gyógyulást is? Milyen különbséget jelent, ha az én, illetve a társas-én fogalmaival vizsgáljuk? Választ kaphatunk e kérdésre, ha tipikus csoporthelyzeteket vizsgálunk.
1. A csoport tagjai gyakran érzik úgy, hogy önálló egyének is, és egyszersmind a közösség tagjai is akarnak lenni. Ezek az érzelmek gyakran ellentmondásosnak tûnnek. Ilyenkor egyszerre vannak jelen az én korai elhárítási formái és a "szoptatós anya" szituáció. A paranoiás és fóbiás fantáziák nagyfokú szorongást árulnak el. Úgy tûnik, mintha a tagok csecsemõk lennének, akik igyekeznek elkülönülni az anyától, mert az elkülönülés nélkül fennáll az identitás elvesztésének veszélye, attól félnek, hogy elvesznek a csoportban. Az én úgy reagál, hogy elkülönülni próbál. De amint létrejön az elkülönülés, és az elveszéssel kapcsolatos szorongás csökken, egy másfajta szorongás jelenik meg: a különválással az én elveszti szeretete tárgyát. Most egy archaikus társas-én lép mûködésbe, és összehozza a csoport tagjait. Ennélfogva csökken az elkülönüléstõl való szorongás, de megint elvesznek a tagok a csoportban, és visszatér az én szorongása. És ez így megy mindaddig, amíg mind az én, mind a társas-én meg nem erõsödik, amíg a "külön vagyunk együtt" élménye elveszti ellentmondásos jellegét. Az élmény többé nem konfliktusos, hanem, éppen ellenkezõleg, természetes állapotnak tûnik. A tagok szabadon mozognak, ki-ki a saját székében, és felszabadul a kommunikáció. Az elõbbiekben kétfajta szorongást különböztettem meg: az elsõ egzisztenciális veszélyt jelez, és az én funkciója az, hogy valamilyen agresszív lépéssel létrehozza a különbséget. A második fajta az elkülönüléstõl való szorongás, és a társas-én funkciója az, hogy valamilyen szeretettevékenység révén összehangolja a tagokat.
2. Gyakran nyilvánvaló, esetleg már a találkozás elején, hogy sok harag van "a csoportban". Ez történt nemrégiben az egyik csoportommal. Az a furcsa ezzel a "csoportban levés" érzéssel, hogy az egyén nem tartozik sehová és senkihez. Ez az irracionalizmus serkenti munkára a tagokat. Az egyik az anyjáról beszélt, akirõl úgy tûnt, hogy jelen van, de ugyanakkor nincs is jelen és a csoporton kívül sincs. Egy másik, akinek nem volt apja gyerekkorában, úgy érezte, mintha én nem lennék jelen. Világossá vált számomra, hogy a csoport keresett valakit, akire ráruházhatják ezt a haragot, és áttételes asszociációikkal nálam álltak meg. Én ennek megfelelõen értelmezéseket kínáltam, amelyet a csoport nem utasított vissza, de azzal a szórakozottsággal fogadta, amibõl arra következtettem, hogy még nem mondtam el mindent, még nem vált tudatossá a csoport teljes állapota. Csendesen vártam, hadd történjen, aminek történnie kell. Ekkor egymást kezdték gyõzködni arról, hogy bizonyára valamelyikük haragszik egy ilyen szülõre. Ezt csinálták egy ideig, mindegyik csoporttag megpróbált meggyõzni valaki mást, hogy éppen õ az, aki mérges. Ekkor elmondhattam nekik az egész képet: hogy elõször kerestek valakit, akire haragudni lehetne, s amikor megtaláltak engem, akkor keresték, hogy melyikük lenne az, aki ezt a haragot kifejezné, de úgy látszik, hogy erre egyikük sem volt hajlandó. Emlékeztettem õket, hogy az elõzõ alkalommal bejelentettem a közeledõ szünet idõpontját, és úgy gondoltam, hogy ez hozta felszínre a haragot a csoportban. Szavaimat a felismerés és megkönnyebbülés érzése követte. Ez a csoport még nem fejlesztett ki erõs társas-ént, amellyel érezhették volna, hogy "mi vagyunk mérgesek az analitikusra". Így, mint egy labdát, dobálták körül az érzelmet. Az énjük elég erõs volt ahhoz, hogy hasonlóságot ismerjenek fel a jelenlegi helyzet és egyéni életük múltbeli eseményei között, és ezután vetítették az érzelmeket egymásra, mert az én birtokolni akar, és úgy gondolták, hogy az érzelem bizonyára valamelyiküké. A projekció korai védekezés abból az idõbõl, amikor már van egy kezdetleges én, de a csecsemõ még nem tud ellentmondásos érzéseket egyszerre befogadni. Így ami van, az "vagy az enyém, vagy a tiéd".
3. A kényszeres egyén énje fejlettebb, mint a társas-énje. Ezért érzi azt, hogy másokat el kell tûrnie, de nem leli élvezetét benne. Az ilyen ember számára az a fordulópont a csoportban, amikor társas ösztöne társas-énné válik, és felfedezi a bizalmat. Nagyon megindító, amikor egy keserû, cinikus egyén megnyílik, és csaknem könyörög, hogy szeressék õt a csoportban.
4. A borderline egyénnek mind az énje, mind a társas-énje fejletlen. Így csak olyan csoportban boldogulnak, amelyik nem túl agresszív, ahol gyenge énjük nem foszlik szét. Ilyenkor alkalmazzák a hasítást - amely kedvenc védekezésük -, projektálhatják egyéniségük nem kívánt részeit a különbözõ csoporttagokba. Mivel pszichológiai fejlõdésük így az egész csoport részvételével megy végbe, és mert védekezési mechanizmusuk gyenge, gyakran jó meglátásaik vannak, amelyeket akarva-akaratlanul megosztanak a csoporttal, így gyakran jó "interpretációkkal" szolgálnak.
5. Meglepõ felfedezést lehet tenni erõsen narcisztikus egyénekrõl a csoportban: azt, hogy elég jól fejlett társas-énjük van. Könnyen viszonyulnak másokhoz. De az is nyilvánvalóvá válik a csoportban, hogy énjük fejlõdése megállt a csecsemõkorban. Ezért ragadnak meg mindent, ami viszonyulásuk során keletkezik, és azt egészben lenyelik. Ezért aztán úgy tûnik, hogy meglopnak másokat és kihasználják õket. Nem bántunk igazságosan a narcisztikusokkal, amikor ezt nem vettük észre. Egy új, narcisztikus csoporttag lázasan viszonyulni kezd mindenkihez, azt az egyetlen dolgot csinálja, amihez ért. De az énje gyenge, így hamar kifárad és megsebesül, aztán nem jön el többet a csoportba. Az analitikusnak ezt fel kell ismernie, hogy lelassítsa és megvédje a narcisztikus jövevény látszólag erõs, de valójában gyenge énjét. További vizsgálódásokra lenne szükség ahhoz, hogy mindezt részletesen feltárjuk. Itt csak jelezni akartam, hogy az új strukturális egység, vagyis a társas-én segítségével egyszerûbben és tisztábban lehet értelmezni a csoportjelenségeket.
IRODALOM
BOWLBY, JOHN (1971): Attachment. Harmondsworth: Pelican Books.
DARWIN, CHARLES (1856): A fajok eredete. Budapest: Helikon, 1976.
DARWIN, CHARLES (1871): Az ember származása. Budapest: Gondolat, 1961.
DAWKINS, RICHARD (1976): Az önzõ gén . Budapest: Gondolat, 1986.
DURKHEIM, E. (1912): Les formes élementaires de la vie religieuse. Paris: Alcan.
ERIKSON, ERIC HOMBURGER (1942). Childhood and Society . Harmondsworth: Pelican Books.
ERIKSON, ERIC HOMBURGER (1971): Identity: Youth and Crisis. London: Faber and Faber.
FOULKES S. H. (1948): Introduction to Group-Analytic Psychotherapy . London: Maresfield Reprints, 1984.
FOULKES S. H. (1964): Theraputic Group-Analysis. London: G. Allen and Unwin Ltd.
FREUD, SIGMUND (1905): Három értekezés a szexualitás elméletérõl. In: A szexuális élet pszichológiája. Budapest : Cserépfalvi, 1995. 31-132.
FREUD, SIGMUND (1914): A nárcizmus bevezetése. In: Ösztönök és ösztönsorsok. Budapest: Filum, 1997. 15-40.
FREUD, SIGMUND (1940): A pszichoanalízis foglalata . In: Esszék. Budapest: Gondolat, 1982. 407-474.
FROMM, ERICH (1942): Menekülés a szabadság elõl . Budapest: Akadémiai Kiadó, 1993.
HAMILTON, W. D. (1963): The Evolution of Altruistic Behaviour. American Naturalist 97.
LORENZ, KONRAD (1966): Az agresszió. Budapest: Katalizátor Iroda, 1995.
MAYNARD SMITH, JOHN (1964): Group Selection and Kin Selection. Nature, 201., 1145-1147.
PARSONS, TALCOTT (1949): Essays in Sociological Theory Pure and Applied. New York: The Free Press of Glencoe.
PINES, MALCOLM (ed). (1983): The Evolution of Group Psychotherapy. London: Routledge and Kegan Paul.
SPENCER, HERBERT (1876): Alapvetõ elvek. Grill Kiadó, 1909.
WEBER, MAX (1920): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme . Gondolat, Budapest, 1982.
WILSON, E. O. (1975): Sociobiology: The New Synthesis. Cambridge, Mass.: The Belknap Press of the Cambridge University Press.
WINNICOTT, D. W. (1971): Playing and Reality. Harmondsworth: Penguin Books, 1982.
WYNNE-EDWARDS, V. C. (1962): Animal Behaviour in Relation ot Social Dispersion. Edinburgh and London.
YALOM, IRVIN D. (1985): The Theory and Practice of Group Psycho-Therapy . NewYork: Basic Books.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu