Elõadásunk elkészítésére a pszichoanalízis jövõjét érintõ általános aggodalmunk ösztönzött. Miért van az, kérdezzük, hogy a megértés rendkívüli távlatai a pszichoanalízisben egyszerre nyílnak meg és záródnak be?

A freudi doktrina alapvetõ kritikáját adjuk, mindemellett lelkes hívei maradunk a pszichoanalízis módszereinek, amely kiváltságos út az emberi lénynek és alkotásainak megértésében. Kitartunk amellett, hogy a pszichoanalízis alapvetõ belátásokat szolgáltat – feltéve, hogy felismerjük Freud téziseinek módszertani töredezettségét, és ezáltal világossá válik, hogy a freudi elmélet mely oldalai mozdítják elõ, és melyek veszélyeztetik a szabad pszichológiai vizsgálódást.

A Questions for Freud: The Secret History of Psychoanalysis [Kérdések Freudnak: A pszichoanalízis titkos története] címû könyvünkben (1997) több olyan belsõ ellentmondásra rámutatunk, amelyek a freudi tézisek és klinikai gyakorlat kulcsfontosságú mozzanatainak hatékonyságát ássák alá. Jelen dolgozatban a pszichoanalízis intézményes történetének általános problémái közül egy példát tanulmányozunk: a cenzúrát.

Minden tudományos diszciplínának megvan a maga története, az elméletek kialakulásának és szétszóródásának története. Egy problémacsoport története és maguknak a problémáknak a természete rendszerint elkülönül. A freudi pszichoanalízisrõl viszont úgy érezzük, éppen ez az egyedi vonásainak egyike, hogy a történet és az elmélet szoros összefüggésben van egymással. Mégpedig azért, mert a pszichoanalízisben a történet egy terjedelmes mentális szervezethez hasonlítható, amely egyebek mellett elhallgatásoknak, titkoknak és kirekesztéseknek ad teret.

Jelen dolgozat teljes változatában (lásd a Questions for Freud harmadik részében) a cenzúra több példáját sorra vesszük – Freud leveleiben, esettanulmányaiban és abban a lelkesedésben, amellyel a titkos Bizottságot fogadja 1912-ben. A következõ kérdéseket vetjük fel: miért érvényesül cenzúra – Freud metapszichológiájának kulcsfogalma, az elfojtás és a felettes én kategóriáinak viszonyítója – a pszichoanalízis anyagain? Miért van, hogy noha a freudi pszichoanalízis elsõdleges célja, hogy a mentális cenzúra minden formáját felderítse és számûzze, a pszichoanalízis intézményes történetén gyakorolt cenzúra felszámolhatatlan gátakat emel?

Kezdjük azzal, hogy húsz évvel azután, hogy 1912-ben létrejött a titkos Bizottság, a cenzúra még mindig fontos szerepet töltött be a pszichoanalízis történetében. Gondolatmenetünk középpontjában az áll, hogy Freud határozottan elvetette, hogy közeli barátjának és lelkes tanítványának, Ferenczinek a traumával kapcsolatos új kutatásai értékesek lennének. Ferenczit 1929-tõl kezdték foglalkoztatni a kisgyermekkori traumatikus események, és ez keserû személyeskedést váltott ki Freudból. Ferenczinek írott, még kiadatlan leveleiben nem megy bele a nézetkülönbség tárgyi részleteibe, inkább szabad folyást enged rosszindulatú humorának. Mindenre kiterjedõ rosszallás, már-már kétségbeesés árad a szavaiból, úgy tûnik számára, hogy barátja kicsúszik az irányítása alól. Ferenczi majdhogynem önmaga ellenében, ugyanakkor klinikai megfigyeléseinek kényszertõ hatására távolodott el Freudtól saját elméleteivel. Mint ismeretes, Freud csalódottsága abban nyilvánult meg a leghevesebben, hogy megpróbálta megakadályozni vagy késleltetni Ferenczi utolsó tanulmányának, a Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között. A gyengédség és a szenvedély nyelve (Ferenczi, 1997c [1933]) megjelenését.

Freudnak a kései Ferenczi iránti elutasító magatartása nagyjából az utóbbi évtizedben vált tudományos kutatás tárgyává. Jones Freud-életrajza révén 1953 óta már, még ha töredékes és nem pártatlan, sõt sértõdött tálalásban is, de betekintést lehetett nyerni a körülmények egy részébe. A képet azóta Freud és Ferenczi még kiadatlan levelezése, és többek között Jeffrey M. Masson The Assault On Truth [Támadás az igazság ellen] (1984) címû mûvében olvasható szakadatlan vizsgálatai egészítették ki. Azért tárgyaljuk most újra Ferenczi Freud által történt elutasítását, mert a pszichoanalízis történeti topográfiájában mûködõ cenzúra kulcsfontosságú példájának tartjuk. (A következõkben a Freud és Ferenczi levelezésének még kiadatlan részébõl fogunk idézni. Köszönet illeti Judith Dupont-t, amiért hozzáférhetõvé tette számunkra a kiadatlan anyag egészét.)

Mint azt Freud az 1933. január 11-i keltezésû, Ferenczinek írott levelében megfogalmazta, a kettejük barátsága jóval túllépett egymás kölcsönös megértésén, "meghitt élet-, érzés- és érdeklõdésbeli közösséget" jelentett. Az is széles körben ismert, hogy Ferenczi egész életében a freudi tanok leglelkesebb és legrajongóbb híve volt, kivételes erõfeszítéseket tett tanára felfedezéseinek elterjesztéséért és kiszélesítéséért. 1910-ben alapítója volt a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületnek, és javasolta, hogy az analitikusjelöltek képzésének szükséges lépcsõjeként vezessék be az úgynevezett kiképzõ analízist. Freudot és Ferenczit tehát számtalan szállal fûzte egymáshoz barátságuk, elveik és szakmai elkötelezettségük, a traumák etiológiai jelentõségére vonatkozó, messzire vezetõ nézeteltérésük – amely 1929-ben kezdõdött, és Ferenczi 1933-ban bekövetkezett haláláig tartott – mégis egyre bántóbb éket vert kettejük közé. Ferenczi számára magától értetõdõ volt, hogy lojális Freud iránt, ezért elég lassan tûnt fel neki, hogy átalakította Freud elméleteit és különösképp terápiás gyakorlatát. Annak ellenére, hogy ez a fejlemény – amint ezt olykor maga is említi levelezésükben – lehangolta, arra jutott, hogy mestere egyes alaptételeivel nem ért egyet. Felrótta például, hogy a pszichoanalízis eltávolodott a kezdeti vizsgálatoktól, amelyek egyéni traumákra irányultak, és egyre inkább a fantáziának, az egyetemes Ödipusz- és kasztrációs komplexusoknak, illetve a pszichés instanciák (az én, az ösztön-én és a felettes én) között kialakuló konfliktusoknak szán szerepet. A húszas évektõl kezdve és a harmincas évek elején Ferenczi már tulajdonképpen egyáltalán nem is osztotta az érett Freud nézeteit; csupán arra törekedett, hogy olyan párhuzamos elméletekkel társítsa õket, amelyek valóságos eseményekkel és az általuk kiváltott, potenciálisan traumatikus pszichológiai hatásokkal számolnak. A pszichoanalitikus kutatásoknak egy régóta hanyagolt hagyományát próbálta újraéleszteni és megerõsíteni. Ez a traumára irányult, és Ferenczi számára ezt a témakört Breuer és Freud 1895-ös Tanulmányok a hisztériáról címû munkája (Freud és Breuer, 1998 [1895]) testesítette meg. Freud mindössze heves érzelemkitörésekkel reagált arra, hogy Ferenczit a trauma foglalkoztatja. Tekintélyével élve – mint a pszichoanalízis megalapozója és Ferenczi alkalmi analitikusa – dorgálta meg, és próbálta saját elgondolásaihoz visszatéríteni tanítványát, sõt odáig ment, hogy tendenciózus pszichológiai értelmezésekkel állt elõ Ferenczi viselkedésérõl.

Ferenczi Freudnak és Max Eitingtonnak írott leveleiben 1929-tõl kezdve mint szükségszerûséget sürgette, hogy terjesszék ki a pszichoanalízis akkori kereteit, hogy magába foglalja azoknak a pszichotikusoknak a valóságát is, akik komoly pszichológiai sokkot szenvedtek, amely valóságot addig csak kevéssé sikerült megérteni. Lássuk az alábbi részletet.

Ferenczi 1929. december 29-i keltezésû levele Freudnak (kiadatlan):

"Végtére is egyedül a kutatás az, amihez tényleg van tehetségem személyes ambíciók nélkül, kettõs kíváncsisággal fordulok az eseteimhez, anélkül, hogy – úgy mondjam –, merev véleményt alaktanék ki gyûlnek a tapasztalataim, és abba az irányba vezetnek, amelyre egy oxfordi elõadásomban már utaltam [A relaxáció elve és a neokatarzis, 1929].

Röviden a következõket mondhatom el:

1. Minden esetben, amelyben eléggé elõrehaladtam, rátaláltam a betegség traumatikus-hisztériás gyökerére.

2. Ha elérkeztünk eddig a pácienssel, akkor a terápiás hatás nagymértékben megnõtt. (…)

3. Lassan arra a kritikus álláspontra jutottam, hogy a pszichoanalízis a megszállásos neurózis és a jellemneurózis elemzésére korlátozza magát, és figyelmen kívül hagyja saját organikus-hisztérikus alapjait. Ennek az az oka, hogy túlértékeli a fantáziát, és lebecsüli a traumatikus valóságot a patogenezisben.

Nem tudom, hogy ön ezt majd »szembehelyezkedési tendenciának« tekinti-e, de azt hiszem, hogy ez nem lenne jogos. Ez ugyanis egyszerûen tapasztalatokon alapuló tendencia."

Ferenczi 1930. január 17-i keltezésû levele Freudnak (kiadatlan):

"Az egészsége feletti túlzott aggodalmam már régóta visszatart attól, hogy megosszam önnel fenntartásaimat, amelyek szerint a pszichoanalízis fejlõdése szûk látókörû. (…) Nem értek egyet önnel például abban, hogy a terápiás folyamat elhanyagolható vagy kisebb fontosságú lenne, vagy hogy jogunkban állna elhanyagolni azt, csak mert nem érdekel bennünket."

Ferenczi 1930. február 15-i keltezésû levele Freudnak (kiadatlan):

"A Rossz közérzet a kultúrában címû könyvével kapcsolatos észrevételeimet hadd tartogassam bécsi látogatásomig. […] Csak egyvalamit jegyeznék meg (kétségtelenül traumatikus nézõpontból): Nem lenne okosabb kitartani a lelkiismeret és a neurózis egyéni, traumatikus természete vagy eredete mellett?"

Ferenczi 1930. július 20-i keltezésû levele Freudnak (kiadatlan):

"Azt hiszem, ez a szubjektív tényezõ tett fogékonnyá azokra a folyamatokra, amelyek neurotikusaink között, a valós vagy feltételezett halálos veszély pillanataiban játszódnak le. Valójában ez vezetett arra, hogy ismét a látszólag idejétmúlt (de mindenképpen régóta figyelmen kívül hagyott) traumaelmélethez forduljak."

Ferenczi 1931. május 31-i keltezésû levele Freudnak (kiadatlan a levél Ferenczi egy tervezett elõadásának vázlatát tartalmazza, amelyet eredetileg Max Eitingtonnak küldött el):

"Dr. Ferenczi tanulmánya

»1. Van-e az álmoknak másodlagos funkciója?

Ha azokra a tapasztalatokra hagyatkozunk, amelyeket [a páciens] mély relaxációs állapot[a] közben folytatott pszichoanalitikus kezelések során szereztünk – amely [a relaxáció] a traumatikus jelenetek ismétlését segíti –, de épp így álomelemzésre hagyatkozva is feltehetjük, hogy [a vágyteljesítéstõl eltekintve] az alvás és az álmok egyaránt úgy próbálják tehermentesíteni a pszichés apparátust, hogy újra észlelik a nap vagy az élet maradványait.

2. Metapszichológiai nézeteink lehetséges kiterjesztése

Freud metapszichológiai konstrukciói neurotikusokkal (elfojtással) kapcsolatos tapasztalataiból származnak. Ugyanennyire jogos a pszichoanalitikus valóság egyik formájaként komolyan venni azokat a meglehetõsen eltérõ, ugyanakkor szinte univerzális mechanizmusokat, amelyek a pszichotikusok és a traumatizált emberek [mentális] termékei mögött rejlenek (a személyiség fragmentációja és atomizálódása; elkülönülés)…«"

Három, 1929 és 1932 között írott cikkében (A relaxáció elve és a neokatarzis, Felnõttek "gyermekanalízise", Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között) Ferenczi kidolgozta az együtt érzõ fogékonyság személyes technikáit, amelyekkel elõsegítette, hogy pácienseiben újra feltûnjön a múltbeli trauma; és részletesen elemezte a traumatikus sokk alkalmával jelentkezõ pszichológiai mechanizmusokat is. Freud mindig egyformán negatív és végérvényes módon reagált Ferenczi helyesbítõ elméleti és klinikai eredményeire. Ferenczi akár valamelyest bátortalan stílusú magánlevelekben, akár határozottabb formában, konferencia-elõadásokkal adott hangot terhes gondolatainak, Freud mindennemû cáfolat nélkül vetette el õket. Érzelmi jellegû érvekkel próbálta lebeszélni Ferenczit, meggyõzni arról, hogy gondolatai alaptalanok.

Freud 1931. szeptember 18-i levele Ferenczinek (kiadatlan):

"Ön kétségtelenül… egyre inkább távolodik tõlem. Nem állítom, és remélem is, hogy nem azért, mert elfordulóban van tõlem. Sok egyéb mellett ezt is a sors számlájára írom, és tudom, hogy nem én tehetek róla, hiszen még az utóbbi idõben sem kedveltem magánál jobban senkit. Sajnálattal jegyzem meg – és ebben az Ön belsõ elégedetlensége fejezõdik ki –, hogy csupa olyan irányba tart, amelyek számomra nemkívánatos célokhoz vezetnek.

Ugyanakkor, mint azt Ön is elismeri, mindig tiszteletben tartottam az önállóságát; kész vagyok rá, hogy türelemmel megvárjam, amíg magától úgy dönt, hogy megváltozik. Ez bizonyára egy harmadik kamaszkor Önnél, amely után már minden bizonnyal érett lesz."

Freud elég gyakran sugallta ilyenformán Ferenczinek, hogy a traumára irányuló elméleti és klinikai érdeklõdése végeredményben személyes és megoldatlan neurotikus tényezõkbõl ered. Azt várta, hogy Ferenczi újból észbe kap, és felhagy azzal, hogy dacos gyermek módjára viselkedjen, és lázadozzon mások, különösképpen pedig Freud ellen.

Freudnak a Ferenczi tudományos érdeklõdésével kapcsolatos kategorikus elutasítása és személyes keserûsége akkor ért a csúcspontra, amikor Ferenczi részt vett a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesület wiesbadeni kongresszusán. Az erre szánt Ferenczi-elõadás, a Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között, arról a potenciálisan traumatikus összecsapásról szól, amely a gyermeknek (a dominánsan gyengéd) és a felnõttnek (az elõbbivel szemben dominánsan szenvedélyes) érzelmei között zajlik le, és amely során a felnõtt brutalitást közvetít a gyermek felé. Freud 1932. október 20-i, Ferenczinek írott levelében idézi fel balsejtelmét, amelyet akkor érzett, amikor néhány héttel a kongresszus elõtt találkozott Ferenczivel. Attól félt, hogy Ferenczi felszólalása botrányt okoz majd, ezért arra kérte Ferenczit, hogy halassza el annak közzétételét. Ferenczi egy korábbi levelébõl kiderül, hogy Freud úgy érezte: a dolgozat mind a pszichoanalízisre, mind Ferenczi személyére nézve káros.

Freud 1932. október 2-i levele Ferenczinek (korábban részben J. M. Masson The Assult on Truth címû könyvében jelent meg):

"Elsõsorban a saját érdekében kértem arra, hogy halassza el a publikációt egy évvel. Változatlanul abban reménykedtem, hogy további munkája során majd felfigyel arra, hogy eljárása technikailag elégtelen, eredményeinek igaza pedig korlátozott. Úgy tûnt, ennyit ön is elismert, ennek ellenére felmentem ígérete alól, és lemondok arról, hogy valamennyire is hassak önre, ez már úgysem áll módomban. Már nem hiszem azt, hogy majd kijavítja tévedését, ahogyan én kijavítottam a magamét egy emberöltõvel ezelõtt."

Ebben a levélben Freud úgy tekinti, mintha azok a traumával kapcsolatos vizsgálódások, amelyeket Ferenczi a harmincas évektõl folytatott, õt már a századforduló elõtt foglalkoztatták volna. 1897 szeptemberében Freud kísérletet tett arra, hogy alaposan megváltoztassa a hisztéria etiológiájával kapcsolatos meggyõzõdéseit. Arra az álláspontra akart helyezkedni, hogy az, amirõl a páciensek mint gyermekkori valóságról számolnak be, valójában csak fantáziájukban létezik. Freud nézõpontjából tehát Ferenczi nem tett mást, mint hogy visszatért az õ pályájának egy idejétmúlt állomásához, amelynek etiológiai tévedéseit õ már azóta annak rendje és módja szerint kiigazította. Úgy tûnik, Ferenczi túlértékeli a valóságot és alulbecsüli a fantáziát, éppúgy, ahogyan ezt Freud tette harmincöt évvel elõtte. Következésképp a középkorú Ferenczi ugyanabba a hibába esett, mint a fiatal Freud, azzal a különbséggel, hogy elvetette Freud korrekcióit.

Freud 1933. augusztus 28-i levele Eitingtonnak:

"Az a forrása, amit a páciensei mondanak neki, amikor sikerül õket az általa hipnózishoz hasonlónak nevezett állapotba hoznia. Kinyilatkoztatásnak veszi, amit ilyenkor hall, pedig ezek valójában nem a páciens gyermekkorából való történetek, hanem fantáziák. Az én elsõ nagy etiológiai tévedésem is ugyanígy alakult ki." 1

Történeti munkáiban – különösen A pszichoanalitikus mozgalom történeté ben (Freud, 1993 [1914]) és az Önéletrajz ban (Freud, 1925) – Freud valóban azt a benyomást keltette, hogy annak idején egyszer s mindenkorra feladta hajdani elméleteit. Ugyanakkor máshonnan, több elméleti és klinikai munkájából és a Fliess-szel folytatott levelezésébõl az mutatható ki, hogy Freud még a húszas években is jócskán, sõt talán késõbb is ingadozott a két álláspont között. Ezt mutatja a gyermekkori csábítás története is: Freud ezt az elméletet elõször elvetette, aztán visszatért hozzá, majd újból elvetette, hogy végül éppen azzal a koncepcióval olvassza egybe, amellyel korábban fel akarta váltani.

Mármost Freudnak az 1931–1933 között Ferenczinek, Jonesnak és Eitingtonnak írott leveleit olvasva valóban gondolhatjuk, hogy Freud végre túljutott a valóság és a fantázia státusa miatti nyugtalanító zavarodottságán. Ugyanakkor az a vádló attitûd, amelyet Ferenczivel szemben felvesz, éppen ennek az ellenkezõjét bizonyítja. Freud szerint Ferenczi téved, mert túlértékeli a valóságot a fantázia rovására. Ferenczi pedig felcseréli a szerepeket: szerinte Freud az, aki túlértékeli a fantáziát a traumatikus valóság rovására. Pártatlan szemlélõ számára az elméleti nézetkülönbség teljesen világos, az viszont már sokkal kevésbé érthetõ, hogy Freud miért mellõzi teljesen a tárgyi vitát. Véleményünk szerint Freud rendkívüli ellenállása – hogy elfogadja egy olyan elméleti álláspont pontenciális hasznosságát, amely különbözik saját akkori meggyõzõdésétõl – csak visszatekintve válik érthetõvé: Ferenczi határozott traumavizsgálatai minden bizonnyal azért kavarták fel Freudot ennyire kíméletlenül, mert maga is szívósan küszködött ezzel az etiológiai kérdéssel. És persze azért is, mert Ferenczi volt a legbizalmasabb tudományos partnere és a legkedveltebb személyes barátja.2

A korai Freud pszichés traumára irányuló vizsgálatainak fényében meglehetõsen összetett színezetet ölt a kései Ferenczit érintõ cenzúra. Ha tömörítve összevetjük Ferenczinek a Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között továbbá A relaxáció elve és a neokatarzis, valamint a Felnõttek "gyermekanalízise", illetve Freudnak Zur Ätiologie der Hysterie [A hisztéria etiológiája] (Freud, 1896) címû tanulmányai leglényegesebb bekezdéseit, akkor kitûnik, milyen erõteljes kettejük nézeteinek párhuzamossága. (Idézeteink között még egy Ferenczi által Freudnak írt levél is szerepel.) E szokatlan dialógust követõen tesszük majd fel a kérdést: Vajon nem saját, a valódi és a fantáziált trauma közötti ingadozására emlékeztette-e Freudot a szíve mélyén, utálatos módon Ferenczi?3
 
 

A gyermekkori szexuális élményekben, mint a genitáliák izgatása, a koituszszerû tevékenységek stb., végeredményben fel kell ismernünk a traumákat, amelyek hisztérikus reakcióhoz vezetnek. [AH, 206–207.]

Mind a tizennyolc esetben megtaláltam az ilyen típusú gyermekkori szexuális élményeket. (…) …erõszakról van szó… általában a leánygyermeket zaklatja idegen felnõtt… A második csoportba jóval több eset tartozik, ezekben a gyermeket gondozó felnõtt – ápolónõ, nevelõnõ vagy tanító, vagy, sajnos túlontúl is gyakran, egy közeli rokon – avatta be a gyermeket a szexuális érintkezésbe, és tartott fenn vele szabályos szerelmi kapcsolatot… amely gyakran évekig tartott. [AH, 208.]

Ezért állítom, hogy minden hisztériás eset mélyén egy vagy több korai szexuális élmény rejlik, amelyek kisgyermekkorból származnak, de pszichoanalitikus munkával annak ellenére reprodukálhatók, hogy több évtized eltelt közben. Véleményem szerint ez fontos felfedezés, a neuropatológia caputNili jének felfedezése. [AH, 203.]

És minthogy a szexuális tartalmú gyermekkori élmények csak emléknyomaikon keresztül fejtenek ki pszichés hatást, vajon nem erõsíti-e meg ez a nézet a pszichoanalízisnek azt a meglátását, hogy a hisztériás tünetek csakis az emlékek együttmûködésével alakulhatnak ki? [AH, 202.]

Mindenekelõtt igazolódott a… gyanúm, hogy a traumának, különösképpen a szexuális traumának mint betegségkeltõ tényezõnek jelentõségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Még tekintélyes, puritán szellemtõl áthatott családok gyermekei is gyakrabban esnek megerõszakolás áldozatául, mint ahogy eddig gondoltuk. Vagy maguk a szülõk azok, akik kielégületlenségüknek ilyen kóros módon keresik pótlását, vagy a különbözõ bizalmi személyek mint pl. rokonok (nagybácsik, nagynénik, nagyszülõk), házitanítók vagy szolgaszemélyzet azok, akik visszaélnek a gyermek tudatlanságával és ártatlanságával. [TI, 106–107.]

Napirenden vannak olyan kislányok tényleges megerõszakolásai, akik még alig nõttek ki a csecsemõkorból, hasonlóan a szexuális cselekmények felnõtt nõk és kisfiúk között, valamint homoszexuális jellegû erõszakos közösülések is. [TI, 107.]

Az az emlékezési anyag, mely a neokatarzis által igazolódott vagy napfényre került, a neurózisok etiológiai egyenletében a régebben oly élénken hangsúlyozott traumás jelleget ismét nagyobb jelentõségre juttatja… Ennek értelmében egy analízist sem lehet befejezettnek tekinteni… amelynél nem sikerült a traumás emlékezési anyagig lehatolni. […] A fantáziatevékenységnek mint kórokozó tényezõnek kellõ figyelembevétele után utóbbi idõben… gyakrabban kellett… magával a patogén traumával is foglalkoznom. [TI, 82.]

Minden esetben, amelyben eléggé elõrehaladtam, rátaláltam a betegség traumatikus-hisztériás gyökerére. (Levél Freudnak, 1929. XII. 29.)

Ahol két gyermek közötti kapcsolatról volt szó, ott néha ki tudtam mutatni, hogy a fiút – aki itt is az agresszor szerepét játszotta – korábban elcsábították… (…) A neurózist tehát mindig felnõttek alapozzák meg a gyermekkorban, és a hisztériás megbetegedésre való hajlandóságot késõbb maguk a gyermekek adják át egymásnak. …feltéve, hogy aztán tíz-tizenöt évvel késõbb a család fiatalabb generációjának több tagja megbetegszik, a családi neurózis jelensége ilyenkor tévesen arra enged következtetni, hogy a hajlandóság örökletes, pedig valójában csak pszeudo-örökletes. [AH, 208–209.]

Ferenczi
 
 

Újabban erõsebben hangsúlyozom a traumatikus momentumot a neurózis patogenézisében, ezt a momentumot ugyanis az utóbbi idõben érdemtelenül elhanyagolják. A külsõ tényezõk nem eléggé alapos kutatása azzal a veszéllyel jár, hogy a magyarázat érdekében túl korán hivatkozunk a diszpozícióra és az alkatra. [TI, 102.]

Kiderült, hogy a traumát sokkal ritkábban okozza a gyermek veleszületett fokozott érzékenysége… hanem rendszerint a valóban méltatlan, nem megértõ, szeszélyes tapintatlan, sõt kegyetlen bánásmód. [TI, 82.]
 
 

III. Terápia

A hisztériások reakciója csak látszólag túlzó; azért kell túlzónak tûnnie számunkra, mert csak kis részben ismerjük a motívumokat, amelyekbõl ered. [AH, 217.]

Nem az utolsó, önmagában minimális apróság váltja ki a sírógörcsöt, a kétségbeesett kitörést vagy az öngyilkossági kísérletet, [hanem] az, hogy az adott pillanatban a jelenbeli apróság egy komoly, gyermekkori csekélység emlékét idézi fel, amelyen sosem tette túl magát a személy. (…) Végeredményben a hiszterogén pontok problémája is ugyanez. Ha az ember rátapint egy bizonyos pontra, feléleszt egy emléket, amely görcsös rohamot indíthat meg… [AH, 217–218.]

Ha megpróbáljuk… kiváltani a hisztéria tüneteit, hogy a betegség eredetének történetérõl tanúskodjanak, Josef Breuer jelentõs felfedezésébõl kell kiindulnunk: a hisztéria tüneteit… a páciens bizonyos élményei határozzák meg… amelyek a páciens pszichés életében mnemikus szimbólumokként reprodukálódnak. …miután így lokalizáltuk a jelenetet, oly módon távolítjuk el a tünetet, hogy a felszínre hozzuk. Elõhívjuk a traumatikus esemény reprodukcióját, és ezáltal az annak idején lezajlott eseményeknek a pszichés eseménysorra rá következõ korrekcióját is. [AH, 192–193.]

Ferenczi
 
 

Miután… alaposabb módon sikerült az orvos beteg között a bizalom légkörét és a teljes szabadság érzését megteremteni, egyszerre csak – és olykor évekig folyó analízisekben elõször – hisztériás testi tünetek léptek fel; paresztéziák és görcsök egy bizonyos testrészben, heves indulatot kifejezõ mozdulatok, kis hisztériás rohamokhoz hasonlóan, hirtelen változásai az öntudatnak, enyhe szédülés, eszméletzavarok, sokszor ezt követõ amnéziával a történtekre vonatkozólag. […] Egyes esetekben ez a múló hisztériás roham valóságos transzállapottá fokozódott, melyben a beteg a múltnak egyes részeit újból átélte… [eközben] a betegekhez kérdéseket intézhettem, és az egyéniség lehasadt részeitõl fontos felvilágosításokat nyerhettem. Akaratomon kívül és anélkül, hogy ez irányban a részemrõl a legcsekélyebb intézkedés történt volna, majdnem autohipnózisnak nevezhetõ rendkívüli állapotok keletkeztek, amelyeket nolens-volens Breuer–Freud katarzisának megnyilatkozási formáihoz kellett hasonlítanom. [TI, 80–81.]
 
 

IV. A pszichés trauma eredetének patogenezise

A védelem eléri célját, és kiveti a tudatból az inkompatibilis gondolatot, ha a(z eddig normális) szubjektumban tudattalan emlékek formájában gyermekkori szexuális jelenetek vannak jelen. [AH, 210–211.]

A pácienseinknél ezek az emlékek sosem tudatosak; de oly módon gyógyítjuk ki õket a hisztériából, hogy a tudattalan emlékeket tudatossá alakítjuk. (…) De mi dönti el, hogy azok az élmények tudatos vagy tudattalan emlékeket hoznak-e létre – ezt vajon az élmények tartalma, az elõfordulásuk ideje, vagy késõbbi hatások határozzák meg…[?] [AH, 211.]

Az ilyen, össze nem illõ pár esetében – amelyet egyik részrõl a felnõtt, aki teljes autoritással és büntetési joggal bír, és hogy pillanatnyi hangulatait kielégítse, egyik szerepébõl akadálytalanul a másikba válthat, másik részrõl pedig az elõbbi akarat önkényére utalt, tehetetlen gyermek alkot, akiben idõ elõtt felébredt mindenféle érzékenység és mindenféle csalódásnak ki van téve, aki gyakran kénytelen megszakítani a tõle elvárt szexuális tevékenységeket, mert a természetes szükségleteit nem kontrollálja biztosan – a szerelmi kapcsolat egyedi feltételei, ezek a groteszk, mégis tragikus összeegyeztethetetlenségek csak késõbb, az individuumnak és neurózisának késõbbi fejlõdésében megjelenõ bélyegek formájában tárulnak fel, számtalan állandó hatásban, amelyeket a legnagyobb részletességgel érdemes felfejtenünk. [AH, 215.]

Tehát mi határozza meg, hogy a korai szexuális események, amelyek tudattalanok maradtak, késõbb, amikor más patogén tényezõk tevõdnek rájuk, hiszterikus vagy megszállásos neurózist, sõt paranoiát idéznek elõ? [AH, 219.]

Ebbõl arra következtetek, hogy a gyermekkori jelenetek jellege – az, hogy a gyermek örömmel vagy csak passzívan vett részt bennük – meghatározó a késõbbi neurózisra… [AH, 220.]
 
 

Ferenczi
 
 

Nehéz elképzelni a gyermek viselkedését ilyen erõszaktételek után. Elsõ impulzusuk talán az elutasítás, a gyûlölet, az undor és az erõteljes elhárítás: "Nem, nem, ezt nem akarom, …ez fáj. Hagyjon engem!" – ez vagy hasonló volna a közvetlen reakció, ha a gyerekeket nem bénítaná meg óriási szorongás. A gyerekek testileg is és normálisan is tehetetlennek érzik magukat, személyiségük még kevéssé szilárdult meg, hogy akár csak gondolatban is tiltakozni tudnának, a felnõttek túlereje és tekintélye némává teszi õket, szinte az eszüktõl fosztja meg õket. Mégis ugyanez a szorongás, amikor eléri tetõpontját, automatikusan arra kényszeríti õket, hogy támadójuk akaratának alávessék magukat, kitalálják és kövessék annak minden kívánságát, és hogy magukról elfelejtkezve a támadóval azonosuljanak. […] A legjelentõsebb változás azonban, amit a felnõtt partnerrel való szorongásos azonosulás a gyermek lelki életében elõidéz, a felnõtt bûntudatának introjekciója, amely eddig ártatlan játékot büntetendõ cselekményként mutat be. [TI, 107–108.]

Ilyenkor alkalmunk van egyet-mást abból is meglátni, mi a lényege a traumatogenezis mechanizmusának. Elsõsorban minden spontaneitás, egyben minden gondolatmunka teljes megbénulása, sõt sokkszerû vagy kómaszerû állapotok testi téren is. …a magát elhagyottnak érzõ gyermek úgyszólván minden életkedvét elveszti, vagy mint [ahogy] Freuddal mondjuk, az agresszió az önnönszemély ellen fordul. Ez olykor oly messzire megy, hogy a beteg az elpusztulás és halál érzésérõl beszél, arca halálsápadttá válik, ájulásszerû állapot következik be… Ami ilyenkor lejátszódik elõttünk, lelki és testi agóniát tükröz, ami megfoghatatlan és elviselhetetlen fájdalommal jár. [TI, 97.]

Ha a gyermek összeszedi magát ilyen támadások után, rendkívül zavartnak érzi magát, úgy érzi, mintha voltaképpen már meghasadt lenne, bûnös és ártatlan egyszerre, már a saját érzékeiben sem bízik. Ehhez járul a lelkiismeret-furdalástól most még inkább gyötört és bosszantott felnõtt nyers viselkedése, amely a gyermeket még bûntudatosabbá és szégyenkezõbbé teszi. A tettes csaknem mindig úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna, sõt még meg is nyugtatja magát azzal a gondolattal, hogy "ez csak egy gyerek, semmit sem tud, mindent el fog felejteni." Nemritkán a csábító túl moralizálóvá vagy vallásossá válik, és azt reméli, hogy szigorral még a gyermek lelki üdvét is meg tudja menteni. Rendszerint egy másik bizalmi személlyel… [például] az anyával sem elég intim a viszony, hogy a gyermek onnan segítséget kapjon; ilyen jellegû erõtlen próbálkozásait rendszerint visszautasítják mint ostobaságot. A visszaélés áldozatául esett gyermek mechanikusan engedelmeskedõ lénnyé válik, vagy pedig dacos lesz, a dac okáról maga sem tud számot adni; nemi élete fejletlen marad vagy perverz formákat ölt… [TI, 108.]
 
 

V. A gyermekkori traumák valódisága

Az ilyen kisgyermekkori traumák valódiságát érintõ kétségek eloszlatására ugyanakkor több érv is rendelkezésre áll. Elõször is a páciensek viselkedése, miközben ezeket a gyermekkori élményeket reprodukálják, minden szempontból kizárja, hogy a jelenetek, amelyeket gyötrõdve és erõsen vonakodva idéznek fel, ne lennének valóságosak. A páciensek azelõtt, hogy eljönnének analízisre, nem is tudnak ezekrõl az esetekrõl. (…) Miközben a gyermekkori élményeket felidézik, a legdurvább érzékletek gyötrik õket, amelyeket szégyellnek és rejtegetni próbálnak; és még azután is, hogy még egyszer, meggyõzõ formában újraélték ezeket, próbálják nem elhinni õket… Miért bizonygatnák a páciensek olyan túlfûtötten, hogy nem hiszik a dolgot, ha – bármilyen okból is, de – maguk találták volna ki, aminek aztán nem akarnak hitelt adni? [AH, 204.]

Másodsorban pedig a páciensek olykor olyan ártatlan eseményekrõl is beszámolnak, amelyeknek a jelentõségével láthatólag nincsenek tisztában, hiszen akkor óhatatlanul elborzadnának ezektõl. Az is elõfordul, hogy olyan részleteket említenek, anélkül hogy hangsúlyt fektetnének rájuk, amelyeket csak az ért meg, akinek van élettapasztalata, és képes helyesen megítélni a valóság apró nyomait. [AH, 205.]
 
 

Ferenczi
 
 

Azt a kézenfekvõ ellenvetést, hogy itt csupán magának a gyermeknek szexuális fantáziáiról, tehát hisztériás hazugságokról van szó, sajnos gyengíti az ilyen jellegû beismerések nagy száma, melyeket az analízisben levõ betegek tesznek arról, hogy maguk is elkövettek ilyesmit gyermekekkel. [TI, 107.]

A hisztériás fantáziák nem hazudnak amikor arról szólnak, hogy a szülõk és felnõttek saját erotikus szenvedélyességükben a gyermekkel szemben nagyon is messzire mennek… [TI, 82.]

…a legjelentõsebb az a feltevés, hogy a még fejletlen személyiség a hirtelen traumára úgy válaszol, hogy a fenyegetõ vagy támadó személlyel szorongásból azonosul, és azt introjektálja, ahelyett, hogy elhárítani igyekezne. Csak most értem, hogy betegeim miért tiltakoztak olyan makacsul, és nem engedelmeskedtek, amikor arra biztattam õket, hogy az elszenvedett sérelemre kedvtelenséggel, valamiféle haraggal vagy elhárítással válaszoljanak, mint ahogyan én vártam. Személyiségük egy része, talán központi része, olyan fejlõdési szinten rekedt meg, amelyen az ember még alloplasztikus reakciómódra nem képes, hanem autoplasztikusan, vagyis egyfajta mimikrihez hasonlóan reagál. (…) Olyan személyiségformával találkozunk, …amelybõl hiányzik az a képesség, hogy önmagát kínos helyzetben is érvényesíteni tudja… [TI, 108–109.]

…megtudjuk a páciensektõl, hogy gyermekkorukban ha ilyen magrázkódtatások manifesztálódtak, mennyire más volt a felnõttek célszerûtlen cselekvése és reakciója, mint amit most tõlünk tapasztalnak. Az az állítás, hogy "nem történt semmi", "nem tesz semmit", vagy talán verés, szidalom és traumás gondolkodás- és mozgásbénulás megnyilvánulásaikor: gyakran ezek teszik specifikusan kórokozóvá a traumát. [TI, 98.]

1929 után vajon azért vált Ferenczi Freud számára elviselhetetlenné, mert megmutatta, hogy Freudnak a gyermekkori csábítás valósságával kapcsolatos nézetei, amelyektõl Freud maga elpártolt, csorbítatlanul érvényesek és azóta is relevánsak? (Az 1896-beli) Freud és (az 1932-beli) Ferenczi közti fogalmi rokonság és érzelmi közelség miatt azt tartjuk, hogy ez így van. Freudot akkor, amikor betegsége (állkapocsrák) már olyan komolyan érintette, hogy csak a hagyatékára tudott gondolni, bizonyára azért fenyegette idejétmúlt traumaelméletének nagyon is meggyõzõ visszaállítása, mert elõzõ évi etiológiai aggodalmait élesztette fel. Ebben a helyzetben pedig, ahelyett, hogy engedett volna saját kételyeinek, Freud inkább egyszer s mindenkorra szétzúzta ezeket – mégpedig Ferenczi személyében? Freud valójában önmagát cenzúrázta, amikor a kései Ferenczi kutatásait akarta érvényteleníteni? Ebbõl eredõen különös helyzet alakult ki a két személy között. Freud 1932-tõl Ferenczi képében vitt tovább valamennyit jellegzetes ingadozásából, és ennek eredményeképpen végre megszilárdíthatta tanainak korpuszát az utókor számára. Ez azért vált számára hirtelen lehetségessé, mert szeretett jobbkeze, Ferenczi átvette az általa elhagyott csábításelméletet.

Ezen a ponton rövid történeti áttekintést kell tennünk. A pszichoanalízis úttörõit, mint például Ferenczit különbözõ okokból kivétel nélkül kizárták. A kései Ferenczit övezõ intézményes kiközösítés (Freud 1933-as nekrológja ellenére, amely ékesszólón idézte fel elhunyt barátja emlékét) azt eredményezte, hogy Ferenczi szinte földalatti örökségének hosszú és álnok kirekesztettség és elhallgatás lett az osztályrésze. Munkássága 1949-ben jelent meg angolul egészében, Ferenczi magyar tanítványa, Bálint Mihály fáradozásainak köszönhetõen, franciául pedig csak 1982-ben vált hozzáférhetõvé (Judith Dupont, és kezdetben Nicolas Abraham két és fél évtizedes munkája nyomán). Ráadásul kimutatható, hogy a pszichoanalízis késõbbi kutatásainak jelentékeny hányada (például D. W. Winnicott munkássága) támaszkodik Ferenczi kulcsfogalmaira, noha nem ismeri el õt mint elsõdleges forrást. Ez két okból van így: A második és harmadik generációs pszichoanalitikusok vagy hallgatólagosan követték a Ferenczi munkásságának intézményes kizárását, vagy a még fennálló implicit tilalom miatt egyszerûen nem is ismerték a szövegeit. Így lehetett elképzelhetõ, hogy egy brit analitikus a kilencvenes években úgy tálalja Ferenczinek a húszas években kidolgozott elveit és klinikai gyakorlatát, mint saját elgondolásait. Itt fontos hozzátenni, hogy jelenleg magának a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületnek a soraiban is megvan a Ferenczi munkái iránti lankadatlan érdeklõdés. Ez a vágy, hogy hatvan év hallgatás után feléledjen Ferenczi, nem stratégiamentes. A jelenlegi kritikus helyzetben ugyanis, amikor a pszichoanalízis tudományos hitelét és terapeutikus hasznosságát is minden oldalról támadják, egy "új" úttörõ felfedezése újra szebb idõket hozhat el a pszichoanalízis intézménye számára. Ugyanakkor bizonyos értelemben mit sem számít, hogy milyen végsõ motívum áll amögött, hogy ez a nézetrendszer, amely a klasszikus freudizmusnak az egyik legtermékenyebb kritikáját hordozza, megkésetten ugyan, de elismerésre talál. Csupán az a fontos, hogy tény: a Ferenczi munkássága körül kibontakozó eszmecsere a pszichoanalízis egészének átalakulásához segíthet hozzá.

Miért érdemes rámutatni, hogy a pszichoanalízis elméleti céljául kitûzött nyíltság és az intézmény történetére jellemzõ kirekesztések ellentmondásban vannak egymással? Lehetséges volna összekapcsolni ezt a két végletet? Az lenne a legjobb, ha a nyíltság és a cenzúra fiktív közelítése elõmozdíthatná a pszichoanalízis belsõ kritikáját. Ekkor a pszichoanalízis története játszhatná a freudi elméletek olvasójának vagy elemzõjének kritikus szerepét, és ezáltal új felismerésekhez vezethetne. Így a pszichoanalízis valamelyest homályos történetét – amelyben egyéb anomáliák mellett az emlékek megsemmisítése, a titkos Bizottság, a belsõ kritika szervezett kirekesztése és az elsõdleges történeti dokumentumok cenzúrázása is elõfordult – arra használhatnánk fel, hogy pszichés titkok problémájának már meglévõ, az egyénre vagy a családra vonatkozó elméleteit a társadalmi csoportokra és a társadalmi szervezetekre is kiterjesszük.4

Végezetül még egy kérdés: hogyan magyarázható, hogy a pszichoanalízis történetét 1889-tõl 1957-ig (ha nem tovább), áthatják a cenzúrázások és az eltitkolások? Logikus-e magánál Freudnál egy személyes vagy családi titkot feltételezni? Bármi legyen is az oka vagy a konkrét tartalma, egy ilyen titok bizonyára összefügg azzal az alapvetõ ellentmondással, amely a pszichoanalízis elméletét és történetét már kezdettõl fogva elválasztja egymástól. Freud egyfelõl a pszichés elfojtás és cenzúra felderítésére alkotott meg klinikai és elméleti eszközöket; másrészt viszont, és gyakran ezzel egy idõben, maga és tanítványai olyan tereket is létrehozott, amelyeket a hallgatás tett hozzáférhetetlenné és zárt el bármiféle feltárástól és kutatástól.

Irodalom
 
 

Abraham, N.–Torok, M. (1976): Cryptonymie: le Verbier de l’Homme aux loups . Paris: Aubier, Flammarion.

Abraham, N.–Torok, M. (1998 [1994]): The Shell and the Kernel. Vol. 1. Edited, translated and introduced by N. Rand. Chicago–London: University of Chicago Press. (Magyarul megjelent részletei: Thalassa, 9(2–3): 123–156.)

Ferenczi S. (1997a [1930]): A relaxáció elve és a neokatarzis. In: Technikai írások. (1921–33). Budapest: Animula, 1997, 71–86.

Ferenczi S. (1997b [1931]): Felnõttek "gyermekanalízise". In: Technikai írások. (1921–33). Budapest: Animula, 1997, 87–101.

Ferenczi S. (1997c [1933]): Nyelvzavar a felnõttek és a gyermek között. A gyengédség és a szenvedély nyelve. In: Technikai írások. (1921–33). Budapest: Animula, 1997, 102–112.

Freud, S. (1896): Zur Ätiologie der Hysterie. G.W., Bd. 1, S. 425–459.

Freud, S. (1925): Önéletrajz . In: Sigmund Freud Mûvei I. Önéletrajzi írások. Budapest: Cserépfalvi, 9–63.

Freud, S. (1993 [1930]) Rossz közérzet a kultúrában. Budapest: Kossuth.

Freud, S. (1993 [1914]): A pszichoanalitikai mozgalom története. In: Sigmund Freud Mûvei I. Önéletrajzi írások. Budapest: Cserépfalvi, 65–117.

Freud, S.–Breuer, J (1998 [1895]): Studien über Hysterie . In. G.W. , Bd. 1, S. 75–312. (Magyarul megjelent részletei: Tanulmányok a hisztériáról: "Katharina…"; "Elisabeth von R. kisasszony". SFM VII., A Farkasember. Budapest: Filum, 9–74.)

Freud, S.–Jones, E. (1993): [I.] The complete correspondence of S. F. and E. J. 1908–1939 (Edited by R. A. Paskauskas). Belknap Press of Harvard Uiversity Press, Cambridge, Mass./London

Masson, J. M. (1984): The Assault On Truth: Freud’s Suppression of the Seduction Theory. New York: Viking.

Rand, N.–Torok, M. (1997) [1995]: Questions for Freud. The Secret History of Psychoanalysis . Cambridge, Mass.–London: Harvard University Press.

Torok, M.–Rand, M. (1989): Die Geschichte der Psychoanalyse als Erinnerungsspur – Erörterungen über die Herkunft der Freudschen Begriffe »Verführung« und »Phantasie«. In: Brede, K. (szerk.): Was will das Weib in mir? Freiburg: Kore, 23–72.
 
 

* A madridi Ferenczi-kongresszuson (1998. március 6.) elhangzott elõadás szövege. A tanulmányt Rand Miklós kéziratban bocsátotta rendelkezésünkre. A szöveg német fordításban megjelent a Psyche címû folyóiratban (LIII. Jahrgang, Heft. 5. Mai 1999. 441–456.). A külföldön Nicholas Rand és Maria Torok néven publikáló szerzõk nevét – mint korábbi számainkban is – magyarosan írjuk.

1 Egy másik részlet Freud 1933. május 29-i, Jonesnak írott levelébõl (idézi: J. M. Masson The Assault on Truth , 181.): "[Mrs. Severn,] úgy tûnik, pseudologica phantasticát alakított ki benne, hiszen elhitte a nõ legkülönösebb gyermekkori beszámolóit is, és aztán velünk szemben is megvédte õket."

2 Freud ugyan kritikát érdemel a Ferenczi halálát követõ attitûdjéért, az viszont lényeges, hogy 1929–32 közötti levelezésükben minden tõle telhetõt megtett, hogy ha az elméleti közösséget már nem is, a személyes barátságot azért megõrizze. Röviden: Freud sosem személyében utasította el Ferenczit, arról a gondolkodóról mondott le a személyében, aki már nem értett egyet vele.

3 Sigmund Freudtól a Standard Edition 3. kötetébõl idézzük a "A hisztéria etiológiája" angol fordítását ("The Aetiology of Histeria"). Az összes hivatkozás [AH, lapszám] formában a szövegben található. A Ferenczi-idézetek a Ferenczi Sándor: Technikai írások címû kötetbõl valók (Animula, Budapest, 1997). A hivatkozások [TI, oldalszám] formában találhatók a szövegben.

4 A megõrzõ elfojtásról, az intrapszichikus kriptákról és a családi titkokról, amelyeket szándékolatlanul adnak tovább az utódoknak, lásd Nicolas Abraham és Maria Torok 1968–1975 közötti írásait, amelyeket a The Wolf Man’s Magic Word [A farkasember bûvös szava] és a The Shell and the Kernel: Renewals of Psychoanalysis vol. 1. [A burok és a mag: A pszichoanalízis újításai, 1.] kötetek gyûjtenek össze. Lásd az utóbbi részleteit a Thalassa 1998/1–2. számában.