Jegyzetek

Én? de melyik? semmi sem végleges, csak kapkodó kísérlet illeszkedni valami homályos parancshoz.

Török Sophie: Önarckép

Török Sophie (ekkor még Tanner Ilona, a továbbiakban T.) 1920. november 12-én kereste fel néhány versével Babits Mihályt, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás után) Babits feleségül kérte, és január 15-én megtartották az esküvõt. Érdemes rekonstruálni aktuális helyzetüket találkozásuk idején, és megismerkedésük néhány pontját (legnagyobbrészt T. 1923 körül keletkezett Naplójegyzetei alapján, melyben "házassága történetét" írja meg).1

Ami T.-t illeti, huszonöt éves az elsõ találkozáskor, számos objektív nehézséggel körülvéve, de elsõsorban saját rendíthetetlen ambíciójától hajtva. Folytonos anyagi gondok között élõ, a deklasszálódással küzdõ polgári családban nõ fel. Szüleivel, öccsével és két húgával él egy fedél alatt. A családi légkör meglehetõsen feszült, nem kedvez sem a független magánéletnek, sem az intellektuális gyarapodásnak. A családtagok mindvégig rossz szemmel nézik T. "külön útjait". Anyjával való kapcsolata mindazonáltal szeretetteljes, gondoskodó. Apjához sokkal hûvösebb viszony fûzi, de amikor az haldoklik, hirtelen támadt érzelmekkel fordul felé, és halála után intenzíven gyászolja. Huszonkét éves ekkor, és ettõl kezdve tulajdonképpen családfõi szerepet vállal biztonságos hivatalnoki állásával. Közben egyetemre készül, doktorátusról ábrándozik, de már érettségije is kudarccal végzõdik.2

Az ezt követõ három-négy év a gátlások és lázadások, az identitáskeresés jegyében telik. A kitûnni vágyás egyre erõsebb, ennek iránya, formája azonban sokáig bizonytalan. Színészettel próbálkozik, 1917-tõl szorgalmas Nyugat -olvasó, a Belvárosi kávéházba jár, saját "tömegével [írja] a verseket, de tökéletes analfabéta [...] és [sejtelme sincs] a technikáról". Eszményképei Ady és Lesznai Anna; a Babits-versek hatással vannak rá, de "még nem [...] elég intelligens a megértésükhöz".3

1920 tavaszától néhány versét elküldi a Nyugat nak, eredmény nélkül, de rövidesen közlik egy-egy versét a Hét ben, a Vasárnapi Újság ban, az Új Idõk ben. Ez még inkább motiválja a Nyugat nyilvánosságára, és levelet fogalmaz Babitsnak, melyben versei sorsa felõl érdeklõdik. Végül novemberben, megunva a várakozást, elhatározza, hogy (újabb verseivel) személyesen keresi fel Babitsot. Kitartó rámenõsséggel kutatja fel a költõ lakását, és ez az elsõ találkozás az irodalommal való személyes kapcsolat kezdetét jelenti. Mintegy két hét múlva újra elmegy "végleges válaszért".

Ekkor ismerkedik meg Babits akkori lakótársával, Szabó Lõrinccel, akinek jelenléte mintegy katalizátorként felgyorsítja T. és Babits megismerkedésének folyamatát. Ez kissé paradox, ugyanis Szabó Lõrinc az elsõ pillanattól T. meghódítására pályázik. Az õ viszonyuk alakulása önmagában is, T. és Babits szempontjából pedig külön is érdekes. T. kezdetben Szabó Lõrinccel kerül barátságba, akinek külseje, lénye, rámenõssége ugyan taszítja, de egyfelõl végre intellektuális, irodalmi eszmecseréket folytathat, másfelõl, úgy érzi, a lakótárs-barát vonzalma közelebb viheti Babitshoz. (Valóban õ hívja fel erotikus szabadverseire Babits figyelmét.) ("[...] én nem voltam szent, és megszoktam lelkiismeret-furdalás nélkül embereket céljaimra felhasználni."4) Szabó Lõrinc pedig egy ideig nem adja fel hódítási kísérleteit, és élvezi saját bennfentes-tanítós szerepét is, egy idõ után viszont õ kezd úgy tekinteni T.-re, mint lehetséges közvetítõjére abban, hogy "eltörölhetetlenül Mihályhoz kapcsolódhasson". Ismeretségük után alig tíz nappal megszületik egy "pro forma" házasság terve Szabó Lõrinccel, amely T.-nek a családtól való elszakadás lehetõségét jelenthette. És – mivel megengedi, hogy nála lakjanak – még inkább Babits közelségét meg a könyvekét. Úgy tûnik tehát, hogy a kezdeményezés T. és Szabó Lõrinc kezében van. A házasságról azonban Babits beszéli le Szabó Lõrincet.

Noha T. számára Babits "szent", akivel nem lehet a megszokott módon kacérkodni, azért nagyon is konkrétan eljátszik ezzel a gondolattal. Ezzel együtt, mint többször utal rá, a valóságos szerelem, az érzéki kötõdés ekkor máshoz fûzi, "s ha igaz is, hogy rajongva ábrándoztam Mihályról – írja –, a nap többi, talán nagyobb részében másra gondoltam – talán nem olyan rajongva –, de emberi módon mint kellemes valóságra". Az utóbb "orgianapnak" elkeresztelt ötödik találkozás alkalmával négyesben, (T., Babits, Szabó Lõrinc és Komjáthy Aladár) "bolond összevisszaságban" csókolják egymást T. beszámolója szerint. "S bár ahogy így leírom a dolgokat, kezdõ szerelem történetének látszhatnak, de valójában nem az volt. Hogy Mihály megcsókolt engem, ez nem okozott érzéki örömet, a nagy ember kegyét éreztem benne, s fölemelkedést egy szédítõ magas polcra: fiatal, kezdõ költõ voltam, s a költõk fejedelmének bizalmasa lehettem – ez szédített meg."5

Január 12-én T., estéjével nem tudva mit kezdeni, "betéved" a Centrál kávéházba. Az írók asztala azonnal felfigyel rá, amikor "a zárkózott, asszonytalan" Babits odasiet, hogy üdvözölje. Valószínûleg nem erre a pillanatra szánja a lánykérést, de a beszélgetés úgy alakul, hogy ekkor, a "Nyugat-asztal éber felügyelete alatt" (jelképes kezdet) kéri feleségül. T.-t, mint írja, "ijesztõ váratlan" éri, ellentmondásos hatással van rá az ajánlat. De e fölött a bizonytalanság fölött "ujjongó nagy örömem volt az úr, hirtelen iszonyút nõttem, irigyelt és csodált nagy nõk közé, akik nagy költõk asszonyai lehettek...". Mindeközben Babits "nem nézett rám, hanem firkált az asztalra, zavartan, izgatottan beszélt, nyilván elõre elgondolt terv szerint, de úgy, mint aki fejest ugrik valahova, s nem tudja még, mi vár rá, de csak hamar-hamar túl lenni rajta, akárhogy!" T. igent mond, Babits pedig jelzi, azt tartaná a legjobbnak, ha "hamarosan meg is csinálnák a dolgot". A folytatás valóban ennek megfelelõen történik. T. másnap otthagyja külügyminisztériumi ügyintézõ állását, harmadnap Babitshoz költözik, és az erre következõ második nap, 1921. január 15-én összeházasodnak.6

Babits aktuális helyzetét illetõen szintén "válságos idõszakról" beszélnek az irodalomtörténészek. Ennek nyilvános része a költõ 1919-es szereplése, egyes versei, melyek következtében megfosztják tanári állásától, rendõrségi kihallgatáson kell részt vennie, kizárják a Kisfaludy és a Petõfi Társaságból. Politikai és bizonyos irodalmi berkekben is támadások érik tehát, sõt szülõvárosa és családjának néhány tagja is elfordul tõle.7 Magánéletében az egy évig tartó, mindvégig kiegyensúlyozatlan Csinszka-kapcsolat (melynek sajátos jellegét, atmoszféráját Költészet és valóság címû novellája ragadja meg) véget érése után egyes források szerint a magányra való berendezkedés jeleit mutatja.8 T. szavaival: "...az én drága, bolondos Mihályom akkoriban nagyon is komolyan beleélte magát a fáradt, sivár és szomorú öregkor búcsúzó gondolatába – nemcsak akkori beszéde, mozdulatai, de írásai is egy megtépett, agyonfáradt lélek [...] lemondásával voltak teli. Õ, aki kisfiús zavarral menekült a nõktõl, talán mert szeszélyes és ismeretlen lényüktõl féltette kínzott életének utolsó békéjét, õneki volt legnagyobb szüksége az asszonyra, a kifogyhatatlan szeretetre, melegségre és jóságra."9

Ebben persze már benne van T. saját lírizáló hajlama, de tény, hogy minden félénksége és introvertáltsága ellenére, valamilyen okból mégiscsak felmerül Babitsban a nõsülés gondolata, szükséglete, méghozzá eléggé határozottan. A házasság számára talán még nagyobb megrázkódtatást, változást, "krízist"10 jelenthet pszichésen, mint T.-nek, de a szükséglet jelentkezik. Belsõ késztetései, a hétköznapi dolgokban való tétovasága, vágya egy feltétlen szeretetet nyújtó társra összefonódhatnak azzal – a kor, a társadalom, a szûkebb (családi) közeg által kimondatlanul is meghatározott – elvárással, amely egy harminchét éves férfit ilyenfajta "megállapodás" felé mozdít. Mint az irodalmi élet vezetõ egyénisége, a Nyugat egyik szerkesztõje is szükségesnek érezheti, hogy "házat vigyen", irodalmi összejövetelekre is alkalmas otthont teremtsen maga körül, bár ezt az igényt inkább T. fejezi ki. Ilyen értelemben tehát maga a házasság meglehetõsen konvencionális, tradicionális lépésnek is tekinthetõ.

T. és Babits megismerkedése kapcsán úgy tûnik, hogy alkatuk jelentõs különbözõségei valószínûleg inkább imponálók, mint zavarók. T. rámenõs határozottsága, impulzivitása, vibrálása teljes ellentétben áll Babits tétovaságával, visszafogottságával, komolyságával. E habitusbeli eltérés mögött (elõtt, mellett) viszont alapjaiban meglehetõsen hasonló értékek, attitûdök állnak. A kíváncsiság, az érzékenység, a szorongás pedig mindkettejük személyiségének része, ha más módon mutatkozik is meg. Babits inkább befelé éli meg, T. többnyire kifelé érezteti feszültségét, szorongásait. Noha a vonzalom motívumai egészen különbözõk, kellõen intenzívek ahhoz, hogy egy ennyire rapid folyamatot indítsanak el. Érdekes többek közt az is, hogy a "lánykérés" úgy történik meg, hogy elõtte (a legelsõ rövid vizitet leszámítva) egyetlen alkalommal sem találkoznak kettesben, valaki (többnyire Szabó Lõrinc) mindig jelen van. T. részérõl a "kitörés" és ezzel a "bekerülés" motívumai a legkiugróbbak, Babits oldaláról inkább a megállapodásé. T. egyrészt függetlenedne családjától, másrészt hihetetlenül imponál neki, vonzza az egész irodalomban és akörül forgó társaság. Önkifejezési formáinak, "lehetséges szelfjeinek" része nemcsak az írás, hanem az írók között keresett társas szerep is. Babits személye mellett, illetve attól elválaszthatatlanul, ez a szerep csábítja (amely, mint késõbb érezhetõvé válik, inkább az írófeleség szerepe lesz). Mindemellett az ugrás óriási és hirtelen.

T. utólag az egész folyamat esetlegességét fájlalja, s szavai egyszersmind önértékelési bizonytalanságát is tükrözik: "Sejtelme se lehetett, ki vagyok, milyen vagyok. Félt a magánytól, s egy szinte kétségbeesett, gyors elhatározással megkérte az elsõ leányt, aki útjába került, akinek az arca megtetszett, s akihez nyárspolgári tortúrák nélkül a legkényelmesebben hozzáfért, [...] nem a sors hozott össze minket, hanem egy ostoba véletlen, nem érdemeim tettek Babits Mihály kedvesévé, hanem mert éppen kéznél voltam. [...] S egy cseppnyi garancia az együttélés lehetõségére talán irodalmi érdeklõdésem volt." Ugyanakkor, Babits oldaláról, a dolog kockázatosságára is reflektál: "Milyen veszélyben forgott, talán nem is sejti, sokszor megrémülök: hisz véletlenen múlt, hogy éppoly könnyen nem vett el valami erkölcstelen, számító, gonosz nõt – de talán naiv zsenikre is angyal vigyáz, mint ártatlan kisgyermekekre." De: "S itt leszögezhetem azt is, hogy ezután lassankint meg is szeretett engem, mondhatnám, nagyon megszeretett, hiszen ma minden érzésével, minden gondolatával szinte megható módon hozzám kötötte magát." De mégis: "[...] egészen más érzéssel és kötelességtudással viselném a költõfeleség nehéz hivatását, ha tudnám, hogy rendelt sorsom ez, s nemcsak otromba véletlen, melyhez személyemnek semmi köze."11
 

Hogyan viselte tehát T. "a költõfeleség nehéz hivatását", milyen inspiráló, építõ és milyen gátló, korlátozó aspektusai voltak Babitscsal való kapcsolatának?

1921 nyarától megjelennek írásai a Nyugat ban, érezhetõen kiforrottabb, csiszoltabb formában. Viharosan tettre kész az elsõ idõkben, "mindenfélét megtanul, filmelõhívást, szõnyegszövést, [...] lámpaernyõkészítést, síelést, nyomdai korrigálást, stílus-mérték-érték ismeretét, idegen szavak kiejtését és lassan a helyesírást is".12 Mindent átvesz Babitstól, és már ekkor elkezdõdik az "emlékgyártás", ami szinte kényszeres rögeszmévé fokozódik. Ez részint nagy fényképezési kedvben, részint a mindent feljegyzés, megörökítés igyekezetében (ezeknél az emlékõrzés mellett az önkifejezés motívuma is szerepet játszik), valamint a gyûjtés-eltevés legkülönbözõbb formáiban nyilvánul meg. Ez kifejezi a teljes elkötelezõdést a kapcsolatnak, és jelképezi a (legalább a társon keresztüli) nyomhagyás igényét, de a valódi, szuverén tevékenységek hiányát is. Emlékgyártása egyfajta idõ elõtti emlékezés, a jövõ múlttá formálása; azzal pedig, ahogyan Babits elvesztése után szinte kizárólag az õrá való emlékezés jegyében él és dolgozik, mintha a múltat állítaná jövõként, célként maga elé. Folyamatosan reflektál saját életére, kevés igazán önfeledt pillanata lehet, ez is szorongást, bizonytalanságot sugall.

T.-nek Babitscsal való kapcsolatában többféle szerepe körvonalazható. Önmagában minden szerep a sajátja, énjének kifejezési formája, ezek konfliktusai jelentik azonban a fõ bizonytalanságot, frusztrációt T. számára.

Az énképpel, a szelffel kapcsolatos újabb elméletek összefüggésbe hozhatók ezzel a problematikával. Ezek az én mechanizmusközpontú felfogásával szemben a tevékeny mûködés elvét, a struktúra helyett a folyamatot, a stabil énfogalom helyett az énkonstruálást hangsúlyozzák. Alaptézisük szerint az én az egyes kapcsolatokban konstruálódik újra és újra, és a különbözõ szerepeken keresztül mutatkozik meg. Nem létezik tehát mint független, rögzített entitás, mindig a – szûkebb-tágabb – kontextus függvénye. Önmagunkat az adott társas közegben helyezzük el. "Az én a szociális diskurzus szférájába kerül [...], az emberi interakció folyamataiba."13

Újabban a kreativitás vizsgálatában és konkrét alkotók életmûvének tanulmányozásában is szerepet kap ez a szemlélet. Ennek megfelelõen az alkotást nem magányos aktusnak tekintik, inkább interakciók, kölcsönös egymásra hatások részeként, különös tekintettel az olyan partnerkapcsolatokra, amelyekben mindkét fél alkot valamilyen területen. Ez együtt jár az autonómia, a kompromisszum, a siker fogalmainak újragondolásával is.14

T. esetében különösen élesen látható, hogy énképe eltérõ jellegû szerepein keresztül konstruálódott meg. Ezek nagyobb része Babitshoz kapcsolta, noha több igénye lett volna tõle független szerepekre is. Személyisége néhány markánsabb szerepe (tanítvány, feleség, alkotó) mentén közelíthetõ meg leginkább.

A tanítvány szerep hangsúlya változik az évek során, de a megismerkedéskor érzett rajongás a mester iránt késõbb sem tûnik el. T. nyitott és fogékony az újfajta ismeretekre, Babitsban pedig megvan a pedagógusi indíttatás. Olvasmányaim címû kéziratában írja T.: "Igazi nevelõm, útmutatóm és eszményem Babits Mihály lett; tõle tanultam a magas célkitûzés nehéz ambícióját, a soha meg nem elégedést, s a magunkhoz való nagy szigorúságot, mely a könnyû termékenységnek oly nagy ellensége..."15 Még a beszélgetõfüzetekben is nyoma van annak, ahogyan Babits véleményt mond T. készülõ mûveirõl: "A nagy izgalomban nem is mondtam, hogy elolvastam mûvedet. Kitûnõ részletek. Legkevésbbé ragadott el az utolsó, de nõi olvasóknak valószínûleg ez fog tetszeni legjobban. [...] Egy kicsit (nagyon magasítva) ugyanaz, ami a nõi regényírókban sokszor rossz. De nálad azért nem rossz, legfelebb rossz lehet, ha nem tudod kellõ tapintattal beilleszteni."16

A kapcsolat mester–tanítvány jellege szükségszerûen adódik mindkettejük elõtörténetébõl, törekvéseibõl, motivációiból. T. magába szívni igyekszik mind több ismeretet, tapasztalatot az új közegben, Babits átadni. A tanítványstátusban azonban benne van a fejlõdés, a változás, a dinamika; nem egy változatlan állapotot jelöl. A tanítványból követõ vagy szakadár válik, mozgása mindenképp az egyenrangúság irányába mutat. Mivel nem szilárd kategória, talán kevésbé kerülhet konfliktusba más szerepekkel.

A tanítványszerepnél sokrétûbb, ambivalensebb T. feleség szerepe. Ez magában foglalja a védelmezõ, gondoskodó anya, a kezdeményezõ, nyugtalan gyerek, a felnõtt társ, a szeretõ kedves, ezenkívül az (író)társadalom (és a család) elõtt reprezentáló partner szerepét is. Néhány idézet: (Az eljegyzés napján:) "Én aztán rábeszéltem Mihályt, hogy ne jöjjenek tovább, minek tennék visszafelé azt a hosszú utat, mehetek egyedül is, hisz nem vagyok gyerek! Ó, Mihály már akkor is gyermek volt nekem, s nem védelmezõ lovag, drága, féltett, becézett kicsi gyerek!"17 (A szekszárdi látogatásról:) "[...] rokonok, barátok, ismerõsök, lassan meg is telt velük a három utcai szoba. Gratulálni jöttek, engem akartak látni, s én éreztem, hogy szerepem milyen fontos és kényes [...]."18 A tanítvány és a feleség: "Én, mintha két ember volnék, kétféle érzelem párhuzamos bûvöletében álltam – boldog asszony voltam [...] és rajongó tanítvány is voltam [...]. Azóta mindig evvel a kétféle látással jártam mellette, látva, érezve és õrizve, amit csak nekem ad; de fáradhatatlan jegyeztem és gyûjtöttem láthatatlan füzetembe azt is, ami nemcsak az enyém, ami mindenkié, s amirõl egyszer majd számot kell adnom."19

A feleség szerepe, képzete – szemben a tanítványéval – jóval statikusabb és ellentmondásosabb. T. mint Babits Mihály felesége élesen szembesül a statikusságnak személyiségével nem egyezõ vonásaival. A feszültség, nyugtalanság, tettrekészség ezen a ponton diszharmóniával és szorongással társul.

A feleségszerep legproblematikusabb része ennek konfliktusa az önálló alkotó szerepével. Ez az a pont, ahol T. leginkább korlátokat érzett, a legtöbb frusztrációnak volt kitéve. Tény, hogy az irodalomtörténet elsõsorban Babits Mihály feleségeként, és nem költõként, íróként tartja számon. Úgy tûnik, hogy az a helyzeti elõny, amit a Babitscsal való kapcsolat jelentett T.-nek, ami közeledése egyik fõ motívuma volt, éppenséggel komoly pszichés, szimbolikus (és valós) gáttá vált. Babits megtermékenyítõ hatása kétségtelen, mégis, közelsége (nem személye, hanem státusa, s ezen keresztül a viszony, a helyzet) egy ponton túl inkább "súlyosbító tényezõ"20, mint T. írói önmegvalósításának elõsegítõje.

T. intenzíven átéli helyzete kettõsségét: "Nekem sajnos nem adatott meg valami maradandót alkotni, hiába készültem kisgyerekkorom óta írónak, ma – mint a legnagyobb élõ magyar író felesége – távolabb vagyok ettõl, mint valaha. Pedig ma minden lap nyitva áll a verseim számára, de soha senkitõl õszinte kritikát vagy jóakaratú biztatást többé nem kapok – írásaim csak egy szempontból érdekesek: hogy Babits Mihály életének intimitásait árulom bennük. [...] Milyen örökkévalóság várhat énreám? Túlvilágban nem hiszek, s vajon feljegyzi-e nevemet az irodalomtörténet, mert jó ebédeket fõzök az uramnak, s ha fáj a torka, borogatást teszek a nyakára? Munkáira alig teszek hatást, csak feleség vagyok, semmi egyéb, s az irodalom számára sokkal fontosabb nálam az a fogarasi kis cukrászleány, kihez legszebb szerelmes verseit írta."21

Az összekapcsolódás a feleség és az alkotó, életének legátfogóbb szerepei között egyfelõl inspiratív T.-re és (Babits "holdudvarhatása" folytán) imponáló az ítészekre nézve, másfelõl gátló, frusztráló, elbizonytalanító T.-re és fenntartásokat elõhívó a megítélõkre, általában a külvilágra nézve. Ugyanakkor azon túl, hogy a feleségszerep mint "eszköz" mennyiben segíti elõ vagy gátolja T. önálló alkotói tehetségének kibontakozását, a kapcsolat, a Babitshoz való közelség, a sikereibõl való közvetett részesülés, önmagában is jelentõs, értékesnek megélt része T. identitásának, s ez nemcsak gátolja vagy segíti, de bizonyos fokig kompenzálja is az alkotással kapcsolatos elégtelenségérzést, helyettesíti is az írói sikereket.

A feleség/alkotó feszültséggel kapcsolatban érdemes megvizsgálni egy jelképes motívumot: a Török Sophie név keletkezésének történetét. A nevet Babits adja T.-nek; A literátor címû mûvét dedikálja neki így, "Franci" aláírással. A literátor dialogizált novella, Babits 1916-ban írta. Voltaképpen egy stíluskísérletrõl van szó, esztétikai értékénél érdekesebb a lélektani vonatkozása. Valós esetet foglal mûbe: Kazinczy Ferenc nõsülésének történetét. A szüzsé: Kazinczy 45 évesen, anyja, testvére felháborodására el akarja venni szolgálóját, egy parasztlányt. Megértetlen, elkeseredett, magányos lelkiállapotban van ekkor, feltehetõ, hogy valóban nem a leghozzáillõbb társat választja. Hivatali fõnöke, gróf Török Lajos lánya, Sophie azonban átérzi a helyzetét, hozzámegy, "megmenti".

Az analógia többrétû. Utalhat Babits hasonló élethelyzetére T. felbukkanásakor. Természetesen utal az irodalmi házasságra. Ezenkívül tudhatjuk azt is, hogy a névadás gesztusának egyik motívuma Babits részérõl az, hogy T. megítélésénél ne legyen szempont, hogy az õ felesége. Ez azonban több okból is megkérdõjelezhetõ. Egyrészt a korban mindenki, akinek köze van az irodalomhoz, elkerülhetetlenül tudja, hogy Török Sophie Babits Mihály felesége. Másrészt, ha Babits arra gondol, hogy legalább a neve ne árulkodjon errõl egyértelmûen, hogy az önálló név a tõle független alkotói munkát reprezentálja, ez sem állja meg a helyét teljes egészében. Hiszen ez esetben egy teljesen új nevet kellene kitalálnia. Török Sophie nem volt költõ, költõfeleség volt. Méghozzá a XIX. század legnagyobb irodalomszervezõjének felesége. És itt érhetõ tetten egy másik motívum – "Franci" –, az tehát, hogy ez a névadás legalább annyira Babitsról szól, mint amennyire T.-rõl, T.-nek. Ha szerepkijelölésnek tekintjük, akkor a sajátja is, esetleg egyfajta Kazinczy szerepideál jegyében. Vagyis ezzel a névvel (amit ráadásul Babits "adományoz" neki) T. éppenséggel nem kerüli el a feleségszempont felmerülését.22

Nem hagyható ki T. személyének tanulmányozásából a gyerekprobléma. T.-nek nem lehet gyereke; 1928-ban örökbe fogadnak egy újszülött kislányt (feltehetõleg T. öccsének, Tanner Bélának és T.-ék háztartási alkalmazottjának gyerekét), Ildikót. T. viszonya a gyerekhez szélsõséges, feszültségteli. Szenvedélyes odafordulás és teljes közömbösség, fojtogató szeretet, irracionális korlátozás és elhanyagolás váltogatják egymást. A biztonságérzet hiánya jellemzõ tehát az Ildikót körülvevõ légkörre. A feszültség egyik forrása T.-nek az az eltökélt szándéka, hogy eltitkolja az örökbefogadás tényét a külvilág elõl. Ez nem sikerül, de T. még mindig bízik abban, hogy Ildikó elõl elrejthetõ a dolog. Ez is naivitásnak bizonyul; Babitsot azonban Ildikó apjának hiszi, és ehhez mindvégig ragaszkodik – ez sérelmes T. számára. A kapcsolat különösen Babits halála után kezd rohamosan romlani. Bizalmatlanná, ingerlékennyé válnak, T. ugyanakkor konzerválni igyekszik lányát a gyerekszerepben. Ildikó azonban ekkor már lázad. T. nem tud valódi mintává válni a számára (Babits sokkal inkább). Egy idõ múlva elköltözik anyjától, és visszavonhatatlanul eltávolodnak egymástól. (1956-ban Angliába települ. Ötvenöt évesen hal meg egy lakókocsiban, negyven macska társaságában.)23

T. gyermek utáni vágya szintén egyfajta ambíciónak tûnik. Az anyaság az alkotásnak, nyomhagyásnak, önmaga kiterjesztésének egy formáját is jelentheti. Naplójegyzetei elején írja: "[...] s még csak gyereket sem tudok szülni! – pedig oly mély bennem a vágy, hogy ne múljak el nyom nélkül." Egy interjúban pedig, kissé ellentmondásosan, így nyilatkozik: "Hogy mit akarok nevelni belõle? Ami én szerettem volna lenni, bár ez kissé furcsa lenne. Én ugyanis filozófus akartam lenni." Majd: "Én azt vettem neki, amit kívánt. Hintalovat, autót." De: "Az ember egy kicsit mindig azt veszi a gyereknek, amit maga is szeretett volna kapni." Majd: "Nem a mi életünk folytatása. Ildikó folytassa Mihály életét? Vagy az enyémet? [...] Polgárlelkekben talán tényleg az élet folytatásának tetszik a gyermek, de írónál? Az író annyira be van zárva saját egyéniségébe, olyan egységes egész... Hol lehet azt folytatni?"24 Egyfelõl egy magáénak vallott írószerep folytathatatlanságát hangsúlyozza, ugyanakkor mégis ennek a szerepnek (vagyis egy igazából beteljesítetlen alkotópályának) a betöltését várná Ildikótól.

Az alkotói problematikára térve: Babits minden jel szerint tehetségesnek tartja T.-t, és amennyire a kényes helyzet engedi, igyekszik ezt a nyilvánosság elõtt is érzékeltetni, bár T.-re vonatkozó megjegyzéseinek írásos nyoma nem sok van. A beszélgetõfüzetekben: "Az sem lényegtelen, hogy én meg merem írni, hogy nincs kívüled nõíró. Tudod, mennyire nyilvánvalónak kell ennek lenni, hogy én meg merhessem írni? / Egy nõ, aki író. Errõl van szó."25 Egy nõ tehát, aki író, s nem egy író, aki történetesen nõ – ez nem mellékes. Szavai az Írók két háború közt címû tanulmánykötet elõszavára vonatkoznak (az egyetlen mûve – versein kívül –, amelyben említi T.-t, s itt is inkább a hiányát), ahol így ír a (kötetben nem szereplõ) nõírókról és T.-rõl: "Nõíró egy sem szerepel könyvemben. Ebben sincs szándékosság; csodálatos, milyen kevés nõíró jelentkezett egyáltalán az Ady utáni irodalomban. [...] Mintha az új, férfias és háborús század – egy politizáló s a gyöngédebb érzésektõl elfordult nemzedék – visszaszorítaná a nõi szellemet, hacsak be nem áll maga is a férfi majmának, valami tehetetlen jelentéktelenségbe. [...] Csakhogy a visszaszorított szellem lázadni is szokott. Kitör, és hangja annál sikoltóbb, annál mélyebbrõljött. Annál kegyetlenebbül õszinte! Ilyen legalább egy asszonyírónak hangja a mai magyar irodalomban, a Török Sophie-é. Irodalmunk nõi munkásai közül õ az, akinek említése legérezhetõbben hiányzik e könyvbõl. S õ az, akirõl legnehezebb lett volna beszélnem."26 Babits lelkiismeretes, szigorú, kritikus személyiségének különösen nehéz és kényes lehetett T.-rõl nyilvánosan ítélkezni, nyilvánvaló elõnyökben részesíteni.

A kortárs kritika – ha explicit módon ritkán utal is erre – nehezen tudja magát függetleníteni a férj szerepétõl. T. írásait gyakorlatilag minden kritikusa méltatja. Ettõl függetlenül jellemzõk azok a fordulatok, jelzõk, amelyekkel a kritikák élnek – nem annyira a "Babitsnéság", mint általában a nõíróság szempontjából. Halász Gábor írja T. verseirõl: "És most valaki, akin az új férfiasság már azért sem vehetett teljesen erõt, mert – asszony." Távol az emancipációs viták avult, félavult gondolataitól, írja, megmutatva, hogy "az asszonyi sors erõforrás a tehetség számára". Önmarcangoló keménység, lélektani viviszekció és nõies narciszizmus árad T. lírájából Halász olvasatában.27 Lesznai Anna "a félelem költõjé"-nek nevezi T.-t. A nõiség Lesznai szerint is meghatározó vonása a verseknek. A nõ, írja, "gazdagabb tudatalattival bír, kevésbé differenciált, általános érvényû rejtélyek edénye". A versek nem formai tökélyükkel, hanem õszinteségükkel hatnak. Témái a "polgári világ magánzárkáiban vergõdõ asszonyok".28 Kisregényérõl írva Hunyady Sándor azt állítja, tudná, hogy asszony írta, ha nem látja is. De másféle, mint a megszokott. Pontos, kemény, harcias, katonás, amazon.29 Kádár Erzsébet ugyanezt az írást egyenesen remekmûnek ítéli fegyelmezett, merész, élõ, pontos mondataival. Prózája "férfierényektõl súlyos, anélkül, hogy férfias volna". "Tiszta stílus – férfitulajdonság" – írja.30 Keresztury Dezsõ "a modern nõi lélek legerõteljesebb kifejezõjeként" tartja számon T. költészetét. Mondanivalója a fontos, "az indulat ritmusa szabja meg, nem a zenei forma szerkezete", a keret, a forma elnagyolt, a kifejezés egyenetlen. Magányos énközpontúság. Fogvatartó szeretet.31 Kárpáti Aurél nõi ösztönösségrõl, immanens asszonyiságról, asszonyi titkokról, a meddõ anyaság hiányérzetérõl, ugyanakkor férfias költészetrõl, reflektált, gondolati líráról beszél T. elsõ kötete kapcsán. Õ megemlíti Babitsot is: "Egyes tételei – önállóságuk ellenére is – úgy hatnak, mint kísérõ alt-szólamok, hozzásimulva egy-egy Babits-vers zengõ tenorjához." Ez a "páratlan jelenség a hitvesi összetartozandóság tökéletes harmóniája a költészet területén, anélkül, hogy szimpla hatásról vagy éppen utánérzésrõl lenne szó".32 Illés Endre T. novelláiról ír. Idegenség, feszültség, egyediség, lényegretörés, belsõ történések. "S nem fontos, hogy írója nõ. Fontosabb, hogy anyagában nõi munka, nõi világ."33

Illés Endre voltaképpen az egyetlen, aki úgy ítéli meg, nem fontos, hogy a szerzõ nõ. Mindamellett ezt õ is szükségesnek tartja hangsúlyozni. A többi kritika pedig jelentõs részben foglalkozik a nõiség kérdésével; hajlamosak ezzel összefüggésbe hozni a mûvek számos tartalmi és formai jellegzetességét. Nõies narciszizmus, gazdag tudatalatti, nõi lélek, immanens asszonyiság – ezek a kifejezések mind a nõiség "princípiumként" való kezelésére utalnak, s arra, hogy úgy vélik, ebbõl az adottságból egy sor (viselkedés-, világlátásbeli, s ennek nyomán akár esztétikai) törvényszerûség levezethetõ. A kritikák azonban számos olyan jellegzetességet is hangsúlyoznak, amely nem illik bele a "nõiesség" kategóriájába: kemény, harcias, merész, pontos, reflektált. Ezekrõl mint "férfias" tulajdonságokról beszélnek. A nem kategóriája kikerülhetetlen. És ez voltaképpen érthetõ. A nõ kategóriája "különösséggel", mássággal van felruházva a korban, nemcsak az irodalomban. Ez azonban nem annyira leírás, mint inkább elõírás a nõk részére. A nõi írók kevés száma, a nõírószerep sajátossága arra készteti a megítélõket, hogy az író nõi mivoltának is figyelmet szenteljenek, és nemének tulajdonítsák mûveinek olyan vonásait, melyekrõl férfiíró esetében nem így nyilatkoznának. Ez T.-t rendkívül zavarja; úgy érezheti, az elismerések egy szerepnek, s nem az egyéni, a csak belõle fakadó teljesítménynek szólnak. A Babitsné-szerep mellett (amit a kritikák nyíltan nem érzékeltetnek), a nõ szerepének is (amit annál inkább).

Keresztury Dezsõ visszaemlékezése (már Babits betegségének idejére) szintén T. ambivalens szerepérzését, bizonytalanságát hangsúlyozza: "Ilonka akkor is teljes lázadásban volt az ellen, hogy õ csak Mihály felesége, hogy õ költõnõ. Ennek sok nyoma van mindkettõjük verseiben: ezek a »feleselõ versek«. Én írtam Ilonka kötetérõl a Nyugatban... Annak örült – örülhetett is –, de abban is fennakadt valami ilyesmin: hogy én a nõi vonásokat hangsúlyozom, holott a költõ: költõ. [...] Késõbb egy igen mélyre világító és megdöbbentõ jelenet játszódott le nálunk [...]. Amikor arra került a sor, hogy Ilonka mégiscsak nõ, s ha jó költõ, hát azért, mert õszintén errõl beszél, Simonffy [Margot] – az ilyenkor gyakori álszentséggel – azt találta mondani: milyen hálás lehet Ilonka, amiért ilyen nagy ember felesége lehet, amire Ilonka hisztériás sírógörcsöt kapott; érthetõen elgyötört volt Mihály betegsége s a nehéz ápolás miatt."34

Más szempontból árulkodó Németh László magatartása: egy levelében udvariasan elhárítja, hogy írjon T. elsõ kötetérõl. Visszaemlékezéseiben írja, Babitstól való eltávolodásának kezdete kapcsán: "Amikor legközelebb átmentem Esztergomba, Babits hazafelé lekísért az autóbuszhoz, s megkérdezte, kikrõl akarok még írni. Felsoroltam hét-nyolc nevet [...]. Egy kicsit habozott, aztán kibökte: még nem bánnám, ha Ilonkáról írnál. Ilonka a felesége volt, tehetséges költõnõ, akirõl azonban semmi szín alatt sem akartam a Nyugat ba írni, s véleményem szerint nem is lehetett, mondjuk, egy Márai vagy egy Fenyõ elõtt írni. A felszólítás, amely egyszersmind feltétel is volt, utólag sértett; ott, a kissé szégyenkezve mosolygó férj elõtt, aki mégiscsak az ország egyik legnagyobb írója volt, a legjobbak eszményképe egy idõben, inkább csak részvétet éreztem."35 Ez a (valószínûleg nem példa nélkül álló) epizód érzékelteti azt a bonyolult helyzetet, mely mind Babitsnak, mind a kortársaknak megnehezíti az elfogulatlan értékítéletet, T.-nek pedig a független, magabiztos alkotást, és a visszajelzések hitelességében való bizalmat.

Ennek ellenére a Tanu ban, Magyar líra 1932-ben címû tanulmányában Németh László szentel egy bekezdést T.-nek. A nõies (ösztönös, démoni) és férfias (hõsies, kíméletlen) jelzõk itt is megtalálhatók. "A nõköltõk közül Török Sophie vitte a legtöbbre. [...] A nõi szabad versnek megvan az íze: a versmûveltség hiányát érezni rajta s az ösztön biztonságát. Török Sophie verseiben is ez az ösztön feledteti a gyengébb versek bõbeszédûségét. [...] A költõnõk hagyományaikhoz híven nem mondhatnak le némi démoniságról. Török Sophie-ben a démon azonban már-már férfias, hõsies: õ önmagával szemben kíméletlenkedik."36

Végül még egy kortárs, aki ugyan nem irodalomkritikus, de igen kritikus megfigyelõ. Kosztolányi Dezsõné, aki egy (1950 körüli?) meglehetõsen pikírt, ironikus hangú kéziratban " Nyugat -feleségeket" vesz szemügyre. Ez az írás persze nemcsak T.-t jellemzi, Harmos Ilonát és a " Nyugat -feleségek" viszonyát legalább annyira. "Tehetséges nõ, de rendkívül mûveletlen. Tehetsége elsõbben is narcizmusából és indulattelt hõbörödöttségének talajából fakad. Ezt a hõbörödöttséget gõggel viseli. Fiút mímel, nem férfit, de fiút. Cigaretta, töltött cigaretta, hülzni, dohány a dobozban, George Sand készen vett, áruházi öltözetben, izzadságszagúan. Sóvárog elismertetéséért, s egyben férjére és férje nevében is féltékeny. Ha nem kapja meg azt az elismerést, amit várt és képzelt, hátat fordít mindennek, sértõdötten. [...] Fanyar, mint a berkenye, kesernyés, akár a citrom héja, szúrós, mint a csipkebogyó, de akárcsak ezekben, õbenne is van valami izgató vitamin, csípõs illóolaj. [...]"37 Az "egyben férjére és férje nevében is féltékeny" félmondat plasztikus megfogalmazása az azonosulni és elkülönülni vágyás ellentmondásának.

A kortársak érzékelik T. egyéniségének kettõsségét nárcizmus és önmarcangolás, ösztönösség és reflektáltság, elnagyoltság és pontosság, félelem és harciasság, bensõségesség és idegenség, kötõdés és szabadságvágy között. Ezek a vonások a kritikusok terminológiájában visszatérõen a "nõies"-"férfias" dichotómia mentén jelennek meg.

A nõi íráshoz, írásokhoz az elmúlt évtizedek feminista irodalomkritikája más oldalról próbál közelíteni. Újraolvassa a nõi irodalmat; a nõi kifejezésmódokat, a nõi kreativitás pszichodinamikáját a hagyományok, a nõ társadalomban betöltött helye kontextusában vizsgálja. Figyelembe veszi, sõt kiemeltnek tekinti azt a szempontot, hogy egy nõírónak sokkal több külsõ és belsõ akadályt kell(ett) legyõznie, amíg tollat vett a kezébe. A férfielõdöktõl elidegenedett, kevés reprezentált nõi elõddel találkozhatott, kulturálisan kondicionált félelmei voltak (vannak) a férfiközönségtõl, saját illetéktelenségétõl, nem rendelkezett stabil írói identitással.38 A nõ kívül esik a reprezentáción (így többnyire a hagyományos irodalmi kánonokon is), hiányként, "másik"-ként jelenik meg a (szintén a domináns kultúra által konstruált) oppozíciókban.39

A feminista irodalomkritika egyik visszatérõ gondolata, hogy a nõi írások reprezentálják azt a kettõsséget, amelyet a nõk társadalomban betöltött szerepei is jelentenek; egyszerre jelenítik meg a férfi- és a nõi tradíciót.40 Kívülállók, egyszersmind függõk, s részben e függésen, az óhatatlan kapcsolódáson keresztül bevonódók is. Egyfajta kettõs tudatossággal rendelkeznek tehát: kulturálisan meghatározott és a kulturális elõírástól különbözõ szelffel; a férfival megosztott, ugyanakkor sajátos ("shared" és "unique"41) szerepekkel. E nõi sajátosságnak azonban egyik lényeges eleme éppen a kapcsolódás, a kettõ nehezen elválasztható. A "másik" fogalma, érzete egyszerre utal a kapcsolódásra és a különbözõségre, ilyen értelemben a "sajátos" is "megosztott". A nõi írás egyfelõl alkalmazkodik a hagyományokhoz, másfelõl elutasítja, egyfelõl reprezentálja, másfelõl ellenpontozza vagy akár szubvertálja õket. Nem mindig könnyû azonban eldönteni, miben áll a reprezentáció s miben a szubverzió egy nõi szerzõ mûvében; nyilván nem egyszerûen a "feminin" látás- vagy írásmód háttérbe szorított sajátosságainak megjelenítése, nem is a "maszkulin" szerep felöltése, követése az irodalomban (ezek többnyire a hagyományos genderszemléletet reprezentálják), hanem inkább e kettõsség felforgatása jelenthet valódi szubverziót.

T.-re visszatérve, e kettõsség az odaadás és a lázadás, a feleség és a független alkotó között (mely mûveinek is visszatérõ motívuma), az õ szerepeinek is talán leglényegesebb vonása. Házasságának elõzménye, létrejötte, története, Babitshoz való viszonya mind hordozza ezt az ambivalenciát: része lenni a meghatározó diskurzusnak, bekerülni a domináns, respektált, ízlés- és véleményformáló, mértékadó irodalmi figurák közé, és – részben ennek segítségével, ennek alávetve magát – sajátos, egyéni, autonóm alkotásokat létrehozni. A Babitscsal való kapcsolat egyszerre felemelte és frusztrálta, felszabadította és korlátozta, megerõsítette és elbizonytalanította. Nem akart – fõleg íróként – férjének "kapcsolt része" lenni, és nem tudott ettõl a szereptõl teljesen elszakadni. "[...] szépen fejlõdõ tehetségemet apró és ostoba dolgok megállították. [...] Nem vagyok elég olcsó, hogy ezek dacára is írni tudjak, és úgy látszik, elég nagy tehetség sem, hogy undoromon keresztül tudjak törni."42

A (másodmagával összeállított) Költõnõk antológiája bevezetõjében T. a nõi költészetet az élet közvetlen, spontán, kissé tagolatlan, hosszú elfojtás után kitörõ visszhangjaként jellemzi, melynek legtipikusabb formája a szabadvers. Úgy véli, a versek szükségszerûen szubjektívek, önmagukról szólók; a világ tõlük független43 (de õk nem függetlenek a világtól). Õ is kapcsolatot lát tehát írás és szerep között. "A konyha, a gyerekszoba nem biztos, hogy jól hat az emelkedett szellemre" – írja a Nõk az irodalomban címû Nyugat -írásban. Ugyanitt kifejti azt is, hogy a nõknek a legmagasabb mérték igényei szerint kell alkotni, nem valamiféle "fórt" élvezni, mert addig csak "írónõk" maradnak, "kirekesztett kaszt".44

Egy nõi író vizsgálata tehát elválaszthatatlan az 1920-as, 30-as évek nõi szerepek rõl alkotott fogalmainak vizsgálatától. T. nagyon tudatosan észleli a hagyományos nemi szerepek korlátait. Ugyanakkor férfiakhoz való viszonyában él (kénytelen élni) nõiségével. Saját nevelõdése idején "sem volt a mûveltség polgári körökben hasznára a "nõiességnek", sõt szinte gyanút keltett".45 Tapasztalatai jelentõs részét feltehetõleg már házassága elõtt megszerezte mint "kenyérkeresõ", a maga lábán álló nõ, aki ugyanakkor kiszolgáltatott helyzeteknek is ki volt téve nõi mivolta folytán. Házassága valószínûleg megemeli a maga elé állított mércét, ugyanakkor helyzeténél, szerepénél fogva érzékenyebbé is teheti a férfi–nõ viszony problémáira.

Babitscsal a szûken vett hagyományos nemi szerepeket illetõen a jelek szerint meglehetõsen egyenrangúak (egymás, nem a világ szemében). Idézet egy 1945-ben elhangzott rádióelõadásból: "Mindig együtt jártunk, borbélyhoz, fehérnemû-tisztítóba, sokszor mentünk a közeli vásárcsarnokba is. [...] Egyszer paprikabefõzés idején észrevettem, hogy nem hoztunk elég paprikát, s egész gyanútlanul megkértem, hozzon néhány kilót a csarnokból. [...] Nemsokára meg is érkezett a paprikákkal, de valami zord novemberi ember arckifejezéssel. [...] Az utcán Szerb Antallal találkozott, aki nagyon furcsán nézett rá, mikor meglátta a kezében a paprikákkal teli szatyrot."46 A külvilág reakciója azért érezhetõen meghatározó.

Babits viszonya egyes nõírókhoz igen elismerõ (Jane Austen, Emily Bronte¨). Az európai irodalom történeté ben kétféle (a maszkulin–feminin dichotómiába illeszkedõ) nõi költészetrõl beszél: az egyik a naturalista, "õsköltészet" típusú, "spontán, kitörõ s kicsit tagolatlan, mint a visszhang".47 A másik típus a "klasszikus férfikultúra fegyelmével és formahagyományával [van] fölfegyverkezve".48 "Maszkulin" nõíróként említi George Eliotot és Elizabeth Barrett Browningot, "nõies" írókként Jane Austent és a Bronte¨ nõvéreket. (Egyébként Andersent is "feminin zseni"-ként tartja számon.)49

Az általános megítélés azonban jóval szélsõségesebb, konzervatívabb. A Regényirodalmunk nõírói címû kötet befejezése szerint egyesek már bebizonyították, hogy a jó családanya és a jó író szerepe lehetséges együtt, és "a nõk a mûvészetben is tudnak, ha nem is egyenlõt alkotni a férfiakkal, de legalább abszolut mûvészit nyújtani, ami idõtálló, komoly teljesítmény. Ennyit máris elértek minden fizikai és szellemi különbségek ellenére is."50 Ez a jellemzés leíró szinten voltaképpen meg is felel a kor valóságának, azonban egy olyan önmagát megerõsítõ, esszencialista keretbe helyezi az egész kérdést, amely eleve kizárja az okok vizsgálatát. A század elsõ évtizedeiben a nõk valóban inkább csak fogyasztói, asszisztálói, de nem, vagy csak korlátozott téren mûvelõi a kultúrának. A kivételek általában közép- vagy felsõosztálybeliek, intellektuális háttérrel rendelkeznek; elsõkként épp ezek a viszonylag jobb helyzetben lévõ nõk fogalmazzák meg a nõi emancipáció problémáit. A kreativitás jellemzõen eltérõ módon definiálódik a két nem esetében: a férfinál az aktivitás, a fantázia, a produkció, a nõnél a passzivitás, az imitáció, a reprodukció fogalmai mentén. A mai elképzelések a kreativitással kapcsolatban éppen az "androgünitást" hangsúlyozzák: a kreatív férfi rendelkezik "feminin" vonásokkal, a kreatív nõben találhatók "maszkulin" jellegzetességek.51

T. feleségszerepének leginkább embert próbáló, legfájdalmasabb része Babits betegségének idõszaka. Babits 1938 februárjában gégemûtéten esik át, ettõl kezdve 1941 augusztusában bekövetkezett haláláig nagyrészt beszélgetõfüzeteire van utalva.52 T. folyamatos idegfeszültségben él, idõnként itt is végletekbe esve. Olykor túlságosan, szinte mártírszerûen azonosul Babits szenvedéseivel, máskor elmenekül elõlük, bezárva érzi magát.53

A beszélgetõfüzetekbõl szoros és állandó kontaktus érzõdik. Babits betegsége közepette is képes T. dolgaival és – fõleg jobb periódusaiban – a világ, a politika, az irodalmi élet eseményeivel is foglalkozni, nem válik szélsõségesen egocentrikussá, noha szükségszerûen a szöveg legnagyobb része testi állapotával kapcsolatos.

Babits halálát T. egész életében nem tudja feldolgozni. Egy 1941 decemberében (Babits halála után négy hónappal) készült interjúban a "tagadás" jeleit mutatja: "Ez az õ lakása, változatlanul; itt élünk, Õ és én meg Ildikó, nem, nincs semmi változás az életünkben..." Ahogyan Babits életében a "né"-zés, úgy dühíti most az "özvegy" szó. "Írják azt, hogy Babits Mihályné [!] vagy Török Sophie, ez az én nevem, hát nem tudják, hogy Babits nem halt meg?"54

Idejének legnagyobb részét Babits hátrahagyott írásainak rendezésével tölti. Lakatos István, aki segítségére van a Babits-hagyaték rendszerezésében, T. gyûjtõszenvedélyének nehézségeibe ütközik. T. egyfajta kényszerességgel ragaszkodik ahhoz, hogy "Minden maradjon így!".55 A Baumgarten-alapítvány épületében teljesen élethû Babits-szobát rendez be. 1944 januárjában az egész ház leég – ez szinte úgy érinti, mintha Babits másodszor is meghalt volna. Babits elvesztése után szembesül igazán azzal, mennyire rá épült az élete.

Terve, hogy megírja Babits életrajzát, illetve emlékiratait a Babitscsal eltöltött életérõl, Goethét fordít, befejezi regényét Majthényi Flóráról, a XIX. század közepén élt, elfelejtett költõnõ életútjáról. Végül csak Babits Összes mûvei nek elsõ kötetét adja közre (a tervezett ötbõl), sajtó alá rendezi a Babits–Juhász–Kosztolányi-levelezést, széljegyzeteket ír Babits beszélgetõfüzeteibe, és kiadja utolsó verseskötetét, melynek minden darabja Babitshoz szól. ( Sirató, 1948.) A második világháború után állást vállal a Fõvárosi Könyvtárban.56 Mint mondja, idõ- és pénzhiányban szenved, de elsõsorban Babits hiányát nem képes alkotásba fordítani, bár a rá való emlékezés kitölti napjait. Az ostrom után két hónappal meghal legközelebbi barátnõje, a mûvészettörténész Hoffmann Edit is. Konfliktusuk Ildikóval ekkor kezd elmélyülni. Régi kapcsolatai nagyrészt megszakadtak, az újaktól szorong. Utolsó tíz évében egyedül Koháry Saroltával áll rendszeres, egocentrikusan ragaszkodó kapcsolatban, és néhány régebbi barát keresi meg idõnként. T. szorongásának jellemzõ tünete a telefonbeszélgetések abbahagyásának képtelensége. Kétségbeesetten kapaszkodik beszélgetõpartnereibe: "Vigyáznom kell, nehogy valamire köszönömöt mondjak, mert akkor azonnal leteszik a kagylót."57 (Bár ugyanezt a szindrómát másnak félszegségével magyarázza.58) A félelmek közé belép az öregedéstõl és a haláltól való szorongás is. Élete beszûkül, betegségek, gyógykezelések következnek. Petit mal ja van, emlékezetkieséssel járó ájulásai. Depressziója öngyilkossági gondolatokig mélyül. Elhanyagolja (tárgyi) környezetét, késõbb már saját magát is. "Tudod, mi az, élni tovább, amikor valaki befejezte az életét [...]? Az ember itt áll összecsomagoltan évekig és vár, vár."59 Hatvanévesen, 1955-ben fejezi be valóban életét. Utolsó tíz-tizenöt éve fokozatos beszûkülés; minden szerepében kudarccal vagy hiánnyal szembesül. Egyfelõl elvész a Babitsné szerep (nemcsak Babits személyének hiánya, hanem a háború utáni irodalompolitika "kollektív" mellõzése folytán is, amely így még a "nagy költõ megbecsült özvegyének" járó figyelemmel sem kompenzálja), ami ellen mindvégig hadakozott, de életének alapzata mégiscsak ez volt. Másfelõl az önálló alkotói szerep beteljesítése is csak töredékesen valósult meg.

Az "utókor" (pontosabban már a Babits halálával kezdõdõ idõszak) szinte egyáltalán nem tartja számon T.-t mint független alkotót. Ami figyelmet kelt iránta, az a hovatartozás. Ez már a gyászbeszédekbõl is élesen kiderül. Temetésén Keresztury Dezsõ, Lányi Sarolta, Basch Lóránt és Sík Sándor mond beszédet. Keresztury szavai szerint: "Maga is nagy szív, mély tehetség, izzó lélek volt, kitûnõ költõ, nõíróink közt egyike a legfigyelemreméltóbbaknak. Képességeinek gondviselõjéül, táplálójául és nevelõjéül Babits Mihályt adta neki a sors. Vita, harc és ellenállás közepette növekedett fel ez óriás védelmében és árnyékában." Lányi Sarolta egyenesen így szólítja meg: "Búcsúzunk tõled, Babits Mihály özvegye! Nagy költõ élettársa voltál, magad is egy az igaziakból. [...] Büszkén viselted Babits Mihály feleségének rangját, szerényen a magad tehetségét." Basch Lóránt minden mondata Babitsot idézi: "Búcsúzunk attól, akit Babits Mihály elméje minden rezdülésének [...] tudójává tett, és õrzõként köztünk hagyott. [...] Búcsúzunk attól, akiben Babits Mihály a mi részünkre is, máig tovább élt." Sík Sándor meg is fogalmazza, hogy T. sírjánál állva "[...] áhítattal gyullad ki lelkünkben annak az igaz embernek, nagy és tiszta költõnek és felejthetetlen barátnak emléke is, aki az õ lelkének sorstársa, életének emberi értelme volt".60

Mintha nem is T.-t gyászolnák, hanem legalábbis õt és Babitsot együtt. Ez egyfelõl a barátok, másfelõl T. Babitshoz való viszonyával, közelségével magyarázható. A gyászolók számára Babits volt "szignifikáns" személy, az õ halála az igazi veszteség; T.-t az õ itt hagyott részeként siratják el. Másrészt nyilvánvalóan T.-rõl is árulkodnak szavaik: ha az õ életérõl kell beszélniük, akkor javarészt Babitsról kell. Õ része – a külvilág szemében pedig kizárólagos alakítója – volt T. identitásának, noha ezt az (én)képet jelentõs részben épp ez a külvilág formálta és erõsítette meg.

Keresztury Dezsõ írja visszaemlékezéseiben: "T. S. kivételesen fogékony és önfejû, alázatos és lázadó, lobogó és tehetetlen tehetség volt: korának nõírói közt a legszínesebbek, legmerészebbek és legügyetlenebbek egyike. Az óriás fa, amelyre folyondárként fölindázhatott, egyszerre emelte és árnyékba is borította, égette, s égett vele, míg ki nem dõlt."61 Rónay László jellemzésében: "Körülményei olyanok lettek, hogy hiányzott belõle a teljes szakítás merészsége, azt a mozdulatot nem tette meg, amely megvolt az avantgarde íróiban, s amely nélkül általában az ihlet két pólusa között ingadozott: a teljes és radikális személyiségmegvallást szüntelenül ellenpontozta benne valami riadalom, hátha túl sokat mutat meg magából, hátha nem felel meg annak a képnek, amit környezete – beleértve irodalmi környezetét is – elvár tõle."62

Ami T. írói tehetségének kérdését illeti, én ezt csupán a kortársak gyakran elfogult szemszögébõl, illetve az "utókor" hallgatása felõl vizsgáltam. A mai "horizont" felõl nézve mûveinek jó része (különösen lírája) túlzsúfoltnak, közhelyszerûnek hat. Prózája idõtállóbb, izgalmasabb, ebben viszont kevésbé volt termékeny. De azt, hogy az 1920-as, ’30-as években, az akkori irodalmi közvélemény számára mennyire volt érdekes T. munkája önmagában, Babitstól és a nõírókkal szembeni sztereotípiáktól függetlenül, nehéz megítélni. Azt mindenesetre feltételezhetjük, hogy a kritika legalábbis nem volt egyöntetûen meggyõzõdve arról, hogy T. jól ír, és efelõl alkalmasint magának T.-nek is voltak kétségei. A feleség/alkotó konfliktuson túl (de attól nem függetlenül) az alkotói szerep önmagában sem lehetett problémamentes, s ez szintén hozzájárulhatott az önértékelési és szerepzavarokhoz.
 
 

Jegyzetek

1 Török Sophie (1996 [1923?]): Naplójegyzetek. Sajtó alá rendezte: Téglás János. Budapest: Tótfalusi Tannyomda.

2 Téglás János utószava. In: Török Sophie (1983): Babitsról. Sajtó alá rendezte: Téglás János. Budapest: Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola. 287–288.

3 Török, 1996: 22.

4 Uo. 56.

5 Uo. 142–143.

6 Uo. 153–164.

7 Csányi László (1980): Kettõs arckép. In: Kortárs, 11: 1806.

8 Sipos Lajos (1978): Adatok Babits Mihály házasságáról. In: Dunatáj, 8: 34.

9 Török, 1996: 49–50.

10 Nemes Lívia (1994): Alkotó és alkotás . Budapest: T-Twins Kiadó. 39. old.

11 Török, 1996: 170–175.

12 Koháry Sarolta (1973): Flóra és Ilonka. Budapest: Magvetõ Kiadó. 129. old.

13 Gergen, K., idézi Pataki Ferenc (1995): Élettörténet és identitás. Új törekvések az én-pszichológiában. In: Pszichológia, 4: 409.

14 Chadwick, Whitney–de Courtivron, Isabelle (1996): Introduction. In: Chadwick–Courtivron (szrk.): Significant Others. Creativity and Intimate Partnership . London: Thames and Hudson Ltd. 7–13.

15 Török Sophie (é. n.): Olvasmányaim. Budapest: Országos Széchényi Könyvtár. Fond. III/2235.

16 Babits Mihály beszélgetõfüzetei /I. (1980 [1938].) Sajtó alá rendezte: Belia György. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 400–401.

17 Török, 1996: 183.

18 Uo. 282.

19 Uo. 271–273.

20 Böröndi Lajos (1983): "Mert magány marad csak a magány" – Babits Mihály és Török Sophie. In: Új Forrás, 10: 24.

21 Török, 1996: 12–15.

22 Kelevéz Ágnes (1996): Babits névjegye. In: Holmi, 7: 948–949.; Várkonyi Nándor (1964): A "literátor" és Török Sophie. In: Életünk , II: 73–74.

23 Koháry, 1973: 151–163; Lakatos István (1984): Özvegy és leánya. In: Jelenkor, 2: 137–139.

24 Egy szót se irodalomról! In: Török, 1983: 214–215.

25 Babits Mihály beszélgetõfüzetei /II., 1941: 310.

26 Babits Mihály (1941): Írók két háború közt. Nyugat Kiadó, 11–12.

27 Halász Gábor (1935): Új verseskönyvekrõl. In: Nyugat, I: 317.

28 Lesznai Anna (1934): Török Sophie, a félelem költõje. In: Nyugat, II: 473.

29 Hunyady Sándor (1939): Török Sophie: Nem vagy igazi. In: Nyugat, II: 42.

30 Kádár Erzsébet: T. S.: Nem vagy igazi. Uo. 43.

31 Keresztury Dezsõ (1940): T. S.: Értem és helyetted. In: Nyugat, 501.

32 Kárpáti Aurél (1929): Asszony a karosszékben. In: Pesti Napló, július 13.: 6.

33 Illés Endre (1933): Boldog asszonyok. T. S. novellái. In: Nyugat, II: 167.

34 Id. Belia György. In: Babits Mihály beszélgetõfüzetei II: 218–219.

35 Németh László (1977): Ember és szerep. (1934). In: Homályból homályba. Budapest: Magvetõ és Szépirodalmi Könyvkiadó. I: 422.

36 A Tanu. Németh László kritikai folyóirata, III. Budapest: Bethlen Gábor Könyvkiadó, é. n.: 190.

37 Kosztolányi Dezsõné Török Sophie-ról. MTA Kézirattár, é. n.

38 Gilbert, S.–Gubar, S. Id. Showalter, E. (1994): A feminista irodalomtudomány a vadonban. In: Helikon, 4: 432.

39 Irigaray, L. Id. Neményi Mária (1994): A kötelezõ heteroszexualitástól a kötelezõ feminizmusig. In: Café Bábel , 1–2: 165.

40 Showalter, Elaine (1994): A feminista irodalomtudomány a vadonban. In: Helikon, 4: 439.

41 Friedman, S. S. (1988): Women’s Autobiographical Selves. In: Benstock, S. (szerk.): The Private Self: Theory and Practice of Women’s Autobiographical Writings . London–New York: Routledge. 40. old.

42 Török, 1996: 12–14.

43 Török Sophie–Kotzián Katalin (szerk.) (1943): Költõnõk antológiája. Sapphótól napjainkig. Budapest: Cserépfalvi Kiadó. 11–13.

44 Török Sophie (1932): Nõk az irodalomban. In: Nyugat, 630.

45 Török–Kotzián, 1943: 10.

46 Rádióelõadás, 1945. In: Török, 1983: 252–253.

47 Babits Mihály (1979): Az európai irodalom története. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó. 363. old.

48 Uo. 369.

49 Uo. 408., 369., 293., 384., 407.

50 Boross István dr. (1935): Regényirodalmunk nõírói. Irodalomtörténeti tanulmány. Budapest: Gyóni Géza Irodalmi Társaság, 137–138.

51 Pl. H. Sas Judit (1984): Nõies nõk és férfias férfiak. Budapest: Akadémiai Kiadó. 25. old.

52 Belia György: Bevezetõ. In: Babits Mihály beszélgetõfüzetei, 1980. I: 5–15.

53 Koháry, 1973: 145–149.

54 "Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom…" In: Török, 1983: 205.

55 Lakatos István (1984): Özvegy és leánya. In: Jelenkor, 2: 135–136.

56 Téglás János utószava. In: Török, 1983: 294.

57 Koháry, 1973: 170.

58 Bóka László (1996): Török Sophie. In: Bóka László: Válogatott tanulmányok. Budapest: Magvetõ Kiadó. 1074. old.

59 Koháry, 1973: 184.

60 Gyászbeszédek Török Sophie temetésén. 1955. OSZK Fond III/2203.

61 Keresztury Dezsõ (1988): Török Sophie. In: Kapcsolatok. Budapest: Magvetõ Könyvkiadó, 269. old.

62 Rónay László (1989): Csontig meztelen. In: Jelenkor, 11: 1102.