Jacques Lacan: Szeminárium az ellopott levélr?l (Gángó Gábor fordítása). In: Kis Attila Attila – Kovács Sándor s.k. – Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv II. Ictus/Jate Irodalomelmélet Cso­port, Szeged, 1997. 7-39. Jacques Derrida: Az igaz­ság postása (Gyimesi Timea fordítása). In: Testes könyv II. 41-140. Barbara Johnson: A vonatkoztatási rendszer: Poe, Lacan, Derrida(Kovács Sándor s.k. fordítása). In: Testes könyv II. 141-192.

Nemrégiben, az Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport gondozásában, a Testes Könyv II.-ben végre magyarul is napvilágot látott Edgar Allan Poe Az ellopott levél (The Purloined Letter) cím? elbeszélése kapcsán kibontakozó kritikai és elméleti vita három leghíresebb szövege, a lacani Szeminárium Az ellopott levélr?l, Derrida Az igazság postása cím? közel száz oldalas tanulmánya és Barbara Johnson A vonatkoztatási rendszer: Poe, Lacan, Derrida cím? írása, mely utóbbi egyszerre elemzi a Poe-elbeszélést, Lacan Poe-elemzését, valamint Derrida Poe- és Lacan-értelmezését. Talán már most is felismerhet?, hogy az egymást bogozgató szövegsorozat (amely a Jauss – Paul de Man vita mellett talán az utóbbi évtizedek legérdekesebb és legtöbb vihart kavart elméleti összet?zése) maga is, akárcsak Poe elbeszélése, egy detektívtörténet mintájára szervez?dik, melyben az olvasó egyre mélyebbre kell hogy ássa magát a múltba és annak szövegeibe, hogy valamiféle megoldást találjon a nézeteltérések okára és “igazságára”. (Nem is véletlen hát, ha a három szöveget el?ször egy könyvbe gy?jt? amerikai kiadás Az ellopott Poe címet adta a kötetnek.) 

Minthogy az egymásnak feszül? szövegek esetében nem más, mint a pszichoanalízis és a dekonstrukció közötti viszony artikulálása a tét, a “rejtély felfedése” korántsem nevezhet? érdektelen, vagy mellékes dolognak. Ugyanakkor az is világos kell, hogy legyen, hogy egy ilyen típusú “rejtély megoldása” esetében talán még Auguste Dupinnél is nehezebb dolga van az “elemz?nek”, hiszen míg Dupin tudta, hogy kinél kell keresnie azt a bizonyos levelet, esetünkben bizony annak a lehet?sége sem zárható ki, hogy a levél, melyet állítólag elloptak, és amelyet meg kellene találni, már rég elkallódott az egymással való civakodással elfoglalt elméletek között.

Miel?tt levonnánk a vita még (már) levonható következményeit, szeretnék elmesélni egy történetet, mely amellett, hogy – mint minden mesés történet – remélhet?leg épülésünkre szolgál, talán el? is segíti a vita egyes következményeinek megértését.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy b?nügyi eset Párizsban. D. miniszter, aki egyszerre volt költ?, matematikus és nagy intrikus, ellopott a királynétól egy igen kényes levelet, méghozzá annak orra el?l, aki – mivel a király is jelen volt – nem mert tiltakozni, félvén, hogy annak kezébe kerül a kényes és titkos dokumentum. A királyné felkérésére a rend?rség megpróbálta visszaszerezni a levelet (mely birtokosának nagy hatalmat biztosított a királyné felett), de mindhiába: bár szinte biztosra lehetett venni, hogy a levél a miniszter lakásában van, a rend?rség, hiába kutatott át minden zugot, nyitott fel minden bútort, titkos fiókot és szekretert, nem találta a levelet. Ekkor a rend?rf?nök a híres Auguste Dupint?l kért segítséget, aki ellátogatva a miniszterhez azonnal fel is fedezte a levelet, mely egyáltalán nem volt eldugva, és némi cselt alkalmazva másnap vissza is lopta azt, egy hasonmás levelet csempészve a másik helyére.

A történetet Jacques Lacan nevezetes elemzése óta nehéz nem úgy olvasni, mint egy hármas szereposztású lopási jelenet ismétl?dését. A három szerepl? a következ?:

“Az els? semmit nem lát: ez a király és a rend?rség

A második azt látja, hogy az els? nem lát semmit, és abban a hitben ringatja magát, hogy amit elrejt, felfedezetlenül marad: ez a királyné, kés?bb pedig a miniszter.

A harmadik e két pillantásból látja, hogy felfedve hagyták azt, ami elrejtend?, annak számára, aki el akarná orozni: ez a miniszter, s végül Dupin.” (Lacan, 11-12.)

Amikor Lacan felállítja a három szerepet és a rájuk épül? két lopási jelenetet, tulajdonképpen csak Dupin elméletét konkrétizálja, hiszen a detektív Poe elbeszélésében részletesen kifejti barátjának, a narrátornak, hogy miként azonosult a miniszter gondolkodásával, azaz miként vette fel annak szerepét. Az ismétlés elmélete tehát nem Lacantól származik, így tulajdonképpen anélkül elfogadhatjuk, hogy az elfogultság vádja illethetne minket. 

Az elbeszélés eszerint leírható a következ? két háromszöggel:

miniszter
 

királykirályné

Dupin
 

rend?rségminiszter

Mivel a rend?rség a királyné megbízásából m?ködik, annak megbízottja, mondhatjuk, hogy részben maga a királyné csúszott át a második pozícióból az els?be, azaz egyre távolabb kerül a levélt?l, melyet elloptak t?le. Helyét a rendszerben a miniszter foglalja el, akit?l a mindent látó pozícióját (a levéllel együtt, mely ezáltal annak metonímiája lesz) Dupin orozza el. Valamiféle szép körforgást láthatunk tehát, ha valóban ezen struktúrában kívánjuk követni a levél útját. A rotáció lényege az, hogy a jelenet új szerepl?je átlát az el?z?eken, s?t nemcsak pontosan érti, amit azok gondolnak, de mindannyiuknál okosabbnak bizonyul, megszerzi t?lük a levelet és azzal az utolsó szó jogát. Az addig a harmadik pozícióban lév? személyt a másodikba, a másodikban lév?t az els?be szorítja, egyre távolabb a levélt?l és annak látásától. Dupin közbelépéséig a miniszteré az utolsó szó lehet?sége, azután azonban – mint az elbeszélés is mutatja – Dupin mondja ki a történet utolsó szavait, amelyek persze a miniszter fölött aratott gy?zelemszavai. 

A háromszögek felállításánál Lacanra támaszkodtunk, aki Dupin szavait fejtegette Poe elbeszélésében. Ha a levél további történetére vagyunk kíváncsiak, ezúttal Marie Bonaparte-hoz kell fordulnunk. Elmondása szerint az elbeszélés tulajdonképpen Edgar Allan Poe (patologikus lelkének) terméke, így – a pszichobiográfia paradigmarendszerének következményeit végiggondolva – nyilvánvaló, hogy Dupin végs? gy?zelmének kimondásával tulajdonképpen Poe aratott gy?zelmet. Az ellopott levél kétségtelenül Poe írása (levele) és ha kételkedünk is a szerz?ben mint a levél (a szöveg) eredetében, azt el kell ismerjük, hogy Az ellopott levél utolsó szavainak leírásával (legalábbis az els? olvasó megjelenéséig) Poe-é az utolsó szó. Marie Bonaparte pszichobiográfiája alapján tehát elképzelhet?, hogy a levelet, az általa (többek közt) jelölt bölcsességgel, eszességgel, mindenkin átlátással, és a királynénak való imponálással együtt ezúttal (az err?l mit sem sejt? Dupint kijátszva) Poe kerítette hatalmába. Más szóval így állunk:

Poe

miniszterDupin

Azonban Poe sem örülhet sokáig sikerének. Jön ugyanis Marie Bonaparte (bizony, éppen az a személy, akit?l megtudtuk, hogy a levél tulajdonképpen Poe-nál van) és az Edgar Poe, sa vie, son oeuvre, Étude analytique cím? írásával (írásában) ellopja a már így is fölöttébb hányattatott sorsú levelet. Elemzésében Poe minden mozdulata és leírt szava jelentést nyer. Az olvasó számára világossá válik, hogy Bonaparte teljes mértékben érti Poe lelkének és gondolkodásának m?ködését. A levél legutóbbi birtokosa, akit fél évszázadon át a géniusz rejtelmessége vett körül, ezúttal alul marad az emberi lélek nagy analitikusával, Marie Bonaparte-tal szemben, aki el?tt semmi titka nem marad. Így cseppet sem meglep?, hogy a levél ellopása sem okoz különösebb gondot. Ez után (“megfejtettségében”) Poe zsenialitása is a rajta is átlátó francia pszcichoanalitikusn?t dicséri. A mindenkin átlátó pozíciójába Bonaparte került, a levél pedig újra gazdát cserélt:

Bonaparte
 

DupinPoe

A levél további történetének elmeséléséhez Jacques Derridához kell fordulnunk, aki szerint azt Bonaparte-tól Jacques Lacan lopta el, amikor is úgy vette át Bonaparte felismerését, miszerint az elbeszélés francia fordításával ellentétben a levél valójában a miniszternél a kandalló oszlop-lábai között lóg (és nem fölötte,) (ennek minden pszichoanalitikus következményével együtt), hogy azt írásában, a Szemináriumban nem jelezte. Derrida szerint tehát a levél helyének felismerését, valamint az ebb?l adódó implikációkat (hogy a levél az anya lábai között lév? hiányt hivatott betölteni), azaz Bonaparte analízisének végs? megoldását, utolsó szavát, azaz magát a levelet Lacan lopta el. Ezek szerint – ha hihetünk Derridának – így állunk:

Lacan
 
 

PoeBonaparte

Persze Jacques Derrida koránt sem nézte jó szemmel Lacan lopkodását. Valószín?leg az is idegesítette, hogy Lacan, aki már egyszer-kétszer elég agresszívan keresztbe tett neki (akárcsak a miniszter Dupinnek), most a levél birtokosának, azaz a legbölcsebb, mindenkin átlátó analitikus pozíciójában tetszeleg. Úgy érezte, Lacan azt gondolja, hogy a levéllel valamiféle végs? igazság került a birtokába, s?t Lacan olvasói is gyakran hiszik ezt. (A levél történetének ezen epizódja iránt érdekl?d?k a legrészletesebb leírást Barbara Johnsonnál találhatják.) Ezen okoknál fogva Derrida, sértve érezve az “eredeti levél” irodalmiságát és szövegszer?ségét, vissza akarta azt lopni, talán Poe számára (ahogy elvileg a miniszter is a király, azaz az államrend számára, és Dupin is a királynénak lopott), azonban – valamiféle, minden valószín?ség szerint a levélen ül? átok folytán – a levél végül mégis nála kötött ki, ami leginkább abból a pozícióból látszik, amire Derrida elemzése végére Lacan fölött szert tett:

Derrida
 
 

BonaparteLacan

Persze könnyen észrevehetjük, hogy Derrida – talán megérezve a levél “üzenetét” – ugyanúgy jó el?re tudja, hogy mit kell keresnie Lacannál (az ödipális sémát, a kasztráció központiságát, a falloszt, stb), akárcsak Lacan Poe-nál (a szimbolikus hármasságot, a jelölt els?bbségét), és Dupin a miniszternél (az el?l hagyva eldugott levelet). Mintha tolvajaink már el?re tudnák, hogy hol is van és hogy is néz ki a dolog, amit el fognak lopni. Ez persze felveti annak kérdését, hogy vajon nem ?k maguk teremtik-e meg a levelet, mely igazából már rég nem is ugyanaz, csak ?k próbálják elhitetni velünk annak eredetiségét. Nem lehetséges, hogy a tolvajok saját leveleiket dugják az orrunk alá, csakhogy bebizonyítsák, hogy ?k a legügyesebb tolvajok? De kerekedjünk fölül még egy percre felmerül? kétségeinken, hiszen a történetnek nincs vége.

Az ellopott levél kalandjainak utolsó befejezett epizódját el?idézve végül megjelent a színen Barbara Johnson, és – akárcsak Poe tette a miniszterrel és Dupinnel – elmesélte a két rivális (Lacan és Derrida) történetét: ebb?l lett A vonatkoztatási rendszer: Poe, Lacan, Derrida. A történet elmondásában (azaz akaratlanul is: átírásában) részben az motiválta, hogy kiigazítsa azokat az igazságtalanságokat, amelyeket Derrida követett el (Lacan logikája szerint akaratlanul, inkább a levélben kódolt törvényszer?ségeknek engedelmeskedve) Lacannal szemben, azaz kicsit visszalopja Lacan számára Az ellopott levelet. Mikor ezt teszi, Lacan már nem lát semmit, hiszen halott (talán épp abba halt bele, hogy ellopták t?le kedves levelét), azaz az els? pozícióba kerül, Derrida pedig, látva Lacan pozícióját, valószín?leg biztonságban érzi magát, hiszen Lacan már nem tudhatja azt visszalopni. Ezen igazságtétellel azonban Johnson, mint ahogy azt talán maga is látja, a harmadik pozícióba kerül, a dualizmust feloldó, igazságot tev? helyébe. Ha akarja, ha nem, a tolvajok között ? az egyetlen, aki minden el?z? lopás szövegét el tudja olvasni, azaz úgy érezheti, hogy érti, mi történik azokban. Azáltal is ? t?nik a “legokosabbnak”, hogy rámutat: a levél már Az ellopott levél el?tt is úton volt, hiszen Poe Crébillon Arteuszából – a Dupin által is a forrás megjelölése nélkül idézett, azaz ellopott szövegb?l – veszi nemcsak végszavát, de az ellopott levél motívumát is. Ígyhát a levél – ha eredete egyre inkább ködbe is vész – végül (ha hihetünk a háromszögek logikájának) Barbara Johnsonhoz kerül:

Johnson
 
 

LacanDerrida

Híreink szerint azóta is nála van, bár, mint azt az el?z?ekb?l láthattuk, az ilyen hírekkel óvatosan kell bánnunk, hiszen a legbiztosabb jele annak, hogy valakit?l már ellopták a levelet, történetünk során mindig az volt, ha valaki elmondott egy olyan történetet, mely szerint a levél még mindig annál a személynél van.

“Minden arra megy ki, hogy hoz­zá­szok­junk a személyiség gyenge­el­mé­j?­sé­gé­nek gondolatához..”

A “hétköznapi” levelekr?l azt szokás gondolni, hogy akkor lesznek “halott levelek” (kerülnek a dead letter office-ba, ahogy az angol mondja), amikor nem jutnak el címzettjükhöz, amikor baj van a címzéssel, vagy tévútra jutnak, netalán valaki hasonló galádságot követ el velük, mint a miniszter tette a királyné levelével. A fenti történet azonban mintha más következtetéseket implikálna. Itt ugyanis, épp ellenkez?leg, egy olyan levéllel van dolgunk, amely éppen azért lesz él? és jelent?ségteljes, mert eltévedt, elvétette címzettjét, s?t notóriusan egyik téves címr?l a másikra vándorol, és képtelen nyugvópontra jutni. Ha odajutna, akkor azzal el is veszítené jelent?ségét, azaz megsz?nne jelöl?nek lenni. Ez a levél akkor halna meg (lenne dead letter), ha egyszer megtalálná eredeti címzettjét. Az a levél tehát, amelyet ebben a történetben látunk, a jelölésnek egy olyan elméletét sugallja, amelyben a jelentés generálása mindig a tévúttal, a lopással, a le nem záródással, a cél elvétésével áll kapcsolatban.

De hát mi is ez a levél, amir?l már annyit beszéltek? Milyen jelentéseket kapott hosszú útja során, ahol is egyik tulajdonosa sem tudta megállni, hogy ne értelmezze (hiszen talán épp az értelmezése által vált átmenetileg tulajdonosává).

A fenti történetben szerepl? (illetve annak eredményeként megszület?) levél legszembet?n?bb tulajdonsága, hogy sosincs ott, ahol gondolnánk. Már mindig is ellopásban van. A miniszter, Dupin, Poe, Bonaparte, Lacan, Derrida és Johnson: a maguk módján talán még mind azt hiszik, hogy náluk van a levél, holott ha valamiben biztosak lehetünk a levéllel kapcsolatban, az éppen az, hogy soha nincs egyszer?en ott valahol. Ezt persze már Lacan megfogalmazta, amikor a levelet jelöl?ként értelmezte: “Vagyis a jelöl? azáltal egység, hogy egyedüli, hiszen természeténél fogva csupán valamely távollét szimbóluma. Ezért nem mondhatjuk az ellopott levélr?l, más tárgyak mintájára, hogy valahol van vagy nincs, hanem ezekt?l eltér?en, ott lesz és nem lesz ott, ahol van, bárhová is tart” (Lacan, 22). Lacan szerint tehát a levél mint jelöl? “természeténél fogva” nem lehet egyszer?en és teljességében valahol ott, nem lehet jelenlét, ahogy Derrida mondaná. A levél jelöl?, amely a hiányra, vagy távollétre utal, a jelölt távollétére. Az ellopott levél jelentése ilyen értelemben tehát nem más, mint jelentésének leküzdhetetlen távolléte, utólérhetetlensége.

Ez természetesen kiüresíti a levelet. Ha a jelöl? legf?bb jelöltje a jelölt távolléte, akkor a levelet hitük szerint birtoklók semmit sem birtokolnak. Kezükben üres papírt tartanak, az üzenet önmagában, értelmezésük nélkül nem létezik. Értelmezésük a semmib?l alkot valamit (mára, mint láthatjuk, már többszáz oldalnyi szöveget), persze olyasvalamit, ami végs? soron maga is a levél allegóriájává válik, olyan jelöl?k sorozatává, amelyek jelöltje (ezúttal maga a levél) távol van, hipotetikus hely a jelölés struktúráiban. Ebb?l a szempontból tekintve tehát a “tolvajok” fent bemutatott tevékenysége (az értelmezés folyamata) nem más, mint egy központi üresség (a levél) újabb és újabb szövegekkel való elfedésének, betöltésének a kísérlete. A kritika tehát nem tesz mást, mint amit (Lacan szerint) már Dupin is: megpróbálja betölteni a jelölés (betölthetetlen) hiányát.

A helyzet azonban mégsem ilyen egyszer?. Ez a levél ugyanis, amellett, hogy önmagában üres, semmi, mégiscsak tesz dolgokat. Például mozog, méghozzá megállás nélkül, egyik szerz?t?l a másikig, mozgásával pedig egyfajta (szimbolikus) rendbe szervezi ?ket a történet által, melynek azok így szerepl?ivé válnak. Az értelmez?k tehát egyszerre szerepl?i a levél által szervezett történetnek, és ugyanakkor megalkotói magának a levélnek. Kett?s egymásban foglaltsággal állnánk tehát szemben, amely kett?s perspektívát eredményez. A levél értelmez?i egyszerre vannak benne a levélben, illetve a levél által szervezett történetben, azaz lesznek olyan szerepl?k, akik csak a levéllel való kapcsolat által születnek meg (számunkra, olvasók számára, azaz a szimbolikus rend számára); ugyanakkor pedig (ez a másik perspektíva) a levél csupán azért létezik, csupán azért beszélhetünk róla, mivel a kritikusok és értelmez?k kitöltötték azt az üres helyet, ami (a levél helyén) volt, szövegeket írtak az üres papírra, voltak olyan szívesek, hogy megtalálják, megírják önmaguk “igazságát” és jelentéseit a levél üres helyén.

Bár mindez (természetesen) paradox, és lehetetlen, a legfontosabb, amit itt látnunk kell, az az, hogy a két perspektíva együttes jelenléte semmivel sem inkább lehetetlen, mint az egyik másik nélküli, kizárólagos jelenléte. Amikor tehát a levélr?l beszélünk, egyszerre kellene szem el?tt tartanunk mindkét (egymást kizáró) elképzelést. 

A levél mibenlétének “meghatározása” után vegyük szemügyre utazásának jellegzetességeit. Derrida szerint “Az ellopott levél cím? szöveg saját iránytalanságának hatásaiba íródik bele” (Derrida, 135). Azaz a levelet Derrida is allegóriaként olvassa, annak jelentése nála nem más, mint az írás iránytalanságának és célnélküliségének bemutatása. Az ellopott levél önmagában nála sem létezik, hiszen saját iránytalanságának hatásaiban él csupán. Egy ilyen, önmagában nem létez? levél utazásának valóban nem is lehet meghatározott iránya. (Ebben pedig, ahogy arra Barbara Johnson is rámutat, Lacan sem biztos, hogy mást mond, mint Derrida.) A levél tehát – vonjuk le a konklúziókat – csak az ellopások által születik meg (második perspektíva), és csak a lopások ezen (fordulónként változó) iránya által tesz szert az el?re megtervezett út, az irányítottság illúziójára. A levél teleologikusságát megakadályozó (ugyanakkor a levelet mint jelöl?t életre hívó) lopások lesznek azok, amik visszaírják a célelv?séget a levél jelentésébe. A tolvajok értelmezésében ugyanis a levél jelentése (és jelent?sége) az, hogy náluk kössön ki, azaz az ? értelmezésükben találja meg végs? és igaz jelentését. A levél ily módon tolvajai kezén születik, és tolvajai kezén mutatja meg nemlétét; ellopása miatt véti el célját, ugyanakkor ellopóinak retorikája révén szerzi azt már mindig is vissza. Más szóval a levél egyszerre születik és elt?nik, célt téveszt és célt kap az ellopás által. Máshogy nem is történhetne vele. Az elküldött és megérkez? leveleknek nincs jelent?ségük. A levél, amíg jelöl?, már mindig is ellopásban van.

Próbáljuk meg még egyszer pontosítani a levél hol (nem) létét. A kritika Lacantól Johnsonig körülbelül úgy érvel, hogy a levél biztosan nincs ott, ahol gondoljuk, hogy van. Ez egészen világos mindannyiuknál. A jelöl? “jelenléte” éppúgy kizárja a jelölt jelenlétét Lacannál, mint ahogy az írásé Derridánál. Azonban (és itt kell nagyon figyelmesen olvasnunk szerz?inket) az, hogy a levél nincs ott, ahol (elvileg) van, nem jelenti azt, hogy ott van, ahol nincs. Például a kasztráció helyén. Derridai terminusokkal: az, hogy a jelenlét sosem esik egybe az írás pillanatával, még nem jelenti azt, hogy ott viszont van, vagy lehet, ahol nincs írás. (És talán nem csak azért, mert az írás, akárcsak a jelölés már mindig is ott van.) 

Azonban ez nagyon kényes pontja mind Lacan, mind Derrida érvelésének. Mintha mindkettejüknek szüksége lenne egy negatív fogalom helyén tartására, hogy minden más mozgásban maradhasson, azaz ne találjon végs? helyére. Bár tanulmányában Johnson be látszik “bizonyítani”, hogy Lacannál a kasztráció helye nem rögzített (mint ahogy azt Derrida mondja róla), mégis az olvasóban ott bujkál a kétely. Mintha a kasztrációnak mégiscsak mindenütt m?ködnie kellene, hogy egyáltalán legyen jelölés. Hasonló problémával szembesülünk Derrida esetében is: mintha az írás már mindig is mindenütt ott lenne. Ha egyszer nem lenne ott valahol, abban a pontban valamiféle végs? igazságra bukkanhatnánk, ami leállítaná a különbségek játékát. 

A kérdés ily módon a következ?: helyén marad-e az a dolog (esetünkben: a kasztráció, a jelöl? és az írás, azok a dolgok, amelyek lehetetlenné teszik más dolgok jelenlétként helyben maradását), ami mindvégig mindenütt jelen van? Ha erre a kérdésre igennel válaszolunk, akkor itt mintha megtaláltuk volna mind Lacan, mind Derrida szövegének önmaga ellen fordulását, érvényességük és következetességük határát.

Így tehát azt mondhatjuk, hogy míg az egyik szempontból úgy t?nik, hogy a levél kézr?l kézre jár, minden értelmez? szükségszer?en tovább lopja az el?z?t?l, addig – ha a levelet, mint jelöl?t és írást a fentiek értelmében mindenütt ott lév?nek értelmezzük – azt is kijelenthetjük, hogy tulajdonképpen a levél az egyetlen dolog, ami a helyén marad. Ez a kett?sség pedig ugyanaz, amibe már fentebb is belebotlottunk.

“minél inkább mester valaki, annál inkább látszik a hátsó fele”

Bár Az ellopott levél kapcsán talán már mindig is a szöveg és értelmezésének kapcsolatáról volt szó, lássuk, milyen közvetlen következményei vannak Az ellopott levél címmel jelölt egyre duzzadó történetnek a kritika és interpretáció mibenlétére vonatkozóan.

Miután a történetnek maga Lacan is része (társszerz?je és egyik szerepl?je), azonnal eszünkbe jut, hogy egy ilyen folyton újabb epizódokkal növekv?, nyugvópontra nem jutó történetben valamiképpen bizonyára dolgozik valamiféle vágy. Miféle vágy hajthatja szerz?inket és a levelet? 

Jacques Derrida azt írja: “Dupin tehát, igen, immár kétségtelen, alá akarja írni az ellopott levél utolsó üzenetének utolsó szavát” (137). Ha tehát Dupint az aláírás vágya hajtja, nem lehetséges, hogy így van ez a többi “tolvajjal” is? Lehetséges lenne, hogy az áláírás vágya hajtja a kritika mozgását? 

Az aláírás vágya azért lehet érdekes számunkra, mivel a levél esetében (és talán analógiájára a kritikai interpretációk esetében általában) az a furcsa helyzet áll el?, hogy amikor valaki aláír – mert mindenki kivétel nélkül aláírja az ellopott levelet – az egyben fölé is ír: aláírásával fölülírja az el?z? “tulajdonos” – immár objectb?l abjectté vált – aláírását. Ezen folyamat eredményeként a levél nem más lesz, mint egy olyan, egymásra rótt aláírások tömegét tartalmazó palimpszeszt, amelyen az aláírásoktól már nem is igen látható az “eredeti” szöveg. Persze az aláírások elvileg az “eredeti szöveg” “igaz olvasatát” lennének hivatottak hitelesíteni, de könny? belátnunk, hogy szerz?ink már mindig is egy olyan levelet kaptak kezükbe, amelyen az aláírásoktól és az aláírók kommentárjaitól, megjegyzéseit?l és értelmezéseit?l már semmi nem látszik “az eredetib?l”.

Az a furcsa helyzet áll tehát el?, hogy míg minden egyes aláírás az “igaz” olvasat hitelesítésére szolgál, éppen ezen aláírások teszik eleve lehetetlenné bármiféle “igaz” olvasat létrejöttét. Ezzel pedig eljutottunk az igazság lehetetlen-kikerülhetetlen ökonómiájának kérdéséhez. Barbara Johnson így ír: “Az igazság ökonómiája szükségszer?en fölbukkan valahol mindegyik szövegben. Mert a szuperpozíció hiánya ellenére nem hiányoznak a hatalmi mozzanatok” (143). A fentiek után teljesen egyetérthetünk Johnsonnal abban, hogy az “igazság ökonómiája” elkerülhetetlenül fel kell, hogy bukkanjon minden értelmez? szövegben, hiszen csupán az ebben az ökonómiában feltételezhet?en elfoglalt (kedvez?bb) pozíció legitimálhatja egy másik szerz? fölülírását. Azonban a szuperpozíció hiánya vagy megléte valóban ilyen egyszer? kérdés lenne? Az ellopott levél hányattatott sorsáról szóló mesében azt láttuk, hogy igenis minden egyes értelmez? (“tolvaj”) a harmadik, mindent látó, mindenkin fölül álló “szuper” pozícióba állva lopta tovább a levelet. Tehát a szuperpozíció nemhogy nem hiányzik, de elengedhetetlen feltétele a jelölés folyamatának. Úgy t?nik, ezen pozíció éppolyan lehetetlen, mint amilyen szükségszer?. Abszolút értelemben lehetetlen, hiszen a jelöl? logikája mindig csak egy-egy pillanatra sodor ebbe a strukturális pozícióba valakit, aztán azonnal el is mozdítja, ezzel pedig a szuperpozícióból tett értelmezést is relativizálja, alárendeli a pozíciót következ?nek betölt? szerepl? értelmezésének. Ugyanakkor szükségszer? is, hiszen a másokon átlátás pillanatnyi élménye (illúziója) képes egyedül megírni az új értelmezést. Úgy t?nik hát, hogy a lopás és a szuperpozíció illúziója együtt jár, ez utóbbi pedig a vakság jele. A tolvajok (a minisztert?l Johnsonig és tovább) lopásuk pillanatában mind vakká válnak ezen illúzió illúzió voltával szemben. Ugyanis: “Ha azt látja, hogy nem látják, félreismeri a valódi helyzetet, amelyben látják, hogy nem lát. És mit nem lát? Éppen azt a szimbolikus szituációt, melyet ? maga oly jól tudott látni, és ahol most ?t látják, amint úgy látja magát, mint akit nem látnak” (Lacan, 28). 

Azaz, vonhatjuk le a már Lacan által is megfogalmazott konzekvenciákat (melyeket azonban természetesen azonnal szem el?l tévesztett, mihelyt saját helyzetér?l volt szó, akárcsak a többiek), az értelmezéssel együtt jár valamiféle vakság. Nemcsak az értelmezett szöveggel szemben, ahogy Paul de Man mondja,* de az interpretáció és az értelmez? helyzetét illet?en is. Ez a több irányú vakság valószín?leg minden értelmez?i gesztus alapfeltétele. A levél ellopása, a birtoklás (el?re átérzett) öröme illúziókba ringatja az értelmez?t és elveszi kritikai látását. Belépve a jelöl? játékának láncába eluralkodnak rajta annak törvényei.

A levél ellopása pontosan ennek a szuperpozíciónak a betöltéséb?l származó öröm miatt vakítja el a tolvajokat. A szuperpozíció pedig alapvet?en nárcisztikus örömökkel szolgál. Mint azt már Az ellopott levélben is láthatjuk, Dupin azért tudja ellopni a levelet a minisztert?l, mert tudja, hogy az mit gondol. Értelmileg fölötte áll. Így a szituáció szükségszer?en alakul ál intellektuális versengéssé (akárcsak az elbeszélésben említett és Johnson szerint Lacan és Derrida által is játszott páros/páratlan játék), ahol a gy?zelmi trófea (és így a “legokosabbat” jelöl? dolog) az ellopott levél.

A kritikában megfordul a dolog logikája. Míg elvileg – Az ellopott levél elbeszél?je szerint – Dupin azért tudta ellopni a levelet a minisztert?l, mert okosabb volt nála, addig az egymást fölülíró értelmezések esetében mintha épp fordítva m?ködne a dolog: ha el tudtam lopni t?led a levelet, bizonyára okosabb vagyok nálad. Ily módon az új olvasatok, az ellopott levelek új rejtekhelyei intellektuális gy?zelemmel (legalábbis annak illúziójával) ajándékozzák meg szerz?iket. Ironikus módon tehát az a helyzet, hogy az egymást követ?, egymást például a fallosz birtoklásának tévhitével vádoló kritikusok pontosan a falloszt, vágyaik beteljesedését vélik megtalálni a levélben. Mind, egyt?l egyig, explicit kijelentéseikt?l függetlenül.

Az így megszerzett levél birtoklása azonban illúzió, és “tulajdonosai” sem húznak bel?le sok hasznot (leszámítva persze a szerz?k markát üt? honoráriumokat). Hiszen, ahogy Lacan rámutat, “Láttuk, sem a király, sem a rend?rség, aki átfésülte a helyet, nem volt képes elolvasni a levelet, mert e hely magában foglalta a vakságot” (36). Persze ez a hely nemcsak egyszer?en a miniszter szobája, a kandalló két lába közötti üres tér, hanem, mint az a Lacan után jöv? értelmez?k alapján egyre világosabb, maga a levél mindenkori helye. Más szóval, ha ott vagyunk, ahol a levél (amikor azt hisszük, birtokoljuk azt), szükségszer?en vakká válunk. Mint ahogy arra egy föntebbi Lacan-idézetünk rámutatott, a dolog illúziója abból ered, hogy azt hisszük, hogy mert látjuk a másik vakságát, mi látunk. Valójában – és ez lehet az értelmezés sorozatának egyiklegfontosabb konklúziója – csupán egymás vakságát láthatjuk, magát a dolgot (esetünkben a levelet) azonban nem.

Ezen folyamat ironikusságát ismerte föl Barbara Johnson is, amikor az ellopott levél logikáját úgy határozta meg, mint “amely, úgy látszik, az egymás fölé licitáló »kivagyiságot« szükségszer?en egymás alá licitáló »kigagyisággá« változtatja” (150).

Mindezek alapján egyre inkább úgy t?nik, hogy a kritika mozgásai még egy tekintetben Az ellopott levél történéseit követik. Ez pedig az elrejtés motívumában keresend?. Lacan szerint Poe elbeszélésében “a levélnek a tekintetek el?l való elrejtésér?l van szó” (28). Nem lehetséges-e, hogy híres-neves tolvajaink is sokkal inkább a levél elrejtésén, mint megmutatásán fáradoznak? A levél birtokosa (az utolsó értelmez?) ugyanis mindig a levél (a szöveg “jelentése”) elrejtésével jelenti be, hogy az a birtokában van. Éppen ez az elrejtés hordozza magában a felszólítást a következ? értelmez? számára, hogy megpróbálja megtalálni azt, amit el?dje eldugott. Az elrejtés által felmutatás és a felmutatás által elrejtés mozgásának eredményeképpen a látás és vakság, birtoklás és elveszítés, kivagyiság és kigagyiság együtt és egyszerre jelen lév? fogalmakká válnak.

A jelölés folyamata pedig nem áll meg. A jelöl? az ellopásban – mint arra Johnson is rámutat (169) – mindig jelöltté válik. Keletkezik azonban eközben egyfajta “maradék”, mely további lopásokat generál, olyanokat, amelyek – éppen azáltal, hogy jelöltjükké teszik a jelöl? maradékát – természetesen ugyanúgy újratermelik ezt a maradékot. Mindezek következtében jelöl? és maradék már-már szinonímákká válnak, és a jelöl? egyre inkább úgy t?nik fel, mint (maga) a jelölés önmagát mint maradékot folyton újratermel? maradéka, mely egyszerre a jelölés beindítója, célhoz érkezése ígéretének hordozója és a célhoz érkezését lehetetlenné tev? maradék újratermel?je, azaz egyszerre a jelölés végbe érkezésének és végeérhetetlenségének a záloga.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta