Jegyzetek

Mindannyian bizonyosak vagyunk afelõl, hogy gondolkodunk, de közülünk nagyon sokan szeretnék azt is tudni, miért gondolkodunk úgy, ahogyan gondolkodunk. A kérdés ma már nem tisztán elméleti jellegû, hiszen egyre több hatalmi tényezõ érdekelt abban, hogy gon-dolkodási képességünk hatalmát feltárja. S ha ma minden erõnkkel azt igyekszünk megér-teni, miért gondolkodunk éppen úgy, ahogyan gondolkodunk, az azért van, mert szeret-nénk megvédeni magunkat attól a külsõ erõtõl, mely nyíltan vagy alattomosan arra ösztö-nöz bennünket, hogy úgy gondolkodjunk, ahogyan elvárják tõlünk. Számos kutató politi-kai körök manifesztumait vizsgálja, mások az úgynevezett viselkedéstani pszichoterápia módszereit, megint mások pedig informatikai társaságok éves jelentéseit faggatják, azt remélve, hogy sikerül olyan lappangó technikákat kifürkészni, melyek programozott kiter-jesztése végsõ soron a gondolkodás normalizációját célozza meg. Azt hiszem, torzítás nélkül leegyszerûsíthetõ ez a kérdés, ha egy nevet említek, Leonyid Pljuscs-ét, és egy rö-vidítést, az IBM-et.
Ahogyan a biológusok is csak az élõlények történetébe ágyazva tudtak az emberi agyról érdemlegeset mondani, úgy nekünk is érdemes lesz az agyról és a gondolkodásról szóló elõadást azzal kezdeni, hogy a problémát kultúrtörténeti kontextusba helyezzük.
Nem mindig volt magától értetõdõ az a ma köztudomású tény, hogy az emberi agy a gondolkodás szerve. Emlékezzünk csak az antikvitás egyik legnagyobb filozófusára, Arisztotelészre, aki szerint az agy funkciója, a szívével ellentétben nem más, mint a lelkes lény testének hûtése. Hippokratész azt tanította, hogy az agy az érzékelés központja, a mozgásokért és az ítéletekért felelõs szerv, ahogyan ezt A szent betegségrõl (ti. az epilep-sziáról) szóló hippokratészi értekezésben olvashatjuk. Platón részben ezt a tanítást ismétli meg a Timaioszban. A modern nyugati kultúrába mindez Galilei közremûködésével kerül át, akit harcos arisztoteliánizmusa sem gátolt meg abban, hogy a hippokratészi tanítást az idegrendszeren és az agyon végzett leleményes kísérletekkel igazolja.
Problémánk a kezdetekben elnyert formáját – mely szerint a gondolkodás kérdése a lélek lakóhelyének problémájába illeszkedik – az évszázadok során mindvégig megõriz-te, a karteziánus filozófia megjelenésétõl kezdve pedig elméletek egész sorát hívta életre, az ezzel járó polémiákkal együtt. Ennek vagyunk mi is az örökösei. Vizsgálódási terüle-tünk kijelöléséhez elengedhetetlen egy rövid történeti kitekintés, nevezetesen a XIX. szá-zadra, amikor a spiritualizmus ellen harcot vívó pozitivizmus kidolgozza az agyi területek lokalizációjának elméletét.
Ezt a történeti kitekintést nagyon gyakran Descartes-nál kezdik, ami a probléma teljes félreértésérõl árulkodik. Descartes tanítása szerint az oszthatatlan lélek teljes egészé-ben kapcsolódik a testhez, mégpedig egyetlen, s azt is mondhatnánk, fizikai értelemben pontszerû szerven, a tobozmirigyen keresztül (a régiek ezt conarion-nak nevezték, mi epifízisnek hívjuk). Így egyáltalán fel sem merül az a probléma, hogy a gondolkodás kü-lönálló lenne, amit aztán egy központi szervvel kellene egyesíteni. A késõbbiekben azok kritizálták Descartes-ot – a hosszú lista Willis-tõl La Peyronie-ig terjed –, akik nem értet-ték meg, hogy a tobozmirigy funkciója metafiziológiai funkció, ezért keresték máshol az agyban a sensorium commune helyét. A guillotine feltalálása adott lehetõséget arra, hogy számos olyan eminens orvos is, mint például Kant levelezõ partnere, Soemmering, érveket gyûjtsön elmélete alátámasztására. Cabanis, aki szerint az agyból úgy választódik ki a gondolat, mint a májból az epe, 1795-ben szintén állást foglalt a vitában és közzétette nézeteit, melyek alapját a lefejezett Charlotte Corday esete képezte.
1810-ben jelenik meg Gall híres munkája, Az idegrendszer általános és az agy különös anatómiája és pszichológiája. Ezzel veszi kezdetét az agy tulajdonképpeni tudo-mánya, noha éppen ez a könyv képez majd legyõzendõ akadályt az igazi tudománnyá vá-lás útján, amennyiben a naivitásokkal és nagyra törõ célkitûzésekkel terhes frenológia alapmunkájának számít. Gall elméletének erõssége, hogy kizárólagos szerepet tulajdonít az agyvelõnek és az agyféltekéknek, mint minden intellektuális és morális képesség „székhelyének”. A „rendszerek rendszere”-ként aposztrofált agyat úgy mutatja be, mint a képességek teljes tárházának egyetlen és egyedüli fizikai alapzatát. A frenológia koponya-tan, mely a tartalom és a tartalmazó, adott esetben az agyféltekék konfigurációja, illetve a koponya formája közötti megfelelést lényeginek tekinti. A szenzualista ideológiával ellen-tétben, amit ma úgy foglalhatnánk össze dióhéjban, hogy ismereteink és tapasztalataink a környezet hatására jönnek létre, Gall és tanítványai amellett törnek lándzsát, hogy a morá-lis tulajdonságok, illetve az intellektuális képességek velünk születettek. A spiritualista metafizikusoktól eltérõen azonban a velünk született képességeket egy anatómiai szubszt-rátumba, egy szervbe helyezik, nem pedig egy ontológiai szubsztanciába, vagyis a lélekbe. Ez az ütközési pont akár tisztán elméletinek is tûnhet, azonban ha közelebbrõl megvizsgál-juk, látni fogjuk, hogy korántsem ez a helyzet.
A matematikusdudor1 mindenkit mosolyra fakasztott, ugyanakkor ebben a korban senki nem találta nevetségesnek azt a feltételezést, hogy létezik olyan kromoszóma, mely a lángelme adottságáért felelõs, vagy hogy egy genetikailag öröklõdõ intellektuális hányadossal rendelkezünk, mégpedig azért nem, mert már átlagos intellektuális kvócienssel is sejteni lehet, milyen következményei lesznek ennek társadalmi méretekben. Egyébként maga Gall és Spurzheim is folyton arról beszél, milyen gyakorlati haszna lehet elméletüknek a pedagógia, az alkalmassági vizsgálatok (ezt nevezzük ma pályaválasztási tanácsadásnak), az orvostudomány és a közrend (a bûnmegelõzés) területén. Duamier készített Antoine-François Hippolyte Fabre szatirikus költeményéhez, a Némésis médicale-hoz (1840) egy illusztrációt, amely egy frenológust ábrázol, aki gipszbõl öntött koponyák között éppen egy gyermek koponyáját tapogatja, melyet a kisgyerek édesanyja hozott el hozzá, mondván, segítsen a pályaválasztásban. Georges Lanteri-Laura A frenológia története címû munkájában azt is bemutatja, milyen gyorsan gyakorlativá vált az Egyesült Államokból a Spurzheim és egyik skót tanítványa, egy bizonyos Combes által importált frenológia; az alkalmazott frenológia a pályaválasztási és a pályaalkalmassági tanácsadókon túl még a házasságközvetítõk irodáiban is otthonra lelt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy abban az idõben az Egyesült Államokban a frenológia ugyanolyan népszerûségnek örvendett, mégpedig ugyanazon okoknál fogva, mint késõbb a pszichoanalízis.
A legjelentõsebbnek mégis a pszichopatológiára gyakorolt hatását kell tekinteni, enélkül ugyanis érthetetlen volna, miért éppen a beszéd- és az emlékezetzavarok vizsgálata vezetett az intellektuális képességek elsõ agyi lokalizációjához. Az afázia okait kutatva, Broca és Charcot Gall egyik tanítványának, Bouillaud-nak a felfedezését támasztotta alá, aki a beszédközpontot az elülsõ agyi lebenyekre lokalizálta (1825-1848). A XIX. század második felében kezdték az agyi funkciók lokalizálásában kitüntetett vizsgálati módszer-ként alkalmazni a galvanikus vagy faradikus eredetû elektromos áramot, ezzel párhuzamo-san a kísérleti neurológia, néhány eminens képviselõjének köszönhetõen, a filozófia rang-jára emelkedett.
Mindenekelõtt említsük meg az Hospice de Bicetre egyik orvosát, Lélut-t, aki a Mi a frenológia? címû munkájában a következõket írja: „Ez a fiziológiai-pszichológiai rendszer szinte teljes, már csak annak kifejtése hiányzik, hogy milyen cselekvési módok jellemzik az agyat a különféle intellektuális és morális tények létrejötte során, vagyis a gondolkodás mechanizmusát kell még világossá tenni, az agyvelõ elektromos és elektro-mágneses ingerlésének modern módszereit alkalmazva”. Fél évszázaddal késõbb Ferrier, Fritsch, Hotzig és Fleischig munkássága nyomán beköszöntött „az agyi lokalizáció arany-kora”, és megszületett az agy elsõ topografikus térképe. A svájci pszichiáter Gottlieb Burckhardt sem maradt rest, s már 1891-ben pszichikirurgiai technikákká konvertálta a topografikus ismereteket, és elkezdte, az egyébként valós eredmények nélkül maradt lobotómiát gyakorolni.www Újból szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy milyen gyorsan alakulnak át az agyi funkciók elméleti ismeretei gyakorlati, jelen esetben operációs techni-kákká, mintha csak az elméleti vizsgálódást valamiféle velünk született gyakorlati érdek ösztönözné.

Ahogy egyre intenzívebbé váltak az agyi neurológia területén végzett kutatások, úgy ha-nyatlott és vált a fiziológia árnyékává a pszichológia. Csak egy rosszul gondolkodó filo-zófia tartotta még benne a lelket, amelyik meg éppen ebbõl a pszichológiából merítette a rossz gondolkodásához szükséges érveket. Franciaországban a legjelentõsebb képviselõje Hippolyte Taine volt. Az 1854-ben kiadott Francia filozófusok a XIX. században címû munkájában Paul Royer-Collard spiritualista moralizálásával szegezi szembe a Flourens által végzett, furcsamód kevésbé materialista szemléletû agyi kísérleteket. Az 1870-bõl való Az értelemrõl címet viselõ munkájában pedig az érzékelés egy akkori elmélete alap-ján a pszichofiziológiai parallelizmus néven ismert tézist tartja mértékadónak, melyet az akkori egyetemi filozófia professzorok – a mi mestereink mesterei, ide értve Bergsont is –, szinte szívügyüknek éreztek cáfolni, Théodoule Ribot-nak – aki Taine szellemi végrende-letének végrehajtójaként tekintett magára – rosszalló tekintetétõl kísérve.
1888-ban az egyik orvosi lexikon számára az Agy címszót Freud írta, s ebben ma-ga is kifejezte csodálatát Taine mûve iránt. Miután befejezte az Egy tudományos pszicho-lógia vázlatát, 1896-ban azt írta Fliess-nek: „Taine könyve, Az értelemrõl, rendkívül tet-szik. Remélem, kihoz még belõle valamit.” Talán ezért mondta azt Ludwig Binswanger, hogy számos rokon vonást találhatunk Taine és Freud pszichológiai naturalizmusa között. 1900-tól viszont, amikor is az Álomfejtésben elõször bukkan fel a „lelki készülék” fogal-ma, Freud már inkább a psziché topikája iránt érdeklõdik, miközben a lokalizáció topog-ráfiája is érdeklõdése homlokterében marad. 1915-ben a Metapszichológiai írásokban A tudattalan címû fejezetben ez áll: „Sajnos azonban minden kísérlet, mely a lelki jelensé-gek lokalizációját vallatta, és minden igyekezet, mely a képzetekrõl azt gondolta, hogy az idegsejtekben tárolódnak, és az ingerületek az idegrostokon keresztül vándorolnak tova, alapjában zátonyra futott.”www Majd hozzáfûzi még, hogy „lélektani topográfiánk egyelõre nem kapcsolódik az anatómiához”.www
Franciaországban maradva, két mûre szeretnék még utalni, melyek ugyanebbõl a korból származnak, és a szerzõk kifejezett szándékának megfelelõen filozófiai fogalmak nélkül tárgyalják problémáikat. 1905-ben Alfred Binet az érzékelés természetérõl írott esszéjének A lélek és a test címet adja, míg 1923-ban Henri Piéron az Institut de Psychologie igazgatója Az agy és a gondolkodás címen publikálja munkáját.
Ha az agy és a gondolkodás ilyen erõsen összekapcsolódik, sõt gyakran összeke-veredik egymással a fiziológusok, orvosok és pszichológusok gondolkodásában – vagy agyában –, semmi meglepõ nincs abban, ha még a költõk is az agyat teszik felelõssé egy-egy fájdalmasan megélt drámai esemény miatt. Az egyik, önmagával hadilábon álló iro-dalmár-hérosz, költõ és színész azt írja Jacques Riviere-nek: „Semmi mást nem kívánok, csak szeretném érezni az agyamat (…) Én olyan ember vagyok, aki sokat szenved a szel-lemétõl. Csak azt várom, hogy az agyam változzék meg, hogy kinyíljanak végre rejtett fi-ókjai.” A levél szerzõje Antonin Artaud. Ugyanabban az idõben, amikor Artaud levele született, az 1923/1924-es egyetemi tanévben, a Collège de France egyik tanára, Pierre Janet – aki Freudhoz hasonlóan szintén Charcot tanítványa volt, s szintén egy önmagával hadilábon álló irodalmár figurát, a barátját, Raymond Roussel-t kezelte – az egyik elõadá-sán ezt mondta:

„Túlzás volt a pszichológiát az agy tanulmányozására korlátozni. Már közel ötven éve másról sem lehet hallani, csak az agyról: azt mondják, hogy a gondolat az agy szekréciója, aminél nagyobb butaságot még nem hallottam, meg hogy a gondolkodás az agy egyik funkciója. Eljön még majd az az idõ, amikor jót nevetnek ezeken a hamis állításokon. Azok a pszichológiai jelenségek, melyeket gondolkodásnak nevezünk, nem egyetlen konkrét szerv mûködésének az eredményei, nem kevésbé erednek az ujjak mûködésébõl, mint valamely agyterület mûködésébõl. Az agy csupán egyfajta váltókapcsoló, vagy inkább kapcsolók együttese, amely az izmok megfeszülését és elernyedését szabályozza. Amit gondolkodásnak, vagy pszichológiai jelenségnek hívunk, az egy egész együttes, egy individuum a maga teljességében: éppúgy gondolkodunk az ujjainkkal, mint az agyunkkal, de gondolkodunk a hasunkkal is, mindenünk gondolkodik, egyetlen szervünket sem lehet elválasztani a többitõl. A pszichológia az egészében vett ember és nem csupán az agy tudománya: olyan pszi-chológiai tévedésbe estünk ezzel, melynek hosszú idõ óta csak kárát látjuk.”www

A pszichológiának ez a meghatározása, melyet manapság talán jogosulatlanul hagynak fi-gyelmen kívül,www nem az erudíció igényébõl táplálkozik, hanem a pillanatnyi hangulat-nak igyekszik megfelelni. Emiatt Janet is olyan non-komformista pozíciót foglal el az úgynevezett mentális betegségek patogéniája és terapeutikája vonatkozásában, mely épp-úgy vitatható, mint ma az antipszichiátria egynémely felkentjének pozíciója. Ha már nem hiszünk az agyi funkciók primátusában, szükségképpen szkeptikussá válunk a börtönszerû elzárás hatékonyságát illetõen is. Janet szerint az elmebetegség nem pszichológiai foga-lom, hanem rendõrségi. „Az õrült olyan ember, aki képtelen Párizs utcáin élni.” Innen már csak egy ugrás az az állítás, miszerint nem az emberek, hanem a párizsi utcák az õrültek. Ez a nyugodt ember, aki 1927-ben A belsõ gondolkodás és zavarai címû könyvében azt írta, hogy „az õrült szó a rendõrségtõl eredõ elnevezés”, talán mosolyogva helyeselt volna, amikor meglátja, hogy mit írtak az oxfordi egyetemisták az egyetemük falára: „Do not adjust your mind, there is a fault in reality” („Nem az értelmetekkel van baj, a valóságban hibádzik valami”).
Összegzésképpen annyit állapítunk meg, hogy Gall és Spurzheim után száz esz-tendõvel a pszichológusnak nem kell már a neuropszichológiából merítenie az érveit. Azonban még mielõtt tovább mennénk, egy pillanatra szeretnénk visszatérni a frenológiá-hoz, hogy jobban megértsük, milyen filozófiai tétje van az „agy-gondolkodás” problémá-jának.

Az értelmi funkcióknak és hatásaiknak az agy szerkezetébõl és felépítésébõl kiinduló ma-gyarázata már rögtön a kezdeteknél kétértelmûséget szült, amit az elmélet durva vulgarizációja csak még hangsúlyosabbá tett. A frenológiát népszerûsítõ és propagáló számos munka egyikében, az Alexandre David által írt Gall, a kis doktorban található egy egyoldalas kommentár, melyet a szerzõ a Lavater mûvébõl, az Értekezés a fiziognómiáról címû írásból kölcsönvett, Franz Hals által készített Descartes-portréhoz fûz. A Spurzheim-tanítvány Descartes fejérõl „az összes perceptív intellektuális képességet” leolvassa: úgy, mint individualitás, konfiguráció, kiterjedés, súly, szín, hely, számítás, rend, esemény, idõ, tónus, nyelv. Így magyarázza azt a tényt, hogy Descartes szigorú rendben tartotta a belsõ dolgait, hogy az algebrát a geometriára, a matematikát pedig az optikára alkalmazta, mivel pedig a képrõl leolvasható a „helyigény”, magyarázatot nyer az is, miért élt a filozófus nomád életet. A továbbiakban egy bizonyos M. Imbert, a frenológia kiváló mûvelõje di-cséretben részesül, amiért észre vette, hogy a cogito tulajdonképpen az „események meg-figyelésének” a következménye, vagyis „annak a perceptív képességnek köszönhetõ, mely a bennünk lezajló történéseket észleli”. A cogito-tan tehát nem „reflexív intellektuális ké-pességbõl” született, ezért igaza volt Spurzheimnak, amikor azt mondta, hogy Descartes nem is volt olyan nagy gondolkodó, mint azt hitték.
Egy szó mint száz, a frenológia megjelenése elõtt azt gondolták, hogy Descartes gondolkodó, a filozófiai rendszeréért felelõs szerzõ, a frenológia szerint viszont Descartes csupán egy agy hordozója, mely René Descartes néven gondolkodik. Descartes azért ész-leli magában a cogitót, mert õ egy olyan agy, melyben jelen van az „események észlelésé-nek” képessége. S mivel õ egy olyan agy is, melyben a „helyigény” is benn van, ezért no-mád módon változtatja lakhelyét, és Poitou-ból Svédországba költözik Párizs, Ulm és Amszterdam érintésével, ahol a mai hippik elõképeként bukkan fel – igaz õk egészen más miatt érzik ott jól magukat, mint a mi Renénk. A szakavatott frenológus tehát Descartes koponyájából azt a következtetést vonja le, hogy ez az egész Descartes nevû figura, az élete és a filozófiája egy agyban leledzik, mely az õ agya, vagyis a Descartes-é, hiszen az agy tartalmazza mindazon képességeket, melyekkel a benne lezaljó történéseket észlelheti. Igen ám, de ki az az Õ? Íme itt van az a különös kétértelmûség, amire fentebb utaltam. Ki vagy mi mondja azt, hogy én. Ki beszél egyes szám elsõ személyben a Módszerben, és fõleg ki kezdi így 1637-ben a Geometriát: „Egységnek nevezem (…) Nem fogok habozni ezeket a terminusokat bevezetni (…), etc.”?
A Gondolkodom tézisét az egész XIX század során, akár elfogadták, akár cáfol-ták, valamiképpen egy személyes és felelõs szubjektum nélküli gondolkodás szolgálatába igyekeztek állítani. Lichtenberg azt írja a Philosophische Bemerkungenben: „Es denkt sollte man sagen sowie man sagt es bliekt”. Azt kellene mondanunk: gondolkodik, annak mintájára, mint ahogyan azt mondjuk: fénylik. Exner, a neurológus is Lichtenberget idézi az 1889-ben kiadott Über allgemeine Denkfehler címû munkájában: „Az olyan kifejezé-sek, mint »gondolkodom«, »érzek«, helytelenek. Azt kellene inkább mondanunk: gondol-kodik valami bennem (es denkt in mir). Az érvek súlya nem függ az akartunktól, az ítélet megfogan bennünk (es denkt in uns).”
Nem sokkal ezelõtt, egymástól teljesen függetlenül, Rimbaud és Nietzsche is úgy gondolta, felmentést kell kérnie az olvasótól, amiért átengedte magát a gondolkodó én il-lúziójának. 1871-bõl való Rimbaud Izambard-hoz írt híres levele, melyben magát látnok-nak nevezi, és többek között ezt írja. „Nem helyes, amikor azt mondjuk: gondolkodom. Azt kellene inkább mondanunk. elgondoltatom.” A Túl jón és rosszon-ban (1886) Nietz-sche így fogalmaz:

„a tényállás meghamisítása azt mondani: az alanyként álló »én« a feltétele az állítmányként álló »gondolkodom«-nak. Valami gondolkodik, de hogy ez a »valami« éppen ama régi híres »Én« vol-na, az enyhén szólva csak egy feltevés”.www

Nietzsche ugyanezt a gondolatot számos helyen papírra vetette, kimerítõ listát találhat er-rõl az érdeklõdõ olvasó Bernard Pautrat A nap színeváltozásai címû mûvének A cogito le-építése címet viselõ fejezetében. Minél szélesebb körû egy illúzió leleplezésére vonatkozó egyetértés, annál szilárdabban igazolódik az illúzió ténye, ám annál kényszerítõbb a szám-vetés feladata is.
„Wo Es war soll Ich werden.” Freud ezen mondását, melynek értelmezése meg-osztja a pszichoanalitikus iskolákat, most saját használatra módosítjuk, amikor történeti kitekintésünket egy kérdéssel zárjuk: Hogyan történhet meg Iddel, egy aggyal, amit ma a frenológusok kihunytával a fiziológusok vizsgálnak és elemeznek, olyasvalami, mint a Cogito.

*

Mit jelent gondolkodni? Jóllehet filozófiai berkekben ez a kérdés Heideggert idézi, mi most a maga banális és triviális jelentésében kérdezzük. A gondolkodás meghatározásai-nak fényében megkülönböztetünk ilyen és amolyan fajta gondolkodókat is. A „gondolkodó nádszál” kiötlõje a Gondolatok egyikében azt írja: „A számológép olyasmi-ket végez, amik közelebb állnak a gondolkodáshoz, mint bármi, amit az állatok mûvelnek; de nem végez semmi olyat, ami feljogosítana annak a kijelentésére, hogy van akarata, mint az állatoknak.”www Máris itt vagyunk a számítógép problémájánál, melynek mûködése sokkal inkább hasonlatos a gondolkodáshoz, mint Pascal számológépének. Talán még túl is tesz a gondolkodáson. Az agyat a számítógéppel rokonító, ma már elcsépelt metafora abban a tekintetben mindenképpen helyénvaló, hogy gondolkodáson logikai mûveleteket, számító tervezést, érvelést értünk. A ratio szó a latin reor-ból ered, melynek jelentése: számolni. Ami az állatok akaratát illeti, noha talán Pascal túlzott, és visszaélt az akarat fo-galmával, amikor azt minden olyan cselekedetre kiterjesztette, melyet vitális szükséglet kielégítése vezérel, azzal egyet kell értenünk, hogy létezik legalább egy olyan lény, mely képes azt is akarni, amire korábbi tapasztalataiban még nem volt példa, ez a lény pedig nem más, mint a gépeket feltaláló ember, mint amilyen Pascal is. Ha Pascal számológépét egy agy produktumának tekintjük, melynek a gép a hasonmása, akkor annyit mindenkép-pen el kell fogadnunk, hogy a végleges változat megszerkesztése elõtt elkészített mintegy ötven modell a tudat által motivált akarat eredménye. Pascal szerint ennek a motiváltság-nak nem lehet mechanikus mását adni. Ha képtelenség olyan gépet szerkeszteni, melyet a gépszerkesztés terve motivál, ha a számítógép abszolút kezdeténél nem állhat egy másik számítógép, ki vitathatja el, hogy helyesen jár el a filozófus, amikor az agy kapcsán nem csupán a fiziológusok kérdéseit veti fel? S ezzel még egyáltalán nem vitattuk el a fizioló-gusok tudásának helyességét a maguk szakterületén, az agy neuronjainak szerkezete és egymás közti kapcsolata elegendõ feltételt szolgáltat a vizsgálataikhoz. A fiziológus isme-reteinek fejlõdése és finomodása kizárólag a fiziológusra tartozik, õ úr a maga házában. A filozófus ellenben mindenbe bele üti az orrát.
A számítógép annak a kezdeményezésnek az eredménye, melynek az volt a célja, hogy a neurofiziológia által a XIX. században feltárt agyi képességeket a XX. század elektronikai fejlõdésének köszönhetõen leutánozza. Az agymûködés olyan sajátosságairól van itt szó, mint az inger befogadása, a jelátvitel és a jelszabályozás, a válasz kimunkálása, a mûveletek rögzítése, s e séma leírása akkor sem torzul, ha a modern informatika nyelvé-re ültetjük át. Tetszõlegesen mondhatjuk azt is, hogy az agy olyan, mint egy számítógép, vagy hogy a számítógép olyan, mint az agy. François Dagognet A jövõ emlékezete címû munkájában olvashatjuk az alábbiakat:

„A legnagyobb fegyvertény, hogy az embernek végül is sikerült külsõvé tenni a számolás, a terve-zés, a beszéd és a gondolkodás agyi folyamatait.” s viszont: „Az agy maga is újabb leírásra szorul, miután a materiális memória átvette a helyét.”www

A jelenlegi tudomány karakterisztikus elméleti stratégiáját érhetjük itt tetten: a valóság valamely területén végrehajtott megfigyelések és kísérletek alapján megalkotunk egy mo-dellt, majd e modell segítségével finomítjuk a tudásunkat, mintha csak magával a valóság-gal lenne még dolgunk.
A fiziológus azt állítja, hogy az agy egy organizmus része, másképpen – Nageotte meghatározása szerint – egy olyan mechanizmusé „melynek felépítése hozzátartozik a mûködéséhez”. Az ember által létrehozott mesterséges mechanizmusok tekintetében vajon ez a paradox tulajdonság kiegészül-e azzal a másikkal, amit a fiziológusok az agynak tu-lajdonítanak, nevezetesen, hogy az agy olyan szerv, melynek a mûködésérõl való repre-zentációja része a mûködésének? A Pour la science címû folyóirat tematikus számának szerkesztõi szerint az agy, „életünk e nagy számítógépe, a saját természete felõl gondol-kodva fedezte fel a maga legcsodálatosabb tulajdonságait”.www De nem csak lapszerkesz-tõk vélekednek így az agyról. David Hubel, a híres neurofiziológus elveti azt a materiál-spiritualista (azaz dualista) érvet, mely szerint az agyi számítógép képtelen lenne önmagát megérteni. Azzal persze Hubel sem vitatkozik, hogy az emberi agy (1012 neuron; 1014 szi-napszis, azaz százezer milliárd rész) különbözik a számítógéptõl, mely még a távolabbi jövõben sem fog ilyen magas számú komponensbõl állni, arról már nem is beszélve, hogy az agy nem lineáris szekvenciális program szerint mûködik. Ugyanebben a számban Francis Crick azt taglalja, mennyiben téves a számítógép és az agy analógiája. Sajnálkozva állapítja meg, hogy a fiziológusoknak még nem sikerült a tudatos észlelést oly módon le-írni, hogy világosan megértsük azt a „nagyon közvetlen” tapasztalatot, amivel az észlelés-rõl rendelkezünk. „Jó okunk van feltételezni, hogy ez a jelenség számítási útvonalak ön-magukra vonatkozó retroakciója, de azt még nem tudjuk, hogyan is zajlik le pontosan.” Mintha egy visszafelé irányuló akció transzcendens lenne egy közvetlen akcióhoz ké-pest…
Vannak azonban a fiziológusok között is olyanok, kik nem keverik össze tudomá-nyuk korlátjait és határait, s a határokat tágítva elõvigyázatosak a korlátok áthágását illetõ-en. Egy biomatematikus, Pierre Nelson A neuronok és az idegrendszer logikája címû mû-vének zárszavában az olyan magyarázatok „elégtelen objektivitásán” elmélkedik, melyek-ben a megsejtett és a logikus összekeveredik egymással. Michel Jouvet, A Nouvel Observateur újságírójának kérdésére, hogy tudniillik elképzelhetõnek tarja-e, hogy egy napon felfedezik a „tudat tudatának” kémiai képletét, azt válaszolta : „Egy rendszer nem érthet meg egy nálánál bonyolultabb másik rendszert. Ez ugye logikus… Kifürkészheti-e tehát az agyunk a maga titkait? Még egy számítógép segítségével sem hiszem, hogy képe-sek leszünk minden agyi folyamatot neurobiológiai terminusokban leírni.”www De valóban logikai természetû kérdéssel állunk-e szemben? Korábban Francis Jacob a Gödel-tételre alapozta M. Jouvet-éhoz nagyban hasonló válaszát.www Nem kezeljük-e túlságosan szaba-don ezt a korlátokra vonatkozó tételt, amikor a formális aritmetika területétõl idegen terü-letre is alkalmazzuk? Az viszont mindenképpen ezeknek a biológusoknak a javára írandó, hogy meg sem kísérlik mondandójukban a tudatot az agy tudományából levezetni, annak ellenére, hogy a számítógép használata nagy tekintélyt biztosít e tudománynak.
Csak csodálkozni tudunk azon az univerzális érdeklõdésen, amit a közvélemény-ben éppúgy, mint a tudósok körében az emberi gondolkodás elektronikai mechanizálása iránt tapasztalunk. Tekintélyes azoknak a publikációknak a listája, melyek angolszász nyelvterületen a Mind vagy a Brain és a Machine kapcsolatával foglalkoznak. S hogy mennyire terjed ez a felfogás, mi sem mutatja jobban, minthogy – M. Bernard d’Espagnat nemrég megjelent könyvének állítása szerint – nem létezik ma egyetlen spiritualista sem, aki a szellemét nem a számítógéppel kapcsolatos terminusokban akarná elgondolni. Feles-leges lenne most bizonygatni, hogy mennyire visszaélnek az olyan irreleváns kifejezések használatával, mint tudatos agy, tudatos gép, mesterséges agy vagy mesterséges intelli-gencia. De egyáltalán miért születtek meg ezek az inkompatibilis szóösszetételek? Való-színûleg azért, mert ezek a tudósok által legitim módon használt heurisztikai modellekbõl vagy éppen szofisztikált szimulációkból eredõ metaforák, az informatika iparosodásának korában ügyes fogásként reklám-közhelyekké váltak. Mit tehetünk a számítógép ellen, ha egyszer az agyunk is egy számítógép? Számítógép minden háztartásba? Miért ne, ha már egyszer a fejünkben is van egy? Az eredetileg tudományos kutatási modell átalakításával az ideológiai propagandagépezet két legyet ütött egy csapásra: megbénította vagy lefegy-verezte azokat, akik a társadalmi kapcsolatok automatizált rendszabályozásának térhódítá-sa ellen léptek fel; másrészt pedig a gép anonimitása mögé bújtatta a döntéshozókat.
De akár analogikus, akár logikus gépekrõl legyen is szó, egy dolog a számítás va-gyis az adatok utasítás szerinti kezelése, és más dolog egy teoréma kitalálása és kidolgozá-sa. A számítógép kiválóan alkalmas arra, hogy egy lövedék röppályáját kiszámítsa, vi-szont egyáltalán nem az õ dolga, hogy az univerzumban uralkodó tömegvonzás törvényét képletbe foglalja. Feltalálásról szó sem lehet ott, ahol nem tudatosul valamilyen logikai ûr; a feltalálással együtt jár a lehetséges által keltett feszültség és a tévedés kockázata is. Ami-kor megkérdezték Newtont, hogy jött rá arra, amit oly régen kutatott, azt válaszolta: „Állandóan csak ezen gondolkoztam”. Min? Hogyan értelmezzük ebben az összefüggés-ben azt a valamit, amin Newton gondolkodott? Milyen szituációban van a gondolkodás akkor, amikor arra irányul, amit még nem ért? Milyen hely jutna az ezennek abban a gépe-zetben, amit azért hoztak létre, hogy egy programnak engedelmeskedve adatokat rendez-zen el? Az invenció információteremtés, a gondolkodási szokások felforgatása, a tudás fennálló állapotának megingatása.www Ahogyan Torrès y Quevedo Sakkjátékosában egy fonográf jelzi, ha „sakkot kapott a király”, úgy elképzelhetõ lenne egy olyan gép, amelyik Heurékát kiált, ha a rendelkezésére bocsátott adatok és utasítások alapján megoldott egy problémát. Egy olyan gépet viszont semmiképpen sem tudnánk elképzelni, amelyik felta-lálja a fukszfüggvényeket, mint Henri Poincaré errõl a Tudomány és módszer lapjain be-számol: többszöri eredménytelen nekirugaszkodás után Poincaré egyszer csak, mintha villámcsapás érné, észrevette, hogy azok a transzformációk, melyek elvezették ezekhez a függvényekhez és a nem-euklidészi geometria transzformáció identikusak. Mindez Coutances-ban történt, épp amikor egy omnibuszra szállt fel: „abban a pillanatban, amikor az elsõ lépcsõfokra feltettem a lábam, az az ötletem támadt…”. Vajon lesz-e valaha is olyan gép, amelyiknek valami az eszébe ötlik? Válaszképpen engedjék meg, hogy két idé-zettel szolgáljak. A Heuréka címû tanulmányában írja Valéry: „a nem várt felfedezéseket az õrültségnek tûnõ kutatások hozzák meg”. René Thom, a matematikus pedig a véletlenre vonatkozó modell megalkotásának nehézségein, vagyis a formalizálhatatlan formalizálá-sának lehetõségén elmélkedve azt írja: „Ebben a munkában az emberi agyat az idõbe ve-szõ biológiai múltjával, ügyes közelítéseivel, kifinomult esztétikai érzékével semmi sem helyettesítheti, és még sokáig nem fogja helyettesíteni semmi.”www

De vajon éppoly lehetetlen-e az emberi agyat kémiai magyarázatok útján megérteni, mint ahogy lehetetlen elektronikus géphez hasonlítani? Az a tény, hogy egyes ún. pszichotrop anyagok alkalmazása sikerrel járt néhány idegi eredetû, illetve mentális betegség gyógyítá-sában, joggal ébresztheti bennünk azt a reményt, hogy a szimptómák kezelésében elért eredményeket a zavarok okainak gyógyításában is megismételhetjük. Innen ered az agy kémiai kutatása iránt megnõtt érdeklõdés, különös tekintettel azokra a molekulákra, me-lyek a szinapszisokban képesek az ingerátvitelt módosítani. A neuropeptideknek – encefalinok és endorfinok –, ezeknek az endogén anyagoknak a felfedezése nyomán képe-sek vagyunk a fizikai és a morális fájdalmakat gátolni.
Az antipszichiátria ellenszenve és ellenséges fellépése a pszichofarmakológiával szemben, a „vegyi kényszerzubbony” felemlegetése jogtalannak tûnik, és vakságról tanúskodik, mely nem akarja észre venni, hogy a metabolikus zavarok kémiai beavatkozással ésszerûen megszüntethetõk és csillapíthatók. A Parkinson-kór esetében pontosan ez a helyzet, de a skizofrénia is csillapítható, még ha teljesen nem is gyógyítható meg klorpromazin-kezeléssel, melynek felfedezését legalább olyan jelentõsnek ítéljük, mint a sebészetben az anasztezikumok felfedezését.
Az lett volna a meglepõ, ha néhány látványos eredmény után a pszichofarmakológusokban nem támadt volna fel a remény, hogy a kemikáliák hatása nem csupán az agyi defektusok kezelésében és gyógyításában vezet eredményre, de az agyi képességek ösz-tönzésében is. A Newsweek egyik számában azt olvashatjuk, hogy már közel az idõ, ami-kor az emlékezetserkentõ mintájára az invenciót serkentõ anyagokat is feltalálják.www Ez olyan drog lenne, ami a déja vu érzését fokozza, és ezzel segíti az embereket az olyan problémák megoldásában, melyek csak azért állítják õket nehézségek elé, mert precedens nélküliek. Azt persze nem tudjuk meg a cikkbõl, hogy pontosan milyen problémákról van itt szó. Elég nagy távolság választja el a lelki traumát, vagy a kémelhárítást, mondjuk, egy matematikai problémától, például a Fermat-tétel általános bizonyításától. Csak nevetni le-het azon, milyen túlzásokra ragadtatják magukat a népszerûsítõ munkák szerzõi. De ve-gyük észre, hogy ennek a drognak – amit méltán nevezhetnénk gondolatserkentõ tablettá-nak – a feltalálását nagyban megkönnyítené, ha már elõzetesen feltalálnánk azt, aminek a feltalálásához neki kellene elvezetni bennünket. Maga a heurisztikát „serkentõ” szer kuta-tására irányuló terv is csak akkor foganhat meg, ha a lehetõségbõl valóság lesz, azaz ha elõzetesen már megvalósul az, aminek majdan õ lesz a terve. Az általában vett probléma-megoldás eme különös problémáját úgy véljük megoldani, ha feltalálunk valamilyen megoldás-elõkészítõ (vagy gondolat-elõkészítõ) tablettát. Ezzel viszont csak megkettõz-zük a problémát, vagy egyszerûbben fogalmazva megalkotunk egy támaszték nélküli emelõt.
Következésképpen, hiába léteznek jótékony hatású kémiai szerek, s hiába nyílnak újabb terek a neuroendokrinológia felfedezései elõtt, még bizonyára nem érkezett el az a pillanat, amikor Cabanis szavaival élve kijelenthetjük, hogy az agy úgy választja ki a gon-dolatot, mint a máj az epét.
De nem felejtem el, hogy Pascal nem feledkezett meg az emlékezetrõl. A Gondo-latokból most kettõt idézek: „Az emlékezet nélkülözhetetlen az ész minden mûveletéhez” és „Kiskoromban mindig elzártam a könyvemet”.www Az elsõben Pascal a számoló-tervezõ ember, a kutató, a tisztviselõ, a hadvezér emlékezetét idézi. Ez az emlékezet raktároz és leltároz, ezt a memóriát akarjuk leutánozni, megnövelni, tehermentesíteni, és végsõ soron felváltani, amikor adatbankokat hozunk létre, az emlékezet fogyatékosságaitól mentes mesterséges memóriát alkotunk.
De milyen jövõt szán az emlékezet számára „a jövõ emlékezete”, Francis Dagognet kifejezését kölcsönözve, mi lesz a sorsa a „Kiskoromban...” az eltûnt és a meg-talált idõ emlékezetének, azoknak az emlékeknek, amelyekrõl mûve utolsó soraiban azt írja Proust: „a semmibe hullanak, ha már egy élõ testben munkálkodó vágy nem tarja meg õket többé”?
Ez a kérdés hosszabb vizsgálatot érdemelne annál, amit egy elõadás megenged, hosszabbat egy elõadásnál is. S most szándékosan hagyom abba a vizsgálódást, és nem megyek tovább azon az úton, mely logikusan nyílik elõttem, és ahhoz a kérdéshez vezet el, vajon mennyi a valószínûsége annak, hogy egy napon felbukkan a könyvesboltok kira-katában egy könyv, ezzel a címmel: Egy számítógép önéletrajza, nem pedig önkritikája.

S mit jelent ezek után gondolkodni? Mit jelent, ha az élõlénynek arról a képességérõl van szó, amit Pascal akaratnak nevezett, és amit szerinte a gép nem képes utánozni. Meglehe-tõsen szerencsétlennek tûnik ez a szembeállítás mindazok számára, akik ismerik a mai ro-botokat, elektromos állatokat vagy Grey Walter és Albert Ducrocq teknõsbékáit, az összes olyan gépet, melynek szívesen tulajdonítják a célszerû cselekvés, a környezethez való al-kalmazkodás és a tanulás képességét. Pascal nem tudhatta, hogy majd 1908-ban Henri Piéron tõle kölcsönzi a viselkedés fogalmát, hogy franciára fordítsa az angol behaviour szót, amit a századelõn az Egyesült Államokban Thorndike, Jennings és Watson az állati viselkedés polarizált megnyilvánulásainak, a környezethez való alkalmazkodás biológiai jelenségeinek elnevezésére használt. S noha a viselkedés tanulmányozását továbbra is pszichológiának nevezték – a kizárás és megõrzés furcsa magatartását követve – a gondol-kodásra és a tudatra vonatkozó leghalványabb utalást is tilalom alá helyezték, az agy iránt is csak mint egy fekete doboz iránt érdeklõdtek, kizárólag a bemenet és a kimenet számí-tott. Az élõlények viselkedési formái között persze megkülönböztettek néhányat, amit ér-telmes viselkedésnek neveztek, de ezek esetében sem voltak tekintettel semmilyen reflexív ítélõképességre: az intelligencia objektíve nem más, mint a viselkedés korrekciója a kielé-gülés útjában álló akadályok legyõzése érdekében.
Köztudott, hogy a viselkedés objektív tanulmányozása a tanulás útján való kondi-cionálás technikáit alkalmazza. De nagyon gyakran elfelejtik megkülönböztetni egymástól a kondicionálás két formáját: az egyik a pavlovi kondicionálás, amelyik az inger-válasz viszonyt egy velünk született reflexviszonyként értelmezi, a másik a skinneri vagy instru-mentális kondicionálás, amelyik a véletlenszerû próbálkozásból, a többszöri jutalmazás által kiválasztott, és kielégítõnek tartott viselkedési forma szisztematikus konszolidációját jelenti. Skinner kísérletében a patkány vagy a galamb a hiba–büntetés, illetve helyes csele-kedet–jutalmazás szituációjának többszöri elismétlése nyomán látszólag intelligens visel-kedési formát sajátít el, mintha ez az elõnyök felismerésébõl eredne. A kondicionálás mindkét elmélete az állatból akar az emberhez eljutni. Tagadhatatlan, hogy sokan azok közül, akik ezt lehetségesnek vélik, a tanítást idomításnak tekintik, mindenféle környezetet közegnek tekintenek, ideértve az ember társadalmi és kulturális környezetét is, s végül is a nevelés gondolatát észrevétlenül a manipuláció tettével cserélik fel. Mit gondolnak, e két vállalkozás közül melyik alkalmasabb arra, hogy társadalmi méretekben is meghonosítsa az egyének orientálásának, illetve vezetésének technikáit a nyílt vagy rejtett jutalomosztás segítségével?
De mérjünk egyenlõ mércével, a kondicionálás Pavlov munkáira támaszkodó el-méletét magukat dialektikus materialistának kikiáltó antropológusok egy magát nem-redukcionistának nevezõ filozófia keretei közé ágyazták, mely annyiban nem redukcionista, hogy az ember kulturális környezetét történeti képzõdménynek és nem ter-mészeti adottságnak tekinti. Ennek következtében a gondolkodás sem pusztán egy agyi funkció, a gondolat sem egy biológiai produktum, hanem társadalmi effektus, relatív ah-hoz a társadalomhoz képest, melyben megszületik. Egy konzervatív vagy represszív társa-dalomban a „gondolkodás = agy” képlete a viselkedést rendszabályozó technikák alkal-mazását hivatott igazolni. A skinneri kondicionálás elmélete a haladó neurológusok szerint az amerikai társadalom konzerváló technikáinak visszatükrözõdése. A radikális amerikai-ak erre csak annyit válaszolnak, hogy a kondicionálás, a dekondicionálás, az agymosás és a vegyi kényszerzubbony nem lehet egyetlen ország privilégiuma sem.
Az ember társadalmi környezetének azonban abban áll a lényege, hogy jelentések rendszere. Egy házat nem kõnek vagy fának látunk, hanem menedékként értünk meg, egy út nem elegyengetett földsáv, hanem nyomvonal, amin el lehet jutni valahová. A neander-völgyi õsember sem úgy tekintett a kovakõre, mint egy kõdarabra, a kõ keménysége nem érzetadat volt a számára, hanem arra utalt, mire lehet használni. Az összeütés nem pusztán egy mozgássor, hanem olyan gesztus, melynek õsi alkotómozzanatai, a szerszám és a tûz az ember számára a létezés értelmében gyökereznek. Tartható-e tehát az az álláspont, mi-szerint a dolgok és a tettek értelmének tanulása és uralása a kulturális környezetben nem vet fel semmivel sem több módszertani problémát, mint az állatok kondicionálással törté-nõ idomítása? Az egész problematika a nyelv problémájában éri el csúcspontját. A nyelv és a gondolkodás viszonya az agy és a nyelv viszonyán keresztül az agy és a gondolkodás viszonyára utal. Vajon a nyelvet is úgy „tanuljuk” – skinneri értelemben –, mint minden más viselkedést? A nyelvtanítás olyan kondicionálás, melynek végeredményeképpen a ta-nulóban rögzül egy jelölõ, egy jelölt és egy referens kapcsolata? Ha a tanulást a kondicio-nálással azonosítjuk, nem térünk-e vissza annak a korszaknak az empirizmusához, amely-ben még mit sem tudtak az agyi funkciókról? Ha pedig elfogadjuk a velünk született nyelvi képességek létét, ez vajon egyben azt is jelenti, hogy ezeket egy genetikailag adott agyi programnak kell tekintenünk? Errõl szólt az 1975-ben Royaumont-ban rendezett vita Noam Chomsky és Jean Piaget között, mely nemrégiben Nyelvelméletek, tanuláselméletek címmel látott napvilágot.
Chomsky szerint egy nyelv grammatikája nem a nyelv, hanem az emberi agy adottsága, ezzel véli bizonyítani azt a tényt, hogy egy kisgyerek, ha más nyelven beszélõ felnõttek társaságában nõne fel, akkor képes lenne egy más nyelvet elsajátítani, mint ami-lyet adott esetben megtanult. Ha ezzel szemben azt vetnénk fel, hogy az értelem tanulás útján is elsajátíthatja azt, ami Chomsky szerint egy nyelv szilárd magjába van beírva, az amerikai nyelvész azt válaszolná, hogy már a tanulás tanulásához is szükséges egy ereden-dõ adottság. Véleménye szerint, ha a nyelvtanulás kapcsán generatív képességet tételezünk fel, ezzel csak megerõsítjük azt, amit Wilhelm von Humboldt ismert fel elõször, nevezete-sen, hogy „egy nyelv véges számú eszköz végtelen felhasználására képes”. Az most már világos, miért kedveli olyan nagyon Descartes-ot és Leibnizet, hiszen mindkettõ a racio-nális princípiumok velünk született voltát tanította, azt azonban még mindig nem értjük, miért következne a nyelvi kompetencia univerzális formáinak meglétébõl az, hogy ezeket az agyi képességek genetikailag determinálják. Egy biztos: ahogyan szembe helyezkedik Skinnerrel és a Verbal Behavior-ban kifejtett nézeteivel a nyelv vonatkozásában, éppúgy áll szemben Skinnernek a Beyond Freedom and Dignity-ben kifejtett politikai téziseivel is:

„Az a tévhit, hogy az emberi lélek üres lap, mindenféle autoriter rendszer számára önigazolást je-lent. Ha az emberi lélek üres, minden módszer megengedett, hogy a lelkeket a saját kedvünkre alakítsuk. Ennek szélsõséges kifejtése található meg például Skinnernél: minden egyfajta fasiszta sémába torkollik.”www

Chomsky ellenfelei viszont azt vetik a szemére, hogy az intellektuális képességek velünk született voltáról szóló tézis az elitizmus és az egyenlõtlen társadalmi viszonyok igazolásá-ra kínál megdönthetetlen érvet. Most csak annyit jegyeznénk meg e kérdés kapcsán, hogy az empirizmus és az innétizmus a jelenlegi, biológiai változatában külön-külön is ellenté-tes politikai álláspontokat támogató érveket produkál, aminél, azt hiszem, semmi sem bi-zonyítja jobban, hogy a politikai álláspontok megválasztásához máshol kell igazolást ke-resni, nem az agyban. Ebben a tekintetben mindenképpen figyelemre méltó M. Jouvet elõadásának konklúziója.www Szerinte az álmot, ezt a külsõ ingerektõl elzárkózó, a környe-zettõl elszakadó agyi tevékenységet tekinthetjük úgy, mint az örökléssel belénk íródott program fenntartását, a társadalmi viszonyokkal való szakítást. Az álom eszerint a kultu-rális kényszerekkel szembeszálló természeti szabadság õrzõje lenne. Akár Rousseau-ra is gondolhatnánk ezt hallván, a természeti ember és a civilizált ember szembeállítására, arra a tanítására, miszerint az ember szabadnak született, s mégis mindenütt rabságban él, ha A savoyai vikárius hitvallása nem tiltaná meg, hogy Rousseau-t azok közé soroljuk, akik a fiziológiában keresik a pedagógia és a politika alapelveit.

Az emberi nyelv olyan szemantikai funkcióval rendelkezik, melyet semmilyen fizikalista magyarázat nem képes megragadni. Beszélni annyi, mint jelentést közölni, értésre adni, hiszen gondolkodva az értelemben élünk. Az értelem nem valamik közötti viszony, hanem valamihez való viszony, ezért tér ki minden olyan redukció elõl, amellyel egy organikus vagy mechanisztikus konfigurációba szeretnénk belekényszeríteni. Az intelligensnek neve-zett gépek a rendelkezésükre bocsátott adatok között létesítenek kapcsolatot, ahhoz azon-ban nem tudnak viszonyulni, amit a használójuk, a gépek által kiszámolt eredmények alapján eltervez. Mivel az értelem valamihez való viszony, ezért tud az ember játszani ve-le, kiforgatni, tettetni, ezért képes hazudni, és kelepcét állítani, hiszen a valamihez való vi-szonyban megnyílik az a rés, amelyben kifordítható az értelem.www Az értelem relációja a nyelvben nem a beszélõ agyában lévõ elemek vagy elemekbõl felépülõ rendszerek között létrejött fizikai kapcsolatok immateriális vetülete. S fordítva, a valamihez való viszony-ként kimondott értelem nem egy fizikai konfiguráció megteremtése a hallgató agyában. Ahogyan az agy látásközpontja sem látja a szó szoros értelmében a tárgyakat, melyeket a szemünk láttat velünk, úgy az agytekervényeinkben sem rejtõzik semmilyen gondolat, mely a szavakkal kifejezett dolgok és szituációk szellemképe lenne. Sem a XIX. század-ban nem tudták, sem ma, az elektronika korában nem tudják kielégítõen megmagyarázni a tudományos ismeret, vagy a költõi tapasztalat fenoménjét a környezet és az organizmus kölcsönhatása során lejátszódó agyi folyamatokkal. Kopernikusz és Galilei a kertésszel vagy a lakájjal beszélgetve mondhatta azt, hogy a Nap felkel, hiszen akárcsak mások, õk is azt látták, hogy a napkorong a horizont fölé emelkedik, de közben mégis azt gondolta, hogy nem a Nap kel fel. Victor Hugo pedig állíthatta, hogy az ellenkezõjét látja annak, amit mindenki lát napnyugtakor, az ellenkezõjét az égitestek látszólagos mozgásának, va-gyis éppen azt, amit Kopernikusz és Galilei óta az igazságnak kell tartanunk:

„Meghalt a nap. A tenger mellett sétáltam a fövenyen,
A lányomnak, ennek az álmodozó gyermeknek
És hallgatásba burkolózó léleknek a kezét fogtam.
A föld elfordult, s mint egy árnyákba hanyatló hajó,
Az ûrben keringve maga is elmerült az árnyákba,
S beköszöntött a sápadt éjszaka.”

Az agy, a gondolkodás és a világ viszonyát tehát nem érthetjük meg úgy, mintha a (külsõ) világ az érzékelés csatornáin keresztül beköltözne az agyba, és a fizikai effektusok (belsõ) mentális reprodukciójaként jelenne ott meg. Wittgenstein szellemes megfogalmazását adja ennek a Cédulákban (1945-48): „Azoknak a filozófusoknak, akik azt hiszik, hogy a ta-pasztalat úgymond a gondolkodásban folytatódik, tudniuk kellene, hogy telefonon csupán szavakat lehet közölni egymással, de kanyarót nem lehet kapni.”www S bár a kanyaró való-ban nem terjed telefonon át, olyan beszélgetéseket lebonyolíthatunk, melyek szimbolikus színezete nem mindenki számára kellemes. Ebbõl ered a telefonlehallgatások gyakorlata, vagy a gondolkodásukban megfertõzõdött egyének félreállítása, ami általában sokkal to-vább tart, mint a kanyaró esetében elõírt tizennyolc napos házi õrizet.
Többféleképpen is meggyõzõdhetünk arról a tényrõl, hogy az emberi beszéd a gondolkodásra utal, a gondolkodás pedig egy olyan szubjektumra, amelyik nem része a világnak, hanem, ahogy Wittgensteinnél olvassuk, „létének elõfeltétele”. Maurice Merleau-Ponty posztumusz mûvének A látható és a láthatatlannak az alapgondolatát, a pszichikum belsõ világának illúziójára vonatkozó kritikáját minden további nélkül el kell fogadnunk, noha ez nem jelenti azt, hogy az egzisztencializmus összes tételével egyetérte-nénk. De hogy elkerüljük az axiologikus elkötelezettség vádját, maradjunk inkább a már idézett Wittgensteinnél; a Tractatusban egy általánosabb végkövetkeztetés kiindulópont-jaként nagy hangsúlyt kap az a gondolat, hogy magát a látómezõt nem látjuk valamilyen mentális szemmel, amit a percepció világában lokalizálhatnánk:

„Tehát valóban van olyan értelem, amelyben nem pszichológiailag beszélhetünk az Én-rõl a filozófiában.
Az Én azáltal lép be a filozófiába, hogy a »világ az én világom«.
A filozófiai Én nem az ember, nem az emberi test vagy az emberi lélek, amellyel a pszi-chológia foglalkozik, hanem a metafizikai szubjektum, ami határa, nem pedig része a valóság-nak.”www

E szövegrészlet legtalálóbb értelmezését nem a filozófia adja, hanem a festészet. A festõ látása is egy valamihez való jelentéses viszonyulás. Maurice Denis szerint Cézanne azt ne-vezte motívumnak, amit ábrázolni akart, ami festésre ihlette, nem pedig magát a témát, vagyis azokat a dolgokat, melyekrõl beszélni lehet. A filozófus számára a festõ látása, ha azt a világnál való jelenlétként értjük meg, sokkal többet mond, mint a látás pszichofiziológiai elmélete. René Magritte egyik képe, a Paysage isolé egy tájat ábrázol, amit egy hátulról megfestett ember szemlél. „Nem látok semmit a tájon kívül” – mondja. S valóban, én semmit sem láthatok a tájon kívül abban az értelemben, ahogy látom a falat egy tájat ábrázoló festmény körül, amely tájon kívül valaki, aki ént mond, nem lát semmit. Én teljes mértékben azonos vagyok a látásommal, de bármikor megváltoztathatom a látá-som egészét, elég, ha helyet változtatok, ami viszont azt bizonyítja, hogy nem vagyok azonos azzal, aminek a határát alkotom. Az észlelési mezõ, Raymond Ruyer-t idézve, egy abszolút felület, de ehhez még tegyük hozzá, hogy mobilis felület. Az én nem a világ le-képzési pontja, nem a világ felett álló, hanem a világ felett õrködõ én.

S ezzel visszajutottunk oda, ahol a történeti kitekintésünk végetért. A gondolkodás a vi-lágnál való jelenlétében öntudatára ébredt ember tevékenysége, ez az öntudat nem egy én-szubjektum puszta reprezentációja, hanem ennek a szubjektumnak a kiharcolása, hiszen a jelenlét éberség, vagy még pontosabban a világ felett való õrködés. Filozófiai szempont-ból nem vezet ellentmondásra, ha a szubjektivitást nem azonosítjuk szükségképpen vala-miféle belsõ világgal, s ettõl még nem idézzük fejünkre a szollipszista idealizmus gyanú-ját, sõt ha jobban megnézzük, a belsõ világ eszméje a térbeliség képzetét idézi meg; a bel-sõ világ a külsõ világ megfordítása, de semmiképpen nem megszüntetése. Ebben a vonat-kozásban a dolgok és az emberek alkotta világ felett õrködõ én egyszerre azonos Spinoza Énjével és Descartes Énjével. Míg Descartes az intimitásban talál rá a cogito evidenciájára, Spinoza személytelen axiómaként állítja a Homo cogitatot. A Teológiai-politikai tanulmány szerzõjeként viszont az utolsó fejezetben azt az igényt támasztja az uralkodó azon jogával szemben, hogy a polgárok cselekedetei felett is ellenõrzést gyako-roljon, hogy mindenki „gondolhassa azt, amit akar, és kimondhassa azt, amit gondol”.www S bár kötelezõ szerénységbõl mindvégig többes szám elsõ személyben beszél, a mû végén mégis így kiált fel: „Ezzel be is fejeztem, amit ebben a tanulmányban tárgyalni akartam. (...) Tudom, ember vagyok, és tévedhettem.”www A szándék és a tévedés, mint fentebb mondottuk, a gondolkodás jelei. Annak ellenére, hogy az Etika more geometrico íródott, Spinoza Énje nem kevésbé Én, mint Descartes Geometriájának Énje. Bármennyire ellenté-tes legyen is a test és lélek kapcsolatának spinozai vagy descartes-i koncepciója, Spinoza a saját rendszerének védelmében fellépõ magányos és kitaszított képviselõként mond ént, ugyanúgy, ahogy Descartes is ént mond Gassendi ellenvetésére adott Válaszában, melynek címe Az élõ test.
A magam részérõl nem félek azt sem kijelenteni, hogy Descartes és Spinoza közül ez utóbbinál sokkal nyilvánvalóbb a szubjektivitás jelenlét-éberség funkciója. Az Érteke-zés a módszerrõl második fejezetében Descartes a politikai vádak ellen foganatosít néhány óvintézkedést, s azt mondja, csupán saját gondolatait akarta megreformálni, távol kívánja magát tartani azoktól az emberektõl, akiket „forrongó és nyugtalan kedélyük” az ellenzék soraiba sodor; a nagylelkûség filozófusa az óvatosság filozófiájával indít. Spinoza ellen-ben nyilvánosan a gondolkodás szabadsága mellett foglalt állást, s Jean de Witt barátja-ként, akinek republikánus meggyõzõdését fenntartások nélkül osztotta, tanúja volt, amikor 1672-ben, miután XIV. Lajos leigázta Németalföldet, Hágában az orániaiak meggyilkol-ták. A gyûlölettõl és a keserûségtõl hajtva ki akart függeszteni a városfalra egy plakátot Ultimi barbarorum felirattal, és állítólag a szállásadójának csak erõszakkal sikerült õt eb-ben megakadályoznia.www A karteziánus filozófia fundamentumait – a cogitót, az Isten és az ember szabadságát – cáfoló és elutasító filozófia az õt kigondoló filozófust arra kény-szerítette, hogy fellázadjon a történtek ellen. A filozófiának számot kell vetnie ezzel a benne meglévõ kényszerítõ hatalommal.
Ehhez nem várhat semmit a pszichológiától, egy olyan tudománytól, mely Husserl szerint úgy lépett színre Arisztotelész korában, hogy az a filozofáló szellemek számára csak „folytonos csapást” jelent. Legyen ez akármilyen, önmagát objektívnek feltüntetõ tu-domány, amelyik a többi objektív tudomány között azzal a célkitûzéssel végzi feladatát, hogy felvilágosítást nyújt eme tudományok számára azon intellektuális folyamatokról, melyek lehetõvé teszik a számukra, hogy azok legyenek, amik. Ilyen célt, hogy tudniillik majd a rész számot ad az egészrõl, nem szabad a filozófiának maga elé tûzni. Hagyni kell inkább a pszichológiát, hadd gyártsa csak tovább a pedagógia, a közgazdaságtan, és végsõ soron a politika számára az elméleti tanácsait. A filozófiának nem a gondolkodás piaci helyzetét kell erõsítenie, hanem a benne rejlõ hatalom és lehetõség értelmét kell folyton szem elé idéznie.
Amikor a filozófia számára azt a feladatot jelöljük ki, hogy az õrködõ-jelenlét szakadatlan kiharcolásaként megkonstruált Ént vegye védelmébe, akkor nem teszünk mást, mint a kritika szerepét követeljük meg tõle. Ez a tagadásra épülõ szerep egyáltalán nem negatív, hiszen egy védterület védelme egy majdani kitörés lehetõségfeltételét hor-dozza. Nem nehéz elképzelni milyen gúnyos mosolyt fakaszt a védterület, ez az Én értel-mét megadni hivatott szó a pszichoanalizáló pszichoanalitikusok arcán, akik valószínûleg a tudattalan el nem ismerésének tüneteként értelmezik, vagy pedig a fizikalizáló fizikalis-ták arcán, akik a rég kimúlt spiritualizmus nevetséges örökségét fedezik fel benne. A filo-zófiai védterület azonban sem nem búvóhely, sem nem szentély, hanem a ránk mért fel-adat megõrzése, a behódolás, az elkötelezõdés, az elszegõdés felfüggesztése, nem pedig magunkba zárkózás vagy visszavonulás. Ezért kell vigyázni, nehogy úgy tûnjék, mintha interiorizálni akarnánk az Ént, amikor a szubjektivitást már-már az interioritással azonosít-juk, hogy így védjük meg a gondolkodást attól, hogy beolvasszák az „elektronikus vaske-reskedésbe” (René Thom). A védterület védelme azt is jelenti, hogy ha az alkalom megkí-vánja, kimozduljunk belõle. A védterületrõl való kilépés pedig nem más, mint hogy az agyunkkal, ezzel az eleven szabályozó rendszerrel cselekvõ módon beavatkozunk a világ és a társadalom eseményeibe. A védterületrõl kimozdulva, szembe kell szegülnünk min-den idegen beavatkozással, mely az agyunkat veszi célba, és megkísérli a gondolkodást megfosztani a legvégsõ kötelességétõl, a védterület védelmétõl.
Remélem, Önök sem gondolják azt, hogy Spinoza magatartását példaként állítva csak ködösítettem és a szavakkal játszottam. Elhagyni a házunkat annak a szimbóluma, hogy elhagyjuk a védterületünket. Márpedig Spinoza mindkettõt megcselekedte. Persze nem akarjuk most az õ filozófiáját egy tõle idegen perspektívából értelmezni, viselkedése azonban azt bizonyítja, hogy – az Etika utolsó részének szellemében – a test affekcióinak rendje és kapcsolódása a lélekben zajló gondolatok rendjét és illeszkedését követi, az igazi szabadság pedig ennek az összhangnak a tökéletességébõl ered. A mû utolsó szavai szerint „minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka”.www S míg a bölcs arra vár, hogy „bizonyos örök szükségszerûség szerint tudva önmagáról, Istenrõl és a dolgokról”,www el-érje azokat, akadhat olyan helyzet, amikor döntenie kell, megválasztva a helyes magatar-tást az élet közönséges veszélyeivel szemben, melyeket a lélek jelenléte és ereje által képe-sek vagyunk áthidalni és megszüntetni. Ezért nevezett egyeseket a nyilvánosság elõtt bar-bároknak, miközben tudta, hogy a megvetés a gyûlölet nemzõje, s mint ilyen rossz, s hogy a tömeg könyörtelen, amikor semmitõl sem fél. Az a férfi, aki azt írta, hogy nem ismerjük az emberi test összes képességét, s néha tévedésbõl egyiket-másikat a léleknek tulajdonít-juk, az agyával kilépett menedékébõl, ami tökéletesen összhangban van a filozófiájával. Meglehet persze, hogy a kijáratot a filozófiai építményén egy észrevétlen karteziánus re-pedés alkotta...
Elsõ pillantásra úgy tûnik, Spinoza tévedett, amikor azt hitte, hogy az általa nyil-vánosan megbélyegzett barbárok az utolsók. De biztosan kiválóan tudott latinul, és azt akarta inkább mondani: ezek a barbárok a legújabbak, ti. idõben a legutolsók. A mai filo-zófusoknak is, akár Spinoza, akár Descartes követõi, kötelességük minden alkalmat és minden okot felismerve a saját kockázatukra, és az agyuk által diktált elkötelezettségük gesztusaként felírni a falakra, oszlopokra és kerítésekre: Ultimi barbarorum.

Jegyzetek

* © Georges Canguilhem: Le cerveau et la pensée. In: Georges Canguilhem Philosophe historien des sciences. Albin Michel, Paris, 1993. 11-33. Az itt közölt tanulmány a Sorbonne-on 1980 decemberében el-hangzott elõadás szövege. Elõször a Prospective et Santé 1980./14. nyári számában jelent meg (81-98.). A folyóirat szerkesztõi által közbeékelt alcímeket elhagytuk, a bekezdések rendjét a szerzõ utasításai szerint az eredetire visszaállítottuk.
  1 Paul-Jules Möbius (1853-1907), német neurofiziológus, beceneve: Gall redivivus. Õ lokalizálta a matema-tikusdudort a bal szemüreg fölött, a külsõ oldalon. Lásd ehhez: P.-J. Möbius: Über die Anlage zur Mathematik. Leipzig, 1907. A neves csillagász-matematikus Auguste Ferdinand Möbius unokája, ez utóbbi találta ki a Möbius-szalagot.
  2 G. Burckhardt: Über Rindenexcisionen, als Beitrag zur operativen Therapie der Psychosen. Allgemeine Zeitschrift für Psychiatrie, 1891. 47. A pszichokirurgia kezdeteirõl lásd Alain Jaubert: L’excision, de la pierre de la folie. Autrement 1975/76. 4. „Guérir pour normaliser”.
  3 Sigmund Freud: A tudattalan (Szalai István fordítása). In: Uõ: Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Filum, Bp., 1997. 88.
  4 Uo.
  5 Pierre Janet: Cours du Collège de France 1923-1924. Idézi Marcel Jousse: Études de psychologie lingustique. Archives de philosophie, 2. kötet 4. füzet
  6 Pierre Janet egyik érdekes tanulmányát elemzi Claude Prévost: La Psychophilosophie de P. Janet. Payot, 1973.
  7 Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon (Tatár György fordítása). Ikon, Bp., 1995. 20.
  8 Blaise Pascal: Gondolatok (Põdör László fordítása). Gondolat, Bp., 1983.2 167. (340. §)
  9 François Dagognet: Mémoire pour l’avenir. Vrin, Paris, 1979. 8., 9.
  10 Pour la Sience, 1979. november (különszám)
  11 Nouvel Observateur, 1979. október 29.
  12 „Azonban a fizika vagy a kémia terminusaival leírni a tudat mozgását egy érzelmet, egy döntést, egy em-léket, az egy egészen más probléma. Semmi nem utal arra, hogy ez valaha is sikerül. Nem csak azért, mert túl komplexek ezek a jelenségek, hanem fõleg azért, mert Gödel óta tudjuk, hogy egy logikai rendszer nem elégsé-ges önmaga leírásához.” Francois Jacob: La Logique du vivant. Gallimard, Paris, 1970. 37.
  13 A tudás adott állapotának az elméleti invenció utáni fennmaradása az invenció eredetiségének objektív mércéje. Ezért mondja Max Planck az Önéletrajzában, hogy nem elegendõ teoretikus érveket gyûjteni egy fel-fedezés igazolásához, a felfedezésnek meg kell várnia, amíg az ellenzõi eltûnnek a színrõl, és egy másik gene-ráció veszi át a hatalmat a tudományban.
  14 Idézi H. Atlan: Entre le cristal et la fumée. Seuil, Paris, 1979. 229. R. Thom méginkább hangsúlyozza az elméleti felfedezések kalandszerûségét, amikor ezt írja: „Az algebra szinte minden jelentõsebb fejlõdését a til-tottnak tartott mûveletek elvégzése idézte elõ, így fedezhették fel a negatív, a racionális és a képzetes számokat is. R. Thom: Colloque de Royaumont: Théories du langage, théorie de l’apprentissage. Seuil, Paris, 1979. 508.
  15 Drugs for the mind. Newsweek, 1979. november 12.
  16 B. Pascal: Gondolatok. Id. kiad. 176., 177. (369. §. és 371. §.)
  17 Jean Piaget – Noam Chomsky: Théories du langage, théories de l’apprentissage. Seuil, Paris, 1979.
  18 Lásd: Michel Jouvet: Les états de vigilance: bilan et perspectives. Prospective et Santé, 1980/14. nyári szám.
  19 Egy gép nem tud tévedni, ahogyan nem tud mást sem becsapni, egy gép nem képes semmiféle machináció-ra. Michel Scriven éppen a hazugság képességében jelöli meg a választóvonalat az értelmesnek látszó robot és a tudat között M. Scriven: The Mechanical Concept of Mind. In.: Minds and Machines, Prentice Hall, Englewood Cliffs, 1964.
  20 Ludwig Wittgenstein: Zettel. In: Uõ: Werkausgabe in 8 Bänden. Suhrkamp, Frankfurt, 1989.
  21 Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés (Márkus György fordítása). Akadémiai, Bp., 1989. 72. (5.641) Azt pontosan kell látnunk, hogy Wittgenstein metafizikai szubjektumon nem ontológiai szubjektumot ért még a Tractatus idejében sem, a késõbbiekben pedig elhagyja a metafizikai szubjektum fogalmát.
  22 B. Spinoza: Teológiai-politikai tanulmány (Szemere Samu fordítása). Akadémiai Kiadó, Bp., 1953. 295.
  23 Uo.
  24 Gyakran kétségbe vonják, hogy Spinoza valóban így cselekedett volna. Így Jacob Freudenthal is említi az esetet: J. Freudenthal: Das Leben Spinoza. Stuttgart, 1904. Vö. még: Ch. Appuhn (szerk.): Oeuvres de Spinoza. I. kötet, 218. 1. lábjegyzet; valamint Georges Friedmann: Leibniz et Spinoza. Gallimard, Paris, 1946. 110.
  25 B. Spinoza: Etika (Szemere Samu fordítása). Gondolat, Bp., 1979. 401.
  26 Uo.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta