(Szomorújáték)

Goethe: A korinthusi menyasszony

1. JELENET

Városi hát hallnak, ebédlőnek és szalonnak egyaránt szolgáló nagyszobája. Balra, az előszobaajtó mellől keskeny lépcső vezet fel a manzárdba. A hátsó falon, az Anya, illetve a Kamasz hálókamrájába nyí ló ajtók között, rézlapos ingájú óra villódzik, alatta porcelántárgyakkal zsúfolt vitrinesszekrény. A jobb oldali falat majdnem teljes szélességében foglalja el a sötétí tőfüggönnyel letakart szárnyasablak. A helyiség közepén terpeszkedő ebédlőasztalon fehér búrás petróleumlámpa világí tja meg a vacsora utáni rendetlenséget. Az asztal körül szakadozott huzatú kárpitosszékek. Jobbra, az előtérben felravatalozott, fedetlen koporsó. A benne fekvő halott feje mellett gyertyák égnek, arcát mégsem láthatjuk, mert kendő takarja. Az Anya - izgatóan telt idomú, negyven év körüli asszony - a ravatal előtt térdel, imádkozik. Időnként távoli puskalövések hallatszanak. Néhány perc múlva hangtalanul nyí lik az előszobaajtó: puha macskaléptekkel a Kamasz settenkedik be a szobába. Leül az asztalhoz, maga elé húzza a tálat. mohón enni kezd. Véletlenül a tálhoz koccantja a kését, s erre az Anya felneszel, feléje fordul.

Anya. Hol voltál ilyen sokáig?

Kamasz flegmán, teli szájjal. Ahova küldött. A papnál.

Anya gúnyosan utánozza. „ A papnál.” Hogy beszélsz te velem? A tisztelendő úr már egy órája elment. Miért nem kí sérted be a házba?

Kamasz vállat von. A kapuig vele jöttem. Gondoltam, egyedül is betalál.

Anya. Gondoltad. És arra nem gondoltál, hogy én mit élek át, amí g te éjnek idején a városban mászkálsz? Hogy minden lövésre összerezzenek, és téged látlak kiterí tve? Nem elég, hogy a nővéredet elveszí tettem, teérted is örökké aggódnom kelljen?

Kamasz. Nem kell aggódnia, anyám. Azok a lövések... nem azt jelentették.

Anya. Hát mit?

Kamasz. Hát ezt. Megböki a tarkóját. Ne félj, nekem nem eshet bajom.

Anya mondani akar valamit, de meggondolja. Másra tereli a szót. Legalább ma ne mentél volna oda! Semmi részvétet nem érzel a nővéred iránt?

Kamasz. Neki már mindegy.

Anya. Nem igaz, a századosnak csak én kellettem. Azért küldtem el, mert megtudtam, hogy rosszul bánik a foglyokkal.

Anya döbbent felháborodással. Te láttad? Vele voltál?

Kamasz elvörösödik. Nem, csak mondták.

Anya odalép hozzá, megcibálja a haját. Hazudsz! Ki mondta? Áruld el, hogy vele voltál, különben...

Kamasz elrántja a fejét. Mi lesz különben? Nem mindegy, hogy volt? Megérdemelték. És hagyjon engem enni! Fáradt vagyok, le akarok feküdni...

Anya. Képes vagy zabálni, amikor a nővéred...

Kamasz. Miért ne? Feküdjek talán melléje?

Anya összecsapja a kezét. Istenem, miért nem ezt a vadállatot vetted el inkább? Megijed attól, amit mondott; ismét magához húzza a fiát, de most azért, hogy megsimogassa. Jaj, ne haragudj, fiacskám, csak úgy kicsúszott a számon. Uram Jézus, bűnömül ne vedd! Te is láthatod, mire ragadtatom magam e miatt az elkanászodott, apátlan gyerek miatt. Nem tudja ő még, mit beszél. Ha az uram élne, nem lenne ilyen istentől-embertől elrugaszkodott, az móresre taní taná a nadrágszí jjal.

Kamasz. Ha apám élne, előbb magát taní taná móresre, tudná csak meg, ki mindenkivel hentergett azóta.

Anya. Azóta! De amí g élt, soha egy pillantást se vetettem más férfira. Bezzeg ő minden útján felszedett valami ribancot. Volt, amelyik ide is utána pofátlankodott, nekem kellett kiseprűznöm a házból. Mert számomra szent volt az eskü, amit az oltár előtt tettem neki.

Kamasz. A kocsmában másképp beszélik.

Anya. Te már oda is jársz? Mit vétettem, hogy ilyen átokkal vert meg a Teremtő? Hangot vált; mézesmázosan. Ne hallgass te azokra a részeg senkiháziakra, édes fiacskám, csak az irigység beszél belőlük. Az mond rosszat rám, akit a kertkapuig sem engedtem, hiába tette a szépet, í gért fűt-fát. Mert vannak ám olyanok, akik azért rágalmaznak mindenfélével, mert nekik nem jutott a jóból.

Kamasz leszegett fejjel. Vannak. De nem sokan.

Anya ellöki a fiút magától. Menj, menj innét, ne is lássalak! Eridj a szobádba, dögölj az ágyban! Hagyj magamra Korinthával, nem is kérem, hogy itt virrassz velem.

Kamasz. Maga is minek virraszt? Attól nem támad fel. Feküdjön le inkább, pihenje ki magát; épp elég baja lesz holnap a temetéssel. A pap mennyit kért?

Anya. „ Mennyit kért?” A temetésről is csak ez jut eszedbe. Az nem, hogy többé sohasem láthatod szegény nővéredet, aki annyit dolgozott rád: mosott, vasalt, megfoltozta a ruhádat, kiskorodban megfürdetett, ápolt, ha beteg voltál. És soha egy rossz szava sem volt gazemberségeidre, előttem is hányszor kimentett, hány pofont, sarokban állást megúsztál, mert ő megkérlelt engem vagy apádat. Istenem, milyen áldott lélek volt, és hogy égett a keze alatt a munka! Helyettem is mindent elvégzett a ház körül, amikor dolgom volt...

Kamasz. Emlékszem. És arra is emlékszem, hogy apánk halála után anyámnak egyre több dolga lett. Nappal is, éjszaka is.

Anya. Hát aztán? Azért mindig megvolt mindenetek.

Kamasz keserűen. Talán épp azért volt meg mindenünk.

Anya. Akkor meg mi bajod? Eridj aludni!

Kamasz odamegy a koporsóhoz, egy pillanatra felhajtja a kendőt, és váratlanul gyöngéd hangon szólal meg. Aludj te is, nővérkém! Jó éjszakát! A szobájába indul.

Anya még az előbbi szóváltás hatása alatt, inkább dühösen, mint ijedten. Ki lehet az ilyenkor? Csak nem te csináltál valamit? Nézd meg, ki zörget! Észbe kap, megállí tja a fiút. Várj, majd inkább én. Ha téged keresnek, azt mondom, még nem jöttél haza a paptól.

Kamasz. Nem kell.

Anya elhúzza a sötétí tő függönyt, kinyitja az egyik ablakszárnyat. Ki az, mit akar tőlünk éjnek évadján? Nincs semmink, szegények vagyunk.

Férfihang. Bocsásson meg, asszonyom, nem akarok semmi rosszat. Világosság szűrődött ki az ablakukon; gondoltam, még ébren vannak. Szállást keresek.

Anya. Menjen szállodába! Nekem nincs kiadó szobám.

Férfihang. Kérem, nagyon kérem, ne küldjön el! Mindent megmagyarázok. Most jövök az állomásról, átutazóban vagyok, de ma már nem megy tovább a vonat. És nem tudom, hol van a szálloda, idegen vagyok ebben a városban, a pénzem is fogytán. Az állomásra nem mehetek vissza, onnan mindenkit elzavartak, mert a holnapi fogadásra készülnek... A legkisebb zugban is meghúznám magam...

Anya. Várjon! Visszamegy a lámpáért, kinyújtja az ablakon. A látvány megnyugtatja; megenyhülten szól a kint várakozóhoz. Hát jó, jöjjön be! Mindjárt beengedem! Hátraszól a Kamasznak. Menj, fiam, vezesd be a vendéget!

A Kamasz kisiet a szobából. Az Anya visszatérdel a ravatal elé. Í gy a belépő Vendég először az asszony ingerlő, kerek fenekét pillantja meg. Már ettől zavarba jön, s zavara tovább fokozódik, amikor észreveszi a koporsót.

Vendég. Bocsásson meg, kérem! Ha tudtam volna, miért virrasztanak, nem veszem magamnak a bátorságot...

Anya feláll, megigazí tja a ruháját. Bizonyára nem ok nélkül zörgetett be. A koporsóra mutat. A kislányom. Ma reggel halt meg. A szí ve... Sí rva fakad, leül az egyik székre, válla görcsösen rángatózik. De hamar erőt vesz magán. Ne álldogáljon az ajtóban, üljön asztalhoz! Biztosan éhes is.

A Vendég a lámpa fénykörébe lép. Húsz-huszonkét éves fiatalember, arckifejezése fáradt, kétségbeesett. Ruhája sárfoltos, gyűrött. Viharkabátját nem veti le, úgy ül az asztal mellé, az asszonytól tisztes távolságra. A Kamasz visszavonulásra készen szobája ajtajából figyeli anyját és az idegent.

Vendég. Köszönöm, nem kérek semmit. Vacsoráztam a vonaton... Kérem, fogadja őszinte együttérzésemet! Megértem a fájdalmát, és ha valamiben... én, én igazán... Nem kí nlódik tovább, elhallgat, majd feláll. Nem akarok zavarni. Jobb lesz, ha elmegyek a szállodába...

Anya parancsoló kézmozdulattal ülteti vissza. Ne menjen sehová! Terí téket, ételt tesz eléje. Egyen valamit, régen lehetett az a vacsora, ha volt egyáltalán. Mindjárt megágyazok magának. Messziről jön? Vagy ne kérdezzem?

Vendég összerezzen. Dehogynem. Nincs semmi titkolnivalóm. Tegnap indultam. A fővárosból... De ne féljen, nem vettem részt semmiben. Idegesség fogja el, szinte fuldokolva folytatja. Az irataim rendben vannak, megmutathatom. Hazautazom, amí g az egyetemen oktatási szünet van.

Anya szórakozottan. Diák?

Vendég. Igen. Bölcsészhallgató, másodéves.

Kamasz előlép a sötétből. Anyám, azt hiszem, elfelejtettem bezárni a kaput. Kimegyek.

Anya szúrós pillantást vet rá. Nem mész sehova. A szobádba, aludni! Nem akarom még egyszer mondani.

A Kamasz sértődötten csapja be maga mögött az ajtót.

Anya a Vendéghez. Bocsásson meg, nem kérdezek többet. És maga se mondjon semmi feleslegeset! Ne aggódjon, itt jó helyen van. Na, egyen már végre!

Vendég. Köszönöm. Bizonytalanul nyúl az ételhez.

Anya. Látom, nagyon kimerült. Megyek ágyazni... Hogy milyen időket élünk! Sóhajtozva megy fel a lépcsőn.

A Vendég megpróbál legyűrni néhány falatot, de feje csakhamar az asztallaphoz koppan. Az Anya végez az ágyazással, lejön a lépcsőn, gyengéden felkelti a fiatalembert, és felkí séri a manzárdba. Aztán visszatér, elfújja a ravatali gyertyákat, és a petróleumlámpával a kezében bemegy a szobájába.

2. JELENET

Vendég. Ki vagy? Értem jöttél?

Lány mutatóujját ajka elé emeli. Pszt! Felébreszted anyámat.

Vendég megnyugodva látja, hogy nem marcona csendőrtiszt, hanem egy szép, fiatal lány zavarta meg az álmát. Te az ő húga vagy?

Lány csodálkozva. Kié?

Vendég. A halott lányé, aki odalent van felravatalozva.

Lány arcán rémület tükröződik. Halott? Ki halt meg?

Vendég meghökkenve. Hát a nővéred vagy a húgod. Nem tudom, hogy hí vták. Te nem is tudsz róla?

Lány félpercnyi dermedt csend után sí rva fakad. De igen... Hogyne tudnék... A nővérem... Igen, a nővérem volt... Csak még olyan szokatlan... Az előbb, amikor felriadtam, ösztönösen hozzá indultam... És magát találtam az ágyában... Nem fogtam fel mindjárt... Ilyenkor mindig hozzá mentem, ő szokott megnyugtatni... Különben órák hosszat bolyonganék a házban, amí g csak... amí g csak a hold...

Lány érezhető megkönnyebbüléssel. Nincs mit megbocsátani. Tudom, hogy ez nem normális dolog. Anyám szidott is érte, nem hitte el... Csak ő, a nővérem értett meg... Ő nagyon jó volt. Nem bánta, hogy felébresztem, magához engedett az ágyba, betakart, és addig simogatott, becézgetett, amí g meg nem nyugodtam, és el nem aludtam a karjaiban... Ezért jöttem be magához, félig ébren; még nem hatolt el a tudatomig, hogy ő nincs többé... Ne haragudjon, hogy megzavartam az álmát... Igaz, nem tudtam, hogy maga fekszik itt... az ő ágyában. Én már aludtam, amikor maga érkezett. El is megyek.

Vendég. Hová?

Lány megborzongva. Vissza... oda, ahonnan jöttem.

Vendég közelebb húzódik hozzá. És én nem tehetném, ugyanazt, amit a nővére... a nővéred?

Lány. Mit?

Vendég. Hát azt, hogy magamhoz engedlek az ágyba, betakarlak, és addig simogatlak, becézgetlek, amí g meg nem nyugszol, és el nem alszol a karjaimban...

Magához vonja a Lányt, aki ellenkezés nélkül fekszik melléje, a takaró alá... A fiatalember, a sikertől felélénkülve, duruzsoló hangon folytatja az ostromot.

Vendég. Milyen hideg a tested! Egészen átfagytál. Bújj ide hozzám, hadd melegí tselek fel egy kicsit! Úgy, most jó, nagyon jó... Milyen tiszta illata van a hajadnak; olyan hűvös és bódí tó, mint az esőben megázott fakéreg... Még szorosabban; ne félj tőlem, nem bántalak. Gondold azt, hogy a nővéred mellett fekszel, vagy ne is gondolj semmit, csak simulj hozzám! Ugye, jó itt mellettem?... Édes, kicsi tekergőm, nem szabadna ilyen lenge öltözetben mászkálnod; hűvösek már az éjszakák. És ha kitévedsz az udvarra, vagy a hideg kőpadlón lep meg az álom?

Lány. Igazad van, de nem tehetek róla. A hold... a hold erősebb nálam. Hiába húzom el a függönyt, még a falon is áthatol; a fénye mintha hágcsó lenne - csak meg kell találnom az első fokát, rátenni a lábamat, megkapaszkodni és elindulni fölfelé... az égbe, vagy valami olyan helyre, ahol csend és békesség van.

Vendég. És ha most megtaláltad azt a helyet?

Lány. Ahol csend van és békesség?

Vendég. Több annál. Boldogság. Aminél nagyobb nincs a földön. Még erősebben öleli a Lányt.

Lány megpróbál szabadulni. Nem, azt nem akarom.

Vendég. Nem is tudod, mire gondolok.

Lány vergődve. Eressz! Nem akarok olyan lenni, mint az anyám.

Vendég elengedi. Miért, ő milyen? ... Bocsáss meg, ezt nem kellett volna megkérdeznem. De én nem is kí vánom mindjárt azt. Nem is illene, amikor halott van a házban.

Lány az ágy másik végébe húzódik. Igen, halott van a házban. Halott! Összerázkódik.

Lány. Nagyon.

Vendég. Szegénykém! Óvatosan közeledik hozzá. Ő is ilyen szép volt, mint te?

Szünet; majd mintha egy félig elfeledett verset próbálgatna felidézni. Hajad selymes és erős, mint a kötél, amellyel Sámsont az ágyhoz kötözték... Szemed zöldje a bodzafáé, amely májusi hajnalokon bevilágí tott a szobámba... Egymáshoz simuló ajkaid a párhuzamosok boldog találkozása a végtelenben... Hangod csengő és mély értelmű, mint az éjféli misére hí vó harangszó...

Lány megérzi, hogy a költemény itt véget ér, vagy a fiú elfelejtette a folytatást. Ha őt láttad volna, nem í gy beszélnél. Félénken. Vagy láttad is talán a ravatalon?

Vendég. Nem, csak messziről. Amúgy sem láthattam volna sokat belőle: kendő volt az arcára terí tve.

Lány megkönnyebbült sóhajjal. Kendő, igen.

Vendég. De miért? Felétek ez a szokás?

Lány. Igen, ez a szokás.

Vendég. Talán a legyek miatt?

Lány. Talán. Nem tudom... De miért érdekel ez téged annyira? Felkeltettem a kí váncsiságodat iránta?

Lány megnyugodva simul ismét a fiú ölelésébe. Úgy érzed?

Vendég. Te nem?

Lány. Nem tudom.

Vendég. De én igen. És nagyon boldog vagyok. Nagyon, nagyon! Soha többé nem fogok elválni tőled. Még a sí rba is követlek.

Lány megdermed. Ezt nem mondhatod komolyan.

Vendég. Dehogynem.

A Lány sí rni kezd, egész testét rázza a zokogás. A fiatalember ijedten csití tja.

Vendég. Ne sí rj, kedves! Nincs semmi baj. Miért sí rsz?

Lány. Mert halott vagyok.

Lány. Nem, nem.

Lány ijedten. Nem, csak azt ne! Nem lehet!

Vendég. Miért nem?

Lány. Nagyon szigorú. Nem szabad megtudnia, hogy bejöttem hozzád. Í gérd meg, hogy nem szólsz neki. Majd később. Néhány nap múlva.

Vendég. Megí gérem.

A Lány hálásan megcsókolja. A Vendég viszonozná a csókot, ám ekkor eszébe villan valami.

Vendég. Csakhogy én nem maradhatok itt soká. Be kell vallanom valamit. Én benne voltam... részt vettem a felkelésben. A fővárosból menekülök. Át kell jutnom a demarkációs vonalon, mert ha elkapnak... A társaim talán már nem is élnek... Szökjél meg velem!

Lány kétségbeesetten rázza a fejét. Én nem mehetek. Nem szabad.

Vendég. Akkor én se mozdulok egy tapodtat sem. Legfeljebb elfognak. Igazából nem is csináltam olyasmit, amiért főbelövés járna. Csak tagja voltam egy diákbizottságnak, aláí rtam néhány ostoba kiáltványt... azt is többedmagammal. Lehet, hogy egész könnyen megúszom. Kapok néhány hónapot...

Lány. Nem, nem, mindenképpen el kell menned, veszélyes lenne itt időznöd. Én tudom, hogy azok nem ismernek bocsánatot. Anyámhoz járt egy százados. Előtte titkolta, de az öcsémnek elárulta: mindenkit kivégeznek, akinek a legkisebb köze is volt a lázadáshoz.

Vendég. Mindegy! Inkább haljak meg a közeledben, mint hogy biztonságban éljek, de tőled elszakí tva.

Lány könnyű sóhajjal. Ha engedek neked, továbbmész?

Vendég. Az enyém lennél, és cserébe azt kí vánod, hogy hagyjalak el:

Lány. Nem örökre. Visszajössz, amint lehetséges lesz. Szomorúan. Várni foglak.

Vendég. Visszajövök. Amint lehet, azonnal. Magához szorí tja a Lányt.

Lány. Várj még! Húzd be a függönyt; nem akarom, hogy a hold lássa!

Vendég teljesí ti a kérést, s újra átöleli a Lányt. Nagyon kí vánlak!

Lány. Várj még! Vigyázz, ne maradjon nyoma annak, hogy itt voltam. A lepedőt... majd tüntesd el! A szekrényben találsz tisztát. Ha nem tudsz továbbutazni, holnap éjjel ismét meglátogatlak. De napközben ne keress, és nehogy elszóld magad! A nevemet se szabad kiejtened!

Vendég. Hiszen nem is tudom, hogy hí vnak!

Lány. Korinthának. De felejtsd el.

Vendég. Szeretlek, Korintha!

Lány váratlan szenvedéllyel. Ölelj, ölelj: mindjárt ránk virrad!

3. JELENET

A nagyszoba. Borús délelőtt; a széles ablakon beeső szürke fény alig oldja fel a hodályszerű helyiség éjszakát őrző sötétjét. A most még avittabbnak tetsző berendezési tárgyakból vigasztalan sivárság árad. A falióra fél tizenegyet mutat. Az Anya, a gyászruhája elé kötött virágmintás kötényben, az asztalt takarí tja. Tálcába rakja a használt tányérokat, evőeszközöket, összesöpri a kenyérmorzsát. A Vendég terí tékéhez nem nyúl; a fiatalember még nem jött le reggelizni. Az asszony éppen kifelé indulna, amikor a bejárati ajtó felől erőteljes kopogtatás hallatszik.

Anya emelt hangon. Te vagy az, fiam? Nem vittél kulcsot?

Hallgatózik. Mivel nem kap választ, letépi magáról a kötényt, az egyik székre dobja, és kimegy ajtót nyitni. Dühös sietséggel tér vissza a szobába; egy nála öt-hat évvel fiatalabb, kissé erőltetetten katonás mozgású, tiszti egyenruhás férfi követi. Az asszony megáll a szoba közepén, szembefordul a férfival, aki riadtan torpan meg a küszöbön.

Anya hidegen. Mit óhajt a százados úr? Bocsásson meg, nem érek rá, még rengeteg dolgom van a temetésig.

Százados bátortalanul beljebb lép. Mióta urazol te engem? Néhány napja még a keresztnevemen szólí tottál, a becenevekről nem is beszélve... Különben pedig azért jöttem, hogy minden sértődést, haragot félretéve felajánljam segí tségemet a téged ért szerencsétlenségben. Ha bármire szükséged lenne...

Az asszony elutasí tó kézmozdulattal válaszol. A Százados úgy tesz, mintha ezt nem vette volna észre: még közelebb lép hozzá. Az Anya az asztalig hátrál.

Százados. És, természetesen, szeretném kifejezni mélységes együttérzésemet... A ravatalra sandí t. Szegény, kicsi Korintha...

Anya. Ne ízetlenkedj! A lányom utált téged.

Anya. Amí g ki nem ismertelek. Amí g rá nem jöttem, mit művelsz azokkal a szerencsétlenekkel.

Százados. felcsattan. Lehet, hogy azoknak a „ szerencsétleneknek” tí z év múlva emlékművet fognak állí tani, engem meg félrelöknek, mint a kifacsart citromot. De ha én meg a hozzám hasonló „ szadista barmok” nem fogtuk volna le a kezüket, még az a kevés is elveszne ebből a nyomorult országból, amit a háború meghagyott. Dühösen fújtat.

Anya epésen. A százados úr mindent meg tud magyarázni. Én viszont csak egy gyönge asszony vagyok, aki a tyúkeszemmel nem vagyok képes átlátni ezeket a dolgokat. De abban mégis bizonyos vagyok, hogy a kí nzás, kegyetlenkedés, ártatlan emberek legyilkolása, akármilyen eszme nevében történik is, Isten ellen való vétek, amire nem lehet mentséget, igazolást találni.

Százados ismét felcsattanna, de iszonyúan kí vánja a haragtól megszépült asszonyt. Visszafogja magát. Mentséget nem keresek. Igazolást sem. Csak azt szeretném, ha megértenél. Lásd be, hogy végső soron magam is áldozat vagyok.

Anya. Áldozat? Te?!

Százados látva, hogy í gy nem ér célt, taktikát cserél. Nem felejthetted el ilyen hamar az együtt töltött éjszakákat. Amikor a karomba zártalak, amikor sikoltoztál alattam a gyönyörtől, eszedbe sem jutott, hogy a munkám miatt szörnyülködj.

Anya undorral. Munkád?! Ezt te annak tekinted?

Százados ordí tva. Igenis, a munkám! A hazának szüksége van rá. Szünet. Aztán fuvolázva. Hát már nem vagyok a kölyökkutyád? Akit úgy dédelgettél? Azt akarod, hogy megint vinnyogva kaparásszam a küszöbödet, mint egyszer, amikor nem akartál beengedni? Letérdel. Megteszem, bizony isten, megteszem, csak füttyentened kell. Leszek a kiskutyád, az ölebed, a bernáthegyid vagy amit akarsz, csak egy jó szót szólj már! Átfogja az asszony lábát.

Anya pillanatnyi megingás után kilép a férfi karjai közül. Állj fel! Vedd észre magad! A lányom ravatala előtt akarsz ledönteni? Amit mondtam, megmondtam: többé nem kellesz.

A Százados megalázottan feltápászkodik. Már majdnem sarkon fordul, hogy kicsörtessen a házból, amikor a használtak mellett észreveszi az érintetlen harmadik terí téket. Az Anya megkésett mozdulattal akarja eltakarni.

Százados fenyegető hangra váltva. Amint látom, vendéged van. Vagy vársz valakit?

Anya riadtan. Nem várok senkit. Azaz hogy... vendégem van. Egy fiatalember.

Anya. Nem, dehogy. Az éjszaka jött.

Százados. Az éjszaka? Honnan? A vasutat már tegnap este lezártuk.

Anya lázasan gondolkodik, hogyan vágja ki magát. De ő gyalog jött... A szomszéd faluból... A temetésre.

Százados. Rokonod?

Százados gúnyos hitetlenséggel. Nem is tudtam, hogy Korinthának vőlegénye volt.

Anya kapkodva. Én se tudtam. Szegény kislányom csak három nappal ezelőtt vallotta be. Amikor már érezte, hogy... Tavaly augusztusban ismerkedtek meg, amikor Korintha a nagyszüleinél nyaralt. Titokban leveleztek... A fiú lánykérőbe készült, és temetésre érkezett. Csak itt tudta meg, hogy jövendőbelije már nem él. Az izgalomtól és a megkönnyebbüléstől sí rva fakad.

Százados. Nagyon megható történet. Azért, ha megengeded, én ellenőrizni fogom a „ vőlegény” iratait. Most hol van?

Anya. Még alszik.

Százados. Hol? A lányod szobájában? Vagy tenálad?

Anya. Miért nem hiszed el, amit mondok? Hát hazudtam én neked valaha?

Százados ellöki magától. Csak azt hallgattad el, hogy már a fél várossal lefeküdtél, mire én sorra kerültem.

Anya. Mert nem ismertelek. Mert nem tudtam, milyen férfi vagy. De teutánad rá se tudtam nézni senkire. Azóta sem, hogy szakí tottunk... hogy szakí tottam veled... És ha most vársz néhány napot - csak amí g kicsit magamhoz térek, és a gyászom se lesz ennyire friss már -, akkor... akkor újrakezdhetjük. Esküszöm neked!

A Százados, bár gyanakvása a váratlan fordulattól teljes bizonyosságot nyert, félpercnyi habozás után, mint már annyiszor, ismét enged az asszonyból áradó erotikus varázsnak. Csak a látszat kedvéért vonakodik.

Százados. Csak holnapután. Amí g a tábornok úr különvonata át nem halad a vidéken, egy lélek sem hagyhatja el a várost.

Anya megnyugodva. Akkor holnapután este... ha letetted a szolgálatot... várni foglak.

Százados. Mint azelőtt?

Százados elcsukló hangon. És a kiskutyád leszek?

Anya. A kiskutyám leszel.

A férfi szeme bepárásodik, szeretné az asszonyt átölelni, és előleget venni a holnaputáni estéből, ám ekkor megreccsen a lépcső: a Vendég jelenik meg rajta. Az egyenruha láttán megdermed, de már késő visszalépnie. A Százados futó pillantással végigméri a fiatalembert, s ez elég is neki, hogy megállapí tsa, kiféle, és honnan jöhetett. De úgy tesz, mintha nem vette volna észre a diákot.

Százados. Asszonyom, még egyszer fogadja őszinte együttérzésemet! És ha bármiben a segí tségére lehetnék... Összecsapja a bokáját, tiszteleg, szabályos hátraarcot csinál, és boldogan kimasí rozik. Az Anya követi, bezárja az ajtót.

Vendég lejön a lépcsőn, bátortalanul járul a szobába visszatérő asszony elé. Jó reggelt, asszonyom! Ne haragudjon, hogy ilyen illetlenül sokáig aludtam. Már rég indulnom kellett volna. Félek, hogy akaratlanul kellemetlenséget okoztam önnek.

Anya. Szó sincs róla. Üljön csak le reggelizni! A teája már jéggé dermedt.

Vendég. Köszönöm, nem kérek semmit. Mennem kell.

Anya. Ugyan, hová siet ennyire?

Vendég. A rokonaimhoz, a megszállt területre. Ott akarom kiböjtölni a hadiállapotot.

Anya. És az egy csöppet sem zavarja, hogy ahhoz át kell jutnia a demarkációs vonalon?

Anya. Ott talán nem. De innen két napig a madár sem repülhet ki. Minden utat lezártak.

Vendég. De nekem rendben vannak az irataim. Elvörösödik.

Anya. Én ebben nem kételkedem, különben nem is mertem volna befogadni éjszakára. De azért jobb nem kockáztatni. A mai zavaros időkben már azért is könnyen falhoz állí thatják, mert a fővárosból érkezett. És most a legjobb papí rokkal is feltartóztatnák.

Vendég. Akkor hát mit tegyek? Asszonyom mit tanácsol?

Anya. Azt, hogy a zárlat idejére maradjon nálunk.

Vendég kí nban. De ide... tisztek járnak. Feltűnhet az ittlétem.

Anya hűvösen. A százados úr családunk régi barátja, és én már tudtára adtam, hogy maga a házamban tartózkodik.

Vendég Ijedten pillant körül, a menekülés útját keresi. És mit mondott neki, ki vagyok?

Anya. Csak az igazat. Közöltem vele, hogy maga Korintha vőlegénye. Hatásszünetet tartva, diadalmasan néz a fiatalemberre.

Vendég megdöbbenve. Hogyan? Korintha vőlegénye? A megboldogult húgáé?

Anya most rajta van a megdöbbenés sora. Miféle húgról beszél maga? Korinthának soha nem volt lánytestvére.

Vendég teljesen összezavarodik. Rájön, hogy elszólta magát. Ezért az Anya csodálkozása el sem jut a tudatáig. Dadogva igyekszik menteni, ami menthető. Bocsásson meg, asszonyom, de éjszaka, amikor beengedett, mintha egy fehér ruhás lányalakot láttam volna kisuhanni a szobából. Akkor a szolgáló volt...

Anya szárazon. Nem tartunk szolgálót. Megsajnálja a zavarában megbénult fiatalembert. Biztosan álmodta azt a lányt a fiatalúr. Meg is értem, a maga korában... De fordí tsuk komolyra a szót! Maga az én Korinthám jegyese volt. Tavaly nyáron ismerkedtek meg a szomszéd faluban - maga ugyanis odavaló -, Korintha nagyszüleinél. Maga tegnap gyalog jött be a városba, hogy megkérje a lányom kezét. Azonban elkésett, már csak a koporsóban láthatta viszont. És most itt marad a temetésre, és azután mindaddig, amí g a tábornok úr vonata ki nem gördül az állomásról. Akkor visszamehet a falujába... vagy ahova tetszik. Megértette?

Vendég még mindig a név rejtélyén töprengve. Nem. Illetve igen. És köszönöm. Nagyon köszönöm. De nem lenne tisztességes, ha eltitkolnám... A jóságáért cserében be kell vallanom valamit.

Anya elhárí tóan. Később. Most nincs rá idő. A temetés után majd elbeszélgetünk, ha már egy kicsit megnyugodtunk.

Dörömbölés. Riadtan néznek össze.

Anya. Ki lehet az megint? Mindenesetre menjen vissza a szobájába!

Kamasz kintről. Anyám, mért zárkóztál be? Eressz be, mindjárt itt lesznek a temetkezési vállalattól.

Az Anya megkönnyebbülten megy ki ajtót nyitni. A Vendég odalopódzik a ravatalhoz, és megfogja a halott arcára terí tett kendőt. Már éppen felemelné, amikor az Anya és a Kamasz belépése megzavarja. Elrántja a kezét. Odamegy az asztalhoz. Leül, idegesen belekortyol a teájába.

Anya. Hol tekeregtél, te átok? Két órája, hogy elmentél.

Kamasz. Nem tehetek róla. A százados úr tartott fel.

Anya. Megint a laktanyában voltál? Nem megtiltottam, hogy betedd oda a lábad?

Kamasz. Az utcán kapott el. Egyszerűen karon ragadott, és becipelt. Nagyon jó kedve volt. Ja, mielőtt elfelejtem, ezt küldi a vendégünknek. A zsebében kotorászik.

Vendég ijedten ugrik fel. Mi az?

Kamasz. Igazolvány. Kétrét hajtott kartonlapocskát nyújt át neki. Csak a nevét kell beí rni.

Vendég. Miféle igazolvány? Nekem van...

Anya. Ugyan, ne értetlenkedjék már! Csak nem akar igazolvány nélkül mászkálni, amikor lépten-nyomon igazoltatnak. És nálunk csak a százados úr papí rját fogadják el. Í rja alá, és tegye zsebre!

Vendég. Igenis. Köszönöm. Zavartan nézegeti a kartonlapocskát, amely a biztonságát szavatolja.

Kamasz elképedve. Kicsoda?

Vendég. Igen, az vagyok, akinek asszonyom mondott. Korintha vőlegénye... Istenem, megbolondulok! Zokogással küszködve felrohan a manzárdszobába. Az igazolványt az asztalon hagyja. A Kamasz tátott szájjal bámul utána.

KÖZJÁTÉK

A nyitva hagyott ajtón két fekete ruhás férfi lép a szobába. Néma fejbólintással üdvözlik a háziakat, akik ugyanilyen némán viszonozzák köszönésüket. Az egyik férfi helyére teszi a koporsófedelet, a másik kalapácsot, szögeket vesz elő. Közben az utcáról harsogó katonazene, lépésben haladó gépkocsik berregése hallatszik: a tábornok most vonul végig kí séretével a városon. A dí szfelvonulás lármája lassan távolodik... A kalapácsos férfi az utcán zajló eseményektől nem zavartatva magát, gyors, szakszerű ütésekkel körbeszegezi a koporsófedelet. Az Anya pálinkát hoz, s amikor végeznek, megkí nálja a temetkezési vállalat embereit. A feketeruhások szertartásosan felhajtják a pálinkát, majd vállukra emelik a koporsót, és kiviszik a házból. Távozásuk után az Anya sí rva borul az üresen maradt ravatalra. Fia, aki eddig az ablaknál állva figyelte a felvonulást, odamegy hozzá, és ügyetlen, becézőnek szánt mozdulatokkal vigasztalja.

4. JELENET

Anya a Vendéghez. Tölthetek még forralt bort?

Vendég lassan jut el a tudatáig, hogy hozzá szóltak. Köszönöm, nem kérek. Már átmelegedtem.

Anya a Kamaszhoz. És neked, fiam?

A Kamasz csak a fejét rázza. Percekig tartó csend. Végül az Anya nem bí rja tovább, beszélni kezd, hogy elűzze szorongását.

Anya. Hirtelen kezdett rá, éppen amikor a sí rhoz értünk. Mintha az ég is őt siratta volna... Hiába várja, hogy a többiek bekapcsolódjanak: hisztérikus hadarással folytatja. Szép volt a sí rbeszéd, a tisztelendő úr igazán kitett magáért. Hogy is mondta? „ Olyan volt ő, mint a mezők lilioma, oly sudár és tiszta kelyhű, ám gyönge szárat adott néki a Teremtő, ezért az első tavaszi vihar derékba törhette...” Miféle tavaszi vihar? Hiszen ősz van... Fiára néz, majd a Vendégre, ám azok erre sem reagálnak. Hanem a kántor, az most is dülöngélt. Legalább akkor lenne józan, amikor a régi katonacimborája lányát búcsúztatja.

Kamasz kizökkenti apátiájából, hogy rosszat mondhat valakire... Az mindig tökrészeg. Akkor is alig állt a lábán, amikor apámat temettük.

Anya elgondolkozva. Igazad van, akkor is.

Kamasz feláll. Na, én elteszem magam holnapra. Nagyon elfáradtam máma.

Anya fürkésző pillantást vet rá. Menj csak! Remélem, az ágyadban töltöd az éjszakát.

A Kamasz megrántja a vállát, és bemegy a szobájába. A Vendég nem mozdul, s ettől az asszony felbátorodik.

Anya. Nagyon szerette a nővérét, bár sohasem tudta kimutatni. Tüskés természetű, mint az apja volt. Nem bí rok vele. Korintha viszont... maga volt a jóság, szelí dség, mégis tudott hatni rá. Neki szót fogadott, bár neki se mindig... Az apa, az hiányzott mindkettejüknek.

Vendég érzi, hogy meg kell szólalnia neki is, különben mehet aludni, arra pedig nem tudja rászánni magát. Kényszeredetten. Régen meghalt a férje?

Anya. Öt éve.

Vendég. És azóta...?

Anya kicsit elpirulva. Egyedül. Egy szál magam a két gyerekkel. Azaz most már csak ezzel az eggyel... Sí rva fakad, de hamar megnyugszik.

Vendég. Én tudom, milyen nehéz lehet. Engem is egyedül nevelt az anyám. És nekem is ott voltak az öcséim. Én kí sértem őket az iskolába, én leckéztem velük... Néha még főztem is.

Anya. Összeillettek volna az én Korinthámmal. Kár, hogy nem ismerhette.

Vendég szorongva. Meséljen róla, milyen volt. Én csak a ravatalon láttam. Az arcát nem is láthattam, kendő volt rajta.

Anya. Le kellett takarnom, annyi a légy mostanság. Még egy esztendőben sem szaporodtak el ennyire. Talán mert mindenfelé sok a halott... Hogy milyen volt a lányom? Körülbelül olyan magas, mint én. És karcsú. Akárcsak én lánykoromban. A haja világosabb, mint az enyém, és hosszú: ha leengedte, derékig ért. A szeme zöld. Ebben nem rám ütött, a szeme szí nét az apjától örökölte. És hogy olyan fehér bőrű volt... talán túlságosan is sápatag; az én fajtám kreol, és erőteljesebb. De azért nagyon szép volt. Sokan legyeskedtek körülötte, de ő nem, ő senkit se engedett három lépésnél közelebb. Nagyon tartózkodó volt. Mondtam is neki: édes lányom, az rendjén volna, hogy vigyázol magadra, én is í gy tettem annak idején, de ha mindenkihez ilyen elutasí tó vagy, még azt hiszik, nem is vér folyik az ereidben, hanem savólé. Márpedig az olyan lányok végül hoppon maradnak, egy férfinak sincs kedve jégcsapot vezetni az oltár elé. Ő meg csak nevetett, és azt mondta: ráér még felolvadni, mindennek eljön az ideje... Hát eljött! Csak nem annak. Hüppögve. Még azt is mondta, hogy azt az anyajegyet, ami a bal melle alatt van, csak az a férfi fogja meglátni, akit egy életre választ párul magának.

Vendég izgatottan. Hol volt az az anyajegy?

Anya megütközve. Miért fontos az magának?

Vendég. Csak úgy kicsúszott a számon. Beszéljen még róla!

Anya. Ha el tud képzelni engem húsz évvel fiatalabbnak, persze karcsúbbnak, kí vánatosabbnak... habár sok férfinak ma is jobban tetszem, mint ő... kicsit vézna volt, kicsit vérszegény, különösen, amikor már látszott rajta, hogy beteg... Hanem ahogy járt az utcán! Büszkén, fölemelt fejjel, nem nézve senki emberfiára; a csí pője mégis olyan édesen ringott, a hegyes kis mellei olyan kihí vóan szegeződtek a szembejövőkre, hogy a férfiak, mintha villám sújtotta volna őket, megálltak és bámulták, nem tudták a szemüket levenni róla...

Az anya váratlanul kiperdül a szoba közepére, és lányát utánozva, magakelletően járkálni kezd a fiatalember előtt... Hirtelen elszégyelli magát, visszamegy a helyére, és az asztalra borulva sí rni kezd. A Vendég tétova mozdulatot tesz, hogy vigasztalóan megsimogassa, de az utolsó pillanatban visszarántja a kezét. Nem az asszony öntudatlan felkí nálkozása, hanem a szavai és mozdulatai által felidézett kép riasztja meg.

Vendég sután. Nyugodjon meg, kérem! Ne sí rjon! Bármilyen nehéz, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy ő már nincs többé... Különös, de ahogy leí rta, olyan érzésem támadt, mintha már láttam volna valahol. A hosszú szőke haj, a zöld szempár... Óvatosan. Tegnap éjjel álmomban ugyanilyen lánnyal találkoztam.

Anya lassan felemeli a fejét, a Vendégre mered. Akit reggel emlegetett.

Vendég visszakozna, de már nem teheti. Igen, akit emlí tettem. Igaz, csak álmodtam. De vajon nem lehetséges-e, hogy bár sohasem láttam, álmomban mégis ő, Korintha jelent meg előttem?

Anya felugrik. Várjon! Mutatok róla fényképeket.

beszalad a szobájába, és egy halom fényképpel tér vissza. Odaül a Vendég mellé, és elkezdi válogatni a képeket. Közben több í zben is - mint egy véletlenül - megérinti a fiatalembert.

Anya. Ezek a legkorábbiak: itt még csecsemő, két vagy három hónapos, már nem emlékszem... Ezen már kétéves, nagy masnival a hajában... Azon meg öt; az öccsét ringatja. Ugye, milyen komoly a kis arcocskája?... Ezt nézze, ezen már iskolás lány, - nézze azokat a pipaszárlábakat a fehér harisnyában!... Persze, ezek a képek nem érdekesek a maga számára... Lássuk csak! Nem, ezt még meg kell mutatnom: ilyen volt első áldozáskor. Igaz, eléggé elmosódott, de azért jól látszik rajta, mennyivel szebb, fejlettebb, mint a vele egykorúak... Istenem, azok közül sokan már férjhez mentek, gyereket szültek; ő meg, szegénykém, kint fekszik a hideg, sáros temetőben, és sohasem látjuk többé... Zokogva borul a Vendég vállára.

Vendég az Anya haját simogatva, tekintetét szégyellősen a fényképekre fordí tja. Ám ekkor a halom tetején megpillant egy képet, és rémülten löki el magától az asszonyt. És ez? Ez a kép mikor készült?

Anya sértődötten elhúzódva. Nem olyan régen, úgy két hónapja. Az a ruha van rajta, amiben eltemettük.

Anya. De furcsákat beszél megint! Megpróbálja tréfával enyhí teni a köztük támadt feszültséget. Mintha nem Korintha vőlegénye volna! Egyszer már tisztáztuk, hogy nincs és nem is volt lánytestvére.

Vendég a legmélyebb zavarban. Ne haragudjon az otrombaságomért!... Az álmom, az zavart meg... olyan plasztikus volt. Az arc, a ruha... még az anyajegy is. Feláll. Ne haragudjon, rettenetesen fáradt vagyok, felmegyek aludni.

Anya meghökkent és picit csalódott. Menjen csak! Az ágya mellé odakészí tettem egy üveg vörösbort, hátha megszomjazik az éjszaka.

Vendég. Köszönöm. Elindul a lépcső felé; mielőtt rálépne, megáll, visszafordul. Köszönök mindent. Remélem, nem leszek sokáig a terhére. Jó éjszakát, asszonyom! Felmegy.

Az Anya nem válaszol; idegesen összesöpri a fényképeket, eloltja a lámpát, és bemegy a szobájába.

5. JELENET

A manzárdszoba késő éjjel. Az eső már elcsitult; egyhangú kopácsolását a tábornok tiszteletére rendezett tűzijáték durrogása váltja fel: piros, sárga, zöld fények siklanak le a tetőablak üvegén. A tűzijáték nem tart sokáig; hamarosan ismét csak a fésülködőasztalon álló, lecsavart lángú petróleumlámpa homálylik a szobában, és a nyugtalanul alvó Vendég szuszogása hallatszik... Megjelenik a Lány. Most is nesztelenül érkezett, mintha az éjszakától összesűrűsödött levegőből materializálódott volna, bár ezúttal úgy tűnik: résnyire megnyí lt az ajtó. A Lány némi tétovázás után letérdel az ágy elé, hideg ujjaival megérinti az alvó homlokát. A fiatalember felriad, rémületében erős szorí tásba fogja a Lány kezét, de ezzel nem magához vonni, hanem távol tartani akarja kí sérteties látogatóját.

Lány sértődött csodálkozással. Hát már elfelejtettél? Korintha vagyok. Akit tegnap éjjel a kedveseddé tettél. Szabadulni próbál. Elmegyek, eressz!

Vendég. Nem mész sehova! Korintha halott.

Lány egy pillanatra megrendül, de aztán feltalálja magát. Még hogy én halott? Miket beszélsz?... Összetévesztesz a nővéremmel. Ő, sajnos, valóban halott. Csakhogy őt Korinnának hí vták. Korinna, én pedig Korintha vagyok. Könnyű összecserélni a nevünket, annyira hasonló. Különben is nagyon hasonlí tottunk egymáshoz... Korinna, az én szerencsétlen nővérem, tegnap reggel óta nem él. Én viszont, amint látod, élek. És hogy mennyire, azt mindjárt bebizonyí tom neked...

Vendég elengedi a Lány kezét. Várj csak! Lehet, hogy félrehallottam a nővéred nevét. De hol voltál akkor egész nap? Még a temetésre se jöttél el. És amikor véletlenül szóba hoztalak...

Lány. Elárultál?

Lány kis gondolkodás után. És te elhitted, hogy csodálkozik?

Vendég. Miért ne hittem volna? Mi oka lehetett rá, hogy letagadjon?

Lány. Hát persze, hogy letagadott. Hiszen az én létezésemet mindig is titkolta.

Lány feltámadt magabiztossággal. Te még sok mindent nem értesz. Amikor én világra jöttem, apám már két éve börtönben ült. Ő parancsolta meg anyámnak, hogy engem, mint a család szégyenét, dugjanak el valahol vidéken. Tizennégy éves koromig idegeneknél nevelkedtem. Csak apám, azaz anyám férjének halála után kerülhettem vissza ide. De csak mint cseléd, mint Korinna szobalánya. Ám ő sejtette az igazságot, szeretettel bánt velem, nem hagyta, hogy anyám kizsigereljen. Ezért később eltiltottak tőle, sőt, anyám még a betegágyához sem engedett oda. Amikor válságosra fordult az állapota, engem bezártak a fáskamrába. El sem búcsúzhattam tőle. Anyám azóta is ott tart, csak ilyenkor éjszaka merek kiszökni... A temetésre se mehettem el. Sí rva. Tegnap, amikor beadta az ételemet, térden állva könyörögtem neki, de nem enyhült meg a szí ve irántam.

Lány. Pedig hinned kell nekem, kedvesem, ha szeretsz! Mert ugye szeretsz? Ugye te nem dobsz el magadtól, nem bánsz velem olyan kegyetlenül, mint a szülőanyám? Vagy mint az öcsém... Az a kis kí gyó, nemhogy segí tene rajtam, még csúfol is. Délután odajött a börtönömhöz, és mindenfélének elmondott. Pedig te tudod a legjobban, milyen tiszta vagyok... azaz csak voltam, amí g el nem csábí tottál.

Vendég. Tiszta vagy te most is, a legtisztább a világon! De hogy anyád, aki engem kérdezés nélkül a házába fogadott, még igazolványt is szerzett nekem, holott nem tudhatja, mi elől menekülök; ez a bátor asszony képes lenne ilyen alávaló módon meggyötörni a tulajdon lányát, ezt sehogyan se tudom...

Lány gyorsan félbeszakí tja. Mert még nem ismered őt eléggé. Meg mert te férfi vagy. Az én drága, jó anyám, ő aztán megéri a pénzét! Mesélhetnék róla! Mióta az ura meghalt, a város minden épkézláb férfiemberével összeszűrte a levet. Még Korinna meg az én udvarlóimat is az ágyába csalta. A legutolsó szeretőjét, a századost azért kergette el, mert azt képzelte, hogy szemet vetett rám... azazhogy Korinnára. Engem nemcsak gyűlöl, mert balkézről vagyok, hanem féltékeny is rám... Mit gondolsz, tehozzád miért olyan jóságos? Vagy még nem kezdett ki veled?

Vendég zavarban. Eddig nem vettem észre.

Lány. Mert te olyan jó vagy, és naí v. Ne félj, próbálkozni fog majd. Én viszont csak most jövök rá, miért nem enged ki a fáskamrából.

Vendég. Miért?

Lány. Hát nem érted? Nem akar vetélytársat. Inkább elvégzi a cselédmunkát egymaga, csak hogy téged megkaparinthasson... De mi ketten túljártunk az eszén. Az enyém vagy, és az is maradsz, amí g akarom... amí g akarod... amí g el nem árulsz. De ugye, nem árulsz el neki sohasem?

Vendég ellágyulva öleli magához a Lányt. Amí g csak élek. A sí rig!... Milyen hideg a tested! Most már értem, miért. Naphosszat abban a fagyos kamrában! Nem engedlek vissza többé.

Lány. Akkor elveszí tesz. Megí gérted, hogy nem teszel semmit. Ne félj, erős vagyok, kibí rom. Hidd el, nekem megéri. Csak még egy éjszaka veled lehessek!

Vendég. Féltelek. Hogy átfagytál! Még hidegebb vagy, mint tegnap. De majd újra felmelegí telek. Istenem, képzelni sem tudok nagyobb boldogságot.

Lány. Én sem, kedvesem, én sem.

Vendég. Már majdnem elhitették velem, hogy nem is létezel. Kezdtem azt hinni, hogy csak álmodtalak. Olyan furcsa és félelmetes, hogy egész nap nem mutatkozol. Meg hogy letagadnak, amikor majdnem... de csak majdnem, megőriztem a titkunkat. Mindenféle ostobaság fordult meg a fejemben; anyád teljesen összezavart. És az a fénykép! De jó, hogy nem igaz, de jó, hogy élsz, és itt vagy a karomban! Édes, kicsi Korinthám, bevalljak neked valamit?

Lány a fiú haját simogatva. Mit akarsz bevallani?

Vendég. De ugye nem nevetsz ki?

Lány. Miért nevetnélek? Mondd csak! Hallgatlak.

Lány. Hogyhogy majdnem?

Vendég. Úgy, hogy... Egyszer már aludtam együtt egy lánnyal... De nem akarta... Előtte megerőszakolták. Terhes volt... Eljött hozzám, mert nagyon el volt keseredve... Régebben udvaroltam neki, csak nem jutottam semmire... Elmondta, mi történt vele... Nekem rosszul esett, mert még szerelmes voltam bele, és sajnáltam. Meg hogy ő már túl van rajta. Még ha í gy is... Elhatároztam, hogy akkor én is... Azt hittem, azután kevésbé fog vonakodni... Megpróbáltam leitatni... Mindketten eláztunk egy kicsit; ott maradt nálam, befeküdt az ágyamba... De azt nem engedte... De nekem nagyon kellett, mert már elmúltam húszéves, és még senkivel... Megvártam, mí g elalszik... És akkor lassan, óvatosan lehúztam a bugyiját... Nem ébredt fel rá, vagy úgy tett, mintha... Ráfeküdtem, szétfeszí tettem a combját... Azt hittem, belehatolok... Nem tartott sokáig, nagyon izgatott voltam... Ő továbbra is úgy tett, mintha aludna... Reggel elment... Én meg büszkén járkáltam napokig. Hogy végre megtörtént.

Lány. És nem történt meg?

Vendég. Igen is, meg nem is. Mert csak a combja között... Azért nem ellenkezett... Pedig ébren volt; később megmondta.

Lány. És kinevetett?

Vendég . Nem, de én nagyon restelltem magam. És ezért hittem el majdnem, hogy veled is csak álom volt. Pedig megnéztem reggel a lepedőt. Ugye, milyen nevetséges?

Lány. Egyáltalán nem. Én is szorongtam, hogy megvetsz az ügyetlenségemért. Én téged nagyon is határozottnak éreztelek.

Vendég . Mert az is voltam. Magam se értem. Melletted felszabadultam, te tettél engem férfivá. És nemcsak a szerelemben... Elhatároztam: visszatérek a fővárosba. És folytatom. Ha kell, egyedül... Mert most csak szánalmas dezertőr vagyok. Ott hagytam a társaimat a bajban, megfutottam a harc elől. Ők pedig, akik vállalták, talán már mind halottak... Ó, istenem, csak most értettem meg, ki vagyok én. Hitvány szökevény, gyáva féreg. Nem vagyok méltó a szerelmedre. Viszolyogtató önsajnálattal zokog a Lány vállán.

Lány gyöngéden és szomorúan. Ne vádold magad! Csak az értelmetlen áldozat elől menekültél. Épp elég vér folyt már. Én nem tartalak gyávának. Nyugodj meg! Majd visszatérsz, ha ismét értelme lesz...

Vendég gyanakodva. Nem gúnyolódsz rajtam? Valóban elfogadsz ilyennek?

Lány még szomorúbban. Milyennek? Számomra te vagy a legbátrabb, legokosabb, legszebb férfi a világon. És szeretsz engem... mindennek ellenére. Nekem ez elég.

Vendég. Igen, szeretlek. Nagyon szeretlek. Akkor is szeretnélek, ha nem az volnál, akinek mondod magad.

Lány. Ki más lennék?

Vendég. Kí sértet, élőhalott. Rögtön megbánja, amit mondott. Ne haragudj! Megint ostoba voltam.

Lány. Nem baj. Csak szeress! Kérlek, szeress engem! Rajtad kí vül nincs senkim, akire ránézhetnék; a te szerelmed, a te ölelésed éltet egyedül. Hajnalban vissza kell térnem...

Vendég szenvedélyesen. Én letépem a zárat.

Lány. Nem lehet, tudod jól. Még nem. Egyelőre titkold tovább, hogy tudsz rólam! És maradj itt, amí g csak lehetséges!

Vendég. Soha többé nem megyek el innen.

Vendég. Miért? Hiszen velem jöhetnél. Menjünk el együtt!

Lány. Nem, ez lehetetlen.

Vendég. De miért? Mi tart itt téged? Ebben a házban az állaténál is rosszabb sorod van.

Lány. Ne kérdezz semmit! Csak szeress, szeress!

Vendég. Holnap indulunk. Velem jössz!

Lány. Ölelj magadhoz! És ne sürgess!

Vendég. Velem jössz?

6. JELENET

A temetés utáni nap reggele. Hajnalra kitisztult az ég; a nagyszoba hatalmas szárnyasablaka szikrázik a napsütéstől. A helyiség egyébként sem áraszt olyan gyászos hangulatot, mint az előző napon: a beömlő napfényben tisztán csillognak a tárgyak; az Anya korán kelt, és kitakarí tott... Az Anya a Vendéggel ül a reggelihez terí tett asztalnál; ezúttal a Kamasz terí téke érintetlen. A Vendég kiegyensúlyozott, szinte boldog, bár időnként elkomorul, és szigorú, megrovó pillantást vet az asszonyra. Az ebből semmit nem vesz észre - igaz, a fiatalember mindig idejében elkapja a tekintetét. Az Anya vonásaiból is eltűnt a feszültség, egész lényéből fesztelen magabiztosság sugárzik. Olykor ő is a Vendégre pillant; érezhetően örömet talál a jelenlétében. Az asszony jó étvággyal eszik, és elégedetten látja, hogy most a fiatalember sem csak turkál az ételben.

Anya. Kér teát?

Vendég. Igen, köszönöm.

Anya tölt neki, megvárja, mí g a fiatalember belekortyol. Ugye, finom? Ilyet nem sokan isznak manapság, békebeli. A kamrában találtam egy csomaggal, a gyertyásdoboz mögött. Nem is emlékszem, mikor dugtam oda. Valósi indiai. Vagy maga a ceylonit kedveli jobban?

Vendég. Nem is tudom. Olyan régen nem ittam már. A menzán valami zavaros löttyöt adtak, nem is igazi teából készült.

Anya. Én a ceylonit csak a szép vörös szí néért szeretem. Az indiai barnább ugyan, de zamatosabb, és sokkal jobban élénkí t. Persze, az se mindegy, hogyan készí ti el az ember. A legtöbben csak beleszórják a lobogó ví zbe, mint a majoránnát a húslevesbe, aztán csodálkoznak, hogy moslékí zű... Én előbb egy kis findzsában leforrázom a teafüvet, letakarom, és tí z percig állni hagyom. Utána háromszor oda-vissza töltögetem a sűrí tményt, majd leszűröm, és hozzáöntöm a forró ví zhez... De miket beszélek, hiszen magát egyáltalán nem érdekelhetik a teafőzés finomságai.

Vendég udvariasan. Dehogynem, ezentúl én is í gy csinálom. Kis szünet után. A fia? Nem jön reggelizni?

Anya keserűen. Ma biztosan később kel. Benéztem hozzá, csuromví z a ruhája.

Vendég erőltetetten tréfás hangsúllyal. Talán egy kislánynál töltötte az éjszakát.

Anya megvetően. Ez? Inkább a laktanyában volt, vagy az állomáson. Örökké szaglászik, a százados meg bátorí tja. Bár most nem hiszem, hogy ráért vele foglalkozni, a tábornok úr kí sérgetése lefoglalja.

Vendég torkán akad a tea. Köhögve. Csak nem azt akarja mondani?

Anya. De bizony azt. Látom, megijesztettem.

Anya. Több, mint gondolja... Csipetnyi iróniával. De ne aggódjon! A maga papí rjai rendben vannak. Gyorsan témát vált. Tudott aludni? Nem zavarta az eső?

Vendég. Nem, köszönöm. Nagyon jól aludtam.

Anya. Én viszont fél éjszaka nem bí rtam lehunyni a szememet. Folyton szegény kislányomat láttam magam előtt. Ahogy a ravatalon feküdt. Meg ahogy lebocsátották a sí rgödörbe. Amikor az eső újra meg újra rákezdett, mintha a rögök zuhognának a koporsóra... Aztán meg úgy rémlett, mintha valaki járkálna fölöttem... A maga szobájában.

Vendég sietve. Én járkáltam. Egyszer felébredtem, és sokáig nem tudtam visszaaludni. Nem akartam zavarni...

Anya. Nem zavart, hiszen ébren voltam... Óvatos kacérsággal. Le is jöhetett volna, adtam volna altatót... Igaz, nem tudhatta, hogy nem alszom.

Vendég elpirul. Nem tudhattam...

Beszélgetésük közben a Kamasz kinyitotta a szobája ajtaját, és a hátuk mögött a lépcsőhöz lopódzott. Nesztelen macskalépteivel felosont a manzárdszobába, majd kisvártatva - arcán diadalmas vigyorral - visszasettenkedett a szobája elé. Most erősen becsapja az ajtót, hogy felhí vja magára a figyelmet, és hangosan köszön.

Kamasz. Jó reggelt, anya! Kérhetek magától valamit?

Anya összerezzen, hátrafordul. Hát felébredtél? Merre csavarogtál az éjszaka?

Kamasz. Én?! Semerre.

Anya. És a tócsa a padlón a ruháid alatt?

Kamasz. Az... az most nem fontos. Kérlek, gyere fel velem Korintha szobájába! Napok óta keresem az órámat, és most jutott eszembe, hogy nála hagytam. Ott lehet valahol az ágya körül.

Anya. Menj fel, keresd meg magad! A Vendéghez. Ugye, nincs ellene kifogása?

Vendég A Korintha név hallatán idegesen összerándult; most alig bí rja kinyögni. Nincs, természetesen.

Kamasz. De én szeretném, ha maga is velem jönne.

Anya csodálkozva. Csak nem félsz?

A Kamasz a vállát vonogatja. Az Anya előbb ránéz, majd a Vendégre. Látva annak idegességét, gyanút fog, hogy valami nincs rendben a fiatalember körül. Elsápad, feláll.

Anya. Hát jó, menjünk! A Vendéghez, hűvösen. Megbocsát egy percre...

Követi a fiát, aki dobogva fut fel a lépcsőn. A Vendég ülve marad, de látszik rajta, hogy legszí vesebben felugrana és elszaladna. Reszkető kézzel szúr a villájára egy falatot, szájához emeli, de közben bal kezével lesodorja a kését. Bemászik a majdnem földig érő abrosz alá, ott kotorászik... Ezalatt az Anya egy sértett királynő méltóságával lelépdel a lépcsőn, és megáll az asztal előtt. Kezében a bűnjel: a vérfoltos, gyűrött lepedő. A Kamasz megáll a lépcsőfordulóban, és a korlátnak támaszkodva, kárörvendő arccal figyeli a fejleményeket.

Vendég ijedtében az asztallapba veri a fejét. Rákvörösen mászik ki a terí tő alól. Pa-parancsoljon velem!

Anya megvető kézmozdulattal jelzi, hogy nem kí váncsi a magyarázatára; előbb az ő vádbeszéde következik. Magát én a házamba fogadtam éjnek idején, ezekben a zavaros időkben, amikor az ember maga sem tudhatja, megéri-e a reggelt. Mit tudtam én, kicsoda-micsoda maga, miféle bűnöket követett el, milyen felelősségre vonás elől menekül. Hiszen bűnöző is lehetne: kirabolhatott, legyilkolhatott volna bennünket... Szállást, menedéket adtam önnek, meghí vtam az asztalomhoz, megalázkodtam a városparancsnok előtt, hogy megbí zható papí rokat szerezzek magának... A fiatalúr pedig azzal fizet a jóságomért, hogy meggyalázza a gyászomat...

Vendég. Asszonyom, higgye el, én igazán...

Anya ismét leinti, és folytatja a filippikát. Nem tudom, hogyan csempészte szobájába azt a fiatal lányt, akivel éjszakánként fajtalankodik; nem tudom, hol bújtatja napközben - nem is érdekel. Szegényke, talán nem is tehet róla, hogy kihasználták a tapasztalatlanságát, bizonyára gyerek még: egyike azoknak a felügyelet nélkül maradt gyereklányoknak, akik mostanában az utakat járják, és gyakran a testükkel kell fizetniük azért, hogy fedélhez és néhány falathoz jussanak...

Vendég közben erőt gyűjtött, és most felháborodottan vág az asszony szavába. De asszonyom, miket hord itt össze, milyen gyalázatos dolgokat feltételez rólam? Higgye el, hogy Korintha, az ön kisebbik lánya, teljesen önként jött be hozzám, és minden kényszer nélkül, sőt!... S talán ez sem történt volna meg, ha ön nem fosztja meg őt a törvénytelen gyermeket is megillető szülői szeretettől, és nem zárja be a fáskamrába, vagy legalább azt nem tagadja meg tőle, hogy elbúcsúzhassék a nővérétől, aki egyedül szerette őt ebben a lelketlen családban...

Anya megtántorodik: úgy néz a Vendégre, mint egy elmeháborodottra. Hogyan? Miféle törvénytelen gyermek? Miféle Korintha? Hiszen ő halott! És már megmondtam, hogy nincsen, nem is volt lánytestvére.

Vendég. Nincsen?! Nem is volt?! Azt állí tja, hogy nincsen?! Még most is tagadja?! Teljesen kikelve magából. De én nem tűröm tovább ezt a szí vtelen bánásmódot, magam töröm le a lakatot a kamráról, ahová eldugták a szerencsétlent a világ szeme elől.

A Vendég, székét felborí tva, az asszonyt majdnem elsöpörve, kicsörtet a házból. Az ajtókat tárva hagyja: í gy jól halljuk, amint dühödt fejszecsapásokkal a fáskamra ajtaját döngeti. A Kamasz az Anyához rohan: anya és fia egymást átkarolva, reszketve hallgatják a Vendég dühöngését... A fáskamra ajtaja kiszakad a helyéből, tompán a földre puffan. Félpercnyi döbbent csend... Aztán a fiatalember, fejszével a kezében, visszarohan a házba. Eszelősen rámered a halálra rémült háziakra, elejti a fejszét...

Vendég. Nincs ott senki! Senki! Egy hullával szeretkeztem! Egy döggel! Ájultan zuhan a padlóra.

7. JELENET

Anya a Vendéghez. Megnyugodott végre? Elég erőt érez magában?

Vendég. Azt hiszem... igen.

Anya. Tehát vállalja.

Vendég. Vállalom. Nem tudnék azzal a tudattal tovább élni... Összerázkódik, elhallgat.

Anya. Hiszen már megbeszéltük. Ő nem lehet. Valaki kiadja magát Korinthának.

Anya élesen. Bárki felvehet olyan ruhát. Ami pedig az anyajegyet illeti... Enyhe gúnnyal. Nem akarom a részletekről faggatni, de... biztosan látta? Jól megnézte?

Vendég. Nem tudom. Holdfény volt.

Anya ingerülten. Holdfény!

Kamasz. Anyám, én félek. Hadd menjek a szobámba!

Anya felcsattan. Itt maradsz! Kis szünet után, inkább önmagát, mint a fiát nyugtatva. Mitől félsz? Te voltál kint a temetőben, te láttad a sí rját... Vagy oda se mentél, inadba szállt a bátorság, mi? Becsaptál minket. Te gyáva!

Anya. És találtál valami rendelleneset?

Kamasz. Nem, hiszen mondtam.

Anya. Fel volt túrva a sí rdomb?

Kamasz. Nem, de ne beszéljünk róla! Elég volt!

Anya kegyetlenül. Elmozdí tották a fejfát? Hozzányúltak a virágokhoz? Láttál valami változást azon kí vül, hogy minden elázott?

Kamasz fülét befogva ordí t. Nem, neem, NEEM! Hagyjál békén!

Anya elhallgat, lihegve igyekszik összeszedni magát. Aztán észreveszi, hogy a Vendég a poharához nyúl. Ráripakodik. Maga meg ne igyon többet! Részegen akarja fogadni?

Vendég ijedtében feldönti a poharat: a vörösbor végigfolyik a terí tőn. Bocsánat!

Dörömbölés. Riadtan összenéznek.

Kamasz sí rósan. Ő az?

Anya feláll. Megyek, megnézem.

Kimegy az előszobába, ajtót nyit. Szóváltás hallatszik. „ Nem, most nem jöhetsz be!” „ Engedj!” „ Majd holnap este, úgy állapodtunk meg.” „ Most! Állj félre!” - Kicsapódik az előszobaajtó, beesik a Százados. Az Anya dühösen követi. A férfi ittasan dülöngél, grimaszol, fergeteges jókedve van. Köpenyzsebéből pezsgősüveg kandikál ki, kezében hatalmas csokor vérvörös, melegházi rózsa.

Százados körülnéz, elvigyorodik. Együtt van hát a szent család! A gyászoló anya, a fájdalomtól megtört vőlegény és a szeretteit ért csapástól megkomolyodott fiúgyermek. Szomorú, de felemelő látvány!

A férfi át akarja nyújtani a csokrot, de az asszony ellép előle; a virágok szétszóródnak. A Százados rajtuk taposva megy oda az asztalhoz, előhúzza és a borosüvegek mellé állí tja a pezsgőspalackot.

Százados. Jó hí rt hoztam. A tábornok úr különvonata a sikeres szemleút végeztével, a tervezettnél egy nappal korábban, az imént gördült ki városunk főpálya- udvaráról. Főpályaudvar, hahaha, mókás, nemde? Senki sem nevet, de nem látszik tudomást venni róla. Közölhetem a tisztelt egybegyűltekkel, hogy őméltósága mindent a legnagyobb rendben talált, a letartóztatási és likvidálási listákat tulajdon méltóságos keze vonásával kegyeskedett jóváhagyni... Teljes mértékben kielégí tették a tiszteletére adott dí szvacsorán felszolgált ételek és italok, valamint a vacsorát követően a különteremben felszolgált tüzes ikerleányok... Búcsúzáskor, mielőtt felhágott volna a szalonkocsi lépcsőjére, mint férfi a férfinak, komolyan a szemembe nézett, keményen megszorí totta a kezemet, és kilátásba helyezte rendkí vüli előléptetésemet...

Anya gúnyosan közbevág. Gratulálok! De ez bennünket egy csöppet sem érdekel.

Vendég falfehéren. Köszönöm, de maradok.

Százados végigméri, gunyorosan.

Százados úgy dönt, hogy nem hagyja befolyásolni magát a háziak hangulatától. Ismét a Vendéghez. De egy pohárka pezsgőt megiszik velem? A palackdugó ezüstpapí rját bontogatja. No, nem az előléptetésemre, hanem a megboldogult, kicsi Korintha emlékére...

Anya fojtott hangon. Ha iszunk a pezsgődből, elmész?

Százados felkapja a fejét. Miért, talán megzavartam a családi idillt? Talán még nem sikerült megvigasztalnod a fiatalembert? Mert ahhoz nagyon értesz!... Fenyegetően. Vigyázzatok, mert a kalitka, ahogy kinyí lt, ugyanolyan könnyen be is zárulhat. Elég, ha kapok egy újabb utasí tást, hogy jobban a körmére kell nézni az innen-onnan beszivárgó jöttmenteknek. Vagy az én kedvem változik meg...

Kamasz. Százados úr, most tényleg menjen el! Majd reggel megmondom, hogy miért.

Százados meglepetten. Nocsak! Hát te is benne vagy az összeesküvésben?

Kamasz. Ez nem összeesküvés, ez... Bí zzon bennem, mint mikor a taní tó urat jelentettem. Ugye, megtalálták nála a röpcédulákat, ott, ahol mondtam?

Anya. Te mocsok, hát miattad hurcolták el a taní tót?

Kamasz. Anya, te most ne szólj közbe! Hadd beszéljek én a százados úrral!

Százados kijózanodva. Erről hallgatnod kellett volna!

Kamasz. Tudom. De különben nem hinné el, hogy most tényleg el kell mennie.

Anya. A vendégünk holnap reggel elutazik, és te délben már itt ebédelhetsz, este is eljöhetsz... De most menj el, nagyon fontos! Kérlek...

Százados némi töprengés után. Várni fogsz? Mint azelőtt?

Százados. És... a kiskutyád leszek?

Anya. A kiskutyám leszel.

Százados ismét töpreng, tanácstalanul körülnéz, aztán biccent. Hát jó, elmegyek. A Kamaszhoz. Holnap reggel, az eligazí tás után jelentkezel nálam. A Vendéghez. Délelőtt tí z órakor indul egy vonat... az utolsó. Az Anyához. Asszonyom, a legmélyebb hódolatom. Összecsapja a bokáját, tiszteleg, és katonás léptekkel, bár kissé támolyogva, távozik. A pezsgőt az asztalon hagyja.

Anya megkönnyebbült sóhajjal. Csakhogy megszabadultunk tőle! Az órára pillant. Jézusom, mindjárt éjfél! Azonnal menjen fel!

Vendég feláll. Maguk hol lesznek?

Anya. Itt, az asztal alatt. A fiatalember tétovázása láttán. Menjen már! És ahogy megegyeztünk.

Vendég. Ahogy megegyeztünk. Mondana még valamit, de meggondolja: lehajtott fejjel, kí nos lassúsággal felmegy a szobájába.

KÖZJÁTÉK

8. JELENET

A manzárdszoba. A Vendég a takarót magára húzva, de felöltözve fekszik az ágyban. A fésülködőasztalon - elérhető közelségben - áll a lecsavart lángú petróleumlámpa. A holdfény csí kja élesebb szögben metszi a szobát, mint az első éjszaka: most az ablaktól az ajtóig nyúlik. Ezért látjuk, bár nem halljuk az ajtónyitást: tekintetünk végigkövetheti a Lány rövid, mégis valószí nűtlenül sokáig tartó útját az ajtótól az ágyig. A Vendég alvást szí nlel: szemét lehunyva, mozdulatlanul hever a takaró alatt: merev testtartásában mégis van valami, ami gyanút kelt a Lányban... Végül elszánja magát, leül az ágy szélére, hideg kezével megérinti a fiú homlokát.

Vendég felugrik, magához öleli a Lányt. Megvagy!

A kiáltásra, amely a megbeszélt jeladás volt, az Anya és a Kamasz felszalad a lépcsőn, beront a szobába. A Lány szabadulni akar s majdnem sikerül is neki, mert a Vendég, mí g egyik kezével látogatója ruháját markolja, a másikkal a lámpa lángját igyekszik felcsavarni. Dulakodás közben a halotti köntös végighasad, és a padlóra hull. A Lány meztelenül küzd tovább, de a Vendég - most már mindkét karjával - lefogja őt, nem engedi elmenekülni. Az Anya a teljes lánggal lobogó lámpa fényében felismeri lányát, felsikolt.

Anya. Korintha! A Kamasz karjába ájul.

Kamasz nyöszörögve. Nővérkém, kérlek, ne bánts!

Lány a Vendéghez. Eressz el!

A fiatalember, a leleplezéstől megbénulva, elengedi a Lányt. Az elfuthatna, de nem mozdul: sugárzó meztelenségében, fenséges magányban áll; megvárja, mí g anyja magához tér. Ekkor beszélni kezd.

Lány. Drága anyám és öcsém, igazán kegyetlenek voltatok hozzám, amikor nehezteltetek rám, amiért saját otthonomban három éjszakára meglátogattam egy vendéget, és senkinek semmilyen kárt nem okoztam. De tolakodó kí váncsiságotok miatt súlyosan fogtok bánkódni, mert nekem most mindjárt vissza kell térnem arra a helyre, amely számomra kijelöltetett... Tudjátok meg azt is, hogy idejövetelem biztosan nem Isten akarata ellen történt...

Anya letérdel előtte. Édes kislányom, bocsáss meg nekem! Annyira szerettelek volna viszontlátni! Azt hittem, a Jóisten úgy határozott, hogy visszaad téged nekem.

Lány. Hazudsz!... De megbocsátok. Neked is, öcsém... És most hagyjatok minket magunkra! A Vendégre mutat. Vele még beszédem van.

A Vendég megremeg. Az Anya és a Kamasz szepegve kifelé indul. A Lány parancsoló kézmozdulattal inti vissza őket.

Lány. Várjatok! Kis szünet után. Még csak annyit mondok tinéktek, hogy reggel ássátok ki a koporsómat, és helyezzétek vissza a testemet! Ám előbb egy karóval szúrjátok keresztül a szí vemet, különben újra eljövök, de már nem a sohasem í zlelt szerelmet megismerni vágyó szűzként, hanem vérszopó vámpí rként támadok fel, és szomjamat elsőként a ti véretekkel fogom oltani... És most menjetek!

Anya és fia ijedten hátrálnak ki a szobából... A Vendég vacogó fogakkal, egész testében remegve áll a Lány mögött... A Lány lassan feléje fordul; szép teste - a meztelenség üvegburája alatt - megközelí thetetlen...

Lány. Miért árultál el?

Vendég. Nem tehettem mást; féltem.

Lány. Megint gyávának bizonyultál. Nemcsak a társaidat adtad fel, engem is.

Lány. Újabb árulásod döbbentett rá.

Vendég megsemmisülten. Igazad van, elárultam őket... Nem bí rtam elviselni, hogy ők szabadok, amí g velem a pokol minden gyötrelmét szenvedtetik el a börtönben... Rongy alak vagyok, tudom... De a szabadulólevelet összetéptem a vonaton... És téged nem akartalak elárulni. Magad vagy az oka. Becsaptál!

Lány nyugodtan. Becsaptalak? El tudtad volna viselni az igazságot?

Vendég fejét lehajtva. Nem... azt hiszem, nem. Kí nlódva keres mentséget. Lelepleztek: az öcséd megtalálta a lepedőt.

Lány szomorú gúnnyal. Megtalálta! Hát ilyen ügyetlen vagy? Tudd meg, te szerencsétlen, hogy legutolsó éjszakánkat rontottad el. Hajnalig olyan gyönyöröket éltél volna át, amilyeneket rajtad kí vül még soha emberfia... És az első kakasszóra elmentem volna, szép csendesen, észrevétlenül; te pedig futhattál volna tovább a lelkiismereted, az árulásaid elől.

Vendég térdre hullva. Ölj meg, nagyon kérlek, ölj meg! Vagy vigyél magaddal! Hadd feküdjem örök időkig egy koporsóban veled!

Lány. Ha akarnám, se tehetném.

Vendég átkarolja a Lány lábát. Eszelősen. Akkor pedig maradj most velem; messze még a hajnal! Feküdjünk le még egyszer utoljára együtt, egy ágyba! Hadd forrósí tsam fel a véredet, hadd öleljelek; hiszen szeretlek és kí vánlak, pedig most már tudom, ki vagy.

Vendég. Belepusztulok a vágyakozásba.

Lány. Nem lehet.

Vendég. Igazán nem?

Lány. Többé sohasem.

Vendég. De miért? Miért?

Lány válaszképp csak a fejét ingatja. Hosszúnak tetsző hallgatás után szólal meg újra. Mit mondtál a hajamról?

Vendég nem érti. A hajadról?

Vendég meglepett örömmel. ... selymes és erős, mint a kötél, amellyel Sámsont az ágyhoz kötözték...

Lány. Szemem zöldje...

Vendég. ... a bodzafáé, amely májusi hajnalokon bevilágí tott a szobámba...

Lány. Az ajkaim...

Vendég. Egymáshoz simuló ajkaid a párhuzamosok boldog találkozása a végtelenben...

Lány sóhajtva. A párhuzamosok találkozása... Hogy van tovább?

Vendég. Hangod csengő és mélyértelmű, mint a ... Nem tudja folytatni.

Lány. ... mint az éjféli misére hí vó harangszó... Elhallgat... Majd nagyon gyöngéden. Kedves, ostoba szerelmem, legalább most az egyszer lettél volna bátor és erős! Legalább egyszer, egyetlenegyszer életedben tudtál volna kitartani valami mellett, ami több és fontosabb, mint a puszta túlélés!

Vendég még mindig térdelve. Korintha, édesem, talán még nem késő, talán még segí thetsz rajtam... és én is rajtad! Hiszen most nem vagy halott, és ha én most... Feláll, átkarolja a Lányt... ha én most átölellek, magamhoz szorí tlak, megcsókollak: először a szemedet, aztán a szádat, aztán a kebleidet... szépen lefektetlek a párnára, magam mellé... Nem bí rja megmozdí tani. Kérlek, ne állj ilyen mereven, mozdulj már meg! Gyere, bújjunk be a takaró alá; hiszen olyan hideg vagy, egyik éjszaka sem volt ilyen fagyos a tested! Gyere, hadd öleljelek újra!

Lány kibontakozik a bátortalan ölelésből. Késő!... De azért... köszönöm! És most, nagyon kérlek, fordulj el egy kicsit!

Vendég esztelen reménnyel. Miért? Fel akarsz öltözni? Elmegyünk innen? Együtt?

Lány. Ne kérdezz semmit! Csak egy perc az egész. Annyi sem. Aztán visszafordul- hatsz.

Vendég izgatottan. Jó, de siess! Engedelmesen hátat fordí t a Lánynak.

Lány nagyon halkan. Sietek.

A Lány arca eltorzul, kinyújtott karjai támaszt keresnek a levegőben. Néhány másodperc küszködés után elveszí ti egyensúlyát, és - mint egy ravatalra - az ágyra hanyatlik.

FÜGGÖNY