Mi késztette arra, hogy könyvet írjon a hatalom korlátozásának kérdésérôl?

1989 elõtt fõleg jogszociológiai és jogfilozófiai kérdésekkel foglalkoztam. Ezek keretében lehetett arról írni, ami most is érdekel: jogi értékek a társadalomban. Ezek közül az alkotmány a legfontosabb értékhordozó. Ennek politikai, gyakorlati jelentõsége is volt, ami megijesztett, mert már öt évvel ezelõtt is kiderült, hogy teljes mértékben háttérbe szorulnak azok az elvek, amelyek az alkotmányosságot fontossá tették az elmúlt kétszáz évben. Ez vezetett végül arra, hogy egy írtam egy könyvecskét, ami nem mai alkotmányírási problémákkal foglalkozik, hanem azzal, hogy az alkotmányozásba elveknek kellene bekerülniük. Bár ez tökéletesen sosem mûködik, de ha megfeledkeznek errôl, akkor az nevetséges eredményt hozhat, aminek nagyon rosszak a gyakorlati következményei is.

Valójában hogyan történik ma a törvényalkotás?

A törvényhozásról él az emberekben egy valaha talán nem is teljesen hamis kép: van egy bölcs ember, aki átlátja, hogy az emberek mit szeretnének és annak megfelelôen hoz egy törvényt. Ezzel szemben a törvények egy modern polgári társadalomban - és Magyarországot ilyen szempontból feltétlenül moder polgári társadalomnak tekinthetjük -egyáltalán nem az ésszerûség, az átlátás, a segíteni akarás és a szeretet jegyében készülnek, hanem vannak nagyon kemény érdekcsoportok, fogalmazással foglalkozó bürokráciák, akik a szöveget írják. Mindig az számít, hogy ki írta az utolsó vesszõt egy jogszabályban. Ezek elég kíméletlen harcot folytatnak, és mivel valamennyire mindegyiknek a szempontja érvényesül, a végeredmény a teljes összevisszaság. /Ilyen szempontból például az amerikai törvények sokkal szörnyûbbek technikailag, mint a magyarok, mert sokkal nagyobb érdekegyeztetés eredményeként jönnek létre. A magyar társadalom önszabályozási képessége valószínûleg gyengébb és ezért még ezek a relatíve nem is olyan rossz folyamatok is nagyon rossz eredményûek a társadalom szempontjából./
Röviden összegezve: a törvény és a bölcsesség az két külön dolog, de gyerekes vagy nem annyira gyerekes módon mindenki bölcsességet vár a törvénytõl. Nagy és felfokozott várakozás van egyik oldalon és óhatatna csalódás a végeredmény, mert akik alkotják a törvényt, azok nem a bölcsesség letéteményesei, hanem a saját érdekeik rabjai és ezeket az érdekeket ráadásul mások érdekeivel is összhangba kell hozniuk.

Mi tekinthetô jogállamnak? Milyen kritériumai vannak ennek?

A jogállamiság az legalább annyit jelent, hogy a saját elõre meghirdetett elveitõl, eljárásaitól a jog nem fog eltérni. Ha önkényes is, a saját önkényességéhez következetes lesz, tehát ennyiben bizonyos fokig kiszámítható. Ha idegen is a társadalomtól, olyasvalami, ami nem okoz meglepetést. Ez a tulajdonképpeni lélektani és társadalmi határa. Ha sokkol a jog, mégha egyébként az egész társadalom mûködése szempontjából szükséges okból is, akkor abból óhatatlanul konfliktusok származnak. Ebbôl a szempontból a mózesi törvények hihetetlen sokkot jelentettek, és ezért volt olyan rendkívüli az ellenállás olyan normákkal kapcsolatban, amit ma már - néhány ezer évi komoly vesszõzés és kénköves behatások után - az emberek teljesen természetesnek tekintenek. Ugyanakkor a jog önmagában nem képes a társadalmat megjavítani. Olyan a jog, amilyen a társadalom legerõsebb csoportja vagy legerõsebb csoportjai együtt. Mindegyiknek a rossz oldalát hozza ki és még egymásra is tekintettel kell lenniük. Igaz, hogy van valamifajta önállósága, és ez az önállóság magában foglal olyan értékeket, amelyeket egy-egy szinte véletlen történelmi pillanat kitermelt. Hogyha egy állam demokratikusan berendezett és a demokratikus berendezés azt jelenti, hogy adott esetben konkrét döntésekhez a lakosság egyetértése kell, akkor nem olyan könnyû háborúba keveredni. Azért valószínû, hogyha népszavazást írtak volna ki mondjuk Jugoszláviában arról, hogy milyen eszközökkel kívánják a horvátok és a szerbek a horvátországi problémát rendezni, akkor nem biztos, hogy a többség a fegyveres konfliktus mellett döntött volna. Tehát vannak szerintem elsõsorban eljárási értékei a jognak, amelyek korlátozzák ezt a tehetetlenségét. És ha ezekbôl elég sok beépült, akkor van némi értelme annak, hogy éppen jogi keretek között mûködik a világ, nem pedig teljesen az önkény alapján. Ahol ezek kevésbé épültek be, ott nagyobb az esélye annak, hogy bármikor elszabadulhat a pokol, hogy bármikor önkény lesz, és ahhoz képest még egy diktatorikus jogrend is jobb. A diktatorikus jogrendnek nincs meg ez az önvédõ képessége, hiszen éppen ezért történhetett Jugoszláviában az, ami történt.

Hogyan illeszkednek a különféle autonómiakövetelések a jogrendszerbe?

Vannak olyan jogfelfogások, amelyek a jogot alapvetõen az autonómia eszközének tekintik, ha az autonómia alatt egyéni önmeghatározást értünk. De nem mindig az egyén szabadságáról és önmeghatározási képességérõl van szó, amikor a joggal szemben autonóm törekvéseket hangsúlyozzák, hanem csoportok, intézmények, bürokráciák autonómiájáról, és ez egy eléggé veszélyes csúsztatás, mert míg az egész nyugati civilizáció az egyén autonómiájára épül, addig ez a fajta autonómia éppen az elõzõnek a tagadása, hiszen egy csoport autonómiája nagyon gyakran megsemmisíti az abban résztvevõk autonómiáját. Így amikor a jog ennek az egyéni autonómiának a védelmében lép föl, akkor óhatatlanul ellentétbe kerül a csoport autonómiájával. De nemcsak ebben az értelemben van szó az autonómiaával való fogalmi visszaélésrõl, hanem akkor is, amikor csoportok önrendelkezésérõl szólnak, akkor valójában egy szûk csoporton belüli érdek tolja föl magát valamiféle szentséggé és kisajátítja a csoportot, kisajátítja az autonómiát, és valójéában a magánérdekeit próbálja oktrojálni mind a csoporton belüli szereplõkre, mind pedig az egész társadalomra. Tehát ha a csoportot védi, akkor valójában a saját csoporton belüli privilégizált pozícióját védi az egész társadalommal szemben.

A jogrendet ennél szembetûnôbben mállasztják azok a magánhatalmak, akik úgynevezett ôrzô-védôk felbérelésével tetszôleges jogrendet érvényesítenek.

A jogrend meggyengülésének példájaként szokták említeni azt, hogy Magyarországon õrzõ-védõ szolgálatok vannak, hogy ezek adott esetben a rendõrség cinkos semmittevése mellett tudnak mûködni. Másfelõl abszolút szükség van rájuk, mert a rendõrség a rossz jogi szabályozás vagy az erõforrások hiánya miatt nem képes a szabályoknak, különösen a tulajdonjognak és a szerzõdéseknek érvényt szerezni. Ez a jelenség azért is nagyon félelmetes, mert valamit ezzel kapcsolatban nem kérdezünk meg. Amit meg kellene kérdeznünk, az az, hogy végül is mit pótolnak ezek az õrzõ-védõ fiúk. A közrendet. Ha van közszolgáltatás, amit joggal elvár mindenki az államtól, az a rend. A közrend legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint az egészségügyi szolgáltatás, amit mindenki jogként vagy nagyon sokan alapvetõ jogként emlegetnek és aminek a visszavonása nagyon sok fölháborodást váltott ki. Ugyanez a kifogás a rend visszaszorulása kapcsán nem vetõdött föl.
Ez a jelenség egyébként a világon mindenütt létezik, megint ne képzeljük azt, hogy valami magyar sajátosságról van szó. Akik igazán jómódúak, vagy akiknek az üzleti igényei és anyagi eszközeik megvannak hozzá, azok képesek egy magánrendet kialakítani. A társadalom tovább kompatmentalizálódik, vagyis sok kis részre esik szét. És egy olyan társadalom, amelyben az egyenlõség még mindig nagyon fontos érték - bár sokak szerint pusztán irígység mûködik mögötte - ezt nehezen tolerálja. Ezen túlmenôen a társadalom és az állam alapvetõ jogi értékei szempontjából is kétséges, hogy ez megengedhetõ-e. Másfelõl persze ha ez nincs, akkor nem képes a magántulajdoni rend érvényesülni. Valószínûleg bizonyos határok közt ezt minden társadalom lenyeli. Az Egyesült Államokban a foglalkoztatottak 2 %-a mûködik valamilyen rendfenntartó állásban. Nos, ennek egy kis része rendõr, és nagyon nagy része magánalkalmazott. Ez egy hihetetlen nagy ipar. Olaszországban szintén. Erre lehet mondani, hogy iszonyúan nagy a bûnözés és a maffia, de Magyarországon az újságcikkek ellenére ez nem igazán maffiaprobléma, ez jogérvényesítés probléma. Én nem szeretek a hatóságokra rosszat mondani, de azt hiszem, hogy itt egy téves hatósági döntésrôl és nem társadalmi döntésrôl van szó: az erõforrások olyan rossz elosztásáról van szó, ami fôként az igazságszolgáltatás, továbbá a rendõrségi munkaszervezés hibája. Az igazságszolgáltatásé, amely egyszerûen nem képes fölgyorsulni. Nincsenek bírósági végrehajtók, hogyha nagyon röviden szeretnék fogalmazni és ha van is bírósági végrehajtó, nem megy vele a rendõr, és ha vele megy a rendõr, akkor is olyan mértékben kötött az intézkedési lehetõsége, hogy nem tudnak végrehajtani. Ez hatodrangú problémának tûnik, holott végül is innen ered a magán-igazságszolgáltatás és magán-védelem.

Ez elôsegíti az igazságszolgáltatás megfizethetôségét és korrumpálhatósát is.

Óhatatlanul felvetõdik a gyanu, mivel a rendõrségi erõforrás korlátozott erõforrás, a rendõrség is akkor érvényesít létezõ jogot, ha egyéb érdeke is fûzõdik hozzá. Magyarán akkor megy ki valamilyen foglaláshoz vagy valamilyen jogcselekményhez segítséget nyújtanii, ha ez nem pusztán a hivatali rutinból következik. Nagyon nehéz ezt bizonyítani, de mindaddig, amíg a hatóság nem tudja azt a látszatot teremteni, hogy csak a jog szerint mûködik, addig hiába mûködik csak a jog szerint. Én nem akarnám ezt kétségbe vonni, de nem tudja elhitetni. Ha pedig ez így van, akkor megint az egyenlõség hiányához jutottunk el, mert hiszen a mindenki számára közszolgáltatásként járó jogérvényesítés valójában vagyoni és más különbségek szerint megadatik vagy megtagadtatik. És így a jogban ugyanolyan különbségek keletkeznek, mint mondjuk az egészségügyi ellátásban. Aki jómódú, az megfizetheti. Akinek sok pénze van arra, hogy jogot érvényesítsen, annak fogják érvényesíteni a jogát. Ez valószínûleg hatékonyabb, de kérdés, vajon nem ássa-e alá a jog alapvetõ értékeit? Ez hihetetlenül éles választás igényel. Elõre merem jelezni, hogy erre az éles választásra soha törvényhozó nem lesz hajlandó. El fogják kenni ezt a problémát, sosem fogják kiélezni. Hogy azután a gyakorlat milyen irányba megy, azt nagyon nehéz megjósolni. Ha egy latin-amerikai típusú társadalmi tagozódás, hihetetlenül nagy különbség a felsõ 1% és az alsó 15 vagy 25 % között jön létre, akkor ez lesz a jogrendszer is.
A korrupció természetesen csak bizonyos fokig jogi kérdés; annyiban, hogy a jog idõnként ad egy-egy merev meghatározást, és ettõl valami vesztegetési bûncselek-ménynek minõsül. A korrupció ennél sokkal összetettebb politikai folyamat. /Olaszországban sem az volt a probléma, hogy esetenként megvesztegettek, hanem egy olyan, a politikai életet is meghatározó kölcsönös szivességi rendszer alakult ki, ami a gazdasági erõforrások hatékony felhasználását lehetetlenné tette. /
Nem maga a korrupció a rossz, hanem a korrupció következményei igazán rosszak: az egyik, hogy aláássa a társadalmi bizalmat, a másik pedig, hogy a döntéseket nem a hatékonyság befolyásolja. Ez az igazi probléma a korrupcióval, nem a morális része. A morális részének az a negatív következménye, hogy az emberek semmiben sem fognak hinni. Ez alááshatja a demokráciát, alááshatja a bizalmat. A korrupcióval az a fô baj, hogy a gazdasági erõforrásokat nem megfelelõen használják fel.

Megjelennek-e morális megfontolásoka jogalkotásban?

A morál individuális kategória, ami a joggal, mint nagy szabályzó rendszerrel nagyon nehezen kapcsolható össze. Ha valamivel összefüggésbe hozható, az az erkölcs, ami absztrakt elõírások gyûjteménye a hétköznapok nyelvére lefordítva. Hogy ezeknek az erkölcsi elõírásoknak megfelel-e a jog, vagy sem, az egy nagyon lényeges dolog, mert halálos ítéletet jelent egy jogrendszerre, ha az uralkodó erkölccsel száll szembe. A morál éppen azt indokolná adott esetben, hogy egy férfi akinek van egy felesége, meg egy barátnõje, az morális döntést hozzon: kapcsolatát mindkettôjük tudomására hozza . Ez a morális döntés. Az erkölcsbõl nem ez következik; az erkölcs nagyon merev és szigorú ebbõl a szempontból. Ezért a jog itt két dimenziót kellene, hogy egyszerre eltaláljon, egy társadalmi, ún. objektivált vagy objektiválódó normarendszert - amire figyel is. És olyan magándöntéseket, amelyekben ilyen drámai helyzetek adódnak, és választani kell emberek között. Ezzel nem törõdik, ezen úgy megy át, mint a talajgyalu.
A morál, erkölcs és jogi szabályozás kapcsolata bizonyos kábítószer legalizációkkal kapcsolatosan elég élesen felvetõdhet. Nyilvánvalóan morális tett, hogyha valaki a legalizációt helyesnek tartja és ezt az álláspontot képviseli. Ha a jog felôl jön egy ilyen üzenet, az némiképpen más; az már nem morális kategóriaként értékelendõ. A jogalkotó számára ez nem követhetõ álláspont, tehát morális alapon nem képviselheti, hogy engedni kell, ésszerûségi megfontolások alapján képviselheti, tehát - és igazán ez a vita - ha ez a legalizáció bûnözést csökkent, akkor összességében ésszerû döntés lehet. De mint mondtam, a törvényhozás az több, mint ésszerûség. Pontosabban sokkal kevesebb, mint ésszerûség -- sokkal több szempont érvényesül bene. És például az erkölcsi felfogással ez ellentétes. A törvényhozó vállalhatja azt, hogy szembemegy az erkölccsel, és ha viszonylag rövid távon sikert érne el, látványosan csökkenne a bûnözés, akkor ezzel igazolná magát utólag. Csak ezt az átmeneti idõszakot nehéz elviselni. Magyarországon ez nem egy nyilvánosságot feszítô probléma. Valódi probléma, de nem olyan, amit a hétköznapi gondolkodás súlyos társadalmi problémának tekint. Az Egyesült Államokban egészen más lenne a helyzet. Ott tényleg a legsúlyosabb bûnözési formák épülnek a legsúlyosabb kábítószerek fogyasztására, ott tényleg hihetetlen pénzek mozognak a kábítószerrel kapcsolatban, ami az egész gazdaságot torzítja /vagy nem torzítja, errõl megoszalank a vélemények, mert visszakerül valamilyen módon a gazdaságba/. És, függetlenül a bûnözéstõl, tömegek életét teszi tönkre. Itt nyilvánvalóan egy hatékonysági szempont érvényesülhetne. Mégsem sikerült ezeknek az álláspontoknak mind a mai napig érvényesülnie, pedig nagyon magas rangú kormánytisztviselõk is képviselték. Általában a következõ héten lemondtak, mert az erkölcsi rendbe ütközött az elképzelés.

A igazságszolgáltatás és a jog kérdéseit mostanában fôként a bûnözés növekedésére tekinttel szokták felvetni.

A témakörben végzett összes kutatás alapján egyértelmû, hogy olyan emberek, akik egyébként egzisztenciálisan veszélyeztetett helyzetben vannak, fölnagyítják az õket fenyegetõ bûnözést. Kétségtelen, hogy például az utcai támadások jelentõs része öregek ellen irányul, mert õk kevésbé képesek védekezni, bár nem túlságosan ígéretes prédák. Ám az idõskorúak fenyegetettség-érzése sokkal nagyobb, mint ami statisztikailag, vagy mint ami egy adott környéken indokolt lenne. Úgyhogy a bûnözéstõl való félelem és a bûnözésnek egyes számú társadalmi problémává tétele valószínûleg a társadalom alkalmazkodási nehézségeinek a jele. A társadalom széles rétegei félnek. Nem a bûnözéstõl kellene félniük. A bûnözés az valami távoli, ismeretlen, rendkívül jól képes mozgatni a fantáziát. Lehet mélylélektani alapon is magyarázni, milyen elfojtott képzetek jelennek meg a gyilkos személyében, a sötét és a gyilkos összekapcsolása az szinte közhelyszerû, dehát közhelyek irányítják a mindennapi gondolkodást. A probléma az abból adódik, hogyha ezt politikai célokra kívánják fölhasználni. Nagyon sok nyugat-európai és amerikai politikai kampány középpontjában a rendteremtés állt. Ezzel lehet választásokat nyerni, a bûnözés ettõl nem csökken, a böntetések szigorításától sem csökken. Magyarországon a bejelentett bûncselekmények aránya az elmúlt két évben nem nõtt, sõt bizonyos fokig csökkent, a félelem azonban megmaradt. Mindenki úgy gondolja, hogy folyamatosan és állandóan romlik a helyzet, miközben statisztikailag ennek az ellenkezõjét tapasztaljuk. A statisztika azonban senkin sem segít, hogyha egyszer úgy érzi, hogy meg fogják támadni, és különösen nem segít azon, akinek ellopták az autóját. Nem hiszem, hogy a magyar társadalom eróziója az a klasszikus bûnözési formákból adódik. Persze ha az adócsalást és más gazdasági bûncselekményeket besoroljuk a bûnelkövetések körébe, akkor van erõzió. De a hétköznapi gondolkodás - és ez az igazi probléma - ezeket egyáltalán nem így cimkézi, ezek jópofa stiklik címen kapnak felmentést. Ez a társadalmi erózió, ami abból adódik, hogy kijátsszák a szabályokat. Ahol a bûnözés a társadalmat valóban alááshatja, az valószínûleg Oroszország, de Oroszországban is hihetetlen mitológiája van ennek az egésznek, és ott a maffia-bûnözés, az erõszakos bûnözés mitológiája, az ezáltal keletkeztetett félelmek, és az erre a félelemre épülõ másfajta pressziók azok, amelyek aláássák a rendszert. Amikor arról beszélnek, hogy a maffia összefonódik a gazdasággal és az állammal, akkor valójában a gazdaság és az állam a maffia-félelmet használja ki arra, hogy mindenféle zsarolásokat alkalmazzon az állampolgárokkal szemben. Ez egy sokkal bonyolultabb folyamat, mintsem hogy a bûnözõk elözönlötték szent Oroszországot és emiatt ott már semmi értelme jogról beszélni.

Milyen hatása van "törvény szigorának", a büntetés erejének?

A legdrámaibban a szabadságvesztés és általában a büntetõrendszer befolyásolja az egyén életét , és az egész jogrend hitelességét az adja meg, hogy büntetni képes. Mire való a szabadságvesztés-büntetés, amelyet egyébként azzal szoktak a humanistáknak eladni, hogy célja az emberek átnevelése és visszaéillesztése a társadalomba. Emlékszem az 1950-es években íródott, de még késôbb is használatos büntetõjogi tankönyvre, amelyben az állt, hogy a börtön a szabad társas élet iskolája. Valaminek az iskolája, csak úgy látszik, mindenki megbukik, mert a legtöbb börtönrendszer átjáróház, illetve egy forgóajtóval ellátott intézmény, s aki bekerült, kikerülve újra visszakerül. Szenvedést okoz, de végül is nem oldja meg azt a társadalmi problémát, amelynek megoldására hivatott lenne, hogy tudniillik csökkentse a bûmözést vagy legalábbis az egyes ún. bûnözõket visszaillessze a társadalomba. De miért van az, hogy mégis ezt az irracionális, múködésképtelen, diszfunkcionális, szörnyû intézményt tartja fönn a társadalom? Egyrészt mert sajnálja a pénzt egy jobb rendszerre. Másrészt, mert valószínûleg titokban mégsem annyira kívánja ezt a visszailleszkedést. A büntetési rendszer mögött egy irracionális igény van: oda bûnösök kerülnek be, és a bûnösöket valójában nem akarja a társadalom visszafogadni. Sem az eszközöket nem kívánja erre a célra rendelkezésre bocsátani. Miért éljen jobban egy bûnözõ, mint egy becsületes ember; márpedig ha rosszabbul él, akkor nem lesz becsületes ember - ez az egyik része ennek a gondolatmenetnek. A másik pedig az, hogy valószínûleg hiányzik a társadalomból a befogadási hajlandóság. Nem akarom a magyar társadalmat becsmérelni, de annyira kirekesztés-szemléletû a közép-európai kultúra, sõt, a kontinentális kultúra döntõ része, hogy nem fér bele ez a visszaillesztés. Valószínûleg ez a fô oka annak, hogy a társadalom olyan intézményeket fizet, amelyek kizárólag arra jók, hogy újratermeljék a bûnözést.

Hogyan vetôdik fel ma az autonómia kérdése?

A jog tulajdonképpen az egyik legparadoxabb helyzetben akkor van, amikor a személyes autonómiát akarja biztosítani. Tudniillik abban a pillanatban, hogy ezt nagyon pozitív eszközökkel teszi, nagyon "alásegít", akkor magát az autonómiát veszélyezteti. A jog Kant óta nagyon szívesen emlegeti az autonómiát, továbbá azt, hogy a méltóság központi kategória, amit a német- és a magyar alkotmánybíróság ki is mond, de igazából nehéz ezt társadalmilag elfogadott központi kategóriává tenni. Úgy tûnik, mintha lenne a jognak egy ilyen elõkelõ és szellemi elit része, egy korábbi terminológiával élve egy ideológia homlokzata, nemes vakolattal, esetleg márványborítással és amögött, a gangon egészen más dolgok történnek a házon belül. Én szívem szerint - bár a szív érvei gyengék - hajlanék elfogadni, hogy valóban a méltóságot kell a jognak biztosítania. De ez szinte lehetetlen feladat, mert a jog általában ad egy mankót vagy egy fûzõt ahhoz, hogy az emberek menni vagy egyenes tartással járni tudjanak. Ez visszahat, és álássa az autonómiát. Hasonló történik, amikor intézményeket hoznak létre, hogy az autonómiát biztosítsák. Ahhoz, hogy az ember sokoldalúan fejlõdhessen, iskoláznia kell magát, palléroznia elméjét, ehhez iskola kell. Honnan legyen az iskola? Majd ad az állam. De ha mindent az állam ad, beleértve mondjuk az egyetemi oktatást is, akkor miben áll a választás? Az állam majd meg fogja szabni azt is, hogy mit tanítsanak az iskolában. De ha nem is szabja meg közvetlenül, akkor is olyan mértékben függõvé teszi az intézményeket önmagától, hogy -miközben autonómiát biztosít - önmaga szellemi uralmát reprodukálja. Az egyetemek természetesen csak egyik esetét képezik ennek, de ugyanígy kialakulhat intézményes függõség a társadalmi szolgáltatások más területén is. Hol itt a választás? Egy ponton túl ez az egész egyre fenyegetõbbé válik, egyre erõteljesebbé válik az állami intzémyéneknek egy ilyen nem szándékolt, de mégis elkerülhetetlen hálója, ami korlátozza a mozgáslehetõséget. A jog által biztosított autonómia kulturális téren egyre veszedelmesebbé válik. A szólásszabadság az elvileg egyéni kezdeményezés dolga. Igen ám, de a valóságban újságot fönntartani csak gazdagok tudnak. Ez torzulást okoz az eszmék piacán. Az állam megijed, s hogy megvédje a mi autonómiánkat: 1./ saját újságokat kezd nyomatni, 2./ elveszi a gazdagoktól azt a lehetõséget, hogy saját nézeteiket képviseljék. Mindenféle tulajdoni korlátozás bontakozott ki e téren az elmúlt évtized jogi szabályozásában. Konkrét politikai összefüggésben ez jó is lehet. Amikor Franciaországban megpróbálták az Hersan személyes befolyása allatt álló sajtóbirodalmát korlátozni, ez tulajdonképpen - legalábbis a baloldal számára - nagyon vonzó volt, hisz a szocialista kormány próbálta. Végül is ez nem sikerült nekik, a Hersan-birodalom túlélte ezt. Úgy tûnik, hogy ugyanúgy túléli ezt Olaszországban a volt miniszterelnök médium-birodalma. Az autonómia-védelem tulajdonkorlátozásba csap át; mindez politikai szinezetet kap, valaki nyer, valaki veszít, hol itt az egyéni kezdeményezés? Ki beszél itt még egyénrõl? Az egész XIX. századi klasszikus személyiség-védelem, méltóság-védelem egész más dimenziót kapott. Itt már arról van szó, hogy milyen intézményeket engedünk és milyeneket nem. És ez az igazi probléma, hogy kinek lehet sajtómonopóliuma? Nem az egyéni szólásszabadság a kérdés. Valaki röpiratot akar sokszorosítani a számítógépén vagy ha szerencséje van, még talál egy stenciles sokszorosítót, ez már senkit sem érdekel. A kérdés az, hogy beszélhetünk-e még autonómiáról akkor, amikor egy gazdasági vagy politikai monopólium szerez szellemi monopóliumot? Mi köze ennek az autonómiához? Mert mindig arra hivatkoznak, hogy õk, amikor beszélnek, és ez a beszéd tímillió vagy százmillió nézõhöz jut el, az egyéni önkifejezési jogukat érvényesítették. Így az autonómia, a szólásszabadság klasszikus fogalma fordÍtva sül el. Ezeket a kérdéseket ilyen klasszikus fogalmakban többé már em tudjuk kezelni. Amibõl nem következik az, hogy a klasszikus gyökereket, az egyéni szólássyabadságot, az egyéni cselekvési lehetõséget nem kellene tiszteletben tartani. De a tiszteletben tartás mindenek elõtt azt jelenti, hogy nem szabályoz az állam.

Megjelentek olyan multinacionális gazdasági-hatalmi tényezôk, amelyek viszonylagossá teszik a jogrendet nemzeti keretek között.

A jognak kétségtelen van egy provinciális sajátsága: mindig nemzeti. /A nemzetközi jog hagyományosan államok közötti viszonyokkal foglalkozik./ Az egyes államoknak igazából nem érdeke az, hogy minden esetben föllépjen a multinacionális vállalatok ellen, mert azt reméli, hogy neki haszna lesz belõle. Kis országoknál ez közismert; a világ hajóparkjának igen jelentõs része, pl. libériai vagy panamai. Ezek az országok kifejezetten úgy szabályoznak, hogy minél több ország hajótársasága regisztrálja hajóit az õ jogszabályai szerint, és ettõl panamai egy panamai hajó, semmi mástól. Úgy tûnik, nincs olyan átfogó érdek, amely ezeket a nemzetközi elemeket visszaszorítaná. Kétségtelen az is, hogy az egyes államok belsõ életében egyre nagyobb súlya van ezeknek a nemzetközi eredetû elemeknek. Egyre kevésbé tud ennek utána menni a jog, úgyhogy, ha úgy tetszik, egy sajátosszabadság kezdõdik itt. Ez nagy berzenkedést vált ki, pl. azért, mert adót nem tudnak szedni, vagy olyan kulturális befolyás érvényesül, amelyet nem tud egy állam megakadályozni. De tényleg van ebben egy szabadságelem is, hiszen a mûholdakon sugárzott televíziómûsorok ihetetlen versenyhelyzetet, és sokszínûséget termet egy államilag elenõrzött televíziózási rendszerrel szemben, függetlenül attól, hogy a 24 csatornán is ugyanaz a szemlélet érvényesül, mint egyen. és ez a sokszínûség az, ami kicsúszik az állami ellenõrzés alól. Így az, hogy egy adott állam területén csak az adott állam hozhat jogszabályokat és érvényesítheti azokat, ez súlyos sebet kapott.
Ugyanakkor ahhoz, hogy ezek a multinacionális cégek a szerzõi jogok birtokában uralkodni tudjanak, vagy ahhoz, hogy a komputerprogramok fejlõdhessenek, ahhoz szükséges, hogy a szerzõi jogokat védjék. Ezeket pedig nem lehet védeni anélkül, hogy a nemzeti hatóságok jogvédelmet ne nyújtanának. Ennek elõfeltétele, hogy valamiféle szabályozás érvényesüljön, tehát valamilyen módon egyrészt a versenytársak egymást korlátozzák, egymásra tekintettel legyenek, másfelõl érdekük az, hogy szabályozás jöjjön létre. Ebbe be kell vonniuk a nemzeti szabályozókat, tehát az államokat, különben nem képesek kikényszeríteni a saját érdekeiket. Ha Kínában minden további nélkül meg lehet vásárolni az összes nagy programkészítõ termékeit fillérekért, mi több, a kínai cégek hamis védjeggyel Európában a piacra dobják ezeket, akkor az egész rendszer összeomolhat. Tehát a rendszer maga alakít ki egy szabályozási kényszert. Így tehát nem ér véget a dolog azzal, hogy mûholdakról szabadon jön a mûsor. A mûholdakat is egy ponton majd szabályozni kell, mert összeütköznek például, vagy - bár ez egy irreális példa e pillanatban - de interferálhatnak a különbözõ adások. A telefonnál ez már egy valódi probléma.

Hogyan képes a jog a már most mutatkozó, de igazán a jövôben kibontakozó kérdéseket kezelni; egyáltalán mennyiben képes a jövôvel számolni?

A jogászok általában múlt eseményekkel foglalkoznak, azt próbálják tisztázni, hogy mi történt és hogyan kell azt értékelni. Ez a beállítottság némiképp idejét múlt egy olyan társadalomban, ahol alapvetõen mindenkit a jövõ foglalkoztat, és ahol megpróbálják a jelen cselekvéseket ahhoz igazítani, hogy azoknak milyen lesz a hatása a jövõben is. A jog mindenkire akar érvényesülni, a társadalom pedig egyre sokszínûbb, sokrétûbb, Magyarországon is és mindenütt. Ha a középkort azt jellemezte, hogy sok kis, egymással nem érintkezõ csoport élt a maga rendi és szubrendi állapotában, akkor a modern társadalmat valószínûleg az jellemzi hogy rengeteg kis csoport van, az emberek azt képzelik, hogy több csoporthoz is tartoznak, ezek a csoportok pedig ráadásul egymással mindenképpen érintkeznek, de mindegyiknek megvan a saját autonóm rendje. Ezek a rendek adott esetben egymással ütköznek. Ha a jog erre egynemûséget akar rákényszeríteni, akkor mindet maga ellen fordítja. Hogyha az állam nem tûri ezt a sokszínûséget, akkor ebbõl konfliktus lesz. Igen ám, de a sokszínûség a jog egységét és az állam egységét veszélyezteti. Elképzelhetõ, hogy ennek a sokszínûségnek a figyelmbevétele lesz az, ami a jövõben a legnagyobb kihívás jelenti a jog számára. Nagyon nehéz olyan jogrendet elképzelni, ahol egyszerre tilos és megengedett a kábítószer használata. A jog nem képes ilyen sokféleséget egyszerre elviselni. De ha nem viseli el, akkor valakivel mindig konfliktusba kerül. Egy olyan társadalomban, ahol egyetlen értékrend érvényesül, amely nagyon homogén, akár nyelvileg, akár kulturálisan, ott kisebb ennek a veszélye. A vagyoni különbségeket viszonylag jól tudja kezelni a jog, mert egyszerûen a hatalmasok oldalára áll, de hogy tudja kezelni azt a helyzetet, ahol a hatalmasok egy része abban érdekelt, hogy minél több kábítószert fogyasszanak, vagy minél több tulajdonjogot védjenek, míg más hatalmasok az ellenkezõjében?

Milyen folyamatok veszélyeztetik ma a jogrendet?

A probléma az, hogy amikor arról kell szólni, hogy milyen veszélyek következnek be a jövõben akár Magyarországon, akár a világban és mit tehet ezzel kapcsolatban a jog, akkor természetesen nagyon kényes feladatra kellene vállalkoznunk, mert olyan hibákat kellene fölismernünk, amelyek még nincsenek meg. Ha ezek után mégis kellene valamit mondanom arról, hogy mi az a jelentkezõ probléma, ami gondot okozhatna, ha a fölismerés folyamán torzulva más problémának nem engedne helyt vagy nem teremtene új problémát, akkor azt hiszem, hogy ez az önszabályozás félreértése Magyarországon. A legnagyobb probléma az a feltevés, hogy a csoportok autonómiáját akkor tartja a törvényhozó tiszteletben, ha ezek szempontjait közvetlenül engedi érvényesülni és még ráadásul azt is képzelik, hogy ettõl ez az egész demokratikus lesz. Olyan csoportok, amelyek a csoporton kívül hatnak - orvosok, ügyvédek - egyszerûen nem lehetnek tisztán önszabályozók.
Súlyos félreértés azt hinni, hogy csak a cipész ért a cipõhöz. A cipõ vásárlója igenis meg tudja mondani, hogy hol szorítja a cipõ, és nem lehet a cipészek országos vagy nemzeti egyesületére bízni, hogy mi a jó cipõ, mi nem, noha kétségkívül csak õk tudnak cipõt gyártani.
Nemzetközi téren pedig valószínûleg a világ szétszakadása lesz nemzeti vonalak mentén. A nemzeti törésvonalak mögött pedig a gazdagok és a szegények, a mindent eldöntõk és a semmibe beleszólni nem képesek közötti ellentét lesz a döntõ. Azok az országok, akik semmibe sem tudnak beleszólni, igazából veszélyt nem jelentenek. A probléma ott kezdõdik, ahol ezek a a dolgokat meghatározni képtelen országok fegyverrel vagy radikális eszmével rendelkeznek. Ezen a téren a jogtól választ várni azt hiszem lehetetlen. A jog kialakíthat elméleteket, amelybe ezek a kirekesztettek is bekerülnek, de nem sok esély van rá a jelen helyzetben.

Monory M. András -- Tillmann J.A.