Paul Virilioval

Ön a sebesség, a háború, a médiumok filozófiai problémáiról irott munkái révén ismert világszerte, mégis urbanistának nevezi magát. Mit jelent ez az Ön számára? Egyáltalán minek tekinti tevékenységét?

Az "urbánus" városi embert jelent. Nem csupán azt, aki felépíti és megszervezi, hanem azt is, aki kigondolja a várost. A város és a filozófia fogalmai számomra elválaszthatatlanok egymástól. Ha urbanizmusról beszélünk, egyúttal a filozófia és a politikai gondolkodás születésérôl is beszélünk. Úgy vélem, hogy a legtökéletesebb politikai forma a városi forma. Vagyis nem egyszerûen a közlekedés vagy a lakhatóság törvényei alapján szervezôdô lakosságkoncentráció problémájáról van szó.Tehát ha azt mondom: urbánus vagyok, akkor azért vagyok az, mert a filozófia maga urbanisztikus. A filozófia nem az erdôben született, nem a mocsárban és nem is a tengerben, hanem a tereken, a városokban, Akademosz kertjeiben. Az urbanizmusra tehát elsôsorban mint a filozófia eredetére hivatkozom, vagyis az emberek egy pontban történô összegyûlésére, amelybôl aztán megszületik a politika, a polisz, és természetesen a technikai gondolkodás. Nincsen város technikai gondolkodás nélkül. A városban jön létre az arzenál, itt születik meg a "szervezett háború" a testetlen zûrzavar helyén.

A mai városra mégsem ezek a problémák jellemzõek.

Napjainkban nem is annyira az urbanizáció, mint a metropolizáció problémája vetôdik fel mint fontos kérdés. Arról van szó, hogy néhány nagyváros fôváros szerepet kezd betölteni, mégpedig a nemzetfogalom határain túlmutató értelemben. Van néhány nagyváros a világon – Szingapúr, Milánó, vagy London, New York és így tovább –, amelyek lassacskán metropoliszi hatalomhoz jutnak, vagyis városvilágokká válnak. Már nem is földrajzi értelemben, létezô térként jelennek meg, ahogy egy nemzet, hanem az önálló világgá válás horizontján. A telekommunikáció, az információáramlás technológiáinak köszönhetôen létre lehet hozni olyan városokat, amelyek egy adott pillanatban az egész világra kiterjedô befolyással rendelkeznek. Ha Franciaországot veszem: körülbelül két olyan várost találunk, amely még ki tudja vonni magát Párizs vonzáskörébôl. Ez elképesztô! Toulouse-ról és Lyonról van szó. De már Lyon is kezd veszíteni vonzerejébôl Párizzsal szemben, a TGV és társai hatására. A népességkoncentráció felgyorsulása párhuzamosan halad a közlekedés és az információközvetítés sebességének felgyorsulásával. A sebesség ugyanazt képviseli a városfejlôdésnél, amit a gazdagság a tõkés felhalmozás esetében .

Mivel jár a sebességnek ez felgyorsulása? Milyen új jelenségek kísérik ezt a sebességnövekedést?

A sebesség mindig is a gazdagság rejtett oldala volt. Nem érthetjük meg a történelmet anélkül, hogy megértenénk milyen mértékben határozta meg a lovasság, a hajózás, majd késôbb a vasút és végül napjainkban a repülôk sebességének felgyorsulása a tôkét, a gazdaság alakulását. Csakhogy, elôdeinkkel ellentétben, mi már elfelejtettük, hogy nincs gazdagság sebesség nélkül. A gazdagság bizonyos szempontból magában rejti a sebességet. Az utóbbi húsz év során minden munkámban arra törekedtem, hogy a sebességet helyezzem elôtérbe a gazdagsággal szemben, és nem azért mert felsôbbrendûnek tartom, hanem mert ez az, amit leginkább szeretnénk elrejteni. Nem a pénz az, amit elrejtünk, hanem a sebesség, vagyis az a képesség, hogy cselekedjünk, hogy interakcióba kerüljünk a többi emberrel, a legtávolabbi vidékekkel, és így tovább.
Magától értetôdik tehát, hogy a sebesség elsô forradalma a közlekedési eszközök forradalma, a gôzgép és a vasút feltalálása. Ami által aztán lehetôség nyílik az ipari városok létrehozására. A 19. században olyan ellentét lép föl a város és a falu között, amelynek hatására a falu fokozatosan elnéptelenedik majd. Persze a huszadik században is megfigyelhetjük a közlekedési eszközök forradalmát, ha a repülôgépeket és a gyorsvonatokat vesszük, de leginkább az azonnali átvitel forradalma jellemzô. Vagyis: míg a 19. század a vonat, az autó és az elsô repülôgépek relatív sebességét használta fel, addig mi az abszolút sebességet, a végsebességet, a fény vagy az elektromágneses hullámok sebességét állítottuk munkába. A város-falu szembenállásból így a huszadik században elôször is központ-periféria szembenállás alakult ki, mára pedig nomádok és letelepedettek közötti szembenállás. De az utóbbiak alatt nem a hagyományos értelemben vett letelepedettek értendõk, hanem azok, akik mindenhol otthon vannak, akik walkmanjeik, számítógépeik, mobiltelefonjaik segítségével "telekommunikálnak". Másfelôl pedig ott vannak azok, akik sehol sincsenek otthon: a bizonytalan helyzetûek, a munkanélküliek, azok, akik ingáznak egyik jelentéktelen állástól a másikig, vagy akik meghalnak az utcán, nevezzük bár ôket akár "travellerek"-nek, akár "homelessek"-nek.
Mit látunk tehát? 19. század: a közlekedési eszközök forradalma, város-falu szembenállás; 20. század: központ-periféria szembenállás, az elhagyatott külvárosok tragédiája, nemcsak Franciaországban, máshol is; és végül a 21. század: nomádok és letelepedettek szembenállása, de olyan nomádoké, akik közlekednek, akik, hogy úgy mondjam, egyszerre szegények és gazdagok. Az, aki egy gyorsvonaton vagy egy hiperszonikus repülôgépen ül – az letelepedett. Nem nomád. Nem közlekedik, hanem elküldték, feladták, mint egy csomagot. Semmiben sem hasonlítható Marco Polóhoz, vagy a nomád törzsekhez, vagy a cigányokhoz és így tovább.

A közlekedési és kommunikációs technológiák sebességének növekedése a társadalmak belsõ rendjét is egyre döntõbb mértékben meghatározza.

Bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy a rend, a legvégsô rend: a dromokratikus rend, vagyis a sebesség rendje. Sebességosztályok léteznek, amelyek megfeleltethetôk a gazdagság-osztályoknak. Amikor társadalmi osztályokról beszélünk, valójában a gazdagságra, a felhalmozásra alapuló osztályokra gondolunk. Elfelejtjük azonban, hogy ez a felhalmozás csak a sebességen keresztül érhetô el. Márpedig a sebesség napjainkra fontosabbá vált, mint a felhalmozás. Még ha léteznek is napjainkban különlegesen befolyásos holdingok, ezek maguk is a tôzsdék közötti automatikus információáramoltatás felgyorsulásának gyümölcsei; ez az, amit virtuális buboréknak vagy a globális piac kereskedelmének nevezünk. Tehát az abszolút sebességre épülô kapitalizálódás tanúi lehetünk. Mi vagyunk az elsô olyan társadalom, amely munkába állította az abszolút sebességet. Az idô falának tövéhez érkeztünk. Elértük a sebesség végsô határát: az elektromágneses hullámok sebességét. Amelynek segítségével nem csupán a Wall Street-i részvényjegyzést megkönnyítô programok létrehozására, hanem a fejlett és fejlôdô országok közötti interakcióra, "távmunkára", "távmûveletek" végrehajtására is lehetôség nyílik.

Ám ez a pénzügyi mûveletek esetében azzal a következménnyel jár, hogy egy tôzsdekrach a Föld egész gazdaságának összeomlására vezethet.

Azt mondhatjuk, hogy a világpiac kaszinóvá alakult át. Vagyis egy olyan hellyé, ahol nem is annyira az értékekkel, hanem inkább az anyagtalansággal játszanak. A pénz régi fogalma egy értékkel bíró anyag, például a nemesfémek képzetét idézi. Aztán következik a bankjegy, vagyis a három dimenzióról két dimenzióra térünk át. Majd ebbôl a bankjegybôl egy idô után kialakul a csekk, a Travellers Cheque, stb. Ma pedig, a monetikus rendszerek világában, a pénz nem több mint pillanatnyi elektromágneses impulzus, vagyis nem más, mint sebesség, és informatikai mûvelet. Tehát a gazdagság szubsztanciája válik anyagtalanná, és ez a folyamat magának a világnak az anyagtalanná válását, megfoghatatlanná válását tükrözi. A világ és a benne lévô értékek, és nem csupán a tôzsdei értékek, hanem minden érték, megfoghatatlanná válik, anyagtalan lesz. Ez a jelenség tulajdonképpen balesetszerû: egy balesettel állunk szemben. Hadd idézzek fel egy mára jóformán teljesen elfelejtett mondatot. 1954-ben Einstein azt mondja, hogy három bomba létezik: az elsô most robbant fel – Albert Einstein mondja ezt –, ez az atombomba, a második az információs bomba lesz – nem informatikáról beszél, a szó akkor még nem létezik –, a harmadik pedig a demográfiai bomba. Mi tehát az informatikai bomba robbanásának nemzedéke vagyunk. És azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy az azonnali interakciónak minden esetben, beleértve a tôzsdét is, militáns felhangja van, és ugyanazt jelenti a társadalom számára, amit a rádióaktivitás az anyag számára. Vagyis egy bomlási folyamat: olvadás és hasadás tanúi vagyunk. Az eltérés csak annyi, hogy ami Hirosimában vagy Csernobilban egy atommag fúziójával vagy hasadásával történik, az a társadalomban egy tôzsdei válságon keresztül jön létre, vagy a virtuális gazdaságban, a pényügyi rendszerekben, stb. lejátszódó folyamatok nyomán. Olyan jelenséggel találjuk szembe magunkat, amely minden tekintetben a rádióaktivitáshoz hasonlítható, amely nem más, mint minden jelentés, minden egység szétrobbanása. Ezt neveztem én "totális balesetnek". A múltban akárhányszor feltaláltunk egy technikai újítást, a vonatot, a hajót, a repülôt vagy bármi mást, feltaláltunk egyben egy újfajta balesetet, egy akcidenst, amely az adott szubsztanciát: a vonatot, a hajót, az elektromosságot, az áramütést, a tengerjárókat, a hajótörést, stb. jellemezte. De ezek "helyi" balesetek voltak, egy adott helyszínhez köthetôk. Azonban a telekommunikációval, és az ezt jellemzô azonnalisággal és közvetlenséggel, a totális baleset lehetôségét találtuk fel. És ez igen fontos tény, mivel filozófiai téren hoz alapvetô változást. A "helyi" katasztrófáknál az anyag jelenlétére egyértelmûen szükség van, maga a baleset pedig esetleges és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy süllyedô hajóban, hanem magának az akcidensnek, a balesetnek. A baleset mint olyan vált korlátlanná és szükségszerûvé, miközben az anyag viszonylagos és esetleges lett. Ez a jelenség egy filozófiai forradalom, amely azzal az elôbb említett idôfallal van összefüggésben, amelynek, mintegy nekiütköztünk.

Személyes vetületben a növekvõ sebességek, sûrûsödõ hatások sokasága feldolgozhatatlan élménytömeggel, az agyi "kapacitás" elégtelenségével, az emlékezet fáradásával jár.

Az emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye. Ami azt jelenti, hogy információtároló képességünk az információk elsajátításának, illetve elfelejtésének sebességével van összefüggésben. Egy sajátos ritmus áll fenn az elsajátítás és a felejtés között. Az új technikai eljárások azonban annyira felgyorsították az információáramlást, hogy a memorizálás ideje egyre rövidebb lesz. Ha azt kérdezném most öntôl, hogy mi volt a két nappal ezelôtti tévéhíradó programja, képtelen lenne megmondani. Ha viszont azt kérdezném, hogyan kezdôdik Kubrick Doctor Strangelove-ja, vagy mondjuk az Elfújta a szél, azt biztosan meg tudná mondani.
Láthatjuk tehát, hogy az információáramlás felgyorsulásával párhuzamosan, mintegy arra válaszolva, a felejtés folyamata is felgyorsul. Ezt nevezem én a felejtés iparosításának. A múltban az írásnak, az olvasásnak és a beszédmûvészetnek köszönhetôen létezett egy ága a kézmûvességnek, amely az emlékezettel foglalkozott: a levéltár. A levéltár az emlékezet kézmûipara. Az azonnali információszolgáltatás és az elôbb említett rendszerek hatására azonban létrejött a felejtés ipari változata. Ez azt jelenti, hogy egyre kevésbé emlékezünk a dolgokra. Az emlékezethez vezetô út egyre kevésbé járható, így az ember elveszíti múltját. Egyfajta örök jelenben él. A valós idô, ez a "világidô", amely a helyi idôk helyébe lép, fémjelzi a jelenidô elôretörését a jövô és a múlt rovására. Az örök jelenidôbe érkeztünk. És az örök jelenidô éppen az emlékezet ellentéte.
Ez azt jelenti, hogy az ember feltalált egy olyan sebességet, amely jóval meghaladja saját információfelfogó, tehát döntéshozó képességének sebességét. És ami számomra teljességgel elfogadhatatlan, az az, hogy kizárólag mint fejlôdést értékeljük ezt a jelenséget. Ha ezt a sebességnövekedést egyértelmûen a haladás jelének tekintjük, az csupán azért van így, mert még nem ismertük fel a sebesség politikai jelentôségét, mert a sebességre nézve nem rendelkezünk gazdaságpolitikával. Márpedig az embert a sebesség fogalmán kívül helyezni annyi, mint ember nélküli történelmet teremteni. Embertelen történelmet, ahogy Lyotard barátom nevezné. Tehát ez aberráció. Nincsen emberen túli haladás. Az ember a világ végpontja. "Homo est closura mirabilium Dei" – mondja Hildegard von Bingen. Az ember Isten végsõ csodája. Nem létezik javított változata, nincsen bionikus ember, nincs emberfeletti ember. Vegyük az evolúció fogalmát: maga a kifejezés is az embertôl származik. Az élôlények evolúciójának kivetítése a gépekre, nem más mint aberráció. Ez nem technikai fejlôdés, ez visszalépés, a filozófia végzetes visszafejlôdése.

Ennek a fejlõdésnek legfõbb elõmozditója a hadiipar, ahonnan a legtöbb technikai újítás, találmány származik - a televíziótól az Internetig.

A hadiipar számára a sebesség mindig meghatározó tényezô volt. Soha nem érthetjük meg a múltbéli csaták történetét a lovasság, azaz a sebesség figyelembevétele nélkül. Az egész történelem a ló kérdése köré épül. A hadiipar mindig is felhasználta a közlekedési eszközök, a lövedékek és a hírek sebességét. Például az ókorban, a legfejlettebbnek számító fegyverek elôször a védekezést szolgáló fegyverek, tehát a városfalak vagy a katonák pajzsa. Mindvégig a fegyver és a páncélzat párharcáról van szó. És eredetileg a páncélzat az erôsebb, nem a fegyver, mivel csak a kalapácsot és a kardot ismerik, és ezekkel nem jutnak messzire. Sôt, még a nyíllal sem igazán, azt kell hogy mondjam. Kezdetben tehát nyilvánvaló, hogy a védelmi fegyverek csinálják a történelmet; fel is épülnek a városfalak, amelyek képesek ellenállni a lovasságnak, de nem lesznek képesek ellenállni a tüzérségnek. Így amikor feltalálják az elsô gépet – ne felejtsük el, hogy az elsô gép az ágyú volt, ez az elsô robbanómotor –, tehát amikor feltalálják a tüzérséget, a védelmi fegyverek hatékonysága viszonylagossá válik. A városfalakat egyébként le is bontják. Ez azt jelenti, hogy a védelmi fegyverek uralmát a pusztítófegyverek uralma követi, a tüzérségtôl kezdve egészen az atombombáig. Egészen Hirosimáig. Ugyanakkor a népek közötti hatalmi viszonyok megtartása érdekében nukleáris hordozókat, rakétákat fejlesztettek ki, amelyek egyre jelentôsebb sebességhatárokat értek el: 40 ezer km/órás kilökési sebesség egy föld-föld rakétánál, és így tovább. Nem is érthetnénk meg az elrettentés politikáját, vagyis a pusztítófegyverek bukását ennek a minden eddiginél gyorsabb jármûnek a feltalálása nélkül, amely képes a Földet elhagyni, önállósulni. A Hold meghódítása is köztudomásúan a rakétakísérleteknek köszönhetô. Az elrettentés politikája tehát a fegyverek újfajta rendszerét eredményezte. Elôször is a hiperszonikus jármûveket – 28 ezer km/órás sebesség: ezt már nevezhetjük hiperszonikus jármûnek. Valamint a kommunikációs fegyvereket: a mûholdakat és természetesen az olyan rendszereket, mint az Arpanet, vagyis olyan világméretû telekommunikációs rendszereket, amelyek képesek védelmet biztosítani egy nukleáris háború hatásaival szemben. Hát így született az Internet, eredeti nevén Arpanet. Vagyis ez azt jelenti, hogy a Pentagon és a fent említett rendszerek függvénye.
Tehát a három fegyver: védelem, pusztítás, kommunikáció. Ma a kommunikációs fegyverek korszakát éljük. Ezt nevezik az amerikaiak infoszférának. Számukra a háború már nem is annyira a geoszférában, vagyis a földgolyó területén, a földrajz kereteiben játszódik, mint inkább az infoszférában, azaz az információ, az azonnali információ, a fénysebességgel terjedô információ szintjén. És ennek megfelelôen az Egyesült Államokban ma minden, a hadügyek fejlesztésével kapcsolatos munka a szóban forgó információs háború megszervezésére irányul, amely háborút már teljesen új technológiák segítségével lehetne kirobbantani, a cyber-térre, azaz a kibernetikus térre építve, amelyrôl az Internettel kapcsolatban lépten-nyomon hallhatunk.

Ez a virtuális, elektronikus tér egyre inkább elõtérbe kerül, és átalakitja a valóságérzékelést.

Azt mondhatnám, hogy egyfajta másodlagos valóság megteremtésének vagyunk tanúi. Társadalmunk mindeddig az aktuális térben, az aktuális valóság létezô terében élt, leszámítva persze az álmok és álmodozások virtuális világát. Vagyis az anyagi létezôk világában éltünk. Olyan világban, ahol távolságok, mélységek, kiterjedések és színek vannak. A virtuális valósággal viszont egy párhuzamos valóságot kezdtünk létrehozni. Mintha – és ez már a 21. századra vonatkozik – egy "sztereóvalóság" lépne életbe. A sztereofónia a tökéletes hangzás. A magas és a mély hangok kettéválasztásáról van szó az auditív élmény megteremtése érdekében, illetve a vizuális élmény érdekében, a sztereoszkópiánál. A sztereoszkópia alkalmazása viszont napjainkban már a valóság határait kezdi súrolni. A valóság új értelmezést nyer azáltal, hogy megjelenik egy virtuális tér és mintegy ráépül a valóságos térre. Úgy gondolom, hogy ezzel a jelenséggel magának a valóságnak a kettéhasadásához érkeztünk, és ezzel a ténnyel ezentúl számolni kell.
A cyber-teret bizonyos szempontból talán az utolsó gyarmat-birodalomnak is tekinthetjük. Mert mit is teremtünk az Internettel, vagy a cyber-térrel? Egy új terjeszkedési területet. A gazdasági hatalom, a politikai hatalom, a katonai hatalom mind-mind kiterjednek már az egész világra. Az egész világot a levegôbe repíthetjük, amikor csak akarjuk; szétrombolhatjuk, amikor csak akarjuk: az atommal vagy akár egy tôzsdekrach-hal, stb., stb. Terjeszkedési területre viszont szükség van. És mivel nincsenek más világok – hiába hódítottuk meg a Holdat, csak az ûrt találtuk, nincs más lakható bolygó – mi mást tehetnénk, mint hogy kitalálunk egy virtuális gyarmatot. Megteremtjük ezt a virtuális teret, hogy legyen hol továbbjátszani a játékot, a nagyhatalmak játékát, amelyben a fôszerepet ezidáig a különbözô birodalmak – a francia illetve angol gyarmatbirodalmak, vagy akár a szovjet birodalom – kapták. Úgy vélem, hogy a huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtuális gyarmatbirodalmat. Ezt igen jelentôs eseménynek kell tekinteni. És az sem véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis önnön mását alkothatja újra. Ezzel nem az amerikaiak ellen akarok beszélni, csak megállapítok egy tényt. Minden gyarmatot felszámoltak, hivatalosan is, kivéve egyet: az Amerikai Egyesült Államokat. Ez pedig csakis saját hasonmását tudja létrehozni. És a cyber-térrel létre is hozza az utolsó gyarmatot, a virtuális gyarmatot. Az Internet pedig csupán a bevezetô termék, az elindulás. Ez csak a kezdet.
Mert mit is csináltunk eddig, miután meghódítottuk, mondjuk Afrikát. Csupa szemfényvesztô holmit, üveggyöngyöket, esernyôket adtunk a néger királyoknak, miközben elvettük tôlük csodálatos primitiv mûvészetüket. Amit cserébe adtunk csupán szemfényvesztés. És azt kérdezem magamtól, hogy vajon ezek a ma felajánlott új elektronikus technológiák nem ugyanilyen szemfényvesztô eszközök-e, amelyek valós célja, hogy segítségükkel elvegyék tôlünk kultúránkat és gyökereinket, ahogy mi is elvettük a harmadik világ népeitôl kultúrájukat és gyökereiket, mielôtt a halál és a betegségek martalékául hagytuk volna ôket.
Úgy gondolom, hogy a világot fenyegetô veszély nem más, mint a gyarmatokat fenyegetô veszély – a kiapadás, mégpedig nem csak a készletek kiapadása, a levegô, a víz, a természeti kincsek kimerülése, hanem az emberi lények kimerülése is. És ebben az esetben nem lesznek kivételezettek, vagy csak nagyon kevesen, a világ urai, néhány holding, mint a Murdock-, Maxwell-, Bill Gates-, Time Warner- vagy Berlusconi-félék.

Ugyanakkor a hálózat hivei ettõl a "forradalmi" technológiától a modernitás szinte mindahány vágyának valóra váltását remélik, a korlátlan kapcsolatot, a bárhol való, egyidejû jelenlétet, totális demokráciát stb.

A távjelenlét hihetetlen forradalmat jelent. A szellem, a kísértet megjelenését. Egy távolságban ható lény megjelenését. Ez alapjaiban rengeti meg a filozófiát. A jelenlét kérdése az alany és a tárgy kérdéskörének alapvetô része. A távjelenlét problémája viszont az átjutásra, a feedbackre, az interakcióra, az adás azonnaliságára helyezi a hangsúlyt az adott cselekvés esetében – azaz nem csak egy kép vagy egy hang, hanem egy cselekvés átvitelérôl, távcselekvésrôl van már szó. Távnézés, távhallgatás, távcselekvés. A Föld méretei a semmivel válnak egyenlôvé az információátadás módszereinek felgyorsulása, valamint a hiperszonikus közlekedési eszközök gyorsasága miatt. 8 ezer km/óra – ezt veszik célba ma az amerikai kutatások. Márpedig azzal, hogy a Föld semmivé válik, maga az ember válik semmivé. Mi más lenne akkor ez, mint egy minden eddiginél hatalmasabb baleset kiváltója, minden katasztrófák katasztrófája; egy totális baleset, amely az anyagi valóság helyébe lép majd.
Földünk túlságosan kicsi és lakhatatlan lesz, éppen mert minden pillanatban körüljárható. Nem csak anyagi mivoltában lesz sérült ez a Föld, a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának, amely minden filozófia végpontja kell, hogy legyen. A környezetvédelem kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövôjének a kérdését is. De nem elég csupán a zöldek által képviselt, vagy a vizek szennyezôdésével foglalkozó környezetvédelmet tekinteni – ez egy sokkal súlyosabb probléma: a létezés problémája.
A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos gondolkodásnál találunk: a szellemekben illetve az angyalokban. Ezzel magyarázható az angyal-kép visszatérése napjainkban még a materialistáknál is. Én nem vagyok materialista – keresztény vagyok. Így kénytelen vagyok azt gondolni, hogy az angyal kérdéskör megjelenése a materialistáknál a technikai lény tényleges számbavételének megkerülésére szolgál.

Ez a kibernetikus "angyal" azonban materializálódni is képes, sõt a cybersex technológiája révén nemi jgyeket is ölthet.

A legjelentôsebb virtuális jelenség egy eszköz: a virtuális kapu. Egy kalitkát kell elképzelnünk, amelyben megjelenik elôttünk házigazdánk szellemképe; a kalitkába belépve pedig mi jelenünk meg az ô virtuális kapujában, New Yorkban, vagy akár Párizsban, a távolságok nem számítanak. Vagyis jelenlétem többé már nem hús-vér lényemet jelenti, hanem elektrofizikai megjelenésemet, hogy ne kelljen a metafizikai jelzôt használnom. Ugyanakkor ez egy teljesértékû jelenlét. Egy adatkosztüm, egy képernyôsisak és egy pár adatkesztyû segítségével láthatom a virtuális kapumban megjelenô látogatót, hallhatom a hangját, kezet foghatok vele, még érezhetem is a testét. Sôt - és pillanatnyilag ezzel kapcsolatban folyik a legtöbb kutatás - akár még a távszeretkezés is lehetôvé válik. Ez a cyber-szexualitás. Ez nem tréfa, inkább filozófiai dráma. Ez a virtualitás. Semmi köze az álom vagy a freudizmus problémaköréhez, inkább azt mondanám, hogy félelmetesen fizikai természetû. Úgy gondolom, hogy egy technofil aberrációval van dolgunk, amely a perverziók sorában a zoofília mellé zárkózik fel. A szeretkezést mint a valóság legmagasabb fokát tekintem, mivel két test egymásba hatolásáról van szó. Egy lény valós jelenlétének legmagasabb foka egy másik lény számára nem más, mint a szeretkezés. Ebben megegyezhetünk. Mindezt anyagi értelemben gondolom.Az állatvilággal kapcsolatban már ezt megelôzôen ismertünk egy sajátos perverziót: az állatokkal való a párosodás lehetôségét, a zoofíliát. Most azonban egy újfajta perverziót találtunk fel, vagyis már nem zoofíliáról, hanem technofíliáról kell beszélnünk: egy géppel szeretkezünk. Egy olyan lénnyel, aki nincs is itt. Egy szellemképpel. Ez a Villier de L'Isle-Adam által jövendölt Éva. A nagy mítosz. Nem is gyönyörrôl van már szó itt, hanem magáról az utódnemzésrôl, vagyis az emberiség jövôjérôl. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a gyönyör mögött, amelyet egy lénynek egy másikban való fizikai jelenléte jelent, alapvetôen az emberiség fennmaradásának biztosítása áll. És pont ez az, amit az új, virtuális valóság, a cyberszex, a távszexualitás megkérdôjelez. Ezzel megint egy totális balesethez érkeztünk: a technikai eszköz az emberi faj fennmaradását veszélyezteti. Mindössze annyi kell, hogy a gép teljesitõképessége összehasonlithatatlanul nagyobb legyen mint egy nõé, illetve egy férfié. Ezen dolgoznak most Japánban, a gésák országában, talán nem véletlen, hogy pont ott.

Milyen szándékok viszik ebbe az irányba a fejlõdést?

Csak a technika hatalomvágya van mögötte. A tudomány maga is végletessé vált. Végletes sportokról szoktunk beszélni. Mit takar ez a kifejezés? Olyan sportokat, ahol az ember az életét teszi kockára az eredmény kedvéért. Mit jelent ez? Azt, hogy a tudomány napjainkban – azért, hogy tökéletes eredményt érjen el – megkockáztatja még a tudomány mint tudás halálát is. A tudomány mint ôrület áll elôttünk, ez a végletes tudomány. A tudomány mint tudás öngyilkossága.Azt hiszem, a második világháború során az atombombával, a fajirtással elég közel kerültünk ehhez. Nem foghatjuk fel, amit Mengele tett, nem foghatjuk fel a táborokat anélkül, hogy figyelembe vennénk a tudomány teljes hatalmának a pusztítás szolgálatába való állítását.
A hatalomvágy nem feltétlenül egy konkrét személy alakjában ölt testet – újra kellene olvasnunk Nietzschét. A hatalomvágy benne foglaltatik az emberi alkotásban. Mindennek, amit ember alkotott, hatalmában áll a továbbfejlôdés. És éppen a vallások vagy a filozófia nyújtotta bölcsességen múlik, hogy ennek a továbbfejlôdésnek gátat vessenek. Nincs olyan bölcsesség, amely ne lenne egyben fékezôerô. Mindenfajta bölcsesség fékezôerô. A részecskegyorsítóban nem találjuk a bölcsességet – csak a hatalom õrjöngését.Találunk persze embereket is, például a futuristák, a futurista fasiszták, akik már jóval a világháborúk elôtt megjósolták a technika mint gyilkos erô hatalmát. De az igazi hatalomvágy az eredményben van, vagyis: az eredmény az eredményért való, ez a hatalom l'art pour l'art mozgalma. És a technika-tudomány világméretûvé, sôt világegyetem-méretûvé fejlesztette ezt, hiszen a Mars felé tartó ûrszondával már új bolygók felkutatását tûztük ki.

Lehetséges-e egyáltalán más irányú fejlõdés? Van-e mód arra, hogy az ember hathatósan ellenálljon - személyes és közösségi szinten?

Nem érthetjük meg a technikát etikai támpont nélkül. Az embert, emberi mivoltának nagyságát kizárólag a rossz felôl megközelítve foghatjuk fel. A rossz elismerésével leszünk képesek felismerni az ember nagyságát, vagyis a jót. És ezzel most nem valamely vallás felfogására hivatkozom.Ugyanígy a technika is kizárólag akkor lehet hasznos, ha küzdünk az általa hordozott rossz ellen. Például a balesetekkel szemben. Minden mûszaki tárgy hordoz magában egyfajta negatív erôt. És minden mûszaki fejlôdés éppen abból a harcból születik, amit ez ellen a negatív erô ellen folytatunk. Ennek értelmében a jelenlegi helyzet is csak akkor fordulhat jóra a demokrácia, az alapvetô szabadságjogok vagy az igazságszolgáltatás szempontjából, ha harcolunk az új technikai eljárások negatívumai ellen. Vagyis mûkritikusként kell viselkednünk: egyrészrôl szeretnünk kell a technikát – szó sincs arról, hogy át kellene hárítanunk a technikára azt a felelôsséget, ami minket, embereket terhel, ehelyett inkább a lehetô legnagyobb elôvigyázatossággal kell megítélnünk, mert ahogy mondani szokás: aki igazán szeret, az büntetni is tud. Ha szeretek, akkor egyben képes vagyok azt is megmondani, ha valamit nem szeretek. Még ezen a téren is rendelkezünk bizonyos szabadsággal. Ám attól a perctôl kezdve, hogy a technikát mint jótevônket, mint az emberiség üdvözülésének egy lehetséges módját kezdjük imádni, attól kezdve bálványimádással, a technika istenítésével van dolgunk, ami egyébként már el is kezdôdött az elektromosság feltalálásával – az elektromosságot mint tündért képzeltük el. Csernobil elôtt. Ma pedig ugyanezt tesszük az Internettel: Hurrá! ez egyszerûen csodálatos! Éljen az elektromos demokrácia! – ez ôrület.
A 20. században élünk, a nagy katasztrófák századában. A 20. század, Camus kifejezésével élve, könyörtelen és egészében megbocsájthatatlan. Hogy miért? Azért, mert mindent megélt: a legnagyobb katasztrófákat: , Auschwitzot, Hirosimát, Csernobilt. Persze a szememre vethetné, hogy nagyon is különbözô dolgokat veszek egy kalap alá. Igen ám, de a technika szempontjából összetartoznak, mindegyik mögött ott találjuk a technikát. Nem érthetjük meg a világ kipusztítását, – mert nem csupán egyetlen néprôl van szó – a technika, a rossz útra tért technika által kínált pusztítóerô megértése nélkül. Elég újraolvasni a nürnbergi pert, és rögtön kitûnik, milyen mértékben állították a technikát a halál és a Holocaust szolgálatába. Jelenleg is egy ilyen helyzet elôtt állunk: harcolnunk kell a fejlôdés ellen. Hogy ez ellentmondana minden logikának? Épp ellenkezôleg: ha nem küzdünk a fejlôdés ellen – kollaboránsok vagyunk. Vagyis közremûködünk a technika istenné emelésében, anélkül hogy tanultunk volna a 20. század tragikus eseményeibôl, pedig lett volna mibôl.
Hadd idézzem fel befejezésül Jákob és az angyal jelenetét. Azért térek erre mindig vissza, mert számomra ez egyike a legszebb képeknek. Ismétlem: én keresztény vagyok, s minden keresztény a zsidó-keresztény kultúrán nevelkedik. Vagyis az Ótestamentumon és az Újtestamentumon. A kettôt nem lehet elválasztani, nem is választjuk el egymástól. A Bibliában pedig a legkülönlegesebb mozzanat az egyistenhit feltalálása. Az egyistenhit feltalálása nem más mint az ember istennel folytatott harcának feltalálása. Nem az ellene, hanem a vele folytatott harcról van szó. Ez egy különleges kép. Ábrahám, Izsák, Jákob – az egyistenhit három feltalálója. Mózesrôl most nem beszélünk, csak errôl a háromról. Közülük az utolsó Jákob: hisz Istenben – ez természetes, hiszen ô is, akárcsak Ábrahám ott van Isten megteremtésének pillanatánál, ha nevezhetjük így, még ha ez egy kölcsönös teremtés is. Mégis, mivel foglalkozik egy teljes éjszakán keresztül? – Istennel harcol. De ennek a harcnak a célja nem a halál, hanem az élet. Saját Istene ellen harcol – de miért? – Azért, hogy ember maradhasson, hogy ne váljon saját Istene rabszolgájává. És Istennek tetszik ez. Azért szereti Jákobot, Ábrahámot és Izsákot, mert azok emberek és nem bálványimádók.
Azért különösen érvényes ez a kép, mert ebben a pillanatban mindannyian a technika bálványimádóivá kezdünk válni. Ha majd mi is küzdeni fogunk a technika ellen, ugyanúgy ahogy Jákob tette, attól a naptól bennem is újraéled majd a technikába és a filozófiába vetett hit.
Csak azt tudom, hogy ma a legnagyobb szükség arra van, hogy ellenállókká váljunk. Ellenállókká kell válni. Ellenállást kell kifejteni – ahogy egy elektromos ellenállás is lehetôvé teszi az áram továbbhaladását, elektromos ellenállás nélkül viszont minden elég, minden romba dôl. Fel kell tehát építeni az ellenállást a technika-tudomány oldaláról fenyegetô megszállással szemben. A technika-tudomány megszáll minket, elfoglalja az egész világot. És nekünk választanunk kell, hogy kollaboránsok leszünk-e vagy ellenállók. Az ellenállás kidolgozása a jelen helyzetben legalább annyira fontos a világ számára, mint amilyen fontos volt a második világháború alatt Európa számára.

Monory M. András - Tillmann J.A.