Hannes Böhringer filozófussal

A filozófiának ma számtalan jelentése, egymást kölcsönösen kizáró értelmezése van, és még a fogkefegyártók is saját filozófiával szeretnek elôhozakodni. Te mit tartasz filozófiának?

Nem az akadémiai diskurzus zárt kontextusában ténykedek. Számomra a Düsseldorfi Mûvészeti Akadémiára kerülésem jelentette a fordulópontot: filozófiát nyílt mezôn, kihívást a nyelvem számára. Már a tanulmányaim idején kezdtem megszabadulni mindenfajta terminológikus nyelvtôl. Ezt aztán tovább edzettem a mûvészeti fôiskolán. Abban érzem a magam erôsségét, hogy a filozófiát nyílt mezôn, szabadon és védtelenül mûvelem, mindattól érintve, ami körülvesz. Csak azt próbálom szavakba foglalni, ami megszólít. Mivel nem rendelkezem egy filozófiai iskola fogódzójával, sem pedig az egyetemi társaság támasztékával, a nyelv adja az egyetlen fogódzót azon a senkiföldjén, ahol tapogatódzom. Ezért aztán számomra a legeslegvégsô elkötelezettség a nyelv. Azonban a nyelv, éppen a nyelv nem ad szigorú szabályokat. Ezért aztán minden a szavak mérlegelésén és latolgatásán múlik, nemcsak a fogalmakat, hanem a metafórákat, a szóképeket is latra kell vetni. Ha másokat hallok beszélni, vagy mások könyveit olvasom, végsôsoron ez képezi az érvényesség kritériumát: hogyan bánnak a nyelvvel. A nyelvben nemcsak a szavakon múlik a dolog, hanem a ritmuson is; a zenén.

Milyen mûvészet hatott rád a leginkább?

A Concept Art volt a legnagyobb felfedezésem annakidején, amikor elkezdtem filozófiát tanítani a Düsseldorfi Mûvészeti Akadémián. Ez a képzômûvészeten belül egy képrombolással ért fel: redukció volt conceptekre és nyelvi kijelentésekre. Természetesen a mûvészek nem mondtak le teljesen az ábrázolásról; például az üres falon géppel írott szövegek lógtak, melyek a concepteket írták le; a betû, a lexikon esztikája volt ez, mondhatni. És már látni lehetett, hogy mindez majd száraz akadémizmusban fog végzôdni, filozófiai laposságokban, amihez éppenséggel semmi szükség képzômûvészetre. Aztán jött a kurzusváltás: a Vad festészet festôláza, az akadémiai magasmûvészet átfordulása triviális mûvészetbe, popkultúrába. A Vad festészet a Pop Art tradicióját követte, de nem volt olyan erôs. Nem tudott új triviális mítoszokat találni vagy kitalálni, melyek oly átütôek és nagy horderejûek lettek volna, mint Warhol Coca-cola-dobozai.
A Concept Art mellett engem mindenekelôtt a fluxus fogott meg. A fluxus a filozófikus humora miatt volt fontos. A legmagasabb dolgok mellékes és csaknem banális emlegetését és megjelenítését, a legmagasabbnak hétköznapivá, triviálissá átfordítását nevezem filozófikus humornak. Ez magába foglalja a fenségesnek triviálisba fordulását, majd pedig újra visszafordulását a fenségesbe. Ezért törekszem magam is a filozófikus humor stíluskevercsének buzgó követésére.

Minek tekinted a magad tevékenységét?

A magamfajta filozofálást egy olyan tradició részének tartom, ami Németországban inkább elcsökevényesedett, vagy egyáltalán nem is igazán mûveltek. Ezt Wilhelm Dilthey - Bernard Groethuysennek a tanára, akirôl disszertációmat írtam - legalábbis történetileg feldolgozta; ez a görög-római életfilozófia tradíciója, ami a francia filozófiában, és pszichológiában elevenen él tovább. Ez egy olyan filozófia, mely életfilozófiának tekinti magát, filozófiának egy szabad mezôben, az életen való keresztüljutás, az élet nyomorúságával szembeni belsô felvértezettség mûvészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogság alatt az élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyû szerrel történô elviselését érti. Ennek a filozófiának a magva a rezdíthetetlenség és az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete. Ennek azonban az az elôfeltétele, hogy az ember képes legyen ura lenni önmagának. A keresztény gondolkodók az antik, pogány filozófia elleni támadásukat éppen erre a pontra összpontosították és kiemelték, hogy az ember egyáltalán nem ura önmagának. A pszichoanalízis igazolja ezt a diagnózist. És azok a filozófiai írók, akikhez én kötôdöm, a francia moralisták, a hôsiességnek és a kudarcnak, a helytállásnak és csôdöt mondásnak, az ember, a modern szubjektum nagyságának és nyomorúságának ezt a ellentétét tematizálják.

Mi történik ma a filozófiában? Egyáltalán áttekinthetô-e a mezôny?

A kortárs filozófia egyre kevésbé érdekel. Azt olvasom, amit ajánlanak nekem, ami megszólít, amitôl indíttatást várok. Meg sem próbálok áttekintést szerezni a filozófiáról és e filozófia magaslatán lenni. Ez egyszerûen túl sok nekem. Túl sokat kellene kóstolnom ahhoz, hogy kiderüljön, mi a valóban tápláló belôle. Minél hosszabb ideig tanít az ember egy mûvészeti fôiskolán, annál inkább meglazulnak az egyetemi filozófiához fûzôdô kötelékek. Néha ettôl rosszul érzem magam és attól tartok, hogy már teljesen elváltam a filozófiától, fogódzójától és tartásától. Gyakran a beszélgetôpartner is hiányzik, akivel megbizonyosodhatnék a filozófia felôl. Valójában inkább a tudományok és a mûvészetek felé orientálódok, és megpróbálom filozófiai dimenziójukat megragadni.

Hogyan helyezekednek el egymáshoz képest ezek a területek? Mennyire átjárhatóak a határaik?

A mûvészet és a tudomány fogalmai nagyon cseppfolyóssá váltak, és a filozófiát is sokáig mûvészetnek tekintették. Ám a tudomány velejében mindvégig megmaradt mûvészetnek és úgy hiszem magvát tekintve a tudomány mindig filozófia is. Csakhogy ehhez a maghoz alig férünk már hozzá, mivel mindez nagyüzemmé vált. A mûvészet esetében ugyanilyen átalakulás fenyeget, jóllehet a mûvészet mindig is kisebb üzem volt és személyesebben üzemelt. Nem volt olyannyira tömeges a képzés és ezáltal mindig vissza lehetett térni a mûvészet velejére, és egyúttal az absztrakció magaskultúrájára, onnan pedig a figurativitásra, és mindenkor megvolt a lehetôség pontszerû értelmezésére. A filozófiában az antik filozófia mint életforma-hagyomány és mint ilyen képzésforma megszûnt. Ez a forma csak indirekt módon tanítható. úgyanúgy, mint ahogy végsôsoron a bölcsesség-hagyományt is csak közvetett módon lehet tanítani. Már Szókratész is indirekt módon kezdte tanítani; nevezetesen annak megfordításával, amit a filozófia jelent: éppenhogy nem tudni azt, ami a jó, ami a bölcsesség. Azóta, mondhatni, a filozófiának már közvetett, reflektált a viszonya a bölcsességhez.

Számodra mennyiben jelentenek kihívást azok a nagy átalakulások, amelyek körülöttünk zajlanak?

Azt hiszem, hogy a túl közelit illetôen csak tévedhetünk. Némi távolságból majd láthatóvá válik, hogy mi volt a különös ebben a korszakban; az, ami filozofálásunk formáját más korokétól megkülönbözteti. A magam tevékenységében a philosophia perennisre, a filozófia tradicionális dolgának folytatására törekszem - természetesen nem teljes szélességben, hanem azokkal az instrumentumokkal, amelyeken játszani tudok. És megpróbálok nem foglalkozni azzal, hogy ezek az eszközök alkalmasak-e még ma is; hogy ezeknek az instrumentumoknak van-e még hangjuk. A magam részérôl megkísérlem a legjobbat, és majd meglátjuk...
Ha elkezdik dramatizálni a helyzetet, én az ellenkezôjére hajlok. Ha pedig ártalmatlan színben tûntetik fel, akkor dramatizálni kezdem. így hajlok arra, hogy a technológiai-elektronikus forradalmat ne vegyük olyan drámaian. Másfelôl azt hiszem, hogy a Szovjet-birodalom összeomlása, a Fal ledôlése egészen jelentôs esemény. Az a benyomásom, hogy életemben elôször éltem át egy történelmi eseményt, amelynek a következményeit még egyikünk sem képes a maga teljességében felmérni. Számunkra, németek számára sok minden megváltozott, és természetesen alatta maradtunk azoknak a követelményeknek, melyeknek meg kellett volna felelnünk.

A különféle új technológiák nemcsak a környezetet változtatják meg, hanem az észlelés módját is, aminek a következményei még fel sem mérhetôek.

Röviden és tömören: az új elektronikus médiumok filozófiát kívánnak: a distancia pátoszát, távolságot. Védelmi vonalat kell felállítani. Ekkor ugyanis kellô távolságot nyer az ember a határok felismeréséhez. És ez számomra a filozófia ôseredeti feladatának tûnik: hogy felismerje a határokat, hogy megkülönböztesse a határtalant a behatárolttól, valamint hogy összetévesztésük lehetôségét felismerje - ami abban áll, hogy az ember egy behatároltat határtalannak, végtelennek tekinthet és a végtelent egy véges, például egy kép formájában ábrázolja. Azt hiszem, hogy a mûvészet a filozófiához hasonlóan - és a technikával, valamint a technológiával ellentétesen - operál; hogy a mûvészet egy reflektált észlelésmód, a reflexió egyik formája, egy olyan távolságteremtés, ami már eleve távolságot feltétételez. A distancia a várakozás képességét, az ítélettel való várakozni tudást jelenti; azt, hogy az ember ne hagyja magát a sebesség szédületétôl vezéreltetni.

Te hogyan teremted meg ezt a távolságot?

Én a szkepszis szabályaihoz tartom magam. A szkepszis elôvigyázatos. Egyszerre két úton megy: minden marad a régiben, minden változik. Nincs semmi új a Nap alatt, minden új. Egyrészt az áthagyományozottra támaszkodom és figyelmen kívül hagyom a változásokat - mint eddig, ezen túl is ceruzával írok és nem computerrel - és sok olyan képzôdményre utalok, melyek minôsége és tartóssága éppen az idôszerütlenségükbôl fakad. Másfelôl mégis megengedek magamnak egy szabadon mozgó, körbe forgó radarantennát. Próbálok minden lehetséges eszközzel, régivel és újjal, zöldágra vergôdni. De az ember nem képes mindenre; én nem vagyok gyors. Az én képességem a lassúság. Ezért is méltánylom az olyan régi erényeket, mint az állhatatosság és a helytállás, a constantia és perseverantia, valamint a nyúlról és a sünrôl szóló mesét, amiben a sün nyeri a futóversenyt, mert a helyén marad.

Mire irányul mostanában a radarantennád?

A radarantenna kérdésének, mint mindennek, két oldala van. Egyébként is az a benyomásom, hogy folyvást ambivalenciákban mozgunk és a filozófia erôfeszítésének arra kell irányulnia, hogy némi tisztázást vigyen végbe az ambivalenciák tengerében. A radarantenna egyfelôl jelenti azt a törekvést, hogy az ember az idô magaslatán legyen, mindenfajta rezdülést, ami ami a levegôben van, regisztrálni tudjon. Másfelôl jelenti a divatosságot, a követését annak, ami éppen történik; arról írni, ami amúgy is halmokban áll pénztárnál - amit az ember, önnön elszigeteltségénél és akadémikus világidegenségénél fogva még nem vett észre.
Hogy most mire irányulnak az antennáim? Az utóbbi években filmekkel foglalkoztam, nem azért mintha egy másik mûfajt akartam volna megismerni, hanem azért mert a mitológia témája érdekelt. A filozófiának nemcsak a mûvészet és a tudomány irányába nyitottak a határai, hanem a teológia felé is. A teológia természetesen a tudományhoz tartozik. A keresztény teológiában a "demitologizálásnak", a "mítosztalanításnak" kulcsszerepe van. Az újramitologizálásnak és demitologizálásnak a váltakozása, egyiptomi fogság a mítoszban és Izráel gyermekeinek örökkétartó kivonulása Egyiptomból a pusztaságon, a kijózanodás és a demitologizálás metafóráján át; nos ez foglalkoztat engem aktuálisan.

A legkülönbözôbb területeken látni mítoszok keletkezését és szívós jelenlétét. Mire irányulnak a Te kutatásaid?

A felvilágosodás óta létezik egy új mitológia iránti igény. Annak arányában, ahogy a régi mitológiától, a mítosztól emancipálódott az ember, úgy kíván új mítoszokat. Légyen az a fiatal Hegel és Hölderlin rendszervázlata, vagy a klasszika-filológiai hagyományban Bachofen, Nietzsche, Walter F. Otto mítosza, vagy akár Chamberlain-é, "A huszadik század mítosza" - minden borzalmas következményével egyetemben. Felfedeztem, hogy létezik egy mitológia, amit fiatalon nagyon kedveltem: a cowboy mitológiája. Az amerikai mitológia egy új mitológia, és még mindig eleven, az egész világra kiterjedô, mivel - e pontban megint egyetemi éveim hegelianizmusa érvényesül - Amerika korunk világtörténelmi gyôztese és még ma is az. Bármennyit beszéljenek is Japánról és a növekedô ázsiai régióról, valamint az Egyesült Államok hanyatlására, Amerika mitológiája még mindig a világtörténelmi gyôztesé. Hirtelen támadt egy gondolatom és egy kapcsolódása az életrajzomhoz, az ifjúkoromhoz: a cowboy-film, hôs figurájával, az angolszász lovagi hagyomány lovagias megmentôjével. És ezt a mitológiát egy másik mitológiában látom demitologizáltan megjelenni: az úgynevezet Film Noir gengszterfilmjeiben. A Film Noir-t az egzisztencializmus amerikai változatának lehet nevezni. úgy tûnik, a velejében erôsen teológikus, indíttatású, ami negatív teológia, egy Isten halála utáni teológia. Sok mitológia van; a mitológiák burjánzanak - ez alkotja lényegüket. A legtöbb mitológia, a Science Fiction, a Cyberspace, mindez nem érdekel engem annyira, mint a Western és a Film Noir.
A mitologizálás veszélye abban rejlik, hogy átcsúszhat egy képvilágba. És e pontban találkozik a filozófia és a bibliai hagyomány: a kép kritikájában, a kép leértékelésében. Végsôsoron így kell értékelni a mûvészetek platóni kritikáját is. A képtilalmat a zsidó tradicióból ismerjük. Állandóan ki vagyunk téve a mitológia veszélyének; még a tudomány is, sôt maga a filozófia is. Az ész, az állam, a faj, a társadalom, az önmegvalósítás stb. mitológiájának. És nem tudunk megszabadulni a képektôl. A nyelv telítve van képekkel, melyek szuggesztíven hatnak, a reflexió küszöbe alatt átjutva meggyôzik a tudatot. Tehát a mitológiával való foglkozás során tulajdonképpen mindig is mítosztalanítás történik.

Korábban írtál olyan populáris mûfajról, mint a blues. Miért keltette fel az érdeklôdésédet?

Engem a "pop" érdekel. Azt hiszem ugyanis, hogy kulcsfogalom a modern mûvészet megértéséhez. A modern mûvészet egy krisztológiai fordulatot valósít meg: a magas stílusnak alacsonnyá történô leszállítását. Vagy másként: az alacsony stílusnak magasra emelését. Számomra ez adja a "pop" velejét. Ezért nem szabad a "pop"-ot lebecsülni. Olyan hagyománya van, amely végsôsoron a bibliai irodalomig vezet vissza. Régtôl fogva ismeretes az úgynevezett kópé-regény, a Simplicisszimus, mely a hôst mintegy megfordítva, mihasznaként, csibészként, csavargóként mutatja be.
A blues az Amerikába - egy új Babilonba - eladott feketék siraloméneke.A szabadon engedett és ezáltal magára hagyott rabszolgák siraloméneke, a jazz és a Rhytm and Blues révén, egy világkultúra, a pop-zene alapvet- daltípusává válik. A fokozódó szekularizálódással eltûnnek a vallás szigorú formái. Csavarogni kezd. Mûvészetté válik. A mûvészet vallási formák és funkciók sokaságát veszi át. A mûvészek ezt sokáig elutasították, most azonban szeretnek ilyen teológiai utalásokkal ékeskedni. Ebben a kötetlenség, a szigor hiánya jelenti a veszélyt.

Minden filozófusnak van vesszôparipája, írtad. Téged hová visz a vesszôparipád?

A vesszôparipa számomra annak a pontnak a megtalálását jelenti, amelybôl kiindulva minden irányban tisztázódást tapasztal az ember. És ez a pont egyúttal nagyon személyes, gyermeki is. Egyre inkább rájövök arra, hogy azok a témák, amelyekrôl az embernek a legtöbb mondanivalója van, a gyerekkorától foglalkoztatják. Azt hiszem ezért is ülünk még mindig valamilyen vesszôparipán, csak nem vesszük észre vagy szégyeljük, és nem vesszük igénybe a tudományos, mûvészeti munkánkhoz. Én mindenesetre cowboyként ülök a vesszôparipáimon, és meglovaglom ôket, mint ahogy Cézanne nap mint nap megfestette a Mont Sainte Victoir-t. A vesszôparipa az, amit Ezra Pound, az amerikai költô vortexnek nevez: egy örvény, ami mindent magába szív, mindent felfog, egy radaranatenna, mely nemcsak veszi, hanem értékeli és átdolgozza, imaginálja és transzformálja a jeleket. Ha az embernek van egy ilyen vesszôparipája, akkor mindenhová ellovagolhat, méghozzá úgy hogy közben otthon marad - a másik kedvenc gondolatom: az ember könnyû csomaggal utazzon. A magam filozófiáját is így ûzöm; ez nem olyan filozófia, amihez tengerészláda kell, hanem olyan, amit még magam is el tudok vinni, ami elviselhetô és lehetôvé teszi az utazást, egyszersmind az otthonmaradást is, akárcsak a gyerekszoba vesszôparipája: az egész világ bejárását.

Hogyan telik egy jó napod?

Számomra akkor jó egy nap, amikor nem nyomaszt valamilyen kézirat befejezésének kényszere vagy egy szemináriumra vagy elôadásra való felkészülés feladata és délelôtt hozzájutok a harmonikámhoz, játszhatok rajta, és a játék különösen jól megy. Kellemes egy nap akkor is, ha egészen korán leülök az íróasztalomhoz - az egész lakás üres - és leírhatok valamit, ami az utóbbi hetekben újra és újra átfutott a fejemen, és már annyira jutott, hogy nem esik nehezemre papírra vetni. Egy kellemes nap lehet az is, amikor felhív egy barátom és megbeszéljük, hogy este együtt vacsorázunk és ez az egész nap folyamán örömmel tölt el.

Tillmann J.A.