Detlef B. Linke agykutatóval

Az Ön egyik megnyilatkozásából tudtam meg, hogy az"agy évtizede", az amerikai kormány nagy hírveréssel beharangozott programja valójában válaszlépés volt egy japán agykutatatási programra, melynek fõ célja a komputertechnológia fejlesztése. Ennyire szoros az agykutatás és a komputertechnológia kapcsolata?

Az "agy évtizedében" az a tudományos és technikai haladás különbözõ területeinek fúziója jut kifejezésre. Egyrészt az agy betegségeinek kutatásában és kezelésében már átléptünk egy jelentõs küszöböt, a haladás igen jó ütemû, másrészt a technológia is nagyon érdekelt ebben. Vannak területek, melyek a modern tudományokban különösen fejlõdõképesnek látszanak, ilyen a technológiai informatika egésze, aztán a képet adó eljárások, melyek elsõdlegesen a nukleáris gyógyászat területérõl származnak. Ennek során izotópok segítségével kimutathatók az agy aktívabb anyagcseréjû régiói, ami azt jelenti, hogy nukleáris gyógyászati eszközökkel figyelemmel kísérhetjük egy ember kognitív funkcióit.

Milyen felismerésekkel jártak ezek az új eljárások?

Ha például valaki zenét hallgat, jelölt glukóz adagolásával megállapíthatjuk, hogy az agy melyik régiója aktív pillanatnyilag, vagy például megvizsgálhatunk hangszeren játszó embert is, és megvizsgálhatjuk, hogy agyának mely részei érzékelik a zenét. E vizsgálatokkal megállapítható, hogy zenehallgatás során általában mindkét agyfélteke aktiválódik. Sok minden szól amellett, hogy ezért játszik olyan nagy szerepet a zene. Hiszen a zene nem csupán egyoldalú agyfunkcióként jelenik meg, hanem integrálja a két agyféltekét. A vizsgálatok során azonban kiderült, hogy vannak kivételek is; olyan esetek, melyekben a zene nem aktiválja mindkét agyféltekét. Ilyen például a zeneritikus! Nála zenehallgatás közben inkább a beszédért felelõs agyfélteke aktiválódik, hiszen a zenehallgatás közben már arra koncentrál, hogyan fogalmazza meg az érzéseit, a kritikát, és nem adja át magát teljesen a zenének.
Egy másik nagyon fontos terület, melynek jelentõségét a neurológusok már régen felismerték - nem véletlenül nevezték "szent betegségnek" -: az epilepszia kutatásának területe. Az epilepszia kutatása során már nagyon korán az agyi funkciókra irányult a kutatók figyelme. A terápiás és diagnosztikus szempontok mellett azt is figyelembe kell venni, hogy az agykutatás az ember megértéséhez is hozzájárul és a szellemtudomány egyik különös esetét képezi, ahol a filozófia más eszközökkel történõ folytatására kerül sor. Itt is megmutatkozik, hogy az epilepsziás rohamok tanulmányozása nagyon sok új ismerettel szolgálhat az agyról. Epilepsziás történelmi személyek vizsgálatából tudjuk, hogy a kultúra- illetve vallásalapító funkció az agy különleges dinamikájára vezethetõ vissza - ami egy igen szerteágazó téma: a kreativitás és az agyfunkciók összefüggésének vizsgálata.
Itt, a bonni idegklinikán nagy hangsúlyt fektetünk az epilepsziás betegek mûtéti kezelésére, és - ha szabad itt saját vizsgálati módszeremet megemlítenem - az egyik agyfélteke narkózisának vizsgálatára. Ennek során csak az egyik agyfélteke kerül narkózis hatása alá, és így megvizsgálható, melyik agyfélteke mely funkciókért felelõs.

Ezzel kapcsolatban már az elmúlt évtizedekben is sokféle koncepció született. Mennyiben igazolták ezeket az újabb kutatások?

Nem lehet általános sémából kiindulni, az emberi agyak nagyon eltérõek, tagolásukban is erõsen különbözhetnek egymástól. Éppoly egyéni jellegzetességeket mutatnak, mint az emberi arcok, és ezért indokolt az, hogy mûtét elõtt az agyfunkciók lokalizálásával, az egyik agyfélteke narkózisával, sõt akár az agy egy részének narkózisával vizsgáljuk az agy funkcióit.
Jelentõs eredményeket értünk el az egyes agyterületek lokalizálása terén, például annak vizsgálatával, hogyan is épül fel a beszédközpont. Itt rendkívül szélsõséges egyéni variációk lehetségesek, ez a dologban a legérdekesebb! Elõfordulhat, hogy a motorikus, expresszív beszédkészség az egyik agyféltekében, míg a receptív, szenzorikus beszédfunkció a másik agyféltekében lokalizálódik. Ebben is megmutatkozik, milyen óriási variációs lehetõségeket rejt az emberi agy ezen a téren is. Az egyik legfontosabb felismerés az óriási változatosság, egyéni variálhatóság az emberi agyban. Az elmúlt évtized agykutatásának középpontjában a két agyfélteke közötti viszony vizsgálata állt, melynek szerepe igen jelentõs.

Az ön egyik írásából kiderül, hogy a két agyfélteke viszonyának milyen kardinális jelentõsége van a személyiség, illetve a kultúra alakulásában.

A neuropszichológiai, kognitív, gondolkodásbeli mûveletek egymástól függetlenül is folyhatnak. Ez például azt jelenti, hogy az egyik - a bal - agyféltekében a nyelvi feldolgozás zajlik, míg a másik, nem nyelvi agyféltekében az észlelés, értelmezés megy végbe. Egy kísérlet során például a vizsgált páciens nem nyelvi agyféltekéjében egy csinos nõ képét idéztük elõ, a másik agyféltekében pedig egy ceruzáét, s ez azzal járt, hogy a vizsgált személy egy ceruzát látott, de mosolygott közben. De nem tudta megmondani az okát, miért mosolyog! A két funkció között tehát bizonyos disszociáció figyelhetõ meg: az ember nem tudja mindig pontosan megmondani, mit csinál, de ez egyáltalán nem zavarja. Ez mindennapos jelenség. Nem tudjuk mindig pontosan megmondani, mi is húzódik meg cselekvésünk hátterében, és nem is érezzük különösebb szükségét annak, hogy valamilyen indoklást adjunk. Ugyanezt mutatják a pszichoanalízis tapasztalatai is. Voltak olyan pszichoanalitikusok, akik azt javasolták, hogy a jobb agyféltekét tekintsük a tudatalatti agyféltekéjének. Erre az elképzelésre aztán fel is építettek egy sor pszichoterápiás modellt, és azt mondták, a személyiség teljes integrációjához szükség van a jobb agyfélteke aktiválására is, amit a bal agyfélteke racionális diskurzusának megtörésével lehet elérni: ha például egy alkoholistának azt mondjuk: "Igyál egy kicsit többet! Túlságosan keveset iszol!", akkor ezzel aktiváljuk a jobb agyféltekét is, és a beteg máris kikerül abból a csapdából, hogy állandóan bátorításra vár.
Látható tehát, hogy az agykutatás a lélektan, a társadalomtudomány, a pszichoanalízis stb. számos területével kapcsolatban áll, és ez a jobb-bal modell, akárcsak a tudatalatti felfedezése, nagy vitát indított meg a társadalomban. Ezt azonban sokszor nagyon leegyszerûsítve kezelik, például manager-képzõ szemináriumokon azt tanították a hallgatóknak, hogy csupán a jobb agyfélteke aktiválására van szükség a kreativitásuk növeléséhez. Ezek kissé túlságosan leegyszerûsített modellek, melyeknél nem árt óvatosnak lenni, hiszen arra is gondolni kell, hogy egy agyfélteke aktiválása súlyos konfliktusokat is kiválthat!

Megmutatkozik-e az agyféltekék közti "munkamegosztásban" az emberi környezet növekvõ differenciálódása, széttagolódása? Hogyan integrálja az agy a különbözõ tevékenységeket?

Az állatoknál is megfigyelhetõ az agyi funkciók asszimmetriája. A madár az egyik agyféltekéjével énekel, a másikkal pedig arra figyel, nem jön-e a macska. Ennek a jelenségnek tehát fontos evolúciós szerep jutott: ha bármilyen tevékenységem, például zeneszerzés vagy bármi más közben nem tudnék odafigyelni arra, hogy nem fenyeget-e valamilyen ragadozó közeledése, akkor bármilyen tevékenység, például egy partitúra megírása is életveszélyt jelenthet. Nagyon hasznos, hogy egyidejûleg több funkciót is végezhet az agy, és az agyféltekék dualitása szemmel láthatóan ezt a célt szolgálja.
Adódnak természetesen problémák is ebbõl a dualitásból, például a személyiség egységének kérdése, mely véleményem szerint egy állandó ostinato az emberi lény megértéséhez. Ezt a jelenséget mindig újra és újra fel kell fedezni, és az emberi személyiség valószínûleg nem is integrálható egy teoretikus fogalomba. Egyszerûen hiányzik a gyakorlati megvalósítás lehetõsége ahhoz, hogy a két agyfélteke integrációját meg tudjuk valósítani. Úgy is el lehet tehát képzelni, hogy az agy megosztottsága, dualitása azt a célt szolgálja, hogy figyelmünket koncentráltabban tudjuk bizonyos dolgokra irányítani, és a részfunkciókat is jobb minõségben tudjuk kivitelezni. Egy ember ügyessége, rátermettsége mindig attól függ, hogyan osztja el az egyes funkciókat két agyféltekéje. Ez a megosztás természetesen nem tudatos, de ma már, az agykutatás képet adó módszereinek segítségével erõsebben tudatosítani tudjuk. Ez pedig az élet megtervezéséhez is hozzájárulhat, ha például azt mondjuk: ebben az agyféltekében ez, a másikban az található, így a személyiségünket is jobban megtervezhetnénk.
Hogyha az ember saját magával kapcsolatban tisztában van ezekkel a kérdésekkel, akkor az agyféltekék kettõsségét, dinamikáját és dualitását saját hasznára fordíthatja, és eszerint tervezheti el az életét. Az "egyén és a másik" kérdése biztos, hogy a két agyféltekével függ össze, ha követjük azt a modellt, mely szerint a tudatalatti nagyobb mértékben a jobb agyféltekének tulajdonítható. Óvakodnunk kell azonban attól, hogy ezt túlságosan leegyszerûsítve lássuk.

Ön utalt arra, hogy a féltekék összeköttetése centrális szerepet játszik pl. a kreativitás kialkulásában, de az agyi híd korlátozott kapacitása ugyanakkor súlyos konfliktusok forrásáva is válhat.

A két agyféltekét egymással összekötõ agyi hídnak körülbelül kétmillió rostszála van, és mindkét agyféltekében sokmilliárdnyi neuron található - ebbõl kiderül, hogy az agyi híd nem elégséges a két agyfélteke közötti zavartalan információáramláshoz. Nem csoda tehát, hogy ebbõl konfliktusok adódhatnak. Azt hiszem, ez hozzátartozik az ember normális sorsához. Mindegyikünk küzd azzal a problémával, hogy két agyféltekéje mûködését megfelelõen összehangolja. Ám amikor ennek következtében egy agyrész funkciói részben kikapcsolódnak, az akár a nagyfokú kreativitás alapja is lehet.
Messze vezetne, ha a kreativitást általánosságban akarnánk megvitatni, hiszen annyi különbözõ formája létezhet a kreativitás megnyilvánulásának. Vannak olyan modellek, melyek szerint a jobb halántéklebeny játszik nagy szerepet a kreativitás kialakulásában. Norman Geschwind bostoni neurológus szerint az e téren zavarokkal küszködõ epilepsziások különlegesen nagy produktivitást mutattak a mûvészetek, az irodalom területén. Ezzel kapcsolatban egy háromszöget említett: a hypergráfia, tehát túlzott íráskényszer, a hyperszexualitás és a világnézet gyakori váltogatásának kombinációját. Tehát az elfojtott libidó egyrészt mûvészileg kifejezésre tör az írásban, másrészt nem talál igazi kapaszkodót magának, és ezért mindig újabb és újabb pozíciókat próbál ki, mert az állandó reflektálás bizonyos körülmények között áthelyezi a világnézeti pozíciókat is. Ez még nem kellõen bizonyított, és vigyáznunk kell arra, hogy ebben az összefüggésben kialakítsuk a kreativitás helyes fogalmát. A kreativitást manapság gyakran puszta káoszfunkcióként interpretálják, tehát ha csak egy kis rendet is viszünk a rendetlenségbe, akkor máris kreativitásról beszélhetünk. Ha tényleg innovatív folyamatokra irányítjuk a figyelmünket, akkor nagyon fontos azt is figyelembe venni, hogy a kreativitáshoz a kitartás, a kivitelezés képessége is hozzá kell tartozzon, tehát egy bizonyosan bal agyféltekébõl kiinduló stabilizáló funkció. Nem elég egyszerûen eljutni valamilyen ötletig, hanem arra is törekedni kell, hogy elérjük, hogy kiépítsük a megoldáshoz vezetõ megfelelõ utakat is. És ez egy nehezebb folyamat.

Ezek szerint a ma elterjedt kreativitásképzõ kurzusok mellett az énérvényesítõ tanfolyamok tömkelege is indokolt?

Vannak olyan kulturális szituációk, melyekben nem az akaratát mindenben keresztülvivõ erõs "én" a megfelelõ válasz a problémákra, mert túl sokféle probléma van jelen. Ésszerûbb lenne megmutatni azt, hogyan lehet jobban elviselni a szenvedést. Ebben az esetben az az eszme, hogy nem viszem keresztül az akaratomat, hanem például - most egy extrém történelmi példát mondok: - hagyom magam keresztre feszíteni. Ez szintén kreatív megoldásnak bizonyulhat egy meghatározott helyzetben, amikor más megoldást már nem lát az ember arra, hogy a túlerõvel szemben keresztülvigye a saját akaratát. Ilyenkor körülmények között egy szenvedés-modellt kell kialakítani.
Az agyban evolucionálisan jelen van - méghozzá igen erõteljesen reprezentálva - a fájdalom észlelése. Ezt az agyból nem lehet kitörölni. Azt mondhatnánk, nem csoda, hogyha valaki maximális intenzitással szeretne az agyából kihozni és leírni bizonyos gondolatokat, akkor - röviden fogalmazva - a fájdalomérzékelõ, a szenvedésért felelõs neuronoknak is részt kell venniük ebben a folyamatban. Ez azt jelenti, hogy aki a kreativitás folyamatában, vagy akár általánosan az életben áthalad a szenvedés bizonyos fokán is, egyes tudati formákat jobban, bizonyos gondolatokat nagyobb sikerrel alakíthat ki. Tehát a fájdalomtól való félelem, a szenvedés elõl való menekülés bizonyos körülmények között a tudat tágításának ellentétét, azaz a tudat beszûkítését vonhatja maga után. Ilyen esetekben ui. csak a kellemes érzéseket közvetítõ neuronokra hagyatkozunk, míg az, aki az élet sokszínûségét nem akarja magától elhárítani, képes kell legyen arra, hogy a gondolkodás egészen más horizontjait is megnyissa a maga számára.

Bár eltérõ módon, de más horizontok megnyitását jelentik a különbözõ kémiai kirándulások is. Hogyan vetül fel a drogok kérdése az agykutatásban?

A kábítószerekkel kapcsolatban elsõdlegesen csupán a függõség kérdésérõl folyik a vita. A vitába be kell vonnunk még egy dimenziót, ez pedig a saját tapasztalatok téves megítélése, "félrekondícionálása". Ez azt jelenti, hogy ha negatív érzéseim vannak - fájdalom, félelem, frusztráció, csalódás - és ebben a helyzetben kábítószerhez folyamodom segítségért, akkor a negatív érzések helyét kellemes érzések foglalják majd el, "kondicionálják" azokat. Tehát egy boldogtalan interakciót, ha azt kábítószer hatása alatt éljük meg, nem érzékelünk boldogtalannak, és nem érzünk késztetést, hogy egy problematikus társkapcsolatot, egy nehéz társadalmi vagy szakmai helyzetet tovább elemezzünk, reagáljunk rá, esetleg egész életútunkat megváltoztassuk. Az ember így képessé válik arra, hogy fájdalmas helyzeteket tovább elviseljen, mert a gyógyszerek kiküszöböli a fájdalmat. A drogok kellemes hangulatot okoznak, bár voltaképpen saját bensõ szenzorunk jól érzékeli, hogy helyzetünkkel valami nincsen rendben. És ez teszi az egészet annyira problematikussá, mert valamikor azután elérkezik az a pillanat, hogy az a helyzet, amelybe belekerültünk, oly kevéssé felel meg saját elképzeléseinknek, saját terveinknek az életünkrõl, hogy ebben már valóban lehetetlenség lesz elboldogulnunk, és ezt a helyzetet aztán már a kábítószerfogyasztás sem kompenzálhatja. Tehát nem annyira a függõség kérdésében látom a dolog elsõdleges problematikáját, bár önmagában ez is kétségtelenül drámai, de a másik oldala a dolognak, hogy elveszítjük azt a képességünket, hogy feldolgozzuk a kellemetlen szituációkat, egyáltalán felfogjuk azokat, tehát a "rossz közérzet a kultúrában", ahogy Freud nevezi ezt a jelenséget. A beteg nem lesz többé képes arra, hogy kulturáltan reagáljon, tevékenykedjen, megpróbáljon javítani valamin. Ez pedig az egyén életére nézve óriási katasztrófát idézhet elõ, és egyáltalán az ember személyiségfejlõdésében óriási hátrányt jelenthet. Itt a nagy kérdés azonban az, hogy melyik ember képezi le helyesen a világot? A beteg? Az, aki gyógyszereket szed problémái enyhítésére? Az öreg? Vagy éppen a fiatalos, viharos lendületû? Melyikük képezi le helyesen a világot? És ki garantálja nekünk azt, hogy nem vagyunk a leképezésnek abban az állapotában, mint amelyikben a mamut volt? Hiszen a mamut is leképezte magának a világot, de szemmel láthatóan nem tudott ebbõl elõnyös következtetést levonni a maga számára.

Különféle tapasztalatokból és tudományokból tudjuk, hogy a világ észlelése és értelmezése a másokkal folytatott érintkezéseink összjátékából, kultúrához kötõdõen alakul ki. Mennyire ismertek e folyamatok agyi alapjai?

Az egyén és a társadalom viszonyát egyfelõl a két agyfélteke összjátéka alakítja, és ezek közt a hangsúly hol ide, hol oda helyezõdik át, igen komplex módon.Van azonban még egy terület, melynek nagyobb figyelmet kellene szentelni, s ez pedig a prefrontális cortex, az agy homloki részének egy területe, melynek feladata a másik ember tevékenységének utánzása. Ha például egy állatkísérlet során két makákó agyának homloki részébe elektródákat helyezünk, és az egyik majom arra van beidomítva, hogy markoló mozdulatokat végezzen - ezeket a mozdulatokat az agynak éppen az a régiója irányítja, melyben a másiknál a levezetés történik -, akkor azt látjuk, hogy a társát szemlélõ majom agyának motorikus központjában aktivitás észlelhetõ, amikor társa éppen a markoló mozdulatokat végzi. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az észlelés folyamatát, a külsõ ingerekre adott válasz folymatát mégsem úgy kell elképzelnünk, hogy az egyszerûen csak a látóközponton halad át, és az agyban egyszerû érzékeléssé alakul, hanem hogy mindig elõször utánozunk valamit. Azt is mondhatnánk, hogy a prefrontális cortex az utánzás régiója.
Látnunk kell azonban, hogy itt egy köztes állomás, egy játéktér is szerepet játszik, amihez az agy rendelkezésre bocsátja egy területét, amelyben a jelenség elõször utánzásra kerül, és csak ezután történhet a közelség-távolság és hasonlók interpretálása, a védekezés megkonstruálására; annak vizsgálatára, hogy valami csak illúzió-e, vagy valóság, megfeleltethetõ-e a barát-ellenség séma valamelyik elemének, és sok más egyébre.
Mindezen jelenségek a prefrontális cortexre vezethetõek vissza. Kísérletek megmutatták, hogy bizonyos pszichikai zavarok esetében a betegek éppen ebben a régióban küszködnek nehézségekkel: az utánzás, a többi ember helyes interpretációja terén. Az olyan betegségeket, mint az autizmust, a pszichózist elsõdlegesen éppen az jellemzi, hogy a többiekkel, illetve a saját alteritással való bánásmód zavart szenved. A lélektani törekvések legnagyobb része ezért is irányul arra, hogy ma, amikor az emberek egyre jobban rászorulnak egymásra, tisztázza az alteritással kapcsolatban felmerülõ kérdéseket: helyes-e, ha nagyobb távolságot tartunk egymástól és ha lehet, kerüljük az erõs interakciókat, vagy tegyünk úgy, mintha nem is ismernénk fel egymást, akkor mindjárt elkerülhetnénk egy sor félreértést - ezt mondják egyesek. Vagy több empátiát kéne éreznünk a hozzánk hasonlók iránt, vagy legalábbis tegyünk úgy, mintha megértenénk a többieket, ezzel a fogással integrálva õket; nos, ez itt a nagy kérdés.

Agyunk sejtjeinek milliárdos nagyságrendje és komplexitásának foka önmagában is felveti a kozmikus analógia kérdését. Egyik könyvében Ön is utalt erre.

Az emberiség mindig is megfeleltetéseket keresett az ember és a kozmosz között. Mítoszkutatók szerint az ember csak akkor talál rá igazi otthonára, hogyha csillagászati kozmológiát, egy, az egész világûrt magában foglaló mitológiát alakít ki a maga számára, csakis ekkor lelheti meg igazi hazáját. Megpróbálkoztak természetesen azzal is, hogy az agyat a makrokozmosszal valahogy összefüggésbe hozzák. Ez a gondolat Hermann Lotztól ered, aki úgy képzelte, hogy a makrokozmosz és a mikrokozmosz valamely különös módon egymás képmásai, leképezései. Pszichológiai okokból tehát nem téves az, ha az egész kozmoszt képzeljük magunk elé, és az embert ennek az egész világegyetemnek a részeként láttatjuk. Neuropszichológiai szempontból ez biztosan úgy van, hogy ez az elképzelés erõsebben aktiválja jobb agyféltekénket, minél nagyobb méretben képzeljük magunk elé a világot, annál erõsebben serkentjük a jobb agyfélteke mûködését. Ellképzelhetõ, hogy a mitológiának végülis létezik egy neuropszichológiai igazolása, mert didaktikus-technikai módszert jelentene arra, hogy a jelenségeket az agy jobb féltekéjével is feldolgoztassuk. Azonban egy ponton át kell engedni a folyamatot a bal agyféltekének is. De az is érdekes lenne, ha az agyat megpróbálnánk mitológikusan megközelíteni, méghozzá úgy, hogy nagyobbnak képzelnénk el, mint amekkora a valóságban.
Korábban élt az a nézet, hogy az agy a léleknek van alárendelve, azaz, hogy magunk elé képzelhetjük, tehát az agy nem képzelheti el a tudatot, hanem fordítva: a tudat képzeli maga elé az agyat. Ez egy hierarchikus rendet alkot, és ha az ember azt mondja, meg is fordíthatnánk az egészet, akkor egy megfordított világba kerülünk, ahol kicsit minden billeg. Ezért is törekedett az emberiség mindig arra, hogy az egyik oldalnak tulajdonítson dominanciát, az anyagnak vagy formának, a léleknek, a tudatnak vagy az anyagi valóságnak, hogy a szubjektum és az ok-okozati viszony érvényben maradjon.

Mostanában egy ilyen átrendezõdés tünetei mutatkoznak: a racionalizálás, a világ varázstalanításának végbemenetele után, a különféle tudattágító pszichotechnikák, ezotériák, ufológiák iránt mutatkozik tömeges érdeklõdés.

Valóban megfigyelhetõ az ezoterika újjáéledése. Itt vigyázni kell: a neurotudományok valamivel pontosabban képesek interpretálni a világot, gondoljunk például arra a divatra, mely a tapasztalásból vél bizonyítékot nyerni a túlvilág létezésére. Ha most a tapasztalatot megpróbáljuk ideggyógyászati alapokon értelmezni, akkor nem juthatunk arra a meggyõzõdésre, hogy ezzel a kijelentéssel mindent el is mondtunk a dologról. Épp ellenkezõleg: rejtéllyel állunk szemben. És amint az egyes jelenségeket megmagyaráztuk, máris adódik a kérdés: miért létezik olyasmi, mint a tudat? Miért létezik egyáltalán bármi is, és nem pusztán a semmi - és így tovább. Ezek olyan kérdések, melyek annál erõteljesebben jelentkeznek, minél messzebb jutottunk a magyarázatokkal.
A tudat számomra az a hely, ahol ezek a kérdések - miért van valami, és miért nem csak a semmi - feltolulnak. Az agykutatás részérõl a tudat magyarázatára irányuló törekvések gyakran csak az emlékezés, a figyelem és a tudati részfunkciók magyarázatára szolgáló mechanizmusokra irányul - párhuzamosan azzal, ahogy ezekre a funkciókra tudományos magyarázatot találnak. De a végsõ kérdés, azaz hogy miért létezik egyáltalán tudat, mint olyan, miért nem a puszta ûr, egyre erõteljesebben elõtérbe kerül az interpretációs kísérletek során.

A hegemonikontól, a vezetõ lélekrésztõl a felettes énig számos elképzelés született már a fejben zajló folyamatok vezérlésérõl. Milyen a tudatunk tudatosságának mai modellje?

Vannak az agynak olyan régiói, melyek az irányításban nagy szerepet játszanak. A már említett prefrontális cortex is egy ilyen régió. Az agyon belül a dominanciát azonban nem úgy kell elképzelnünk, hogy úgy gondolnánk, képesek vagyunk valamit célzottan irányítani és abból kiindulva mindent hierarchikusan elrendezni, irányítani. Az agyféltekék dualitása éppen a heterarchiára példa, tehát a funkciók mellérendelésére, párhuzamosságára. Tudatosítani kell, hogy itt bizonyos folyamatok párhuzamosan zajlanak, és nem fölé,- illetve alárendelt fogalomként alkotnak hierarchikus rendet. Az agy dominanciája nagyon komplex. Ha egy rendszeren belül vagyok, nem mondhatok ki semmit a rendszerre vonatkozólag. Az egyik megoldás az lenne, ha kilépnék a rendszerbõl, de akkor a rendszerre tett megállapítás rögtön érvényét is vesztené. Ehelyett csak egy "kicsit" lépünk ki a rendszerbõl. A megoldás modellje ez a félig-kilépés lenne, melyet a két agyfélteke dualizálása tesz lehetõvé, mert ekkor egyik agyféltekémmel kimondhatok valamit a rendszerrõl, de vissza is léphetek bele. Ezt a feszültséget fenn kell tartani: nem kilépni teljesen a rendszerbõl, de nem is egészen benne lenni, mert egyik esetben csak paradoxonokat, másik esetben pedig rögtön érvénytelenné is váló megállapítások kaphatnánk.
Ez itt a nagy probléma: nincsen egyetlen fogalmunk, melybõl minden levezethetõ lenne. Hogyha egy világítótorony felé akarunk evezni, akkor helytelen, ha a világítótoronyra szegezzük a tekintetünket, mert akkor éppen elhaladunk mellette és az ellenkezõ irányba evezünk. Szinte azt mondhatnánk, ha evezünk, más célpontot kell kijelölnünk, nem azt, amit valóban el szeretnénk érni. Ugyanez a helyzet az aggyal: ha csak azt irányítom és azt tudatosítom magamban, amit szeretnék elérni vagy éppenséggel elnyomni, akkor éppenhogy részben ellentétes mechanizmusokat fogok mozgásba hozni, tehát ravaszul és dinamikusan kell irányítani ezeket a folyamatokat. Nincsen a hierarchiánknak legfelsõ pontja, nincsen archimédeszi pontunk, helyette van egy mezõnk, melyen a megfelelõ interakciók lejátszódhatnak. Ezen aztán óvatosan kell mozognunk, és azt hiszem, a demokratikus interakciókról alkotott elképzelések a fentiekkel szorosan összefüggnek. Sosem szabad például azt mondanunk, hogy valamire megtaláltuk az egyetlen és végleges megoldást, hanem mindig az adott szituációból kiindulva kell megfelelõen reagálnunk, ha a hierarchia és heterarchia harmóniájára törekszünk.

Észlelésünk egyre nagyobb hányada közvetetten, közvetítõkön keresztül történik. Mennyiben változtatnak agyi folyamatainkon a technikai médiumok?

Az agyfunkciót mindig a - nevezzük így - "leírórendszer" vonatkozásában kell látnunk, a médiumrendszer vonatkozásában. Ha nem jegyzetfüzetet használok emlékeztetõül, hanem számítógépet, ha különbözõ írásrendszereket használok, akkor magában az agyban is különbözõ leírási folyamatok mennek végbe. Ez a magyarázata annak is, hogy olyasvalaki, aki egyáltalán nem tud írni, agyának abban a régiójában, ahol a többi embernél az írás és olvasás feldolgozása zajlik, más funkciók feldolgozását végzi. Feltételezik, hogy a mimika, a gesztikulálás interpretációja és a másik ember arckifejezésének értelmezése, ezek feldolgozása játszik ilyenkor szerepet ezekben a régiókban. Igy aztán elkerülhetetlen, hogy az agykutatást mindig az adott médiumszituációhoz igazodva végezzük.
Azok az eszközök, melyeket ma használunk, bizonyosan megváltoztatják agyunk tulajdonságait és szervezettségét. Ha tartósan nem is, az aktuális diszpozíció szempontjából mindenképpen. Ez történik a televíziózás esetében is, mely egyes területekre történõ fokuszálással jár. Tudjuk, hogy a szélsõ látótérrészek az agytörzshöz, a fejlõdéstörténetileg régi struktúrákhoz jutnak el: a mozgás, és a hirtelen fellépõ személyek érzékelése a törzsagyban, tehát a legõsibb agyrészekben történik. Ez azonban a televíziózásnál elmarad. A televíziónál minden a kognitívabb, tudatosabb nagyagyi struktúrákhoz kerül, mert minden kép középrõl érkezik hozzánk. Ha tehát televíziózás során a középsõ látótérben mozgás ábrázolását észleljük, mely emocionálisan is hat ránk és jelentõséget tulajdonítunk neki, akkor ez nem "televízió", inkább inverzió: evolúciós struktúráink használatának visszájára fordítása. Amikor korábban a tábortûznél valamilyen hirtelen esemény megijesztett, az elsõ reakció a fej megfelelõ irányba fordítása volt, hogy megállapítsuk, baráttal vagy ellenséggel van-e dolgunk, majd a fej elfordítása után a látás tartalmának részletes elemzése következett. A tévénézés során mindent középrõl várunk, megfordított sorrendben, annyira, hogy az agytörzs és a nagyagy korábbi szerepe is felcserélõdik például a képernyõs médiumok használatánál. És ennek aztán sok egyéb öszetevõje is van: már nem nézünk egy képre, utána pedig egy szövegre, hanem keverjük a kettõt. A számítógép képernyõjén a kurzor fel és alá, jobbról balra, balról jobbra mozog - a tájékozódás neurológiai paraméterei itt mind összezavarodnak, olyannyira, hogy már aligha húzódhatunk vissza agyunk egy meghatározott régiójába, hanem egyszerre több dimenziót is mûködtetünk, úgy hogy agyunk bizonyos értelemben multimédiálissá és szcenikussá válik; mindig alkalmazkodnia kell a különféle szituációkhoz. Az agy számára gazdaságtalan, ha állandóan át kell állnia a nyelvi feldolgozásról a képi feldolgozásra: amikor képek befogadás során hirtelen egy szó bukkan fel, akkor agyunk megpróbálja azt is a képet feldolgozó központtal interpretálni, vagy fordítva: ha egy sor szó között hirtelen egy kép bukkan fel, akkor azt agyunk a beszédközpontban próbálja feldolgozni. Agyunk számára gazdaságosabb, ha egyszerre több funkciót aktiválunk, mintha egyetlen területre összpontosítaná az erõit, hiszen a következõ pillanatban már a figyelem irányváltoztatásának követelménye léphet fel. Így a figyelem bizonyos generalizálása, és bizonyos információk - szinte azt mondhatnám - szétkapcsolása és a figyelem specifikálása történik. Például egy tévésorozatban amikor éppen érzelmi csúcspontra ér a cselekmény, bekapcsolják a párhuzamosan futó cselekményszálat, egy másik jelenetet következik, és korábban aktivált figyelmünk és emócióink most teljesen más információáradat befogadására irányulnak. Igy tehát a specifikus információk és az emocionalitás összefüggése megbomlik, és mi ezáltal túlontúl "szétválasztott" lények leszünk az információk és az érzelmek terén.

Ön korábban beszélt arról, hogy a régebbi korokra jellemzõ erotikus érdeklõdés helyébe az újdonság erosza lépett. Az újdonságnak ez a "szétválasztottsága", továbbá inflatorikus szaporodása viszont mintha kétségessé tenné ezt.

Elõfordulhat, hogy a figyelem irányának ehhez az állandó változtatásához nem találjuk meg a megfelelõ technikát. Talán a társadalomban megfigyelhetõ egyre erõsödõ erotikus stimulációt is azzal együtt kell értelmezni, hogy ehhez az információhoz nincsen már szükségünk külön, specifikus energiatartalékokra, hanem egyszerûen nem specializált aktiválásról van szó. együnk egy példát egy egészen más területrõl: Hölderlinrõl, a költõrõl azt mondták, hogy olyan költészetet akart megalkotni, mely maga adja meg a szavak befogadásához szükséges erõt is- akkor azt mondhatnánk, hogy az az információ, melyet ma kapunk, nem hozza magával a dekódolásához szükséges energiát is, az energiát más úton kell ehhez megkapnunk, de az újdonságok hatása, és még sok egyéb hatás tekintetében a társadalom újfajta stimulációs viselkedést mutat, mert az információk nem mindig hordozzák magukban azt az energiát, mely a feldolgozásukhoz szükséges.

Az észlelésmódok, az agymûködés közvetett befolyásolásán túlmenõen vannak már olyan eljárások, amelyekkel közvetlenül lehet behatolni az agyba. Mivel jár ennek az utolsó terra incognitának a meghódítása?

A nagy kérdés az, hogy az ember behatolása saját testébe valóban annak meghódítását, uralását jelenti-e. Többen azon a véleményen vannak, hogy ez hódító tevékenység, no de akkor ki a hódító? Nem mi magunk vagyunk egyben a meghódítottak is, ha behatolunk saját testünkbe? Hogyha technikai módszerekkel behatolunk szervezetünkbe vagy azok segítségével megpróbáljuk helyettesíteni azt, akkor mi magunk, akik szintén testek vagyunk, nem mi magunk vagyunk-e egyben a meghódítottak is?
Sor került már olyan transzplantációkra, melyeknél a betegnek mesterséges recehártyát ültettek be. Úgy véljük, hogy ezen a területen további lépéseket is tehetünk a betegért, másfelõl ez a módszer a technológia fejlõdése szempontjából is igen hasznos lehet. Már történt olyan mûtét, hogy egy vak nõnek a tarkólebenyébe elektródákat vezettek be, és ezzel elérték, hogy a beteg képes legyen érzékelni a fényt, holott a szeme vak volt. Kissé drámaiabban kifejezve, azt mondhatnám, elérkezett az idõ az új technológiának és rehabilitációs törekvéseknek egy olyan új lépésére, mellyel elérhetjük, hogy a vakok ismét lássanak, a bénák ismét járhassanak.
Ezen a ponton merül fel az a kardinális kérdés: ha technikai rendszereket használunk fel az érzékszervek, illetve az agy egyes alacsonyabb központjainak helyettesítésére, mi történik akkor, ha ezt a módszert más területeken is alkalmazni kezdjük? Ha például a számolási zavarokat is kezelni kezdjük ilymódon, és nem külsõ számológépet alkalmazunk, hanem egyszerûen beültethetünk brainchipeket az agyba?! Itt tehát igen izgalmas az átmenet, és szinte megvalósíthatónak látszanak az Újtestamentum reményei, hogy a vakok ismét látni fognak, a bénák felkelnek és járnak. Azonban kerrektívumként szeretném idézni Lévinas egyik Talmud-elõadását. Õ azt mondta, az embernek vigyáznia kell arra, hogy ne képzelje magát angyalnak. Jákobnak az angyallal folytatott harcára utal, és azt mondja, ez voltaképpen úgy is olvasható: vigyáznunk kell arra, hogy ne kezdjük el magunkat angyalnak érezni. A veszély nemcsak a racionális rendszerben rejlik, tehát abban, hogy a testi korlátokat figyelmen kívül hagyjuk, hanem a technológiák fejlõdésében is, ahol az embert már csak mûködõ funkciók együtteseként érzékeljük, és az embert nem testi valójában, hanem általános fogalma felõl értelmezzük. Ilyen esetekben helyreállítható lenne egy-egy testi funkció, de vajon ez egyéni, emberi funkció volna-e?
Ugyanez a kérdés vetõdik fel például az Alzheimer-kór kezelésénél is: ha szintetizálni tudunk olyan szert, mely az Alzheimer-kórt kompenzálja, akkor valóban ugyanaz a személyiség-e az, aki ezt a kogníciót végrehajtja? Az fenyeget tehát itt, amit a filozófusok funkcionalizmusnak neveznek. Amerikai filozófusoktól gyakran hallani a funkcionalizmus veszélyérõl, mely az embert nem teljes testiségében, hanem - nagyon leegyszerûsítve mondom - funkciók együtteseként képzeli el.

Ez a probléma a legélesebben az agyszövet-átültetések kapcsán merül föl, ami egyszersmind a legbizarabb sci-fi látomások valóra válása felé mutat.

Agyszövetek átültetésére nem túl gyakran kerül sor, ám ez mégis alapvetõ jelentõségû kérdés. Annál is inkább, mivel embrióktól nyerik azt az agyszövetet, melyeket felnõtt emberek agyába ültetnek át. Ez az orvostudományban igen jelentõs lépés, már volt is beteg, akin segített, de mégis alapvetõen problematikus paradigma. Az orvosi etikában mi az autonómia, tehát a beteg szabad akaratának elve alapján döntünk, de természetesen nagy kérdés, hogy a döntés szabadságának szabad-e befolyásolnia a döntéshozót. Fichte azt mondta: nem dönthetek a szabadság megvonása mellett. Nem a szabadság egyik formája lenne, ha a szabadság megvonása mellett döntenék.
Ez itt a nagy kérdés: dönthet-e a beteg szabad akaratából olyan operáció mellett, mely esetleg ahhoz vezet, hogy magát a fõ döntéshozó szervét károsodás éri. Az alapvetõ kérdés az: hogyan értelmezzük a személyes identitást. Ha egy másik személytõl kapok agyszövetet, és ez bennem mûködik, akkor az a kérdés, mi történik az én identitástudatommal, mely más agyával kapcsolódott össze? Azt monhatnánk, itt egy új kopernikuszi fordulat következett be. Az elsõ fordulat során az ember elveszítette központi szerepét a világmindenségben, a másodikban viszont Kanttal visszanyerte azt, mert azt mondta: én egy egyén vagyok, bárhol is legyek, hiszen bizonyos értelemben én magam tervezem meg a külvilágot. Most pedig az a helyzet, hogy az ember lassanként nem tudja, melyik testhez rendelje hozzá saját magát. Elméletileg mindenképpen új dimenziók nyílnak meg azáltal, ha lehetõség lesz az agyszövetek átültetésére. Ha jelenleg még nem is látjuk olyan problematikusnak ezt a kérdést, mégis itt húzódik az a határ, melynek átlépése akkor válik majd igazán szemléletessé, ha megtörténik az, amit az idegsebészek részben már régóta terveznek: fejek átültetése. Nos, akkor mindenképpen szemléletessé fog majd válni az identitás problematikája. Fel fognak merülni a személy identitásának újfajta kérdései is; a személyazonosság magától értetõdõsége meg fog változni. Ezen a téren még nagyon sok minden történhet, de vigyáznunk kell arra, hogy az identitás és individualitás jelenlegi koncepcióit, melyek egyben társadalmi koncepcióink alapjait is jelentik, ne vessük egyszerûen félre olymódon, hogy ezáltal az általuk képviselt koncepciók, például az emberi jogok is hirtelen instabillá váljanak. Magam ezt úgy képzelem el, hogy új, kreatív identitásképeket dolgozhatunk ki az új tudományokkal összhangban, melyek aztán a felvilágosodás eredményeit, az emberi jogok koncepcióit egészen új kontextusba helyezik anélkül, hogy relativálnák azokat. Az identitást és individualitást nem feltétlenül kell úgy elképzelnünk, ahogy azt Fichte tette, talán gondolkodhatunk errõl másképp, kreatívabban is.
A probléma itt abban rejlik, hogy esetleg a szabadság és az állampolgári jogok attribúciójának egy nagyobb területét kell létrehoznunk. Hillary Putnam már javasolta is ezt; azt mondta például, hogy a számítógépek állampolgári jogokat kell kapjanak. Ez persze kuriózumnak számít. Ugyan nem kell mindig olyan problematikusan látnunk a dolgokat, ahogyan azokat a sci-fi irodalomban gyakran elõfordul, azonban vigyáznunk kell arra, hogy az ember megváltozott helyzetének megfelelõ új etikát is kialakítsunk mindehhez. Azt hiszem, érdekes feladat lesz eligazodni ebben az új világban. Amíg az ember képes a szeretetre, nem fog olyan könnyen átváltozni technikai, illetve csakis technikai lénnyé.
Monory M. András - Tillmann J. A.