Herman Daly: A közgazdaságtudomány lehetetlenségi tétele A tudomány az ún. lehetetlenségi állításokon alapszik. Lehetetlen felülmúlni a fény sebességét, anyagot és energiát teremteni vagy megsemmisíteni, perpetum mobilét építeni, stb. A lehetetlenségi tételek figyelembe vételével elkerülhetjük, hogy olyan tervekre pazaroljunk erõforrásokat, melyek eleve megvalósíthatatlanok. A közgazdászoknak különösen tudatában kellene lenniük az itt bemutatott lehetetlenségi tételnek. Nevezetesen, hogy a világgazdaságban a szegénység és a környezet pusztulása növekedéssel nem számolható fel, ill. nem állítható meg. Röviden: a fenntartható növekedés lehetetlen. Fizikai értelemben a gazdagság a Föld véges, nem növekvõ és anyagilag zárt ökoszisztémájának nyílt alrendszere. A gazdasági alrendszer növekedése során a teljes ökoszisztéma egyre nagyobb részére terjed ki, és 100 százaléknál (de inkább hamarabb) határokba ütközik. Ennek folytán növekedése nem tartható fenn. A "fenntartható növekedés" olyan hibás paradoxon, mely a gazdaságra nem alkalmazható. A közgazdászok panaszkodnak, hogy a GNP-vel (bruttó nemzeti termékkel) mért növekedés mennyiségi és minõségi elemeket tartalmaz, ezért nem vethetõ alá a szigorúan vett fizikai törvényeknek. Igazuk van. A mennyiségi és a minõségi változás nagyban eltér egymástól, ezért legjobb, ha külön kezeljük és a már bevett kifejezésekkel nevezzük meg õket. A növekedés olyan természetes méretváltozást jelent, mely asszimiláció vagy növés folytán anyag hozzáadásával jön létre. A fejlõdés a képességek kiteljesedését vagy megvalósulását jelenti, egy teljesebb, vagy jobb állapot fokozatos elérését. Ha valami nõ, nagyobb lesz, ha fejlõdik, mássá válik. A Föld ökoszisztémája fejlõdik, de nem nõ. Alrendszerének, a gazdaságnak fel kell hagynia a növekedéssel, de fejlõdhet tovább. A "fenntartható fejlõdés"-nek ezért csak az esetben van értelme a gazdaságban, ha alatta "növekedés nélküli fejlõdés"-t értünk: a gazdaság fizikai alapjainak olyan javulását, melyet az anyag- és energia-csere azonos szintje mellett érnek el, mely nem lépi túl az ökoszisztéma asszimilációs és regenerációs képességét. A fenntartható fejlõdést jelenleg a fenntartható növekedés szinonimájaként használják. Ezt el kell kerülnünk. A politika szintjén rendkívül nehéz elfogadtatni, hogy a növekedést - melynek jogosságát és hasznosságát már-már vallásos hit övezi - korlátozni kell. De éppen a növekedés fenntarthatatlansága az, amely a fenntartható fejlõdés fogalmának elfogadását sürgeti. Földünk nem fogja elfogadni a búzaszem 64-szeres megduplázását, azt, hogy az elmúlt két évszázadban egy olyan civilizáció alakult ki, melynek gazdasági stabilitását az exponenciális növekedés adja. A fenntartható fejlõdés annak a társadalomnak a civilizációs adaptációja, mely ráébredt, hogy a növekedés megállítása sürgõs szükségszerûség. Még a "zöld növekedés" sem tartható fenn. Az ökoszisztéma eltartó képessége nem csak az emberek és az autók számát korlátozza, a fákra is kiterjed. Nem ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy a növekedés még mindig lehetséges és kívánatos, csak a "fenntartható" címkével kell ellátni, vagy "zöld"-re színezni, ezzel az átmenetet késleltetjük és sokkal fájdalmasabbá tesszük. Mégis, ha a gazdaság nem is nõhet örökké, van-e még növekedési tartalékunk? Nõhet-e még annyit, hogy a világon ma élõ minden ember az átlagos amerikai szintjén részesedjen a Föld erõforrásaiból? Ehhez a gazdasági tevékenység meghétszerezésére lenne szükség, mely szépen összefér a Brundtland-Bizottság1 elképzeléseivel, a világgazdaság öt-tízszeres megnövelésével. Egyes számítások szerint azonban már a mai gazdasági tevékenység megnégyszerezése is elképzelhetetlen, ugyanis civilizációnk a fotószintézisbõl származó elsõdleges termékek teljes nettó mennyiségének (angol elnevezése után NPP) az 1/4-ét használja fel. A 100 százalék nem haladható meg, és nem valószínû, hogy az NPP nõne, ugyanis az eddigi történelmi trend azt mutatja, hogy a gazdasági tevékenység csökkenti a globális fotószintézist. Mivel a szárazföldi alapú ökoszisztémákban kell gondolkoznunk, és a szárazföldi alapú NPP-nek a 40 százalékát felemésztjük, már a megnégyszerezés is túlmutat a reális lehetõségeken. A 100 százalékos plafon elérése is irreális, hiszen képtelenek vagyunk az ökoszisztéma részét képezõ valamennyi élõlény közvetlen hasznosítására. A biodiverzitás megõrzésérõl beszélni pedig egyszerûen nevetséges, ha nem szándékozunk megállítani a gazdasági növekedést, mely más megközelítésben azt jelenti, hogy az ember egyre több helyet sajátít ki magának a nap alatt más élõlények rovására. Ha a Brundtland-Bizottság által javasolt öt-tízszeres növekedésre nincs mód, vajon mik az esélyei a jelenlegi fenntartásának, azaz a zéró növekedésnek? Naponta olvashatunk arról, hogy az ökoszisztémában végbemenõ változások hogyan fenyegetik civilizációnkat: a globális felmelegedéssel, az ózonréteg elvékonyodásával, a savas esõkkel, stb. Ez arra utal, hogy már a jelenlegi tevékenység sem tartható fenn. Vajon hogy beszélhetünk fenntartható növekedésrõl, ha (a) a gazdasági tevékenység nyilvánvalóan már a jelenlegi méretek mellett sem tartható fenn, (b) ha a Brundtland-Bizottság ajánlásait követve a gazdasági tevékenységet öt-tízszeresére növelnék, az nyilvánvaló összeomláshoz vezetne, (c) ha a fogalom maga is logikai önellentmondást takar: növekedést egy véges, nem-növekvõ ökoszisztémában. Mégis, a fenntartható növekedés korunk jelszavává vált. Alkalmanként olyan bizarr megfogalmazásokkal is találkozunk, amikor "a gazdasági tevékenység bõvülésének mértékébõl" kívánják levezetni a fenntartható növekedést, amikor nem csak a növekedést, de már a gyorsulást is örökérvényûvé szeretnék tenni. Ez olyan hamis politikai verbalizmus, melynek semmi köze a logikai és a fizikai törvényekhez. A Brundtland-Bizottság felvet egy fontos kérdést, de valójában nem mer szembenézni vele: Hogyan csökkenthetõ a szegénység növekedés nélküli fejlõdéssel? A válasz megelõlegezhetõ: jelentõsen, de kevesebb, mint felerészben. Magyarázatul erre az szolgál, hogy ha az öt-tízszeres növekedés valóban a szegények érdekeit szolgálná, akkor annak az õ általuk igényelt termékekbõl kellene állnia: élelmiszerbõl, ruházati cikkekbõl, lakásokból, nem pedig információs szolgáltatásokból. Az alapvetõ szükségleteknek van egy tovább már nem redukálható fizikai volumene, s elõállításuk inkább növekedést, semmint fejlõdést igényel, habár a fokozott hatékonysággal megvalósuló növekedés javíthat a helyzeten. Másszóval az a jelenség, mely újabban néhány gazdag országban figyelhetõ meg, hogy a GNP egy dollárjának csökken az erõforrás-tartalma, nem harangozható be oly módon, mintha megszûnõben lenne a gazdasági növekedés és a környezet kapcsolata, ahogy azt már többen állítják. Egy szellemiesített GNP nem fogja táplálni a szegényeket. A fenntartható fejlõdésnek növekedés-mentesnek kell lennie, de a népszaporulat kontrollja és vagyoni újraelosztás kell kísérje, ha komoly szándékkal kívánjuk a szegénység elleni harcban alkalmazni. Sokak számára a növekedés a gazdaság szinonimájává vált. Azt állítják, hogy csak kellõ növekedéssel válhatunk eléggé gazdaggá ahhoz, hogy képesek legyünk kezelni és felszámolni a szegénységet. Vitathatatlan: mindent könnyebb megoldani, ha gazdagabbak vagyunk. A kérdés az, hogy vajon a jelenlegi feltételek melletti növekedés gazdagabbá tesz-e? Az Egyesült Államok példáján már bizonyítottuk, hogy a növekvõ költségek mellett a hasznok lassabban nõnek, s így inkább elszegényedünk. Úgy tûnik, hogy átléptük a növekedés optimális határát. A makrogazdasági elméletekbõl teljes mértékben hiányzik annak meghatározása, hogy mi a gazdasági tevékenység optimuma az ökoszisztémához mérten. Az a feltételezés van érvényben, hogy a makrogazdaság örökké növekedhet. A mikroökonómia majdnem teljesen arra összpontosít, hogy az egyes, a határköltségek és határhasznok kiegyenlítésével meghatározott tevékenységeknek mi az optimális mértéke. De mindeddig nem tette fel azt a kérdést, hogy vajon nincs-e az összes mikrogazdasági tevékenységnek együttvéve optimuma? A gazdasági tevékenységek adott mértéke (a lakosság és a fejenkénti erõforrás-felhasználás szorzataként mérve) az erõforrásoknak egy adott mennyiségû igénybevételét, és így adott környezeti terhelést jelent, mely egyaránt bekövetkezhet nagylétszámú, de egyenként keveset fogyasztó, vagy kislétszámú, de többet fogyasztó lakosság mellett. A fenntartható fejlõdés elvén mûködõ gazdaság adaptációs készsége magas, információs bázisa, szervezeti rendszere, mûszaki hatékonysága, "bölcsessége" javul. Ezt anélkül teszi, hogy - egy bizonyos ponton túl - tovább növelné az ökoszisztéma energiáinak és anyagi javainak a felélését, sõt: inkább megáll, amikor a megmaradt ökoszisztémának már kérdésessé válik a mûködése, az évrõl évre történõ önmegújulása. A nem-növekvõ gazdaság nem statikus - azt folyamatosan fenn kell tartani és meg kell újítani, mint a környezet állandó állapotú alrendszerét. Milyen gazdaságpolitikát alkalmazzunk az így definiált fenntartható fejlõdés megvalósítására? Az Egyesült Államokra meghatározott elvek valószínûleg egyaránt elfogadhatók lesznek a derû- és borúlátók számára. (A fenntartható fejlõdést a fejlett ipari országokban kell elkezdeni.) Elõször is törekedni kell a nemzeti termék szintentartására (jobbik esetben a fenntarthatóság szintjére csökkentésére) a természeti erõforrások, különösen az energia igen súlyos megadóztatásával. A közpénzeket lehetõleg az ilyen erõforrásokra kivetett adókból kell elõteremteni, s költségvetés-semleges módon kompenzációt kell végrehajtani a jövedelemadók javára, különösen az alacsonyabb jövedelmûek esetében, a legalsó kategóriáknál akár negatív jövedelemadót is alkalmazva. Azok az optimisták, akik az erõforrás-hatékonyság akár tízszeres növekedését is elképzelhetõnek tartják, bizonyára örülnek majd ennek, hiszen az erõforrások árát lényegesen megdrágító politika hatalmas ösztönzést kell adjon a mûszaki fejlõdésnek, melyben annyira hisznek. A pesszimisták pedig, akik nem bíznak annyira a technikában, annak fognak örülni, hogy végre korlátozzák a már fenn nem tartható gazdasági növekedést. E megoldás megvédi majd a borúlátókat legrosszabb sejtelmeiktõl, s dédelgetett álmaik megvalósítására buzdítja a derûlátókat. Ha a borúlátók sejtelmei nem igazolódnak, s a hatalmas mûszaki fejlõdés és adaptáció bekövetkezik, nem lesz okuk a panaszra. Megkapják, amit annyira akartak, ráadásul mér egy váratlan többletet is (a hatalmas mûszaki fejlõdést). A derûlátók pedig aligha vonhatják kétségbe egy olyan politika jogosságát, mely nem csak lehetõvé teszi, de erõteljesen ösztönzi is a bizakodásuk alapjául szolgáló mûszaki fejlõdést. Ha elképzeléseik nem igazolódnak, még mindig örülhetnek annak, hogy a környezetpusztító növekedés lelassul. A javasolt megoldás további elõnye, hogy az erõforrásadók kijátszása nehezebb, mint a jövedelemadóké, és nincs teljesítmény-visszatartó hatásuk. A konkrét megvalósításnál további elveket kell figyelembe venni: A megújuló erõforrásokat oly módon kell kiaknázni, hogy felhasználásuk ne múlja felül regenerációs képességüket, a szennyezõanyag-kibocsátás pedig ne haladja meg az adott környezet megújuló asszimilációs kapacitását. A meg nem újuló erõforrásokat csak oly mértékben lenne szabad kiaknázni, ahogyan a helyettesítésükre alkalmas megújulók képzõdnek. A meg nem újuló erõforrások felhasználásán alapuló tervekkel párhuzamosan olyanoknak is kellene készülniük, melyek a helyettesítõ erõforrások hasonló mértékû megújítását célozzák. A meg nem újuló erõforrások kitermelésébõl származó nettó járadékot jövedelem-részre és tõke-likvidációs részre kellene felosztani. A képzõdõ tõkét minden évben be kellene fektetni a megújuló helyettesítõ erõforrás fejlesztésére. A járadék oly módon osztandó fel, hogy amikor a meg nem újuló erõforrás kimerül, az azt helyettesítõ megújuló erõforrás termelésének kapacitása (melyet a beruházások és a természet együttesen hoztak létre) a jövedelem-résszel egyenlõ fenntartható hozadékot állít elõ. A jövedelem-komponens ily módon állandósul, és igazolja definícióját: a fogyasztásért elérhetõ maximális bevétel a tõke érintetlenül hagyása mellett. A szakirodalomban már bebizonyították, a járadéknak ez a jövedelemre és tõkére való felosztása hogyan függ a diszkontálási rátától (a megújuló helyettesítõ erõforrás növekedési ütemétõl) a meg nem újuló erõforrás várható élettartamától (melyet a készletek és az évi kitermelés hányadosaként kapunk). Minél gyorsabb a megújuló helyettesítõ erõforrás biológiai növekedése, és minél hosszabb a meg nem újuló várható élettartama, annál nagyobb lesz a jövedelem-rész, és annál kevesebbet kell félretenni tõkeképzésre. A "helyettesítés" itt széles körben értendõ: kiterjed az olyan szisztematikus alkalmazkodásra is, melynek során a gazdaság oly módon igazodik a meg nem újuló erõforrások elhasználódásához, hogy a jövõbeli jövedelmet adott szinten tartja (pl. reciklálja az ásványi anyagokat). A párhuzamos hasznosítási tervek jövedelmezõségét elegendõ csupán jövedelemtényezõjük alapján vizsgálni. Mindazonáltal, még mielõtt ezek a fenntartható fejlõdés felé mutató mûködési elvek kellõ meghallgatásra találnának, elméleti és politikai vonatkozásban is meg kell szabadulnunk a "fenntartható növekedés" kártékony gondolatától. 1. Az ENSZ globális környezetvédõ tevékenysége a Brundtland-Bizottság 1987-es jelentésével vette kezdetét. Azóta annak szellemében ülnek össze az ENSZ környezetvédelemmel foglalkozó nemzetközi konferenciái, s a tagállamok (jobbik esetben) azt tartják mérvadónak ezirányú tevékenységükben. (A ford.) *** Herman E. Daly: Sustainable Growth: An Impossibility Theorem. Development, 1990: 3/4, Rome. Teljes szöveg, hivatkozások nélkül. (Fordította: Kiss Károly)