Csodálatos élni az Evangéliumot!

Kinn voltam ma a szegények között, a fantom blokkban.

Sajnos a romániai városok negyedeiben a krónikus munkanélküliség következményeiként az utóbbi évek során hatalmas nyomornegyedek kezdtek kialakulni. A képlet mindenütt ugyanaz. Nincs pénz a költségekre. Mind több lakó nem fizeti a víz, gáz, villanyszámlát. A felhalmozódó adósságokra a hatóság válasza az, hogy leállítja a víz, gáz, villanyszolgáltatást. Azok, akik megengedhetik maguknak, más tömbházban, negyedekben keresnek otthont maguknak, az üresen maradó beton cellákat hajléktalanok foglalják el. Előre csak a folyósokról tűnnek el a fűtőtestek, majd minden mozdítható fémszerkezet az ócskavasashoz vándorol. A csontba maró hideg téli éjszakákon az élni akaró emberek minden faanyagot elégetnek.  Sajnos ezek a kivérzett, lepusztult, kimondhatatlanul mocskos beton piramisok családok százainak adnak otthont. Itt nincsenek közös gyökerek, törvények, szokások, a megalomániás kommunista ipar az ország különféle tájairól sodorta össze az embereket. Egyetlen törvény, mely mindenkit mozgat, az emberek sejtjeibe írt, túlélési ösztön. Itt mindenki meg kell küzdjön a létéért kicsi és nagy egyaránt. És mindezek ellenére a szolidaritásnak, az emberi szeretetnek csodálatos tettei nyílnak a romokon a kimondhatatlan barbár kegyetlenségek mellett.

Óriási ovációval fogadnak a gyermekek, lerohannak, és keményen kell állni, hogy fel ne borítsák az embert. Igazából olyan kevés, amit adhatok nekik. Egy-egy ilyen látogatás során el-elmegyek a cukrászdába velük. 40-50 ragyogószemű, mindig éhes gyermek között kiosztani a hideg ragacsos fagylaltot kész művészet. A kis huncutok a csokit, cukorkát még zsebre vágva újból sorba állnak, de amikor ugyanezt a turpisságot a fagyival ismétlik a tolongásban, akkor nagyon komikus helyzetek alakulnak ki. Mindenki maszatos, és vidám. Az utazásom céljának neheze még hátra van. Azokat, akik még nem voltak iskolába, de már iskolaérettek elviszem Dévára egy kis táborba. A tábor célja kiválasztani azt a 2-3 gyereket, akiket majd ősztől befogadunk az első osztályba. Persze, hogy jó lenne mindenkit befogadni, de sajnos ez anyagi nehézségek miatt lehetetlen, meg aztán nagyon kevesen vagyunk, akik vállaljuk ezt a teljes szolidaritást a gyermekekkel. Minden gyerek szeretne jönni. A szülők már a mikrobusz ablakain is dugdossák be a gyermekeket. A kint maradók éktelen sírásától kísérve elindulunk. Az első kanyar után népszámlálást tartok: 14 maszatos, kimondhatatlanul fegyelmezett utasom van. Mindent megtennének, csak éppen vigyem magammal az egyszerű kollégiumi otthonba. A 7-8 éves gyerekek között van néhány 11-12 éves is, idáig ők sem jártak iskolába. A sötét barnától az egész világosig minden színárnyalat képviselve van a boldog csapatban. Egy kívülálló megdöbbenhetne azon a lelkesedésen, ahogyan bizonygatják, hogy márpedig ők alig várják, hogy tanulhassanak. Igazából számukra az iskola kenyeret, fehér ágyat, labdát jelent és csak utolsósorban betűvetést.

Megérkezünk a dévai kolostorhoz. Csodálatos munkatársaim vannak. Egy hosszú nehéz tanév van mögöttünk, s ezek a fiatal lányok, asszonyok, akik 10-12 gyermeket nevelnek, pillanatok alatt, igazi női, anyai érzékkel osztják szét, és ölelik magukhoz az újonnan érkezőket, vetik belé magukat a szeretet újabb kalandjába. Minden gyermek egy csoda. Mint zsenge szőlőindák tekerednek, kapaszkodnak kezünkbe, nyakunkba. Néhány vendég is van a kolostorban, döbbenve nézik, hogy egy fél tányérka leves után, már a második fogáshoz hozzá sem nyúlnak. Valaki megjegyzi, hogy nem éhesek, pedig egyszerűen a gyomruk össze van húzódva, az újonnan jött gyermekek étvágya 2-3 hét után szokott helyreállni, de akkor aztán csak győzzünk rájuk főzni. Jön a fürdetés. A kád melegvíz számukra maga a mennyország. Nagy kerek szemekkel, talán ahogyan a szentek szentéjébe lépett annakidején be a főpap, úgy ereszkednek bele a vízbe. Egy tízéves fiúcska -akárcsak a többiek- életében most először fürdik kádban, kacagva simogatja a vizet, majd lehajol és megpuszilja azt. Náluk a lakásnak nevezett 3x4 méteres cellában nincs se víz, se villany, se fűtés. A fantom blokkban lakók úgy koldulják, vagy veszik a vizet, mert a negyedükben egyetlen szabadtéri kút, csap, forrás nincs. Egy veder víz például Szászvároson 5.000 lej, 500 forint. A nyitva felejtett lakásokból itt éppúgy ellopják a vizet, mint máshol a pénzt, vagy az aranyat. Elkezdődik az öltözködés. A lányok, ugyanúgy, mint bárhol máshol a világon, belepirulnak egy-egy szebb ruha láttán. Az izgalom leírhatatlan. A vizes fürtök a gondos nevelőnői kezek alatt engedelmesen omolnak, formálódnak apró varkacsokká, lófarkokká. A gyerekek ennivalók! A csoda a szemem előtt újból megtörtént! A mocskos, rongyos gyerekek csodaszép babákká váltak. Nagy tiszta szemekkel lesik a felnőtteket, a hála és a szeretet segíti őket, hogy átlépjék a hosszú évek lemaradását. Néhány óra alatt mindenre kész szófogadó, komoly fiatal urakká, hölgyekké váltak a leghangosabbak is.

Metamorfózis. Végül is csak a szeretet képes átalakítani, formálni a világot. Nagyon sokszor részese voltam ennek az átlényegülésnek, és minden alkalommal, Isten végtelen hatalmát, szeretetét, jóságát tapasztaltam meg. Nem kell itt tanácsokat, nyakleveseket, sértéseket osztogatni, csak szeretni, ölelni, simogatni kell ezeket a parányi életeket, s ahogy a tavaszi fényben kibomlik a virág, úgy fakad a hálával együtt a vágy, a kis szívekben, a szófogadás, a tanulás után. A gyermekek csodák, termőföldek, Isten szülőföldje, melyet, ha megmunkálnánk, s bevetnénk jósággal, bölcsességgel, szeretettel, csodálatos virágok, gyümölcsök bomolnának, teremnének mindannyiunk számára. Egy-egy ilyen nap után értem meg igazán, és tudom lángoló szívvel ismételgetni újból és újból Jézus Krisztus szavait: Atyám küldj munkásokat az aratásba, mert az aratni való sok, de a munkás kevés. Küldj szerzeteseket, papokat, tanárokat, nevelőket, orvosokat a legkisebbekhez. Küldj élelmet, pénzt, ruhát, tanszert, hogy nevelni, formálni tudjuk a szeretet, a bölcsesség számára ezeket a holnap Kőrösi Csoma Sándorokat, Bólyai Farkasokat, József Attilákat, Tamási Áronokat. Uram, ha segítesz, felnőnek ezek a csöppségek.  És ezek a kis mihaszna gyerekek között vannak a holnap Márton Áronjai, a szentjeink, profétáink, tudósaink, művészeink. Kérlek, segíts Urunk, hogy alázatos bábákként segíthessünk nekik megszületni. Másképp fájdalomra, talán bűnre és kárhozatra nőnének. Istenem, tudom, hogy minden gyermek a te végtelen szereteted, világunkba vetett bizalmad újabb jele, záloga. Alázattal otthont akarsz venni szívükben. El akarod mondani nekik, hogy szereted őket, s általuk akarod tovább teremteni a világot. Szebbé, otthonná tenni Erdély földjét, tündérkerté, hogy itt ezen a földön is otthon érezze magát mindenki, akinek itt adatott születni, élni.

Olyan kimondhatatlan nagy bűn hagyni az úton kóborolni, és nézni, ahogyan belenőnek a tisztátlan bűnökbe, a semmittevésbe toporgó elveszett életbe ezek a gyerekek. Több tízezren kallódnak, éheznek és fáznak Erdély szegénynegyedeiben. Igazából senki nem tudná megmondani, hogy hány ezer gyermeknek nem fog az idén sem jelenteni semmit szeptember 15.-e, a tanév kezdete.

Déván és Szászvároson több mint félszáz fiatal és idősebb, világi és szerzetes szövetkezett arra, hogy megszülethessen Mária földje, egy kis sziget, mely befogadja a fészekből kihulló gyerekeket. A Státus törvény adta anyagi lehetőségek, ha keresztény önfeláldozó szeretettel párosulnának, itt csodákat lehetne tenni. Naponta szólítanak meg mint az apostolokat és kérik, hogy kereszteljük meg és fogadjuk be a gyermekeket a közösségbe. Kevesen vagyunk. Milyen szép lenne, ha a magyarországi iskolák el tudnának engedni ide a szórványba egy-egy óvónőt, tanítót, tanárt, nevelőt hogy segítsenek újjá születni egy szétrúgott eltaposott kultúrát. Kérlek alázattal, vegyétek bölcs kezetek közé, érző szívetekbe, ezeket a gyermekeket és segítsétek megszületni Erdély megannyi szórványában a jövőt.

Elérhetsz telefonon:  094-625131, 094-625132, elektronikus postán: sztf@mail.recep.ro  vagy levélben: 2700 Déva, Progresului u. 6 sz.

Fr. Bőjte Csaba, ofm