Spiró György: Honderû
Budapesti Kamaraszínház – Tivoli

Vizsgaelõadáson láttam elõször Spiró György Honderû címû pályanyertes darabját. Az a „Csillagos ötös”, ami akkor szaladt ki a tollam alól (Criticai Lapok, 1998. nov.) a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola bábjáték szakos diákjainak és az erõteljes dramaturgiai beavatkozást végzõ rendezõ-tanárnak, Békés Andrásnak szólt.

A Tivoli Színházban látott Honderû az eredetileg a Holmiban közzétett darab (1997. szept.) írói erényeinek, színpadi értékeinek beigazolása. Frissességén mit sem változtatott a gyorsan pergõ idõ, hogy esztendõk alatt évtizedeket lapozunk elõre és hátra a történelemkönyvben. Nem vet árnyékot Spiró munkájára az sem, hogy a darab megrendelésre íródott, a fõváros – Pest, Buda és Óbuda – egyesülésének 125. évfordulója alkalmából hirdetett pályázatra. (Amit szerencsésen meg is nyert.) Akkoriban mégis azt találgattuk, vajon ír volt-e Spiró színpadi szerzõként elszenvedett sebeire, sérelmeire, vagy csak fokozta válságba torkolló rosszkedvét, hogy díjnyertes mûvére sem várt sokkal jobb sors, mint az észrevétlenül maradtakra. Hõsei elõször vidéken, késõbb a fõiskolások szakmai mûhelyében, meglehetõsen szûk nyilvánosság elõtt próbálhatták ki magukat és egymást. Kötetben a darab máig sem olvasható. A Kvartettet ezzel többé-kevésbé egy idõben jutalmazó Kritikus-díj sem adta meg az újabb daraboknak azt a kezdõsebességet, ami a Csirkefejet korábban hirtelen a magasba repítette.

Spiró egy interjúban megemlíti: az Ikszek színpadi változata annak idején Major Tamás megrendelésére, a Csirkefej a Gobbinak (Majoréval egyenértékû) szerepet keresõ Székely Gábor határozott kérésére született. Hasonló történet a Honderûrõl nem kering a kulisszák között, de ha történetesen mesélnének ilyent – a hír nem szorulna cáfolatra. A Budapesti Kamaraszínház bemutatta elõadás olyan, mintha Valló Péter rendezõ a társulata számára, öt testre-lélekre szabatta volna a szerepeket. Az, hogy a játszó személyek nem mind tartoznak a színház társulatához, a nézõnek mellékes. Fontos, hogy Valló Péter el tudja velünk hitetni, Annamari Törõcsiknek íródott, vagy legalábbis az õ személyes jutalomjátékává lett, Gera Zoltán, Haumann Péter, Sinkó László, Ujvári Zoltán pedig – Valló vezetésével – többéves, folyamatos munkában kovácsolódtak össze, csiszolódtak egymáshoz. Az eredmény szempontjából mellékes a Törõcsik és Haumann neve mellett szereplõ m. v., a próbafolyamatot viszont még inspirálhatta is, hogy a rendezõ – nyilatkozata szerint – korábban sohasem dolgozott színészei egyikével-másikával.

Az elmúlt évtizedekben unalomig ismételtük, hogy nem szabad a kortárs mûveket fél szívvel, fél gõzzel játszani, hogy éppen a legígéretesebb új magyar darabok bemutatása érdemli a legodaadóbb figyelmet, a legnagyobb színházi és színészi támogatást. Ezúttal a Budapesti Kamaraszínházban, a Tivoli színpadán teljesült ez a követelés: a színház valóban mindent elkövetett Spiró, illetve a Honderû érdekében.

A kabarétól a tragédiáig

Spiró írás közben egy interjúban lírai komédiaként említette a készülõ Honderût. A színlapra viszont már a jelzõtlen komédia meghatározás került. Premier után a szerzõ még tovább (?) ment, amikor a szórólapon – talán nézõcsaliként, vagy éppen ellenkezõleg, cáfolatra várva – bulvár típusú komédiának nevezi a Honderût. A rendezõ – mintha csak dacból tenné – a bemutató hetében komplikáltnak minõsíti a darabot. A meghatározás körüli zavarban már-már felvetõdik, hogy vajon ki kíváncsi egy komplikált lírai bulvárkomédiára? Nem rontja-e a darab esélyeit, hogy öt szereplõje közül négy férfi, akik (egy híján) valamennyien túl vannak a nyolcvanon, a férfikoszorú rajongása tárgyának, a hölgynek pedig egyetemista unokája van.

Szerencsére a darab nemcsak más, de több is annál, mint ahogy beharangozták. Annak ellenére, hogy Spiró kabaréhumorral indít: a nagyon várt vendég(ek) helyett a lakásba betoppanó végrehajtó bemutatkozása, saját hivatalbéli szerepe, feladata fontosságának kinyilatkoztatása, a fõbérlõ Annamari reakciója – alig több a szokványnál. Az alapszituáció hétköznapi tévériportokból ismerõs. De nagyon hamar kiderül, hogy szó sincs az agyonunt, agyonírt nyugdíjas nyomorról. A többszörösen megözvegyült dáma, szükségletei rangsorolása alapján, elvbõl, fogyasztói öntudatból és gõgbõl nem fizet. Sem villanyt, sem gázt, sem társasházi közös költséget. (Telefonra, drága vendégváró italokra viszont nem sajnálja a pénzt.) A végrehajtó legnagyobb meglepetésére, szemrebbenés nélkül, közönnyel és méltósággal tûrné 44000 forintot meghaladó adóssága fejében a foglalást is. Feltéve, ha a kínos aktusra nem éppen azon a napon kerülne sor, amikor réges-rég nem látott gimnáziumi osztálytársait várja. Látszatfeszültség tölti be a színpadot, amit a szerzõ azzal igyekszik fokozni, hogy félmondatokkal, utalásokkal jelzi: ez a látogatás rendhagyónak ígérkezik. A nyolcvanéves „fiúk” nem kvaterkázni, nem is nosztalgiázni, hanem – a be nem avatott háziasszony megdöbbenésére – párbajozni érkeztek a nem túlságosan tágas bérlakásba.

A kabaré ezáltal idõközben abszurd komédiává kerekedik.

A szereplõk nemcsak a szituációt, hajdani röhögéseik visszhangját is élvezik. A nézõ pedig ráébred, hogy a párbajkódexbõl felolvasott idézetek mögött a magyar múlt szakadékai tátonganak.

„Zoltánffy: Mennyit röhögtünk mi akkoriban!
Annamari: Azok voltak a legszebb évek, sose röhögtük annyit, mint akkoriban.
Zoltánffy: Azért a háború alatt is sokat röhögtünk…
Annamari: A háború alatt is röhögtünk, de az ötvenes években még többet röhögtünk…”

Persze mi azért tudjuk, hogy nem mindenkinek sikerült végigröhögni a magyar történelmet. Pisti és a Pistik hol sebzetten, hol feltámadásra ítélt halottként kerültek ki a vérzivatarból. De Annamari és hajdani osztálytársai – hivatásos túlélõk – a keresztény magyar középosztály sokat próbált, sebzett és edzett tagjai. A történet mellékszólamaiból, elbeszélt epizódokból és sokatmondó utalásokból az derül ki, hogy hiába bekkelték ki sündisznóállásban a legnehezebb, de még mindig „daliás idõket”, jó néhány sebet csak ejtett rajtuk a politika sorsfordító gépezete. A csoda az, hogy milyen hihetetlen vitalitással élték túl a hõsök nemcsak viharos ifjúságukat, de a háborút és az inflációt, a kitelepítést és a recski internálótábort is. Testi-lelki egészségük megrendült, mégis megmaradt bennük az elpusztíthatatlan kamaszos jókedv és a világban való eligazodást is megkönnyítõ szellemi fölény. Õk azok – szüleink, nagyszüleink –, akik még tanultak latinul és természetesen franciául is, kapásból idézik a klasszikus auktorok besulykolt életbölcsességeit és rendíthetetlenül hisznek abban, hogy a tegnap ismerete holnap is érték marad.

Szatíra – szeretettel

A valószínûtlen, kiprovokált párbaj a színpadon részben azt a célt szolgálja, mint Csurkánál a Ki lesz a bálanyában a póker. Lehetõséget nyújt a szereplõknek a bemutatkozásra, életük summázására, a szabályok mérlegelése pedig a párbajkódexben való jártasságuk bizonyítására. A kihívást megelõzõ sérelem, ami a fél tucat törvényes házasságon és jó néhány élettársi kapcsolaton átesett hölgy becsületén esett, teljesen jelentéktelen. A párbajban kiontott vér viszont, ami a kriptaszökevényekként megjelenõ, lopott karddal handabandázó barátok szerint lemoshatja a (képzelt) foltot, valóban arra jó, hogy az áttételes rákban szenvedõ kihívót viszonylag fájdalommentesen segítse át a túlvilágra.

De a Honderû, szerencsére, nem errõl szól. Nem Annamari adósságáról és nem az öregurak százféle nyavalyájáról. Hanem arról, hogy a megõrzött tartás, a formális és a valóságos kultúra birtoklása többet ér a vagyonnál és a pozíciónál. Az öregurak konvencionális viselkedését, anakronisztikus életideáljait kinevettetõ szatíra egyszerre leleplezõ és irgalmas. Miközben körülnézünk a csatamezõn, azt látjuk, hogy a harctér minden árkából, kátyújából felszínre vergõdõ aggok valójában leckét adnak a jelennek – túlélésbõl.

Ez a lecke persze inkább mulatságos, mint tanulságos. Példának abszurd, példázatnak azonban szerencsés. Hiszen a túléléshez nem kell semmi más, mint túlélni a halni készülõket…

Spiró dialógusaiban mesterien egyensúlyoz a történelmi lélektani hitelesség és a föld felett lebegõ, bizarr játékosság között. A Végrehajtó stílusának a bürokratikus terminológia alól kiûzõ primitívsége, hatalmi fölénybõl és zsigeri alázatból turmixolt tetszikezése ismerõsen jelen idejû. Viszont a családi konvenciókból, az egyházi gimnázium pallérozta jó modorból és a porlepte párbajkódexbõl merített fentebb stíl molyrágta mondatai a letûnt világot idézik. A stílusparódia mögül kikacsintó író saját (és sugallt) értékrendjét a szereplõk jellemrajzába rejti, de végig gondosan ügyel arra, hogy a megõrzött tapasztalatok és a bemagolt nyilatkozatok összeszikráztatása kellõ eleganciával és humorral történjék.

Békés András az elmúlt évben a vizsgaelõadásra a pedagógiai cél érdekében és az elõadás körülményeire való tekintettel kegyetlenül meghúzta a darabot. Szigora most, a szöveg sérüléseinek helyreállítása után, sajátos módon igazolódott. Úgy tûnik, nem ártott volna, ha Magyar Fruzsina is valamivel élesebb ollóval nyúl a dialógusokhoz és nem riad vissza akár a pesti couleur locale érzékeltetésére hivatott konkrétumok, akár a kórtörténeti adalékok megritkításától. A hõsök elõéletének távlatot-tartalmat adni hivatott, zanzásított novellák elhagyása valószínûleg feszesebbé, sõt helyenként követhetõbbé is tette volna a komédiát. A gyerekorvos szakmai hûségére és eutanáziás szándékának igazolására felhozott személyes családi tragédia, vagy a valójában meg sem idézett zsidó feleség tragikus és másodíziglen ismétlõdõ öngyilkossága, bármennyire megrendítõ, gondolathordozó novellatéma, a párbeszédekbe szõve, utalásokba sûrítve csak ballaszttá válik.

Hiányérzetünk másik forrása a Honderû befejezése. Volt, aki úgy érezte, hogy az elõadás valamivel késõbb ér véget, mint a darab. Szerintem a darab tulajdonképpen nem is ér véget. A történet lezárására Spiró két ajánlatot is tesz: az egyik Annamari utolsó telefonja, a másik a távolba szakadt unokájának tört magyarsággal fogalmazott, meghatottan felolvasott levele. A két momentum közül az elsõ szervesebben kötõdik a cselekményhez, a második viszont térben-idõben kissé kitágítja a darabot. De hatásosan lezárni sem az egyikkel, sem a másikkal nem sikerült a komédiát; a két záróakkord nem erõsíti, inkább gyengíti egymást.

Színészszínház a javából

Az elõadás minõsítésével azért vagyok zavarban, mert ha a fõiskolás vizsgát csillagos ötösre értékeltem, itt a kardokkal ékesített hatos is kevés. Valló Péter arra épített, ami a darabban a legjobb: a dialógusok erejére. Spiró humorát úgy aknázza ki, hogy közben pillanatra sem jelentékteleníti el az emberi sorsok mögött felhalmozódott, rétegesen lerakódott tragédiákat. A szûk játékteret (díszlet: Szlávik István) sikerül annyira kitágítani, hogy még párbajra is majdnem alkalmassá válik, de Annamari otthonában a jelen idejû lepusztultság elfedi a hajdani jólét nyomait. Az elsõ kiadású, szép fóliánsokkal zsúfolt könyvespolc eleganciája szinte idegen testként ragyog a szobában.

Nem vitás, hogy a szerepek és szereplõk életkora között lévõ több évtizedes különbség mindvégig érzõdik. De ahhoz, hogy ne így legyen, csupa Gera Zoltánhoz hasonló energiamilliomosra lenne szükség! Viszont engem egyetlen percre sem zavart, hogy Haumann Péter vagy Sinkó László az elvárhatónál kevésbé roskatag. Ellenkezõleg, ily módon a színészek dinamizmusa kiválóan alkalmazkodott a figurákkal kapcsolatos elvárásokhoz. Haumann Péter olyan vértolulásos, robbanó egyéniséget játszik, akinek paradox módon minden öröklött és betanult gesztusa is történelmi levegõt áraszt. Egyedül Annamari iránti több évtizedes szerelmét nem sikerült igazán hitelesítenie. Sinkó László Fridhofként egy fokkal bölcsebb és szikárabb nála, de szerencsére nem alkalmazza a jól bevált doktor bácsis sémákat. Fegyelmezett szigorán átsüt az emberség. Gera Zoltán megnyomorítottan is tartással rendelkezõ Pukánszkyja azt bizonyítja, hogy vannak epizódszínészek, akik a vállukra helyezett szerepteher alatt felegyenesednek, megnõnek. A végrehajtó szerepében Ujvári Zoltán megkülönböztetett lehetõséget kapott. Míg a többiek sorsában, neveltetésében, stílusában sok a közös elem, a végrehajtó egymagában képviseli a pallérozott Szent Imré-s diákok bugris ellenpólusát, a hagyományõrzõk társaságában a hatalmaskodó kisember mai reprezentánsát.

Törõcsik Mari egyenes derekú öregasszonyát látva az jut eszembe, hogyan hangolta át annak idején Gobbi Hilda örökében dúrból mollba a Csirkefej öregasszonyát anélkül, hogy az alapvetõ változással, illetve változtatással meghazudtolta volna az elõzõ variáció értékét. Törõcsik Mariban az a nagyszerû, hogy szerepeit mindenkor az író szabta játéktérben, az író szövegét és képzeletét magáévá téve hasonlítja – önmagához. Annamarija, mondanunk sem kell, jóval innen van a nyolcvanon, de ezáltal hitelesebben és érzékletesebben nõ, mint ahogy arra az olvasott szövegbõl következtetni lehet. Megõrzött méltósága, fölénye a leggroteszkebb helyzetekben, akár a sezlon tetején is töretlen. A szûk játéktérben mesterien vívott groteszk párbaj tanújaként szinte az arcán is nyomon követhetjük a „fiúk” vágásait. Tekintete minden rebbenésében kacérság és tekintély, irreális naivitásában életbölcsesség vibrál. Voltak percek, amikor az oldalra került nézõtérrõl a színész valódi arca helyett inkább csak a tükörképét láttam. Törõcsik akkor is, ott is nagyszerû volt.

Ha egy elõadás leírásakor öt, már-már egyenértékû, kifogástalan alakításról szólhatunk, a siker megjósolható. De ezúttal az öt teljes értékû jellemrajz azt jelenti, hogy a szereposztás minden egyes pontján sikerült megfelelni a mû és a közönség elvárásainak. Ilyen rangú színész-színházat csak magas színvonalú rendezõi profizmus hozhat létre. Ezért aztán az elsõ szeptemberi premier estéjén több kritikus felsóhajthatott: hasonló jókat – vagy legalábbis, soha rosszabbat! – kívánunk magunknak és a budapestieknek az elkövetkezõ évadra.

FÖLDES ANNA