Nem állítom, sőt nem is nagyon hiszem, hogy Hamvai Kornél Kozarek állami ítéletvégrehajtóról mintázta volna Jean Pierre Roch hóhér alakját. Már csak azért sem, mert Andrassew Ivánnak el is mondta: egy, a guillotine-ról és hóhérokról szóló, szerző nélkül említett könyvtári könyvben találta meg egy bizonyos Roch nevű vidéki bakó hányódásáról azt a bekezdést, ami elindította a drámához vezető gondolati mechanizmust. Setét Lajos bakó – Heltai Jenő képzeletének közvetítésével – még bekerült Mátyás király udvarából a magyar mitológiába; Kozarekről, akivel kinevezése alkalmából, ezelőtt 71 esztendővel Bálint György készített interjút a Pesti Naplóban, a nézőtéren is kevesen tudnak. Pedig a legfelsőbb igazságszolgáltatás e valóságos végrehajtó közegét meglepően szoros szálak fűzik egykorú dokumentumokból stilizált francia őséhez: Kozarek is apjától tanulta az akasztást – becsben is tartotta az apai mesterség gyakorlásához használt eszközöket –, de igazán arra volt büszke, hogy nem öröklés, hanem pályázat útján nyerte el tisztét. Hatalmas termetű, bajszos, békés természetű ember lehetett ez a Kozarek, aki szakemberként szívesen és tiszta lelkiismerettel végezte kenyérkereső foglalkozását, abban a szent, naiv meggyőződésben, hogy aki odakerül az akasztófa alá, az mind megérdemli a büntetését. Nem kétséges, hogy ha történetesen őt kísértik meg a bérgyilkosok kalácsával, ugyanúgy visszautasítja, mint a kivégzéseket előre meggyónó, értük papjától és istenétől feloldozást kérő francia kollégája. Kozarek szeretett nevetni és moziba járni, és valószínűleg eszébe sem jutott, hogy elődjét, thermidor hóhérát földijei még kinézték, kirekesztették a helybéli látványosságokról. Lehet, hogy a győztes forradalom konszolidációját biztosítani hivatott hóhérok, a „társadalom sebészei” iránt tanúsított későbbi tolerancia is Roch és a francia forradalom öröksége?
Hamvai Kornél analfabéta hóhér hőse Svejkként bolyong a jakobinus forradalom útvesztőiben. Amikor megismerjük, éppen nagy megtiszteltetés érte: az országos hóhérhiányban felfigyeltek rá, és az isten háta mögötti kisvárosból, Longwyból Toulouse-ba helyezik át, természetesen újfent bakónak. Az érvényesülésnek erre a hőn áhított grádicsára azonban csak akkor léphet fel, ha Párizsban kézhez kapja az érvényes kinevezési okmányt. Feleségét, otthonát odahagyva, postakocsin indul tehát nagy reményekkel, gondosan csomagolt útibőröndjével az ismeretlen, zűrzavaros világba. És ezzel kezdődik életében a kalandozások kora. Útitársai között idegen, a fővárosban menthetetlenül vidéki. Először érzi hiányát az írás-olvasás tudományának. Aznap, amikor Párizsba érkezik, Robespierre is megbukott. A főváros utcáin bámészkodó, ünneplő sokaság hömpölyög. A kíváncsiak színházi látcsövet bérelnek a naponta ismétlődő kivégzésekhez, és „turisztikailag tekintik meg” a guillotine működését. A kémia nagy tudósának legfőbb gondja, hogy vajon lát-e még az áldozat, amikor levágják a fejét. A híres párizsi hóhért nem a felkent nép, hanem a féltékeny hóhérkollégák akarják megölni. Pedig ha valaki, Sanson igazán mestere a szakmának. Atyai jó barátként magyarázza Roch-nak, hogy a kivégzésnél célszerű rézsút tartani a pallost, de a legjobb, ha a „nemzeti kést” működtető ítéletvégrehajtó konvex pengével dolgozik. A vidéki hóhérnak azonban nem választott mesterségével, hanem a katolikus idegen világgal gyűlik meg a baja. Addig csetlik, botlik, sodródik az országos fejetlenségben megbénult hivatalok között, amíg kétes elemek kifosztják, és pénz, poggyász, valamint útlevél nélkül marad Párizsban. A kátyúból egy szerelemre éhes asszonyság segíti ki. Roch hűtlenségét istennek gyónja meg, s miközben a szép fogadósné ágyában Ámornak áldoz, életről, halálról és saját kilátástalan jövőjéről töpreng. Munka és megélhetés nélkül csak úgy segíthetne magán, ha megfogadná a nála dörzsöltebb jóakarók tanácsát: bérgyilkosnak állna, vagy férfiúi szolgálatokkal, kitartottként keresné meg a kenyerét, illetve kalácsát. Ehhez azonban Roch, hóhér létére is túlságosan finnyás. A kisember erkölcsével mindenfajta társadalmilag hasznosnak vélt szolgálat – tehát a hóhér mesterség is – összefér. De alantas érdekből nem adja fel (a külvilág és az utókor számára némileg meghökkentő) erkölcsi elveit.
A drámának – legyünk őszinték – sem igazi, sodró története, sem klasszikus értelemben vett konfliktusa nincs. A vitára bocsátott nagy kérdések – például, hogy választható-e ítéletvégrehajtó a Nemzetgyűlésbe? – kétszáz valahány év távlatából meglehetősen hidegen hagynak. A kivégzések módszerének fejlődése és a guillotine-balesetekkel kapcsolatos anekdoták – szintén. A forradalom szervezettsége és szervezetlensége, de legfőképpen bürokráciája – bizonyos elkerülhetetlen analógiákat előhívó asszociációk révén – tanulságosnak tűnik, bár nem rendít meg. Csak a történet mögül sejlik fel az a paradoxon, ami Hamvait – sejtésem szerint – darabírásra, témaválasztásra sarkallhatta. Hogy amikor a kisember szubjektív tisztessége a környezet (és az utókor) erkölcsi elvárásaiba ütközik, rendszerint vesztesként kerül ki a csatákból. Hasonló dilemmával találta szemben magát Márton partjelző is, aki – tisztesség ne essék szólván – besúgó volt az elmúlt rendszerben. Roch hóhér mesterségét csak a tőle elvárt tettek végletes következménye különbözteti meg amattól. Mégis a legérzékenyebb lelkű, magát elkötelezett humanistának valló néző is hálás Hamvainak, amikor végül félig mesebeli, félig pikareszk fordulattal eljuttatja a pilóta álmokat dédelgető bakót a szülőföldje felé tartó légballon utasterébe, majd az elszenvedett légi katasztrófa után is meghagy számára (és az üres koporsó láttán hüledező Mme Roch számára) némi halovány, irreális reményt. Hogyha Örkény Pistijének annyiszor sikerült, egyszer talán a hóhér is megragadhatta a feltámadással felérő életben maradás hajszálnyi esélyét.
A dráma igazi trouvaille-a a jakobinus forradalom merőben szokatlan deheroizáló ábrázolása. Akár azt is mondhatnánk: a Hóhérok hava – thermidor alulnézetben. Hiszen legfeljebb Hamvai hősének időnként tollba mondott, hazajuttatott levelei győznek meg arról, hogy a vértől és demokráciától megrészegült nép júliusi farsangjában van valami fenyegetően csodálatos. Saját szemünkkel – és Roch-éval – főként a nagy események fonákját látjuk. Az utcán és a fejekben tombol a zűrzavar, és azok a hatalmasok vesztén kajánkodó, ujjongó járókelők, akikkel Roch találkozik, nem nevezhetők az eszmék bajnokainak. Hamvai nem eszményíti a győzteseket: színpadán jobbára álmaikat és érdekeiket kergető percemberkék dáridóznak a trikolór árnyékában. Bizarr és talmi hősiességnek tűnik még a halálra ítélt és saját kivégzését tudományos kísérletként megélő Lavoisier igyekezete is, aki az őt fenyegető, korrigálhatatlan élettani folyamat eredményétől vár választ arra, vajon képes lesz-e a testtől elválasztott feje a pislogásra. De nemcsak Lavoisier dilemmája, az utca népének mámora is olyan, mintha a hóhérok havában relativizálódna, visszafordíthatóvá válna a halál. Máskülönben hogyan magyarázzuk a halálraítéltek csúcsforgalomban feltartóztatott menetének tomboló vidámságát, a reménytelen helyzetbe sodródó hóhér rezignált derűjét?
Olvasva a Hóhérok hava abszurd epizódokból és szellemes dialógusokból szerkesztett forradalmi mozaik. Korképnek kicsit esetleges, jellemrajznak viszont frappáns. Szigorúan formális szempontok szerint vizsgálva, nemcsak konfliktusa, tétje sincs a drámának. Tartok tőle, hogy ha a színházi találkozást megelőzően kerül a szöveg a kezembe, szomorúan veszem tudomásul, hogy a tehetséges és szerencsés drámaíró ezúttal eltévedt a műfajok országútján. Frappáns filmötletét laza szerkezetű epikus komédiába oldva, íme, eltékozolta a témában rejlő lehetőségeket. Még az is lehet, hogy jogos önkritikával vallotta be két sikeres bemutató után, hogy nem tartja magát igazi drámaírónak.
De Hamvai nemcsak azért kivételesen szerencsés pályakezdő, mert első és második drámája – a Körvadászat és a Márton partjelző fázik – elkészülte után azonnal színpadra került, hanem azért is, mert harmadik művével is módot kapott a színpadi bizonyításra. Tudni kell, hogy a Hóhérok hava első változatában (is) Ascher tanár úr számára készült, főiskolai vizsgadarabnak. Ascher pedig – bár belátta, hogy a széles ívű, sokszereplős darab az eredeti célra nem alkalmas, nyilván azonnal felismerte, hogy színpadi kanavásznak viszont osztályon felüli minőség. Egészében merész és sikert ígérő irodalmi alapanyag; a szakértelemmel végzett hóhérmunkában kielégülést és változatosságot találó bumfordi bakó figurája pedig ritka hálás szerep. De ami Ascher számára ennél is lényegesebb lehetett, az a Hamvai eredeti látószögéből vizsgálva frivollá, megejtően emberivé és sokszínűvé táguló forradalmi panoráma, s hogy az abszurd szituációk sorozata egyszerre groteszk és kétségbeejtő, az ostobaságot, kisszerűséget kipécéző, mulattató jelenetek pedig mögöttes filozófiai tartalmuk és verbális humoruk által is alapjában különböznek a hasonló cselekményű kabarétréfáktól.
Mindebből persze akkor születik igazi színház, ha a rendező nem ragad le a cselekmény, illetve a komédia felületén, ha hajlandó a történelem és az emberi jellem paradox ellentmondásainak vizsgálatára. És rendelkezik olyan képalkotó fantáziával, ami segíti abban, hogy miközben a heterogén szöveg-montázst színpadi vízióvá alakítja, felszikráztassa a jelenetek líráját és a párbeszédek abszurd humorát.
Amikor ezt a kritikát fogalmazom, három – egyaránt kedvező, lelkes – bírálat már megjelent Hamvai darabjáról a magyar sajtóban. Ezúttal nem az értékítéletek, hanem a műfaji meghatározások összevetése érdekes, mert M. G. P. szerint „a forradalom komédiáját”, Bóta Gábor szerint „bohócparádét”, Róna Katalin szerint „forradalmi életképet” láttunk a Katonában. Anélkül, hogy a felsorolt meghatározások bármelyikét vitatnám, negyediknek hozzátenném: a Hóhérok havának forradalmi életképei (szerintem) a korszak egy színpadra adaptált, groteszk filmetűdjéből valók. Amelynek címe, a magam olvasatában: Csoportkép – hóhérral.
Sikeres színpadra állításához nem elég a rendező ráérzése, ugyanolyan fontos egy társulat, amely ha nem is olyan népes, mint a Hamvai képzelte szereplőgárda, képes az író alkotta, látványos nagytotálokat és a jellemrajzot követelő közelképeket egyforma intenzitással megjeleníteni. Ehhez az kell, hogy a csoportkép valóban karakterisztikus egyedekből álljon össze, a premier plánban ágáló, csellengő főhős pedig elhitesse velünk, hogy nem önszorgalmú gyilkos, hanem a társadalom iránti kötelességérzetből ítélkező, esendő, ám törvénytisztelő közhivatalnok. A maga kárára tévedő, mindenkinek kiszolgáltatott kisember.
Számtalan csalódott, felemás bírálat után, most végre egyértelműen kimondhatjuk, hogy Ascher Tamás rendezése ilyen, a Katona társulata ilyen, a vendég Gazsó György pedig a hóhér szerepére termett színész.
Ascher látványszínházának képei nem szimplán szépek, hanem ötletesek és dinamikusak. Már a kezdet kezdetén, a Roch-t szállító postakocsi útját követve, képben, ritmusban ízelítőt kapunk a megjelenítő eszközök kombinációjából. Khell Zsolt deszkadíszlete sem szép, nyilván nem is akar az lenni, de pontos és célszerű, mint a kerek ablakú, könyörtelenül lecsapó guillotine, amelynek látványa is, működése is szellemesen idézi az eredeti kivégző-alkalmatosságot. A jelmeztervező Szakács Györgyit ezúttal nem fizethetjük ki a szokásos dicsérettel, hogy a szereplők testére, karakterére szabta a ruhákat. Hiszen Gazsó kivételével minden színésznek több alakba – maszkba, parókába, kabátba – kell belebújnia. Szakács Györgyi voltaképpen „csak” az átváltozó művészek asszisztenseként remekel. Szeme előtt nem a történelmi vagy lélektani hitelesség, hanem az abszurd világ (és szereposztás) szélsőségeinek érzékeltetése, a nagy vonalakban felvázolt karakterek aprólékosan gondos egyéniesítése lebeghetett. Hogy a nézőnek álmában se jusson eszébe a szereposztási trükkök láttán „kapcsolni”, vagy ha igen, akkor legfeljebb csak ámuljon, bámuljon, milyen szélsőségek megjelenítésére képes egy-egy célszerűen, találóan öltöztetett, képlékeny megjelenésű jellemszínész.
Mindebből következik, hogy a Katona József Színházban hajdan megszokott, később megújított lélektani realizmus ebben a játékban alighanem csődöt mondana. Itt a legtöbb szereplőnek csak percei vannak a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyének, sorsa teljes ívének érzékeltetésére; a jókor és jól exponált pillanatfelvételeknél nincs hangulati előkészítés és nincs fejlődés, csak a történelem statisztáinak státusa és habitusa változik szerepről szerepre. Básti Juli például az egyik jelenetben vérbő, férfifaló fogadósné, aki előbb felébreszti, azután nyomban rabul ejti a szerényebb házi koszthoz szokott Roch érzékeit. Annyira vonzó és csábító, hogy senki se hinné el róla (aki nem látja), hogy röpke negyedóra elteltével képes a főnök szerepében undok, kopaszodó bürokrataként bizonyítani karakterteremtő készségét. Bán János hol dörzsölt vállalkozó, hol nyomorult testi fogyatékos. Szirtes Ági férjéért aggódó, hűséges feleség, aki erényes jelmezét és jellemét levetve nyomban kéjnővé züllik.
A figurák áttekinthetetlenül nagy számából adódik, hogy vannak színészek, akiknek három-négy arca közül csak a legmarkánsabb maradt meg igazán emlékezetünkben. Kun Vilmos léghajósként, Fekete Ernő Lavoisier-ként, Tóth Anita jósnőként remekelt, de ez nem jelenti azt, hogy többi szerepükben nem feleltek meg az elvárásoknak. Inkább csak jelzi, hogy kevesebb talán több lett volna: nemcsak a szövegből lehetett volna valamicskét húzni, hanem néhány szereplő kiiktatásával feszesebbre zárni a színpadi elbeszélés kereteit.
Bár az sem lehetetlen, hogy épp ez a terjengős játékosság, ez a szerkesztetlennek tűnő, nagyon is gondosan megkomponált forradalmi rituálé, a széles látószöggel felvett panoráma is hozzájárult ahhoz, hogy a nézők „ráértek” meghallani a poénokat, volt idejük elgyönyörködni a ronda maszkok változatosságában, odafigyelni a cselekményt feldúsító zenére és mozgásra, Márkos Albert és Bodor Johanna ötletgazdagságára.
De legfőképpen annak kell örülni, hogy Hamvai Kornél és Ascher Tamás első, folytatást ígérő színpadi találkozásából – valahol az abszurd történelemszemlélet és az irónia keresztútján – ilyen elgondolkodtatóan mulatságos produkció, szórakoztatóan látványos, mozgalmas látomás született. És hogy évtizedek óta falra hányt borsónk most talán gyökeret eresztett: bebizonyosodott, milyen eredmények születhetnek akkor, ha egy színház valóban legjobb erőit veti be a kortárs drámák rangjának megteremtését is szolgáló előadásba.
Földes Anna