Elárulom: életemben kétszer voltam futballmeccsen. Első alkalommal tizenhárom éves koromban Ipolyságon, a „gimnázium kontra kereskedelmi” rangadón. Indítékom nemes volt és abszolút sportszerűtlen: unokatestvérem, szerelmes lévén a gimnázium kapusába, restellt volna egyedül elmenni a mérkőzésre. Másodszor, már ifjú újdondászként a szerkesztőségben jutalmaztak meg a Népstadion megnyitójára szóló belépővel, s mivel nem volt szívem lemondani a megtiszteltetésről, miközben tombolt a lelátó, én templomba tévedt ateistaként süttettem magam a nappal.
A művészetben ezzel szemben Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című, megrendítő filmje óta fogékony vagyok a 90 perces élethalál-küzdelem színpadi, filmi vetületére. Feltéve, ha bebizonyosodik, hogy a pályán zajló mérkőzés – nemcsak a futballról szól.
Hamvai Kornél nemrégiben sikerrel játszott foci közeli hétköznapi sorstragédiája, a Márton partjelző fázik arc- és korképnek egyaránt izgalmas, pedig (vagy: mert) a küzdelem, amiben a partjelző felőrlődik, nem gólokra megy. Hamvai – Mándy Iván után újfent – felfedezi, felmutatja, hogy aki a pálya szélére szorult, az nem biztos, hogy nézője, előfordulhat, hogy áldozata lesz a mérkőzésnek.
Egressy Zoltán most bemutatott komédiája – ha ugyan a színlap műfaji megjelölésének megfelelően annak nevezhető a mű – első perctől az utolsóig a pályán innen, az öltözőben játszódik. Hősei – két partjelző és egy futballbíró – a játékosok és a nézők szemében is főszereplők, de valójában az élet játszmájának perifériára szorult statisztái. Akikről konvencionálisan azt szoktuk mondani, hogy „életük a futball”, csakhogy ez nem igaz. A mérkőzés színpadról ismert bonyolítóinak a futball inkább az érvényesüléshez vezető egyetlen út. Amiről csak a mérkőzés végére érve derül ki cáfolhatatlanul, hogy zsákutca.
Pedig a bíró büszke arra, hogy fontos és sikeres férfiú, aki eltökélten az élet napos oldalán sütkérezik. Hivatalában egészen az igazgatói rangig vitte, szíve szerint mégis a pályán szeretne karriert csinálni. Bevallott célja, hogy mihamarabb bejusson a FIFA játékvezetőinek irigyelt elit csapatába. Tudatossága, fölénye azonban nem védi meg a leplezett szorongástól. Pontosan nem derül ki, de sejthető: nem véletlenül nevezik őt sport- és vetélytársai is Szomorúszájúnak. Pedig amikor megismerjük, cseppet sem szomorú. Inkább eltökélt, hiú és persze könyörtelen. Olyannyira az, hogy még rá is játszik: nagy gonddal kiválasztott kontaktlencséjével a meccs előtt szigorúbbá és szúrósabbá szeretné tenni a tekintetét. A siker kapujában mégis elbotlik: focikarrierjét az ellene áskálódó partjelző praktikái hosszú időre, vagy talán egész életére meghiúsítják. Az már csak hab a tortán, hogy miközben ezen búslakodik, megtudja: szeretője ukmukfukk odébbállt egy még nála is menőbb meccsellenőrrel.
A két partjelző – két világ. Csak sárga zászlóik egyformák. Az idősebbik nagyhangú, széles gesztusú vagány, akire a pálya körül már többször is rávetődött a gyanú árnyéka. Hogy korrupt volt-e valóban, nem tudni, de tény, hogy a darab (és a mérkőzés) kezdetére már mindent eltolt, amit csak lehetett. Házassága romokban, gyerekeit alig látja, pénztelen és magányos. Lelke mélyén már maga is tudja, hogy akiben egyszer megrendült a bizalom, abból soha többé nem lesz bíró.
Ifjabb partjelző társa már ránézésre is egy rakás szerencsétlenség: először is alkoholista, másodszor csak hálni jár belé a lélek. Ezen túl meg ábrándos, gátlásos és élhetetlen is. „Művész” ragadványneve azonban jelzi: valamivel mégiscsak különb a társainál. Ő legalább hisz valamiben: saját költői elhivatottságában és a boldog szerelemben. Ehhez képest mellékes, hogy a versei komikusan dilettáns zengemények, szerelme tárgya pedig úgy otthagyta, hogy sejthető: meccs után már nem fognak a kanapén turbékolni és a hűtlen kedves soha többé nem főz meccsnapokon sóskát sült krumplival szerelmes partjelzőjének. A menü kiválasztása is jelzi: ami Proust világában az elomló madeleine, az a focipályán a savanykás, pórias sóska. Csak az ízeket felidéző nosztalgia rokon. Aminek köszönhető, hogy a szerző – látszólag minden különösebb ok nélkül, mégis jelképesen – a kissé triviális címbe emeli az üzemi kosztba illő, hős és feltét nélküli fogást.
Háromszög darabokban régen sem volt és mostanában sincs hiány. De Egressyé különös, szokatlan háromszög, ahol még az sem biztos, hogy a szögek összege 180 fok. Az érdekek, indulatok középpontjába kívánkozó nő ugyanis meg sem jelenik a színen. Jelenléte helyett csak sugárzása, katalizátorléte hat.
Ennyi – mondják tömören a filmforgatásnál. Ennyi történik (illetve nem történik) Egressy hőseivel a színpadot elfoglaló, kopott és jellegtelen öltözőben a meccs előtt, a szünetben és a mérkőzés után. A nézőtéren ülve valójában még a fent vázolt eseményeknek sem lehetünk szemtanúi: a dolgok inkább csak szép lassan kiderülnek, lelepleződnek, amikor elmesélik őket, beszélgetnek róluk. Ezt a dramaturgiailag vitatható megoldást a darab hibájául is felróhatnánk – teljes joggal –, ha még lenne a darabban valamiféle súlya, jelentősége a cselekménynek. De az igazság az, hogy Egressyt magát sem nagyon érdekelte, merre vezet kisszerű hőseinek útja. Beérte azzal, hogy meglesi és kihallgatja őket. Fontosságot igazából csak a gondosan mintázott hősök helyzetének és jellemének tulajdonít. És annál, hogy mit mondanak, számára szinte fontosabb volt a hogyan. Drámáját tulajdonképpen arra építi, hogy a parttalan öltözői fecsegésből kiderülnek azok a titkok, amelyeket az előadás első öt percében már tudtunk.
A tettek lehetőségétől megfosztott szereplőknek – nemcsak ebben a darabban – eszköze és fegyvere is a szó. Szavakból rajzolódik ki a három férfi szoros, ámbár barátinak aligha mondható kapcsolata is. A szavak közé rejtve bukkan felszínre a sorsokat megrontó féltékenység. Nem Othello izzó érzelmeit, inkább csak a kisemmizett, pórul járt férfiak bosszúját látjuk és kárhoztatjuk, amikor a bíró folyamatosan megalázza a neki alárendelt partjelzőket. A piti provokációkra kisszerű bosszú a válasz. És a következmény – ki hinné – mégis végzetes. Egressy eseménymozaikjai, ha jól rakjuk ki őket, arra figyelmeztetnek, hogy éppen ilyen jellegtelen, jelentéktelen maga az élet – és nem csak a periférián. A hőseihez hasonló kisemberek így csúsznak el sorra az útjukba helyezett banánhéjon, így veszítik el – a pályán kívül – a meccset. Tragédia egyikükkel sem történik, csak éppen ott rekednek esélytelenül a periférián, és legfeljebb az életük – az életünk – megy rá.
Egressy már a Portugálban bebizonyította, hogy képes a lét természetes közegeiben ki- és lehallgatott dialógusok művészien hiteles közvetítésére. Ott a falu és a kocsma, itt a külváros és a pályák hangja, csendje szólal meg. A magnó technikai pedantériájával szemben Egressy hőseinek párbeszéde sűrítetten adja vissza a hétköznapok verbális világát. A három hős közös szlengjét – a focizsargont – viszont folyamatosan megszakítja a bíró keresett yuppie modora, és az önjelölt poéta giccses fennköltsége. Érdekes kettősség jellemzi az író humorát is: hőseinek fanyar és abszurd replikáit nem rontják el, inkább még hangsúlyosabbá teszik az időnként a szövegbe illesztett panelpoének.
Első percben meghökkentő, hogy egy a foglalkozásából következően is látványban gondolkodó operatőr-filmrendező, Sas Tamás, ha már a színház felé fordul, miért vállalja, választja egy meglehetősen statikus kamaradarab rendezői kalodáját. Talán az első általa rendezett filmben, a Presszóban sikeresen megvalósított zárt tér hatásmechanizmusát akarta felerősíteni a lepusztult öltözőben. Vagy a gesztusrendszerbe sűríthető kötött mozgás kihívását felismerve arra koncentrált, hogy hogyan lehet a lehető legszűkebb térben, már-már mozdulatlan várakozásra kényszerülő figurákat pusztán a dialógust folyamatosan kísérő, aprólékos fizikai cselekvéssel megmozgatni. Ezért kergethette, mozgathatta padtól fogasig, ajtótól tükörig hőseit, ezért mutathatta be látványos, de kissé komikus „bemelegítése” közben a bírót, ezért láttathatja a tevékenység jelentőségénél is fontosabbnak a civil figurák sportoló státusát illusztráló már-már rituális „beöltözést”. Szinte nincs is a három, megbízatásának teljesítésére készülő figurának olyan gesztusa, amire Sas Tamás ne figyelne oda, és amivel ne követelné ki (színészei segítségével) a néző figyelmét is. A rendező cselekménnyé fűti-feszíti az uzsonnázást, a színpadi szódavíz automata működtetését, a mérkőzés előtti, bemelegítő zászlólengetést. Nagy hangsúlyt kap a bírónak a tükör előtt végigpróbált grimaszsorozata: ez már nem a színész, hanem a bíró szerepjátszása. Bozsó Péter jól fésült agresszivitása érzékelhetően nem az ösztönök fékezhetetlen tombolásából, hanem előre megfontolt szándékból ered és a szakmai PR vélt vagy valóságos követelményei szerint rögződik. A közéletből ismerős, tekintélyt parancsoló, komikus pózai mégsem keltenek igazi derültséget: a hatalom vágyának, kihívásának ez a megnyilvánulása legalább annyira félelmetes, mint amennyire nevetséges. Karácsonyi Zoltán letagadhatatlanul másnapos, dilettáns költője a partjelző szerepben viszont inkább szánalmas, mint komikus, mert miközben fűzfapoétaként kinevetjük, becsüljük is, amiért a „Művész” beszűkült tudatában legalább felcsillan néha a tartalmasabb élet, az igaz érzelmek vágya. Nem ő tehet róla, sorsából, hétköznapjainak ürességéből, hierarchizált társadalmunk természetéből következik, hogy a hozzá hasonló kisemberek aprópénzre váltott álmaiból semmi sem marad, költői pózaikból pedig csak a reménytelenség. Karácsonyi a „Művész” jelmezében nem tragikus sorsú alkoholistát, hanem a léte és tudata közt tátongó szakadékot áthidalni képtelen fickót játszik, aki groteszkségében a Kulcskeresők legelső Bolyongójának, Papp Zoltánnak a szürreális kisszerűségét idézi. Mellette az idősebbik partjelző, akinek mennyiségileg sejthetően ugyanakkora szerep jutott, alig rúg labdába. Nagyhangúsága hiteles, de nem igazán eredeti, és sorsa is csak akkor válik igazán érdekessé, amikor dühében váratlanul elhatározza magát a végzet angyala szerepének betöltésére. Egyenként és részleteiben Nemcsák Károly gesztusai éppolyan életteliek, hitelesek, mint a két másik társáé, de egészében a szerep megrajzolt íve csak akkor válik érzékelhetővé, amikor „Szappan” (mert így nevezik) megérzi saját nemtelen bosszújának terhét és kockázatát. Ám a mondatok mögöttes, másodlagos jelentésének érzékeltetésével, a figura holdudvarának megjelenítésével Nemcsák végül is adósunk marad.
A színházi étlapra felkerült Sóska, sült krumpli fogyasztása nem tart sokkal tovább egy vacsoránál. És ez így van jól: már tíz perccel több is kevesebb lett volna. De hogy a közönség ne érezze becsapva magát a két és fél kurta felvonással, a szünetben egyszerre több tévé képernyőjén is látható a meccs, amelynek játékosait a focirajongók a valódi bajnokságból ismerik, bonyolítóit viszont mi mindannyian a színpadi öltözőből. Az ügyesen realizált, rekonstruált, megfelelő felvételekkel kiegészített helyszíni közvetítés meccsmontázsa ötletesen egészíti ki a cselekményt. Általa az öltözőből a pályára érve – tévénézőként – még az is megkapja a magáét, akit a futball érdekel.
Így azután mindenki elégedett lehet: a színészek a remek, többdimenziós szerepekkel, Sas Tamás és a direktor a várható sikerrel. A szerencsésen debütált Egressy Zoltán több (említett) szempontból is igazolta várakozásunkat. Színpadi játéka szórakoztat és elgondolkodtat. Igaz, megrendíteni egyelőre nem képes. Valószínűleg azért, mert a pálya széléről csak késlekedve és vonakodva lép ki a pályára, ahol életre-halálra megy a játék. De valójában még ezt sem egészen igazságos a szerző szemére vetni, hiszen évtizedek óta naponta huszonnégy, hetente százhatvannyolc órán át figyelhetjük, rögzíthetjük, hogy a kisemberek sorsa jobbára a pálya szélén zajlik. A történelmet alulnézetből szemlélők élete a milliók sorsát, jellemét korrodáló rozsdatemetőben folyik éveken és évtizedeken át, miközben a pálya szélére szorultaknak meghatározó élményévé, tapasztalatává lett a kielégítetlen boldogságvágy, a cselekvés iránt érzett nosztalgia. Kortársaink – és drámahőseink – már nem készülnek Moszkvába, és a kizökkent idő helyretolására végképp nem éreznek sem erőt, sem elhivatottságot. Egressy tragikomédiájában, a kiszellőztethetetlenül izzadságszagú öltözőben mindvégig hitelesen van jelen az a bizonyos helyretolandó kor és a hőseit megnyomorító, gúzsba kötő kárhozat.
Földes Anna