1.
Két kalandor talált egymásra, amikor Koestler Artúr és Németh Andor barátok lettek. Igaz, Németh csak a kultúra világában volt otthon, kalandozásai erre korlátozódtak. Ezzel szemben Koestler nem maradhatott ki a rettenetes 20. századi történelem egyetlen valamirevaló politikai fordulatából sem. Egy helyütt azt írja, hogy a tökéletes Ügy iránti sóvárgás az "Ügyek Casanovájává" tette, de ennyi joggal akár az Ügyek Don Quijotéjának is nevezhette volna magát. Az őt űző nyugatalanság szentimentális természetű inkább, mint romantikus - egyszerre archaikus és modern: a megváltás módozatait keresni egy közösség vagy nép, de akár az emberiség számosabb része számára. A Budapest és Bécs között ingázó, panziókban élő nagypolgári család egyetlen, szükségképpen magányos és szenzibilis gyermekeként Koestler szinte predesztinálva volt arra, hogy nyitott legyen a kollektivista kihívásokra.
Először a húszas évek elején Bécsben, a cionista egyetemi mozgalomban talált közösségre, ennek hatására 1926-ban megszakította mérnöki tanulmányait, és kivándorolt Palesztinába. Az ott eltöltött három év végül teljes kiábrándulással végződött, s amikor a német Ullstein-lapok immár neves tudósítójaként megtehette, hasonló hirtelen elhatározással tért vissza onnan. A Nobel-díjas De Broglie-val készített, feltűnést keltő interjúja a liberális lapkonszern berlini központjába, a tudományos rovatszerkesztői székbe segítette őt. 1931-ben a Zeppelin léghajóval utazó északi-sarki expedíció tagja, s csaknem ezzel egy időben belépett a német kommunista pártba, ellensúlyt keresve a rohamos náci térnyeréssel szemben. A következő években (jóllehet külföldről jött) beutazhatta a Szovjetuniót, megismerkedhetett Közép-Ázsia képtelenül nyomorúságos viszonyaival is. De a hit olyan mértékben vakká tette, hogy az ott tapasztaltakból csak annyit vont le tanulságul: "másutt jobban fogjuk csinálni" - azaz nem az orosz példa miatt, hanem az orosz példa ellenére kell megvalósítani a kommunizmust. Időközben Hitler hatalomra került, s ez alapjaiban változtatta meg Koestler életét, immár nem utazgató német állampolgár volt, hanem politikai menekült.
A Szovjetunióban tett utazás után, s életének újabb, még veszedelmesebb kalandokban bővelkedő szakasza előtt, mintegy kivételes adományként töltött el Koestler hosszabb és nyugodalmasabb időt Budapesten 1933-ban. Németh Andor vezette be a budapesti szellemi életbe, mutatta be Karinthy Frigyesnek és József Attilának. (Koestler éles szemmel ismerte fel József Attila világirodalmi jelentőségét, később megkísérelte angolra fordítani, s amikor eljutott hozzá halálhíre, ő írta a legmegrendítőbb nekrológot.)1 Nemcsak barátság fűzte Németh Andorhoz, hanem közös üzleti vállalkozás is (mint maga nevezte utóbb önironikusan, "cég"-et alapítottak). Az 1930-as évek elején színdarabokat és bűnügyi elbeszéléseket írtak együtt, amelyek nem hozták meg a remélt sikert; a detektívtörténetek teljes kiadására csak 1997-ben került sor.2 Talán nem kellene újabb évtizedeket várni Koestler Artúr és Németh Andor közös műveinek értelmezésével. Rövid írásomban a bűnügyi elbeszéléseikhez fűznék néhány észrevételt.
2.
A Nagyvárosi történetek címen megjelent kötet öt novellát tartalmaz. Csupán kettőről bizonyítható, hogy közösen írták (A Sanda Kandúr. Hajsza egy mesterhegedű körül, Kérem a következő urat). A másik három történet esetében legfeljebb valószínűsíthető, hogy Koestlernek is köze lehet hozzájuk (A Sárga Kimonó, A 313-as akta, A kék szappanhab). Sajnos az első két szöveg értékéből is levon, hogy az alapötlet nem a két szerzőtől származik. Emlékirataiban Németh Andor részletesen beszámol A Sanda Kandúr megszületésének körülményeiről:
"Financiális helyzetem kilátástalan volt. [...] Volt egy Hadik-beli ismerősöm, dr. Baron Gyula, aki egy orvosi lapot szerkesztett, s akinek néha írtam egy-egy cikket. Ez a barátom, aki rendkívül elmés ember volt, és vetekedett Karinthyval a kecskerímek szerkesztésében (ő találta ki ezt a remek kis versikét: >A padláson egy pipás császkál, nyílván ez a csipás Pascal!<), egyszóval, ez a rendkívül ötletes Baron Gyula egyszer elmesélt nekem két detektívregény-témát. Az egyik egy hegedűművészről szólt, akinek egy nagyon érdekes Stradivari hegedűje van. Egy szélhámos el akarja rabolni, de nem erőszakkal, hanem előbb hipnotizálja a hegedűművészt. Elhiteti vele, hogy az ő Stradivari értéktelen, ócska hegedű. A művész erre nem törődik többé a hegedűvel, és mikor a szélhámos ellopja, nem csinál kázust a dologból, mert nem hiszi, hogy az olyan értékes. Mondott egy másik témát is, egy fogorvosról, aki úgy gyilkolja meg az áldozatát, hogy valami mérget helyez a plombája alá.
Én felajánlottam Baron Gyulának, hogy megírom ezeket a regényeket, miután ő úgysem ér rá ilyesmikkel foglalkozni, én viszont hivatásos író vagyok; adjon ő nekem egy kis heti összeget, hogy ne kelljen más dologgal foglalkoznom közben, amíg a regényt megírom, és ha majd elhelyezem, a neki járó részesedésen kívül visszaadom az előleget is. Baron Gyula elfogadta az ajánlatot. Néhány hétig minden héten jelentkeztem nála a megbeszélt ötven pengőkért. Mikor aztán megunta az ötven pengőket, és én még mindig nem készültem el a regénnyel, beszüntette a pénz folyósítását. Úgy emlékszem, hogy mikor először beszéltem meg Baronnal ezt a két témát, Koestler Artúr barátom jelen volt a döntő megbeszélésen. Koestler akkoriban Palesztinában tartózkodott, és csak egy-két napra látogatott fel Pestre. De emlékszem, hogy mikor a kávéházból hazamentünk, rögtön azt mondta, hogy a regénytéma tényleg nagyon jó, és ő is megpróbálja megírni. Azzal visszautazott Palesztinába. Én végül mégis megírtam a megbeszélt regényt, érdekes pszichoanalitikus motívumokkal. [...]
Visszatérve mármost a hegedűregényhez, odaadtam a kéziratot Déry Tibornak, hogy vigye el Berlinbe Koestlernek. A regény már meg is jelent, sőt magyarra is lefordították, és Baron vagy másfél évvel később, mikor egyszer a Pesti Hírlap képes mellékletében meglátott egy folytatást, jött rá, hogy kijátszottam. Baron erre ünnepélyesen fölkeresett a lakásomon, akkor a Pannonia utcában laktam, és egy nyilatkozatot íratott alá velem, amelyben elismerem, hogy a regényt az ő témájából írtam, igaz, hogy tudtával és beleegyezésével, de heteken át felvettem tőle bizonyos összegeket, és nemcsak ezeket nem fizettem vissza, de a kettőnk között megállapított részesedési arányt sem, és egyáltalán nem tudattam vele, hogy a regény megjelent. A nyilatkozat aláírása után azt mondotta, hogy ő a maga részesedéséről lemond, ahhoz azonban ragaszkodik, hogy a tőle kapott összegeket, ha mégoly kis részletekben is, de múlhatatlanul fizessem vissza. Végül kijelentette, hogy ezzel a nyilatkozatával soha élni nem fog, a magam részéről tehát meg nem történtnek tekinthetem az egész ügyet, ha megállapodásunknak eleget teszek."3
Az idézett szöveg is megérdemelne (úgy is, mint bűnügyi történet) némi értelmezést, mert betekintést enged Németh Andor életvezetési gyakorlatába, meggyőzhet zseniális üzleti érzékéről: nem ő fizet a mástól kapott ötletért, hanem még ő kér rendszeres apanázst a kidolgozásért. Fény derül benne arra is, hogy a Palesztinából egy-két napra Pestre fel-felránduló Koestler (aki olykor Berliben érhető el) még élelmesebb, hiszen Németh nyakába varrja magát, és részesedést kér barátja üzletéből. Ugyanakkor munkakapcsolatuk valamiképp homályban marad, hiszen Németh maga írja meg a regényt, mégis németből kell visszafordítani. Végül bepillantást nyerünk Németh praktikus esztétikai ízlésébe is, különös tekintettel arra, ahogy Baron "remek kis versiké"-jét ünnepli.
Koestler önéletrajza csak részben oszlatja a homályt: "Valahányszor Palesztinából, s később Párizsból Budapestre látogattam, egymás társaságában töltöttük az idő legnagyobb részét. Egyik ilyen látogatásomkor Németh egy detektívregény ötletével állt elő. Utolsó palesztinai évem unalmas óráiban megírtam a történetet, de túlságosan melodrámai lett. Három évvel később Németh pénzszűkében volt, újraírta a sztorit, és elküldte nekem, de most meg nagyon is emelkedettre sikerült a dolog. Most én írtam át, és kettőnk nevében elküldtem a második legnagyobb német magazinnak, a Münchener Illustriertének. Így született meg a cég.
Ekkoriban Berlinben éltem, és épp kidobtak Ullsteinéktől. Németh arra fordította honoráriuma felét, hogy meglátogatott, és nálam maradt két-három hónapig. Megírtuk egy következő detektívtörténet szinopszisát és egy filmforgatókönyvet is. Egyiket sem sikerült eladnunk, de nagyszerű mulatság volt egy üveg bor mellett elvitatkozni egy-egy teljességgel eszement és jelentéktelen részleten. [...]
A cég egyéb terveiből szintém semmi se lett. [...] A magyar sajtó nem érdeklődött turkesztáni cikkeim iránt, mert bár nem voltak kifejezetten politikai jellegűek, kiérződött belőlük a Szovjetunió iránti szimpátia.4 Az egyetlen írás, amit el tudtam adni, a boharai emír háreméről szóló történetecske volt. Pénzünk elfogyott. Végül néhány detektívtörténetet sikerült kiizzadnunk bizonyos ponyva-folyóiratok számára, hogy ki tudjuk fizetni a lakbérünket. Kedvenc kávéházunk apró asztalainál írtuk meg őket, egymásnak háttal ülve, miután gondosan kiosztottuk egymás között a fejezeteket. Németh magyarul írt, én németül, de mivel mindketten beszéltük a nyelveket, ez nehézséget nem okozott. Egészen kellemes elfoglaltság volt, amíg tartott, de ismét be kellett látnunk - először még Berlinben kényszerültünk rá -, hogy irodalmi együttműködésünk eredménytelen."5
3.
Az öt detektívtörténetet egybegyűjtő 1997-es kötet címe, a Nagyvárosi történetek valószínűleg Réz Páltól származik, akinek A szélén behajtva című Németh Andor-válogatáshoz írt utószavában szerepel: "Németh a bécsi Atlantis-ból átcsöppen a budai Hadik-ba; élvezi a társaság intellektuális játékait, a szerelmi viszonyokat és viszályokat, a látszólagos felelőtlenséget; folytonosságot igyekszik építeni múlt és jelen között. -Irodalmi szegénylegény-, fordítások után futkos, ha nincs munkája, naphosszat a kávéházban üldögél és vitatkozik, szakmányban diktálja >világvárosi regényké--it, könnyű kalandokba bonyolódik, mohón bújja a legújabb francia, angol, német, amerikai verseskönyveket, regényeket, esztétikai és filozófiai munkákat."6
Réz Pál szövegében a kifejezés (a "világvárosi regényke") természetesen idézőjelbe van téve, s valójában zárójelet jelez, nem átvételt. Ugyanis a "cég" bűnügyi történetei kialakult konvenciót követnek abban, hogy a színhely mindig világváros: London (sőt - mint az A kék szappanhab alcímében olvasható - "Nagy-London Soho nevű külvárosa"), Párizs, valamint Budapest és Bécs (A Sanda Kandúr). Valójában a színhelyek megválasztása közömbös, kivéve az utolsó esetet.
Jelentősége van a műfaji bizonytalanságnak is. Réz Pál kifejezése (a "regényke") sokkal találóbb, mint a Németh Andor által emlegetett regény. Ugyanis valamennyi történet rövid és kevéssé bonyolított, ismét csak az egy Sanda Kandúrt kivéve. Azokat a műfaji konvenciókat követik, amelyek a két háború között Európában divatos bűnügyi történeteket jellemzik, érintetlenül az amerikai naturalista és "keménykötésű" iskola (Hammett, Chandler) újításaitól.
Mindegyik írás középpontjában mintegy feladványként áll a bűneset, amely csak egyetlen esetben mindennapos tolvajlás (A kék szappanhab), a többi történetben - ahogy illik - rendkívüli. A Sanda Kandúr. Hajsza egy mesterhegedű körül bonyodalma arra épül, hogy először káprázatnak tűnik az értékes hegedű eltűnése, később azonban valóban ellopják. A Kérem a következő urat esetében már a kiinduló helyzet rejtélyes: a színpadon előadás közben hal meg a színész, méghozzá méregtől, s kézenfekvő, hogy a szerepe szerint neki kávét felszolgáló másik színész legyen a fő gyanúsított, de mégsem ő a tettes (az olvasó is azért szurkol, hogy ne ő legyen az). A Sárga Kimonó bonyolultabb, de ötlettelenebb gyilkolási módot mutat be: a kávéházi énekessel saját zongorája végez, melybe elektromos drótot vezettek, s így az átmenetileg villamosszékként működik. A 313-as akta viszont meglehetősen régimódi cselekménybonyolítással él: a gyanúsított kémnőnek mindig sziklaszilárd az alibije, ám a fontos államtitkokat mégis mindig ellopják.
A keresztrejtvényhez hasonló klasszikus bűnügyi történet két alappillére: a rendkívüli Feladvány és a nem kevésbé rendkívüli Megfejtő. A Feladvány annál jobb, minél különösebb és rejtélyesebb; ám a különösség nem a bonyolultat jelenti, hanem a váratlant, a meglepőt (ami utólag persze mindig egyszerűnek tűnik). A keresztrejtvény megfejtést igényel, nem kalandot. Ezért a mese bonyolításában a késleltető erők szerepe elsősorban a megfejtés szellemi (nem pedig fizikai) akadályozása. A szálak összekuszálása, a gyanúsítottak megsokszorozása, a bűnügy körülményeinek egyenrangúsítása a fő cél.
Mindez együtt valamelyest korlátozza a cselekmény terét (mint a klasszicista drámában): míg a kalandok száma szinte tetszés szerint növelhető, a feladvány lehetséges ismeretlenjeinek száma erősen korlátozott. Sherlock Holmes történetei nem véletlenül rövidek (A sátán kutyája az egyik kivétel az életműben, s a műfajtól idegen kalandokkal növeli meg jelentősen a szöveg terjedelmét). A "cég" bűnügyi történetei betartják a konvenciót - ezért "regényké"-k inkább, mint regények.
Abban viszont eltérnek a hagyománytól, hogy lemondanak a zseniális és egyben különc mesterdetektív típusáról. A Sanda Kandúr, Hajsza egy mesterhegedű körül rejtélyét egy dr. Kondor nevű rendőrfogalmazó fejti meg (igaz, ebben szerepet játszik az is, hogy nem akármilyen segítséget kap). A Kérem a következő urat történetében a gyanúsított színésznőbe szerelmes újságíró, Henry Laval jön rá a turpisságra. A Sárga Kimonó esetében ugyancsak újságíró derít fényt az ügyre (aki a nyomozással megbízott rendőrfelügyelő barátja). A 313-as akta fondorlatos fordulataiban a detektív és újságíró barátja példás összjátéka vezet eredményre. A kék szappanhab meséje abban is rendhagyó, hogy egy éles eszű kamaszfiú döbben rá a turpisságra.
Annyiban érvényesül persze az eredendő konstrukció, hogy a Megfejtő egyetlen fegyvere a logika, amely - végső soron - intuitív módon nyilvánul meg. Conan-Doyle kettős szereposztása (a mesterdetektív és hűséges famulusának duettje) azért volt telitalálat, mert egymás mellett tudta megjeleníteni a látszatok mögé hatoló és a látszatoknak mindig lépre menő tudatot. A keresztrejtvényhez hasonló bűnügyi történet csak statikus hősöket tud mozgatni, mert a hősei valójában funkciók, nem jellemek. Csaknem lehetetlen megoldani, hogy a detektív "fejlődjék": azaz először elhiggye a látszatokat, később viszont átlásson rajtuk. Az "előbb" és "utóbb" értelmezése csupán a rejtvényfejtés folyamatán belül, az eredmény (a megoldás megtalálása) felől végezhető el.
Sajnos a "cég" detektívnovelláiban a megfejtők kezdetben annyira bambák, hogy teljesen érthetetlen: mitől változnak később agyafúrttá. Az egyetlen kivétel A kék szappanhab inverz eljárása: kamaszfiú hőse, Johnny (aki egyben elbeszélője is a történetnek) az első pillanattól okosabb annál, mint amilyennek mondja magát, és mint amilyennek környezete látja őt. Így feladványfejtő képessége nem ébreszt kétségeket.
4.
Az öt bűnügyi történetből kettő tér el a szokványtól. Az egyik a már sokat emlegetett A kék szappanhab, a másik A Sanda Kandúr. A továbbiakban az utóbbit mutatom be kissé részletesebben.
Németh Andor nem pontosan idézi fel emlékirataiban az eredeti ötletet, vagy ha igen, a kidolgozás mindenképpen eltér attól. A címben szereplő Sanda Kandúr egy bécsi lokál neve. Itt találkozik dr. Kondor rendőrfogalmazó bécsi barátjával s egyben kollégájával, s itt lesz figyelmes egy különös jelenetre, amely mintegy elindítja a megfejtéshez vezető úton. A történet négy nagyobb egységre szegmentálható.
Az első: Spohr János hegedűestje a budapesti Vígadóban. A koncert második részében - miután a szünetben fogadta a látogatók üdvözlését - a hegedűművész észreveszi, hogy kicserélték hegedűjét. A nyomozás azzal a meglepő eredménnyel végződik, hogy a művész tévedett: hangszerét - az értékes Guarneriust - azonosítja a biztosító társaság is.
A második rész: Spohr lelkileg belebetegszik a dologba, s pszichoanalitikushoz fordul. A terápiát végző dr. Bárány György arra az eredményre jut, hogy a budapesti koncert alkalmával a művész megpillantotta a közönség soraiban azt a nőt, aki korábban kis híján tanítványa lett, s akibe valójában szerelmes. Miközben szíve mélyén kicserélte volna feleségével, vágyát kivetítette hegedűjére, s így támadt az a kényszerképzete, hogy a hangszerét cserélték el.
A harmadik rész: a lelki egyensúlyát visszanyert Spohr Bécsben ad koncertet, s ismét kitör a botrány, mert azt állítja, hogy ellopták hegedűjét. De a bécsi rendőrség - szemben a budapestivel - elismeri igazát. Éppen a budapesti Orvosegyesületben tart előadást dr. Bárány a Spohr-esetről (persze név nélkül meséli el kollégáinak a szakmai szempontból különösen érdekes történetet), amikor értesül a bécsi fejleményről, s ezek igen kínosan érintik mind őt, mind a fiatal pszichoanalitikus tudományt. Szorult helyzetéből úgy vágja ki magát, hogy a budapesti és bécsi történés nem állhat fent egyidejűleg, s hogy melyik érvényes a kettő közül, azt eldönteni már nem az ő kompetenciája.
Mindhárom részben szerepet kap dr. Kondor rendőrfogalmazó is, aki hivatalból van jelen a budapesti koncerten. Szinte az első pillanattól gyanakszik a különc Nikolics Miklós professzorra. Felkeresi lakásán, ahol a professzor hasonló módon viselkedik vele, mint a hegedűművésszel a koncert szünetében: elhiteti vele, hogy tüzet adott neki, s ég a cigarettája, holott valójában mindez nem történt meg. Később édesnek ismerteti el vele a keserű teát is, de itt - ahogy maga a professzor értelmezi - "kis rendezési hiba" csúszik be a kísérletbe: a rendőrfogalmazó ugyanis szacharint tett közben a teájába, s így az valóban édes. Utóbb kiderül, hogy e különös kísérlet mintegy megismétlése és egyben kulcsa a mesterhegedű körüli bonyodalomnak.
De ahhoz, hogy dr. Kondor ráébredjen az igazságra, még sok más útbaigazító jelre van szüksége. Véletlenül tanúja lesz egy gyanús produk- ciónak és jelenetnek a Sanda Kandúr lokálban, s ösztönösen megérzi, hogy ott rejtegetik az igazi hegedűt. Amikor Spohr felesége öngyilkos lesz, maga Nikolics professzor küld táviratot utána, melyben a szacharin eset rendezési hibájára figyelmezteti.
A negyedik rész a megfejtés fordulatokban gazdag kibontása. A hegedűművész valóban "pszichikai merénylet áldozata" lett: Nikolics a szünetben hipnotizálta őt, ezért hitte azt, hogy elcserélték hegedűjét. Ám a professzor boszorkánymester ugyan, de nem tolvaj. Valójában "kis rendezési hiba" történt ebben az esetben is: a budapesti botrány után Spohr felesége - attól tartva, hogy férje labilis lélekállapota anyagi romlásukhoz vezet - kicserélte a hegedűt, hogy felvehesse a biztosítási pénzt. Az igazi hangszert egy rokonának ajándékozta, így került az a Sanda Kandúrba.
Az "érdekes pszichoanalitikus motívumok", amelyekre Németh Andor utal emlékirataiban, valóban nem mondhatók szokványosnak a két háború közötti bűnügyi irodalomban. De (számomra legalább) igencsak meglepő és talányos fordulat, hogy a mélylélektan valamennyi korabeli irányzatát jól ismerő és a maga neurózisát terápiával kezeltető két szerző mégis meglehetősen kétes szerepet szán itt a pszichoanalitikus gyakorlatnak. Más szóval kiszolgáltatják a látszatnak a programszerűen látszatok mögé pillantani kívánó fiatal tudományt. Csak találgatni tudom lehetséges indítékaikat. Talán írói bosszúállás volt a mélylélektan képviselőinek túlzott magabiztosságáért vagy másért. Az sem lehetetlen, hogy a tréfa részének vélték ezt is; nem gondolva arra, hogy valaki is komolyan veheti az abszurditásba csomagolt kritikát.
Dr. Bárány persze nem téved, amikor pszichikai természetű okot sejt a hegedűcsere kényszerképzete mögött. Az a feltételezése is megalapozott, hogy a budapesti koncerten a művészt felzaklatta a szeretett nő látványa. De diagnózisa (legalábbis a bécsi fordulat után) pontatlannak bizonyul, s így az általa nyyújtott gyógyjavallat is megkérdőjeleződik. Amikor a budapesti Orvosegyesületben (alig leplezett) kritika éri őt, az érdemi válasz helyett üres szofisztikába menekül. (Más kérdés, hogy logikai szempontból tulajdonképpen ekkor is igazat mond.) Az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy a behelyettesítés nemcsak a beteg rávezetésében lehet a terapeuta eszköze, hanem a maga érdekérvényesítő életvezetésében is.
5.
A Nagyvárosi történetek indítékai közt a két szerző szorult anyagi helyzete mellett játékos kedvük is számításba jöhet. Nem véletlen, hogy Koestler is, Németh Andor is magától értetődően írt róluk emlékezéseiben, bár egyikük sem tekintette irodalmi munkássága centrumának. Kétségtelen, Koestler még előtte volt akkor szépprózai életműve megteremtésének, Németh Andor pedig íróként előbbre tartott ugyan, mint Koestler, de nem igazán tartott sehová sem. A Sanda Kandúr nem szokványos detektívtörténet, hanem kísérlet egy újszerű, a mélylélektant is a nagyközönség látókörébe, "helyzetbe" hozó bűnügyi novella létrehozására. Sajnos felemás eredmény született, a szöveg nincs elég jól megírva, irodalmi értékkel nem bír. Az öt szövegből egyedül A kék szappanhab mutat valamelyes esztétikai kvalitást, bűnügyi történetnek viszont ez a leggyatrább.
Németh Andor irodalmi újraértékeléséhez bizonyára nem ezek a "nagyvárosi regénykék" adják a megfelelő muníciót. De kultúrtörténeti szempontból nem akármilyen csemegék.
Jegyzetek
1 Koestler, Arthur: Ein Toter in Budapest. Das Neue Tage-Buch (Paris-Amsterdam) [1939. május 13.] Kötetkiadás: Bokor László, Tverdota György (szerk.) Kortársak József Attiláról, II. kötet (1938-1941), Akadémiai Kiadó, Bp., 1987. 1227-1230. Igen találó Koestler sommás jellemzése is József Attiláról: "Egyfajta huszadik századi Villon volt, kinek mind élete, mind pedig költészete korának két csalfa pólusa: Marx és Freud körül forgott, s halálában mindkettő áldozatának is tekinthető." Koestler, Arthur: A láthatatlan írás(Makovecz Benjamin fordítása), Osiris Kiadó, Bp., 1997. 195.
2 Koestler, Arthur-Németh Andor: Nagyvárosi történetek. Polgár Kiadó, Bp., 1997.
3 Németh Andor, Emlékiratok, in Uő, A szélén behajtva. Válogatott írások, sajtó alá rendezte: Réz Pál, Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973. 648-649, 651-652.
4 Ez eshetett 1933-ra, az említett hosszabb budapesti tartózkodás idejére.
5 Koestler, Arthur: A láthatatlan írás, 190, 208.
6 I. m. 761.
