Ketten írtuk az Anti-Ödipuszt. De mindketten eleve többen voltunk, s ez már szép kis mennyiség. Most mindent felhasználtunk itt, mindent, ami közeledett felénk, a kézenfekvôtôl a legelvontabb dolgokig. Hogy felismerhetetlen legyen, ügyes kis álneveket osztogattunk. Miért ôriztük meg mégis neveinket? Szokásból, kizárólag csak szokásból. Hogy ez egyszer önmagunkat is felismerhetetlenné tegyük. Hogy felfoghatatlan legyen, de ne mi magunk, hanem az, ami cselekvésre, gondolkodásra késztet bennünket. Továbbá azért, mert kellemes úgy beszélni, ahogy mindenki más, s azt mondani, kel a nap, pedig mindenki tudja, ez egyfajta beszédmód csupán. Nem arról van szó, hogy eljussunk addig a pontig, amikor az ember már nem mondja: én — odáig kellene eljutni, ahol már nincs fontossága annak, hogy mondjuk-e vagy sem. Ahol már mi sem vagyunk önmagunk. Mindenki megismeri az övéit. Segítettek, belélegeztek, megsokszoroztak minket.
    A könyvnek nincs sem tárgya, sem szubjektuma, különféle módon megformált anyagokból, teljesen eltérô idôkbôl és gyorsaságokból áll össze. Mihelyt valamely szubjektumnak tulajdonítjuk a könyvet, nem veszünk tudomást ezen anyagok munkájáról és viszonylataik külsô jellegérôl. Ilyenkor a földtani mozgások magyarázatául egy jóságos istent kreálunk. A könyvben, mint minden dologban, vannak artikulációs vagy szegmentációs vonalak, rétegek, összefüggô territóriumok; de vannak szökésvonalak, a territóriumokat szétvetô, deterritorializáló és rétegtelenítô mozgások. Az e vonalak mentén létrejött szivárgások, folydogálások egymással hasonlított sebességei a relatív késés, illetve a viszkozitás jelenségét vonják maguk után, vagy ellenkezôleg, gyorsulást és szakadást eredményeznek. Mindezek, vagyis a vonalak és a mérhetô sebességek egyfajta elrendezôdést hoznak létre. A könyv efféle elrendezôdés, s mint ilyen, nem tulajdonítható senkinek, azaz senkinek nem jelzôje. Többféleség — de nem lehet tudni, mi következik a többfélébôl, ha már nem tulajdonítjuk senkinek (ha nem jelzô), vagyis ha fônévi szintre emelkedik. A gépies elrendezôdés a rétegek felé irányul, melyek kétségtelenül egyfajta szervezetté alakítják azt, illetve jelentô egésszé, vagy valamely szubjektumnak tulajdonítható meghatározottsággá, ugyanakkor irányulhat egy szervek nélküli test felé is, mely megállás nélkül szétbontja a szervezetet, nem-jelentô részecskéket, tiszta intenzitásokat továbbít, tart mozgásban, és ami olyan alanyokat tulajdonít magának, amelyeknek egyetlen nevet enged meg csupán, egy hajdani intenzitás nyomaként. Mi lehet a könyv szervek nélküli teste? Több minden is lehet, az említett vonalak természete alapján, tartalma (folytonossága), illetve sajátos sûrûsége alapján, vagy valamiféle „összefüggô tér” felé konvergálás lehetôsége alapján, mely tér biztosítja a kiválasztást. Ott is, mint mindenütt, a leglényegesebbek a mértékegységek: az írás mennyiségi meghatározása. Nincs különbség aközött, amirôl a könyv szól és a mód között, ahogy azt megírták. A könyvnek tehát nincs többé tárgya. Csak mint elrendezôdés lesz az, ami, összekapcsolódva más elrendezôdésekkel, más szerv nélküli testekkel. Egy adott könyv kapcsán sosem azt kérdezzük, mit jelent, hogy jelölt vagy jelölô, nem akarunk semmit megérteni a könyvbôl, nem azon törjük a fejünket, miként is funkcionál, mivel kell kapcsolódnia, nem érdekes, hogy továbbít-e intenzitásokat vagy sem, hogy milyen sokféleségekbe vezeti bele és alakítja át saját sokféléjét, s hogy mely szerv nélküli testtel tart össze. Minden könyv csak a külvilág által, odakint létezik. A könyv piciny gépezet: miféle mérhetô kapcsolatban áll ez az irodalom-gép a háború, a szerelem, a forradalom stb. gépezetével — valamint azzal az absztrakt gépezettel, mely ez utóbbiakat mozgásban tartja. Szemünkre vetették, hogy túl gyakran hivatkozunk irodalmárokra. Írás közben egyetlen kérdés merül fel csupán: mely más gépezethez kapcsolható, mi több kapcsolandó az irodalom-gép, hogy mûködni tudjon. Kleist és az ôrült háború-gép, Kafka és a hallatlan bürokratikus gépezet... (s ha az irodalom által állatok vagy növények lennénk — ami bizonyára nem azt jelenti, hogy irodalmilag —, vajon elôször nem a hang által lennénk-e állatok?). Az irodalom elrendezôdés, semmi köze sincs az ideológiához, nem ideologikus és nem is volt az soha.
    Nem másról van szó, mint a sokféleségekrôl, a vonalakról, rétegekrôl és szegmentumokról, a szökésvonalakról és intenzitásról, az elrendezôdésekrôl és annak különféle fajtáiról, a szerv nélküli testekrôl és konstrukcióikról, kiválasztásukról, konzisztenciasíkról, minden esetben mértékegységekrôl. A sztratométerek, a deleométerek, a sûrûség CsO egységei, a konvergencia CsO egységei nemcsak az írás kvantifikációjának formáját adják meg, de az írást mindig valami másnak a mértékegységeként definiálják. Az írásnak semmi köze nincs a jelentéshez, inkább csak a jövendô tájékok földméréséhez, térképének megrajzolásához.
    A könyvek egyik elsô típusa a gyökér-könyv. A fa máris a világ képe, illetôleg a gyökér a fa-világ képe. Ez maga a klasszikus könyv, mint szép, organikus, jelentô és szubjektív interioritás (a könyv rétegei). A könyv imitálja a világot, ahogy a mûvészet a természetet: sajátos eljárások révén kivitelezhetô az, amit a természet már nem képes létrehozni. A könyv törvénye, a reflexió törvénye, az Egy kettô lesz. Hogyan lehetne a könyv törvénye a természet törvénye is, ha az éppen a világ és a könyv, illetve a természet és mûvészet megosztásán ôrködik? Az Egy kettô lesz: mindig, ha ezzel a kifejezéssel találkozunk, még ha Mao mondta is stratégiai okokból, vagy ha a lehetô legdialektikusabb módon értjük, akkor is a legklasszikusabb és a legrégebbi, legfáradtabb gondolattal találjuk szembe magunkat. A természet nem így mûködik: maguk a gyökerek is karógyökerek, számos oldalsó és körkörös, de nem kétágú elágazással. A szellem késésben van a természethez képest. Még a könyv is a maga természeti valójában, tengelyével és körülötte lévô levélzetével nem más, mint egy egyenesen mélyre hatoló karógyökér. Ugyanakkor a könyv mint spirituális valóság, a Fa vagy a Gyökér mint kép, fáradhatatlanul a kettôvé váló Egy, majd a néggyé váló kettô törvényét fejti ki... A bináris logika a fa-gyökér spirituális valósága. A nyelvészet — ez a „fejlett” tudományág — is ezt a fa-gyökér alapképet ôrzi; ez az, mellyel a klasszikus gondolkodáshoz kötôdik (Chomsky és a szintagmatikus fa, az S pontból indul ki és dichotomikusan halad elôre). Vagyis ez a gondolkodás sosem értette a sokféleséget: ahhoz, hogy spirituális módszerének követésekor eljusson a kettôhöz, egy erôs egység tételezésére van szüksége. Ami pedig a tárgyat illeti, valószínû, az Egybôl egyenesen a háromhoz, négyhez vagy öthöz juthatunk, követve a természetes módszert, feltéve, ha rendelkezünk egy erôs egységgel, a karógyökér egységével, mely a mellékgyökereket tartja. Nemigen megy másként. Az egymást követô körök közötti két-, illetve egyszintû kapcsolatok csak helyettesítették a dichotómia bináris logikáját. A karógyökér nem érti jobban a sokféleséget, mint a kétágú gyökér. Az egyik a tárgyban, a másik a szubjektumban mûködik. A bináris logika és a két-, illetve egyszintû kapcsolatok uralják a pszichoanalízist is (a téboly fája Freud Schreber-elemzésében), a nyelvészetet és a strukturalizmust, de még az informatikát is.
    A hajszálgyökérrendszer vagy nyalábos gyökér a könyv második formája, melyre elôszeretettel hivatkozik modernitásunk. Ez esetben a fôgyökér elhalt, vagy elpusztul szélsôségeinek irányában; mellékgyökerek közvetlen sokasága ráoltódik, és nagy fejlôdésnek indul. Ez esetben a fôgyökér elhalása természetes realitás ugyan, viszont annak egysége, mint múltbeli, vagy még eljövendô, mint lehetséges egység éppúgy fennmarad. Továbbá felmerül a kérdés: vajon a spirituális és reflektált valóság nem kárpótol-e a dolgok ezen állapota miatt azáltal, hogy bizonyos titkos, még inkább magába foglaló egységnek, illetve extenzívebb teljességnek a követelményét támasztja. Mint a Burroughs-féle cut-up módszer esetében: egyik szöveg belehajl(-t-)ása a másikba, amely sokféle, mi több, esetleges gyökerekbôl áll (mint valami dugvány), új dimenziók megjelenését vonja maga után. A hajtásból következô plusz, kiegészítô dimenzióban az egység folytatja szellemi munkáját. Ebben az értelemben véve a leghatározottabban parcellákra osztott mûvet is mint a Teljes Mû, vagy mint a Nagy Opusz lehet felmutatni. A szériákat sokszorosító, vagy a sokféleséget növelô modern módszerek például a linearitás irányában hatnak, míg a totalitás egysége egy másik dimenzióban, a kör, illetve a ciklus dimenziójában érvényesül. Minden esetben, ha a struktúra sokféleséget fogad be, növekedését a kombinációs törvények csökkenése kompenzálja. Az egységet elvetélôk itt tényleg angyalcsinálók, doctores angelici, mivel tisztán angyali, felsôbb egységet hirdetnek. Joyce „többtövû” szavai ténylegesen csak akkor törik meg a szónak, vagy még inkább a nyelvnek a lineáris egységét, ha a mondat, a szöveg vagy a tudás körkörös egységét tételezik. Nietzsche aforizmái a tudás lineáris egységét csak akkor szakítják meg, ha az örök visszatérés körkörös egységére utalnak, mely visszatérés, mint nem-tudott jelen van a gondolkodásban. A nyalábos rendszer tehát nem igazán szakít a kettôsséggel, a szubjektum és objektum, a természetes és szellemi realitás komplementaritásával: az egység kialakulása a tárgyban továbbra is gátakba, akadályokba ütközik, míg a szubjektumban egy újfajta egység gyôzedelmeskedik. A világ elveszítette karógyökerét, támaszát, már a szubjektum sem képes dichotómiák gyártására, ugyanakkor egy ambivalens, túldeterminált magasabb egységhez jut el, ami a tárgy dimenziójához képest mindig is csak egy kiegészítô dimenzió. A világ kaotikussá vált, a könyv azonban továbbra is a világ képe, hajszálgyökér-kozmosz a gyökér-kozmosz helyett. Fura misztifikáció a könyv misztifikációja, hiszen minél inkább részekre bontott, fragmentált, annál inkább teljes. A könyv mint imago mundi, valóban elég érdektelen gondolat. Valójában nem elég azt mondani: Éljen a sokféle — bár nem könnyû ilyeténképpen felkiáltani. Semmiféle tipografikus, lexikális vagy szintaktikai ügyesség nem elegendô e kiáltás hallatására. A sokfélét csinálni kell, de nem egy magasabbrendû dimenzió bekapcsolásával, hanem éppen ellenkezôleg, egészen egyszerûen a már rendelkezésre álló, n–1 dimenziók szintjén (csakis így lehet része az egy a soknak, lévén belôle mindig kivonható). Kivonni az egyet a konstituálandó sokból; írni az n–1 dimenzióban. Ezt a rendszert lehetne rizómának nevezni. A rizóma mint föld alatti gyökér egyértelmûen különbözik a gyökerektôl és a hajszálgyökerektôl. A hagymák, a gumók rizómák. Egészen más tekintetben lehetnek rizomorfok a gyökeres vagy hajszálgyökeres növények: kérdés, hogy a botanika, a maga specifikusságában, vajon teljes egészében nem rizomorfikus-e. Vannak ilyen állatok is, amelyek falkába verôdnek; a patkányok rizómák. A föld alatti vacok is az, mindegyik funkciójában, mint lakás, mint készletezés, mint kimozdulás, mint kitérés, vagy mint szakítás. A rizómának számos formája létezik, a felületi szerteágazó nyúlványaitól gumóvá és hagymává tömörült változatokkal bezáróan. Amikor a patkányok egymás alá csúsznak. Rizómák között is van jó és rossz: a burgonya és a tarack, a gyom. A tarack állat és növény egyszerre, crab-grass (vadfû). A rizóma néhány hozzávetôleges jellemzôjének felsorolása nélkül valószínûleg senkit nem gyôzünk meg.
    1° és 2° A kapcsolódás és heterogeneitás elvei: a rizóma bármely pontján kapcsolódhat és kapcsolódnia is kell bármely más rizómával. E tekintetben teljesen különbözik a fától vagy a gyökértôl, melyek rögzítenek egy pontot, megszabnak bizonyos rendet. A Chomsky-féle nyelvészeti fa (ágrajz) az S pontból indul ki, és mindig kettôs osztódással halad elôre. A rizómában éppen ellenkezôleg a viszonylat, a vonatkozás, a kapcsolódás nem szükségszerûen nyelvi jellegû: eltérô szemiotikai láncszemek különféle kódolásmódokhoz kapcsolódnak, biológiai, politikai, ökonómiai stb. láncszemekhez, s ezzel nemcsak különféle jelrendszereket hoznak játékba, hanem a körülmények összejátszásából következô helyzeteket is. A megnyilatkozás kollektív elrendezôdései valóban direkt módon, gépies elrendezôdésekben mûködnek, ennek következtében nem lehet radikálisan szétválasztani a jelrendszereket annak tárgyaitól. A nyelvészetben, még ha szándékainkat tekintve ugyan az explicithez tartjuk magunkat, és semmit nem tételezünk a nyelvrôl, akkor is egy olyan diszkurzusmezô belsejében maradunk, amely még különös társadalmi elrendezésmódokat és hatalmi típusokat implikál. Chomsky grammatikalitása, az összes mondatot uraló S kategoriális szimbólum tehát, leginkább hatalmi jel, még mielôtt szintaktikai jel lenne: vagyis nyelvtani szempontból korrekt mondatokat hozunk létre, minden kijelentést fônévi és igei szintagmára bontunk (elsô dichotómia...). Az ilyen nyelvészeti modellekrôl nem mondható el, hogy túlságosan absztraktak lennének, éppen ellenkezôleg, inkább azt vethetjük szemükre, hogy nem eléggé azok, hogy nem érik el az absztrakt-gépet, amely összekapcsolna bizonyos nyelvet a kijelentések szemantikai és pragmatikai tartalmával, a megnyilatkozás kollektív elrendezôdéseivel, a társadalmi mezô teljes mikropolitikájával. A rizóma folyton szemiotikai láncszemekkel, hatalmi szervezetekkel és helyzetekkel lép kapcsolatba, melyek a mûvészetekre, tudományokra, társadalmi harcokra vonatkoznak. A szemiotikai láncszem olyan, mint valami gumó, mely egymástól igen eltérô, de nem kizárólag nyelvi cselekvéseket gyûjt egybe, hanem az észlelés, a mimika, a gesztikulálás, a felfogás cselekvéseit is: nincs önmagában álló nyelv, sem nyelvi univerzalitás, hanem dialektusok vannak, nyelvjárások, rétegnyelvek, az argó és speciális nyelvek konkurenciája, versenye. Nincs ideális nyelvhasználó, mint ahogy nincs homogén nyelvi közösség sem. Weinreich egyik megfogalmazása szerint a nyelv „alapvetôen heterogén valóság”. Nincs alapnyelv, az egyik nyelv a politikai sokféleségben uralkodó nyelvvé válik, hatalomra tör. A nyelv egy parókia, egy püspökség, egy fôváros körül stabilizálódik. Hagymát képez. A folyóvölgyek vagy a vasútvonalak mentén törzsek és föld alatti áramlatok fejlesztik, olajfoltokkal¹ terjed. A nyelven belül mindig lehet strukturális bontásokat végezni: ez nem különbözik alapvetôen a gyökérkutatástól. A fában mindig van valami genealogikus; ez a kutatási módszer mindennek ellenére nem igazán elterjedt. Ellenkezôleg, a rizóma típusú módszer a nyelvet csak úgy tudja elemezni, ha más dimenziókba és más regiszterekbe tolja azt. A nyelv csak tehetetlenségi mûködésében zárul önnönmagára.
    3° Sokféleség elve: a sokféle csak akkor szakít végleg az Eggyel mint alany (szubjektum), vagy tárgy, mint természetes vagy szellemi realitás, mint kép és világ, ha fônévként kezeljük, mint a sokféle. A sokféleségek rizomatikusak, és leleplezik a fás ál-sokféleségeket. Nincs semmi egység, ami alapja (mondhatni karógyökere) lehetne a tárgynak, egység, ami kettéoszlana a szubjektumban. Nincs egység, még akkor sem, ha csak arra kellene, hogy a tárgyban elvetéljen, és a szubjektumban „visszatérjen”. A sokféleségnek nincs se alanya, se tárgya, csak határozói, méretei, dimenziói vannak, melyek nem tudnak anélkül növekedni, hogy annak természete meg ne változna (a kombinációs törvények tehát a sokféleséggel együtt növekednek). A marionettfigurát mozgató sok szál, mint rizóma vagy sokféleség, nem a mûvész vagy a mozgató egységesnek tételezett akaratára utalnak, hanem az idegrostok sokféleségére, melyek maguk is egy másik marionettfigurát formálnak, más, az elôzôhöz kapcsolódó dimenziókat követnek: „A szálakat vagy az ágakat, melyek a marionetteket mozgásba hozzák, szövedéknek hívjuk. Arra gondolhatunk, hogy sokféleségét a színész személye jelenti, ô vetíti a szövegbe. Legyen, de az ô idegrostjai is szövedéket alkotnak. S ezek a rácsot alkotó szürkeállományon keresztül egészen a differenciálatlan mélyére hatolnak... A játék a takácsok tevékenységét juttatja eszünkbe, melyet a mítoszok a Párkáknak és a Nornáknak² tulajdonítanak.” Az elrendezôdés pontosan a dimenziók ilyen növekedése a sokféleség irányába, mely szükségszerûen változik kapcsolódásai emelkedésének arányában. A rizómában nincsenek olyan pontok vagy pozíciók, amilyenek a struktúrában, a fában, a gyökérben találhatók. Mikor Glenn Gould felgyorsítja egyik darabjának elôadását, nem csupán virtuozitásának ad teret: a zenei pontokat vonalakká alakítja, megsokszorozza, megszaporítja az egészet. Vagyis a szám megszûnt mint univerzális/egyetemes fogalom, mely a térben elfoglalt helye alapján méri az elemeket, sokkal inkább maga is a dimenziók függvényében változó sokféleség lett (a terület elsôsége a területhez kapcsolódó összetett számokhoz képest). Nincsenek mértékegységek, csak mértékek sokfélesége van, változatok vannak. Az egység fogalma csak akkor jelenik meg, akkor bukkan fel, ha a sokféleségben a jelentô hatalomra tör, illetôleg más szubjektivációt kiváltó folyamat során: ilyen az elemek vagy objektív pontok közti bi-univokális kapcsolatrendszert létrehozó alap- (karógyökér-) egység, vagy pedig az Egynek a szubjektumban történô kettébomlása a differenciálódás bináris logikája szerint. Az egység a vizsgált rendszer dimenzióját kiegészítô üres dimenzión belül mûködik (túlkódolás). Ezzel szemben a rizóma vagy sokféleség nem hagyja magát túlkódolni, sosem rendelkezik sorai számának megfelelô számú kiegészítô dimenzióval, vagyis a sorokhoz kapcsolt számsokszorosokat kiegészítô dimenzióval. Az összes sokféleség síkszerû, lapos, amennyiben a teljes dimenziót betöltik, elfoglalják: tehát a sokféleségek konzisztens síkjáról beszélhetünk, bár e „sík” a körülötte kialakuló kapcsolódások számának megfelelôen növekvô dimenzió. A sokféleségeket a kintlévô, a külsô definiálja: az absztrakt vonal, szökésvonal vagy territóriumot szétvetô, deterritorializáló vonal, melyek mentén a sokféleségek másokkal összekapcsolódva megváltoztatják természetüket. A konzisztenciasík (rács) minden sokféleség külseje. A törésvonal egyszerre jelöli a sokféleség által valójában betöltött véges dimenziók számának realitását; a kiegészítô dimenzió lehetetlen voltát abban az esetben, ha a sokféle nem alakul át az új vonal megjelenésekor; azt a lehetôséget és szükségszerûséget, hogy a dimenzióktól függetlenül azonos konzisztenciasíkra vonja az összes felmerülô sokféleséget. A könyv számára tehát az lenne az ideális, ha minden dolgot ilyen külsô síkra tudna kiteregetni, egyetlen lapra, egyazon alapra: megélt események, történelmi meghatározások, fogalmak, individuumok, társadalmi csoportok és formációk. Kleist kitalált egy ehhez hasonlatos írásmódot, lelki állapotokkal megtört láncolat, változó sebességekkel, gyorsításokkal és átalakulásokkal, mindig a kintivel való kapcsolat függvényében. Nyitott gyûrûk. Szövegei minden tekintetben szemben állnak a klasszikus és romantikus könyvvel, melyet bizonyos szubsztancia vagy szubjektum interioritása hoz létre. A háború-gép-könyv az állam-apparátus-könyv ellen. A síkbeli n dimenzióban megjelenô sokféleség nem-jelentô és nem-szubjektív. Határozatlan névelôkkel, vagy még inkább részelô névelôkkel jelölhetôk (ez tarack, ez rizóma...).
    4° Nem-jelentô szakadás elve: a túlságosan jelentô törések ellen, melyek struktúrákat választanak el, vagy áthaladnak bizonyos struktúrán. A rizóma bárhol megszakítható, bárhol megtörhetô, hiszen vonalai mentén újból lesz. Az állat-rizómába rendezôdô hangyák nagy része ugyan megsemmisíthetô, újraszervezôdésüket azonban nem lehet megakadályozni. Minden rizóma szegmentációs vonalakból áll, ezek mentén rétegzôdik, territóriumokba szervezôdik, kap jelentést, tulajdonítható stb.; ugyanakkor vannak rétegtelenítô törésvonalai is, melyeknek a résein át állandóan eltûnik. Amikor a szegmentációs vonalak elszakadnak, szétrobbannak, a rizómában törés jön létre, a törésvonal része a rizómának. E vonalak folyton egymásra utalnak. Esetükben ezért nem lehet dualizmusról vagy dichotómiáról beszélni, a mégoly kezdetleges jó-rossz formájában sem. A megszakítás, a törésvonal meghúzása mindig azzal a veszéllyel jár, hogy az egészet újrarétegzô szervezôdésekkel találjuk szembe magunkat, olyan formációkkal, melyek bizonyos jelölônek hatalmat adnak, olyan hatáskörökkel, melyek újra szubjektumot hoznak létre — amit csak akarunk, ödipuszi új életre keltéstôl fasiszta konkretizálásokig, bármit. A csoportokra és az individuumokra jellemzô mikro-fasizmus arra vár, hogy konkretizálódjon. Igen, a tarack is rizóma. A jó és a rossz is csak aktív és idôleges, mindig megismételendô szelekció eredménye lehet.
    A deterritorizáló mozgások és a területeket újrarendezô reterritorializáló eljárások hogy is ne ne lennének relatívak, hogy is ne lennének folyton elágazásban, egyik a másikban. Az orchidea képet hoz létre, egy darázsmásolatot, miközben önmagát deterritorizálja; de a darázs e kép alapján önmagát újra territóriumba rendezi, reterritorizálja. A darázs, miközben az orchidea reprodukciós készülékének részévé vált, mégiscsak deterritorizálódik; ugyanakkor reterritorizálja az orchideát, mivel szállítja annak pollenjét. A darázs az orchideával rizómát alkot, lévén heterogének. Azt mondhatnók, az orchidea imitálja a darazsat, s annak képét jelentô módon megalkotja (mimesis, utánzás, ámítás stb.). De ez csak a rétegek szintjén igaz — két réteg közti parallelizmus, az egyik réteg növényi szervezôdését állati szervezôdés átmásolja egy másik rétegre. Ugyanakkor egészen más dologról van szó: egyáltalán nem imitációról, hanem a kód rabul ejtésérôl, a kód értéktöbbletérôl, vegyérték-emelkedésrôl, valódi átváltozásról, az orchidea darázzsá, a darázs orchideává válásáról, ezen változások mindegyike az egyik tag számára deterritorizálólag, míg a másik számára reterritorizálólag hat, a két változás egymásba kapcsolódik, váltogatja egymást az intenzitások áramlását követve, mely mindig egyre távolabb löki a deterritorializációt. Nem is imitációról, nem is hasonlóságról, hanem két heterogén sorozat kitörésérôl van szó, melyek egy olyan közös rizómából álló szökésvonal mentén robbannak ki, mely már semminemû jelölônek nem tulajdonítható és nem rendelhetô alá. Rémy Chavin találó szavaival: „Két olyan lény nem-párhuzamos fejlôdésérôl van szó, akiknek semmi közük nincs egymáshoz”³ Általánosabban fogalmazva elképzelhetô, hogy az evolúciós sémák már nem a régi fa-, illetve leszármazási modellt követik. A vírus bizonyos feltételek mellett csírasejtekhez is kapcsolódhat és egy komplex faj sejtjének génjeként továbbíthatja önmagát; mi több, képes eltûnni, egy egészen más faj sejtjeibe jutni, természetesen a vírusgazdától származó „genetikai információkat” hordozva (például Benveniste és Todaro jelenlegi kutatásai egy C típusú vírus kapcsán, amely egyszerre egy babuin ADN-nel és a házimacska bizonyos fajainak ADN-ével lép kettôs kapcsolatba). Az evolúciós sémák már nem csupán fa-jellegû leszármazási sémák alapján mûködnek, a legkevésbé differenciált felôl a legdifferenciáltabb felé haladva, hanem rizómaként, azonnal a heterogénben jönnek mûködésbe, és az egyik már differenciált vonalról a másikra ugranak.⁴ Tehát a babuin és a macska kapcsán is nem-párhuzamos fejlôdéssel van dolgunk, amikor is az egyik nyilvánvalóan nem modellje a másiknak, de a másik sem mása az egyiknek (a babuinné válás a macska részérôl nem azt jelentené, hogy a macska „úgy tesz”, mint a babuin). Vírusainkkal rizómát alkotunk, vagy még inkább azt lehetne mondani, vírusaink által más állatokkal kerülünk rizomatikus kapcsolatba. Ahogy Jacob mondja, a vírusok vagy más folyamatok genetikai transzferei, a különbözô fajokból származó sejtfúziók eredményeiket tekintve párhuzamba állíthatók „az Antikvitásban és a Középkorban oly kedvelt, undok szerelmek”⁵ eredményeivel. A differenciált vonalak közti haránt kommunikációk a genealógiai fákat összekuszálják. Keressük a molekuláris, vagy még inkább a szubmolekuláris részecskét, mellyel szövetségre lépünk. Fejlôdünk és meghalunk, s ezt sokkal inkább a polimorf és rizomatikus influenzáinknak köszönhetjük, mintsem szövôdményt okozó betegségeinknek, amelyek maguk is már szövôdmények. A rizóma antigenealógia.
    Ugyanez igaz a könyvre és a világra: a könyv nem kép a világról, ahogy azt egy mélyen gyökerezô hit sejteti. A könyv rizómát alkot a világgal, a könyv és a világ nem-párhuzamos módon fejlôdnek, a könyv biztosítja a világ deterritorizálását, ugyanakkor a világ a könyv újraterritorizálásán munkál, míg a könyv deterritorializálja magát a világban (ha képes rá és megteheti). A bináris logika függvényébe illeszkedô utánzás nem igazán megfelelô fogalom az egészen más természetû jelenségek megértéséhez. A krokodil nem reprodukál fatörzset, a kaméleon sem reprodukálja környezetének színeit. A Rózsaszín párduc nem imitál semmit, nem reprodukál semmit, saját színében festi le a világot, rózsaszín alapon rózsaszínnel, ez az ô világgá válása, amelyben önmaga is észlelhetetlenné, nem-jelentôvé válik: szakít, létrehozza a maga szökésvonalát, véghezviszi „nem-párhuzamos evolúcióját”. Növények bölcsessége: még ha van is gyökerük, mindig van egy olyan kinti, külsô részük, amelyen keresztül rizómát képeznek valamivel — a széllel, egy állattal, az emberrel (és van olyan aspektusuk is, amely által maguk az állatok hoznak létre rizómát, de akár az emberek is stb.). „A részegség a bennünk lévô növény gyôzedelmes kitörése.” Követni kell a rizómákat a szakadás mentén, meghosszabbítani, megnyújtani, felváltani a szökésvonalat, váltogatni azt eladdig, hogy egy n dimenziójú és irányaiban megtört, megszakított vonalat produkáljunk, a lehetô legelvontabbat, a legkanyargóbbat. Követni kell a növényeket: elôször a legelsô vonal határait fixáljuk az egymást követô egységek körül gyûrûzô konvergens körök alapján; azután meglátjuk, hogy ezen a vonalon belül létrejönnek-e új konvergens körök az új pontokkal, a határokon kívül esô és más irányokban. Írni, rizómát alkotni, deterritorizálással megnövelni a territóriumot, kiterjeszteni a szökésvonalat addig a pontig, amikor már az egész konzisztenciasíkot befedi, mint valami absztrakt gépezet. „Elôször is menj az elsô növényedhez, nézd meg figyelmesen, hogyan folydogál a lecsorgó víz ettôl a ponttôl kezdôdôen. A magokat bizonyára az esô hozta valahonnan távolról. Kövesd a vízlevezetô csatornákat, így megtudod a lefolyás irányát. Ezt követôen keresd meg ebben az irányban a tiedtôl legtávolabb esô növényt. Mindazok, melyek e kettô között nônek, a te növényeid. Késôbb, amikor ez utóbbiak elszórják magjaikat, a vízfolyás irányát követve minden egyes növény esetében megnövelheted területedet.”⁶ A zene a maga szökésvonalait úgy tünteti fel, mint megannyi átalakulásban lévô sokféleséget, felforgatva ezzel még az ôt strukturáló, fásító, rendszerezô kódokat is; ezért a zenei forma szakadásait, töréseit és szaporodását tekintve a gyomnövényhez hasonlítható, rizóma.⁷
   5° és 6° A térképrajzolás és a képlevonás elve: a rizóma nem vonható egyetlen strukturális vagy generatív modell elvárásainak rendszerébe. Számára a genetikai tengely gondolata éppúgy idegen, mint a mélystruktúráé. A genetikai tengely tulajdonképpen az az objektív döntô fontosságú egység, amelyre a késôbbi szakaszok ráépülnek; a mélystruktúra viszont egy részelemeire bontható alapsor, míg a produktum egysége egy másik, transzformációs és szubjektív dimenzióban jön létre. Tehát nem tudunk kijutni a fát, illetve a fô- vagy nyalábos gyökeret ábrázoló modellbôl (amilyen például a Chomsky-féle „fa”, mely bizonyos alapsorhoz asszociálható, és ábrázolja létrejöttének folyamatát a bináris logika szerint). Variáció a legrégebbi gondolatra. A genetikai tengely vagy a mélystruktúra nem más, mint egy végtelenségig reprodukálható másolási elv. A fa logikája a másolás és a reprodukció logikája. Tárgya a nyelvészetben éppúgy, mint a pszichoanalízisben egy önmagában ábrázoló tudattalan, mely kódolt komplexumokká kristályosodik, genetikai tengelyre írható vagy szintagmatikai struktúrába helyezhetô. Célja bizonyos tényállás rögzítése, az interszubjektív kapcsolatok kiegyensúlyozása, vagy az emlékezet, illetve a nyelv legrejtettebb zugaiban megbúvó tudattalan kiaknázása. Valami késznek a levonata ez, olyan struktúrából kiindulva, mely túlkódol, vagy pedig egy olyan tengelybôl, mely megtámaszt. A fa másolatokat fejez ki és állít hierarchikus rendbe, a másolatok olyanok, mint a fa levelei.
   Egészen más a rizóma, térkép és nem másolat. Térképrajzolás és nem másolatkészítés. Az orchidea nem reprodukálja a darázs másolatát, hanem a rizómán belül térképpé rajzolódik a darázzsal együtt. A térkép szemben áll a másolattal, mert a térkép teljes egészében nyitott a kísérletezés felé, s így rálátása van a valósra. A térkép az önmagába fordult tudattalant nem reprodukálja, hanem megkonstruálja. Közremûködik a mezôk összekapcsolásában, a szervek nélküli testek kiszabadításában, közremûködik abban, hogy teljesen nyitottak legyenek a konzisztenciasík irányában. A térkép maga is része a rizómának. Nyitott, minden irányban kapcsolható, szétszedhetô, megfordítható, kész minden pillanatban változni. Szét is lehet tépni, kifordítani, befordítani, bármely elrendezéshez kész alkalmazkodni, akár egy személy, akár egy csoport vagy társadalmi formáció is nekifoghat. Falra is rajzolható, mûalkotásnak is elmegy, de politikai cselekvésnek, vagy éppen meditációnak is tárgya lehet. Az egyik legfontosabb jegye az, hogy mindig többszörös bemenete van; e tekintetben a vacok állati rizóma, mely néha világosan elkülöníti a szökésvonalat, mint a továbbállásra szánt folyosót azoktól a rétegektôl, amelyek lakhelyül vagy az élelem felhalmozására szolgálnak (pl. a pézsmapatkány esetében). A térképnek számos bejárata van, szemben a másolattal, ami mindig „ugyanarra” tér vissza. A térkép performancia kérdése, míg a másolat mindig egy állítólagos „kompetenciára” utal. A pszichoanalízissel, a pszichoanalitikai kompetenciával ellentétben, mely minden vágyat és kijelentést egy genetikai tengely vagy egy túlkódoló struktúra viszonylatában értelmez, továbbá a végtelenségig képes monoton kópiákat gyártani a szakaszokról a tengely, illetve a struktúra elemei alapján, a schizo-analízis visszautasítja a lenyomat alapján másolt fatalitás gondolatát, bármi legyen is a név, amit neki adunk: isteni, anagogikus, történeti, ökonomikus, strukturális, örökletes vagy szintagmatikus. (Jól érzékelhetô, mennyire nem érti Mélanie Klein egyik gyermek paciensének, a kis Richardnak a kartográfiai problémáját, s megelégszik a már kész másolatokkal — Ödipusz, a jó és rossz apa, a jó és rossz anya —, míg a gyermek reménytelenül kísérel meg olyan performanciát végigvinni, melyet a pszichoanalitikus egyáltalán nem ismer.⁸) Az ösztönök és a részlettárgyak nem a genetikai tengely bizonyos stádiumai, de nem is a mélystruktúrában fellelhetô pozíciók, inkább politikai állásfoglalások olyan problémák, bejáratok és kijáratok, zsákutcák kérdésében, amiket a gyermek politikai szinten él meg, azaz vágyának teljes erejével.
    Vajon a térkép és a másolat, vagyis a jó és a rossz oldal szembeállításával nem alkotunk-e újra valami egészen egyszerû dualizmust? Mert ugye a térkép sajátja az, hogy másolható? Ugye minden rizóma keresztez gyökereket, sôt néha még össze is keveredik velük. S vajon nincsenek-e a térképen olyan redundáns jelenségek, melyek mintha a térkép saját másolatai lennének? Nincsenek-e a sokfélének olyan rétegei, melyekbôl egységek és teljességek, masszív tömörülések, mimetikus mechanizmusok, jelentô hatalomátvételek, szubjektivitások keletkeznek? Vajon a szökésvonalak nem reprodukálják-e azokat a összeállásokat, esetleges divergenciájuk révén, amelyeket éppen szét kellene szedniük és ki kellene fordítaniuk. De az ellenkezôje is igaz, módszer kérdése csupán: a másolatot mindig a térképre kell vonatkoztatni. Ez a mûvelet pedig egyáltalán nem szimmetrikus az elôzôvel. Pontosabban, nem igaz az, hogy a másolat reprodukálja a térképet. Inkább olyan, mint egy fénykép, egy rádió, ami azzal kezdi, hogy kiválasztja vagy izolálja azt, amit szándékában áll reprodukálni mesterséges eszközök, színek és más kényszereljárások segítségével. Mindig az imitáló alkotja meg és csábítja el modelljét. A másolat a térképet már képpé alakította, a rizómákat már gyökerekké és hajszálgyökerekké változtatta. A jelentésnek és a szubjektivációnak a tengelyeit követve rendbe szedte, stabilizálta, semlegesítette a sokféléket. Generálta (kitermelte), strukturálta a rizómát, a másolat pedig csak önmagát reprodukálja, amikor azt hiszi, hogy mást reprodukál. Ezért olyan veszélyes. Redundanciákat fecskendez be, s még terjeszti is ôket. A másolat a térképbôl és rizómából csak a zsákutcákat, útvonallezárásokat, alapcsírákat vagy strukturáló pontokat reprodukálja. Itt van például a pszichoanalízis és a nyelvészet: míg az elsô csak a tudattalanról, az utóbbi csupán a nyelvrôl tudott másolatokat vagy fotókat készíteni, az összes hazugsággal együtt, amit az feltételez (nem véletlen, hogy sorsát a pszichoanalízis a nyelvészet sorsához kötötte). Tudjuk, mi történt a kis Hansszal analízise során: rizómáját folyton eltépték, térképén foltot ejtettek, továbbá a térképét folyton helyes irányba állították, minden kijáratot lezártak elôtte, míg meg nem kívánja, meg nem szereti a maga szégyenét és bûntudatát, mígnem sikerül szégyenérzetet és bûntudatot, fóbiát ébreszteni benne (elvágják elôtte az épület, aztán az utca rizómáját, a szülôk ágyába ültetik, hajszálgyökereket vet saját testén, és kiköt Freud professzornál). Freud nyilvánvalóan számot vet a kis Hans kartográfiájával, de mindig csak azért, hogy egy családi fotóra vezesse vissza, terítse ki. De nézzük, mit csinál Mélanie Klein a kis Richard geopolitikai térképeivel: fényképeket hív elô, másolatokat készít, vegyük a testhelyzetet vagy kövessük a tengelyt, genetikai stádium vagy strukturális sors, a rizóma mindenképpen megszakad. Ha eldugaszolják vagy elfásítják, a rizómának vége, akkor már semmi nem történik puszta vágyból; mivel a vágy mindig a rizómán keresztül terem, általa lendül mozgásba. Minden esetben, ha a vágy a fa rendszerét követi, akkor az bizonyos belsô hatások következményeként elbukik és a halálban végzi; a rizóma viszont külsô és teremtô késztetésekkel hat a vágyra.
    Ezért olyan fontos, hogy megkíséreljük a másik mûveletet, ami ellentétes ugyan, mégsem szimmetrikus. Vissza kell csatolni a másolatokat a térképre, rizómára kellene vonatkoztatni a gyökereket és a fákat. A kis Hans tudattalanjának tanulmányozásával tehát azt mutatnánk meg, hogyan próbál meg rizómát létrehozni nemcsak a családdal, de az épület és az utca törésvonalaival is; hogyan torlaszolódnak el ezek a vonalak, és kényszerül a gyerek a család kebelére, képével az apja alá, az anyai ágyba; azután pedig, Freud professzor közbelépése miként biztosítja a jelölô hatalomra kerülését mint az érzelmek szubjektivációja; hogyan lehet az, hogy a gyermek már csupán félelmetes — hiszen szégyenteljes és bûnös — állattá válásával tud elmenekülni (a kis Hans lóvá válása igazi politikai véleménynyilvánítás). Mindig is újra el kellene helyezni a térképen a zsákutcákat, s ezáltal kinyílnának a lehetséges szökésvonalak. Hasonló lenne a helyzet egy csoport térképének esetében is: azt kellene megmutatni, hogy a rizóma mely pontján alakulnak ki a tömbösülés, a bürokrácia, a leadership, a varázs stb. jelenségei, mely vonalak képesek megmaradni, ha csak a föld alatt is, rejtve rizómát alkotva. A Deligny-módszer a következô: elkészítjük egy autista gyerek gesztusainak és mozgásának térképét, ugyanannak a gyereknek, majd több gyerek esetében is kombináljuk a térképeket...⁹ Ha igaz az, hogy a térképnek vagy a rizómának alapvetôen többszörös bejárata van, akkor még az is elképzelhetô, hogy a másolatok vagy a fa-gyökerek útján is beléphetünk, a szükséges elôvigyázatosság betartása mellett (megint egyszer lemondunk a manicheus dualizmusról). Megesik például, hogy az ember zsákutcákba kényszerül, hogy jelentô hatalmakon és szubjektív érzéseken kell átjutnia, olyan ödipuszi, paranoid alakulatokra kell támaszkodnia, vagy ami még rosszabb, olyan megkeményedett területekre, melyeken más transzformációs mûveletek válnak lehetôvé. Lehetséges, hogy a pszichoanalízis — persze akaratlanul — támpontul szolgál. Más esetekben, éppen ellenkezôleg, közvetlenül olyan szökésvonalra támaszkodunk, mely elôsegíti a rétegek felrobbantását, a gyökerek megszakítását és új kapcsolódások létrehozását. A rizómákban léteznek fa-, illetve gyökérstruktúrák, ugyanakkor egy faág vagy egy gyökérelágazás is képes rizómaként kihajtani, rügyezni. A kijelölés nem bizonyos univerzálékat feltételezô elméleti elemzések függvénye, hanem olyan pragmatikáé, mely a sokféléket, illetve az intenzitás-egységeket összeilleszti. A fa kellôs közepén, a gyökér kis mélyedésében, esetleg egy ág hónalja alatt új rizóma alakulhat ki. Máskor a fa-gyökér mikroszkopikus eleme, vagy egy hajszálgyökér indítja be a rizómafejlôdést. A könyvelés, a bürokrácia másolatokkal dolgozik, mégis elkezdhet rügyezni, rizómaszárakat hajthat, mint Kafka egyik regényében. Egy határozott kis vonás önállósítva magát munkába lép, érzéki csalódások, szinesztéziák válnak ki, perverz mutációk és képek törnek elô, és a jelölô hegemóniája kérdésessé válik. A gesztus, a mimika, a játék szemiotikái a gyermeknél újra elszabadulnak, elszakadnak a „mintától”, azaz a tanító uralkodó nyelvi kompetenciájától — a helyi hatalom egyensúlyát mikroszkopikus esemény zavarja meg. A generatív fák, melyek Chomsky szintagmatikai modellje alapján jöttek létre, képesek minden irányba kinyílni, és maguk új rizómát létrehozni.¹⁰ Rizomorf az, ami gyökérre emlékeztetô ágakat és hosszú rostokat hajt, vagy még inkább ezekkel lép kapcsolatba, behatol a törzsbe, készen arra, hogy újszerû és különös módon használódjék. A fa fáraszt bennünket. Nem kell hinni sem a fának, sem a gyökereknek, sem a hajszálgyökereknek, túl sokat szenvedtünk miattuk. Az egész fa jellegû kultúra a biológiától kezdve a nyelvészetig ezen alapul. Ezzel szemben, a föld alatti ágakon és a léggyökereken, gyomnövényen és a rizómán kívül nem szép semmi, rajtuk kívül nem szeret semmi, semmi nem politikus. Amszterdam, város, ami nem vert gyökeret, rizóma-város a maga csatorna-ágaival; itt a hasznosság a legnagyobb ôrültséggel lép egységre, a kereskedelmi háború-géppel való kapcsolatában.
    A gondolkodás nem fa jellegû, továbbá az agy nem gyökeres, és nem is elágazó anyag. Amit tévesen dendritnek neveznek, egyáltalán nem biztosítja az összefüggô szövetben a neuronok kapcsolódását. A sejtek diszkontinuitása, az axonok szerepe, a szinapszisok mûködése, a szinaptikus mikronyílások léte, a tény, hogy minden egyes üzenet átugrik e nyílások felett, az agyat sokfélévé teszik, mely sokféle az egész bizonytalan valószínûsíthetô rendszert — uncertain nervous system — a maga konzisztenciarendszerébe mártja. Sok embernek van fa a fejében, de maga az agy sokkal inkább fû, mint amennyire fa. „Az axon és a dendrit egymás köré csavarodnak, mint a szulák a szederbokor köré, szinapszist alkotva minden egyes tüskénél.”¹¹ Olyan ez, mint az emlékezet esetében... A neurológusok, a pszichofiziológusok egy hosszú távú és egy rövid távú (a pillanat idejére vonatkozó) emlékezetet különböztetnek meg. Márpedig a különbség nem csupán mennyiségi jellegû: a rövid emlékezet rizóma típusú, diagram, míg a hosszú távú emlékezet fa jellegû és központosított (lenyomat, másolat vagy fénykép). A rövid távú emlékezet a tárgyhoz fûzôdô viszonyában egyáltalán nem engedelmeskedik sem a kontinuitás, sem az azonnaliság elvének, az emlékezet lehet bizonyos távolságban, visszatérhet sokkal késôbb is, de mindig megszakítottság, a szakadás és a sokféleség feltételeinek megfelelôen. Sôt, a kétféle emlékezet nem úgy különbözik egymástól, mint ugyanannak a dolognak két idôbeli észlelési módja; nem ugyanazt a dolgot, nem ugyanazt az emléket és nem is ugyanazt a gondolatot fogják fel. A rövid Gondolat csodája: a rövid távú emlékezettel írunk, vagyis rövid gondolatokkal, még ha a hosszú fogalmak hosszú távú emlékezetével olvasunk és olvasunk is újra. A rövid távú emlékezetnek része a felejtés, mint eljárás; nem a pillanattal keveredik össze, hanem a kollektív, idôbeli és idegi rizómával. A hosszú távú emlékezet (család, faj, társadalom vagy civilizáció) másol és értelmez, de amit lefordít, az továbbra is mûködik benne, távolról, rosszkor, „alkalmatlan idôben”, nem azonnal.
    A fa vagy a gyökér a gondolkodás igen szomorú képét keltik, mely mindig egy magasabb rendû egységbôl, központból vagy szegmentumból kiindulva csak imitálja a sokfélét. Tényleg, ha az ág-gyökerek együttesét vesszük figyelembe, akkor a törzs egy ellentétes szegmentum szerepét játssza a lentrôl felfelé átjárt alegyüttesek egyike számára: az ilyen ún. szegmentumot „kapcsoló dipólusnak” tekintjük; az egység-dipólusoktól eltérôen, melyeket az egyetlen központból kiáramló sugarak alkotják.¹² De a kapcsolatok is képesek szaporodni, ahogy a hajszálgyökér-rendszerben: sosem lehet kijutni az Egy-Kettôbôl, ezekbôl a csupán tettetett sokféleségekbôl. A regenerációk, a reprodukciók, a visszatérések, a hidrák és medúzák sem juttatnak ki bennünket. A fa jellegû rendszerek hierarchikusak, jelentô és szubjektivációs középponttal rendelkeznek, s a központi automaták olyanok, mint a szervezett emlékezet. De a kapcsolódó modellekben bizonyos elem információkat csak egy felette álló egységtôl kap, míg a szubjektív felhasználást az elôre kiépített viszonyok függvénye biztosítja. Mindez jól érzékelhetô az informatika és az elektronikus gépek jelenlegi problémáiból, melyek a legrégebbi gondolatot konzerválják, amennyiben a hatalmat az emlékezetnek, vagy egy központi szervnek engedik át. Pierre Rosenstiehl és Jean Petitot „a parancsnoklás fa-képzetét” (központosított rendszert vagy hierarchikus struktúrákat) „leleplezô” szép cikkükben a következôket írják: „A hierarchikus struktúrák elsôségének elfogadása együtt jár a fa-struktúrák privilegizálásával. (...) A fa-forma a topológiai magyarázat elfogadását feltételezi. (...) A hierechián alapuló rendszerben az individuum csak egyetlen aktív szomszédját ismeri el, azt, aki a hierarchiában felette áll. A továbbító csatornák elôre ki vannak építve: a fa-rajz létezésében megelôzi az individuumot, aki egy adott ponton a rendszerbe illeszkedik” (jelentôs-ség [significance] és szubjektiváció). Ennek kapcsán a szerzôk megjegyzik, hogy amikor azt hisszük, elértük a sokfélét, megeshet, hogy ez a sokféle hamis — ezt hívjuk hajszálgyökeres rendszernek —, mert megjelenítése vagy a látszólag nem hierarchikus kifejezôdése ellenére tulajdonképpen csak egy teljes egészében hierarchikus megoldást fogad el: ahogy a híres barátság-tétel mondja, „ha egy adott társadalomban két bármely individuumnak ugyanaz a személy a közös barátja, akkor létezik egy individuum, aki barátja minden másiknak” (ahogy Rosenstiehl és Petitot mondják: ki a közös barát? „a pár-társadalom egyetemes barátja, mester, gyóntató, orvos? megannyi gondolat, mind furcsamód távol áll a kiinduló axiómától”, az emberi nem barátja? netán a klasszikus gondolkodás filo-zófusa, még ha az elvetélt egység csupán saját hiányában, illetve szubjektivitásában érne valamit, a következôket mondván: nem tudok semmit, semmi nem vagyok?) Ennek kapcsán a szerzôk diktatúra-tételekrôl beszélnek. Ez lenne tehát a fa-gyökér elve, illetve a hajszálgyökerek kibúvója, megoldása, azaz a Hatalom struktúrája.¹³
   Ezzel a centralizált rendszerrel szemben a szerzôk a decentralizált, véges automata-hálózatok rendszereit állítják fel, melyben a szárak és csatornák nem léteznek elôre, ahol az individuumok egymás között felcserélhetôk, s csak az adott pillanat állapota határozza meg ôket, oly módon, hogy a helyi mûveletek koordinálódjanak egymással, és a végsô globális eredmény összhangban legyen, függetlenül bizonyos központi irányítótól. Az intenzív állapotok transzdukciója helyettesíti a topológiát, és „az információ áramlását szabályozó gráf bizonyos értelemben a hierarchikus gráf ellentéte... Nincs értelme annak, hogy a gráf fa legyen” (az ilyen gráfot térképnek hívtuk). Ez a háború-gép, illetve a Firing Squad problémája: szükség van-e tábornokra ahhoz, hogy n számú individuum egyszerre kezdjen tüzelni? A tábornok nélküli megoldás olyan decentrált sokféle számára megfelelô, mely véges számú állapotokat és hozzájuk kapcsolódó gyorsasági jeleket tartalmaz, a háborús rizóma vagy a gerillaharc nézôpontjából, másolat nélkül, a központi parancs másolása nélkül. Az is kimutatható, hogy ez a sokféle, gépies elrendezôdés vagy gépies társadalom, mint „aszociális kakukktojás” elvet minden központosító, egységesítô automatát.¹⁴ Az n, mindig n–1. Rosenstiehl és Petitot nyomatékosítják, hogy a központtal ellátott-központmentes oppozíciója nem annyira az általa jelölt dolgok miatt, mint inkább a dolgokra alkalmazott számolási mód szempontjából érdekes. Fák rendelhetôk a rizómához, vagy fordítva, a fák rizómává rügyezhetnek. Általánosságban igaz, hogy ugyanaz a dolog mind a két számolási, illetve szabályozási módot elfogadja, ez azonban mindkét esetben állapotváltozást von maga után. Vegyük például a pszichoanalízist: a tudattalan nemcsak elméletben, de számítási és kezelési gyakorlatában is alárendelt módon, a fa jellegû struktúrák, a hierarchikus gráfok, az összefoglaló emlékezetek, a központi szervek, a fallosz, a fallosz-fa rendszereiben értelmezôdik. E tekintetben a pszichoanalízis nem tud módszert változtatni: a tudattalan diktatorikus elgondolásával alapozza meg saját diktatorikus hatalmát. Ennek következtében a pszichoanalízis lépéstere igen korlátozott. Benne mindig van egy tábornok (Freud tábornok), egy fônök. Ezzel szemben, ha a tudattalant központ nélküli rendszerként fogjuk fel, vagyis mint véges automaták (rizóma) mechanikus hálózatát, akkor a schizo-analízis a tudattalan egészen más állapotához jut el. Ugyanezek az észrevételek a nyelvészetre is igazak; Rosenstiehl és Petitot éppen „a szó-társadalom központ nélküli szervezésének” lehetôségeit kutatják. A kijelentések és a vágyak esetében is a kérdés sosem a tudattalan redukálása, sem annak értelmezése, még csak nem is annak jelentôvé tétele a fa rendszerében. A kérdés sokkal inkább a tudattalan és általa új kijelentések, más vágyak létrehozása: a rizóma nem más, mint a tudattalan ezen létrehozása.
    Érdekes, hogy mennyire a fa uralta a nyugati valóságot és gondolkodást, a botanikától egészen a biológiáig bezáróan, az anatómiát, a gnoszeológiát, az ontológiát, az egész filozófiát...: gyökér-alapzat, Grund, roots és fundations. A Nyugatnak kivételes kapcsolata van az erdôvel és az erdôirtással; az erdôtôl elhódított területeket magokkal szaporodó növények népesítik be, ezek a fa típusú, fajra vonatkozó sarjadékkultúra alanyai; a parlagi állattenyésztés pedig olyan ivadékokat választ ki, melyek állati fastruktúrává rendezôdnek. A Kelet egészen más képet mutat: inkább a sztyeppével és a kerttel (más esetekben a sivataggal és az oázissal) való viszonylata jellemzi, mintsem az erdôvel és a mezôvel; gumós kultúra, mely az egyed részekre bontásával jön létre; a háttérbe szoruló, zárójelessé váló állattartás zárt terekben történik, vagy a nomád sztyeppékre húzódik viszsza. Nyugat: választott sarjadékon alapuló mezôgazdaság sok változó egyeddel; Kelet: kisszámú egyeden alapuló kertmûvészet, melyek a „genetikusan azonos egyedek” széles skálájára utalnak. Mintha Keleten, nevezetesen Óceániában létezne az a rizomatikus modell, amely minden tekintetben szemben áll a fa nyugati modelljével. Haudricourt erre vezeti vissza az erkölcsök és a transzcendencia Nyugaton elterjedt filozófiája és a Keletre jellemzô immanencia közötti oppozíciót is: az Isten, aki vet és arat, szemben a dugványozó és a termést a földbôl kiásó Istennel (dugványozás ellentétben a vetéssel).¹⁵ A transzcendencia tipikus európai betegség. A zene sem ugyanaz, ott a föld nem ugyanúgy zenél. Továbbá a szexualitás is más: a két nemet egyesítô, magvakkal szaporodó növények a szexualitást a reprodukció modelljének rendelik alá; a rizóma ezzel szemben a nemiség felszabadulása nem csupán a reprodukció nyomása alól, de a genitalitás alól is. Nálunk a fa a testbe plántálódott, megkeményítette és rétegezte még a nemi szerveket is. Elveszítettük a rizómát és a füvet. Henry Miller írja: „Kína az emberiség káposzta-ültetvényeiben a gyomnövény. (...) A gyomnövény az emberi erôfeszítések Nemezise. A növényeknek, az állatoknak és a csillagoknak tulajdonított képzeletbeli létezések között talán még a gyomnövény éli a legbölcsebb életet. Igaz, a fûnek nincs se virága, se repülôgép-anyahajója, se Hegyi beszéde. (...) Mégis övé az utolsó szó. Mégis, egyszer minden Kína sorsára jut. Ezt nevezik rendszerint a történészek a sötét középkornak. Nincs más kiút, csak a fû. (...) A fû csak a nem mûvelt területek között létezik. Betölti az üres hézagokat. Más dolgok közé és között nô. A virág szép, a káposzta hasznos, a mák bolonddá tesz. A fû túláradás, erkölcsi lecke.”¹⁶ — Melyik Kínáról beszél Miller, a régirôl vagy a jelenlegirôl, netán egy képzeletbelirôl, vagy egy másikról, amely egy mozgó térkép része lenne?
   Amerikát külön hely illetné meg. Természetesen ô sem mentes a fák és a gyökérkutatások eluralkodása alól. Ez még az irodalomra is rányomja bélyegét, a nemzeti identitás keresésében, a származáskutatásban, illetve egy európai genealógia keresésében (Kerouac például ôsei nyomába ered). Mégis minden fontos dolog, ami történt és történik, az amerikai rizómából fakad: a beatnik, az underground, a bandák és gangek, az egymást követô oldalhajtások azonnali kapcsolattal a külvilág felé. Ez az amerikai és az európai könyv közti különbség lényege, még ha az amerikai a fák nyomába ered is. „Fûszálak”. Amerikában sem mindenütt egyforma az irány: a fa jellegû kutatatások és a régi világba való visszafordulás inkább a Keletre jellemzô. Míg a Nyugat rizomatikus, aszcendens nélküli indiánjaival, a mindig megbúvó szelével, az állandóan változó, mozgásban lévô határaival. Amerika megfordította az irányokat: saját Keletét Nyugatra helyezte, mintha a Föld éppen Amerikában válna kerekké; a Nyugat a Kelet határa, a Kelet margója.¹⁷ (Nyugat és Kelet között nem India terül el, miként azt Haudricourt gondolta, hanem Amerika, Amerika alkotja a tengelyt és irányítja az inverzió mechanizmusát). Patti Smith, az amerikai fogorvos bibliájának amerikai énekese: ne gyökereket keress, kövesd a csatornát...
   Vajon nincs-e két-, sôt háromféle (vagy még több) bürokrácia? A nyugati bürokrácia a maga agrár, kadasztrális kezdetével, a gyökerek és mezôk, a fák és azok határjelölô szerepe, Hódító Vilmos nagy összeírásai, a feudalizmus, Franciaország királyainak politikája, az állam a tulajdonon nyugszik, a földek háborúval, tárgyalásokkal, házasságokkal szerezhetôk. Franciaország királyai a liliomot választják, mert a liliom gyökereivel mélyre hatolva kapaszkodik a lejtôk talajába. Vajon a Keletre is ugyanez jellemzô? Nagyon is könnyû lenne egy rizomatikus és immanens Keletet bemutatni; de ott az állam nem fa jellegû sémák, azaz elôre kialakított, fásított és gyökeret vert osztályok szerint mûködik; a Kelet a csatornák bürokráciája, vegyük például a híres „gyenge tulajdonú” hidraulikus (vízi) hatalmat, amelyben az állam kanalizáló és kanalizált osztályokat hoz létre (vö. Wittfogel téziseinek sohasem cáfolt részét). A despota úgy cselekszik, mint a folyó, és nem úgy, mint egy forrás, amely szintén pontszerû, fa-pont vagy gyökér; inkább a vizekhez kötôdik, mintsem a fához; még a Buddha fája is rizómává válik; Mao folyója és Lajos fája is. Vajon ez esetben Amerika nem közvetítôként, köztesként mûködött? Mivel egyszerre pusztít, irt (nemcsak az indiánokat, de a farmereket is), és az immigrálóknak köszönhetôen folyamatosan fejlôdik kifelé. A tôkeáramlás hatalmas csatornát képez, hatalom-összevonást eredményez a közvetlen „kvantumok” révén, itt mindenki a maga módján örül a pénzfolyam áramlásának (ebbôl adódik a szegény ember mítosza-valósága, aki milliomossá vált, hogy aztán újra elszegényedjen): az egyszerre fa és csatorna, gyökér és rizóma Amerikájában minden ilyeténképpen egyesül. Nincsen egyetemes kapitalizmus, önmagában pedig a kapitalizmus minden egyéb alakulat keresztezôdésében helyezkedik el, természetébôl fakadóan mindig is neokapitalizmus, s ami a legrosszabb, kitalálja keleti és nyugati arculatát, s e kettôt ötvözetét.
    Ugyanakkor ezekkel a földrajzi felosztásokkal teljesen rossz úton vagyunk. Zsákutca, annál jobb. Ha annak bizonyításáról van szó, hogy a rizómáknak is megvan a maguk despotizmusa, saját, talán még keményebb hierarchiájuk, akkor rendben van, hiszen nincs dualizmus, se ontológiai dualizmus, nem létezik a jó és a rossz axiológiai dualizmusa sem, nincs keveredés vagy amerikai szintézis. A rizómákban vannak fa jellegû csomópontok, a gyökerekben pedig rizomatikus hajtások. Mi több, léteznek olyan despotikus, immanens és kanalizáló alakulatok, amelyek a rizómákra jellemzôek. A fák transzcendens rendszerében pedig lehetnek anarchikus torzulások, léggyökerek és föld alatti ágak. A lényeg az, hogy a fa-gyökér és a rizóma-csatorna nem mint két modell állnak szemben egymással: az egyik modellként és másolatként mûködik, még ha létre is hozza saját szökésvonalait; a másik úgy, mint immanens folyamat, mely felforgatja a modellt, és térképet vázol fel, még akkor is, ha felállítja saját hierarchiáit, még ha despotikus csatonát idéz is elô. Nem a föld egyik vagy másik helyérôl van szó, de nem is a történelem valamelyik pillanatáról, még kevésbé a szellem egyik vagy másik kategóriájáról. Arról a modellrôl van szó, amely folyton felüti a fejét és elmélyül, továbbá arról a folyamatról, amely folyton elnyúlik, megszakad és újrakezdôdik. Hogy ez egy másik vagy új dualizmus lenne? Nem. Az írás problémája ez: pontos-talan kifejezésekre van szükség ahhoz, hogy valamit pontosan megjelöljünk. Egyáltalán nem azért, mert keresztül kell haladni rajta, de nem is azért, mert csak közelíteni lehet felé: a pontos-talanság egyáltalán nem közelítés, ellenkezôleg, pontos átmenet mindarról, ami van. Csak azért utalunk bizonyos dualizmusra, hogy ezzel egy másikat visszautasítsunk. Csak azért használunk dualisztikus modelleket, hogy eljussunk ahhoz a folyamathoz, mely visszautasít minden modellt. Minden esetben agyi korrigálásokra van szükség, melyekkel az akaratlanul létrehozott dualizmusokat szétbontjuk. Miután áthaladtuk minden ellenséges, mégis szükségszerû dualizmuson — öreg bútordarabok, amelyeket folyton ide-oda tologatunk —, elérkezünk végre a mágikus képlethez, amely szerint pluralizmus = monizmus.
   Foglaljuk össze a rizóma fôbb jegyeit: a fákkal vagy azok gyökereivel ellentétben a rizóma bármely pontján képes bármely más ponttal összekapcsolódni, vonásai nem szükségszerûen azonos természetû vonásokra utalnak, igen eltérô jelviszonyokat hoz mûködésbe, sôt nem-jel állapotokat is. A rizóma nem vezethetô vissza sem az Egyre, sem a sokfélére. Nem Egy, mely kettôvé, vagy közvetlenül hárommá, néggyé vagy ötté stb. válik. Nem az Egybôl deriválható sok(féle), de nem is a sok(féle), amelyhez az Egy hozzáadható (n+1). Nem egységekbôl, hanem dimenziókból áll, vagy még inkább mozgásban lévô irányokból. Nincs se kezdete, se vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad. Létrehoz egy alany és tárgy nélküli vízszintes n dimenziójú sokfélét, mely konzisztenciasíkra teríthetô, és amelybôl az Egy mindig kivonható (n–1). Egy ilyen sokféle nem változtatja meg dimenzióit anélkül, hogy természete önmagában ne változna, és ne alakulna át. Szemben a struktúrával, amely bizonyos pontok és pozíciók együttese, valamint a pontok közti bináris kapcsolatok és a pozíciók közti bi-univokális relációk együttese definiál, a rizóma csupán vonalakat húz: szegmentumok, rétegek, dimenziók vonalait, de szökésvonalat vagy deterritorizáló vonalat is olyan maximális dimenzió gyanánt, amely szerint a sokféle természetét megváltoztatva alakul át. Ezeket a vonalakat vagy szálakat nem lehet összetéveszteni a fa típusú levonatokkal, melyek csupán pontok és pozíciók között lokalizálható viszonyok. Szemben a fával, a rizóma nem reprodukálható tárgy: nincs szó se külsô reprodukálásról, mint a fa-kép, se belsô reprodukálásról, mint a fa-struktúra esetében. A rizóma antigenealógia. Rövid távú emlékezet, illetve ellenemlékezet. A rizóma variációk, terjeszkedés, hódítás, rabul ejtés, dugványozás útján terjed. Szemben a grafizmussal, a rajzzal vagy a fényképpel és a másolattal, a rizóma arra a térképre utal, amit létre kell hozni, meg kell alkotni, amely mindig szétszedhetô, kapcsolható, megfordítható, módosítható, többszöri ki- és bejárattal, a maga szökésvonalaival. A másolatokat kell a térképre vonatkoztatni, és nem fordítva. A központosított, hierarchikus kommunikációjú és elôre kialakított viszonylatú rendszerekkel szemben (még ha azok többközpontúak is), a rizóma központ nélküli, nem hierarchián alapuló és nem jelentô rendszer; tábornok nélküli, rendezô emlékezet, illetve központi automatizmus nélkül, csupán az állapotok áramlása határozza meg. A rizóma a szexualitáshoz, az állathoz, a növényhez, a világhoz, a politikához, a könyvhöz, a természetes és a nem természetes dolgokhoz fûzôdô kapcsolatainkat kérdôjelezi meg, egészen más, mint a fa kapcsolata: megannyi „valamivé válás”.
    A fennsík jellemzôje, hogy mindig középen van, nem kezdet, nem vég. Ilyen fennsíkok alkotják a rizómát. Gregory Bateson valami nagyon speciális dolog jelölésére használja a „fennsík” szót: vibráló intenzitásokat felfogó táj, mely fejlôdik, mégsem irányul egy csúcspont, vagy egy külsô cél felé. Bateson egy Bali-szigeti példát idéz, ahol az anya és fia közti szexuális játékok, vagy a férfiak veszekedései éppen e furcsa, intenzív stabilizáción keresztül bonyolódnak le. „Intenzitásokat felfogó fennsík lép az orgazmus helyébe”, helyettesíti a háborút vagy a csúcspontot. A nyugati gondolkodás bosszantó jellegzetessége, hogy a kifejezéseket és a cselekvéseket külsô vagy transzcendens végsô célokra vezeti vissza, ahelyett, hogy azokat immanens módon a bennük rejlô érték alapján ítélné meg.¹⁸ Például azáltal, hogy a könyv fejezetekbôl áll, csúcspontok és végpontok találhatók benne. Vajon mi történik ezzel szemben egy olyan könyv esetében, melynek síkjai a mikronyílásokon keresztül kommunikálnak egymással, ahogyan az agy? Fennsíknak nevezünk minden olyan sokféleséget, mely föld alatti szárainak segítségével oly módon tud a többihez kapcsolódni, hogy rizómává alakul. Ezt a könyvet úgy írjuk, mintha rizóma lenne. Fennsík-rétegekbôl állítottuk össze. Körkörös formába rendeztük, csak úgy játékból. Felkeltünk, és minden reggel mindketten azon töprengtünk, melyik fennsíkra, melyik jégtáblára is szálljunk, öt sor itt, tíz sor ott. Hallucinatív tapasztalataink voltak, vonalakat láttunk, hangyaoszlopok emelkedtek, egyik fennsíkról a másikra ugráltunk. Róttuk konvergens köreinket. A fennsík minden egyes pontján olvasható, a pontok pedig egymással kapcsolatba hozhatóak. A sokféleséghez módszerre van szükség, mely ténylegesen a sokfélét teremti; semmiféle tipografikus fortély, lexikai ügyesség, szóalkotás vagy keverékszó, semmiféle szintaktikai ravaszság nem tudja helyettesíteni azt. Ezek leggyakrabban mimetikus eljárások csupán, melyekkel egy másik dimenzióban a kép(es)-könyv számára fennmaradó egység szétszóródik, felbomlik. Techno-nárcizmus. A tipografikus, lexikális vagy szintaktikai alkotások csak akkor szükségesek, ha már nem tartoznak az elrejtett egység kifejezésformájához, és ô maga is a sokféleség egyik dimenziója lesz; e tekintetben nagyon kevés sikerrôl lehet beszámolni.¹⁹ Mi magunk sem tudtuk megcsinálni ezt. Csupán olyan szavakat használtunk, amelyek úgy mûködtek, mint a fennsíkok. Rizomatikus = schizo-analízis = pragmatika = mikro-politika. Ezek a szavak fogalmak, a fogalmak pedig vonalak; vagyis számrendszerek, melyek a sokfélék (rétegek, molekulaláncok, szökés- vagy törésvonalak, konvergenciakörök stb.) egyik vagy másik dimenzióihoz kötôdnek. Egyáltalán nem tudományos igénnyel léptünk fel. Nem tudjuk, mit jelent az, hogy tudományos, minthogy azt sem, mi az ideológia; csak elrendezôdésekrôl tudunk. Csak mechanikus vágyelrendezôdések vannak, meg kollektív elrendezôdései a megnyilatkozásnak. Nincs jelentés, és nincs szubjektiváció sem: n mennyiségben írni (minden individualizált megnyilatkozás az uralkodó jelentések foglya marad, minden jelölô vágy dominált szubjektumokra utal). Az elrendezôdés a maga sokféleségében szükségképpen egyszerre dolgozik szemiotikai, materiális és társadalmi áramláson (függetlenül az ismétléstôl, mely az elrendezôdés tekintetében bekövetkezhet egy elméleti vagy tudományos korpuszon belül). A valóságmezô, vagyis a világ, az ábrázolásmezô, vagyis a könyv és a szubjektív mezô, vagyis a szerzô közti hármas osztás már nem érvényes. De az elrendezés következtében ezekbôl a rendszerbôl kiemelt sokféleségek kapcsolatba lépnek egymással, olyannyira, hogy a könyv folytatása nem a következô könyv, tárgyát nem a világból meríti, szubjektuma pedig nem egy vagy több szerzô. Úgy tûnik, az írás nem tud eléggé a kívüllét nevében létrejönni. A kintinek tudniillik nincs képe, nincs jelentése, nincs szubjektivitása. A könyv tehát a kintivel való elrendezôdés szemben a világ képes-könyve ellen. Rizóma-könyv tehát, nem pedig kétágú, karógyökeret vagy nyalábos gyökeret eresztô. Soha ne eresszünk és ne is ültessünk gyökereket, ugyanakkor nehéz megakadályozni, hogy ne essünk vissza ezekbe a régi folyamatokba. „A dolgok, amelyek eszembe jutnak, nem gyökereiken keresztül jutnak eszembe, hanem egy körülbelül középen elhelyezkedô ponton keresztül. Próbálják megjegyezni azokat, próbáljanak megjegyezni egy fûszálat, amely csak a szár közepétôl kezd el nôni, próbáljanak meg ragaszkodni hozzá.”²⁰ Miért olyan nehéz? Ez mindjárt az észlelés kapcsán felmerülô szemiotikai kérdés. Nem könnyû középen észrevenni a dolgokat, és nem fentrôl lefelé haladva vagy fordítva, balról jobbra vagy fordítva: próbálják ki, meglátják, minden megváltozik. Nem könnyû meglátni a füvet a dolgokban és a szavakban (Nietzsche is ezt mondta, az aforizmát át kell „rágni”, a fennsík pedig elválaszthatatlan az ott legelészô tehenektôl, melyek egyben a kék ég felhôi is).
    Írnak történelmet, de mindig a letelepültek nézôpontjából, egy egységes államapparátus nevében, még akkor is, amikor nomádokról van szó. A történelem ellentétére volna szükség, Nomadológiára: ez az, ami hiányzik. E tekintetben is csak kevés, mégis nagy sikerrôl lehet beszámolni, például a gyermek keresztes hadjárat kapcsán: Marcel Schwob könyve, amely megtöbbszörözi az elbeszéléseket (récit), megannyi változó dimenziójú sík-réteg. Andrzejewski Les portes du Paradis címû könyve, mely egyetlen megszakítatlan mondatból áll, gyermekáradat, topogásáradat, széthúzódás, sietség, a menet élén haladó szerzetesnek elmondott gyermekvallomások szemiotikai áradata, vágyak és a nemiség áradata, mindegyik szerelembôl kelt útra, többé-kevésbé nyilvánvalóan Vendoˆme grófjának posztumusz és pederasztikus fekete vágyai által vezetve, konvergáló köröket írva — a lényeg nem az, hogy az áradatok „Egyet vagy sokfélét” hoznak létre, már nem itt tartunk: megnyilatkozások kollektív elrendezôdésérôl van szó, mechanikus vágyelrendezésrôl, az egyik a másikban, összekötve a csodálatos kintivel (kinttel), mely mindenképpen sokfélét eredményez. Ezenkívül, egy nemrégiben megjelent könyv, Armand Farrachinak a IV. keresztes hadjáratról szóló La dislocation címû könyve, ahol a mondatok eltartanak egymástól és szétszóródnak, vagy pedig összeütköznek és együtt élnek; a betûk, a tipográfia pedig táncolni kezd annak függvényében, ahogy a hadjárat delirál.²¹ Ezek példák a nomád és rizomatikus írásra. Az írás háború-géppel és szökésvonalakkal kel egybe, elhagyja rétegeit, szegmentumait, feladja megtelepedett életmódját, elhagyja az államapparátust. Miért van mégis szükség modellre? Vajon a könyv nem ad-e képet a keresztes hadjáratokról? Meglehet, hogy Schwob esetében is megmarad valamiféle egység, mint alap, Farrachinál pedig úgy, mint elvetélt egység, míg a Portes du Paradis esetében az egység mint Halálos gróf van jelen. Kell-e mélységesebb nomádság, mint a keresztes hadjáratok nomádsága, mint az igazi nomádok nomádsága, vagy pedig azoké, akik már mozdulni sem mozdulnak, és nem imitálnak semmit? Ôk csak elrendeznek. Hogyan talál a könyv a reprodukálható világ helyett egy olyan elégséges kívüllétet, mellyel együtt heterogénné szervezôdhetne. Mivel a kultúra része, a könyv szükségszerûen másolat, lenyomat: elôször is önmaga másolata, ugyanazon szerzô megelôzô könyvének másolata, más könyvek másolata a mégoly nagy különbségek ellenére is, fogalmak és szavak végtelen utánnyomata, a jelen, a múlt és eljövô világának a másolata. Még az ellenkulturált könyvet is képes áthatni egy túlságosan is nehéz kultúra: a könyv aktívan használja a kultúrát, a feledésbôl és nem emlékezetbôl, alulfejlettségbôl kifolyólag és nem a fejlôdés reményében, nomádként és nem letelepedettként, mint térképet és nem mint másolatot. Rizomatikus = populár-analízis, még ha a népnek más dolga is van, mint annak olvasása, még ha az egyetemi kultúrtömegek vagy az áltudományos blokkok túl kínosak vagy nyomasztóak is. Hiszen a tudomány teljesen bolond lenne, ha hagyná ezt, vegyük például a matematikát, a matematika nem tudomány, inkább egy csodálatos argó, és nomád. Fôként elméleti területen jellemzô, hogy egy akármilyen bizonytalan és pragmatikus építmény többet ér, mint a fogalmak utánnyomata, szakadásaikkal és fejlôdéseikkel együtt, melyek nem változtatnak semmit. Inkább az észlelhetetlen, felfoghatatlan törés, mintsem jelentô szakadás. A nomádok feltaláltak egy háború-gépet az államapparátus ellen. A történelem sosem értette a nomád életmódot, a vándorlást, a könyv sosem értette meg a kívüllétet, a kintlevôt. A történelemben hosszú ideig az állam volt a könyv és a gondolkodás modellje: a logosz, a filozófus-király, az idea transzcendenciája, a fogalom interioritása, szellemi köztársaság, az értelem törvényszéke, a gondolkodás funkcionáriusai, a törvényhozó ember és a szubjektum. Az állam szándéka, hogy a világ rendjének interiorizált képe legyen, és hogy gyökeret adjon az embernek. De a háború-gép és a kinti kapcsolata nem tételez egy másik modellt; puszta elrendezôdésrôl van szó, melynek következtében maga a gondolkodás válik nomáddá, a könyv a mozgó gépezet egyik darabja, a rizóma szára (Kleist és Kafka Goethe ellen).
    Írjunk végtelenül, a végtele-n-ben, n–1, írjunk szlogenekben: Rizómát, ne gyökeret verj, sose ültess! Ne vess, dugványozz! Ne egy légy vagy sok, légy sokféle most. Mindig vonalat húzz, sose tégy pontot! A gyorsaság a pontot vonallá vonja!²² Légy gyors, még egy helyben is! Szerencsevonal, csípôvonal, szökésvonal. Ne szíts magadból tábornokot! Találó gondolat helyett, találj gondolat-hegyet (Godard). Gondolatod telt legyen és tömény. Térképet készíts, ne fényképet, még csak ne is képet. Rózsaszín párduc légy, s legyen szerelmed fogható a darázs és az orchidea, a macska és a babuin szerelméhez. Ezt mondják az öreg ember-folyóról:
   He don’t plant tatos
   Don’t plant cotton
   Them thatplants them is soon forgotten
   But old man river he just keeps rollin along.
   
   A rizóma nem kezdôdik és nem végzôdik, mindig középen van, a dolgok között, köztes-lény, intermezzo. A fa leszármazás, a rizóma viszont szövetség, csak szövetség. A fa kikényszeríti a létezés igéjét, a rizóma szövete az „és... és... és....” kötôszó. Elég erô van ebben a kötôszóban, hogy megrázza és gyökerestôl kiirtsa a létigét. Hova tart? honnan jön? mire akar kilyukadni? — megannyi hasztalan kérdés. A tabula rasa, a nulláról való kezdés, újrakezdés, a kezdet vagy az alap keresése az utazásról és a (módszertani, pedagógiai, beavató, szimbolikus...) mozgásról hamis képet implikálnak. De Kleist, Leinz vagy Büchner másképp utaznak, másképp mozognak, középrôl indulnak, középen, itt jönnek be és mennek ki, nem kezdenek, nem is végeznek.²³ Mi több, az amerikai és már az angol irodalom is kifejezésre jutatta rizomatikus értelmét, képes volt dolgok között mozogni, bevezetni az és logikáját, felforgatni az ontológiát, elmozdítani az alapot, eltörölni kezdetet és véget. Képesek voltak pragmatikát csinálni. A közép tehát egyáltalán nem az átlag, ellenkezôleg ez az a hely, ahol a dolgok felgyorsulnak. A dolgok közötti egy nem lokalizálható viszonyt jelöl, nem mozgást egyikbôl a másikba és fordítva, inkább merôleges irányt, keresztmozgást, mely egyiket és a másikat is magával ragadja, kezdet és vég nélküli patak: a két partot lassan mossa, középen pedig felgyorsul.
   

Gyimesi Tímea fordítása