[...] Eichmann táviratot kapott Hösstôl [...] hogy Storfer odaérkezett és kérte, sürgôsen találkozhasson Eichmann-nal. „Azt mondtam magamban: Na jó, ez az ember mindig rendes volt, érdemes elmennem... Elmentem Ebnerhez, aki azt mondta: »Igen, csak ne lett volna olyan ügyetlen; elbújt és szökni akart«, vagy valami hasonlót. És a rendôrség letartóztatta és koncentrációs táborba küldte, és a Reichsführer parancsa szerint onnan senki nem jöhetett ki, ha már egyszer benn volt. Nem lehetett semmit sem tenni, sem egy dr. Ebner, sem én és senki más sem tudott semmit sem tenni. [...] Auschwitzba utaztam [...], felkerestem Hösst, és mondtam: Itt ül Storfer. »Igen, igen — mondta Höss — az egyik munkabrigádban van«. Azután odahozták Storfert, igen, utána egy nagyon normális, emberi volt, normális emberi találkozónk volt. Elpanaszolta szenvedéseit, én meg azt mondtam: »Igen, kedves, jó Storferem, micsoda pechünk volt! [...] Nézze, én Önnek igazán nem tudok segíteni, mivel a Reichsführer parancsa szerint innen senki nem hozhatja ki. [...] Azt hallottam, hogy maga valami hülyeséget csinált, elbújt vagy szökni akart, amit, végtére is Önnek igazán nem kellett volna«. [...]. És akkor azt mondta Storfer — mondtam neki, hogy van? — azt mondta: igen, meg szeretne kérni, hogy ne kelljen dolgoznia, mert nagyon nehéz munkát kell végeznie. És akkor azt mondtam Hössnek: »Storfernek nem kell dolgoznia!« De Höss ezt mondta: »Itt mindenki dolgozik.« Erre azt mondom: »Jó, írok egy papírt, mondtam, hogy Storfer a seprûvel [...] a kavicsutat tartsa rendben [...] és hogy joga van a seprûjével a padok egyikére leülni.« Azt mondom: »Rendben lesz így, Storfer úr? Megfelel ez Önnek?« Ekkor nagyon örült, kezet adtunk egymásnak, megkapta a seprûjét, s leült a padra. Ez nagy belsô örömöt okozott nekem [...]”
          Hat héttel eme »normális, emberi találkozó« után Storfer meghalt — valószínûleg nem a gázban végezte, hanem agyonlôtték. [...]
          Ennyi. Csupán az íz kedvéért.
   

   A fenti sorokat Hannah Arendt idézi az Adolf Eichmann SS-Obersturmbannfüher rendôrségi kihallgatásán készült jegyzôkönyvbôl. Borzasztó, szörnyûséges, embertelen a cinizmus, ami az anyanyelvével hôsies küzdelmet vívó s e harcban furtonfurt vereséget szenvedô Eichmann szavaiból árad — gondolnánk, csakhogy nem errôl van szó. A helyzet ennél lényegesen ijesztôbb: mindazt, amit elmondott, komolyan is gondolta. Horror.
   Arendt nem állított se többet, se kevesebbet, mint hogy a gonosz (pontosabban: az ô történetében szereplô gonosz, még pontosabban: az ô történetében leírt gonosz tettek elkövetôje) nem sátáni eredetû, nem diabolikus jelenség, ennél jóval egyszerûbb (bonyolultabb): banális. S mint ilyen, természetesen emberi. Vagyis a népirtások aktív résztvevôi amolyan közönséges emberek — mint te vagy én, barátom. Ma már e tézis nem tûnik annyira felháborítónak. Amint a gonosz aktivitása mit sem csökken, lényegi mivolta is egyre felismerhetôbbé válik. Az egykor botrányos tézis már-már közhellyé vált, de olyan közhellyé, amelyrôl igazán nem gondolkodunk el. Pedig gondolkodni bizony érdemes. Ha az a bizonyos Obersturmbannführer (a nácik számos bûntette mellett is elképesztô, hogy Goethe nyelvén ilyen szavakat voltak képesek kitalálni), az az Eichmann nevezetû gondolkodott volna... Na igen, tán szegényebbek lennénk ma egy fogalommal. Lehet persze vitázni, hogy miként értelmezhetô Eichmann személyén keresztül Arendt gonosz-felfogása, mennyiben tekinthetô ez egyetlen személyre vonatkozó, egyszerû kijelentésnek, s mennyiben tehetô meg a gonosz jelenségét jellemzô, általános érvényû kategóriának. Lehet vitatni, hogy a gonosz banális, szembe lehet állítani a radikális gonoszt a banális gonosszal. Gondolkodhatunk azon, hogy vajon aki banálisnak nevezi a gonoszt, az egyben banalizálja-e. Annyi azonban biztos: az az Obersturmbannführer, az az Eichmann nevezetû nem gondolkodott. Nem volt képes rá, de hajlandó sem. S talán ebben rejlik a titok egyik nyitja. Hiszen, aki gondolkodik, esetleg rájöhet, hogy azért bármit, BÁRMIT mégsem tehet meg. A dolgok folyhatnak olajozottan, legfeljebb apróbb kellemetlenségek kíséretében. Obersturmbannführer uram is kiválóan végezte munkáját, nagyszerû szervezô, ma talán úgy mondanánk, nagyszerû menedzser volt. De azért korántsem mindegy, hogy ténykedésünknek tulajdonképpen mi is a végeredménye.
   Nos, a gonosz nem századunk találmánya, s a korábbi évszázadok gonoszai sem voltak, nem lehettek különbek. Így Eichmann csak szomorú-hitvány apropója az arendti tézis megszületésének, bár erre ô maga nyilván végtelenül büszke lenne.
   Nem olyan régen elméláztam a huszadik századról. Jól ki is találtam, szépet lehet írni mondjuk valami ilyesfajta címmel: Szarajevótól Szarajevóig. Balga jószág vagyok, a történetek nem érnek véget. (Legújabban Fukuyama vélte úgy, hogy vége a történelemnek. Meglehet, igaza van, ha elfogadjuk, hogy létezik egyfajta végpont, nagy cél irányába törtetô, teleologikus történelem. Én ebben erôsen kételkedem, a történetek bizony nem sokat változnak, így az emberi kegyetlenségrôl szóló történetek sem. A Historia nem magistrája semminek sem; a Bourbonok ugyebár semmit sem tanulnak és semmit sem felejtenek.) Mesélnivalónk bizony mindig akad.
   Az emberi cselekvésnek aligha akad elképesztôbb válfaja, mint az, ha megtesszük, amit zavartalanul megtehetünk, ami módunkban van, bármi legyen is az. Miért etették egykor keresztényekkel az oroszlánokat, miért küldték máglyára az eretnekeket, miért vitték rabszolgának az afrikai feketéket, miért vitték Auschwitzba a zsidókat, Gulágra a nem is tudom kiket, szinte mindenkit, miért ölik halomra a kurdokat, albánokat, nôket és férfiakat, aggokat és gyermekeket? Mert módjukban volt, mert módjukban van. Mert azt hiszik, bármit megtehetnek.
    Mirôl szól hát az Eichmann-történet? Kétségtelen, a gonoszról. Banális ember (sôt, valójában szánalmas pojáca) lévén a banalitásról. Mirôl szól a többi?