Bin Laden és más iszlamisták dzsihádra szólítanak fel. Ugyanakkor politikusok, kommentátorok tömege mániákusan ismételgeti - Salman Rushdinak a Népszabadságban idézett (2001. Nov.10. Dunai Péter: Vissza a humánus értékrendhez! Nemcsak a fanatikusoknak üzen Salman Rushdie) kifejezésével mantrázza -: szó sincs kultúrák, vallások közötti háborúról, a terrorcselekményeknek semmi közük az iszlámhoz. Merthogy az iszlám szelíd, türelmes vallás. Iszlám-szakértők türelmesen elmagyarázzák, hogy a dzsihád alapjelentése: erőfeszítés - a jó ügy, a hit, a vallás ügyében. Ám a teljesség kedvéért azt is hozzáteszik: ha a hitet, a vallást veszély fenyegeti, akkor a dzsihád bizony mindent magában foglal, a háborút is.
A szent háború harcosai meg vannak győződve arról, hogy hitük, végső soron istenük védelmében teszik, ami szükséges: ha kell, ölnek, kínoznak, pusztítanak. Ez a háború ki sem törhetett volna, ha az öngyilkos terroristák nem hisznek abban, hogy szent erőfeszítésükért istenük a paradicsomban busásan megjutalmazza őket.
Akik a nőket megfosztották emberi jogaiktól, még arcuktól is, akik előírták a korbácsolást, megkövezést, kézlevágást, akik halálkommandókat küldtek a hitehagyottnak tekintett író megölésére, akik lerombolták az idegen isten, Buddha szobrait, nyilván jól ismerték az iszlám vallást, és bőven találtak igazolást tetteikre a szentírásukból, vallási hagyományaikból. Hiszen jóformán mást nem is tanultak, csak a Koránt. Nekünk, máshitűeknek vagy hitetleneknek nincs semmi alapunk arra, hogy az ő hitük, vallásos elkötelezettségük hitelességében kételkedjünk.
Annál is inkább nincs okunk a kétkedésre, mert nem egyedülálló, csak
egy vallást érintő jelenségről van szó. A Korán és az Ótestamentum között
közismert a kapcsolat. A zsidóknak istenük parancsolta, hogy irtsák ki
a máshitű kánaáni törzseket. "De e népek városaiban, a melyeket örökségül
ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is; hanem mindenestől
veszítsd el őket: a Khittheust, az Emoreust, a Kananeust, a Perizeust,
a Khivveust és a Jebuzeust, a mint megparancsolta néked az Úr, a te Istened.
Azért, hogy meg ne tanítsanak titeket az ő mindenféle útálatosságaik szerint
cselekedni, a melyeket ők cselekesznek az ő isteneiknek, és hogy ne vétkezzetek
az Úr ellen, a ti Istenetek ellen." (Mózes V, 20:16-18).
Mózes könyve részletesen leírja azt is, hogyan kell kezelni a közeli
családtagot, ha más hitre való áttérésre csábít: "Kövekkel kövezd meg őt,
hogy meghaljon; mert azon igyekezett, hogy elfordítson téged az Úrtól,
a te Istenedtől, �" (Mózes V, 13, 10). Nemcsak a hívő izraeliták, de a
hívő keresztények is szentnek tartják e hagyományokat, hiszen "A teljes
írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra,
az igazságban való nevelésre," (Pál II. levele Timótheushoz 3:6).
Az emberszeretetet, sőt ellenségszeretetet hirdető Jézus Krisztus követői, a keresztények maguk is jócskán gyakorolták a múltban a dzsihádot. A jelenkori dzsihád harcosai akár tanulhattak is a pogányokat erőszakosan térítő - olykor szentté is avatott - harcos uralkodóktól és a keresztesháborúk lovagjaitól. Utóbbiaknak halál esetére pontosan azt ígérték, mint a muzulmán dzsihád harcosainak: gyors bejutást a Paradicsomba.
Később, amikor a keresztesek hódító törekvése kudarcot vallott, a szent harcosok rájöttek, hogy a hitet nemcsak távol, hanem közel is lehet védeni. Veszélytelenebb, kényelmesebb, és gyakran jól jövedelmező foglalkozás volt az inkvizítorok szent háborúja. Ők a belső ellenség, a hitehagyott eretnekek ellen védték a hit tisztaságát. A jézusi szeretet parancsát körmönfont módon úgy értelmezték, hogy az igazi szeretet egy eretnek esetében a lassú tűzön való pirítást jelenti, hiszen így van a legnagyobb esély arra, hogy a bűnös az égés közben visszatér az igaz hithez, és legalább a lelke megmenekül. A Szent Inkvizíció tevékenysége a történelem szemétdombjára került, de az intézmény jogutódja, a Hittani Kongregáció korunknak megfelelő, szelíd módszerekkel ma is ügyel a hit tisztaságára. Szó sincs tehát elhatárolódásról, a bűnös örökség megtagadásáról.
Mindig szomorúság fog el, ha Kálvin János nevét hallom. A nagy reformátor is égettetett lassú tűzön eretnekeket (köztük az unitárius Szervet Mihályt), és fundamentalista buzgalmában ugyancsak vigyázott a nép hitére és erkölcseire. A Kálvin vezetése alatti genfi teokrácia a tálib rezsimhez hasonlóan totalitárius zsarnokság volt, szigorúan szablályozta az öltözködést, a szórakozást, az istentiszteletek rendjét, és kemény büntetéssel sújtotta a szabályok megsértőit. Börtön vagy fenyítés járt a táncért, a világi nótázásért, a cicomáért. És senkiben fel sem vetődik, hogy a mai református egyházak miért nem határolódnak el Kálvintól. Sőt, még utcákat, tereket neveznek el róla, és elvárják, hogy mindenki tisztelje e nagy férfiú emlékét.
De sorolhatnánk példákat a többi vallás történetéből is. Amelyik hatalomra került, vagy a hatalommal összefonódott, az bizony korának dzsihádjában buzgón részt is vett.
Az, hogy a múltbeli dzsihádoktól nem történt meg az elhatárolódás, sőt e dzsihádok emléke a szent hagyományban tovább él, mindig potenciális veszélyt jelent. Ki tudja, hogy mikor és hol kerülnek hatalomra fundamentalista hivők, akik éppen ezekre a hagyományra hivatkozva újra dzsihádokat hirdetnek.
Mindig is tragédiák származtak abból, ha az ember az Istent akarta megvédeni. A hitehagyottaktól, eretnekektől, máshitűektől, hitetlenektől, a más hitet terjesztő "hamis prófétáktól". Gyenge lábon áll az az isten, aki gyarló emberek segítségére szorul, azokat készteti gyilkolásra, háborúra a hit védelmében.
Ez az okoskodás a hívő olvasóban ellenérzést válthat ki. A velem egyet nem értő hivőktől csak azt kérem: tisztázzák magukban, hogy milyen magatartást követel tőlük a vallásuk, ha máshitűekkel, eretnekekkel, hitehagyottakkal vagy ateistákkal találkoznak. Minden vallásra jellemző magatartás ilyen esetben a tanítás, a meggyőzésre, megtérítésre való törekvés. De mi van, ha a másik fél megátalkodott, nem hallgat a szép szóra? Netalán még ő terjeszt más hitet, más elképzelést? Bízom benne, hogy itt és most, mindenki megtalálhatja a saját vallásában az igazi szeretet, megértés hangját, és nem hirdet kirekesztést, gyűlöletet, dzsihádot.
Mert a háború nem szent: szent háború nincs.
Farkas Henrik
(2001.11.13.)
BACK