Az Emberi - túlságosan is emberi című írásban Nietzsche gondolkodásának egy újabb korszaka teljesedett ki. A bölcseleti perspektíva megfogalmazásának ez az időszaka alapvetően különbözik a korábbi periódusoktól. ¹ Az élet adottságként történő elfogadása és öröklött vagy átvett elvek szerint történő kiteljesítése (ahogy ez az első bázeli évekre vagy a Korszerűtlen elmélkedések időszakára jellemző volt) Nietzsche gondolkodásától teljesen idegenné válik. Ugyanilyen kevéssé jellemző a modernitás köztudatát uraló, az ember tradicionális tudáshorizontjából kiemelt értékek, szempontok revideálásának, új aspektusból történő bemutatásának mint a perspektíva lehetséges megalapozásának igénye. A "történelemfeletti" vagy a jobbított phüszisz esztétizáló igazságfogalmát átható hit bizonyossága a szabad szellemű embereknek szóló könyvből hiányzik. ² A Nietzsche perspektivikus gondolkodásában beálló újabb fordulat egyben az érett művek problémavilágának első impresszív megnyilvánulása is.
   A kötet második kiadásához 1886-ban írt előszó szövegében - amely egyben a mű jelentőségének rövid bemutatása - a perspektivikus gondolkodásmód világosan tetten érhető. ³ Ebben a "kísérleti évek" sivatagát, Schopenhauer vak akaratfelfogásának elfogadását vagy Wagner gyógyíthatatlan romantikáját a "fölényes biztonságig és egészségig" vezető hosszú út szükséges velejárójaként határozta meg. A szabad szellem eszméjének megfogalmazása a végső cél, a "gyógyulás" szolgálatába állított elképzelés. A gondolat direkt és elvont jelentéstartalommal egyaránt kitölthető, vagyis a perspektivizmus akarása számára par excellence az élet akarása.
   A korszakot jellemezhetjük a mű eredeti problémafelvetésének sorrendjében. Születési körülményei - ahogy Nietzsche gondolkodásának ez a korszaka sem - merev határokkal nem kijelölhető epocha, hanem sokkal inkább egy hosszú folyamat eredményének tekinthető. Levelezéséből tudjuk, hogy 1876 júliusában éppen a bayreuthi ünnepi játékok idején hirtelen és minden eddiginél hevesebb formában tört rá betegsége. ⁴ Ekkortájt születtek azok az esszék és aforizmák, amelyeket stilisztikai átdolgozás után az Emberi - túlságosan is emberiben megjelentetett. ⁵ Ez év októberétől egészen 1877 májusáig egész éves szabadságát a Nápoly melletti Sorrentóban töltötte, ahol szinte végig betegségével küszködött, mégis elviselhetetlennek érezte, mikor a Bázelba történő visszautazásra gondolt. ⁶ Az Emberi - túlságosan is emberi megjelenése Nietzsche és közvetlen környezete közötti távolságot tovább mélyítette. Barátai közül is csak nagyon kevesen fogadták tetszéssel azt a szellemi kalandot, amely csupán prológusa a Zarathustrát megelőző intellektuális erőfeszítésnek. ⁷ Vizsgáljuk meg ezt a kérdést néhány általa is kedvelt alapfogalom, az igazság, a morál, a művész és a perspektivikus egyén lehetőségének szempontjából!


A. AZ IGAZSÁG

Általában elmondható, hogy Nietzsche átlép az esztétikai igazságfogalom terrénumán belül műalkotásként felvázolt perspektíva lehetőségein, mikor az igazság elgondolásának abszurditását fejtegeti. ⁸ A filozófia és a metafizikus gondolkodás hibája, hogy a "kortársi emberből indul ki". ⁹ Nietzsche metafizika-kritikájának központi motívuma, hogy a jelent mint minden ítélet relevanciájának zálogát és mint a "mostot" túldimenzionáló gondolkodásmód alapját elutasítja. "Az »Emberben« a filozófusok akaratlanul is »aeterna veritast«, valami állandót látnak, a dolgok biztos mértékét." ¹⁰ Az ember örök igazságként, önmaga örök jeleneként és egyben önmagával való azonosságként kívánja a világot megérteni. Csakhogy ez a törekvés a történeti érzék teljes hiányára vall, "nincsenek örök tények, ahogy abszolút igazságok sem léteznek." ¹¹ Nietzsche a metafizikai gondolkodásmód több dimenzióját érintette kritikájában az Emberi - túlságosan is emberi Elsőrendű és végső kérdésekről szóló fejezetében.
   Nietzsche a nyelvi gondolkodás elemi sajátosságaként tartotta számon azt a hitet, amely alapján "az ember hosszú ideig »aeterna veritasnak« hitte a dolgok neveit, [...] komolyan gondolta, hogy a nyelvben a világ megismerését birtokolja." ¹² Nietzsche ezt a lépést tartotta a tudományos gondolkodás felé vezető első lépésnek, és a "megtalált igazság hiteként" aposztrofálta. Az így felfogott igazság alapja az a hamis logika, amely a dolgok azonosságának lehetőségét vizionáló téves elképzelésen alapul. Nietzsche szerint az a feltevés, hogy több azonos dolog van, eleve tévedés, ahogy maga az azonosságfogalma is paradox jelenség. ¹³ "Az emberre az alacsonyabb rendű organizmusok periódusából maradt vissza az a hit, hogy léteznek azonos dolgok..." ¹⁴ Nietzsche az igazság fogalmának több meghatározását adja. Ezek egyszerre jelentik az igazság bizonyosságként felfogott ontikus státuszának relativizálódását és ismeretelméleti kritikáját. A metafizikai igazságfogalom kritikája annak a vak hitnek az elutasítását jelenti, amely ösztönösen, reflexszerű megszokásból állít igazságokat. "Néhány gondolat mint tévedés és álomkép lép a világba, majd igazsággá lesz, mert az ember utólag valódi szubsztrátumot csúsztat mögé." ¹⁵ Az ember igazságvágya a stabilitás, az állandóság iránti vágy, hisz az igazság "metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége [...], az igazságok illúziók, amelyekről elfelejtettük, hogy illúziók, metaforák..." ¹⁶ Az ember mint eszes lény absztrakciós képességével az igazság érzetét gerjeszti önmagában.
   Nietzsche szerint az igazság metafizikus hitének leghatékonyabb ellenszere a hitetlenség, ami az egyéniséget szembesülésre kényszeríti saját korlátaival és ellehetetleníti a mindannyiunkban munkálkodó primordiális akaratot, amely a metafizikai hit lényegét jelentő végső fundamentum igényét jelenti. A metafizika igazságfogalmának egyeduralma elleni szellemi harc feltételeként Nietzsche kimondja, hogy "logikátlanságra" és "igazságtalanságra" van szükség, ha valóban meg akarunk szabadulni a hamis ígéretektől. Nyelvhasználatában a "logikátlanság" nem a következetes gondolkodás hiányát jelenti, csak annak a belátását, hogy a valóság teljes komplexuma sokkal bonyolultabb jelenség, mint hogy kauzális összefüggésekké szimplifikált viszonyrendszerként elgondolható lenne. A "logikátlanság" iránti igény értelme kizárólag mint kritika érthető meg. Nie- tzsche szerint a nyelv, a vallás, a művészet, mindaz, "ami értéket ad az életnek", mélyen a logikátlanságban gyökerezik. ¹⁷ A logikátlanság nem ésszerűtlenség, csak rekonstrukciós kísérlete egy hipotetikus viszonynak, amely az embert más, eredetibb formában fűzi világához, mint a mindent eluraló kauzalitás. A szabad szellem önmagára ismerésének útja "logikátlansággal" van kikövezve, hisz minden embernek szüksége van a természetében adottságként rejtőző ösztöneire, fantáziájára, intuícióira, mert ezek nélkül nem lehet élni. "Csak a legnaivabb emberek hiszik, hogy az emberi természet tisztán logikussá változtatható." ¹⁸ Az ember tehát szükségszerűen logikátlan, vagyis "igazságtalan". Nietzsche szerint az "igazságtalanság" nem jelenti az igazság fogalmához kapcsolódó érték elvesztését, és az "igazságtalanság" nem minősítés. Egyszerűen arról van szó, hogy minden ítélet, amely a kizárólagos bizonyosság hitének alapján jött létre, és ezt a hitet mint az adott ítélet lényegét mutatja meg, illegitim. Persze felmerül a kérdés, hogy létezhet-e olyan ítélet, amely nincs átitatva a bizonyosságnak transzcendenciába gyökerező hitével? Nietzsche szerint igen. "Az élet értékére vonatkozó összes ítélet logikátlan, ezért igazságtalan." ¹⁹
   Nyilvánvaló, hogy Nietzsche ebben a korszakában nem az igazság fogalmát, hanem a hozzátartozó tradicionális jelentéstartalmat, az "igazság igazságát", és persze ezzel együtt a tradíció egészét tette kritikája tárgyává. Az igazság bizonyosságának abszolút hitét elutasító gondolat nem minden előzmény nélküli jelenség. Már 1872-ben megfogalmazza kétségeit: "Az igazság! Egy isten rajongó őrültsége (…) egy érzéketlen démon talán semmi mást nem mondana ezeken a szavakon kívül mindarról, amit mi fennhéjazó metaforával »világtörténelemnek« és »igazságnak« és »hírnévnek« nevezünk." ²⁰ A metafizika igazságfogalma minden látszat ellenére a legkevésbé racionális, sokkal inkább érzelmi, morális jelenség. Nietzsche olvasatában az élet elviselhetővé tételére tett kísérletek legigazságtalanabb - és egyben legmegtévesztőbb - esete az a "hazugság", amit talán csak szeszélyből az igazság kifejezésével illettek. Nietzsche gondolkodásának ebben a korszakában meghatározó motívum az igazság fogalmának új jelentéstartalommal való feltöltése.
   Az igazság kifejezés implicit jelentéstartalma egy felszólító értelmű kérdésben összegezhető. Az igazság kimondása, a bejelentés aktusa nem egy gondolat, a gondolkodás záróakkordja, hanem sokkal inkább kezdete az erőfeszítésnek, amely az értelmet éppen annak a megválaszolására kell, hogy ösztönözze; hogy mi is itt az "igazság". Az igazság iránti igény, és az igazság igazságtartalmára vonatkozó kérdés bevezetése az emberben rejlő természetes bizonytalanság jele. Az egyéniségnek ekkor szembesülnie kell a belátással, "...hogy az emberiségnek egészében véve nincs célja". ²¹ Léte nem valami végső igazság manifesztációja. Az igazság fogalmában eredeti formában bennerejlő kérdő hangsúly a bölcselet számára a modernitáshoz közelítve egyre kevésbé fontos szempont. A belátáshoz természetesen tartozik hozzá, hogy az igazság fogalma plurális alak, még akkor is, ha ez nyelvileg nem érzékelhető. Az "igazság" csak mint "igazságok" létezhet, ahol az egyéniséghez rendelhető "különféle világszemléletek, szokások és kultúrák" egyszerre és együtt átélhetők. ²² Az igazság sokfélesége hozzájárul annak a belátásához, hogy igazság nélkül nem lehet élni. Az igazság az egyéniség számára belső elkötelezettség, amely a perspektíva állítását önmaga számára megfogalmazó személyiség egzisztenciális belátása. Nietzsche felfogásában az igazság értelmezésében bekövetkező fordulat egyszerre eredményezheti a fogalom jelentéstartalmának tágulását és differenciáltabb értelmezését. Az igazság akkor perspektivikus, ha az élet szolgálatában áll, ezért törekedni kell rá. Az igazság elsajátításának szándékát maga elé célként tűző akarat egyben annak elismerését jelenti, hogy még nem vagyunk "az igazság" birtokában. Nietzsche véleménye szerint soha nem is birtokolhatjuk abszolút értelemben, hisz az igazságra törekvés mint a perspektivizmus attribútuma soha le nem zárható interpretáció. Ennek az az oka, hogy a nietzschei "igazság" lehetőségfeltételeinek teljesítése, az igazság pluralitásának tényét tudatosító állásfoglalás, és az önmagunkkal való azonosságunk igényének, a saját "igazság" iránti vágynak a megfogalmazása, valamint az ezt lehetővé tevő kritikai pozíció, az "igazságtalanság" gyakorlása abszolút értelemben nem lehetséges.


B. A MORÁL

Nietzsche a logikai igazságfogalom, a tudás, és az ismeret bizonyosságának lehetőségét elvető kritikájában világossá tette, hogy a metafizikai hagyománnyal szemben való gondolkodás hatékonnyá tételéhez szükség van az embernek a természetben adott "logikátlanságára" és "igazságtalanságára". Csakhogy ez a radikális gondolati lépés "a morált, amennyiben az erkölcsi kötelesség volt, [...] éppúgy megsemmisítette, mint a vallást." ²³ Nietzsche ezen a ponton az igazságfogalom logikai tartalmát kiterjeszti, és értékfogalommá minősíti. A probléma tehát ebből a szempontból az igazság igazságosságának morális aspektusát érintő kérdéssé válik.
   A moralitásra vonatkozó fejtegetések Nietzsche egész életművét átszövik, bár a témával kapcsolatos legfontosabb elképzelései főleg a késői írásokban láttak napvilágot. ²⁴ Jelen vizsgálat szempontjából szükségtelen Nietzsche morálfilozófiája egészének áttekintése. ²⁵ Ráadásul az 1870-es évek második felében a morál problematikája elsősorban éppen egy lehetséges perspektivizmus szempontjából válik elemzéseinek alkotórészévé, vagyis ekkor a moralitás még nem önmagában, nem mint a nyugati kultúra történetének sajátos megnyilvánulása érdekli. Ugyanakkor igaz, hogy az Emberi - túlságosan is emberi elemzései megelőlegezik, bevezetik a késői művek morálfilozófiai aspektusait.
   A moralitás kérdésének elemzése Nietzsche olvasatában új, a konvencionális értelmezéstől eltérő hangsúlyokat kap. A pszichológia tudományának zűrzavaros állapotaira hivatkozva jut arra a következtetésre, hogy "szükséges lett a morális megfigyelés feltámasztása." ²⁶ Ha a leghétköznapibb formában kívánjuk megfogalmazni, a morál a jó és a rossz fogalmának története. Nietzsche szerint a morális jó mindig a viszonosság élményében konstituált "közösségi érzés", míg a morális rossz éppen a különbség, az elkülönülés megnyilvánulása. ²⁷ A morális jó és rossz jelentéstartalma Nietzsche szerint nincs kapcsolatban a hasznosság, és az érdek fenoménjével. A morális ítélet iránti érdeklődés inkább egzisztenciális megalapozottságú. A jó az, ami tiszteletre méltó, példázatszerű, a rossz pedig, ami megvetendő, elutasításra szoruló szubsztancialitás. Olvasatában a jó és a rossz olyan prekoncepcionális értékítéletek, amelyek a hagyomány akkumuláló erejének köszönhetően abszolút jelentésre tettek szert. Az Emberi - túlságosan is emberi című könyv második kiadásához 1886-ban írt előszóban az itt felmerült problémát már a minden érték átértékelésének gondolatköréhez sorolta. "Lehet, hogy a rossz jó? Isten pedig csupán az ördög ötletdús találmánya? Végső soron talán minden hamis." ²⁸ Vagyis feltehető, hogy az ember mint morálisan jó társadalmi lény erénye nem az, amikor a másikkal való azonosság közösségét mint elvárást (morális törvény) fogja fel, hanem akkor jó, amikor a másik egyéniség számára mint "jóság" tűnik fel. Ez lehetőség arra, hogy a moralitás nevelő jellege - konvencionális értelmével ellenkezően - saját belátásként és ne külső kényszerként nyilvánuljon meg. A moralitás nem maximák és kategóriák hierarchiális rendje, hanem az életben újra és újra tettekkel megerősítésre szoruló cselekvés. Ezért mondhatja Nietzsche, hogy "metafizikai értelemben nincsenek bűnök, ám ugyanebben az értelemben erények sincsenek." ²⁹ Nietzsche olvasatában ahhoz, hogy a kijelentés korszakos jelentőségét megérthessük, először önmagunkhoz való viszonyunkat kell tisztáznunk. Az embernek önmagára mint egyéniségre van szüksége, ahol a megismerés mélysége szerinte megköveteli az "immoralitást".
   A "morál" kifejezése ebben a korszakában egy rosszul felfogott és tévesen értelmezett hit. De honnan ered a tévedés? Egyrészt hamis elvárás az emberiségnek az a meggyőződése, hogy a története során felhalmozott tapasztalattömeg, a korábbi évszázadok kultúrái által hagyományozott bölcsesség és tudás "erkölcsi ereje" minden egyéniséggel szemben követelményként megfogalmazható kánongyűjteménnyé transzformálható. Azokat, akik az univerzalizált elváráshorizont maximáit vagy nem akarják, vagy nem képesek betartani, minden korszak saját ízlése szerint büntette meg. A megtorlás igazságának hitét az táplálja, hogy a "jó közösség" önmaga számára jogosan tartja fenn - ha kell, erővel - azokat a körülményeket, amelyek szerint "jó" lehet. A morális jó társadalma nem egyéniségek, hanem a közösség élményének közössége, és mint ilyen, nem tart igényt individuumokra. Nietzsche számára ez a következtetés elfogadhatatlan.
   Másrészt a tévedés forrása a konvencionális morál legmagasabb rendű megnyilvánulása, a morális igazság, amely a logikai igazság fogalmából származtatható ítélet. Nietzsche egy helyütt a problémát egy példával világítja meg. "Az egyik legelterjedtebb téves következtetés az alábbi: ha valaki nyílt és őszinte hozzánk, akkor ő az igazságot mondja." ³⁰ Ez kauzális következtetés. A nyíltságnak és az őszinteségnek szükségszerű velejárója az igazság, mintha nem lehetne "őszintén" tévedni, vagy akár hazudni is. A morál annak a hitnek az explicit feltárulkozása, amely azt a meggyőződést, hogy az őszinteség és az igazságosság egyűvé tartozók, önmagában tartja értéknek. Ennek a képességnek az akceptálása és maximává emelése a morális igazság hite, az igazságosság. Csakhogy Nietzschétől már tudjuk, ahogy örök igazság, úgy "örök igazságosság" sem létezik. ³¹
   Nietzsche morálértelmezése az egyéniséget önmaga teljes megismerésére ösztönzi. Ehhez hozzátartozik, hogy az ember kendőzetlenül szembenéz ösztöneivel és megpróbálja megérteni a lelkében rejtőző szenvedélyeket. "A bennünk lakó bestia azt akarja, hogy hazudjunk neki; a morál kényszerhazugság azért, hogy ne tépjen szét bennünket." ³² Nietzsche a morált az ember saját önámítására, igazi énjének elleplezésére megalkotott hatékony eszközként értelmezi. Az egyéniség perspektivikus létének érdekében, a cél felé tartó hosszú "vándorlásban" rákényszerül, hogy a morál nyomasztó súlyától megszabaduljon. Ebben az összefüggésben "az egoizmus nem gonoszság", hisz a perspektivizmusra törekvő egyéniség csak felismeréséből következő magányosságát kompenzálja. ³³ Küldetésének sikere azonban az emberi nem minden tagja számára példázatot jelenthet, amellyel a perspektivikus egyéniség a legnagyobb hasznot hajtja az emberiségnek. Így a perspektivizmus eszméje nyíltan a közösség eszményének elkötelezettje, még akkor is, ha a látszat éppen az ellenkezőjét sugallja. A moralitás maszkja mögött ellenben sokszor joggal sejthetünk álságos szándékot.


C. AZ ESZTÉTIKA

Hasonlóan az igazság és a morál fenoménjéhez az esztétika (a művészet) fogalmának jelentéstartalma is alaposan megváltozik az 1870-es évek végére. A kérdést fejtegető legtöbb aforizma az Emberi - túlságosan is emberi első kötetének negyedik fejezetében található, amely A művész és az író lelkéből címmel jelent meg. E részben annak az elképzelésnek a teljesebb kibontásáról van szó, hogy milyen módón válhat a művészet a filozófiai perspektivizmus részévé. A kérdés jelentőségét fokozza, hogy Nietzsche a perspektivikus művészet problémáját a moralitás felől közelíti meg.
   A moralitás szempontjából különbséget tesz a művész és a gondolkodó között. Az "Igazságok felismerése szempontjából a művészre gyöngébb moralitás jellemző, mint a gondolkodóra" - állítja. ³⁴ A művész igazsága művészete lényegeként mutatkozik meg. A művészet műveléséhez szükséges körülmények speciálisak. Ezek fenntartása érdekében a művész védekezik a kategorikus, a definitív, a korlátozó hatásokkal szemben. Az alkotó szabadság a művészi alkotás alapfeltétele. Ez a művészből előtörő természetes reflex pedig nem kedvez az igazságról alkotott metafizikus elképzeléseknek, ahogy annak a hitnek sem, amely egy jelenséget egy külső erő vagy törvény hatására önmagával való azonosságként mint objektivációt jelenít meg. ³⁵ A művész számára soha nem a műalkotás befejezettségének bizonyossága adja meg a mű értékét, hanem az alkotás folyamata, melynek egyedül önmaga a mértéke. A művészekben működő "becsvágy mindenekelőtt azt követelte, hogy művük mindenekelőtt saját szemükben a legtökéletesebbnek lássék". ³⁶ A művész igazság iránti érzéke nem tehető egy univerzalizált elváráshorizont tárgyává, éppen ezért akár amorálisként is megnyilvánulhat, és ez nincs összefüggésben művészi teljesítményével. ³⁷ A művészet alkalmas arra, hogy a művész igazságérzékének amorális karakterét érzékelhetővé és érthetővé tegye. "Ahogy a képzőművészetekben, éppúgy megvan a zenében és a költészetben is a rút lélek művészete; és a leghatalmasabb művészi hatásokat, úgy mint a lélek megtöretése, a kövek megtáncoltatása és az állatok emberré változtatása, talán éppen ez a művészet érte el." ³⁸
   Nietzsche olvasatában a művészet lényegéhez tartozó eredeti ambivalencia jelentése tovább finomítható, vagyis az, hogy a "klasszikus" esztétika értelmezésében a műalkotás a magasabb rendű igazság megnyilvánulása, és ezzel szemben a művész tevékenysége, az alkotás folyamata, a mű témájához való viszonya éppen ennek a meggyőződésnek a határozott cáfolata.
   A művészet interpretatív létmód. Nietzsche felfogásában ennek különösen nagy jelentősége van. "A művészet elviselhetővé teszi az élet látványát, mégpedig oly módon, hogy a tisztátalan gondolkodás fátylát teríti rá." ³⁹ A művészet mint "vigasztalás", már A tragédia születése korszakából ismert gondolat, itt azonban új értelemben jelenik meg. A műalkotásban megmutatkozó világ illúziója nem önmagában jelent az élet számára menedéket. A művészet két egymással ellentétes hatású olvasat eredője. Egyfelől: lehetőséget, alkalmat teremt az egyéniségnek önmaga továbbgondolására azzal, hogy új, ismeretlen kapuit nyitja meg az élet olyan szféráinak, melyek a gondolkodás számára egyébként elérhetetlenek. A művészet megszépíti a látványt, egyszerűen trükkjeivel megteremti annak lehetőségét, hogy a világot olyannak láthassuk, amilyennek szeretnénk. A valóság és a képzelet kontúrjai elmosódnak, s a "képek" egymásba olvadó foltok kavalkádjává torzulnak, a fantázia újra teret nyer. A művészet a perspektivikus megvilágosodás, az emberi szellem felszabadításának eszköze; ugyanakkor "a »homályosság« is szükséges az értelmezéshez". ⁴⁰ E gondolatban a modern hermeneutika egyik alaptételére ismerhetünk; az értelmezés számára csak ott nyílik feladat, ahol az idegenségnek egy bizonyos foka jelen van. ⁴¹ A művészet teremtette "homályosság" a jól elrendezett, átlátható kauzálisnak hitt világ biztonságát az otthontalanság, az alteráló világok lehetőségének sejtetésével teszi bizonytalanná. A "homályosság" az esztétikai vigasztalástörténet szükséges kelléke, amely úgy alakítja elviselhetővé az életet, hogy a valóság "kristályképét" felfüggeszti. A művészet segítségével teremtett világ nem állapot vagy cél, hanem feladat, amelyben az egyéniség új lehetőségre tesz szert.
   A művészet, az esztétika szerepe láthatóan megváltozik az 1870-es évek elején megjelent írások gondolatvilágához képest. Őrzi ugyan az egyéniség önmegalkotásának képzetét és még világosabbá teszi az ember számára önmagát mint feladatot. A teremtés motívuma azonban nem egyszerűen esztétikai kompozíció. A művészet már nem garanciája egy magasabbrendű "igazság" világra segítésének, vagyis az esztétikai önmagában nem "perspektivikus". A művészet mint létforma a perspektivizmus szempontjából nem cél, ahogy ez A tragédia születésében és a Korszerűtlen elmélkedések időszakában még érvényes volt, hanem a perspektivikus gondolkodás eszköze.
   Nietzsche véleményét gonoszkodó túlzásokba öntve fogalmazza meg: "Önmagában a művész visszamaradó lény, mert megreked a játéknál, ami az ifjúság és a gyermekkor sajátja; ráadásul műveltsége majdnem kizárólag régi korok ismeretére terjed ki." ⁴² A művészet veszélyeire figyelmeztető aforizma nyilvánvaló kapcsolatban van a Wagner által megtestesített művészideállal szemben fokozatosan kialakuló személyes ellenszenvvel. A művészet "klasszikus" képzete nem fejezi ki az egyéniség minden pillanatban megújuló, más és más alakban megmutatkozó eredetiségét, ezért magának a művészetnek az alkotás gyakorlatában kell megújulnia. A perspektivikus gondolkodás szolgálatába állított művészet mint eszköz a kifejezés reinterpretációját követeli, hisz "a művészet alkonypírja" legalább annyira jelenti az esztétika végét, mint kezdetét. ⁴³


D. AZ EMBER EGYEDÜL ÖNMAGÁVAL

"Az Emberi - túlságosan is emberi egy válság emlékműve", Nietzsche gondolkodásának történetében kulcsmozzanat. ⁴⁴ A válság kifejezéssel jelölt időszak "tünete" a gondolkodását átható "expanzív erózió". Ha a szabad szellemeknek szóló könyv aforizmáinak és fejezeteinek címét elolvassuk, szembetűnő, a későbbi írásokra sokkal kevésbé jellemző szisztematizmust figyelhetünk meg. Nietzsche jól strukturált, áttekinthető formában csoportosította az emberiség szellemi megnyilvánulásainak fontosabb témáit elemző gondolatait. Az igazság, a morál, az állam, az esztétika, a szubjektum - mind az ember tudáshorizontját felölelő kulcsfogalmak, amelyeket az értelmezés számára feladattá tesz. Az olvasó egyben Nietzsche önmagához intézett kihívásának is szemtanúja lehet. Grandiózus vállalkozása három egymást kiegészítő cél összegzése.
   Először: a könyv célja végső koncepciója szerint az, hogy minden korábbi, hasonló, szellemtörténeti alapkutatás mélységét és alaposságát felülmúlja. Másodszor: természetesen az emberi értelem legáltalánosabb kérdéseinek vizsgálata alkalom a problémáknak új szempontból történő bemutatására. A metodológiai fordulat nem öncélú szellemi attrakció, hanem a mű születésének harmadik szempontjaként feltüntetett filozófiai perspektivizmust mint az önmegvalósítás egyetlen adekvát formáját és minden ember számára világos példázatát mutatja be.
   Nietzsche következtetései sokszor igazságtalannak, felületesnek, tévesnek tűnnek, és ez nem minden alapot nélkülöző olvasat, ha az aforizmák, vagy a kötet fejezeteinek értelmezését egymástól függetlenül kíséreljük meg. A töredékesség, az aforisztikus írásmód eredeti szándékainak ellenére sok esetben az egyes szövegrészek az olvasó számára önmagukban hozzáférhetetlenek. ⁴⁵ A szövegek jelentéstartalmának majd minden részlete kontextuális és csak az Emberi - túlságosan is emberi szövegegészét a maga komplexitásában megvilágító értelmezés számára töltik be a szerző szándékai szerinti szerepet. ⁴⁶
   Az "expanzív erózió" Nietzsche gondolkodásának ezt a korszakát összetett formában jellemzi. Arról az általános destrukcióról van szó, amellyel már a korábbi művekben is felbukkant témákat egy általános metafizika- és kultúrkritika tárgyaként kezeli. Szinte minden és mindenki áldozatul esik a "Tradíció" és a "saját tradíció" ellen indított hadjáratnak. Schopenhauer, a perspektivikus élet korábbi példaképe fokozatosan Nietzsche metafizika-kritikájának céltáblájává válik. ⁴⁷ A "nagy filozófussal" történő szembefordulás lassan érlelődő, (a töredékekben) jól nyomon követhető folyamat, akárcsak még az 1870-es évek közepén is rajongásig tisztelt Wagnertől való eltávolodás, amely hatásait tekintve drámaibb következményekkel járt. ⁴⁸
   Nyilvánvaló, hogy kapcsolatuk fokozatos megromlása nem kizárólag elvi gyökerekre, hanem egy rendkívül komplex viszonyrendszer egyensúlyának megbomlására vezethető vissza. Az 1870-es évek végére a "wagnerianizmus" címkével jelölt, a hiteles német szellemiségként aposztrofált gondolkodásmód, magatartásforma Nietzsche olvasatában a kereszténység befolyása alá került. ⁴⁹ Wagner, aki személyével testesítette meg a német identitást, kiszolgáltatott volt életművének, amely a különböző értelmezések igényeinek megfelelően önálló életre kelt. Az öregedő zeneszerző megbékélés iránti vágya teljesül be, mikor életének utolsó szakaszában meggyőződéssel foglalja el azt a helyet a német kultúrtörténetben, amit a kortársak jelöltek ki számára. ⁵⁰ Nietzsche számára Wagner választása árulás, de valós súlyán túl legalább ennyire apropó is. ⁵¹ Wagner irigyelt szellemi integritása, nyilvános megbecsültsége, hírneve az akkor még alig ismert Nietzsche számára irritáló jelenség és egyben kihívás is.
   Pedig csak néhány esztendő telt el azóta, hogy 1873 elején nekikezdett a Wagner Bayreuthban című könyv megírásához. A Wagner-laudáció mélyen személyes. Nietzsche az ismeretségnek, Cosima Wagnernek, Triebschennek, a muzsika élményének, az atyáskodó mentor szuggesszív életerejének köszönhetően a "Wagner jelenséget" a legmélyebben átélte. Wagner nem egyszerűen ürügy, hogy Nietzsche önmagáról írjon. Hihető, hogy a mű születésének pillanatában valóban azt a Wagnert mutatta be, akit ismert; a nagy művészt, az "igaz" németet, aki megértette és önmaga lényegeként tudatosan képviselte értékeit. Bayreuth egész valósága ennek a portrénak az igazolása. Nietzsche szemében Wagner az a művész, aki művészetének eszközeivel éri el önmaga kiteljesítését, és válik egy korszak élő szimbólumává és felszólító hangnemű példázatává: "Wagner nagy azért, hogy mi mind naggyá legyünk"- írta egy, a Negyedik Korszerűtlen időszakában keletkezett töredékben. ⁵²
   A Wagner-könyv több szempontból is korszakos jelentőségű. Ez az első Wagnernak szentelt írás, amely először mutatta be a nagy zeneszerző jelentőségét olyan kultúrtörténeti összefüggések keretében, amelyek egyúttal kijelölik a későbbi hatástörténeti vizsgálatok irányát is. Ugyanakkor Wagner Nietzsche bölcseletének összes eddigi konklúzióját megtestesítő személyiségnek látszik, hisz egyszerre művész, filozófus, a hagyományként megélt jelen kérlelhetetlen kritikusa, akinek élete túlmutat önmagán, vagyis perspektivikus, hisz: "Olyan valami Ő, ami a mi számunkra nem adatik meg, mégpedig nem a jövő látnoka, aminek pedig látszani szeretne, hanem a múlt értelmezője és megdicsőítője." ⁵³ Ráadásul Wagner a kereszténységgel sem szimpatizált, ami - akár Schopenhauerhez képest is - Nietzsche felfogásában pozitív jelentőségű. Ebből a szempontból a Wagner-könyv Nietzsche első kísérlete ifjúkori bölcselete eredményeinek összefoglalására.
   Az univerzális kritika a tudás térképét fokozatosan végigtapogató szisztematikus destrukció, és - ahogy láttuk - radikálisan átértékeli olyan principiális kategóriák státuszát, mint az igazság, a morál vagy a művészet. ⁵⁴ Ennek jelentősége Nietzsche szempontjából az, hogy egyszerre lép túl saját korábbi nézetein és a klasszikus filozófiai tradíció álláspontján.
   Az 1886-os második kiadáshoz írt előszóban az Emberi - túlságosan is emberi újdonságát az ember önmagának feltett bátor kérdéseiben jelölte meg. "... miért különültem ennyire el? Miért vagyok ilyen egyedül? Miért mondok le mindenről, amit tiszteltem? Miért mondok le magáról a tiszteletről is? Miért gyanakszom ennyire erényeimre, miért gyűlölöm őket? [...] Minden értékbecslésben meg kell ragadnod a perspektivikus elemeket - az eltolódást, a torzulást, a horizont látszólagos teleológiáját és minden egyebet, ami a perspektívához tartozik..." ⁵⁵ A perspektivizmus ekkor válik tudatosan felismert, vállalt és megkomponált önmaga számára írt vigasztalástörténetté, melynek egy fontos, önmaga felé tett lépése a szabad szellemeknek dedikált írás.
   A Wagner-könyv és az Emberi - túlságosan is emberi megjelenése között eltelt két esztendő annak az erodáló, destruáló "módszertannak" a kidolgozásával telt, amely a korábbi, az esztétizáló időszak önképében büszkén vállalt teljesítményt konzumálja. A "tabula rasa" élményével bekövetkezik, hogy Nietzsche minden külső mértéket, mint értékelvárást felfüggeszt és egyedül önmagát, saját világát tartja bölcselete számára releváns témának. Vagyis az a meggyőződés munkál benne, hogy az így feltárt összefüggések általános érvényű válaszokként is értelmezhetők. A kultúrtörténet paradigmatikus fogalmait továbbra is előszeretettel használja problémái, kérdései megfogalmazására. Az ebben az időszakban használt frazeológia a metafizika fogalomkészletének és a poétikus nyelvhasználatnak sajátos keveréke, amely még nem érte el a kifejező- erőnek azt a színvonalát, ami a Zarathustrát jellemzi. Az Emberi - túlságosan is emberi első kötetének utolsó fejezetéhez (Az ember egyedül önmagával) tartozó aforizmákat lapozgatva a magányosság, a kiszolgáltatottság, az önértelmezésre törekvő akarat különböző megnyilvánulásaival találkozhat az olvasó. ⁵⁶ A szövegek közötti tematikus kapcsolatot az jelenti, hogy minden szövegrész rendelkezik egy önreflexív olvasattal, melynek tárgya Friedrich Nietzsche, a gondolkodó és "egészséges" ember lehetősége. ⁵⁷ Az önépítést, a perspektíva kutatását ebben az időszakban egyszerre éli meg tudatosan mint a saját sors kényszerét és mint a filozófia eredeti teljesítményének lehetőségét. A perspektivizmus tervszerűvé tétele és az egzisztenciális adottságból módszeresen elgondolt filozófiai programmá minősítése egyszerre jelenti céljából következően gondolkodásának szisztematikus továbbvitelét, valamint életében azoknak az egzisztenciális feltételeknek a megteremtését, amelyek kellő függetlenséget biztosítanak számára. A kényszer és a lehetőség egy célban, az önmagát létlehetőségeinek maximumaként az emberiség üdvére realizáló egyéniség eszményében összegződik.
   Nietzsche a metafizikaiként felfogott valóság értékvilágának szinte teljes horizontján végigfutva, a tradíció egészének értékrendjét, sőt az érték fogalmának létjogosultságát magát kérdőjelezi meg. A gondolkodását jellemző "univerzális erózió" expanzív, fokozatosan kiterjedő olvasat, melyben megkérdőjeleződik olyan klasszikus fogalmak "értéke", mint a "morál" vagy az "igazság", státuszuk alapvetően megváltozik. Ezeknek a principiális kategóriáknak az "értéknélkülivé" tételével Nietzsche azt állítja, hogy gondolkodásunkban a köréjük szerveződő és ellehetetlenülő emberi világ csak úgy juthat kellő, a perspektívizmus számára nélkülözhetetlen cselekvési szabadsághoz, ha ontológiai státuszukat is felfüggeszti. Nietzsche az Emberi - túlságosan is emberiben egy értéknélküli világot hoz létre, amelynek egyetlen értéke az egyéniség, aki képes ennek a világnak az elgondolására és e hiposztazált világ elvárásai szerinti életre. A minden elvárás nélküli életben "az ember egyedül önmagában" kivételes esélyt kap, hogy új értéket állítson, hisz a metafizika értékvilágának kritikája önmagában nem érték, csak az értékteremtéshez szükséges kellő cselekvési szabadság. Ezért állítható az hogy, ebben a korszakban Nietzsche felfogásában a perspektíva latens jelenség, egyfajta "punktuális" perspektivizmus.
   Az átértékelés doktrínája egyéb problémákat is felvet. A minden érték átértékelésének programja ekkor még nem található meg kidolgozott formában, a koncepció alkalmazása viszont tetten érhető. Az átértékelés igénye nem a nihilizmusban gyökerezik, vagyis valamit átértékelni nem jelent leértékelést. Az átértékelés programjának univerzális igénye könnyen alakíthat ki bennünk ambivalens érzéseket, hisz módszerességét tekintve hasonlít a karteziánus kétely megalapozásához, és ez félreértésekre adhat okot. Nietzsche olvasatában az értékállítás mechanizmusának kategorikus imperatívusza megőrzi eredeti értelmét, vagyis nem értékelődik át. Ez a megállapítás az átértékelés aktusának csupán egy jelentésrétegére mutat rá, hisz a folyamat radikalizmusát univerzális jellege csak részben magyarázza, vagyis nem teszi világossá azt a tényt, hogy az átértékelés egy új, a potencialitást hangsúlyozó értékfogalom keretei között megy végbe. Az érték elveszíti konvencionalitását, konszenzushoz kötöttségét. Az érték "kontingenciája" azonban - mint láttuk - nem azonos az értéknélküliséggel, bár ennek ellenére Nietzsche szakítását a homogén értékfogalommal sokan elviselhetetlennek tartották, és ez a recepciótörténetben is jól nyomon követhető. ⁵⁸
   A korszak antimetafizikus sajátosságait kitűnően szemlélteti Az élet óramutatójáról című aforizma. Nietzsche szerint "Az élet csekély számú, roppant jelentős pillanatból, valamint megszámlálhatatlanul sok intervallumból áll [...] A szerelem, a tavasz, minden szép dallam, a hegy, a hold, a tenger legalább egyetlenegyszer az ember szívéhez szól - ha a szív hagyja szóhoz jutni." ⁵⁹ A pillanat szépségéről szóló kissé szentimentális hitvallás a perspektívaállítás kísérletét jellemző időszemlélet alapvető átalakulásáról árulkodik - a perspektíva csak egy örökké előálló pillanatként érthető meg. Nietzsche a metafizikai tradíció időfelfogásának szukcesszív jellegét értelmezhetetlennek tartja. A perspektivikus élet szempontjából a múlt és a jövő inkonzisztenciát teremt, hisz az élet lényege, hogy perspektivizmusát mint létlehetőségeinek kimeríthetetlen tárházát minden pillanatban a maga totalitásában képes megélni. A perspektivizmus a pillanat végtelenségének élményét realitásként megélő intellektuális akarat.



HIVATKOZOTT IRODALOM

Kritische Gesamtausgabe von Nietzsches Werken (KGW). Herausgegeben von Giorgio Colli und Mazzino Montinari, Berlin-New York, 1971, Walter de Gruyter.
Kritische Gesamtausgabe von Nietzsches Briefwechsel (KGB). Herausgegeben von Giorgio Colli und Mazzino Montinari, Berlin-New York, 1971, Walter de Gruyter.
Kritische Studienausgabe in 15 Bänden (KSA). Berlin-New York, 1988, Deutscher Taschenbuch Verlag Gmbh.
Ecce Homo (EH), fordította: Horváth Géza, Budapest, Göncöl Kiadó,
Emberi - túlságosan is emberi (ETE), in A vándor és árnyéka, fordította: Török Gábor, Budapest, 1990, Göncöl Kiadó.
Althaus, Horst: Friedrich Nietzsche (Das Leben Eines Genies im 19. Jahrhundert). Berlin, 1993, Ullstein.
Bataille, Georges: Nietzsche és a tilalmak áthágása. In Atheneum I/3. Budapest, 1992, T-Twins Kiadó.
Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Budapest, 1984, Gondolat.
Györkösy A. - Kapitánffy I. - Tegyei I.: Ógörög nagyszótár. Budapest, 1990, Akadémia Kiadó.
Maugham, W. Somerset: Az ördög sarkantyúja. Bukarest, 1968, Irodalmi Könyvkiadó.
Reyburn, H. A.: Nietzsche: The Story of a Human Philosopher. London, 1948, Macmillan.
Schacht, Richard: Nietzsche. London-New York, 1992, Routledge.

Vissza a tartalomjegyzékhez