A szellem három átváltozását beszélem el néktek: miként lesz a szellemből teve, és a tevéből oroszlán, és miként lesz az oroszlán gyermekké végül.
   Sok van, ami a szellemnek súlyos, ami súlyos az erős, teherbíró szellemnek, melyben tisztelet lakozik: arra vágyik az ő ereje, ami súlyos és a legsúlyosabb.
   Súly? Mi az? kérdi a teherbíró szellem, és letérdel, akár a teve, hogy jól megrakodják.
   A legnagyobb súly? Mi az, ti hősök? kérdi a teherbíró szellem - már hátamra is veszem, hogy örvendjek erőmnek.
   Ugyan nem ez-e a legsúlyosabb: megalázkodni, hogy fájdalmat okozzunk önnön fennhéjázásunknak? Kigúnyolni bölcsességünket, hogy fennen ragyoghasson balgaságunk?
   Vagy talán ez: odahagyni minden dolgainkat, midőn győzelmi ünnepet ülnek? Magas hegyekre mászni, hogy megkísértsük a kísértőt?
   Vagy talán ez: a megismerés makkján és füvén élni csak, hogy lelkünk éhezze az igazságot?
   Vagy talán ez: betegen is hazaküldeni a vigasztalókat, és süketek barátjául szegődni, akik nem hallják meg soha, hogy mit akarsz?
   Vagy talán ez: piszkos vízbe merülni, ha az igazság vize az, és nem utasítani el sem a hideg békákat, sem a forró varangyokat?
   Vagy talán ez: szeretni, akik megvetnek bennünket, és kezet nyújtani a kísértetnek, aki riogatni jött?
   A teherbíró szellem magára veszi mind ezt a súlyt: akár a teve, mikor megrakodva nekivág a sivatagnak, sivatagának éppúgy vág neki ő is.
   Ámde a legkietlenebb sivatagban megtörténik a második átváltozás: oroszlán lesz a szellemből ott, és szabadságot rabol magának, hogy ő legyen ura önnön sivatagának.
   Utolsó urát keresi ott: neki akar ellensége lenni, neki és utolsó istenének, győzelmet akar a hatalmas sárkánnyal küzdve.
   Ugyan ki az a hatalmas sárkány, aki a szellemnek többé nem úr és nem isten? A hatalmas sárkány neve: "Kötelmed". Az oroszlán szelleme azonban így szól: "Akarom".
   Útjában hever a "Kötelmed", az aranyban csillogó pikkelyes állat, és minden pikkelyén ott csillog aranylón: "Kötelmed!"
   Ezredéves értékek csillognak minden pikkelyén, és így szól minden sárkányok leghatalmasabbika: "Minden dolgok értéke - énrajtam csillog."
   "Minden érték megteremtetett immár, és minden teremtett érték - én vagyok. Bizony mondom, nincs többé »Akarom«!" Így szól a sárkány.
   Testvéreim, mi végre kell hát, hogy oroszlánná változzék a szellem? Mért nem elég a teherhordó állat, mely csupa lemondás és tisztelet?
   Új értékeket teremteni - erre még az oroszlán sem képes: de megteremteni az új teremtés szabadságát - erre jó az oroszlán hatalma.
   Hogy szabadságot teremtsen, és szent nemet mondjon a kötelességre: erre kell, testvéreim, az oroszlán.
   Új értékek jogát birtokba venni - a legiszonyúbb elbirtoklás ez a teherbíró és tiszteletteljes szellem számára. Bizony mondom néktek, bitorlásnak tartja azt, és ragadozó állatok cselekedetének.
   "Kötelmed": egykoron nem volt, mit szentebbül szeretett volna nála, most pedig őrületre és önkényre lel immár a legszentebb szentségben is, hogy szabadságot raboljon magának szeretetétől: ez a rablás bizony oroszlánt kíván.
   De mondjátok csak, testvéreim, mire képes még a gyermek, amire az oroszlán sem képes? Mi végre kell a ragadozó oroszlánnak még gyermekké is lennie?
   Ártatlanság a gyermek és feledés, újrakezdés, játék, önmagából kipördülő kerék, első mozdulat, szent igenlés.
   Bizony mondom, testvéreim, a teremtés játékához kell a szent igenlés: saját akaratát akarja hát a szellem, saját világát nyeri el a világa-vesztett.
   A szellem három átváltozását beszéltem el néktek: miként lett a szellemből teve, és a tevéből oroszlán, és miként lett az oroszlán gyermekké végül. -
   Így szólott Zarathustra. És abban a városban időzött akkoron, amelynek neve: tarka tehén.


AZ ERÉNY KATEDRÁIRÓL

Egy bölcset dicsértek Zarathustra színe előtt, akiről híre járt, hogy jól beszél az alvásról meg az erényről: nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend ezért, és az ifjúság ott tolong katedrája körül. Zarathustra is elment hát hozzá, és az ifjúsággal együtt maga is ott tolongott katedrájánál. A bölcs pedig így szólott:
   Tiszteljétek az alvást, és ne legyetek véle szemérmetlenek! Ez az első! És térjetek ki útjából mindazoknak, akik rossz alvók, és fennen virrasztanak éjjel!
   Lám, az alvással még a tolvaj sem szemérmetlenkedik: mindig csendesen lopakodik által az éjen. Ámde gyalázatos az éjjeliőr, mert gyalázatosan harsogtatja kürtjét.
   Nem kis művészet az alvás: egész álló nap fennen kell virrasztani érte.
   Tízszer kerülj naponta önmagad fölébe, hogy elfáradj egészen, mert az a lélek mákonya.
   Tízszer engeszteld ki önmagad: mert keserűség a fölülkerekedés, de jól csak a kiengesztelt alhatik.
   Tíz igazságra lelj napra nap; máskülönben igazság után kutatsz még éjjel is, és lelked éhen marad.
   Tízszer nevess naponta, hogy derűs legyél: máskülönben háborogni fog éjjel a gyomrod, minden búskomorságok atyja.
   Csak kevesek tudják: de legyen meg benned minden erény, hogy jó alvásod essék. Hamis tanúságot tennék-e vajon? Házasságtörésre vetemednék-e?
   Megkívánnám-e felebarátom asszonyát? A jó alvással hogyan is férhetne össze mindez?
   Ám még hogyha meg is volna benned minden erény, tudnod kell azt az egyet: időben zavard el aludni az erényeket is.
   Nehogy a végén még összevesszenek, ezek a jótét vászoncselédek! Mégpedig rajtad, te boldogtalan!
   Tarts békességet isteneddel és szomszédaiddal: így akarja a jó alvás. És tarts békességet szomszédod ördögével is! Máskülönben nálad fog kísérteni éjszaka.
   Tisztelet és engedelmesség a fensőbbségnek; ha kell, a görbe fensőbbségnek is! Így akarja a jó alvás. Ki tehet róla, hogy a hatalom szívesen járkál görbe utakon?
   Mindig is az lesz legjobb pásztorom, akivel a legzöldebb legelőre lel megannyi juh: jól kijön ezzel, hogy - aludni jó.
   Dicsőségre nem áhítozom, és nem áhítozom túlságos kincsekre sem: még begyulladna az epém. De jó név és némi kincsecske híján nem eshetik jó alvás.
   A kis társaságnak jobban örülök, mint a gonosznak: de gondom van rá, hogy idejében jöjjön és menjen. Jól kijön ezzel a jó alvás.
   Szeretem a lelki szegényeket is: elősegítik alvásomat. Mert boldogok azok, kiváltképp, ha soha ellent nem mondasz nekik.
   Így tölti napját az erényes. Ha pedig leszáll az éj, a világért sem hívom az alvást! Mert az alvás, minden erények ura, nem szenvedheti, ha hívják!
   Végiggondolom inkább, mit tettem és mi mindent gondoltam aznap. Visszakérődzve megkérdem magam, akár a türelmes tehén: felülkerekedtél-e tízszer önmagadon? Lám, miben is?
   És mi volt az a tíz megengesztelődés, tíz igazság, tíz nevetés, amikben örömét lelte a szívem?
   Miközben emígy tűnődöm, és negyven gondolat ringat, egyszerre csak meglep az alvás, az erények hívatlan ura.
   Megérinti szemhéjamat az alvás: legott elnehezül. Megérinti ajkamat az alvás: máris tátva marad.
   Bizony mondom néktek, macskatalpakon oson be hozzám a tolvajok legkedvesebbike, hogy ellopja gondolataimat: akár e katedra, oly ostobán állok olyankor.
   De soká állnom sem lehet: már fekszem is. -
   Midőn Zarathustra végighallgatta a bölcs szavait, nevetésre fakadt szívében: mert világosság támadt benne. És így szólott ő a szívéhez:
   Bolond bizony ez a bölcs az ő negyven gondolatával együtt: ámde úgy hiszem, az alváshoz igen csak ért.
   Boldog mind, aki csak a közelében élhet! Mert ragályos az ilyen alvás, ragályos akár vastag falakon keresztül is.
   Varázslatos bizony még a katedrája is. Nem hiába sereglett hát az ifjúság az erény prédikátora köré.
   Bölcsessége ennyi: virrassz, hogy jól aludj. És bizony mondom, ha értelmetlen volna az élet, és értelmetlenségre kellene fanyalodnom, számomra is ez az értelmetlenség volna leginkább választásra méltó.
   Jól értem immár, mit kerestek egykor mindenek fölött az erény tanítóiban. Jó alvást kerestek bizony, és hozzá mákonyos erényeket!
   Álom nélküli alvás: ebben látott csak bölcsességet a katedrák megannyi dics-övezte bölcse; az élet különb értelméről fogalmuk se volt.
   Ma is akadnak még néhányan, ilyen erény-prédikátorok, és nem is mind ilyen őszinték: de az idejük immár lejárt. És nem állhatnak immár sokáig: már fekszenek is.
   Boldogok az ilyen álomittasok: mert egykettőre elszenderülnek. -
Így szólott Zarathustra.


A MÁS-VILÁGOLÓKRÓL

Egykoron Zarathustrát is az emberen túlra vetette tébolya, miként az összes más-világolót. Valamely szenvedő és kínok közt vergődő isten művének tűnt nékem akkor a világ.
   Álomnak láttam akkor és valamely isten költeményének véltem a világot; színes füstfellegként valaki isten-mód békétlennek szeme előtt.
   Jó és gonosz, gyönyör és szenvedés, Én és Te - színes füstfellegnek látszott mindez a teremtő szemek előtt. A teremtő el akart tekinteni magától - megteremtette hát a világot.
   Részeg gyönyört ad az a szenvedőnek, ha eltekinthet szenvedéseitől, és elveszítheti magamagát. Részeg gyönyörnek és önveszejtésnek tűnt számomra egykoron a világ.
   Ez az örökké tökéletlen világ, lenyomata egy örök ellentmondásnak, de tökéletlen még lenyomatnak is - tökéletlen teremtőjének részeg gyönyöre - ilyen színben tűnt fel nékem egykoron a világ.
   Így vetettem egykoron magam is az emberen túlra tébolyomat, miként az összes más-világoló. Az emberen túlra valóban?
   Ó, testvéreim, akit teremtettem, az az isten, emberi mű és emberi agyrém volt csupán, mint mind az istenek!
   Ember volt, de embernek és Énnek szegényes töredéke csak: saját parazsam hamvaiból életre támadt kísértet, és bizony mondom néktek! Nem a túlvilág hozta elém!
   Mi történt, testvéreim? Felülkerekedtem önmagamon, felülkerekedtem magamban a szenvedőn, saját hamvaimat vittem föl a hegyre, hogy lángom fényesebb legyen. És íme! A kísértet eltávozott tőlem akkor!
   Szenvedés és kín volna nékem immár, hogy gyógyulásomban ilyen kísértetekben higgyek: szenvedés volna immár és megaláztatás. Így hát a más-világolókhoz intézem szavam.
   Szenvedés és tehetetlenség volt csupán - ez teremtette az összes más-világot; és a boldogság ama röpke őrülete, melyet csak a szenvedés legmélye ismer.
   Fáradtság, mely egyetlen ugrással akar a végsőkig hatolni, egyetlen halálugrással; szegényes, tudatlan fáradtság, mely nem akar már akarni sem: ez teremtett minden istent és minden más- világot.
   Higgyetek nékem, testvéreim! A test volt az, melyet kétségbe ejtett a test - az tapogatta az elborult szellem ujjaival a végső falakat.
   Higgyetek nékem, testvéreim! A test volt az, melyet kétségbe ejtett a föld - az hallotta meg a neki korgó lét-gyomort.
   És fejjel akarta áttörni a végső falakat, hogy ne csupán fejét dughassa át - oda, a "túlvilágba".
   Csakhogy a "túlvilág" jól elrejtetett az ember elől; jól elrejtetett előle az az ember híján való, embertelen világ, mely égi semmiség csupán; az emberhez pedig nem szól korogva semmiféle lét- gyomor, hacsak nem ember gyanánt.
   Bizony mondom néktek, bajos volna bebizonyítani bármi létezést, és bajos volna szóra bírni is. Mondjátok, testvéreim, vajon nem az bizonyított-e még leginkább, ami a legcsodásabb minden dolgok között?
   Igen, ez az Én és ellentmondása és tévelygése ennek az Énnek - még ez mondja ki a legszókimondóbban önnön létéről szavát; ez a teremtő, akaró, értékelő Én, mely a dolgok értéke és mértéke egyben.
   És ez a legszókimondóbb létezés, ez az Én - a testről szól, és a testet akarja még akkor is, midőn ihlet és rajongás szállja meg, és úgy vergődik törött szárnyaival.
   Mind szókimondóbban tanul meg szólni ez az Én: és minél tanulékonyabb, annál jobb és dicsőbb szavakkal illeti majd a testet és a földet.
   Újfajta büszkeségre tanított engem Énem, magam ezt tanítom immár az embereknek: mennyei dolgok homokjába ne dugják többé fejüket, hanem felvetett fővel járjanak, felvetett földi fővel, mely értelmet teremt a földnek!
   Újfajta akaratot tanítok immár az embereknek: akarják azt az utat, melyet vakon járt be az ember, mondjanak igent reá, és nagybeteg haldoklók módjára többé lopva el ne hagyják!
   Nagybeteg haldoklók voltak bizony, a test és a föld megvetői, akik feltalálták a mennybéliséget és a megváltó vércseppeket: de a testtől és a földtől orozták még ezt a sötét és édes mérget is!
   Menekvést kerestek nyomorukból, de távol voltak tőlük a csillagok. Felsóhajtottak tehát: "Bárcsak volnának mennybéli utak, hogy átfondorkodhassunk egy másik, boldogabb létbe!" - így eszelték ki a maguk fondorlatát és kortynyi vérivászatát!
   Bolondságukban azt gondolták ezek a háládatlanok, hogy megszabadultak immár testüktől és e földtől. De ugyan kinek köszönhették szabadulásuk görcsét és jótéteményeit? Testüknek és e földnek.
   Elnéző Zarathustra a betegekkel. Bizony mondom, nem rója fel nékik háládatlanságukat, és nem háborog csekélyke vigaszukon. Csak gyógyuljanak fel, hogy önmaguk fölébe jutván magasabb rendű testet teremthessenek maguknak!
   Nem háborog Zarathustra a lábadozón sem, ki gyengéden tekintget tébolya után, és éjféltájt ott fondorkodik Istene sírja körül: mégis betegséget és beteg testet látok még könnycseppjében is.
   Mindig is sok beteges népség akadt azok között, kik költenek és istenekre vágynak; gyűlölködve nézik a megismerés emberét, és nincs előttük gyűlöletesebb, mint az erények legifjabbika, kinek neve: Szókimondás.
   Mindig hátrafelé tekingetnek, sötét időkbe: akkoriban persze más volt a téboly és megint más a hit; az ámokfutó ész volt Istenhez hasonlatos, és bűn volt a kételkedés.
   Ámde jól ismerem én ezeket az Istenhez hasonlatosakat: azt akarják, hogy bennük higgyenek, és bűn legyen a kételkedés. És jól tudom azt is, miben hisznek leginkább ők maguk.
   Bizony mondom, nem más-világokban és nem megváltó vércseppekben: hanem a testben hisznek legjobban ők maguk is, a maguk magában-valója pedig nem más nekik, mint a testük maga.
   De még az is beteges dolog az ő színük előtt: szívesen kibújnának hát a bőrükből. Ezért hallgatják a halál prédikátorait, és hirdetnek maguk is más-világokat.
   Kérlek, testvéreim, hallgassatok inkább az egészséges test szavára: beszédesebb és tisztább hangon szól hozzátok az.
   Szókimondóbban beszél és tisztábban az egészséges test a maga tökéletességében és szabályosságában: és a föld értelméről beszél.
Így szólott Zarathustra.


A TEST BECSMÉRLŐIRŐL

A test becsmérlőinek azt mondom: Ne tanuljanak és ne tanítsanak, hanem mondjanak búcsút a testüknek - és máris némuljanak el.
   "Test vagyok és lélek" - így szól a gyermek. És vajon miért ne szólhatnánk úgy, mint a gyermekek?
   De azt mondja, aki magára ébredt és immár tudva tud: test vagyok egészen, semmi más; a lélek szó pedig azt mondja csupán: valami testi.
   Hatalmas ész a test, egy érzékű sokaság, egy háború és egy béke, egy pásztor és egy nyáj.
   Tested szerszáma csekélyke eszed is, testvérem, amelyet úgy nevezel: "szellem"; hatalmas eszed aprócska szerszáma avagy játékszere.
   Azt mondod: "Én" - és büszke vagy szavadra. Mégis nagyobb, amiben hinni nem akarsz - a tested a maga hatalmas eszével: ő nem mondja, hanem cselekszi az Ént.
   Amit az érzék megérez, amit megismer a szellem, sohasem önnönmagában ér véget. A szellem és az érzék mégis elhitetné véled, hogy maga volna minden dolgok vége: ilyen hívságosak.
   Szerszám avagy játékszer az érzék és a szellem: mögöttük ott rejtezik még az Önmaga. Az Önmaga fürkész az érzékek szemével, és ő fülel a szellem fülével is.
   Mindig fülel és fürkész az Önmaga: hasonlít, legyűr, hódít és rombol egyre. Uralkodik, és ura még az Énnek is.
   Hatalmas parancsoló, ismeretlen bölcs áll, testvérem, gondolataid és érzéseid mögött - őt nevezik úgy: Önmaga. Testedben lakozik, ő maga a tested.
   Testedben több az ész, mint legjava bölcsességeidben. Csak azt nem tudni, testednek mi szüksége van éppen bölcsességed legjavára.
   Az Önmaga kikacagja Éned büszke bakugrásait. "Mi is nékem a gondolat mind ilyes ugrása, röpte?" morfondírozik. "Kerülőút, mely végül mégis célomhoz vezet. Zablája vagyok az Énnek, én oltom belé titkon fogalmait."
   Így szól az Önmaga az Énhez: "itt a fájdalom - érezd!" Az Én pedig szenved, és azon tépelődik, miként szabadulhatna a szenvedéstől - és épp ezért kell gondolkodnia.
   Így szól az Önmaga az Énhez: "itt a gyönyör - érezd!" Az Én pedig örül, és azon tépelődik, miként örülhetne ekképp máskor is - és épp ezért kell gondolkodnia.
   Azt mondom a test becsmérlőinek: Becsmérlésük nem más, mint megbecsülés. Mert mi is teremtette vajon a megbecsülést és a megvetést, az értéket és az akaratot?
   A teremtő Önmaga teremtett magának becsmérlést és megbecsülést, fájdalmat és gyönyört. A teremtő test teremtett magának szellemet, hogy keze legyen akaratának.
   Ti, akik a test becsmérlői vagytok, az Önmagát, tenmagatokét szolgáljátok bizony még balgaságtokban és becsmérléseitekben is. Azt mondom néktek: maga az Önmaga, tenmagatoké akar halni bennetek, és ő fordul el bennetek az élettől.
   Mert nem képes többé beteljesíteni leghatalmasabb akaratát - hogy teremtve önmaga fölébe nőjön. Pedig legfőbb akarata és leghőbb vágya ez.
   De most már késő - ezért akar alábukni az Önmaga, tenmagatoké, ti becsmérlői a testnek.
   Az Önmaga akar alábukni, tenmagatoké, ezért lettetek becsmérlői a testnek! Mert már képtelenek vagytok rá, hogy teremtéstek önmagatok fölébe nőjön.
   Ezért vonta magára haragotokat az élet és a föld. Becsmérlő sandításotok az öntudatlan irigység tükre.
   Utatok nem az én utam, ti becsmérlői a testnek! Előttem nem ti vagytok a híd az embert fölülmúló ember felé! -
Így szólott Zarathustra.


AZ ÖRVENDEZÉSEKRŐL ÉS A SZENVEDÉLYEKRŐL

Testvérem, ha van egy erényed, és az a tied, bizony mondom, nem osztozol rajta senkivel.
   Jóllehet nevén nevezve becézgetni akarod; fülét cibálva játszadozni akarsz véle.
   És lám! Nevét megosztottad a sokasággal, sokaság és csorda lettél hát magad is erényeddel együtt!
   Jobb lett volna pedig így szólanod: "Kimondhatatlan és névtelen az én lelkem kínja és édessége; kimondhatatlan és névtelen az is, amire bensőm éhe vágyik."
   A nevek bizalmaskodása föl ne érje erényedet: ha pedig mégis beszélned kell róla, ne szégyelld az akadozó nyelvet.
   Így beszélj akadozva: "Ez az én jóm, ezt szeretem, így tetszik nekem, csakis így akarom én a jót.
   Nem valamely Isten törvényeként akarom, és nem is emberi önkény vagy szükség gyanánt: nem kell, hogy utat mutasson nekem holmi földöntúli földek és paradicsomok felé.
   Csakis a földi erényt szeretem: kevés benne az okosság, és a közkeletű eszességből van benne a legkevesebb.
   Ez a madár azonban nálam rakott fészket: ezért szeretem és óvom őt, - nálam fogja kikölteni arany tojásait."
   Botladozó nyelved így dicsérje erényedet.
   Valaha szenvedélyeid voltak, és gonosznak mondtad őket. Immár erényeid vannak csupán: szenvedélyeidből szökkentek szárba ők.
   Legmagasabb célodat oltottad szenvedélyeid szívébe: így hajtottak ki erényeid és örvendezéseid.
   És még hogyha a hirtelen haragvók avagy a gyönyörvágyók avagy a hitekben dühöngők avagy a bosszúállók közül való volnál is:
   Végül minden szenvedélyedből erény lett, és angyallá vált minden ördögöd.
   Egykoron veszett kutyákat tartottál pincédben: de végül kedves hangú énekesmadarakká lettek.
   Immár gyógyírt főztél magadnak mérgeidből; megfejted borongásod tehenét - most tőgyének édes tejét iszod tehát.
   Ezután pedig semmiféle gonosz nem fakad belőled immár, hacsak az nem, ami erényeid harcából fakad.
   Testvérem, a szerencsésnek egy erénye van csupán, és nem több: így könnyebb lesz átkelned a hídon.
   Sok erényt birtokolni kitüntetés, ám nehéz sors is egyben; és hány erényes elbujdokolt már a pusztaságba, és véget vetett életének, mert belefáradt abba, hogy csatatér legyen erényeinek szüntelen csatáihoz.
   Testvérem, gonosz dolog-e vajon a harc és a háború? Csakhogy ez a gonosz szükségszerű, szükségszerűen támad az irigységből, a bizalmatlanságból és az acsarkodásból erényeid között.
   Lásd, miként vágyik minden egyes erényed a legnagyobbra: egész szellemedet akarja magának mindegyik, hogy az ő hírvivője legyen, teljes erődet akarja magának harag, gyűlölet és szeretet közepette.
   Minden egyes erény féltékeny a másikra, márpedig a féltékenység iszonyú dolog. A féltékenység tönkre teheti erényeidet is.
   Akit a féltékenység lángja emészt, olyan, akár a skorpió: végül önmaga ellen fordítja mérgezett fullánkját.
   Ó, testvérem, láttál-e már önmaga ellen acsarkodó, saját magába mardosó erényt?
   Az ember olyasvalami, aminek fölébe kell kerekedni: ezért szeresd hát erényeidet - mert ők hozzák bukásod egykoron. -
Így szólott Zarathustra.


A SÁPADT VÉTKESRŐL

Nem akartok ölni, ti bírák és áldozók, míg fejet nem hajtott az állat? Íme, a sápadt vétkes fejet hajtott immár: tekintetéből a hatalmas megvetés beszél.
   "Olyasvalami az Énem, aminek fölébe kell kerekedni: Énem az ember hatalmas megvetése": erről beszél tekintete.
   Legmagasabb pillanata volt, midőn maga ítélte meg önmagát: ne engedjétek hát emelkedettségéből ismét lealacsonyodni!
   Nincs annak megváltás, aki így szenved magamagától, hacsak nem a gyors halál.
   Ölésetek, ti bírák, részvét, és ne bosszú legyen. És hogyha öltök, azon legyetek, hogy magát az életet igazoljátok általa.
   Nem elég megbékélnetek azzal, akit megöltök. Az embert fölülmúló ember szeretete legyen szomorúságotok: csakis így igazolhatjátok további életeteket!
   Úgy nevezzétek: "ellenség", ne úgy, hogy "gonosztevő"; mondjátok azt: "beteg", ne azt, hogy "semmirekellő"; mondjatok "balgát" "bűnös" helyett.
   Te pedig, vörös bíró, hogyha hangosan kimondanád mindazt, amit gondolatban megtettél immár: mindenki így kiáltana: "Vesszen az ocsmány féreg!"
   De más a gondolat, és más a tett, és megint más képe a tettnek. Az alap kereke nem forog közöttük.
   E sápadtat egy kép sápasztotta el. Tettével egyívású volt, mikor megtette azt: de nem viselte el képét, amidőn megtétetett.
   Egyetlen tett tetteseként látta magát egyre csak. Én őrületnek mondom ezt: lényeggé változott szemében a kivétel.
   A kimért kör megbabonázza a tyúkot; a maga által mért csapás szegény eszét babonázta meg - úgy hívom ezt, hogy tett utáni őrület.
   Halljátok szavam, ti bírák! Van másik őrület is: éspedig a tett előtt. Bizony mondom, nem hatoltatok e lélek mélyére még!
   A vörös bíró így beszél: "Miért is gyilkolt vajon ez a bűnös? Rabolni akart." Én pedig azt mondom néktek: vért, nem zsákmányt akart a lelke: a kés gyönyörére szomjazott!
   Szegény esze azonban nem értette ezt az őrületet, és győzködni kezdte. "Mit nekem vér!" szólott; "nem akarsz legalább rabolni is valamit? Vagy bosszút állni?"
   Ez pedig hallgatta szegény eszét: ólomsúlyként nyomta beszéde - rabolt is hát, amidőn gyilkolt. Nem akarta, hogy szégyellnie kelljen őrületét.
   Most pedig ólomsúlyként nyomja a vétke, szegény esze pedig újra csak merev, béna és nehéz.
   Ha legalább megcsóválhatná fejét, máris lehullna róla a teher: de ki tudná megcsóválni e fejet?
   Mi ez az ember? Betegségek falkája, melyek a szellem által kiragadoznak a világba: ott akarnak zsákmányt ejteni.
   Mi ez az ember? Mérges kígyók tekergőző csomója, melyek nem lelik nyugtukat egymás közelében - elindulnak hát, hogy egyenként ejtsenek zsákmányt a világban.
   Nézzétek e szegény testet! Szenvedését és vágyait értelmezte ez a szegény lélek -, az ölés gyönyörének értelmezte, és sóvárgásnak a kés okozta kéjre.
   Aki most megbetegszik, azt a gonosz szállja meg, a mostani gonosz: kínt akar okozni azzal, ami kínozza őt. De voltak más idők, volt más jó és más gonosz.
   Egykor a kételkedést mondották gonosznak, és az Önmaga iránti akaratot. A betegből eretnek meg boszorkány lett akkor: eretnekként meg boszorkányként kínlódott, és úgy akart kínt okozni.
   Ti azonban bezárjátok fületeket: azt mondjátok, megszenvednék a jóságaitok. De mit nekem a ti jóságaitok!
   Utálattal tölt el sok jóságotok, és bizony mondom: nem az, ami gonosz bennük. Azt kívánom, bárcsak elragadná őket az őrület, mely romlást hozna rájuk, akár e sápadt vétkesre!
   Bizony azt kívánom, bárcsak igazság vagy hűség vagy igazságosság volna a neve őrületüknek: ám az ő erényeik csak arra valók, hogy nyomorult életük hosszú és lakályos legyen.
   Korlát vagyok a folyam mellett: kapaszkodjon belém, aki tud! De a mankótok nem vagyok. -
Így szólott Zarathustra.


AZ ÍRÁSRÓL ÉS AZ OLVASÁSRÓL

Az olyan írásokat szeretem csak, melyeket vérével írt valaki. Írj vérrel, és megtudod, hogy szellem a vér.
   Nem könnyű az idegen vért megérteni: gyűlölöm a naplopó könyvmolyokat.
   Aki ismeri az olvasót, mit sem tesz érte többé. Még egy évszázadnyi olvasó - és bűzlik maga a szellem is.
   Hogy mindenki olvasni tanul: idővel nemcsak az írást, de a gondolkodást is megrontja.
   Valaha isten volt a szellem, azután emberré lett - és íme, még csőcselék is lészen.
   Aki vérével írja mondásait, az nem olvasmány akar lenni, hanem arra való, hogy betéve tudják.
   A hegyekben a csúcstól csúcsig vezető út a legrövidebb: már akinek elég hosszú a lába. Ilyen hegycsúcsok legyenek mondásaid: nagy legyen és termetes, akihez intézed szavad.
   Ritka és tiszta a lég, a veszély közel, vidám gonoszkodással telve a szellem: így illik mind a másikához.
   Koboldok vegyenek körül, mert én bátor vagyok. A bátorság elriasztja a kísérteteket, és magának teremt koboldokat - a bátorság nevetni akar.
   Nem érzek többé veletek: felleget látok magam alatt, súlyos feketeséget, és kinevetem - pedig épp a ti viharfelhőtök az.
   Ti a magasba tekintgettek, emelkedettségre vágyva. Én pedig lenézek, mert emelkedett vagyok.
   Ki tud közületek emelkedetten nevetni?
   Aki a legmagasabb hegyeken jár, annak nevetség minden szomorú-játék, minden szomorú- komolykodás.
   Bátor, gondtalan, gúnyos, erőszakos - a bölcsesség bennünket ilyennek akar: asszony a bölcsesség, és nem szeret mást, csakis a harcosokat.
   Azt mondjátok: "az élet oly nehéz". De mi végre délelőtti büszkeségtek, és estéli megadásotok?
   Az élet nehéz: de azért csak ne kényeskedjetek! Derék teherhordó szamarak meg szamárkancák vagyunk mi, mindannyian.
   Mi közünk a rózsabimbóhoz, mely megremeg, ha testét harmathullás teríti be?
   Való igaz: nem az élet, de a szeretet megszokása késztet, hogy szeressük az életet.
   A szeretetben mindig van valamennyi őrület. De az őrületben is mindig van valamennyi ész.
   És előttem is, aki kedvelem az életet, bizony előttem is feltűnnek pillangók és szappanbuborékok, meg a velük rokon emberek is, akik a legtöbbet tudják a boldogságról.
   Látván, e balga könnyelmű kecses rebbenő lelkecskék miként szállonganak - Zarathustrát könnyekre és dalokra indítja ez.
   Csakis olyan istenben hinnék, aki táncolni tudna.
   Midőn pedig megpillantottam ördögömet, úgy találtam: komoly, alapos, mély és ünnepélyes; a nehézkedés szelleme volt - általa esnek mindenek.
   Nem a düh gyilkol, hanem a nevetés. Rajta, gyilkoljuk hát meg végre a nehézkedés szellemét!
   Megtanultam járni: azóta szaladok. Megtanultam repülni: azóta nem kell taszításra várnom, hogy kimozdítson helyemről.
   Immár könnyű vagyok, immár repülök, immár látom magam odalent, immár keresztültáncol rajtam egy isten.
Így szólott Zarathustra.


A HEGYEN ÁLLÓ FÁRÓL

Zarathustra látta valamikor, hogy kitért előle egy ifjú. Egy este pedig, midőn egyedül járt a "tarka tehén" nevű várost környező hegyekben: íme, útközben megpillantotta amaz ifjút, amint egy fatörzsnek támaszkodva üldögélt, és fáradt tekintettel bámult alá a völgybe. Zarathustra megmarkolta a támasztékul szolgáló törzset, és így szólott:
   Hiába akarnám megrázni kezemmel ezt a fát, bizony nem bírnék vele.
   A szél azonban, a láthatatlan szél, kedvére tépázza, és hajlítgatja mindenfelé. Láthatatlan kezek tépáznak a legjobban, tőlük erednek legnagyobb kínjaink.
   Az ifjú megrökönyödve felemelkedett, és azt mondotta: "Zarathustrát hallom, és őreá is gondoltam éppen." Zarathustra pedig így felelt:
   "Ettől még nem kell így megijedni. - Az ember azonban olyan, akár a fa.
   Minél magasabbra tör fel a fénybe, annál erősebb gyökereket ereszt a földbe is, lefelé, a sötét mélységbe - a gonoszba."
   "Igen, a gonoszba!" kiáltott az ifjú. "Miként tudtál rátalálni lelkemre?"
   Zarathustra pedig így szólott nevetve: "Vannak lelkek, melyekre soha rá nem találnak, hacsak ki nem találják őket előbb."
   "Igen, a gonoszba!" kiáltott újfent az ifjú.
   "Igazat szólottál, Zarathustra. Nem bízom magamban többé, mióta a magasba török, és nem bízik bennem senki sem, - de hogy lehet ez?
   Túl gyorsan változom: a ma rácáfol tegnapomra. Fölfelé menet gyakran átugrom a grádicsokat, - ezt egyetlen lépcső sem bocsátja meg.
   Mire felérek, mindig magamra maradok. Nincs, aki szólna hozzám, és kiráz a magány hidege. Miért akarom mégis a magasságot?
   A vággyal együtt növekszik bennem a megvetés; minél magasabbra hágok, a felfelé törekvőt annál jobban megvetem. Miért akarja mégis a magasságot?
   Hogy szégyellem feltörekvésemet, botladozásomat! Mily kegyetlenül kigúnyolom a heves fújtatást! Hogy gyűlölöm a szárnyalót! Milyen fáradttá tesz a magasság!"
   Az ifjú itt elhallgatott. Zarathustra pedig szemügyre vette a fát, amely mellett álltak, és így szólott:
   Magányosan áll itt a hegyen ez a fa; messze túlnőtt emberen és állaton.
   Ha pedig szólni akarna, senki sem értené szavát: oly magasra nőtt.
   Csak vár, csak vár - de mire vár vajon? Túl közel lakik a fellegek honához: csak nem az első villámra vár?
   Zarathustra szavai hallatán az ifjú heves mozdulatokkal felkiáltott: "Igen, igazat beszélsz, Zarathustra. Alábukásomat kívántam én a magasba törve, és te vagy a villám, akire vártam! Lásd, mi maradt belőlem, mióta megjelentél nekünk! Az irigység tett tönkre, az irántad való irigység!" - Így szólt az ifjú, és keserves sírásra fakadt. Zarathustra azonban átölelte, és magával vonta.
   Miután pedig együtt mentek egy darabon, Zarathustra beszélni kezdett:
   Elszorul a szívem. Veszedelmeidről szavaidnál is világosabban beszél a szemed.
   Még nem vagy szabad, a szabadságot még csak keresed. Kimerült lettél a virrasztó kereséstől, és túl éber.
   Szabad magasságokba törekszel, lelked csillagokra szomjazik. Csakhogy szabadságra szomjaznak hitvány ösztöneid is.
   Veszett kutyáid ki akarnak törni; boldogan csaholnak pincédben, látván, hogy szellemed immár minden börtönt megnyitogatna.
   Még szabadságát latolgató fogoly vagy nékem: ó, az ilyen foglyokban bizony megokosodik, de fondorlatossá és hitvánnyá is válik a lélek.
   Meg kell még tisztulnia annak, ki szellemében szabad. Sok még benne a börtön és a doh: szemének ki kell még tisztulnia.
   Igen, ismerem veszélyedet. De szeretetemre és reményemre kérlek: ne vesd el szeretetedet és reményedet!
   Még nemesnek érzed magad, és nemesnek éreznek még a többiek is, akik haragjukban gonosz pillantásokat vetnek reád. Tudd meg, hogy mindenkinek útjában áll a nemes.
   A nemes útjában áll bizony még a jóknak is: ha pedig jónak mondják, csakis azért, hogy könnyebb legyen félreállítaniuk.
   Újat akar teremteni a nemes, és új erényt. A régit akarja a jó, és hogy a régi megmaradjon.
   Ám a nemes veszélye mégsem az, hogy jó lesz, hanem hogy arcátlan lesz belőle, mindent leszóló és megsemmisítő.
   Ó, ismertem én nemeseket, akikből kiveszett a legmagasztosabb remény. És gúnyt is űztek minden magasztos reményből.
   Arcátlanul éltek, rövid gyönyörök közepette, és immár alig ismertek célt túl az aznapon.
   "Hisz kéj a szellem is" - ezt mondogatták. De szellemük szárnyai összetörtek akkor: most csúszik- mászik, és marása mocskot hagy mindenütt.
   Hogy hősök lesznek - gondolták egykoron: most pedig kéjenc valamennyi. Szomorúság és iszonyat immár nékik a hős.
   De szeretetemre és reményemre kérlek: ne vesd el lelkedben a hőst! Őrizd meg szentségében legmagasztosabb reményedet! -
Így szólott Zarathustra.


A HALÁLNAK PRÉDIKÁTORAIRÓL

Vannak prédikátorai a halálnak: azokkal pedig, akiknek az élettől való elfordulást kell prédikálni, teli van a föld.
   Fölöslegesekkel van teli a föld, az életet megrontotta immár a fölös-sokaság. Bár akadna valaki, aki ebből az életből az "örök élettel" elcsalogatja őket!
   "Sárgák" avagy "feketék": így nevezik a halál prédikátorait. De én más színekben is megmutatom őket néktek.
   Itt vannak a félelmesek, akik magukban hordják a ragadozó állatot, és választásuk nincsen, hacsaknem a kéj meg az önmarcangolás között. De kéjük se más, mint önmarcangolás.
   Még csak emberré se váltak, ezek a félelmesek; prédikálják is csak az elfordulást az élettől - és váljanak tőle meg maguk!
   Itt vannak a lélek sápkórosai: alig hogy megszülettek, máris halni kezdenek, úgy vágynak a fáradtság és a lemondás tanaira.
   Holtak akarnának lenni mielőbb, teljesítsük hát akaratukat! Óvakodjunk életre kelteni a holtakat; az élő koporsókat senki ne nyissa fel!
   Ha beteget, vént vagy hullát látnak, azt vágják rá: "az élet megcáfoltatott!"
   Pedig ők cáfoltattak meg csupán, az ő látásuk - hogy a lét egyazon látomására van csupán szemük.
   Sűrű borongásba burkolóznak, összeszorított foggal várnak ezek, és betölti őket a halált hozó, apró véletlenek utáni vágy.
   Vagy pedig: cukros sütemények után nyújtogatják kezük, csúfolódva önnön gyermekségükön: belekapaszkodnak szalmaszálnyi életükbe, miközben azon csúfolódnak, hogy egy szalmaszálon csüggenek.
   Bölcsességük jelszava ez: "Bolond, ki életben marad, de hát ilyen bolondok vagyunk! S az élet legbalgább balgasága éppen ez!" -
   "Csupa szenvedés az élet" - mondják mások, és nem hazudnak: legyen hát gondotok reá, hogy a tietek mielőbb véget érjen! Legyen gondotok reá, hogy véget érjen az élet, mely csupa szenvedés!
   Erényetek jelszava így szóljon tehát: "Öld meg magad! Lopd ki magad innét!" -
   "Bűn a gyönyör" - mondják egyesek a halálnak prédikátorai közül - "álljunk félre hát, és ne nemzzünk többé gyermeket!"
   "Fáradságos a szülés" - mondják a többiek - "mi végre is szülnénk? Úgyis csak boldogtalanoknak adnánk életet!" És bizony a halál prédikátorai ők is.
   "Részvét kell ide" - mondják megint mások. "Amim van, vegyétek! Vegyétek, ami vagyok! Annál kevésbé köt magához az élet!"
   Ám ha részvétük az alapokig hatolna, inkább megkeserítenék felebarátaik életét. Igaz jóságuk a gonoszság volna csak.
   Csakhogy ők szabadulni akarnak az élettől: mit érdekli hát őket, miként vonják szorosabbra mások kötelékét láncaik és ajándékaik! -
   És ti is, kiknek vad munka és nyughatatlanság az élet: nemde, bennetek is nagyok immár az élet fáradalmai? Nemde, ti is nagyon megértetek immár a halál-prédikációkra?
   Ti mind, kik a vad munkában lelitek kedvetek, kiknek kedves a gyorsaság, az új, az idegen - alig viselhetitek el magatokat immár; szorgalmatok menekülés, mely önfeledést akar.
   Ha több hitetek volna az életben, aligha vetnétek magatokat a pillanatnak. De sem a várakozáshoz, sem a lustasághoz nincs elég tartás bennetek!
   Mindenütt azoknak hangja hallatik, akik a halált prédikálják: azokkal pedig, akiknek kell, hogy halált prédikáljanak, teli van a föld.
   Avagy az "örök életet": nékem egyre megy, - csak tűnjenek el mihamarább!
Így szólott Zarathustra.


A HÁBORÚRÓL ÉS A HADINÉPRŐL

Nem akarjuk, hogy legjobb ellenségeink kíméljenek, és ne kíméljenek azok sem, akiket mélységesen szeretünk. Hadd mondom hát meg néktek az igazat!
   Háborúzó testvéreim! Mélységesen szeretlek benneteket, közületek való vagyok és voltam. És én vagyok legjobb ellenségtek is. Hadd mondom hát meg néktek az igazat!
   Ismerem szívetek irigységét és gyűlöletét. Nem vagytok elég nagyok, hogy ne ismernétek irigységet és gyűlöletet. De legyetek hát elég nagyok legalább ahhoz, hogy ne szégyenkezzetek érte!
   Ha pedig nem lehettek szentjei a megismerésnek, legyetek harcosai legalább. Mert ők az eljövendő szentség bajtársai és hírnökei.
   Sok katonát látok: látnék bár inkább harcosokat! "Uniformisnak" hívják, mit testükön viselnek: bárcsak ne egyformaságukat rejtegetné!
   Olyanok legyetek nékem, kiknek szeme ellenség után fürkész szüntelen - saját ellensége után. Van köztetek, kiben már első látásra is feltámad a gyűlölet.
   Keressétek a magatok ellenségét, vívjátok a magatok háborúját - saját gondolatok nevében! Ha pedig alul marad bennetek a gondolat, egyenességtek légyen az, ami még efölött is diadalt arat!
   Szeressétek a békességet, mert az az új háborúk eszköze. A hosszú békességnél pedig becsüljétek többre a rövidet.
   Nem munkára, de harcra szólítlak titeket. Nem megbékélni hívok, hanem győzelemre. Harc legyen munkátok, és békétek győzelem!
   Hallgatni és nyugton ülni csak az tud, kinek íja és nyila van: a többi fecseg és huzakodik csupán. Békétek győzelem legyen!
   Azt mondjátok, az igaz ügy szentesíti a háborút? Én pedig azt mondom néktek: az igaz háború az, ami bármely ügyet szentesít.
   Háború és vitézség több nagy dolgot vitt végbe, mint a felebaráti szeretet. Nem szánalmatok, de mindig is eltökéltségetek segítette meg a bajba jutottat.
   "Mi a jó?" kérditek. Vitéznek lenni jó. Mondják csak a csitri lánykák: "jó csak az lehet, mint mi tetszést is arat és megindultságra készt."
   Szívtelennek mondanak benneteket: ám szívetek igaz, és én szeretem szívbéli szemérmességteket. Titeket saját dagályotok indít szégyenkezésre, míg önnön apályuk másokat.
   Rútak volnátok? No, rajta csak, testvéreim! Burkoljon hát a fenségesség titeket, a rútak palástja!
   Ha pedig megnő bennetek a lélek, szertelen is lészen egyben, és fenségességtek gonoszság hatja át. Ismerlek benneteket.
   A gonoszságban találkozik a szertelen és a gyönge. De félreértik egymást. Ismerlek benneteket.
   Csak olyan ellenségtek legyen, aki gyűlöletes, nem pedig megvetendő. Legyetek büszkék ellenségetekre: úgy sikerei a ti sikereitek is.
   A lázadás - rabszolgák előkelősége. A ti előkelőségtek az engedelmesség legyen! Engedelmesség legyen még parancsolástok is!
   A jó harcos fülének kedvesebb a "kötelmed", mint az "akarom". Előbb adassátok hát parancsba magatoknak mindazt, amire vágytok.
   Legmagasztosabb reményetek szeretete legyen bennetek az életszeretet: és legmagasztosabb reményetek legyen éltetek legmagasztosabb gondolata!
   De legmagasztosabb gondolatotokat én parancsolom néktek - az pedig így szól: olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni.
   Engedelmesség és háború legyen hát életetek! Minek a hosszú élet! Melyik harcos esdekel kíméletet!
   Én nem kíméllek benneteket, bennem mélységes a szeretet irántatok, háborúzó testvéreim! -
Így szólott Zarathustra.


AZ ÚJ BÁLVÁNYRÓL

Néhol vannak még talán népek és hordák, testvéreim, nálunk azonban nincsenek: itt államok vannak.
   Állam? Mi az? Nos tehát! Most hegyezzétek fületeket szavamra, mert íme, a népek haláláról szólok most néktek.
   Az állam a leghidegebb szörnyeteg minden hideg szörnyetegek közül. Hideg még a hazugsága is; és szájából ez a hazugság kígyózik elő: "Én, az állam vagyok a nép."
   Szemenszedett hazugság! Alkotók voltak azok, akik megalkották a népeket, és hitet meg szeretetet róttak rájuk: az életnek szolgáltak így.
   Megrontók azok, akik csapdájukba csalva államnak mondják a sokaságot: pallost és száz sóvárgást rónak reá.
   Ahol van még nép, ott senki sem érti az államot; gyűlöletes, akár a szemmel verés vagy a szokás és jog elleni bűn.
   Tanúbizonyságot adok néktek: minden nép nyelvén más a jó és megint más a gonosz: a szomszéd egyiket sem érti. Szokásra-jogra mind saját nyelvet alkotott.
   Ámde a jó és gonosz összes nyelvén hazudik az állam; hazudik, bármit mondjon is - és lopta mindenét, bármije van.
   Hamisság mindene; ragadozó, lopott fogakkal mardos. Hamisak még a belei is.
   A jó és gonosz nyelvét összezavarni: ezt a tanúbizonyságot teszem az államról néktek. És bizony mondom, tanúságom a halálnak akarásáról tanúskodik! Bizony mondom, a halál-prédikátorokra int!
   Fölös-sokasággá lettek a megszületők: a fölöslegeseknek találták ki az államot!
   Nézzétek csak, hogy édesgeti magához őket, ezt a fölös-sokaságot! Hogy nyeli el, rágja meg, kérődzi vissza őket!
   "Nincs hatalmasabb nálamnál e földön: Isten parancsoló ujja vagyok" - ekképp bömböl a szörnyeteg. És nem csupán a hosszúra nyúlt fülűek meg a kurta tekintetűek hullnak előtte térdre!
   Ó, még tibennetek, nagy lelkekben is ott mormogja sötét hazugságait. Ó, kilesi ám a gazdag szíveket, kik örömest tékozolják magukat!
   Igen, ti, akik legyőzői vagytok a régi Istennek - megtalál benneteket is! Elfáradtatok a harcban, végtére pedig az új bálványt szolgálja fáradtságotok!
   Hősökkel és erényesekkel igyekszik körbevenni magát, az új bálvány! Szereti, ha a jó lelkiismeret napfényén sütkérezhet - a hideg szörnyeteg!
   Mindent meg akar adni néktek, csak hogy őt imádjátok, az új bálványt: így vásárolja meg magának erényeitek csillogását és szemetek büszke tekintetét.
   Általatok akarja magához édesgetni a fölös-sokaságot! Úgy bizony! Pokoli művet agyalt ki, lovát a halálnak, mely isteni dicsőséggel kicsutakoltan csörtet itt!
   Igen, halált eszelt ki sokaknak, mely mégis életnek dicséri magát: bizony mondom, szívbéli szolgálat ez a halál összes prédikálójának!
   Államnak azt nevezem, ahol mindenki méregivó, jók és hitványak egyként: állam az, ahol mindenki elveszejti magát, jók és hitványak egyként: állam az, ahol a lassú, közös öngyilkosság neve - "élet".
   Nézzétek csak ezt a fölös-sokaságot! Elorozzák maguknak a feltalálók műveit és a bölcsek minden kincsét: aztán műveltségnek hívják tolvajkodásukat - de betegség és balsiker lesz mindenből kezük alatt!
   Nézzétek csak ezt a fölös-sokaságot! Folyton betegeskednek, epét hánynak, és hányadékukat újságnak nevezik. Felfalják egymást, de nem bírják megemészteni.
   Nézzétek csak ezt a fölös-sokaságot! Csak szegénységbe dönti őket még gazdagságuk is. Hatalmat akarnak, és legelsőbben is a hatalom feszítővasát, pénzt, sokat - ezek a tehetetlenek.
   Nézzétek csak, hogy kapaszkodnak fölfelé, ezek a fürge majmok! Mígnem egymás hegyén-hátán csimpaszkodva mindenestül elsüllyednek a mocsárban és a mélyben.
   Mind a trónus felé törekszik tébolyában - mintha a boldogság trónusa volna! Gyakorta a mocsár trónol ott - és gyakorta még a trónus is mocsáron áll.
   Tébolyultak nékem ezek egytől egyig, és csimpaszkodó majmok és forrófejűek. Bűzlik nékem a bálványuk, a hideg szörnyeteg: bűzlenek nékem mindenestől, ezek a bálványimádók.
   Testvéreim, talán bizony meg akartok fulladni pofájuk és sóvárgásaik bűzös leheletében? Törjétek ki inkább az ablakot, és aztán ugrás, ki a szabadba!
   Kerüljétek a bűzt! El innen, a fölös-sokaság bálványimádásától!
   Kerüljétek a bűzt! El innen, emberáldozataik füstjéből!
   A nagy lelkek számára mindétig nyitva áll a Föld. Sok üres hely várja még az egymagukra és másodmagukra maradottakat, hol csöndes tengerek fuvallata ing.
   A nagy lelkek számára nyitva áll még a szabad élet. Bizony mondom, kevesebbnek lesz megszállottja, akire kevés szállott: áldassék az egyszerű szegénység!
   A nem felesleges ember ott kezdődik csupán, ahol véget ér az állam: ott kezdődik a szükségszerű ember dala, az egyszeri és pótolhatatlan ének.
   Ott, ahol az állam véget ér - nézzétek hát, testvéreim! Avagy nem látjátok-e a szivárványt és az embert fölülmúló emberhez vezető hidakat? -
Így szólott Zarathustra.


A PIACI LEGYEKRŐL

Magányodba menekülj, barátom! Látom, miként bódít el a nagy emberek lármája, és miként sebzik meg a törpék fullánkjai bőrödet.
   Az erdő, a sziklaszirt méltóképp osztja meg véled hallgatásodat. Legyél ismét, akár a terebélyes fa, melyet olyannyira kedvelsz: csöndben és mindenre fölneszelve hajlik ő a tenger fölé.
   Ahol a magány véget ér, ott a piac kezdődik; ahol pedig a piac kezdődik, ott nagy színészek lármája és mérges legyek zümmögése kezdődik vele.
   A világ legjobb dolgai is értéktelenek, ha nincs, aki színre vigye őket; az ilyen színrevivő fajtát hívják úgy: nagy emberek.
   A sokaság érzéketlen a nagyság iránt, ami - a teremtő. Van viszont érzéke a nagy dolgok összes színrevivőjéhez és színészéhez.
   Új értékek kitalálói körül forog a világ - forog láthatatlanul. A sokaság és a hírnév pedig a színészek körül forog: ez a világ sora.
   A színész, ha szellemes is, szelleme lelkiismeretlen. Mindig abba veti hitét, ami leginkább hitet ébreszt - csak hogy benne higgyenek!
   Holnap más hitet kerít magának, holnapután ismét másikat. Érzékeiben éppoly hirtelen, akár a sokaság; jó szimata van a változó időkhöz.
   Úgy mondja, bizonyít, midőn lebír valakit. Úgy mondja, meggyőzte, akiből bolondot csinált. Alapot lelni - erre nincs, mit jobbnak látna, mint a vért.
   Az olyan igazságot, mely csak finom fülekhez talál utat, hazugságnak mondja és semminek. Bizony mondom, nem hisz, csak olyan istenekben, kik telekürtölik a világot!
   Tele van ünnepélyeskedő tréfamesterekkel a piac - és milyen büszke a sokaság az ő nagy embereire! Ők a pillanat urai néki.
   Csakhogy szorítja őket a pillanat: ezért szorongatnak hát téged is: ezért akarják, hogy a te szavad is igen vagy nem legyen. Ha pedig azt akarod, hogy széked ott álljon pro és contra közt, úgy jaj neked!
   Ne féltékenykedj tehát e feltétlenkedőkre és szorongatókra, te, igazság szerelmese! Az igazság soha nem simult még senki feltétlenkedőnek oldalához.
   Inkább bizonyosságodba térj meg e hirtelenkedők miatt: csak a piacon követelnek tőled is folyton igent vagy nemet.
   Minden mély kútban lassan gyűlik a tapasztalat: sokáig kell várniuk, hogy megtudják, mi az, mi mélyükbe hullt.
   Minden nagyság távol tartja magát a hírnévtől és a piactól: az új értékek kitalálói mindig is távol lakoztak a hírnévtől és a piactól.
   Magányodba menekülj, barátom: látom, miként sebzik meg bőrödet a mérges legyek fullánkjai. A csípős, erős szélbe menekülj!
   Menekülj magányodba! Ne lakozz tovább a törpék és hitványak közelében! Menekülj láthatatlan bosszújuk elől! Hisz bosszúvágy fűti őket ellened.
   Többé kezet se emelj reájuk! Sokaságuk megszámlálhatatlan, a te sorsod pedig nem az, hogy légycsapó legyél.
   Megszámlálhatatlan e törpék és hitványak sokasága; és hány büszke épületet romba döntött már a csepegő eső meg a gyom.
   Te ugyan nem vagy kő, mégis üreget vájt immár beléd a sok csepegés. A sok csepegéstől végtére még összetörsz és szétmállasz nekem.
   Látom, miként fáraszt el a hadakozás e mérges legyek ellen; látom, száz fullánkcsípéstől vérzel immár; büszkeséged pedig még azt sem engedi, hogy haragra gerjedj.
   A véredet akarják ártatlanságukban, vértelen lelkük áhítozik a vérre - ezért döfködik beléd ártatlanságukban fullánkjukat.
   Néked azonban, mélység embere, mélységes szenvedést okoznak még az apró sebek is; és újra meg újra ugyanaz a mérges féreg mászik kezedre, időd sincs a felgyógyulásra.
   Túlságosan büszkének ismerlek, semhogy megöld e torkosokat. De azt mondom, jól vigyázz, nehogy végzetedre viseld tétlenül minden mérgező jogtalanságukat!
   Körülzümmögnek dicséretükkel is: csupa tolakodás a dicséretük. Közelségedet akarják, bőrödét és véredét.
   Hízelkednek néked, akárha Isten volnál vagy ördög; szűkölnek előtted, akárha Isten volnál vagy ördög. Mi végre! Hízelkedő és szűkölő mind, semmi más!
   Gyakran bújnak álcájába annak is, mi néked szeretetre méltó. Csakhogy ez mindig is a gyávák okossága volt. Bizony mondom, a gyávák okosak!
   Szűk lelkükben sok gondolatuk támad rólad - lám, mindig csak gondjuk van veled! Mitől sokakban támad gondolat, gond lesz az, egytől-egyig!
   Megbüntetnek minden erényedért. Amikért pedig mélységes bocsánatot nyersz előttük - csupán melléfogásaid.
   Szelídséged és méltányosságod azt mondatja véled: "nem őket terheli a bűn kicsinyes létükért." Az ő szűkös lelkük azonban azt gondolja: "Bűn minden nagyszerű lét."
   Ámde még hogyha szelíd is vagy vélük, úgy érzik, megveted őket; és alattomos gaztettekkel viszonozzák a jót.
   Nem szenvedhetik szótlan büszkeségedet; örvendeznek, ha szerénységed olykor hiúságra készt.
   Amit az emberben megismerünk, lángra is lobbantjuk benne. Óvakodj tehát a törpéktől!
   Törpének érzik magukat előtted, alávalóságuk parazsa pedig láthatatlan bosszúra lobbantja őket ellened.
   Nem vetted-e észre talán, miként hallgattak el rendre, midőn hozzájuk léptél, és miként hagyta el őket rögvest az erő, mint füst a kialvó tüzet?
   Igen, barátom, felebarátaid rossz lelkiismerete vagy: mert méltatlanok hozzád. Gyűlölnek tehát, és véredet szívják, ha csak szerét ejthetik.
   Mérges legyek a te felebarátaid, és azok is maradnak; ami nagy benned - épp az növeli mérgüket, attól lesznek mindegyre legyeskedőbbek.
   Magányodba menekülj, barátom, oda, hol csípős és erős a szél. Sorsod nem az, hogy légycsapó legyél. -
Így szólott Zarathustra.


A SZÜZESSÉGRŐL

Szeretem az erdőt. Nem jó a városokban élni: túl sok ott az üzekedni vágyó nőszemély.
   Nem jobb-e vajon gyilkosok kezére jutni, mint egy üzekedni vágyó nőszemély álmaiba?
   De nézzétek csak ezeket a férfiakat: tekintetük elárulja őket - nem ismernek jobb dolgot a világon, mint egy nőszemély karjai közt heverni.
   Lelkük mélyét mocsár borítja; és jaj mindenkinek, ha iszapjukban még szellem is lakozik!
   Legalább állatnak lennétek tökéletesek! Csakhogy az állat ártatlan ám!
   Legyetek érzékeitek gyilkosai: talán bizony erre intlek én benneteket? Intésem ennyi néktek: az érzékek ártatlanok.
   Talán bizony szüzességre intlek én benneteket? A szüzesség némelyeknél erény, sokaknál azonban szinte bűn.
   Igaz, megtartóztatják magukat: mégis minden tettükből irigykedőn elősandít az érzékiség tüzelő szukája.
   Még erényük magaslatára és szellemük hidegébe is békétlenséggel követi őket ez a rusnya állat.
   És milyen illedelmesen tud koldulni az érzékiség tüzelő szukája egy darabka szellemért, ha megvonják tőle a falatnyi húst.
   Szeretitek a szomorújátékokat és mindazt, ami összetöri szívetek? Én azonban nem bízom szukáitokban.
   Túl kegyetlen nékem pillantásotok: kéjsóváran lestek a szenvedőre. Amit pedig részvétnek hívtok, vajon nem gyönyörötök álcája csak?
   És legyen tiétek ez a példázat is: sokan akarták kiűzni ördögüket, s lám, közben maguk is disznók lettek.
   Akinek nehezére esik a szüzesség, inkább mondjon le róla: nehogy ez legyen néki a poklok útja - nehogy mocsárba és üzekedésbe fúljon benne a lélek.
   Mocskos dolgokról beszélek? Nem ez a legrosszabb nékem.
   A megismerés embere nem akkor irtózik megmerítkezni az igazság vizében, ha mocskos az a víz, hanem ha az csak pocsolya.
   Bizony mondom néktek, vannak, akikben mélységes a szüzesség: gyöngédebbek ők szívükben, többet és szívesebben nevetnek ők nálatok.
   Nevetnek még a szüzességen is, és azt kérdik: "Szüzesség? Mi az?
   Nem balgaság-e vajon a szüzesség? De a balgaság jött el hozzánk, és nem mi kerestük őt.
   Szállást adtunk hát a vendégnek szívünkben: most velünk lakik - maradjon, ameddig csak akar!"
Így szólott Zarathustra.


A BARÁTRÓL

"Bárki legyen is vélem, túl sok az egy is" - gondolja mindétig a remete. "Kettőre jut végtére az örökös egyszer egy, ahogy telik-múlik az idő!"
   Az Én és az Engem mindig oly túlbuzgón beszél: hogy lehetne kibírni barát nélkül ezt?
   A remete számára mindig harmadik a barát: a harmadik az a parafa, mely megakadályozza, hogy a kettő beszélgetése alámerüljön a mélybe.
   Ó, bizony túl sok mélység fenyeget minden remetét. Ezért is vágyakoznak ők olyannyira barát és baráti magaslatok után.
   Hogy miféle hitet volna jó magunkba vetni, azt másokba vetett hitünk árulja el. Árulónk a barát utáni vágy.
   A szeretet pedig gyakran arra való csupán, hogy az irigységet átugorjuk vele. És nem egyszer azért támadunk csupán és szerzünk ellenséget, hogy elleplezzük, mily támadhatók vagyunk.
   "Legyél legalább ellenségem!" - szól az igazi tisztelet, mely nem mer barátságot kérni.
   Aki barátot akar, legyen kész háborút viselni érte: aki pedig háborút visel, annak tudnia kell ellenségnek lenni.
   Barátodban tisztelj ellenséget is. Tudsz-e vajon pártjára állani úgy, hogy át ne pártolnál hozzá egyben?
   Barátod legyen legjobb ellenséged. Akkor legyél legközelebb hozzá szívedben, mikor ellenállsz neki.
   Pőrén mutatkoznál barátod előtt? Megtisztelnéd azzal, hogy úgy adod magad néki, amilyen vagy? Csakhogy ő a pokolba kíván érte!
   Botránkozást kelt, aki nem kendőzi el magát: jó okotok van tehát félni a pőreséget! Talán ha istenek volnátok, bizony, csak akkor tölthetne el titeket rongyaitok szégyene.
   Barátod előtt viselni nincs elég díszes öltözék: hogy nyíl legyél neki és vágy az embert fölülmúló ember után.
   Láttad-e már alvás közben barátodat - hogy megtudd, milyen is akkor? Mert mi más is volna barátod arca? Saját arcod csupán, durva és tökéletlen tükörben.
   Láttad-e már alvás közben barátodat? Nem szörnyedtél el barátod ábrázatán? Ó, barátom, olyasvalami az ember, aminek fölébe kell jutni.
   A hallgatás és ráérzés mestere legyen a barát: ne akarj mindent látni. Álmod legyen, mi barátod éber tetteit elárulja néked.
   Ráérzés legyen részvéted is: tudd meg előbb, barátod vajon részvétet akar-e. Talán töretlen fényű szemedet és az öröklét tekintetét szereti benned.
   Fedje kemény héj barátod iránti részvétedet - olyan kemény, hogy neked magadnak is beletörjön a fogad. Ízét és édességét csakis így nyerheti el.
   Barátod tiszta lege és magánya és kenyere és orvossága vagy-e? Van, aki nem válhat meg saját láncaitól, barátját mégis meg tudja váltani.
   Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid.
   Túl soká rejtekezett a rabszolga és a zsarnok a nőben. Ezért nem képes még barátságra a nő: csak a szerelmet ismeri.
   A nő szerelme igazságtalan és vak minden iránt, amit nem szeret. És még a nő tudván tudó szerelme fényén is mindig éj üt át és vakon lecsapó villám.
   Nem képes még barátságra a nő: még mindig macska a nő és madár. Avagy legjobb esetben is tehén.
   Nem képes még barátságra a nő. De mondjátok csak, ti férfiak, vajon ki képes a barátságra közületek?
   Szégyen a szegénységtek, ti férfiak, és szégyen lelketek kapzsisága! Amit ti barátotoknak adtok, azt én megadom ellenségemnek is, és még csak szegényebb se leszek vele.
   Van bajtársiasság: bár volna barátság!
Így szólott Zarathustra.


AZ EZER ÉS EGY CÉLRÓL

Sok országot látott Zarathustra és sok népet: így fedezte fel, hogy sok népnek mi jó s mi gonosz. A jónál és gonosznál nagyobb hatalmat nem lelt Zarathustra e földön.
   Egy nép sem élhet, ha mit sem becsül; ám ha életben akar maradni, nem becsülhet úgy, mint a szomszéd.
   Sok minden van, ami az egyik népnél jót jelent, a másiknál meg gúnyt kelt és megvetést: így találtam én. Sok mindenre akadtam, amit emitt gonosznak mondanak, pedig bíboros becs övezi amott.
   Az egyik szomszéd soha nem érti a másikát: lelke mindig is amannak agyrémein és gonoszságán csodálkozik.
   A javak táblája kifüggesztve áll minden nép fölött. És íme, felülkerekedéseinek táblája az; íme, hatalomra törő akaratának hangja.
   Amit nehéznek tart, az néki a dicséretes; amit szükségesnek, ám egyszersmind nehéznek, azt mondja jónak; azt pedig, ami még a legsúlyosabb szükségből is megszabadít, azt, ami ritka és ami a legnehezebb - azt szentnek magasztalja.
   Amin hatalma és győzelme és dicsősége alapul, amiért szomszédja rettegi és irigyli: az néki a magasrendű, az első, a mérték, az néki értelme minden dolognak.
   Bizony mondom, testvérem, ha megismerted egy nép szükségét és földjét és egét és szomszédait: akkor kifürkészted felülkerekedéseinek törvényét is egyben, s hogy reményének miért épp e létrán hágva vág neki.
   "Mindig te légy az első, hogy megelőzd a többieket: senkit ne fogadj féltékeny lelked szeretetébe, hacsak nem barátodat" - ez volt, amitől megremegett a görögök lelke, ezzel járták nagyságuk ösvényeit.
   "Szólj igazat, és tudj bánni az íjjal meg a nyíllal" - édes tehernek vélte ezt a nép, melyből nevem származik - nevem, melyet viselnem édes teher.
   "Tiszteld apádat és anyádat, és légy akaratuk szerint való lelked gyökeréig": a felülkerekedésnek ez a táblája állt kifüggesztve egy másik nép felett, és hatalmas lett általa és örök.
   "Légy hű, és hogy hű lehess, akár gonosz és veszélyes ügyekért is tedd kockára becsületedet és véredet": ilyen tanokkal vett erőt magán egy másik nép, és áldottá lett önmagán vett erejével.
   Bizony mondom, az emberek mindig is maguknak szabtak ki jót és gonoszt. Bizony mondom, nem vették sehonnan, nem találták, és nem is égi hang gyanánt érte őket.
   Csak az ember ruházta föl értékkel a dolgokat, hogy életben tartsa magamagát - a dolgok értelmét is csak ő alkotta meg, így hát ember-értelem az! Ezért mondja "ember"-nek magát, ami annyit tesz: az értékelő.
   Az értékelés alkotás: ti alkotók, halljátok hát szavam! Amitől minden értékelt dolog értékes és becses, az az értékelés maga.
   Érték nem jön létre, csakis értékelés által: értékelés híján a létezés magvasságából üres dióhéj volna csak. Ti alkotók, halljátok hát szavam!
   Az értékek változása nem más, mint az alkotók változása. Mindig megsemmisít előbb, aki alkotni rendeltetett.
   Az alkotók népek voltak előbb, csak azután egyének; bizony mondom, nem más a legújabb alkotás, mint maga az egyén.
   Egykor népek emelték maguk fölé tábláit a jónak. Az uralkodni vágyó szeretet és az engedelmeskedni vágyó szeretet közös alkotásai voltak azok a táblák.
   A csordában lelt gyönyör régebbi, mint az Énben lelt gyönyör: és amíg a jó lelkiismeretet úgy hívják: csorda, csak a rossz lelkiismeret ejtheti ki, hogy Én.
   Bizony mondom, a ravasz Én, a szeretet híján való, mely a sokaság hasznában keresi hasznát: nem a csorda eredete, hanem alábukása az.
   Szeretők voltak mindig is és alkotók a jó és gonosz megalkotói. A szeretet tüze izzik minden erény nevében, és a düh tüze.
   Sok országot látott Zarathustra és sok népet: a szeretők műveinél nagyobb hatalmat nem lelt Zarathustra e földön: nevük pedig ez - "jó" és "gonosz".
   Bizony mondom, szörnyű fenevadé e magasztalás és rosszallás hatalma. Mondjátok csak, ki vesz erőt rajta nékem, testvéreim? Mondjátok csak, ki zabolázza meg nékem ezt az ezer fejű vadállatot?
   Ezer cél volt eddig, mert ezer a nép. Immár a zabla hiányzik csupán az ezer fejhez, immár az egyetlen cél hiányzik csupán. Nincs még célja az emberiségnek.
   De mondjátok, testvéreim: ha nincs még célja az emberiségnek, ő maga - ugyan van-e már? -
Így szólott Zarathustra.


A FELEBARÁTI SZERETETRŐL

Ott tolongtok felebarátotok körül, szép szavaitok vannak erre. Én azonban azt mondom néktek: felebaráti szeretetetek hitvány önszeretet csupán.
   Önmagatok elől menekültök felebarátotokhoz, és még erényt is szeretnétek csinálni belőle: csakhogy én átlátok "önzetlenségteken".
   A Te régebbi, mint az Én; a Te szenté avattatott, az Én azonban még nem: ezért törekszik felebarátja felé az ember.
   Talán felebaráti szeretetre intlek én benneteket? Arra intlek inkább, hogy meneküljetek a felebaráti közelségtől, és szeressétek az idegenbéli messziséget!
   Magasabb rendű a felebarát-közelség szeretetnél a legtávolabbiak és eljövendők iránti szeretet; az emberszeretetnél pedig magasabbrendű még a dolgok és kísértetek iránti szeretet is.
   Az előtted szaladó kísértet szebb nálad, testvérem; mért nem adod hát néki húsod és csontjaid? Te azonban félelmedben felebarátodhoz menekülsz.
   Nem bírjátok elviselni magatokat, és nem szeretitek magatokat eléggé: ezért akarjátok szeretetre csábítani felebarátotokat, hogy tévedése bearanyozzon benneteket.
   Azt kívánom, bárcsak ne bírnátok elviselni holmi felebarátot és szomszédait; akkor saját magatokból kellene magatoknak túláradó szívű barátot faragnotok.
   Tanút hívtok, ha jót akartok mondani magatokról; és ha sikerült elcsábítanotok, hogy jót gondoljon rólatok, akkor gondoltok jót magatokról ti magatok is.
   Nemcsak az hazudik, aki legjobb tudomása ellenére szól, de nem kevésbé az is, aki nemtudása ellenére szól. Márpedig ti így beszéltek magatokról egymás között, és körbehazudozzátok magatokkal szomszédaitokat.
   Így szól a bolond: "Az emberi társaság megrontja a jellemet, legfőképp azét, akinek sohasem volt."
   Egyikőtök azért szalad felebarátjához, mert meg akarja találni magát; a másik meg azért, hogy elveszítse. Az önmagatok iránti hitvány szeretet fogsággá teszi néktek a magányt.
   A távolabb lévők fizetik meg felebaráti szeretetetek árát; és ha már öten együtt vannak közületek, mindig meg kell egy hatodiknak halnia.
   Ünnepeiteket sem szeretem: túl sok színészt láttam már sürgölődni arrafelé, a nézők pedig nemegyszer túltettek még a színészeken is.
   Nem a felebarátot tanítom hát néktek, hanem a barátot. Barátotok legyen néktek ünnepe a földnek, és az embert fölülmúló ember előérzete.
   A barátot tanítom néktek, és túlcsorduló szívét. De aztán tudjon is szivacs lenni, aki túlcsorduló szívek szeretetét akarja.
   A barátot tanítom néktek, akiben készen áll a világ, a jó kelyhét - a teremtő barátot, aki bármikor kész világot ajándékozhat el.
   És ahogy kigöngyölődött előtte a világ, úgy csavarodik gyűrűkké előtte újra: a jó létrejötte a gonosz révén, s a célok létrejötte a véletlen által.
   A jövő és a legtávolabbi legyen oka mai napodnak: barátodban az embert fölülmúló embert saját okod gyanánt szeresd.
   Testvéreim, nem intlek hát titeket a felebaráti közelség szeretetére: a legidegenebb messzeség szeretetére intlek benneteket.
Így szólott Zarathustra.


A TEREMTŐ ÚTJÁRÓL

Magányba akarsz vonulni, testvérem? Utat akarsz találni önmagadhoz? Várj még egy keveset, és hallgass reám előbb.
   "Aki keres, könnyen elvész maga is. Bűn minden magány": így szól a csorda. És sokáig a csordához tartoztál te magad is.
   Alighanem ott zúg még benned is a csordahang. Ha pedig kimondod: "lelkiismeretetek immár nem az enyém", úgy panasz és fájdalom lészen szavad.
   Lásd, az egy közös lelkiismeret szüleménye még e fájdalom maga is: és borongásodban is ott reszket még utolsó visszfénye annak a lelkiismeretnek.
   Te mégis borongásod útját akarod járni, hogy eljuthass önmagadhoz? Akkor hát mutasd meg nékem, hogy van hozzá jogod és erőd!
   Új erő vagy-e és új jog-e vajon? Első mozdulat vagy-e? Magától gördülő kerék? Bírod-e kényszeríteni a csillagokat, hogy körülötted forogjanak?
   Ó, mennyien sóvárognak magasság után! Mily számosak a becsvágyók görcsei! Mutasd meg hát nékem, hogy te nem e sóvárak és becsvágyók közé tartozol!
   Ó, mennyi a nagy gondolat, és hatásuk mégsem több, mint a fújtatóé: felfújnak és még üresebbé tesznek.
   Szabadnak mondod magad? Mondd hát, miféle gondolat ural, és ne arról beszélj, miféle járomból szabadultál.
   Avagy azok közé tartozol tán, akiket futni hagyott a járom? Van, aki szolgaságát elvetvén utolsó értékét vetette el.
   Hogy mitől vagy szabad? Mit törődik azzal Zarathustra. Fénylő szemed árulja el inkább: mi végre vagy szabad?
   Meg tudod-e szabni magadnak, hogy mi jó néked és mi gonosz, és vajon tudod-e törvényként állítani magad fölé saját akaratodat? Tudsz-e vajon önmagad bírája és saját törvényed bosszuló őre lenni?
   Iszonyú sors jut annak, ki saját törvénye bírájával és bosszuló őrével magára marad. Olyan az, akár a puszta térbe és a magány jeges leheletébe taszított csillag.
   Ma még szenvedsz a sokaságtól, te, aki Egy vagy: bátorságod és reményeid ma még töretlenek.
   Ámde eljön majd az idő, midőn belefáradsz a magányba, midőn megtöretik büszkeséged, és bátorságodból fogcsikorgatás marad csupán. Akkor majd azt kiáltozod: "egyedül vagyok!"
   Eljön majd az idő, midőn nem látod többé, ami egykor magasrendű volt néked, az alacsonyrendű pedig túlságosan megközelít; kísértetként fogod rettegni akkor saját emelkedettségedet. Akkor majd azt kiáltozod: "Minden hamis!"
   Vannak érzések, melyek a magányos vesztére törnek; ha pedig nem sikerül nekik, saját maguknak kell veszniük! De vajon rá tudod-e szánni magad, hogy gyilkossá legyél?
   Ismered-e már, testvérem, azt a szót, hogy: "megvetés"? És a méltányosság kínját, ha olyanokkal szemben kell gyakorolnod, akik megvetnek téged?
   Sokakat kényszerítesz, hogy megtanuljanak másként gondolkodni rólad; csakhogy ezt nem egykönnyen bocsátják meg neked. Közel kerültél hozzájuk, és továbbálltál mégis: ezt pedig nem bocsátják meg neked soha.
   Fölébük kerültél: de minél magasabbra hágsz, annál kisebbnek látszol az irigység szemében. A legjobban pedig a szárnyalót gyűlölik.
   "Méltányosak akartatok lenni vélem!" - így kell szólanod - "én azonban méltánytalanságtokat választom inkább osztályrészemül."
   Méltánytalanságot és mocskot vetnek a magányos felé: de testvérem, ha csillag akarsz lenni, világolj azért továbbra is éppoly fényesen nekik!
   A jóktól és igazaktól pedig óvakodj! Szeretik megfeszíteni azt, aki maga szab magának erényt - a magányost pedig gyűlölik.
   Óvakodj a szent együgyűségtől is! Minden, ami nem együgyű, szentségtelen neki; és szeret a tűzzel játszani - a máglyák tüzével.
   És óvakodj saját szeretetrohamaidtól is! Túl gyorsan nyújt a magányos kezet bárkinek, aki útjába akad.
   Vannak emberek, akiknek nem nyújthatsz kezet, csak mancsot: és azt akarom, hogy karmok is legyenek mancsodon.
   A legrosszabb ellenség azonban, akivel összeakadhatsz, mindig is magad leszel tenmagadnak; erdőkön és barlangokon át fogod üldözni magad.
   Utat akarsz találni önmagadhoz, magányos barátom! Utad pedig saját magad és tulajdon hét ördögöd mellett visz el!
   Eretnek leszel saját magadnak és boszorkány és jövendőmondó és bolond és kétkedő és szentségtelen és gonosztevő.
   Akarnod kell, hogy elégj saját lángjaid között: hogy is akarhatnál megújulni, míg hamuvá nem leszel elébb!
   A teremtő útját járod, magány embere: tulajdon hét ördögödből akarsz magadnak istent teremteni!
   A szeretők útját járod, magány embere: szereted és épp ezért meg is veted magad, ahogy megvetni csak a szeretők tudnak.
   A szerető teremteni akar, mert megvet! Ugyan mit tud a szeretetről, aki nem kényszerült épp szeretete okán megvetni még, amit szeretett!
   Szereteted és teremtő kedved kísérjen el magányodba, testvérem; és a méltányosság csak távolról biceg majd utánad.
   Könnyeim kísérjenek magányodba, testvérem. Szeretem, aki magán túlmutatót akar alkotni, és ezért megy tönkre. -
Így szólott Zarathustra.


AZ IFJÚ ÉS VÉN ASSZONYOKRÓL

"Mért lopakodol ilyen óvatosan a derengésben, Zarathustra? És mit rejtegetsz oly féltőn köpönyeged alatt?
   Talán bizony kincset kaptál ajándékba? Netán gyermeked született? Vagy a tolvajok útját járod ezúttal magad is, te, gonoszság barátja?" -
   Bizony mondom, testvérem! szólott Zarathustra, kincset kaptam ajándékba: egy parányi igazságot hordozok magammal.
   Ámde szertelen, akár a kicsiny gyermek; és rögvest éktelen kiáltozásba kezd, ha be nem fogom a száját.
   Midőn magányos utamat jártam, ma, napszállta felé, egy vénasszonnyal akadtam össze. A vénasszony pedig ilyen szavakkal szólította meg lelkemet:
   "Sokszor szólott Zarathustra hozzánk, asszonyokhoz is, de soha nem szólott nekünk az asszonyról."
   Én pedig így feleltem: "Beszélni az asszonyról? Szóljon csak ez a férfiaknak."
   "Beszélj az asszonyról nékem is", szólott amaz; "elég vén vagyok, hogy rögtön elfelejtsem, amit mondtál."
   Én pedig szolgálatára voltam a vénasszonynak, és így szólottam hozzá:
   Csupa talány az asszony, és minden asszonyi talánynak megoldása egy: az pedig a terhesség.
   Eszköz az asszonynak a férfi: az asszony célja mindig a gyermek. De akkor mi az asszony a férfinak?
   Az igazi férfi két dolgot akar: játékot és veszélyt. Ezért akarja az asszonyt, legveszélyesebb játékszer gyanánt.
   Harcra neveltessék a férfi, az asszony pedig arra, hogy megpihenjen nála a harcos: a többi csak balgaság.
   A harcos nem kedveli a túl édes gyümölcsöt. Ezért szereti hát az asszonyt; keserű még a legédesebb asszony is.
   Az asszony jobban érti a gyermeket, mint a férfi; ámde a férfi gyermekebb, mint az asszony.
   Gyermek rejlik az igazi férfiban: játszani akar. Rajta, asszonyok, fedezzétek fel nékem a férfiban a gyermeket!
   Játékszer legyen az asszony, tiszta és finom, akár egy eljövendő világ erényeinek sugaraiban tündöklő drágakő.
   Csillagok fénysugara tündököljön szerelmetekben! Reményetek szava így szóljon: "Bárcsak én szülhetném meg az embert fölülmúló embert!"
   Vitézség legyen szerelmetekben! Szerelmetekkel csapjatok le arra, aki rettegésbe taszít benneteket.
   Szerelmetek legyen becsületetek! A becsületből máskülönben keveset ért az asszony. Becsületetek az legyen tehát, hogy mindig több szerelmet adtok, mint amennyit kaptok, és soha ne legyetek ti a másodikak.
   Rettegje a férfi a szerelmes asszonyt: meghoz az bármi áldozatot, mert őneki minden más dolog értéktelen.
   Rettegje a férfi az asszony gyűlöletét: mert lelke mélyén a férfi csak gonosz, ámde az asszonyban ott a romlottság honol.
   Kit gyűlöl leghevesebben az asszony? - Így szólott a mágneshez a vas: "Téged gyűlöllek a leghevesebben, mert vonzol ugyan, de magadhoz vonni nem vagy elég erős."
   A férfi boldogsága így szól: én akarom. Az asszony boldogsága így szól: ő akarja.
   "Lásd, épp most lett kerek a világ!" - gondolja minden asszony, midőn szerelme teljességéből engedelmeskedik.
   Márpedig az asszonynak engedelmeskednie kell, hogy felszínéhez mélységet találjon. Az asszony kedélye felszín, nyughatatlan, viharos hártya a sekély vízen.
   Ám a férfi kedélye mély, földalatti barlangokban zubog folyama: az asszony sejti csupán, de nem érti erejét. -
   A vénasszony pedig így felelt nékem akkor: "Sok illendőt mondott Zarathustra, különösen azoknak, akik elég fiatalok hozzá.
   Mily különös, alig ismeri Zarathustra az asszonyokat, aztán meg hogy' fején találta a szöget. Csak nem azért, mert az asszonynál semmi sem lehetetlen?
   Most pedig fogadj el köszönetképpen egy kisded igazságot! Elég vén vagyok, hogy kimondjam!
   Bugyoláld be jól, és fogd be a száját: különben fene mód ordít, ez a kisded igazság."
   "Add hát nékem, te asszony, kisded igazságodat!" mondtam. A vénasszony pedig így szólott:
   "Nőkhöz indulsz? A korbácsot el ne feledd!" -
Így szólott Zarathustra.


A KÍGYÓMARÁSRÓL

Zarathustra egy napon elaludt egy fügefa alatt, mert nagy volt a forróság, és karjával takarta el arcát. Odakúszott hozzá akkor egy kígyó, és nyakába mart, úgyhogy Zarathustra felkiáltott fájdalmában. Levette hát karját az arcáról, és a kígyóra nézett: a kígyó pedig felismervén Zarathustra szemét, ügyetlen tekergőzéssel igyekezett menekülni tőle. "Nem úgy van az", szólott Zarathustra, "nem mondtam még köszönetet néked! Épp időben ébresztettél fel, hosszú út vár még reám." "Igen csak rövid már a te utad", mondotta szomorúan a kígyó; "halálos a mérgem". Zarathustra elmosolyodott. "Ugyan mikor halt bele sárkány holmi kígyómarásba?" - szólott. "Ámde vedd csak vissza a mérged! Nem vagy elég gazdag, hogy ajándékot adhass nékem." A kígyó erre újra nyaka köré tekeredett, és kinyalta sebét.
   Midőn Zarathustra egy ízben elmesélte ezt, tanítványai megkérdezték tőle: "És mi a morális tanulsága történetednek, ó, Zarathustra?" Zarathustra pedig így felelt nékik:
   A morál megsemmisítőjének mondanak engem a jók és igazak: morál híján való az én történetem.
   Ám hogyha ellenségetek van, ne viszonozzátok néki jóval a rosszat: mert az csak megszégyenít. Hanem bizonyítsátok be inkább, hogy jót tett véletek.
   És gerjedjetek haragra inkább, semhogy megszégyenüljetek! És nem tetszene nékem, ha áldással akarnátok viszonozni, ha átkozódnak véletek. Átkozódjatok inkább egy keveset magatok is!
   És hogyha egy nagy jogtalanság esik meg véletek, ti magatok legyetek, akik azt rögvest megtetézik öt kicsivel! Iszonyú látni azt, akit egyedül nyomaszt a jogtalanság.
   Tudtátok-e? A megosztott jogtalanság fél jog. A jogtalanságot pedig csak az vegye magára, aki el is bírja!
   A kis bosszú még mindig emberibb, mint a semmilyen. És hogyha a büntetés nem jog és tisztesség egyben a törvényszegőnek, úgy hát büntetéstekből sem kérek.
   A magunk-belátta jogtalankodás előkelőbb, mint holmi jogosságot bizonygatni, kiváltképp, ha az részünkről nagyon is jogos. Épp csak elég gazdagnak kell lenni ehhez is.
   Nem kérek abból, amilyen hidegen ti jogot szolgáltattok; bíráitok szeméből mindig a hóhér és hideg vasa villan reám.
   Mondjátok csak, hol van, ahol látó szemű szeretet szolgáltat jogot?
   Találjátok hát fel nékem azt a szeretetet, mely nemcsak a büntetést veszi magára, de magára veszi a bűnt is!
   Találjátok hát fel nékem azt az jogszolgáltatást, mely mindenkit felment, csak a bírákat nem!
   Hát hallani akarjátok még ezt is? Emberbarátivá lesz még a hazugság is abban, aki méltányosságát mélyrehatóvá akarja tenni.
   Ámde miként is akarhatnám, hogy méltányosságom mélyreható legyen! Hogy adhatnám meg a magáét mindenkinek! Beérem ennyivel: mindenkinek a magamét adom.
   Végül pedig, testvéreim, őrizkedjetek attól, hogy jogtalanságot cselekedjetek bármely remetével! Hogyan is feledhetne egy remete! És hogyan is tudhatna bosszút állani!
   Mélységes kút minden remete. Könnyű belévetni a követ; ám ha az mélyére ért, mondjátok, ugyan ki tudná felhozni újra?
   Őrizkedjetek attól, hogy megsértsétek a remetét! Ha pedig mégis megtettétek, jobb, ha meg is ölitek nyomban!
Így szólott Zarathustra.


A GYERMEKRŐL ÉS A HÁZASSÁGRÓL

Egyedül tenéked szóló kérdésem van, testvérem: merülőón gyanánt vetem lelkedbe e kérdést, hogy mélységét kitudjam.
   Ifjú lévén gyermekre és házasságra vágyol. Ámde én azt kérdem tőled: olyan ember vagy-e, akinek szabad gyermekre vágynia?
   Győzedelmes, önmegtartóztató, érzékeid ura, erényeid parancsolója vagy-e? Ezt kérdem tőled.
   Vagy talán az állat és a szükség beszél vágyakozásodból? Avagy a magány? Netán a békétlenség magaddal?
   Azt akarom, hogy győzelmed és szabadságod legyen, ami gyermekre vágyik. Győzelmednek és szabadulásodnak emelj élő emlékműveket.
   Mutasson túl rajtad, amit építesz. Előbb azonban építsd fel nékem tenmagadat, testben-lélekben arányosan.
   Ne csak tovább tenyéssz, de magasodj! Ebben segítsen téged a házasság kertje!
   Magasabb testet teremts, első mozdulatot, magától gördülő kereket - teremtőt teremts.
   Házasság: így hívom én a kettős akaratot, mely megteremti az Egyet; azt, ami több teremtőinél. Az egymás iránti tiszteletet hívom házasságnak, mely az ilyen akarat akaróit illeti.
   Házasságod értelme és igazsága ez legyen tehát. Ámde azt, amit házasságnak mond a fölös-sokaság, ezek a fölöslegesek - ó, azt hogy is nevezem vajon?
   Ó, lelkeknek e kettős szegénysége! Ó, lelkeknek e kettős mocska! Ó, a megelégedés e kettős nyomorultsága!
   Ezt mondják házasságnak azok; és állítják, hogy mindőjük házassága a mennyben köttetik.
   Nos hát, én nem kérek a fölöslegesek ilyen mennyországából! Nem és nem; semmi közöm ezekhez a mennyei hálókba gabalyodott vadállatokhoz!
   És maradjon csak magának az istenük is, aki lesántikál, hogy megáldja azt, amit nem ő kötött egybe!
   Ki ne nevessétek nékem az ilyen házasságokat! Melyik gyermeknek ne volna oka vajon, hogy sírva fakadjon szüleitől?
   Méltónak tetszett nékem ez a férfi és érettnek a föld értelmére: ám midőn megláttam asszonyát, bolondok lakhelyének tűnt nékem a föld.
   Bizony, azt kívántam, bárcsak rándulna görcsbe a föld, midőn libával párzik egy szent.
   Igazságok ostromára indult emez, miként a hősök; és miféle zsákmánnyal tért meg vajon? Egy kicsiny, felcicomázott hazugsággal. Az lett az ő házassága.
   Amaz pokróc volt mindenkivel, és válogatósan válogatott. Ámde egyszerre csak egyszer s mindenkorra megkeserítette társaságát: az lett az ő házassága.
   A másik angyali erényű fehércselédet keresett. Ámde egyszerre csak egy nő cselédje lett, és más sem hiányzik immár, mint hogy a végén még angyallá is legyen.
   Minden vevő gondosan válogat, és ravasz szemmel mustrál. Ámde feleségével zsákbamacskát vesz még a legravaszabb is.
   Sok kurta balgaság - ez a ti szerelemetek. Sok kurta balgaságtoknak pedig egy véget szab házasságotok: egy hosszú ostobaságot.
   Szerelmetek az asszony és az asszony szerelme a férfi iránt: ó, bár a szenvedő és az elfátyolozott istenek iránti részvét volna az! Ámde két állat rendszerint megszimatolja egymást.
   Csakhogy még legjobb szerelmetek is gyönyörteli hasonlat és fájdalmas izzás csupán. Fáklya a szerelmetek, hogy magasabb utakat világítson meg előttetek.
   Mutasson végre túl szerelmetek önmagatokon! Tanuljatok meg végre így szeretni! Ezért kellett előbb szerelmetek keserű kelyhét kiinnotok.
   Keserűséggel teljes a legjobb szerelem kelyhe is: az embert fölülmúló ember utáni vágy, a teremtő szomjúhozása tölti meg néked keserűséggel!
   A teremtő keserűsége; nyíl, melyet az embert fölülmúló ember iránt lő ki a vágy: mondd, testvérem, így akarod-e vajon a házasságot?
   Szent énelőttem az ilyen házasság és az ilyen akarat. -
Így szólott Zarathustra.


AZ ÖNKÉNTES HALÁLRÓL

Némelyek túl későn halnak meg, némelyek pedig túl korán. Idegen még a tanítás: "halj meg idejében!"
   Halj meg idejében; így tanítja Zarathustra.
   Jóllehet, aki nem tud idejében élni, hogy is tudhatna meghalni idejében? Jobb volna az ilyennek, ha meg sem születik soha! - Íme, ezt tanácsolom hát a fölöslegeseknek.
   Persze a fölöslegesek halála is csupa fontoskodás, és a legüresebb dió is alig győzi kivárni, hogy végre feltörje valaki.
   A halált mindenki fontosnak tartja: ámde a halál mégsem ünnep ma még. Még nem tanulták meg az emberek, miként is szentelhetnék meg a legszebb ünnepet.
   A beteljesítő halált hirdetem néktek, mely az élőknek ösztönzője és ünnepélyes fogadalma lészen.
   Saját halálát halja a beteljesítő, győzedelmesen, reménykedők és fogadalomtevők gyűrűjében.
   Így kell halni tanulnotok, hogy ne legyen többé olyan ünnep, ahol nem szenteli meg ilyen haldokló az élők esküvéseit!
   Így halni a legjobb; a második pedig ez: harc közben halni, nagy lelket tékozolva el.
   Ámde egyként gyűlöli vigyorgó halálotokat a harcos és a győző; tolvaj módjára lopakodik az - és mégis úrként érkezik.
   Saját halálomat magasztalom néktek, az önkéntes halált, mely azért ér el hozzám, mert én akarom.
   Mikor fogom hát akarni? - Akinek célja és örököse van, az idejében akarja a halált céljának és örökösének.
   Mivel pedig tiszteletben tartja célját és örökösét, az élet szentélyét immár nem ékesíti többé hervadt koszorúkkal.
   Bizony mondom néktek, nem akarok hasonlatos lenni a kötélverőhöz: fonala hosszan nyúlik kezétől, csakhogy ő maga folyton hátrál.
   Némelyek túlélik saját igazságaikat és győzelmeiket is; nem minden igazság tűri, hogy fogatlan szájra vegyék.
   Aki pedig hírnévre vágyik, az idejekorán mondjon búcsút a köztiszteletnek, és tanulja meg, milyen nehéz mesterség is az: idejében - menni.
   Csak addig táplálj húsoddal másokat, míg ízlesz nékik: ennek tudói azok, kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket.
   Van persze savanyú alma is, mely arra ítéltetett, hogy kivárja legutolsó napját az ősznek: hogy akkoron egyszerre érjen, sárguljon, aszalódjon össze.
   Némelyekben a szív öregszik elébb, másokban a szellem. Megint mások elaggnak már ifjúságukban: ámde a hosszú ifjúság záloga a kései ifjúság.
   Némelyek számára balul üt ki az élet: mérges féreg rág szívükön. Ügyeljenek hát reá, hogy haláluk jól üssön ki legalább.
   Némelyek soha nem lesznek édesek, elrothadnak már a nyáron. Csupán gyávaságuk tartja meg őket az ágon.
   Túl sok az élő, és túl sokan csüngnek ágaikon. Jöjjön hát a vihar, és rázza le a fáról mind, ami rothadt és férges!
   Jöjjenek hát a gyors halál prédikátorai! Ők nékem az igazi vihar, mely megrázza az életnek fáját! Ámde mindenütt csak a lassú halált prédikálják, és türelemre intenek minden "földi dolgok" iránt.
   Ó, türelmet prédikáltok a földi dolgok iránt? Pedig épp a földi dolgok türelme túl hosszú, ti káromlók, irántatok!
   Bizony mondom néktek, olyan zsidót dicsőítettek meg a lassú halál prédikátorai, akinek halála túl korai volt; és túl korai halála sokaknak végzete lett azóta is.
   Nem ismert mást, csak könnyeket és zsidó mélabút, meg a jók és igazak gyűlöletét - Jézus, a zsidó: és máris halálvágy ragadta el.
   Maradt volna a pusztaságban inkább, ama jóktól és igazaktól távol! Egyszer talán még megtanult volna élni, és megszerette volna a földet - és megtanult volna nevetni!
   Higgyetek nékem, testvéreim! Túl korán halt meg; önszántából visszavonta volna tanításait, ha megérhette volna az én koromat! Elég nemes volt a visszavonáshoz!
   Ámde nem volt még eléggé érett. Éretlen az ifjú szeretete, és éppúgy éretlen gyűlölete is az ember és a föld iránt. Kötelékek között, nehézkesen vergődik még kedélye és szellemének szárnya.
   Ámde a férfiban több a gyermekség, mint az ifjúban, és kevesebb benne a mélabú: jobban érti, mi a halál, és mi az élet.
   Szabadon a halálra és a halálban, szent nemet-mondó, ha nincs többé idő igent mondani: így lesz értője annak, mi a halál, és mi az élet.
   Hogy halálotok ne káromolja az embert és földet, barátaim: a lelketek-adta mézzel ennek áldozom.
   Halálotokban is ragyogjon fel még szellemetek és erényetek, miként az alkonyi derengés is belengi a földet: máskülönben balul ütne ki halálotok.
   Úgy akarok meghalni én magam is, hogy ti, barátaim, jobban szeressétek érettem a földet; és földdé akarok lenni újra, hogy abban leljek nyugalmat, amiből születtem.
   Bizony mondom néktek, Zarathustrának célja volt, labdát hajított; most pedig ti legyetek, barátaim, örökösei célomnak, tinéktek hajítom hát az aranylabdát.
   Minden látványnál kedvesebb nékem ez, barátaim: látni, ahogy továbbhajítjátok az aranylabdát! Bocsássátok hát meg nékem, ha kissé még elidőzöm közöttetek a földön!
Így szólott Zarathustra.


AZ ADAKOZÓ ERÉNYRŐL

1

Midőn Zarathustra búcsút vett a szívének oly kedves várostól, melynek neve "a tarka tehén" - sokan követték őt az ott lakozók közül, akik tanítványainak mondották magukat, hogy elkísérjék az úton. Egyszer aztán egy keresztúthoz értek: ott pedig Zarathustra azt mondotta nékik, hogy immár egyedül menne tovább; mert szívesen járt egyedül. Tanítványai pedig búcsúzóul egy botot nyújtottak át néki, melynek arany fogantyúján egy kígyó tekergőzött a Nap körül. Zarathustra megörült a botnak, és rátámaszkodva így szólott tanítványaihoz:
   Mondjátok meg nékem: mi okból lett vajon legfőbb érték az arany? Azért, mert ritka és haszontalan és ragyogó és szelíden fénylő; és szüntelen adakozik magából.
   Bizony, az arany csak azért lett a legfőbb érték, mert a legfőbb erénynek képmása ő. Arany gyanánt ragyog tekintete az adakozónak. Az aranyfény békíti össze a Holdat és Napot.
   Ritka a legmagasabb erény és haszontalan, ragyogó és szelíden fénylő: az adakozó erény a legmagasabb erény.
   Bizony mondom, bensőtökbe látok, tanítványaim, az adakozó erényre törekedtek ti magatok is, akárcsak én. Ugyan mi közötök volna macskákhoz és farkasokhoz?
   Arra szomjúhoztok, hogy áldozat legyetek és ajándék: ezért is szomjúhoztok arra, hogy minden kincset lelketekbe gyűjtsetek.
   Csillapíthatatlan a ti lelketek, midőn kincsekre és drágaságokra vágyik, mert midőn ajándékozni akartok, csillapíthatatlan a ti erényetek.
   Magatokhoz és magatokba kényszerítetek mindeneket, hogy szeretetetek adományai gyanánt a ti forrásotokból áradjanak ki újra.
   Bizony mondom néktek, az ilyen adakozó szeretetnek minden érték megrablójává kell lennie; mégis áldást hozó szentségnek mondom én az ilyen önzést. -
   Van más önzés is, túl szegényes, farkaséhes önzés, mely folyvást csak lopni akar; a betegek önzése az, a beteg önzés.
   A tolvaj tekintetével szemlél az mindent, ami csillog; az éhség mohóságával méregeti azt, aki gazdagon terített asztalhoz ül; és mindétig ott ólálkodik az adakozók asztalánál.
   Betegség szól az ilyen kívánásból és észrevétlen korcsosulás; az ilyen önzés tolvajkodó vágya fertőzött testre vall.
   Mondjátok, testvéreim: mi az, ami rossz, és mi az, ami a legrosszabb előttünk? Vajon nem a korcsosulás-e az? - És korcsosulásra gyanakszunk mindig, ahol hiába keressük az adakozó lelket.
   A mi utunk fölfelé vezet, a fajtól a faját fölülmúló fajig. Ámde iszonyat nékünk a korcsosuló értelem, mely így szól: "Ide mindent nekem!"
   A mi értelmünk a magasba száll: testünk hasonlata ezért, fölemeltetésünk hasonlata. Minden erény neve egy-egy hasonlata az ilyen fölemeltetésnek.
   Így járja útját a történelemben a test, létesítőn és harcolón. Hát a szellem - az meg micsoda néki? Hírvivője, társa és visszhangozója győzedelmes harcainak.
   Ilyen hasonlat a jó és rossz minden neve: nem mondanak ki semmit, jeleznek csupán. Bolond, ki tőlük tudást akar.
   Jól figyeljetek, testvéreim, minden órán, midőn hasonlatokban akar szólni szellemetek: ott van eredete erényeteknek.
   Testetek felemeltetése és feltámadása az; így örvendezteti meg gyönyörével a szellemet, hogy teremtő legyen belőle és tanuljon meg jótevő gyanánt becsülni és szeretni mindeneket.
   Ha heves hullámokat vet túlcsorduló szívetek, akár a folyam, mely áldás és veszély a közelben lakozóknak: ott van eredete erényeteknek.
   Ha nem ér fel hozzátok dicséret és szitok, és minden dolgok parancsolójává akar lenni akaratotok, ez a szerető akarat: ott van eredete erényeteknek.
   Ha megvetitek, ami kellemes, nem vágytok puha ágyba, és a puhányoktól minél távolabb vettek magatoknak ágyat: ott van eredete erényeteknek.
   Ha egyazon akarat akarói vagytok, és szükségszerűséggé lett előttetek, hogy minden szükség így visszájára fordul: ott van eredete erényeteknek.
   Bizony mondom, új a ti erényetekben a jó, és új a gonosz! Bizony mondom, új forrás hangja ez, mélység-hallatta zúgás!
   Hatalom a ti új erényetek; uralkodó gondolat, okos lélekkel környezett: arany fényű Nap, mely körül a megismerés kígyója tekereg.

2

Itt Zarathustra kis időre elhallgatott, és szeretettel végigtekintett tanítványain. Majd így folytatta beszédét - és hangja megváltozott.
   Erényetek hatalmával maradjatok, testvéreim, hűségesek a földhöz! A föld értelmét szolgálja bennetek az adakozó szeretet és a megismerés! Erre kérlek, erre esketlek én titeket.
   Ne engedjétek elröpülni őket a földről, hogy örök falakhoz csapódva szegjék szárnyukat! Ó, mindig is túl sok volt a csapongó erény!
   Vezessétek vissza inkább, akárcsak én, a csapongó erényt a földre - igen, vissza az élethez meg a testhez: hogy ő adja értelmét, ember-értelmét a földnek!
   Százszorosan elcsapongott és melléfogott immár a szellem és az erény is. Ó, testünkben lakozik egyre még mind e hagymáz és melléfogás: test lett belőlük itt és akarat.
   Százszorosan megkísértetett és tévútra jutott immár a szellem és az erény is. Igen, kísértés volt az ember. Ó, mennyi tudatlanság és tévedés öltött testet itt!
   Nemcsak évezredes ész ütközik ki rajtunk, de évezredek tébolya is. Örökölni veszélyes.
   Ma is megküzdünk még minden talpalatnyi földért a Véletlen-óriással, és eleddig az értelmetlenség, az értelem-nélküliség uralta az egész emberiséget.
   Szolgálja a föld értelmét bennetek a szellem és az erény, testvéreim: és minden dolgok értékét vessétek latba újra! Ezért kell, hogy harcosok legyetek! Ezért kell, hogy legyetek teremtők!
   Tudás által tisztul meg a test; tudástól megkísértve emeli föl magamagát; a megismerő szentté avat minden ösztönt; az emelkedettben felvidul a lélek.
   Ha orvos vagy, magadon segíts, úgy leszel beteged javára. Legjobban az segít neki, ha saját szemével látja, önnön üdvére mint lesz valaki.
   Ezerszám akad járatlan ösvény, ezer egészséggel és rejtett szigettel szolgál nekünk az élet. Kimeríthetetlen még mindig az ember és az emberi föld, csak felfedezésre vár.
   Virrasszatok éberen, ti magányosok! Szelek kélnek immár a jövő felől titkos szárnycsapással; és jó hírt hallhat, ki jól hegyezi fülét.
   Ti mai magányosok, ti kiváltak, nép lészen belőletek egykoron: akik magatok választották ki magatokat, belőletek támad egykoron a kiválasztottak népe - abból pedig az embert fölülmúló ember.
   Bizony mondom, gyógyulás helye lészen még egykoron a föld! És máris új illat lengi körül, üdvös illat - és új remény!

3

Midőn Zarathustra kimondotta e szavakat, elhallgatott, de úgy, mint akinek még mondandója van; soká méregette kezében a botot kétkedőn. Végtére azonban így szólott: - és hangja megváltozott.
   Immár egyedül megyek tovább, tanítványaim! És egyedül mentek el innét ti magatok is! Így akarom.
   Bizony, óva intlek benneteket: távozzatok tőlem, és óvakodjatok Zarathustrától! Vagy még inkább: szégyenkezzetek miatta! Ki tudja, nem csapott-e be benneteket.
   Nem elég, ha csupán ellenségeit szereti a megismerés embere, de tanulja meg gyűlölni barátait is.
   Rossz fizetség a tanítónak, ha tanítványa mindétig csak tanítvány marad. Mért nem akarjátok hát megtépázni koszorúmat?
   Nagy becsben tartotok; de mi lesz vajon, ha egy napon majd összeomlik megbecsüléstek? Jól vigyázzatok, nehogy egy kőszobor temessen benneteket maga alá!
   Azt mondjátok, hisztek Zarathustrában? De mit nekem Zarathustra? Híveim vagytok: de mit nekem hívek!
   Nem kerestétek még magatokat: hát megtaláltatok engem. A hívek mind így cselekszenek; ezért nem ér egy fabatkát sem a hit.
   Azt mondom hát néktek, veszítsetek el most már engem, és találjátok meg végre önmagatokat; és csakis akkor térek vissza közétek, mikor már mind megtagadtatok.
   Bizony mondom, testvéreim, más szemmel keresem majd akkor, akiket elveszítettem; más szeretettel foglak szeretni titeket.
   Bízvást mondom, hogy barátaim lesztek még egykoron, és gyermekei lesztek egyazon reménynek: én pedig harmadízben is eljövök közétek akkor, hogy együtt üljem meg veletek a hatalmas délnek ünnepét.
   A hatalmas dél pedig az, midőn az ember pályáját félig befutván megáll középütt, az állat és az embert fölülmúló ember között, és legmagasztosabb reménye gyanánt ünnepli az estbe hajló utat: mert egy új reggel felé visz az az út.
   Maga áldja meg magamagát akkor az alábukó, hogy mindétig általjutó legyen; és delelőn áll felette akkor megismerése Napja.
   "Minden isten halott: azt akarjuk immár, hogy az embert fölülmúló ember éljen" - ez legyen majdan utolsó akaratunk a hatalmas délidőn.
Így szólott Zarathustra.

Fordította: KURDI IMRE

* Így szólott Zarathustra (Könyv mindenkinek és senkinek). Első rész. A könyv előző része [Zarathustra elöljáró beszéde] a Jelenkor 1998 július-augusztusi számában jelent meg. A fordító és munkatársai köszönetet mondanak a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványnak, valamint a Nemzeti Kulturális Alapnak a munkájukhoz nyújtott támogatásért.