Salánk neve szorosan összefügg II. Rákóczi Ferenc nevével és az általa vezetett 1703–1711-es szabadságharccal, melynek bölcsője, mint tudjuk, vidékünk volt. 1703. május 21-én Tarpa és Vári, 22-én pedig Beregszász piacán bontották ki a kuruc zászlókat. A hagyomány szerint Esze Tamás és Kis Albert kuruc csapata a salánki nagyerdőből indult Verecke felé, hogy találkozzon a Lengyelországból hazatérő Rákóczival. A barkaszói származású Kis Albert személyesen buzdította harcra Salánkon a népet, minek hatására sokan beálltak a kuruc seregbe.
      A leendő fejedelem az ország legnagyobb földbirtokosa volt. Vidékünkön birtokai közé tartozott Munkács, Dobrony vagy éppen Salánk, mely mellett, a Helmec-hegy oldalában vadászkastélya volt a fejedelemnek. Az akkor még Munkácstól Salánkig húzódó erdőségekben vadat űzve gyakran pihent meg itt. Pontosabban szólva, a kastély közvetlenül Barkóczyné Koháry Judit helyi földbirtokosé, Károlyi Sándor, a későbbi kuruc generális anyósáé volt. Jellemző a büszke és nyakas salánki lakosokra, hogy már a szabadságharc legelején küzdelmet indítottak a hajdú kiváltságokért. Barkóczyné így panaszkodott jobbágyaira: „Méltóságos fejedelemhez akarnak menni néhány nyakas emberek, dobot és zászlót kérnek, hogy hajdú várossá tétessék.”
      Báró Perényi Istvánné, Jánosné, Miklósné és Gáborné salánki földbirtokosok Rákóczihoz intézett panaszukban így fogalmaznak: „Kéntelené lettünk mind közönségesen (együtt) Nagyságodat busítanunk, lévén nem kicsiny rövidségünk, régi nemzetünknek és szabadságunknak, magunk jobbágyai által megbántódása.”
      S bár a salánkiaknak nem sikerült kivívniuk a hajdúvárosi kiváltságokat (eltérően Göncztől, Diószegtől vagy például Tarpától), ennek ellenére ez a harc Ugocsában érte el a legmagasabb fokát.
      Méltán írta Esze Tamás történész „II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjáratában” a következőket: „Ugocsa kezdettől fogva kuruc vármegye, a legkurucabb valamennyi között: olyan kemény és öntudatos kuruc jobbágyok még Beregben sem igen akadtak, mint a Perényiek nagyszőlősi, Károlyi anyósának Kohary Juditnak salánki jobbágyai.”
      Ennek köszönhetően a parányi Ugocsa méltó módon hozzájárult a kuruchad feltöltődéséhez és területén a szabadságharc jeles eseményei játszódtak le. Itt, Tiszaújlak határában zajlott le 1703 júliusában az ún. tiszabecsi átkelés a Tiszán, amelyet a kuruc had első jelentős győzelmének könyvelhetünk el. S bár Dolhánál Károlyi Sándor szétugrasztotta a felkelőket, hamarosan kuruc kézre kerül Munkács, Ungvár, a Tiszántúl. A felkelés kiterjedt Erdélyre és egész Magyarországra, s így szabadságharccá terebélyesedett.
      A harcokban kitűntek a salánki karabélyosok és talpasok is. Egy 1704-ben készült „Specificatioja azoknak, akik nemes Ugocsa Vármegyéből Kegyelmes úrunk hadaiban ab anno 1703 vadnak vagy elestek” című kimutatás szerint 26 salánki vitéz szolgált ekkor Rákóczi hadaiban. Ezek névsora a következő:
      A munkácsi várban: Jana Mihály, Bányai Bálint, Pál András, Ács István, Frata Mihály, Técsi Jancsi.
      A fejedelem táborában: Roszijszki mester, Barta Pál, Varga Ambrus.
      Esze Pál ezredében: Sodor István.
      Genczi György hadseregében, az Esze Tamás ezredében (elesett az óvári sáncban): Máté István, Gergely István, Kun István, Pál András, Orbán János.
      Genczi György hadseregében, Esze Tamás ezredében: Csoma István, Barta András, Orosz László, Bisi István, Rát Mihály, Kész László, Kovács Illés, Sipos Mihály, Rátvégi Tamás, Orosz Mihály.
      A salánki kurucok jegyzékében nem szerepelnek azok a salánkiak, akik mint azt báró Perényi Istvánné, Jánosné, Miklósné, Gáborné, valamint a már említett Barkócziné a fejedelemhez intézett panaszában megtudjuk, „hadba mente, de itt töltik szüntelen való idejüket”, mozgolódnak, hogy megszabaduljanak a jobbágyi terhek alól. A földbirtokos aszszonyok kérik Rákóczit, büntesse meg a „zenebona-szerzőket”: Fábián Istvánt, Gergely Jánost, Zsoldos Antalt, Barta Istvánt és másokat.
      A kurucok hősiessége ellenére a szabadságharc elbukott. Rákóczi kénytelen volt tárgyalásokat kezdeni a császáriakkal. A nyolc évig tartó küzdelem utolsó, szomorú felvonása Salánkon, Barkócziné kastélyában zajlott le. 1711. február 10-én Rákóczi Salánkra érkezett, miután január 13-án fegyverszünetet kötött a császárral (február 15-ig) és 31-én Pálffy János császári tábornagytól átvette a Habsburgok békefeltételeit. A fejedelem Salánkra hívta össze tanácskozásra erdélyi tanácsosait és a magyarországi szenátorokat, hogy választ adjanak a császáriak békefeltételeire. A tanácskozás helyszínének kiválasztásában több tényező is közrejátszott:
      1. Salánk csendes, eldugott fekvése
      2. A közeli Máramarosban húzódtak meg a hazájukból elmenekült erdélyi tanácsosok.
      3. Az ideérkező főurakat és népes kíséretüket el lehetett látni élelemmel és abrakkal a viszonylag módos településen.
      Az értekezletre, vagy ahogyan a salánkiak emlegetik, Rákóczi utolsó országgyűlésére február 12 – 14 között került sor. A tanácskozáson öszszeállították a munkácsi vár védelmére kidolgozott részletes tervet. Drámai erejű, utolsó politikai szónoklatában a fejedelem felvázolta a válságos helyzetet. A szónoklat tartalmát Rákóczi a Vallomásaiban és az Emlékirataiban is ismerteti.

     A fegyverszünettel, a béketárgyalásokkal, a harc folytatásával, I. Péter cár várható segítségével kapcsolatos gondolatait a fejedelem így fogalmazta meg: „Mert arra szövetkeztünk és esküdtünk, hogy nem tesszük le a fegyvert, amíg a szabadságukat viszsza nem szerezzük.” A tanácskozáson tehát úgy döntöttek, hogy a békefeltételeket nem fogadják el; a fejedelem Károlyi Sándort nevezi ki a kuruc seregek főparancsnokává, ő maga pedig tárgyalás céljából a Lengyelországba utazó orosz cárhoz indul.
      Rákóczi tíz levelet írt salánki keltezéssel, nagyobb részüket Károlyihoz.
      Február 18-án hagyta el Rákóczi és kísérete Salánkot, majd egynapos munkácsi tartózkodás után, február 21-én a Vereckei-szorosnál az országot is – örökre.
      A salánki nép hűen őrzi a nagy fejedelem emlékét. A tanácskozás 200. évfordulóján, 1911. február 19-én fellobogózták a település középületeit, az iskolában ünnepséget tartottak. A képviselőtestület díszgyűlését, amint egy korabeli nagyszőlősi újságból értesülhettünk róla, Zán Gyula községi bíró nyitotta meg, míg az előadást Bihun Pál képviselőtestületi tag tartotta, „A gyűlés a Himnusz eléneklésével ért véget, mikor is a képviselőtagok régi magyar szokás szerint facerunt magnum (csináltak nagy) áldomást. Este a községi táncteremben igen sikerült Rákóczi-bál volt tartva, melyen a környékbeli falvak fiatalsága is nagy számban részt vett.”
      1935-ben, amikor Kárpátalja-szerte megemlékeztek Rákóczi halálának 200. évfordulójáról, a salánki református templomban emléktáblát helyeztek el a történelmi tanácskozás megörökítésére. A tábla szövege: