KÖZLEMÉNYEK

Groák Lajos dr.

EGY KIRÁLY SZÜLETÉSE

A frissen leölt sertések bendőjében nevelt II. Lajos

(Krúdy “Mohács” című regényének orvostörténeti vonatkozásai)

Krúdy Mohács című történelmi regényében egy párbeszéd során II. Lajos király hitvese, Habsburg Mária így érdeklődik ifjú férje születésének körülményei felől: – “És mi az igazság abból, hogy frissen leölt sertések meleg bendőjében nevelték a királyt, hogy életben maradhasson?” Másutt pedig Logus Tamás egyházi férfiú mondja: – “Ludovicus Rex Hungariae et Bohemiae már kinőtte azt a kort, melyet frissen leölt sertések bendőjében testi megerősödése végett töltött, mikor atyja, Ulászló azért aggódott, hogy trónörökös nélkül marad. Koraszülöttsége nem hagyott nyomot, mert már mindenütt emberi bőr fedi a király testét, mint bármely más alattvalójáét:”

A regényciklus következő kötetében, a Festett királyban, mely a mohácsi csatavesztés utáni hónapok, Szapolyai János és az özvegy királyné kapcsolatának regényes ábrázolása, Krúdy ismét meglepő, orvostörténeti jelentőségű megállapításokat ad a királyné szájába. A betegeskedő Báthory István nádornak egy alkalommal ugyanis ezt mondja: “A pénzjelhez, amellyel legutóbb éppen Zsigmond lengyel királyt vizsgálták orvosai, csak két darab aranytallér kell, igaz, hogy annál jobb, minél finomabbak az aranyak. Az egyik aranyat a lapocka alá nyomják, a másik tallérral megkoppintják. Ha az aranypendülés áthallatszik a mellkason, hogy a szív felett hallgatózva is pontosan megolvashatja a csendüléseket, akkor nincs semmi baja a nádorispán uram tüdejének, akármit mondanak egyébként az orvosok – És ha nem hallatszik? – Akkor köd vagy víz van a tüdőben, és feredőhelyre kell menni.”

Kissé alább az író “Menardust” nevezi meg a lengyel király orvosaként, ebben azonban téved, mert a ferrarai Giovanni Manardo nem volt Jagelló Zsigmond orvosa; 1513-tól 1519-ig a budai udvarban tevékenykedett mint Ulászló, majd mint II. Lajos orvosa. A források közül csupán egy tud arról, hogy Manardus János Lengyelországban járt volna, Zsigmond viszont többször is megfordult Budán, lehetett alkalma találkozni az orvossal.

Vegyük szemügyre előbb az első idézetet, amely három fontos állítást tartalmaz: hogy Lajos koraszülött volt, hogy evégett sertésbendőben tartották életben, s végül, hogy bőr nélkül született.

Melyek lehettek az író forrásai? Istvánffy Miklós, maga is a XVI. század szülötte, nem tesz említést minderről, viszont a XIX. század két jeles történésze, Szalay László és Fraknói Vilmos igen. De csupán a koraszülöttségről. Honnan származik hát a bőrtelenségre és a sertésbendőbe való inkubálásra vonatkozó adat? Az előbbit illetően Nékám utal rá, hogy az újszülött bőr nélkül jött a világra, forrásként pedig Jessenius Jánost, és K. D. Mezgert adja meg, azaz csupán jóval későbbi, másodlagos forrásokat.

Miközben Krúdy kútfőjét kerestem s csupán reménykedtem, hogy meg is találom, kíváncsi lettem, hogy erre a különös módszerre találok-e valahol támpontot. Kísértett a gondolat, hogy ez az egész disznó-ügy az író fantáziaszüleménye, nagyon beleillik ugyanis szatirikus-humoros világába, ami átszövi írásművészetét.

Mi módon próbálták tehát a régi időkben a koraszülötteket életben tartani? Számos szülészeti tankönyv, így Arneth (1851), Busch (1836) és Froriep (1828) ír a koraszülésről, anélkül, hogy az újszülött további sorsáról említést tenne. Úgy tűnik, hogy ezeket eleve életképtelennek tartották, bár Busch megemlíti, hogy ritka kivételként a 29. hét előtt világra jött újszülött életben maradhat, de még Fischer szülészettörténeti munkája (1924) sem mond semmit az idő előtt születettek életben tartásáról.

Nem kezeli ekkora fatalizmussal a kérdést Csapó József, a felvilágosodás korának neves debreceni orvosa. Felvilágosító jellegű pediátriai könyvecskéjében a “mintegy félholt formában” lévő koraszülött melegen tartását, égetett borral való borogatását ajánlja, sőt, direkt mesterséges lélegeztetését is: “bé fogván orra lyukait, a szájába kelletik erősen bélehelleni”. “Némelyek azt is javallják – írja –, hogy az ilyetén féleleven gyenge kis gyermekek hasát jószagú füvekkel és marhabélt béfedező közép-hártyával (cseplesszel) is melegen boríttani lehet.” Figyelemre méltó, hogy ezt az eljárást, mely némileg rokon az állat testüregében való tartással, csupán “némelyek javallják”, tehát feltehetőleg nem orvosi módszerként említi.

Épp ezért, de már eme adat ismerete előtt is arra gondoltam, hogy a népi orvoslás körében próbálok nyomára jutni a módszernek. Ám nagyszámú, a születéssel kapcsolatos néprajzi dokumentum átnézése negatív eredménnyel járt: még arra sem találtam adatot, hogy mágikus eszközökkel kísérelték volna meg a magzatot életben tartani. Időközben az a véleményem erősödött meg, hogy a pár óránként váltott frissen vágott sertés – napokon, netán heteken át – olyan anyagi megterhelést jelentett volna, amit a “nép” nem tudhatott elviselni, csupán egy fejedelmi udvar, még ha a hitelezők kegyéből tartotta is fenn magát. Véleményemet alátámasztja Kapros Márta néprajzkutató is, aki arról tájékoztatott, hogy ő sem ismer népi eljárást a koraszülöttekkel kapcsolatban, s hozzáfűzte mint “jellemző hozzáállást”, hogy “ha már »időtlen« szegényke, jobb ha a Jóisten magához szólítja...”.

Végül rábukkantam, hogy Katona István nagy történelmi művében (1792) Brutust idézve, megírja a sertés-inkubációt és a bőrnélküliséget, de nem szól a koraszülöttségről. Utoljára az-

után fény derült az elsődleges forrásokra is. Zsámbokit idézi J. Mellen: “Ulászló halála után a cseh és a magyar trónon fia, Lajos következett, aki Anna királynétól született 1506-ban; róla jegyezte fel Zsámboki János […] hogy apja a Gyula nevet akarta adni neki, de a francia anya (aki még a gyermekágyban meghalt) a Lajos névhez ragaszkodott. Különben úgy hírlik, hogy a herceg koraszülött volt; nem is véletlen ez, hiszen egész későbbi élete kiérleletlen volt. Koraszüléssel jött a világra olyannyira idő előtt, hogy bőr nélkül hagyta el az anyaméhet […] és emiatt orvosi beavatkozásra és a bőröcske kenegetésére volt szükség.”

Brutus János Mihály, Báthori fejedelem olasz történetírója Magyar Históriájában (1) a következőket örökíti meg: “Az utókor figyelmére méltó, a felséges királyi udvarban történt dolgot mesélnek azok, akik jártasak a magyar történelemben: amire ritkán van példa az emberek között, Lajos meztelenül, bőr nélkül született, ami bámulatos, szomorú és gyászos előjele volt az összes jelen lévő, csodálkozó ember számára. Az odahívott orvosok nagy nehezen, puhító és nedvesen tartó szerek ráhelyezésével, egy hosszú napon át befedve tartották a fiú bőrét, aki meztelen testtel a nyílt levegőt nem viselte el […] Néhány embertől bizony azt hallottam, hogy hosszas vita után egy gerince mentén felhasított és kibelezett disznóba (in sue media per spinam secta atque exinterata) helyezték a csecsemőt az orvosok, ameddig az állat melege tartott; majd sorba betették egy másikba, amit e célból sietve levágták, majd megint egy másikba, mígnem a vérzés elállta után a gyenge hártya lassan kezdett behegedni, a bőr pedig kifejlődni.”

Ilyenformán történt hát a szerencsétlen sorsú királyfi születése és életben maradása az orvosi leleménynek köszönhető. Ami a bőr nélkül születést illeti, ez persze biológiai képtelenség; minél éretlenebb a koraszülött, annál fejletlenebb a bőre is, azaz vékony, sérülékeny, vörös; joggal kelthette a bőrnélküliség benyomását. Ehhez járul, hogy metaforikusan értelmezhető: Zsámboki (Sambucus) János, maga is számottevő orvos polihisztor abban a században, az újszülött nagyon éretlen voltát kívánta vele hangsúlyozni, utalással a király későbbi életvitelére, Brutus pedig a bőr nélkül születést ominózus előjelnek tekinti. Vagyis a korabeli gondolkozás utólag keres valamilyen előjelet a húsz év múlva bekövetkezett, ugyancsak titokzatos halálhoz.

Amikor a budavári palota egyik szobájában – talán éppen a haldokló anyáéval szomszédosban – egy asztalon ott fekszik a felhasított disznó, ez látszólag barbár szcénája a kihunyó középkornak, valójában a koraszülött fiziológiai szükségleteinek tudatos – vagy ösztönös – felismerése, korai tudományos előrelépés.

Hogy ezt a sertést a gyakorlattal ellenkező módon miért a gerince mentén hasították fel, csak sejthetjük: a királyi csecsemő megmentése más rítust kívánt, mint a disznóvágás profán gyakorlata. A józan észnek viszont végképp ellene szól a tetem kibelezése, hiszen a cél a gyermek melegen tartása volt; miért dobták volna ki a jelentős hőmennyiséget tároló belszerveket? A szájhagyomány hitelessége itt éppúgy megkérdőjelezhető, mint a bőrnélküliség, és talán a per spinam behatolás esetében. Vegyük figyelembe, hogy Brutus az adatgyűjtést az 1570-es években végezte, és Zsámboki sem szerezhette adatait sokkal korábban. Ennyi idővel az esemény után az információk sokat torzulhattak. De maga a sertés inkubátorként való felhasználása nem lehet kétséges, azt az események elbeszélői aligha találhatták ki.

Elgondolkoztató, a szövegnek az a kitétele, hogy hosszas vita után helyezték a csecsemőt a biológiai inkubátorba. Felveti a kérdést, hogy ismert, már kipróbált módszerről volt-e szó, vagy a sokegyetemű Észak-Itáliából érkezett orvosok egyikének az ötlete volt. Az eljárást egy olyan korban alkalmazták, amikor a koraszülötteket általában veszni hagyták. Ulászló fiát azonban mindenáron életben kellett tartani, hogy a királynak utóda legyen. “A magyar történelem koldusa” – ahogy Magyari–Kossa Ulászlót aposztrofálja – nem törődve a költségekkel külföldi orvosokat hozatott (igaz, Magyarországon akkoriban alig volt orvos), és tucatjával ölette le a sertéseket, hogy testmelegük megkönnyítse az újszülött életben maradásáért folytatott küzdelmét. Az eljárás a maga korában zseniálisnak mondható, minden kuruzslástól, bűbájtól mentes tiszta ráció. De rendkívül költséges volta miatt elszigetelt maradt, csupán egy olcsó és ennek megfelelően kevésbé hatásos változatában jelenik meg Csapó Józsefnél.

Szabó Ede irodalomtörténész írja a Festett király utószavában, hogy Krúdy alapos stúdiumokkal készült történelmi regényeire; jó latinos lévén, eredetiben olvasta a régi okiratokat. “Fél napokat görnyedt a könyvtárnak zöld lámpaernyős olvasóasztalánál, hírlaptárak csendjében zörgette a sárguló, régi újságfóliánsok lapjait, s gondosan jegyzetelt, mint egy filológus” – idézi Bóka Lászlót Szabó. Az író adatszerű megállapításai tehát komolyan vehetők, amint a királyfi születését illetően mindhárom állítása igazolódott is.