Nagyon vártam a konzultációt. Olyannal konzultálandó, aki mind József Attilában, mind Karinthyban otthonos, és világirodalmi kitekintése is imponáló. És egyenjogú félként kezel, mint nagy József Attila-monográfiájában is tette. Erre már nem kerülhetett sor. Ehelyütt azt írom le, amit Szabolcsi Miklósnak mondtam volna. Egy – végső formájában még meg nem fogalmazott – írásom alakulását.

Ilia Mihály, akit barátomként tisztelhetek, hívta fel figyelmemet Karinthy Frigyes egyik írására, a Röntgenországra, amely a Harun al Rasid című kötetében található. (A kötetnek több, fokozatosan bővített kiadása is van.) Az írás datálásának – mindjárt kiderül – itt igen komoly jelentősége van. Réz Pál ajánlására fordultam Fráter Zoltánhoz, Karinthy életművének alapos ismerőjéhez: az ő segítségével sikerült végül is megállapítani, hogy Karinthy írása (novellája? karcolata?) 1925-ben készült, és a Magyarországban, az Est-lapok egyikében jelent meg, ugyanabban az esztendőben. Az írás, mint annyi más Karinthy-mű, közöttük az Utazás Faremidoba, a Capillaria, egy képzelt országba kalauzolja el az olvasót, ahol a bennszülöttek belelátnak egymásba. Egy helyi orvosprofesszor azt kérdi az idegen látogatótól, miután észrevételezi kissé belapult tüdőszárnyát, hogy a vakbelét ki vette ki. Hültl Hümér – dadogja a meglepett idegen. (Aki – tegyük hozzá – valós nevet említ: Hültl Hümér az 1920-as évek egyik legismertebb, legtekintélyesebb sebésze volt. Kosztolányi is felidézi alakját egyik novellájában: milyen érdekes látvány lehet, amint Hültl Hümér egy csirkecombot darabol.) És így tovább. Végül is ennek az országnak, ahol “nincs szükség szépítő hazugságra […] az igazság vakító fénye mellett” kulturális élete foglalkoztatja az odavetődött idegent, aki mindezek után a könyvtárba látogat, ahol is Röntgenország leghíresebb költőjének verseskötetét veszi kezébe.

És most már következhet a szó szerinti idézet. “A kinyitott könyv jobboldalán formás kis vers kötötte le figyelmemet. Egy Lélia nevű hölgyről szólt a vers […] leírja a nőt, és azokat a testi bájakat, amik a költő szívét, mint ahogy írja, »megzavarták és elbűvölték«. »Mert szebb a te májad a feslő rózsabimbónál«, – írja a költő – »és vastagbeled sárga kanyarulatáért odaadnám az egész világot. Ó, ha én egyszer epehólyagod türkizkövét feltűzhetném – ó ha én rózsaszínű manduládat érinthetném – ó ha rekeszizmodra hajthatnám fejem – mert minden aszszonyok között a te hasnyálmirigyed nedves csillogása csillog az én vágyam éjszakájában, mint odafönt az Alcyone, ha felkel a Hold.«” (Ezután lecsapja a kötetet…)

Az egybecsengés szemléletes, és még meg is erősödik azáltal, hogy Karinthynál éppen egy költő szerelmes verséről esik szó. Fel is merülhetne József Attila Ódájának hatása Karinthy írására, hogyha … Karinthy novellája nem nyolc évvel korábban született volna. Akkor viszont … Karinthy műve gyakorolt hatást József Attilára? Tulajdonképpen ez nem is elképzelhetetlen: József Attila több kortárs költőtől vett át képeket, sorokat: nem utolsó sorban Babitstól (Stoll Béla foglalkozott ezzel egyik tanulmányában, s én is említem József Attila Magad emésztő című verse kapcsán), illetve Kosztolányitól (erre Tamás Attila utalt már, s nemrégen én magam is foglalkoztam kettejük kapcsolatával). És nemcsak a Nyugat-nemzedék nagyjaitól: A Dunánál című versre kétségtelen hatással volt például Brichta Cézár (ezt pedig Lengyel András vette észre), aki jelentős költőnek éppenséggel nem nevezhető.

Ne akarjunk azonban minden áron valami kontakt, közvetlen kapcsolatot feltételezni a két részlet között. Elképzelhető viszont egy közös forrás, amelyből mindkét alkotó merített. Thomas Mann Varázshegyének ismert soraira gondolunk. Annál is inkább, mert a Varázshegy 1924-ben jelent meg, Turóczi József fordítása pedig egy évvel később látott napvilágot. Vagyis – csaknem egy időben Karinthy írásával. Idézzük fel Thomas Mann műve első kötetének záró fejezetét, melynek a szerző a Walpurgisnacht címet adta. (Turóczi fordításában Valpurgisz éjszakája, Szöllősy Klára újabb fordítása szerint Boszorkányszombat.) A fejezet záró akkordjai: Hans Castorp szerelmi vallomása madame Chauchat-nak, franciául, mivel – miként Hans Castorp madame Chauchat-nak mondja, “számomra franciául beszélni annyi, mint beszélni és mégsem beszélni, valahogyan … felelősség nélkül, vagy ahogy álmunkban beszélünk.” Ha nem is a teljes szerelmi vallomást, de annak szimptomatikus, Karinthy és József Attila soraival leginkább egybecsengő befejezését idéznénk.