Beke József

4. tűzzel-vassal

Az ÉrtSz. szerint e kifejezés első jelentése: “Gyilkolva és égetve; öldökléssel és gyújtogatással”. Zrínyi szókincsének tükrében azonban kétlem, hogy e szókapcsolat eredetileg az égéssel és a gyújtogatással függött össze, bár mind ezek, mind a gyilkolás és az öldöklés sajnálatosan régóta létező fogalmak.

Érdemes megvizsgálni a ma már egy fogalommá forrott határozószó két alkotórészét külön-külön. Egyszerűbb az utótag esete, hiszen az, hogy a vas nemcsak ezt az anyagot, fémet jelentheti, hanem a belőle készült eszközöket is, általánosan ismert stilisztikai eszköz: a metonímia, a névátvitel körébe tartozik. Szinte természetes, hogy a vas szó Zrínyi szóhasználatában a fémen kívül a következőket is jelenti: 1. ‘vértezet, páncélzat’ (“Mellyét födözi vas”); 2. ‘kasza’ (“Leesik Juranics, mint egy szép virágszál, / Kit kegyetlen munkás nagy vassal lekaszál”); 3. ‘dárda hegye’ (“Földre megtompitván esék maga vasát”); 4. ‘rablánc’ első jelentésben (“... jó rabod vagyok ... / Nem sokáig vasat tenálad viselek”) és átvitt, érzelmi értelemben is (“... szeretem én nehéz igámat, / ... mint egy magnes szeretem vasamat”); 5. a lovak “vas lába” pedig nyilván ‘vasalt, patkós’ értelmű. Legtöbbször persze ‘kard’ jelentésben fordul elő Zrínyinél ez a szó, pl. “Megszaggatja szüvedet mostan ez a vas”; “... nagy vassal / Megnyitja gégéjét, merre bement halál” stb.

Az is természetes, és a korra sajnálatosan jellemző, hogy a tűzzel-vassal kifejezés utótagjában is ez utóbbi értelem, a kard és az egyéb vasból, acélból készült szúró-vágó kézifegyver fogalma jelenik meg, tehát a vas szó metonimikus, másodlagos jelentése.

Nézzük most a tűz főnév jelentéskörét! Az ÉrtSz. szerinti első négy jelentés tulajdonképpen összetartozik: ‘égési folyamat, égő anyag, tűzvész, az őselemek egyike’. Zrínyinél is megvan ez a fogalomkör (“Itt már sok török hull, mint tüz előtt az nád”), sőt bővül ilyen árnyalatokkal: 1. ‘ez mint munkaeszköz’ (“Mindenképpen próbál az Isten bennünket, / Valamint az ötvös tüzben arany müvet”); 2. ‘ez mint harceszköz’ (“Delimán ... / ... mennyi tüzeket ő Szigetben behány!”); 3. ‘fáklya’ (“Hannibal ökröknek szarvára tüzet köttetett”); 4. ‘tűzhányó lángja’ (“Az Helka tüzei nékem kegyelmessek /.../ Csak az te szép szemeid nem kegyelmessek”); 5. ‘feltartóztathatatlan veszély’ (“Talál utat Vida magának szablyával, / Mint az emésztő tüz merre megyen lánggal”); 6. ‘pokol tüze, örök szenvedés’ (“Mert ő fog énvelem égni örök tüzben”).

Van azonban a tűz szónak ma is, Zrínyi korában is az előző, eredeti jelentéshez képest átvittnek tekinthető értelmezése is, ami a lőfegyverek harci erejét, a tűzerőt, ill. magát a lőfegyvert vagy a lövedék hatását jelenti. Véleményem szerint a tűzzel-vassal kifejezés eredeti értelmében a tűz szónak nem az első (‘égés, lángoló anyag’) jelentése, hanem ez utóbbi, már átvitt értelme van meg, tehát a ‘lőfegyver, ill. annak hatása’ fogalom. Ennek bizonyítására először olyan szövegeket idézek, amelyekben Zrínyi ilyen értelemben használja a tűz szót. Farkasics és a török Rahmat küzdelmének leírásában ezeket olvashatjuk: “Ottan legelőször puskához ragada, / Az vitéz Farkasics Rahmatra iránza; / Nem ijede Rahmat, de nagy bátran monda: / Félénk eb, messziről látni akarsz halva. // Bár pattantyust oltalmadra hozz magadnak, / Nem árthatsz te aval ennek az Rahmatnak; / Bár tüzzel állj ellen én buzogányomnak, / De étke lész ebeknek és az hollóknak.” (Sz. V. 3:105–106.)

Itt a költő Rahmat buzogányával a puska, ill. a pattantyú, vagyis ágyú tüzét állítja szembe. Az eposz egy másik helyén arról van szó, hogy Szulimán elvesztette kiváló “ágyumesterét”, Ali Kurtot: “Immár nincsen néki jobb ágyumestere, / Az mely viselhetne gondot az tüzekre; / Azért hamar haragrul esik kétségre.” (Sz. V. 13:84.)

Mondani sem kell, hogy itt is lőfegyvert, ágyút jelent a tűz.

A Vitéz hadnagy-ban így hiányolja Zrínyi a katonaság felszerelését: “... a török gyumlia [=lovas] fegyverderekat [=egész felsőtestet védő vértezetet v. páncélinget] visel ... elég a magyarnak egy pánczérváll, aval mensz-é az eleven tüzre?” A páncélváll ugyanis védhetett a kardcsapástól, de a puskagolyó “eleven tüze” ellen derékig érő vértezet kellett volna. További bizonyítékként nézzük azokat a szövegeket, amelyekben Zrínyi a két szót együttesen, egymás mellett szerepelteti: Delimán “tüzel” így nagy harci lelkesedésében: “Száz Zrini előmben jüjjön, vassal, tüzzel, / De megyek ellenére vitézségemmel.” (Sz. V. 13:57.) Világos, hogy két személy párviadalában a tűz nem jelenthet mást, csak valamely lőfegyver erejét. Hasonlóképpen a következő idézetben, ahol persze nemcsak kézi lőfegyver értendő a tűz-ön, hanem ágyú, ill. annak tűzereje is: “Még egyszer mindnyájan induljunk ostromnak, / Tüzzel, vassal ártsunk az Szigetvárának.” (Sz. V. 13:75.) A harmadik idézetben Zrínyi külön említi a “kénküves gránátot”, vagyis azt a harceszközt, ami a valóságos, első jelentésbeli tűz fellobbantására, gyújtogatásra szolgált, és ez is azt húzza alá, hogy az idézetbeli tűz inkább a kézifegyverekre értendő: “Császár mindenfelé parancsol ostromot, / Hogy mindenik vigyen ki tüzet, ki vasot, / Ki szurokkal öntött kénküves gránátot, / Tizezeret kioszta tüzes gránátot.” (Sz. V. 13:100.) Úgy érzem, a fentiek kellően bizonyítják, hogy a tűzzel-vassal szókapcsolatban eredetileg mind a két alkotóelem esetében a második, átvitt jelentés szerepelt, vagyis az előtag tűzfegyvert, lőfegyvert, az utótag pedig kardot, dárdát stb. jelentett. Mai határozószavunk tehát a régi korok két fő harceszközének az összefoglaló kifejezéséből ered. Ebből származnak azután az átvitt jelentés elemei: az erőszak, a kíméletlenség.

A teljesség kedvéért essék szó a mai átvitt jelentésről is. Az ÉrtSz. szerint a tűzzel-vassal kifejezés egyrészt “Erőszakos eszközökkel, könyörtelenül”, másrészt Roppant nagy hévvel, igyekezettel” értelmű. Érdemes odafigyelni erre a Zrínyi-idézetre a Mátyás-tanulmányból:

“... a mostani világban lévő papjaink [...] éjjel, nappal [...] zelusnak neve alatt [=hitbuzgalom örve alatt] lutheránusok s kálvinisták ellen [...] hadakoznak [...] haraggal, gyülölséggel, s ha őtőlök lehetne, tűzzel-vassal.” Ez az idézet nemcsak azt bizonyítja, hogy Zrínyi is leírta egyszer a szókapcsolat mai alakját, – sőt itt az értelme egyszerre tartalmazza az eredetit, a fegyverekre utalást és a mait, az erőszakra utalást, – hanem azt is, hogy tanulságos objektivitással és vallási toleranciával szemlélte a körülötte levő világot.

5. a diófa ártalma

Zrínyi talán legmívesebb versének, a Fantasia poetica címűnek 2. és 3. részében olvashatjuk: “De ahon szép violám diófa alatt, / Nyugszik az én halálom zöld árnyék alatt! // Kelj fel, édes Violám, diófa alól! / Nem tudod-é, itt nyugszol mely ártalmasul? / Minket bölcs Meliboeus tanitott arrul: / Juhok sem legelnek; kelj fel ily árnyékbul!”

Az, hogy a diófa különleges helyet foglal el a gyümölcsfák között, régóta közismert a természetközelben élő emberek körében: nemcsak lassú növekedése, sajátos metszési igénye miatt, hanem azért is, mert alá nem érdemes más növényt ültetni, lehullott levelét nem ajánlatos beásni, stb. Ugyanakkor viszont erős illata miatt alkalmas a diólevél arra, hogy távol tartsa a rovarokat, ezért régebben bolhariasztónak is használták.

Mindez megjelenik már a legrégibb kertészeti irodalomban is. Zrínyinek kortársa volt az a Lippay János, aki Posoni kert című munkájával vált a magyar nyelvű kertészeti szakirodalom megteremtőjévé. Öccse volt annak a Lippay György kancellárnak és esztergomi érseknek, akit Zrínyi gyakran emleget leveleiben, ill. levelez is vele, sőt az érseknek az itáliai reneszánsz kertek mintájára létrehozott, méltán európai hírű kertjébe az 1640-es évek végén éppen ő hozat a firenzei hercegtől jácintokat és háromféle illatos tulipánt. Erről a nevezetes kertről írja a kert gondviselője (amúgy a keleti nyelvek egyetemi oktatója!) fent említett könyvét. Ennek 207. lapján olvasható a diófáról: “jobb [...] magánossan ültetni, és közönségesen az út-félen, a hol nem sok kárt tehet; mert még az árnyéka is olly mérges annak, hogy semmi vetemény vagy fa nem nőhet alatta, még mellette is”. Persze arról azért nincs szó, hogy az emberre is veszélyes lenne, sőt érdekes egy modern szakkönyv (Kertészeti Lexikon, 1963) ilyen megjegyzése: “mély árnyéka és erős illata riasztja a rovarokat és az embernek kellemes tartózkodási helyet nyújt”. (A régiek talán azért gondolhatták emberre is ártalmasnak a diófa alatti tartózkodást, mert a rovarok számára ártalmas volt?)

A diófa árnyékának különleges (szerinte ártalmas) hatását Zrínyi semmiképp nem a Posoni kertből tudta, mert az csak a költő halálának évében jelent meg, a vers pedig jóval előbb keletkezett. A költő — a versbeli Titirus képében — “a bölcs Meliboeus” tanítására hivatkozva figyelmezteti Violáját a veszélyre. Ki volt ez a Meliboeus? Őt nem a kertészeti szakirodalom, hanem a szépirodalom berkeiben kell keresnünk. Meliboeus “pásztornév Vergilius egyik költeményében” (Bán Imre jegyzete, Z. M. Válogatott művei, Bp., 1952). Utánanézve kiderült, hogy nemcsak egy, hanem több Vergilius-eklogában is szerepel ilyen nevű pásztor, aki többféle növényt (csaknem “fűt-fát”) emleget, de éppen diófát nem. (Vergilius Georgicájában is lehetne szó diófáról, de ott sincs.) Zrínyi természetismerete bámulatosan széles körű. Amit a növényekről, állatokról tud, nyilván nem csupán olvasmányaiból szerezte, hanem élettapasztalatból is. Nemcsak a hadászatban és a politikában volt a reáliák embere: egész valójával, két lábbal a valóság talaján állt. Alighanem minden érdekelte, mindent megfigyelt maga körül.

A versben lévő megállapítás a diófa árnyékának ártalmasságáról nem teljesen alaptalan, ha ma már túlzásnak tűnik is. Egyelőre a gondolat irodalmi forrását tovább, több úton kereshetjük: talán összetévesztette a Meliboeus nevet, és más valakiről van szó; talán nemcsak Vergiliusnál szerepel Meliboeus, hanem másutt kell keresnünk; Theokritosznál, akitől Vergilius vehette a nevet, nem találtam nyomát.

6. áspis

A kígyó szó 11-szer fordul elő Zrínyi műveiben. Szinte mindig első jelentésében, e csúszómászó megnevezésére, ill. a közismert átvitt ‘veszélyes állat vagy személy’ értelemben használja. Feltűnő azonban, hogy egy bizonyos kígyófajta, az áspis (aspis alakban) két lírai jellegű művében is előfordul. Még különösebb, hogy mindkétszer a süketséggel együtt, az érzéketlenség, az epekedő szerelmes meg nem hallgatásának kifejezésére: “Kegyetlen, hová futsz? te árnyéknál könnyebb! / Miért meg nem hallgatsz, aspisnál süketebb!” (Violához, 1.) Elfutsz, s nem szólsz velem, / Kin szüvem aggodik. / Aspissal szegődtem / S az siketebb alig (Fantasia poetica, 19.)

Hogy a kígyók korlátozott hallását Zrínyi helyesen tudja, az könnyen ellenőrizhető. Brehm Az állatok világában írja (XI, Bp., 1995, 179), hogy “a kígyók éppoly kevéssé hallanak, mint a legtöbb gyíkfaj”. Megtudhatjuk, hogy a kísérletek szerint “a különböző hangokra csak akkor reagáltak, ha azok oly erősek voltak, hogy erősen megrezegtették a földet”.

Ami a Zrínyi által emlegetett áspis-t illeti, természetesen ugyanez jellemzi. Érdemes azonban feltenni a kérdést: miért éppen ezt a kígyófajtát emlegeti a költő? Az alábbiak rávilágítanak, hogy alighanem ez a világ legtöbbször emlegetett kígyója. Latin nevén Naia haie, közismertebb nevén uréusz kígyó, a legveszélyesebb fajok egyike. Igen régen tudja az emberiség, hogy mérge mindig halálos. Aelianus szerint még nem akadt ember, aki túlélte volna az áspiskígyó harapását. Galenus szerint ha valakit Alexandriában szelíd halálra ítéltek, ezzel haraptatták meg. Már az ókorban is gyakran szerepel: ez van az egyiptomi uralkodó homlokán a királyi hatalom jeleként; ez szerepel a Bibliában, amikor Áron a fáraó elé dobja botját, és az kígyóvá változik; s alighanem Kleopátra halálát is ez okozza. Mégis – talán éppen veszélyessége miatt – gyakran ez szerepel az indiai kígyóbűvölők mutatványaiban. A szakemberek szerint persze preparált, kitört fogú kígyót használnak. Tudjuk azonban, hogy ilyenkor zene is van: síppal, dobbal, sejtelmes zenével kísérik mutatványaikat. Tehát a kígyó mégis hall, és ennek megfelelően mozog? Nem. A zenei kíséret a nézők figyelmének felkeltésére, a feszültség fokozására szolgál, a kígyóra nem hat, az csak a “mester” megszokott mozdulataira figyel. Hiszen süket, amint Zrínyi írja, tudja, s ez is a költő széles körű tájékozottságát bizonyítja. A világ leghíresebb kígyója az ő költői eszköztárából sem hiányzik.

(Folytatjuk)