Írásommal azt szeretném elérni, hogy a szűkebb hazám, Simontornya gazdasági életét meghatározó családját bemutassam úgy, ahogy azt tanultam, amiről olvastam, s amiről még szívesen mesélnek az idősebbek. Ez a család a Fried család, amelynek tagjai településünkön meghonosították a bőrgyártást. Az 1780–1948 közötti időszakban elérték, hogy világhírűvé vált a simontornyai bőr és mindaz, ami belőle készült. […]

A Morvaországból származó Fried Salamon tímármestert gróf Styrum Károly hívta és telepítette le a mezővárosban. Az új iparos 1780-tól az uradalom tulajdonában lévő volt vármegyeház raktárhelyiségeit használhatta műhelyként, s cserében vállalnia kellett az uradalom elhullott állatainak bőrkikészítését. Ez az egyezség mindkét félnek megfelelt, így Fried Salamon Simontornyán maradt, s tímárműhelye képezte a későbbi bőrgyár csíráját. Ellátta a helybéli és a környékbeli csizmadiákat bőrrel. […]

Egyik fia, Bernát még nagyobb energiával fejlesztette a céget, s az 1800-as évek végére ismertté tette nemcsak a környéken, hanem Tolna vármegye határain túl is. A Sió szabályozása folytán peres ügybe keveredett az uradalommal, de az 1839. évi törvényszéki határozat kedvező ítéletet hozott számára a vízhasználat ügyében. […] Ő vásárolta meg 1855-ben (a Sió jobb partján) a későbbi gyártelep helyét. Két fia, Móric és Vilmos segítette munkájában, de már

5-6 rendes tímársegédet is alkalmazott. Fennmaradt róla, hogy igen közkedvelt ember volt, segítette a csizmadiákat, atyai viszonyt alakított ki munkásaival. “Nagy is volt a népszerűsége az egész vidéken, amit mi sem bizonyít jobban, mint, hogy a simontornyai erdőben hosszú időn át tanyázó szegénylegények, akik a vásározó kereskedőket gyakran megtámadták, Fried Bernátot sohasem bántották.”

Apja örökét Fried Vilmos vette át, folytatta a bőrgyártást, beállíttatta üzemébe az első gőzgépet, s ezzel megteremtette a modern bőrgyártás alapjait Simontornyán. […] Fiaira, Imrére és Pálra várt az a feladat, hogy ne csak a környékben, ne csak az országban, hanem Európában, sőt azon túl is keresetté tegyék a bőrgyár termékeit. Új, tökéletesített kémiai eljárásokat alkalmazva, a villamos energiát bevezetve és a Singer Dezső vezette bőrnagykereskedő céggel egyesülve betörtek a világpiacra. A gyár 150. évfordulóját (1930-ban) már tőkeerősen ünnepelhették Fried Bern. és Fiai Bőripari és Kereskedelmi Rt. néven. A gyár ekkor élte fénykorát, ekkor építették fel a település azóta is működő kultúrházát, hogy biztosítsák munkásaik számára a művelődési lehetőséget.

A Fried család tagjai mindig érzékenyen reagáltak mind a kulturális mind a szociális problémákra. Az iskolatörténeti, egyháztörténeti források között sok olyan irat található, amely bizonyítja rendszeres mecénási tevékenységüket. Hol a katolikus, hol a református iskolát, hol mindkettőt megajándékozták egy kis pénzzel, hogy így segítsenek a szegény sorsú tanulóknak, vagy ebből oldják meg az intézmények fűtését, világítását. […]

Működtettek fúvószenekart is, mely hivatásos karnagy vezetése alatt állt. Tagjainak Bocskai-díszegyenruhát készítettek, hogy a fellépések külsőségeit is biztosítsák. Nem volt olyan ünnep Simontornyán, amikor a zenekar ne játszott volna. Sokan máig emlegetik, milyen jól is zenéltek a fúvósok.

1930-ban, a gyár alapításának 150. évfordulója alkalmából alkalmazottaik számára kultúrházat létesítettek, mely egyúttal a szabadidő szervezet otthona és irányításának központja is volt. A kultúrház társalkodója és a 2000 kötetes díjmentes könyvtára, folyóirat olvasója mindig az érdeklődők rendelkezésére állt. […] A 390 személy befogadóképességű előadóterem kultúrelőadások, filmbemutatók és egyéb összejövetelek céljára szolgált. A visszaemlékezők szerint Fried Imre mindig a legfrissebb filmeket hozatta a településre. A mai napig is ez az épület ad otthont a művelődési háznak. Nemrég merült fel vezetőségében, hogy a hozzátartozók beleegyezése után újra felvegye a Fried nevet. Az ünnepélyes “újraavatásra” 2000 decemberében, a 70. évfordulón került sor.

1922-ben alakult a Simontornyai Bőrgyári Torna Club (SBTC), melynek volt labdarúgó, teke, ökölvívó, tenisz, sakk, kajak és torna szakosztálya. A teniszezők számára építtettek két vörös salakpályát, a kajakozók tizennégy egyes és egy kettes sporthajót kaptak, a tekepálya és a szellemi sport a kultúrházban kapott helyett, a labdarúgás számára hatalmas gyári sporttelep készült fedett tribünnel.

A tisztviselőknek vagy bérelt épületekben vagy saját gyári tisztviselő-házban lakást adtak. A munkásoknak kertes munkáslakásokat biztosítottak (a fennmaradt források alapján) szerény bérleti díjért. A gyár vezetősége mindig figyelemmel kísérte munkásai szociális helyzetét. A városban máig legendák keringenek Fried Pál úr nagylelkűségéről, szigorúan odafigyelő gondoskodásáról. Igyekeztek mindenkinek munkát adni, de a gazdaságilag zűrös időszakban alapelv volt, hogy egy családból csak egy fő dolgozhatott a bőrgyárban. Úgy gondolták, hogy így minden családon tudnak egy kicsit segíteni. A munkások gyermekei kaptak ajándékcsomagot, a munkások nem egy esetben lábbelihez szükséges bőrt, hogy tudjanak a család tagjainak cipőt készíteni.

Fried Pál természetes halállal, hosszantartó betegség után halt meg, Fried Imrét 1944-ben hurcolták el feleségével, menyével, két unokájával együtt, s minden bizonnyal az auschwitzi tábor áldozataként fejezték be életüket.

Simontornya talán senkinek sem köszönhet annyit, mint a Fried-családnak, közülük is leginkább Fried Imrének és Fried Pálnak.

A II. világháborút megelőző időszaktól Fried Pál utódai, Fried György és Fried László voltak a bőrgyár tulajdonosai egészen az 1948-as államosításig. Akkor veszítette el a család 168 éves munkájának gyümölcsét. Külföldön folytatták életüket, távol mind a simontornyai bőrgyártástól, mind szeretett otthonuktól. Velük halt ki 1998-ban (Mexikóban és Kanadában) a Fried család “bőrös” ága.

Felhasznált források: Simontornyai Református Irattár; Kiss István, Simontornya krónikája, 1938; Tolna megyei Önkormányzati Levéltár; A Fried-Bőrgyár 150 éves jubileuma, 1930; A Simontornyai Bőrgyár beszámolója, 1943; A Simontornyai Bőrgyár Szabadidő Szervezet beszámolója, 1942.

Tóth Gábor

gimnáziumi tanuló

Simontornya