1

Amint újra olvasom – ebben a külön szép füzetkében, melyet a Fáy Dezső tollrajzai tarkítanak – az Illyés Gyula versét, úgy hat rám, hogy szinte a magaménak érzem: mintha minden sora már eleve ismerős, megmagyarázhatatlanul otthonos volna. S alig merem leírni, akárcsak a saját művemről kellene leírnom, milyen kedves nekem, mennyire élvezem minden szavát.

Aznap ismertem meg, amikor született. Sohasem felejtem el a borús téli délutánt, melyen a költő elhozta, s fölolvasta. Izgatottan érkezett lakásomra, még nem ebédelt, egész délelőtt írt, s alig lehetett rábírni, hogy egyék valamit. Zsebében volt a lobogó, égető kézirat, melyre csak az imént tette az utolsó pontot. Már ott ültünk a feketekávés asztalnál, a sárga ernyős állólámpa körül. Már égett a szivarom s a feleségem örök cigarettája. S a dohányfüstbe és kávégőzbe különös egyszerű, otthonízű falusi szavak vegyültek, egy kedves és lelkes fiatalember ajkairól szállva. Szerényen s kissé tétován kezdte a fölolvasást, mégis valami titkos büszkeség lázában, mint aki maga sincs tisztában műve értékével, vagy nem mer hinni benne, ámbár titkon és belülről nagyon is hisz és tisztában van.

– Vers ez egyáltalában? – kérdezte tűnődve; noha már első szava félreismerhetetlen dallamossággal éreztette az édes hazai ritmust. De ez a ritmus nagyon távol volt a megszokott gépies pattogástól, s valósággal bujkált: el-eltűnt, és megint fölmerült a költemény első részén át, s igazán jó füle kellett hogy legyen annak, aki pontosan és következetesen kihallotta.

Ezernyolcszáznegyvennégytől
Kilencszázhuszonnégyig élt,
Ferenc Józsefnél nagyobb volt ő
s e kor minden királyinál.

Mint ahogy Arany János (mondhatnám azt is: Shakespeare) frissességet és erőt tudott szívni a ponyva megvetett klapanciáiból, ez a modern és nagyon kulturált fiatal költő is naiv és félszeg versezetek hangjait idézi, szinte a Hazafi Verai Jánosokra emlékeztetve olykor, hogy a félszeg forma meztelenségében annál láthatóbb legyen a mozdulat, az intim attitűd, mely egy jól fedő öltöny sablonsziluettjében elveszne. A különös az, hogy milyen természetességgel tud visszatérni ehhez a primitív hanghoz, minden feltűnő szándékosság vagy affektáltság nélkül, körülbelül úgy, mint ahogy anyanyelvéhez tér vissza az ember, s bármily sok és gazdag idegen nyelveket tud, még mindig az anyanyelv áll legtermészetesebben a szájában. Mennyire különbözik ő azoktól a primitívektől, akik éppen primitív stílusukat, mint egy újonnan tanult idegen nyelvet alkalmazzák! Neki nem kellett megtagadni önmagát, hogy ezekről az ősi falusi dolgokról naiv és egyszerű nyelven beszéljen... Nagyapjáról beszél, két nagyapjáról, s anyjának nagybátyjáról, gyermekkora környezetéről és arról a házról, ahonnan az életnek indult, s naiv nyelve nem valami stilizált rekonstrukció, hanem a legtermészetesebb reális nyelv, ahogyan ezekről a dolgokról szólni lehet; nem tagad el és zár ki semmit, s igen jól megtűri a legmodernebb szavakat is, sőt néha éppen ilyen modern kultúrszavak alkalmazásával éri el azt a csupaszul naiv hatást, amely különös bájt ad neki.

Templomban, mióta emlékszem,
egyetlenegyszer se volt,
ujság sem járt a házhoz,
csak egy méhész folyóirat.

Eleinte persze játék ez; a költő messziről jött haza, s még magával hozott valami távolságot, ami legfőképpen humorában nyilvánul; de hát nem a humor-e az önként adódó hangnem ott, ahol egy fiatalember a nagyapjáról beszél? A humor nagyon sokáig hiányzott líránkból, magával a realisztikus epikával együtt, melynek kísérő tónusa szeret lenni, a genre-képpel, melyben Arany és Petőfi olyan nagyok voltak. Mint magát a magyar úgynevezett népi verselést (amit Ady kora úgyszólván csak stilizálva és pastiche-képpen mert alkalmazni), az Arany és Petőfi versformáit: úgy hozta vissza épen Illyés Gyula, Erdélyi Józseffel együtt, ez a két nagyszerű fiatal költő, a humort és epikát is a magyar versköltésbe, mikor mindez szinte már elavultnak látszott, vagy lesüllyedt a könnyű műfajba. Illyés humora azonban, amely különben is mindig lágy és gyöngéd, ebben a nagy versben hamar elérzékenyülésbe fordul és epikája lírába. Amint a realisztikus részletek halmozódnak – mint főleg e paraszt triptichon második részében –, amint a költőt sűrűbben és sűrűbben fogják körül gyermekkorának emlékei, a hang egyre érzelmesebbé és versszerűbbé válik; könnyek csillannak, költői hasonlatok röppennek föl lépten-nyomon; maga a versforma is megváltozik, a prózával kacérkodó szabadságok elmaradnak, s megjelenik az Illyés új lírájának legjellemzőbb versformája, az a kényelmes, intim alexandrin, a ritkás és hanyag rímekkel, melyeknek sokszor oly kedves ízük van… Végre, a harmadik részben, a realisztikus részletfestés jóformán teljesen elapad, lírává olvadva, mint ahogy elapad a felforrt szesz, mely gőzzé és illattá változik. A vén, beteg béres, aki kisöccsét írni tanítja, nem zsáneralak többé, hanem lírai szimbólum: s nemhiába hasonlítja a költő a fiókáit kiröpítő madárhoz. E kiröpítő megjelenésével maga a költemény is kiröpül, a líra tiszta magasságaiba:

Azért kellett talán
dalolni száz holt parasztnak
és tűnődni szántás közben,
hogy egykor én megszólaljak.

Repüljetek szavak,
kiáltsatok, ti emlékek,
zúdulj föl nép, sustorogd szét,
a te nevedben beszélek.

Ha a költemény közepe, realisztikus pepecselésével, múltat idéző melankóliájával, elérzékenyülő humorával erősen Arany Jánost juttatja eszünkbe, akihez Illyés tudtán kívül is sokban közel áll: itt még a versforma is Petőfire emlékeztet, a Bolond Istók némely strófájára, s annál inkább a tartalom, mely a lázadás és népszabadság himnuszává emelkedik. Mint egy háromtételes zenemű hangépületének egyes emeletei, oly biztos és ösztönös terv szerint követik s erősítik egymást e különböző tónusok, s oly észrevétlenül és mégis megállás nélkül száll folyton fölfelé a költemény belső zeneisége. A Három öreg-et egészében bátran lehet zenei kompozíciónak tekinteni.

Úgy hallgattuk ezt a háromtételes kompozíciót, egészen elbűvölve, ott a kávésasztal és a sárga ernyős állólámpa körül, mint akik tudják, hogy nem kis eseménynek kapják elsőül egyik legjelentékenyebb dokumentumát: s ez az esemény a magyar népi líra főnixének új megéledése. De örömöm és megilletődésem, amivel a költeményt köszöntöttem, nemcsak ennek az objektív irodalmi eseménynek szólt, hanem egészen személyes okoknak is; s ismétlem, ma sem tudok erről a szép versről teljesen elfogulatlanul és személyes asszociációk nélkül beszélni. Az Illyés otthona az enyém is; a tájat – melyet leírt – az egész szcenériát én is gyermekkoromból ismerem, alakjait más-más példányokban emlékeimből látom visszanézni. Minden szava meghitt, nosztalgikus varázzsal cseng a fülembe: S amint e költő otthona az enyém, nem idegen tőlem költői hitvallása és iránya sem. Noha nekem más úton kellett járnom, más tájakon kellett áthaladnom: a magyar líra eljövendő útját és kilátásait én is arrafelé sejtettem, amerre ő (Erdélyivel együtt) már-már megtalálni látszik. A mi korunk, az Adyé, sokban kényszerű és szükséges reakció volt az elposhadt és hamissá vált népiesség és magyarosság ellen. De régen rémlett már, formauntság ködén s izmusok útvesztőin keresztül, a magyar és népi formák feltámasztása s korszerűvé tétele mint legfőbb lehetőség, legnehezebb és legszükségesebb feladat. Sokat írtam erről, és sokat viaskodtam vele. Mily öröm tudni, hogy vannak fiatal, új költők, akik ezt a feladatot már el is végezték! És ez több, mint formai feladat. A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, a „százados szelíd szegénység” szelleme. Ennek a szellemnek a költője Illyés, aki tud a népé lenni, anélkül hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé, anélkül hogy a népet. Tud magasra szállni és lágy maradni s gyengéd; szeretetet és igazságot sugározni Dózsa seregében. Ideális forradalmár a régi és örök fajtából; megérdemelte volna, hogy kevésbé érzéktelen és értetlen korba szülessen.